Történelmi választáson vagyunk túl, nyert a Fidesz. Ezt a dolgot lehet vízválasztónak is nevezni, mind a magyarság sorsa, mind emberi életek szempontjából. Eddig sem volt titok, hogy hova húz a szívem, ami nem túl trendi, főleg nem menő értelmiségi körökben. Ott divat ellenzékinek, meg balosnak lenni, én meg nem vagyok menő, de nem igazán bánom. Ha értelmiségi családba születtél, ahol szó szerint az anyatejjel szívod magadba a kultúrát, legyen az zene, képzőművészet és szobrászat, akkor haladsz a magad útján és boldogsággal tölt el az alkotás. Ha van, aki ezt szereti, akkor az az elismerés és a siker, de a körülötted élők szeretete sokszor többet ér. Voltak nagy és zseniális írók és költők, akik annyira önpusztítóak voltak és annyira leigázták a környezetüket, hogy fakírnak kellett annak lenni, aki kibírta őket. Nemrég olvastam az általam oly nagyon tisztelt Picassoról és Chaplinről, hogy mennyire tönkretették lelkileg a velük élő nőket. Ez nem von le semmit művészetük zsenialitásából és továbbra is szeretem az életművüket, de már más megvilágításba helyezi.

Engem tehát az nem különösebben érdekel, ha valaki be akar kategorizálni, mert örökké tiltakoztam ez ellen és csak én tudom, hogy önmagammal vagyok azonos. Mindig magam válogattam a barátaimat és tudtam, hogy kinek az értékrendje elfogadható számomra, kinek nem. Mindig voltak liberális, balos barátaim, ez köztünk soha nem volt téma, soha nem is volt vita belőle. Bukarestben eleve többnyelvű és más kulturális környezetben éltünk, tehát nem kell lenyomni a torkomon az erőszakos elfogadás politikáját, nem attól leszek elfogadó, ha ezt bárki is megmondja nekem. Legjobb barátnőm is liberális, de ugyanolyan szeretetteljes a viszony közöttünk, mint választások előtt, mert mindig is az volt. Öt éve tart a barátságunk és ezalatt legalább napi tíz órát beszélgettünk online, havonta személyesen és minden ünnepet megünneplünk a családjaink bevonásával. Mi ez, ha nem elfogadás?

Ezért is ért kisebb sokként, hogy mivel nyíltan állást foglaltam a nézőpontom mellett a közösségi médiában, a saját oldalamon, engedtessék már ez meg nekem, hiszen majd' harminc éve szavazok és harmincöt éve élek Magyarországon, állampolgár is vagyok, hogy sokan kiakadtak és indulatosan reagáltak minderre. Az én házam, az én váram, az én online felületem, a sajátom. Ha én nem köpök a másik küszöbére más se tegye velem. Itt szavazok, harminc éve ugyanazon értékrend mellett, abban amiben hiszek az nekem jó. Soha nem gyűlölködtem, a békességre törekedtem, soha nem írtam elő senkinek, hogy hogy éljen, nő férfival, nő nővel, férfi férfival, mozaikcsaládként, elvált emberként, klasszikus családban, ha az élet így hozta. De, soha nem tűrtem, hogy az enyémbe beleszóljanak. Nyeltem eleget, aláztak meg sokszor. Na és? Nem él bennem bosszúvágy, az élet a sors mindenkit elrendez, Isten előtt semmi sem maradhat titokban. Én az isteni gondviselésre bízom magam. 

Viszont olyanok támadtak be a nézeteim miatt, akik soha egy jó szóval nem támogattak több évtizedes valós és facebook ismeretségünk óta. Egy írásomat nem olvasták el, egy receptemet nem főzték meg, egy könyvbemutatómra nem jöttek el és soha nem köszöntöttek fel a szülinapomon, vagy az újévben. Én megtettem, amit tudtam, de a barátság az mindig kétoldalú, szerintem. Valamikor találkoztunk az iskolában, egyetemen, munkahelyen, tanfolyamon, vagy egy nyaraláson, mindez mellékes. Számtalanszor láttam ezeket az ismerőseimet hőzöngve gyűlölködni, észt osztani, megmondani mi a helyes mi nem, pedig mi nem kértük, kérdeztük őket. Ki lehetne ezeket képernyőképezni bizonyítékként, de felesleges. Mi köszönjük jól megvoltunk eddig is és remélhetőleg leszünk ezek után is. 

A barátság az valami más, magába foglalja a tiszteletet, tartalmazza a toleranciát, a másik hibáinak az elfogadását, megbocsátását, a szeretetteljes terelgetést, a másik humorán való teliszájjal nevetést, a fájdalmakon való sírást és az együttérzést. Érdekes én ezt a párkapcsolatokban nem kaptam meg. Mindegyik férfi egy idő után uralni akart, megmondani mit, és hogy csináljak, de senki nem kérdezte meg, hogy jó ez nekem? Kedvemre van? Boldoggá tesz? Pontosabban volt egy férfi, de ő már meghalt, ő volt az egyetlen, aki a tenyerén hordozott, akinek elég fontos voltam ahhoz, hogy ne akarjon leuralni és ez a kölcsönös boldogság tette édessé a közös pillanatokat, a szerelmet, a szexet, a kulturális és gasztronómiai élményeket. Azóta is ilyet keresek, remélem egyszer megtalálom.

Visszatérve a közösségi médiára. Vicesnek találom, hogy olyanok, akik évtizedekig felém sem mukkantak, szülinapomon nem köszöntöttek, nem nyitották rám a virtuális ajtót, hogy hirtelen lett véleményük, nekik akik néma tanuként figyelték az eddigi életemet. Hirtelen fontosnak tartották okosságokat mondani és kioktatni, hogy mennyire sértő rájuk nézve az én álláspontom. Olyanok, akik híres-neves szakemberek, akik, ahogy fogalmaznak a határon túli magyarság nem itt adózik, tehát ne döntsön a sorsukról, ne szavazzon. Viszont ők, akik közintézményekben dolgoznak, ami az én adómból is működik, ők istent-embert nem kímélve mondhatják a magukét, rázhatják a virtuális öklüket, gyalázkodhatnak és fröcsöghetnek. Olyan határon túli magyar vagyok, akik itt élek itt adózok, ezért véleményt nyilváníthatok a szavazatommal.

Én az apámtól azt tanultam, hogy nem ...unk oda, ahonnan eszünk. Különösen igaz ez a magáncégekre, hiszen ezért járhat kirúgás. Ha valaki fennen gyalázkodik a főnökére, vagy mocskolja az intézményét a neten, vagy kiteregeti a szennyest járhat érte kirúgás sőt bírósági per. Miért nem vesszük ezt elég komolyan? Bárkit le lehet váltani, cégvezetőket is. Az élet ezt megmutatta a választásokkal is. Annak idején egy partnerem dicsekedett a közösségi médiában, hogy ő milyen udvarias, előzékeny, segít cipekedni az idős szomszéd néninek. Aha. 

Én meg közben itthon, mint egy málhás szamár cipeltem haza a bevásárlást és láttam el a családunkat. Senki nem segített, ő sem, de azt a következetetést vontam le belőle, hogy az ember mindig egyedül van. Mikor szembesítettem a hazugságaival, rögtön és mélységesen felháborodott. Miért is? 

Ugyanígy voltak felháborodva az ismerőseim, akiknek a nézeteit sértettem meg a saját álláspontommal, amit nem nekik szántam, csak elmondtam mit gondolok. Kinek nem inge nem veszi magára, de kiütötte a biztosítékot. Letöröltek sokan az ismerőseim közül, de annál többen támogattak. Látván ezt az egészet boldogan vállaltam el a szavazatszámláló bizottsági tagság feladatot, amire felkértek. 

Már maga az esketés egy ünnepélyes aktus volt az önkormányzatnál, hogy a választás tisztaságát betartom és betartatom. Isten engem így segéljen-mondtam, mert lehetett és mindig nagyon tetszett az amerikai filmekben, hogy a bíróságokon a bibliára esküsznek. Erre roppant büszke vagyok. Részt vettem oktatáson és már ott is szereztem barátokat, ami nagyon jó volt. Hajnalban kellett a szavazóköri bizottságban megjelenni fél hatra menni és este tizenegyig dolgoztunk. Éjjel egyre értem haza. Érdekes módon egy ellenzékivel lettünk nagyon jóban, okos volt, humoros, segítőkész és mindent megmutatott. Összességében hárman voltunk fiatalok, a többiek idősebbek, régi motorosok, akik pontosan tudták mi a feladat. Hamar elosztottuk a teendőket volt, aki a neveket kereste ki a névjegyzékből volt, aki ellenőrizte az iratokat, nekem a pecsételés nemes feladata jutott. Az első szavazó, aki hat előtt jött, egy rendkívül jóképű orvos volt, aki hitelesítette az urnákat, remélem egyszer még összefutunk az életben. 

Az ellátásra egy rossz szavunk sem lehetett. Vittem egy szuper egészséges rozsos, tehéntúrós szendvicset, de annyi szendót kaptunk, délben franciasalátát rántott csirkemellel, pogácsákat, üdítőket, hogy el sem fogyott, pedig voltunk rá nyolcan. Közben dolgoztunk keményen, reggel nem annyira sokan, de déltől már borzasztóan sokan jöttek. Nagy volt a sorbanállás, sok volt a gyereksírás. Volt olyan, aki kiöltözött, találkoztam egy Lady Gaga hasonmással, aki annyira csinos volt, mint a színésznő a Gucci filmben. Nagyon megadta a módját színes kabátban, manikűrözött körmökkel, nagyon trendi frizurával és szép sminkben jött el. Volt olyan is, aki nőként alulmúlta önmagát. Ugyan szép arca lett volna, de annyira igénytelen volt, zsíros haj, kinyúlt tréningnadrág, koszos kabát, hogy az döbbenet. Most jönnének az érdekvédő szervezetek, hogy biztos szegény volt. Nem, egyszerűen igénytelen. Ha mi megtiszteltük a szavazókat azzal, hogy szépen öltöztünk fel, akkor egy ilyen aktusra, ami négy évente van és választásnak nevezik, a szavazópolgár is vegye a fáradtságot, hogy öltözzön ki. Idős néni megtudta tenni, akkor a fiatalnak is megy.  

Az igazi munka este hét után, a szavazókör bezárásával indult meg. Nagyon gyorsan és hatékonyan dolgoztunk, szétválasztottuk a szavazólapokat listás, egyéni és népszavazás szerint. Izgalmas munka volt, szerencsére kevés volt az érvénytelen, így könnyen ment a számolás. Miután ezt megtettük és kiderült kinek hány szavazata lett jött a népszavazás számlálás. Tudom, hogy balos köröben az volt a feladat, hogy érvénytelenítsék a népszavazást, s az addig rendben is lenne, hogy valaki nem ért egyet vele. Elsöprő többségben 92-93 százalékban egyetértőkhöz képest, azon túl, hogy milyen lelki mélyrepülések voltak, miket láttam arról szívesen mesélek. Kereskedelmi munkám során már megszoktam, hogy az emberek nem teljesen normálisak. Hogy ordítanak, fenyegetőznek, feljelentenek és az összes frusztrációjukat rajtunk élik ki. Viszont a népnek ez a bizonyos rétege, amelyik elsülő falloszokat rajzolt a szavazólapra, illetve, akinél a női punci a több évszázados, hagyományos, renault jelben merül ki és nem tudja rendesen lerajzolni, az se nem kreatív, se nem egyéni. Elhiszem, hogy a szexuális aktus maga a boldogság és a kielégülés és ilyen rajzok azt a vágyat tükrözik, hogy rég volt benne részük. Azt is megértem, hogy a szavazófülke magányában, egyes perverz férfiaknak mocskos gondolataik támadnak, mert ilyen cirádás hímtagokat nő nem rajzol, de ha valakinek ez jár a gondolatai középpontjában, akkor vagy menjen el egy rajztanfolyamra előtte, vagy tegye otthon boldoggá magát, de ne a szavazófülkében. Mondjuk nem értettük miért időznek benn hosszasan, de lelkük rajta, a tollakat mindenesetre rendszeresen fertőtlenítettük. Ahogy a szavazópultot is. Idősebb, delegált kolléganőm nem értette a női nem szerv ilyetén ábrázolását, mert kifinomult úrihölgy volt, azt hitte svábbogár. A végén már csak mindannyian nevettünk ezeken az érvénytelen szavazólapokon, dühöngeni ugyanis kár volt. Mondjuk egyik idősebb szavazóköri társunk éjfélfelé mikor befejeztük a munkát, valami ehető bugyikról hadovált, de szerintem a fáradtság hozta ki belőle ezeket a gondolatokat ennyi szexuális utalás láttán. Hát istenem. 

Szóval ez a tapasztalat nem csak egy misét ér meg, de egy komoly pszichológai vizsgálatot is, mert bizony azok, akik birkázzák, agymosottozzák és alázzák, sértegetik a másik embert jól teszik, ha önvizsgálatot tartanak ennyi sötétség után. A buta embert viszont az jellemzi, hogy sosem látja be, hogy ő buta és nem is kér bocsánatot.

A választási eredmények kihirdetésével, a korábban általam tisztelt és szakmailag nagyra tartott ismerőseim nem tudtak a vesztesek méltóságával távozni a színről. Ki-ki a maga vérmérséklete szerint vagy átkozódott-szitkozódott a virtuális térben, vagy azzal fenyegette a virtuális környezetét, hogy ő külföldre költözik. Egyedül a barátnőmmel tudtuk kulturáltan megbeszélni a kérdést. Ő gratulált a győzelemhez és én együttéreztem a szomorúságával és semmi káröröm nem volt bennem. Mert az igazi barátság ez, az igazi szeretet ez. 

Ma megint kiosztott egy kölyök, aki a fiam lehetne, hogy ez az autisták országa és milyen jó nekünk a monotonitás és semmilyen újdonságot nem akarunk kipróbálni. A külföldre költözéssel meg úgy vagyok, hogy éltem Berlinben, éltem Bukarestben, sehol sem volt jobb, mint itt, sehol sincs kolbászból a kerítés, de itt legalább vannak barátaim, ide kötnek az emlékeim. Jó volt, hogy külföldön senki nem ismert meg, de ugyanolyan magányos is voltam. Tehát mi, akik harmincöt éve új honfoglalóként, mint most az orosz-ukrán konfliktus, háború elől menekülők tömegei, a szüleimmel, három bőrönd ruhával jöttünk Budapestre köszönjük megvagyunk. A konzulátus, vagy a nagykövetség, csak anyám pianínóját, pár festményünket hozta el, a megbízott barátaink a könyveink nagy részét ellopták. Felépítettük az életünket a semmiből, sok-sok megaláztatást éltünk meg a lerománozástól, a kirekesztésig, nem valódi barátok, álnok rokonok árulásáig és bizonyos munkahelyeken a fúrásokig. Na és? Tanultunk és okultunk belőle. Hogy mit is? Azt, hogy nincsenek fix, rögzített helyezetek az életben, minden örök körforgásban van és akik szeretik és tisztelik egymást, azok megmaradnak egymásnak, akik nem azok nem. A nap holnap is felkel, úgyhogy mi nem csomagolunk, mi nem költözünk külföldre. Mi maradunk ebben a csodálatos országban, amely befogadott és lehetőséget nyújtott, mi maradunk.