Jelen írás sem részeiben, sem egészében nem használható fel a szerző engedélye nélkül!

Harmincöt éve telepedtünk át Magyarországra, vagyis inkább Magyarország szívébe, a fővárosba. Az akkor történtek örökké beleégtek a memóriámba, mintha legalábbis lézervágóval gravírozták volna belém. A kezdeti boldog, nyári hónapokat leszámítva az életünk a szüleimmel nemcsak fordulatos, de tanulságos is volt. Mindenünket eladva, mert konténerre már nem tellett, három bőrönd ruhával, a kis Renaultunkban jöttünk át a határon, egy forró nyári napon. Korábban is jártunk már Magyarországon látogatóban rokonoknál, de ez az érzés minden mástól különbözött. Tudtuk most nem vendégségbe, nyaralni jöttünk és ez a döntés már végleges. A határ előtt, ahol örömmel intettünk búcsút korábbi életünknek egy légy szökött be az autó utasterébe és nem tudtuk kihajtani, csak Magyarországon repült ki a nyitott ablakon. Azóta már rég meghalt szegény, de azzal a tudattal nyugszik valahol a légymennyországban, hogy egy szabad világba repült ki, egy kivándorló családdal. A határt elhagyva apám megkérdezte: 

- Lányok Debrecenbe, vagy Budapestre? -Debrecenben a szüleimnek munkaszerződése volt, de mi a nagy kalandot választottuk. Ugyan semmi más nem várt Budapesten, mint egy kölcsönlakás, meg a kedves rokon, Rózsa eligazítása, de minden más bizonytalan volt.

- Budapestre! - feleltük anyám és én. Mire felértünk felforrt a hűtővizünk az alsó rakparton, így leparkoltuk az autót a Parlamenttel szemben valahol a Batthyány tér alatt. Nagy volt a forróság, az úti nadrágjaink szárát feltűrtük, legyalogoltunk a Duna part lépcsőin és belelógattuk a lábunkat a hűs folyó vizébe. 

Az első hónapok teljes gyermeki önfeledtségben teltek, volt egy kis félretett pénzünk, amit átváltottunk forintra, s a nyomasztó romániai áruhiány után nem tudtuk eléggé megbecsülni, hogy a boltok tele vannak élelemmel. Szinte mindennap vásároltunk, vagy betértünk a henteshez forró grillcsirkét vagy frissen sült kolbászt enni, mustárral, kenyérrel és az elmaradhatatlan kovászos uborkával. Nyárra kölcsönkaptuk a barátaink lakását, akik külföldön dolgoztak és a nemrég épült panel nem csak hihetetlenül tiszta volt, de a környezete is vonzó. Magas nyárfák lengedeztek a nyári szellőben, a látványt pár éve ültetett nyírek tarkították. A ház körül az ágyások gondozottak voltak, rózsabokrok és büdöskék, nőszirmok tették változatossá. A házak közötti játszótér is a kor követelményeinek megfelelően modern és kulturált volt. A nyolcvanas évek összes horrorfilm klasszikusa fel volt véve barátainknak VHS kazettára és a városnézéssel telt napjaink után örömmel szenteltük estéinket az olykor homályos, monoton és egyhangú magyar nyelvű alámondásos, narrált filmeknek. Jókat féltünk együtt családilag, a késes gyilkosok és az egyéb szörnyetegek trancsírozták, marcangolták szerencsétlen áldozataikat. Érdekes volt a román tévé, utolsó dikatatúra béli adásainak egy órán át tartó párt közvetítései és egy óra zenés táncos hollywoodi filmvetítések után. A magyar tévében akkoriban, kivéve a hétfőt tévéjátékok, bóhózatok Tahi-Tóth Lászlóval, Schütz Ilával, Kern Andrással, Csala Zsuzsával  mentek. Bujtor filmek. Továbbá vetélkedők, rajzfilmek, zenei közvetítések, Juhász Előd zenebutikja, nyelvtani műsorok az Álljunk meg egy szóra, közéleti-politikai műsorok Ablak, szilveszterkor Árkus József szórakoztató műsora a Parabola és a gyerekeknek rengeteg rajzfilm, Vizípók csodapók, Frédi és Béni, Vuk, Magyar népmesék, Mátyás király meséi, Frakk, amelyek ekkor élték virágkorukat. A retró reklámok is olyan viccesek voltak, hogy mai napig nem feledem a Skála Kópét, a Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál, vagy Pataki Ágit és a Fabulont, aki a bőrünk őre volt. Abban az évben kezdődött a Szomszédok teleregény, ami a fotelekbe szegezett minket esténként. Imádtuk. 

Pataki Ági a Fabulon naptejjel. Nekünk is volt ilyen naptejünk, amikor strandoltunk. Jó minőségű márka volt és bíztunk benne, hogy mi is ilyen szépek leszünk, ha napozáskor ezzel kenegetjük magunkat. 

A nyarunk forró volt, még csak egy éve múlt Csernobil és mi térből és egy kommunista diktatúra idejéből kiszakadva lebegtünk a jóban. Azt még nem tudtuk, hogy egy puha diktatúrába csöppentünk a legvidámabb barakkba, hogy majd nem messze Kádártól lesz az albérletünk és legalább még harminc évbe fog telni a rendszerváltás. Egyik hétvégi napunkat a Lukács fürdő kénszagú gyógyvizében töltöttük, míg más hétvégén csak úgy leruccantunk a Balatonra. Nem volt itt senkink és semmink, egy-két ismerőst, vagy rokont leszámítva és nem tartoztunk elszámolással senkinek, így szabadok voltunk. Akkoriban elmondhattam magamról, amit Bud Spencer szokott:

- Nekem nincsenek barátaim.

Nem is voltak, azóta lettek szerencsére. Anyám ezekre a balatoni utakra bepakolt finomságokat, a frissen vásárolt nagy hűtőládába és reggel már az első településen, Fűzfőn voltunk és lubickoltunk, este jöttünk haza. A víz zöldeskék volt, az ég derűsen világos kék, amin boldogan úsztak a bárányfelhők, mi meg önfeledten fürödtünk. Később, amikor lettek magyarországi ismerőseink, akik szívesen jöttek hozzánk vendégségbe és telepakolták a hasukat nálunk, mindig felajánlották, hogyha jön a nyár, majd megszállhatunk a balatoni üdülőjükben. Mikor tombolt a kánikula és ott volt a nyár telefonáltunk nekik:

- Lemehetnénk hozzátok egy éjszakára? Most alkalmas lenne.

A válasz rendszerint ez volt:

- Most nem lehet, felújítjuk a nyaralót.

Persze nyáron- mondtuk magunkban.

- Most füvet nyírunk, ne gyertek. Tele van a ház vendégekkel.

A legjobb kifogás mégis az volt, amikor már megvettük az ajándékot, meg egy nagy üveg kovászos uborkát készítettünk a vendéglátónknak, amit kért:

- A férjemnek szorulása van, ne gyertek.

Egy kis kovászos uborka lé segített volna rajta, de az asszony biztos megvette már a hashajtót. Ez alól egyetlen kivétel volt az elmúlt harmincöt év távlatában, de az egy másik történet.

Ennek az idillnek akkor szakadt vége, amikor eljött az ősz. A szüleim munkába álltak, én iskolába mentem. A Rózsadomb egyik legpatinásabb és legrégibb általános iskolájába irattak, ahol a szocialista pártállam nomenklatúrájának gyermekei jártak iskolába és egy-két híresebb olimpiai bajnok sarja is. A mindennapjaim, ha nem is rémálomszerűen, de szorongásban teltek, egyetlen egy volt osztálytársammal állok szóba azóta, aki nemcsak irodalmár, író, szerkesztő, de egy kifinomult lélek is. A korábbi jó tanuló, jó sportoló erdélyi magyar státuszom teljesen lesüllyedt, rosszul tanultam a mindennapi megaláztatások miatt. Gyakran sírtam és képtelen voltam tanulni, folytonos gyomorfájdalmakkal küszködtem. Ez az egész szörnyűség a gimnázumi évekkel változott meg, hogy aztán az egyetem alatt kiteljesedjék tanulmányi szempontból.

Az albérletünk egy új építésű társasházban volt, ahol a főbérlő kívánsága az volt, hogy az apám minden olyan munkát végezzen el, ami korábban nem volt kész: konnektorok beszerelése, beépített szekrény elkészítése, mert bútorozatlanul adta ki nekünk. Aki megélte a romániai nyomort, éhezést és az ürességtől kongó boltokat Ceausescu idejében, az nem lehet eléggé hálás azért, ha mindennap van mit ennie. Egy szép napon, amikor épp vacsorázni készültünk, amihez anyám bőségesen terített, volt az asztalon téliszalámi, körözött, tea, friss kenyér, paradicsom és tv paprika, amiről én sokáig azt hittem, hogy olyan, amit a tévé előtt kell enni, állított be a hívatlan vendégünk. A tv paprikát meg annak megfelelően, amikor bekapcsoltuk a tévét következetesen harapdálni kezdtem. Már elhelyezkedtünk a vacsoraasztal körül, jóízűen falatoztunk és ekkor szólalt meg a kapucsengő.

- Ki az, aki vacsoraidőben jön? - morgott apám, aki szemmel láthatólag fáradt, éhes volt és semmi kedve nem volt a vendégekkel való jópofáskodáshoz.

Ajtót nyitottunk, a főbérlő volt, aki jött ellenőrizni, hogy hol tartanak az általa elrendelt munkálatok. Belépett az egylégterű nappali-konyhánkba és amikor meglátta a terített asztalt elakadt a szava, pedig nem voltak rajta olyan különlegességek, mint libamáj, lazac vagy kaviár. A sárga irigység az anyagi helyzettől független, főleg egy olyan ember esetében, aki több ingatlannal is rendelkezik és beleszületett a jóba. 

- Én itt születtem Budapesten, de nem eszek téliszalámit vacsorára, nekem jó a párizsi is -mondta savanyú pofával, miután az asztalhoz való invitálásunkat elutasította. Mintha a határon túlról jött ember ne ehetne téliszalámit, csak azt, ami elő van írva. Ettünk mi is a téliszaláminak megfelelő, úgynevezett szebeni szalámit, amíg volt, mert míg Magyarországon a Pick és Herz alapították meg az első világháború előtt ezeket a gyárakat, addig Erdélyben a szászok Nagyszebenben. Az épp olyan finom volt. Csak egy idő óta nem jutott. De ezt már nem kötöttük a főbérlő orrára, csak hagytuk füstölögve távozni.

Közeledett a karácsony, nagy hó esett, szép télnek néztünk elébe. Apám hazacipelte és felállította a házilag készített talpba az első, magyarországi karácsonyfánkat. Nagy pelyhekben hullott a hó és mi nagyon boldogok voltunk. Rengeteg karácsonyfadíszt összevásároltunk és megvoltak a szerény ajándékaink. Hogy mi is alkalmazkodjunk a helyi szokásokhoz megkérdeztük a régóta Magyarországon élő, könyvtáros, Rózsa keresztanyámat, aki idejött férjhez, hogy itt szenteste mit fogyasztanak vacsorára?

Erdélyben, amikor még jó világ volt, de a gyengébb időkben is, ha pult alól is, de beszereztünk húsokat, elcsereberéltük a szomszédokkal árucsere révén. Szenteste voltak hidegtálak, hideg sülttel, majonézes finomságokkal, bejgli, csokitorta és sós aprósütemények. Másnap pedig a mindenki által várt húsleves és nagymamám isteni töltött káposztája.

Keresztanyám így felelt:

- Halászlé, rántott hal a menü és másnap húsleves és töltött káposzta.

Így bölcsebbek lettünk, ezért elhatároztuk, hogy mi is jó magyarországi magyarok leszünk, ne renitens erdélyiek, akiket korábban úton-útfélen lerománoztak. Emlékezve még a bukaresti jó emlékeinkre, amikor az Apámmal felkerestük Bukarest legnagyobb halüzletét a Delta Dunarit, ami a Fekete-tengerből fogott és a Duna Deltában halászott halkülönlegességekkel volt tele és részegítő friss hal lengte be. Budapesten is elmentünk vásárolni, hátha találunk valami hasonlót. Aki tengeri halakon gyerekeskedett, azaz nőtt fel, nehezen tudja megemészteni a tavi halak kissé posvány izét, hacsak nem friss balatoni süllőről van szó, ami viszont remek.

Nekivágtunk a halbeszerző körútunknak és az első utunk a közeli, Kolosy téri piac hal üzletébe vezetett, ahol az élő halak úgy úsztak a zöldes, zavaros vizű, hatalmas üvegakváriumban, mint akik tudták, hogy ez az utolsó útjuk. Beálltunk a karácsonyi halvásárló sorba, ahol előttünk usankás, pufidzsekis férfiak és bundakabátos, magassarkú csizmás dámák tolongtak a szenteste betevőéért. Végre sorra kerültünk a hatalmas, testes, véres kötényű, fehér fejfedős szomorú halárusnál, akinek basset hound kutya képe volt és unottan kérdezett minket:

- Melyik halat adjam?

Apám, ha nagyvonalúskodott, akkor mindenből a legnagyobbat és legjobbat akarta, így kiválasztotta a leghatalmasabb pontyot az akváriumból. Tizenkét éves voltam és szörnyen nagynak tűnt. Az árus kiemelte nekünk egy nyeles hálóval. 

- Agyonüssem? -kérdezte a kutyaképű, hiszen neki ez napi feladata volt, így teljes közömbösséggel végezte.

- Dehogy! -sikoltottam fel. Erre becsomagolta egy óriási papírba és apám belerakta a neccszatyorba. A ponty ficánkolt, mint a partra vetett hal, ezért a cél a mielőbbi hazajutás volt. Otthon megtöltöttük a kádat és lévén, hogy csak három nap múlva jött a szenteste, meghosszabbítottuk a hal életét három nappal. Magamban elneveztem Pityunak és reméltem az örökkévalóságig fog élni. Mikor fürödni akartunk átvittük a szomszéd kádjába vödörben, majd hazahoztuk. Ezek a késő nyolcvanas évekbeli baráti összekacsintások és jószomszédi, bizalmas viszonyok már igen ritkák.

Eljött a szenteste napja és apám a szomszéddal, szegény Pityut, aki már egyre kedvetlenebbül rótta a köröket a kád tiszta vizében, mert kaját persze nem vettünk neki, így igen depressziós lett, egy fadarabbal, hogy az lapát nyele volt, vagy húsklopfoló, már nem tudom, egyszerűen agyonütötte. Anyám jó bukaresti szokás szerint, ahogy ott tanulta mesterszakácsoktól és öreg lipovánoktól a Duna Deltában, sóval, frissen őrölt borssal, paradicsom darabkákkal és citrom karikákkal a tepsibe rakta sülni. Elkészültek mellé a töltött tojás, a majonézes krumpli és arra a kérdésére, hogy süssön-e húst egyöntetű nemmel feleltünk, hiszen a hal olyan hatalmas volt, hogy bőven jól lakhattunk belőle.

A feldíszített fa mellett elénekeltük a karácsonyi énekeket, boldogan bontogattuk az ajándékokat egy új és szabadabb világban, kinn sűrűn hullott a hó. Helyet foglaltunk a szépen terített asztal mellett és anyám a sütőből elővarázsolta a ropogósra sütött ízletes halat. Mindenkinek kikanyaríntott egy szép szeletet, tett mellé majonézes finomságokat és falatozni kezdtünk. Ahogy ettük szegény Pityut, kifordult a szánkból. Olyan zsíros volt a lelkem, hogy csak úgy köpködtünk. Több volt a háj benne, mint a halhús és egyszerűen undorító, tavi posvány íze volt. Ez volt az ő bosszúja azért, hogy kifogták, pedig olyan szépen eluszkált a tóban, megérhette volna a nyugdíjast kort, mielőtt elhalálozik. Anyám szó nélkül elvette a halat az asztalról és kidobta az egészet a kukába.

- Kértek fasírtot? Tegnap sütöttem.