Megint itt vagyok, nem tudok nem írni - írtam az egyik kedves barátomnak a napokban. 
Hogy a misztikum iránti vonzódásom honnan ered, azt nem tudom, igazából egészen kis és korai gyermekkoromból. Többször is voltam halálközeli állapotban, s nem tudom a jövő mit tartogat. De szinte biztos, hogy öt éves koromig szinte folyton beteg voltam. Úgy nagyjából kéthetente. Hogy ezekből felgyógyultam Anyám és jó orvosok kitartó gondoskodásának köszönhető. Majd később olyan dolgok értek, amelyek mind megerősítették bennem a hitet, hogy élni jó és mindannyian Isten kezében vagyunk. Legutóbb a Covidot éltem túl.  
Hogy rövidre fogjam, az egyik ilyen esetkor egy Bukarest környéki tóba esett labdám, ahol barátokkal strandoltunk. A szülők napoztak, én beleejtettem a labdám a vízbe. Kértem a nagyobbik fiúkat, hogy hozza ki nekem, mert nagyon jól úszott, de inkább beszélgetett a barátaival. Mondta, hogy jó, majd.  
A labda egyre beljebb sodródott így láttam, hogy egyhamar nem kapom vissza, hát utánaugrottam. Mai napig előttem van, hogy süllyedek a tó zöldes-barna vizében, miközben körülvesznek a hínárok és más vízinövények. 
A következő villanás, hogy a nagyfiú utánam ugrik és kiment a vízből és nyomkodja kifelé belőlem a vizet, miközben körüláll egy sereg ember. Megmentőm nevére szégyenszemre nem emlékszem, nagyon régen volt, talán Dénes, talán Levente. Később többször megrázott az áram is életem folyamán, mint ahogy túléltem sziklákról való zuhanást és síbalesetet is. 

Igazából nagyon szerettem az apai nagyszüleim házából kisétálva Szászrégen feletti temetők, különösen a református temető sírjai között mászkálni. Szerencsére arra a kérdésre, hogy hova megyek az volt a válasz, hogy kicsit sétálni és ezt nemcsak tudomásul vették, de tudták, hogy haza is megyek. A temetőben megígézett a csend, a nyugalom, a madárcsicsergés, a sírokra kirakott fekete-fehér fotókon lévő, valaha élt emberek arca, akiknek legyenek hosszú életűek, vagy rövidek elgondolkoztam a sorsán.

Szokták mondani a misztikusok, a szellemekhez értők és a halottlátók, hogy ott ahol egy el nem távozott lélek lakozik, aki a földi élet és a túlvilág között lebeg, ott hűvös fuvallatok szoktak lenni. Egy meggyújtott fehér gyertya, ha huzat hiányában hirtelen elalszik, akkor az ott élt lélek még nem távozott el. 
Vannak jó és rossz szellemek, akik segítenek minket, vagy ártani próbálnak nekünk. Abban is hiszek, hogy az eltávozott szeretteink angyalokként vigyáznak ránk és a nehéz helyzeteken átsegítenek minket. 
Ennek többször tapasztaltam jelét. Sokszor találtam magam méltatlan helyzetben egy-egy munkám során, s nagyon nekikeseredtem, mert kilátástalannak láttam az életemet. Ilyenkor mindig kaptam egy égi jelet, volt, hogy egy meghalt barátom egyik barátjának könyve akadt a kezembe és ezt biztatásként vettem, hogy ő jelez nekem: nyugodjak meg minden rendben lesz. Később rendeződött is.

Azon a napon, amikor három métert zuhantam a szikláról kirándulás közben, szerencsésen túléltem egy sima ínszalagszakadással és némi bevérzéssel. Akkor ott volt velem a mentőangyalom. Vigyázott rám azon a napon is, amikor a magas Tátrában síelés közben hatalmasat estem és kifordult vállal hozott le a hegyimentő, köszönhetően Laci barátomnak, aki ott volt és gyorsan intézkedett. Megmentette az életemet. Ezek olyan dolgok, amiket meg kell, hogy becsüljünk, intések és figyelmeztetések az életre. 
A mostani helyzet is ilyen ebben a karanténban, hogy össze vagyunk zárva, csak egymásra számíthatunk, igazából pozitív, hiszen össze kell tartsunk, össze kell dobjuk, amink van és meg kell, hogy becsüljük egymást. Egymás szeretetét és támogatását. 

Életem egyik legmisztikusabb élménye volt a kolozsvári bácsi erdőben való kirándulás. Erdély Bermuda háromszögeként számon tartott Bács-Hoja erdő, már a XX. század első felében is kedvelt kirándulóhely volt, Anyám gyermekkorában a testvéreivel és nagybátyjával sokat kirándult arrafelé. 

A különös képződményeiről, fafomáiról, örökké nedves talajáról, eltűnt emberek sokaságáról elhíresült erdőt 1940-ben Sift Sándor biológus írta le, aki édesapjával UFO-t látott itt. 1968-ban pedig lefotóztak egy földönkívülit, akiről Adrian Patrut a román Parapszichológiai Társaság elnöke mesélt.

Egy biztos, ez a környék egy úgynevezett szeizmikus zóna, ahol az erős elektromágneses tevékenység rosszulléteket okoz, mint hányinger, szédülés, s a szerencsések fotóztak fényes, furcsa formákat, jelenségeket.

A Hója-erdő nagyjából 295 hektár kiterjedésű, legmagasabb pontja 506 méter, déli oldala a Kis-Szamosra lejt, afelé néz, míg északi része Nádas fele néz. Keleten a Törökvágás, amire anyai Nagymamámék ablakából pont rá lehetett látni választja el a Fellegvártól, ami Kolozsvár egyik legszebb kilátója. Nyugatról pedig a Csigadomb határolja a Szamos-Nádas vízválasztó részeként. 

A Hója domboldalának egy pontjára állították fel a XVIII. században a szőlősgazdák a védőszentjük Szent Donát szobrát, akinek szobra ismét látható az Erdélyi Néprajzi Múzeum Hója erdő melletti, skanzen kertjében, miután az 1970-es években ledöntötték és restaurálni kellett. 

A bácsi erdőben jó harminc éve kirándultunk,  itt unokatestvéremmel és azok barátaival. Az unokatestvérem udvarlója akkoriban egy szimpatikus fickónak tűnt, de igazság szerint, ha valaki közel áll a szívünkhöz és a szeretet szemszögéből nézzük, látjuk, hogy az illető hozzávaló-e vagy sem? Ezt csak arra mondom, hogy ezek az emberek, hogy eltűntek az életemből. A pár, akikkel kirándultunk, nem volt túl szimpatikus, mert nem lehetett velük átélni az erdőben azt a misztikumot, amiért odamentünk. Kíváncsi kamaszokként mentünk az erdőbe konstatálni, hogy valóban igazak-e a pletykák, hogy elkap-e a rosszullét, az émelygés, a furcsa szomjúság? 
A pár idétlen viselkedése, szokatlan élénksége és buta szóviccei igazából csak azért zavartak, mert nem tudtam elmélyülni a megfigyelésben. Persze lehet, hogy csak féltek, az emberek igazából nehezen viselik a szokatlan helyzeteket, én is rosszul lettem egy szabadulószobában, ahova egy játék erejéig bezártak. 

Furcsa volt a bácsi erdő nagyon. Igazából nagyon szeretem az erdőkben a csendet, a madárcsicsergést és a nyugalmat, végül is az ember azért megy oda, ha már kiszakad a városból. 
Ahogy ott kirándultunk, s időnként magamra maradhattam szemlélődni, nagyon megfogott valami furcsa nyomasztó hangulat. Nem is tudom, hogy magyarázzam? Ha szerettek kirándulni biztosan tudjátok milyen egy élő erdő? 

Annak idején apai Nagyapámmal sokat kirándultunk a Szászrégen melletti Kerek erdőben, minden csupa élet volt, legalábbis a gyerekkoromban. Szűnni nem akaró madárcsicsergés, pirosló erdei szamócaszemek, amelyek a földieper vad változatai, mindennél ízletesebbek és édesebbek. Elsuhanó gyíkok, vagy nyulak, fel-fel röppenő madarak, vagy olykor egy-két kiránduló hangos nevetése. Ahogy léptünk meg olykor száraz gallyak roppanása, a zöld növények alatt és valami kis szellő. 

A bácsi erdőben semmi ilyesmit nem éreztem, csak olyat, mintha halott helyen járnék, se madárcsicsergés, se fák közti élet, száraz avarral borított talaj. A száraz falevelek alatt sárszerűen nedves réteg volt, furcsa alakú, kicsavarodott törzsű fák. Igazi szellemjárta hely volt valóban, még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Én nem éreztem rosszullétet, vagy hányingert. Nekem azt inkább olyan emberek okoznak, akikben valamilyen oknál fogva rettenetesen csalódom, mondjuk át próbált ejteni, nyilvánvalóan hazudik, vagy részt vesz valamilyen konspirációban. Egyébként meg nem. Ettől függetlenül hagyott bennem valami furcsa érzést ez a kirándulás.

Később is voltam mindenféle érdekes esemény tanúja az életem más szakaszaiban. 

Van egy barátom, aki szakértője és specialistája a szellemeknek és sokat foglalkozott ezzel egy temetőkutatása során, illetve be is tudja azonosítani őket. Vannak jó szellemek és rosszindulatúak is, ez utóbbiak közé sorolják Poltergeistet is, a kopogót, akiről több film is készült.

Egy időre hozzánk is beköltözött egy ilyen. Több esetünk volt. Egyik nap mindenki tette a dolgát itthon, amikor is a vízforraló anélkül, hogy hozzáértünk volna és lett volna benne víz, magától bekapcsolódott és forralta a semmit. Lámpája pirosan világított. Más alkalommal kopogást hallottunk a bejárati ajtónál, kinyitottuk, de nem állt ott senki. Persze lehetett egy csínytevő gyerek is, én sokszor tréfáltam meg így embereket gyerekkoromban, de előbb utóbb felnevettem, itt viszont néma csend volt utána. 

Volt olyan esetem is, hogy nálam volt egy barátnőm, akinek nagy hevülettel meséltem egy ismerősöm gaztetteit és felháborodásomnak adtam hangot, hogy hogy lehet, hogy az illető évtizedekig terrorizálhatja a családját? Amint ezt kimondtam, nem is tudom, hogy minek a hatására, de a tűzhelyen lévő és nem melegített, azaz hideg jénai üvegtál szétrobbant és szilánkosra tört. Mindketten megijedtünk, s utólag gondolkoztam, hogy a harag energiájának volt-e köszönhető?  

Történt olyan is, hogy egy időben különös, nyikorgó, rozsdás lánc szerű hangokat hallottam éjszakánként, erről írtam a legutóbbi könyvemben a Kínai rejtélyben is. Aztán esett le úgy egy festmény a falról, hogy évek óta nem ért hozzá senki, nem mozdítottuk el, nem tisztogattuk, nem lazult ki a szög, amire akasztva volt és földrengés sem volt. Poharak is mozdultak meg és csörömpöltek már az edényszárítóban, anélkül, hogy hozzáért volna valaki. 
Egyszer pedig a fotel, amiben ültem előrecsúszott úgy, hogy meg sem mozdultam, miközben kilengett a csillár. Földrengésről nem adtak hírt sehol, de legutóbb volt ilyen fél éve a horvátországi, amiről már tudósítottak. Szokták mondani, hogy a szezmikus hullámok olyanok, mint a tóba dobott kavics koncentrikus körei, a terjedő hullámok később érnek ide, mint a földrengés epicentrumában. 

Életemben kettő földrengést is átéltem. Egyet 1977-ben, amikor fél Bukarest összedőlt, egyet a nyolcvanas évek elején, annak idején különös fények voltak a városban, napközben rózsaszín volt az ég jóval a naplemente előtt és a föld alatti résekből előbújtak a patkányok és ide-oda rohangáltak. A kutyák furcsán vonyítottak, mert az állatok hamarabb érzik ezeket a furcsa jelenségeket. 

A lányommal nagy Hayao Miyazki rajzfilm rajongók vagyunk, akivel a Vándorló Palotát és a Chihiró szellemországban rajzfilmeket sokszor megnéztük, aki ezeket ismeri tudja, hogy miről beszélek. Vagyis nem kell magyarázni, hogy Japánban a hit a szellemekben teljesen természetes, a mindennapi kultúra része. A mi háziszellemeink nevet is kaptak, Manó és Tahó. Megfegyelmeztük őket és időnként beszélgetünk velük. Azóta nyugalom van, amióta családtagokká váltak, csak az a kérdés mennyi ideig? Ha jól bánunk velük, akkor sokáig, ha nem ki tudja.
Ha meg elköltözünk, akkor visszük őket magunkkal.