Barion Pixel nuuvella

Csak telnek a hétköznapok és te már nem vagy itt! Andonisz Papadopoulos keresztapám emlékére

Csak telnek a hétköznapok és te már nem vagy itt. Úgy érzem nincs bennük semmi érdekes. Lelkem, mint egy üres kút teljesen kiszáradni látszik és a régmúlt vidámságok tovatűnnek. A szabadnapokat megpróbálom ünnepekkel megtölteni, hogy a valóban szürkék a fényes napoktól ragyogjanak. 

Babits Mihály: Hegeso sírja 
Egy görög emlékre

A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytől arcig
márványszinű - s komoly görög leány.

Élő, habár lehellete se hallszik
keble átduzzad ráncos khítonán
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány.

Előtte állva szolgálója tartja
rabszolgalány, a drága ládikát,
amelyből ékszereit válogatja.

Talán azt nézi (lelkem bús reménye!)
melyikkel ékesítse föl magát,
ha megjövök majd én, a vőlegénye.

Andonisz Papadopoulos a bukaresti Apollo Galériában, 1972-ben. 

Sosem hittem volna és nem éreztem azt, hogy amikor Hégészó síremléke előtt álltunk az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban 2004-ben, vagy a görög nyelvű elnevezés tükörfordításában az Archeológiai Múzeumban, hogy az ifjúság nem tart örökké és mi már nem leszünk együtt. Előttem van a drága, okos arcod, ahogy magyarázod az i.e. V. században készült, faragott síremlék, sztélé szépségeinek a részleteit és felhívod a figyelmemet a műalkotás finomságaira, emelkedettségére. A nap oldalról sütött be a múzeum rácsos ablakain és rávetült az elhunyt Hégészó fejére, ami körül a fény glóriát alkotott. Az ábrázolt nő arca szomorú, elmélyült és ékszeres ládikájában kutat, amelyet szolgáló leánya tart elé. Most te vagy az elhunyt és én vagyok a szolgálóleányod, aki átnyújtja neked gondolatban közös emlékeink kincsesládikáját, amelyből időnként kilóg egy igazgyöngysor, amott egy antik kámea, itt egy rubint köves gyűrű és ott egy smaragd bross.