Barion Pixel nuuvella

Sorslabirintusok

Előszó
Az emberi sors halandók számára felmérhetetlen, megjósolhatatlan. A római mitológia szerint a Párkák kezében vagyunk, akik még az istenekkel is dacolva döntenek életünk folyásáról: Nona fonja az élet fonalat, Decima adja a hozzávalót, Morta pedig elvágja azt, amikor jónak látja. Még egymás közt sem egyeztetnek, így aztán tényleg kiszámíthatatlan, mit hoz bármelyikünk jövője.

Az egykoron világos felállást idővel módosította a divat és a média, így mára többen hisznek abban, hogy egy Mátrixban élünk, sorsunk felfelé csúszó zöld hieroglifákban kódolva telik.

Akárhogy is van, a megjósolhatatlanság esetlegessé tesz bármilyen okoskodást. Belátható, hogy minél kevésbé hajlandó betartani valaki a szabályokat, minél következetesebben megy a saját feje után, a kezdőpontból, annál véletlenszerűbb útvonalat jár be a léte origójából. Nem tudhatjuk, hogy létezik-e valami végpont, amelyet születésünkkor kijelölnek számunkra, ám az odavezető úton némi beleszólásunk nekünk is van az útvonaltervbe.

Jó példa erre saját sorsom. Sohasem voltam az a „klasszikus” szabálykövető típus. Első osztályosként már legelső alkalommal úgy léptem be az iskola kapuján, hogy tudtam írni, olvasni és számolni. Önmagamtól tanultam meg ezen ismereteket, autodidakta módon, bár akkor ezt a szót még nem ismertem. Számomra azután az alsóbb évfolyamok csupán elvesztegetett, rosszalkodásra és bohóckodásra való évekként teltek el. Igazából az alsó tagozatot lecsúsztattam volna szabiban. Ez meg is látszott az ellenőrzőmön, mert bár jól tanultam, a tanáraim teleírták intőkkel, néha rovókkal. Talán hetedikesek lehettünk, amikor kedvenc matektanárom, Rónaszéki tanárúr valamiért két-három hétre elutazott valahová. Ez idő alatt egy kis fiatal, nemrég végzett tanítónő vett szárnyai alá minket. Matekból én voltam a legjobb az osztályban, imádtam a példákat, mindet egy-egy érdekes rejtvénynek fogtam fel, de a stílusom már akkor sem mutatott kompatibilitást a tanítónéni elvárásaival, ezért a harmadik nap hisztérikusan kifakadt, hogy ha így folytatom, akkor megbuktat. Tényleg? – kérdeztem vissza. Habár nem akartam szemtelen lenni, ilyen megalázó nevetést szegény azóta sem kaphatott, ha még a pályán van. Az osztályom szimplán szemberöhögte. Mivel az általános iskolai éveim alatt (és később a gimnáziumban) soha nem volt ötösnél rosszabb jegyem matematikából, ezt a fenyegetést egész egyszerűen nem tudtam értelmezni. 

Persze kisdiákként nem ismertem még a felnőttek konspirációs képességeit, és fel sem merült bennem, hogy a kezdő tanárnő egyik idősebb barátnője épp az orosz tanárnőm. Gyermekként azt sem gondoltam végig, hogy ha valakit megalázok, akkor az dühödten próbál majd bosszút állni rajtam. Bár a kis fiatal matektanárnéni közröhej tárgyává tette magát, mégis meg tudta keseríteni az életem. Matekból nem buktam, sőt még csak nem is rontottam, de attól a naptól kezdve oroszból garantált volt a rossz jegy számomra. Így nem lettem később orosz tanár. Igaz, valamiért úgy érzem, hogy ezen kis affér nélkül is csekély esélyem lett volna sorsomat e szép szláv nyelv irányába navigálnom, ám ezzel végkép bezártam a hozzá vezető ajtót.

Sorsunk alakulását tehát képesek vagyunk módosítani, eltéríteni, még ha legtöbbször akaratlanul is. Valószínűnek tartom, hogy a szabálykövető, konfrontálódást kerülő emberek sokkal pontosabban követik a sors (Párkák, Mátrix) által számukra kijelölt utat, mint a rapszodikus, kiszámíthatatlan és önfejű alakok.

A történet azonban, amit meg szeretnék osztani, nem rólam szól, nem is a római mitológia bajkeverőiről, sőt nem is egy emberi életutakkal trollkodó óriás számítógépről.

Bizonyos kor elteltével az ember hajlamossá válik rá, hogy belenézzen a visszapillantótükörbe, és próbálja kivenni a távoli múltba távolodó emlékek bizonytalanná gyengülő sziluettjét. Úgy tűnik, hogy mázlim volt, és szerencsésen elkerültem eddig a Vén Kaszással való lepacsizást, tehát bizonyos korba léptem. Ez a visszapillantótükör dolog nálam abban nyilvánult meg, hogy felidézve eddigi életemet, sorra vettem mindazon barátaimat, akik valaha sokat jelentettek nekem ezért vagy azért. Azokat, akiket az élet forgataga, a lusta beletörődésem, esetleg más, tőlem függő vagy független körülmények messze sodortak.

Belekezdtem egykori pajtásaim, barátaim felkutatásába!

A történetben szereplők nevét megváltoztattam, a helyszíneket összezavartam, ezzel megnehezítve bármely valós személlyel vagy helyszínnel való egybevetést. A történeteken is finomítottam itt-ott, no nem mintha a valóság kevéssé lenne színes ezen toldozgatások nélkül.

Első rész – Visszapillantótükör letiltva


Károly általános iskolában volt jó barátom, mivel valahogy mindig egymás közelében loptuk a napot. Bírtam a humorát. A hetedikes-nyolcadikos korú srácok értékrendje akkoriban nagyobb különbséget mutatott a felnőttekétől, mint manapság; a tömegtájékoztatás mindenhatósága, a minden lélegzetvételnyi időnkbe, minden rejtett kuckónkba betolakodó közösségi média a hetvenes évek végén még kevéssé tudta összemosni a generációs különbségeket. A gyerekek tovább maradtak gyerekek, bár persze mi is megjátszottuk magunkat, főleg, ha lányok is lézengtek a közelben, de sokkal gyerekesebb dolgok foglalkoztattak minket, mint manapság a hasonló korúakat. Talán jó volt ez, talán nem. Nehéz megítélni.

Károly barátommal sokszor lógtunk a suli mellé, tornaórán az iskola körüli kört simán lecsalva kiültünk a bringatárolókhoz dumálni. Izgatott minket a környékünkön felfedezetlenül ásítozó barlang, amit ráadásul egy lemezajtóval zártak le a hatóságok. Egyszer aztán valaki ezt felfeszítette, úgyhogy némi akrobatikázással be lehetett mászni, és felfedezni a néhány méteres útvesztőt. A közös kalandról akkoriban úgy hittük, hogy olyan masszív kötőeleme lesz a barátságunknak, mint a vasbeton hálókra öntött gyorsbeton a mélyépítkezéseken. Aztán teltek az évek, még egy vagy kettő, és középiskolába kerültünk: én Érdre, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, ő valahova máshova. Az általános iskola befejezése, az új iskola, az új iskolatársak megjelenése, a lányok iránti érdeklődés felerősödése játszi könnyedséggel törölte Kareszt a gondolataimból. Tudtam, hol lakik, néhányszor eszembe is jutott, hogy a gimnáziumból hazafelé lófrálva felnézek hozzá, de valahogy mindig közbejött valami. Gondolom, mindenki ismeri ezt a kényelmes halogatást: Hisz van idő!

A gimnáziumot kijárva igencsak elsodort az élet és nem is jártam Kareszék felé, sőt ahogy teltek az évek, már Érd környékére sem túl sokat.

A „bevillanáskor”, ahogy az elveszett múlt visszakeresési kényszerének ráeszmélését neveztem, a fiúhaverok közül először Karcsi neve ugrott be. Első gondolatom a legkézenfekvőbb volt: Facebook, Instagram és a többi hülyeség. Bár családi neve nem egy tucatnév, így is találtam bőven druszáját. Sajnos a megszokott szűrésekkel sem mentem semmire. A sok-sok, barátommal azonos nevű fickó képeit átnézegetve kicsit már szégyelltem magam: Bár életem során sohasem bizonytalanodtam el szexuálisan, most úgy éreztem, mintha egy bátortalan homoszexuális lennék, aki titokban pasi képeket kajtat. Még jó, hogy ezt általában éjszaka műveltem, amikor nem tudtam aludni. Kedvesem ezekben késői percekben való véletlenül lejövetele esetén még nehezebb lett volna kimagyarázni a ténykedést.

A lényeg, hogy nem találtam meg. Talán annyira megváltozott, hogy egyszerűen nem ismertem fel. Pár nap eltelte után feladtam ezt a módszert, egyrészt értelmetlennek találtam, másrészt untam az elképesztő mennyiségű megnyerő vigyorral kombinált bicepsz fényezést és/vagy a „hűmilyenbaziverdán” spontán könyöklős fotókat.

A Google-t segítségül hívva oda is bepötyögtem a nevet, és úgy a hatodik oldalon belefutottam valamibe. Barátom érdeklődési körére haloványan emlékezve találtam egy cégadatlapot, ahol tulajdonosként vele megegyező nevet tüntettek fel és az egykori orientáltságának is megfelelt a tevékenysége. Az adatlap persze már elavult, a rajta feltüntetett telefonszám nem élt, de az e-mail címre elküldtem egy rövid levelet, amiben megírtam ki vagyok és mit akarok. Mondom, nyúlfarknyi levél volt, hiszen magamról csupán a nevemet közöltem, és hogy mikor barátkoztunk. Vágyni pedig nem vágytam sokra, maximum egy jót beszélgetni: Mi történt vele, miként él? Ilyenek. Nem akartam sem kölcsönkérni, sem pedig valami barom céges ajánlattal megkeresni, leginkább csak emlékezni.

Az e-mailre igen sokáig nem érkezett válasz. Hagytam persze időt, hiszen fura lehet, amikor valakit egy kellően őrült ismerőse ennyi idő után keres, talán jellemzően egy meggárgyult időutazóra emlékeztethettem. De a jég megtört, és egy nap a postafiókomban beesett a válaszüzenet Karesztól.

Nem szólaltak meg a fejemben fanfárok, amikor elolvastam a rövid, de átgondolt üzenetet. A hang, ami felhangzott legfőképp arra a rézfúvósra hasonlított, amelynek játékosa kifogy a szuszból és az érces hang tipikusan esetlenül olyan lotty hatású lesz. Kamaradarabokban, nagyzenekari művekben ezt a hangzást a komponisták az esetlenség humorossá tételéhez szokták alkalmazni, de adott esetben ettől a hangtól nem kaptam akut röhögőgörcsöt.

Karcsi nagyon udvariasan, de határozottan tudatta, hogy nem igazán emlékszik rám. Az eltelt években jól menő vállalkozó lett, teljesen szakított a múlttal, elköltözött Érdről és nem is kíván feleleveníteni régi kapcsolatokat. Kicsit úgy hangzott, mintha egy jó útra tért, mára tisztes polgárrá nemesült egykori gengszter írta volna, akivel anno együtt csempésztünk kokaint a mexikói határon át: szakított a múlttal. Nem tehettem mást, vállat vontam. Én voltam a hibás! Ha évtizedekkel ezelőtt a gimnáziumból hazafelé menet benézek hozzájuk, most talán értettem volna mindent. Talán kihaltak a szülei és semmi nem kötötte már a szülővárosához, talán komoly családi szembenállás miatt kitagadták, s új életet kezdett, talán egyszerűen csak meghülyült a pénz birtoklásától a vagyonosodástól. Ki tudja.

Úgy döntöttem, Karcsit elengedem, ahogy manapság mondják a dolgokra, amikről megfogadjuk, hogy teszünk rájuk a továbbiakban magasról. A furcsa, hogy nem éreztem keserűséget, valamilyen szinten meg is értettem. Lehet, hogy voltak pillanatai, amikor elkelt volna egy barát, egy haver. Akkor nem álltam ott mellette, most pedig ő nem akar itt lenni, ezért letörte a visszapillantótükrét.

Második rész – Morga dönt


Istvánt korábbról ismertem, mint Kareszt. Még kisiskolás koromból, ami – ahogy ezt már írtam – nekem a semmittevés korszaka volt. Én halálosan untam a sulit, mert amíg a többiek először a bab, baba, mama olvasásleckék ismételgetésében élték ki tudásszomjukat, addig én Fülest vagy Ludas Matyit (ez egy akkori vicclap) olvasgattam. Beiratkoztam a könyvtárba is, ahol a napközisek tanítónénije – aki némi kis pluszpénzért vállalta napközben a könyvtári ügyeletet – először nem is akart szóba állni velem, mondván, hogy elsősök nem járhatnak ide, mert nem tudnak még olvasni. Aztán nagy nehezen kikönyörögtem, hogy legalább hadd nézzek körbe, majd kivettem a Grant kapitány gyermekei-t Verne Gyulától, és aláírtam a nevemet a könyvtárjegyen. Innentől kezdve kuncsaftként kezelt az elképedt arcú könyvtáros néni.

István is utálta az iskolát. Őt nem a tétlenség és az unalom riasztotta, hanem az, hogy nem értett meg semmit. Kínkeservesen magolgatott órák előtt, de ennek semmi látszata nem volt, egyetlen tudásmag sem szökkent szárba, bontott virágot elméjében. Rosszul tanult, pedig igyekezett. Viszont nagyon jól lőtt célba csúzlival, jól verekedett, hegyeset tudott köpni, így igazából minden képessége adott volt, hogy összebarátkozzunk. Baráti kapcsolatunk nagyon gyümölcsözően működött és pontosan behatárolt szerepeket sikerült leosztanunk anélkül, hogy kettősünkben bármelyikünk marginalizálódott volna. Általában én találtam ki a rosszaságokat, ő pedig megcsinálta. Nem, ez nem valamiféle csírázó alá-fölé rendeltségi viszony első lépcsőfoka volt, tehát nem én viselkedtem úgy, mint főnök, ő pedig mint végrehajtó, egyszerűen mindketten élveztük a szerepünket.

István minden igyekezete ellenére sem tudott egységnyi idő alatt annyi rosszaságot, csintalanságot elkövetni, mint amennyit szerény segítségemmel, én pedig kifogyhatatlan voltam ötletekből, így nem unatkoztunk. Mivel az alsó tagozatban még tényleg nagyon gyerekekként viselkedtünk, ritkán esett szó komoly dolgokról, nem beszéltünk egymásnak a terveinkről. Amennyire emlékszem, ekkor még nem is szőttünk terveket. A gyermeki álmodozás korát éltük, amikor az egész világ egy játszótér és azt hisszük, örökké fogunk élni. Arra kellett csak vigyáznunk, hogy ne csípjen el minket a telek tulajdonosa, ahol cseresznyét loptunk, hogy ne ismerjen meg az öregasszony, akinek a macskáját bedobtuk a tyúkudvarba és úgy általában a napi „túlélésre” játszottunk, vagyis főleg arra, nehogy valaki meséljen ténykedéseinkről jó apáinknak.

Abban a korban ugyanis a világ kevésbé mutatta polkorrekt és toleráns arcát, a gyerekeknek pedig jobbára a kötelességeiket tartották számon, semmint a jogaikat. Mondhatnám, hogy hű, micsoda kemény élet volt, de hazudnék. Szerintem manapság ugyanannyi pofon elcsattan, mint akkoriban, csak most sunyiban, akkor meg akár a bolt előtt is. Most, ha ilyet lát a szomszéd, rögtön a jogvédőkért vinnyog, akkortájt meg elismerően bólogatott. Igen. Talán kicsit keményebb világ volt, de sokkal tisztább, sokkal kevésbé képmutató.

Megesett tehát, hogy az öregasszony macskáját nagy nehezen beszuszakoltuk a tyúkólat fedő csirkeháló alá egy lyuknál, és önfeledt röhögéssel figyeltük a fejleményeket. Amint utólag megtudtuk nem is a macskák ellen rögzítettek oda a fémszövedéket, hanem azért, hogy a galambok ne repüljenek be magot lopni a baromfiktól, de ez a mi tervünk szempontjából irreleváns volt. Első felvonásban Mircu észlelte a kiscsirkéket, és úgy gondolta, hogy kergetőzik picit velük. Úgy két környi hangos csipogással egybekötött szaladgálás után a kotlósok felfigyeltek arra, hogy miért kiabálnak az életükért pelyhes gyermekeik. Itt jött a második felvonás, amin már mi is visítva nyerítettünk: Mircut észlelve a kotlósok is támadásba lendültek, és hangos kot-kot-kot harci kiáltással nekiláttak megkergetni a szőrös betolakodót. A teljes tyúkudvar felbolydult. A hangzavartól összerezzent kacsák hápogni kezdtek és tipikus „hülye járásukkal” rohangáltak, az udvar alfahímje, a fekete kakas is előkerült, hogy átvegye a férfimunkát a kodácsoló asszonynéptől, sőt, ha szerencsénk volt, akkor a pulykakakas is felbőszült, haragosan fújtatva tokáját, vészjósló blu-blu-blubb szavakat kántálva. A mulatságnak általában az öregasszony megjelenése vetett véget és amíg ő mentette a cicusát, nekünk csak annyi volt a kihívás, hogy ne áruljuk el magunkat, ahogy a méteres parlagfűbe elbújva rötyögünk a tyúkudvar szomszédságában. Megjegyzem, akkoriban azt sem tudtuk, hogy létezik szénanátha nevű kórság.

Az öregasszony eszén és érzékein sokszor túljártunk együtt, de az iskolában ez már nem mindig sikerült. Őt is, engem is elvertek otthon a sok beírásért, intőért, figyelmeztetésért és fekete pontért. Az ő apja a pálcát preferálta, az enyém a nadrágszíjat, de a fegyelmezési stílusuk különbségei ellenére a végeredmény hasonló volt: a fenekünk bánta a csínytevéseket.

Nem tudom, mi lett volna, ha minden marad a régiben. Talán később tettestársakká lettünk volna, vagy elindulunk a szervezett bűnözés jól jövedelmező, ám magas kockázatú rögös útján, de egy nap István nem jött iskolába, majd a következő héten sem. Ez valamikor a taknyos koratavasz idején lehetett, amikor mindenkinek folyik az orra és köhög, így azt hittem csak beteg. Aztán a tanítónénink azt mondta, hogy Istvánék családja elköltözött valahova messze, és ott folytatja az iskolát. Csak így. Nekem sohasem említette, hogy el fognak költözni. Talán ő sem tudta.

Bántam, rosszul is esett, de nem volt mit tenni. Nem hagyta meg az új címét, s akkoriban nem rendelkezett még minden kis hugyos kölök mobiltelefonnal, szóval úgy szakadt meg a barátságunk, mint ahogy egy meteor csap le az égboltról, egyik pillanatról a másikra.

István elköltözésük előtt nagymamám felé lakott. Néha összefutottunk olyankor is, amikor nagyanyámhoz egy kis kerülővel mentem ki, ám innentől mindig a rövidebb utat használtam, hiszen nem láttam értelmét kerülni.

Most, sok-sok évvel később, más fogódzóm nem lévén, elautóztam nagyanyám házához, és leparkoltam. A környék teljesen ismeretlenné vált, mintha nem is Magyarországon járnék. Az egykoron sáros földesút most leaszfaltozva vezetett a hivalkodóan nagy kertesházak közt, jószerével nagyim telkét sem találtam meg, csupán a házszám segített. A telket és a házat a mama halála után eladták a szüleim, az új tulajdonosok az épületet talán el is bontották, de ez nem látszott az utcafrontra épített hatalmas, teraszos lakástól. Legyintve adtam fel a kutakodást, és indultam két utcányival odébb, ahol valaha Istvánék szegényes házikója állt.

Ez a rész nem változott annyit, mint nagyanyám utcája. Itt még mindig kavicsos út vitt fel a domboldalra, az árokpart pedig füves maradt a kapubejárók kivételével mindenütt. Az ingatlant azonban nem találtam. Csak nagyon-nagyon halvány emlékem élt azokból az időkből és szinte százszázalékosan éreztem, megcsal a memóriám. Néhányszor végigbóklásztam a rövid utca felső szakaszán a nyakamat nyújtogatva, de semmi.

Épp indulni akartam, amikor egy vénséges vén öregember szólított meg az egyik kertből, megkérdezve, hogy keresek-e valakit. Nagyon lerövidítve előadtam kutatásom célját, de nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy tudja kiről beszélek. Az öreg azonban elrévedt pár másodpercig, és ezer ráncú arcát meghazudtoló szellemi frissességről tanúságot téve kijelentette, hogy igen, ismerte őket. Nem lehetett tévedés, mert mindjárt hozzátette, hogy hárman voltak testvérek, két fiú és egy kislány. Ez stimmelt.

– Kicsit feljebb laktak, ott, ahol most az a kék ereszes ház áll! Sajnos a vége felé már rosszul éltek. A szülők talán el is váltak, ezért költöztek el.

– Nem tudja véletlenül hová költöztek?

– Sajnos nem. – Sajnálkozva kapargatta a fejét, aztán a közben a kiskonyhából előkászálódó nénihez fordult. – Maris, nem emlékszel hova is költöztek Vargáék?

A néni a fejét ingatta ugyan, de aztán felcsillant a szeme, és kijelentette, az asszony megadta neki az új címet, amit eltett valahova a kredencbe. Mielőtt szólhattam volna, hogy azért ne fáradjon, hiszen több mint három, sőt majdnem négy évtized telhetett el azóta, sarkon fordult, és berobogott a házukba. Mit tehettem? Vártam egy kicsit. Nagyon udvariatlannak éreztem volna, ha angolosan távozom, amíg a néni a kredenc végtelen mélységű fiókjában búvárkodik egy megsárgult cetlit keresgélve. Hogy elüssem a várakozás feszengő perceit a termésről érdeklődtem a bácsitól, de nem nagyon tudtunk belemerülni a kertészkedés finomságaiba, mert a zilált hajú hölgy egy elsárgult lapú, régimódi spirálfüzettel a hóna alatt került elő a kuckójukból, és már lapozta is fel. Nagyjából öt percen belül a kezemben volt barátom következő lakhelyének pontos címe, ahova a családjával költözött.

Az új lakhelyre egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei kistelepülésként találtam rá az interneten, s bár nem lehettem biztos benne, hogy István családja azóta is ott él, ezzel már tudtam szűkíteni a keresést még az ő tucat-nevére is.

Az akkor még jól használható Google keresőt hívtam segítségül. A Google a kezdetektől szépen fejlődött és egyre pontosabban, egyre relevánsabb szókombinációkkal lehetett rajta keresni, mígnem elérte a fejlődés azon szakaszát, amit én a minőség elkurvulásának nevezek. Sajnos ezen pont elérése óta a kereső inkább csak a fogyasztásról szól, egy egyszerű barkácsolási problémára keresve is azonnal az adott szakterülettel foglalkozó cégek linklistáját adja ki, ők pedig egy-két mondaton belül biztosítanak, hogy te hülye vagy az adott munkához, bízd profikra, különben a Pokol tüzén égsz majd el. A keresőt módszeresen kisajátító fizetős cégek úgy monopolizálják a vágyainkat, mint pár évszázaddal, évezreddel korábban a világvallások a felsőbbrendű rendezőelvbe vetett hitünket.

No, a lényegre visszakanyarodva a kistelepülés és István nevének bepötyögése után szinte az első között dobott ki az akkori kereső egy réges-régi hirdetést, ahol egy Varga István nevű figura épp azon a településen kívánt áruba bocsátani egy használt hűtőládát. E-mail cím, telefonszám megvolt adva. Szokás szerint újra a telefonnal kezdtem, ami itt is csak annyit jelzett, hogy már nem él a szám. E-mail írás, várakozás következett.

Itt többet kellett várnom, mint korábban, Karesz esetében. Fogalmaztam egy udvarias ismétlő levelet, amikor megérkezett a válasz.

Izgatottan olvastam bele.

István fia, Gábor írt. Kedves hangnemben tájékoztatott, hogy igen, minden stimmel, az ő apukája az, akit keresek. Röviden leírta a kis élettörténetüket attól a pillanattól, hogy elköltöztek Érdről.

Ahogy sejteni véltem, valóban István szülei között alakut ki a különválásig eszkalálódó feszültség. Gábor a vér szerinti nagyapja további sorsáról nem sokat tudott, de az saját édesapja és annak testvérei sorsát pontosan ismerte, hisz mindennapjai része volt. Mindhárom gyerek az anyukával maradt, aki elköltözött velük Tápiógyörgyére. Itt cseperedtek felnőtté, majd István innen is házasodott, s született három gyermeke: Gábor és két kisebb leányka.

Később átköltöztek egy közeli faluba, s ők – Gáborék – már itt nőttek fel.

Az elmesélés alapján István soha nem került szembe a törvénnyel, jogkövető, rendes ember lett, aki a családjáért élt, dolgozott a szomszédos TSZ rendszerváltáskor privatizált gépállomásán. Hamar megházasodva gyorsan jöttek a gyerekek, ám István egészségét ekkor már halálos kór támadta meg, amelynek létezéséről ő maga sem tudott. Fia elbeszélése alapán édesapja sohasem volt nagyivó, nagyevő, dohányozni is csak mértékkel dohányzott, ám Morta párka úgy döntött gyomorrákkal nyisszantja el István sorsfonalát. Állítólag nem szenvedett túl sokat, mire nyilvánvalóvá vált a betegsége, már annyira áttételeződött, hogy a diagnózis inkább halálos ítéletnek felelt meg. Másfél hónap kórház után hazaszállították, és otthon, a szerettei körében hunyt el.

Morta hideg könyörtelensége mintegy másfél hónappal előzött meg: ennyivel hamarabb kellett volna kezdenem kutatni utána, hogy bár betegként, de még élve láthassam.

Gábor elmagyarázta levélben, hol van a sír, ha valamikor kimennék meglátogatni, de biztos vagyok benne, hogy nem fogok. Nem lustaságból, inkább a halálhoz való viszonyom miatt, hisz a gondozott parcellák közti sírkő számomra semmit sem jelent. 

István emlékeimben már örökké az amúgy mit sem sejtő és szelíd Mircu cicát a tyúkháló fölé emelő kiskamasz marad!

Harmadik rész – Bacchus győzelme


Az, hogy Béla történetének címe a bor és mámor római istenéhez kötött metonímia, természetesen nem a véletlen műve.

Béla – akit persze nem Bélának hívtak, ahogy Kareszt sem Karesznek, Istvánt se Istvánnak – katonatársam volt. Szolid, csendes srác, akivel jókat lehetett beszélgetni a délutáni szabadfoglalkozások idején. Na jó, legtöbbször szokás szerint én beszéltem, ő pedig hallgatott, de pont ezért szeretem az introvertált, szótlan embereket. Teret hagynak a dumáláshoz!

Szóval én beszéltem, Béla bólogatott vagy el-elröhögte magát, de jó három hónapomba telt, amíg kiszedtem belőle, hol él, mit csinál civilben és a többi szokásos alapinformációkat. Nyugodt stílusa, tiszta és célorientált gondolkozása tetszett. Velem ellentétben nem „kereste a bajt”, nem feszült neki elvi- vagy gyakorlati kérdéseknek, ha valamire utasították, dörmögés nélkül és képességeihez mérten jól elvégezte a feladatot. Ha köröket kellett futni, akkor loholt, ha menetgyakorlaton róttuk a kilométereket, nyafogás nélkül battyogott hátán az üres táras géppisztollyal, még akkor is, ha feltörte a bakancs a lábát.

Ha végre kimenőt kaptunk, ő nem a csehókat kereste, hanem elment a várpalotai könyvtárba …na jó, azért túlzásokba ne essünk. De! Jött velünk a csehókba, és bár nem az állati szintre való lerészegedés nemes célja lebegett a szeme előtt és mértékkel ivott, nem lógott ki a sorból.

Béla a katonaság utáni éveit nagy vonalakban már akkoriban megtervezte. Pechünkre még épp beleestünk a másfél éves katonai szolgálati időbe, s csak a minket követően besorozott fiataloknak kezdték lerövidíteni, majd megszüntetni a kötelező kiképzést. Béla kétnaponta írt a kedvesének – egy szomszéd faluban élő, barna hajú, csinos kis hölgynek –, s igen gyakran érkeztek is számára válaszborítékok. Úgy tervezték, hogy leszerelés után rögtön összeházasodnak, lagzi után indít egy kis vállalkozást elektroműszerész végzettségére alapozva, lesznek gyerekek, kutyák, macskák, öröm és boldogság. A kettőjük kapcsolatát elnézve itt biztos voltam benne: A sorsvonal szép egyenletesen halad tova, hisz két nyugodt, átgondolt ember közös jövőképéről beszélünk.

A katonaságot én nem csináltam végig, adódott egy lehetőségem arra, hogy lerövidítsem a hivatalosan kiporciózott szolgálatot, amit itt most nem részleteznék. Lényegében hamarabb leléptem, és az alapkiképzés után elkerültem a várpalotai tüzérezredből. Béla megígérte, hogy ír, én ugyanígy tettem, aztán persze egyikünk sem tartotta a szavát.

Béláról a pontos nevén kívül semmit sem tudtam, csak kedvese keresztnevét, a faluja elnevezését és azt, hogy elektroműszerészként, tévészerelőként kívánt megélni a későbbiekben.

A „bevillanáskor” róla semmi használhatóra sem bukkantam első körben, de nem adtam fel és egy-két hét kutakodás után találtam egy telefonszámot. Ezen keresgéléseket azokban a szabadidőkben végeztem, amikor épp nem kirándultunk, utazgattunk kedvesemmel. A telefonszám egy azonos vezetéknevű hölgyé volt, aki a térkép szerint a Béláéval szomszédos faluban élt. Gondoltam, talán rokon, és bár eddig nem mutatkozott szerencsém a telefonokkal, betárcsáztam a számot.

Hosszan kicsengett, majd egy kapkodva lélegző, vidéki asszony szólt bele. Hallatszott, hogy valahonnan az udvarról szaladhatott be. A mobiltelefont talán a kredencen vagy a kiskonyha asztalán tartotta, nem a zsebében. Gazoláskor, etetéskor nem is túl célszerű zsebben hordani az ilyen eszközt, főleg otthonkát viselő asszonyoknak, mivel a széles zsebből könnyen és észrevétlenül kiesik a készülék.

Először meglepődött, de aztán nagyon készséges lett. Kiderült, hogy Béla az öccse (nem is tudtam, hogy Bélámnak van testvére), aki az általam ismert faluban él a másik öccsükkel egy telken (nem is tudtam, hogy Bálámnak több testvére is van). Bélának nincs telefonja, de ha üzenek, szívesen átadja neki, amikor reggel átmegy kenyérért, így tudunk akár kommunikálni is – biztosított a készséges asszony. Ennél jobbat egyelőre én sem tudtam kitalálni, ezért éltem a lehetőséggel: megüzentem, hogy ha nem lenne gond, valamikor leautókáznék a Budapesttől mintegy száz kilométernyire lévő településre, és kicsit elbeszélgethetnénk.

Néhány nap szervezés után lefixáltuk kedves közvetítőnkön keresztül az időpontot, megkaptam a címet, s csak szabaddá kellett tennem magam.

A Balatonhoz közeli község, ahol Béla éldegélt, inkább mutatta egy gazdálkodó falu képét, mint valami üdülőtelepülését: A kisbolt, az Italbolt a templom közelében, de italozó büfé kicsit kijjebb is, az utak nagy része aszfaltozott, de maradt bőven földút is. Nem tájidegen ilyen településeken a traktor, a falu szélén pedig kissé szétszórt telkeken kecskék, néhol birkák legelésznek. Mintha innen tízen x kilométerre nem a magyar turizmus legnagyobb attrakciója, a magyar tenger nyújtózna közel nyolcvan kilométer hosszan, úgy tizenöt-tizenhatezer éve. 

Autómmal kanyarogva, a cím után kajtatva, inkább éreztem magam eltévedve egy falucskában messze az Alföld rónaságán, mint a Balaton közelében.

Az utcát elég gyorsan megtaláltam, a címet kicsit nehezebben, mert – ahogy ez a kistelepülések egyikén-másikán szép szokás – a házszámokat nem írták ki csak egy-egy portára.

Végre ráakadtam a megadott helyre, ahol kissé rozoga drótkerítés mögött egy régebbi, de láthatóan gondosan karbantartott vályogház kuporgott egy vén és hatalmas diófa árnyékában, illetve kicsit hátrébb egy modernebb téglaházikó, aminek a téglafalán látszott, hogy sohasem pucolták be rendesen. Az idő a fúgáknál már lekerekítette a nap által halvány rózsaszínre szívott téglákat. A téglaház előtt felborogatott vájlingok, üres virágcserepek halma várta egy szebb kor eljövetelét, a két épület közé kihúzott madzagon pedig itt-ott fehérre kopott, egykor sötétszürke melósgatyák, alsóneműk száradtak. A kapu mellett két, ügyetlenül felszerelt villanycsengető billenűkapcsoló lógott, egyiken Béla neve kiírva, leginkább az írástudatlanság vagy az öregség mezsgyéjén lépdelő bizonytalanok írásmódjával. Ezt nyomtam meg, bízva benne, hogy jól van bekötve, és nem ráz meg az áram.

A berregés a kisebb téglaházból hangzott, ez volt tehát exkatonatársam rezidenciája. Jövök, jövök, hallatszott odabentről, majd meg is jelent egykori bakatársam, igaz az eltelt időnél legalább tizenöt, húsz évvel leharcoltabb kivitelben.

Én farmerban, sötét pólóban és vékony fekete felöltőben, ő a kiteregetett munkásnadrágokkal bizonyíthatóan közeli rokonságban álló kopott nadrágban, derekára sálat tekerve, kikönyöklött ingben nagyjából úgy néztünk ki, mintha az elbitangolt gyermek hazatért volna megöregedett apja házába. Nem viccelek, elsőre tényleg szinte generációnyinak tűnt köztünk a korkülönbség, de sajnos másodikra is. Béla egykor rövidre nyírtan is éjfekete haja eltűnt, valami seszínű szőrök keretezték kopasz fejét, a koponyáján és az orra tövében sebhelyek éktelenkedtek. Látszott, hogy próbált megborotválkozni több-kevesebb sikerrel. Összképileg igen siralmas képet mutatott. Ő szólalt meg először:

– Szevasz Janikám! Jól nézel ki!

Nem bírtam kinyögni, hogy te is!Igazából nagyon szarul nézett ki. Kezet fogtunk, tenyerén érződött, hogy valószínűleg kemény munkát végez, mert ujjai erősek, bőre kérges volt.

– Ne álldogáljunk itt, még azt hiszik rólad, behajtó vagy! – göcögve röhögött saját viccén, aztán a lapockámat lapogatva invitált befele.

Előkerült valahonnan egy ronda, keverék kutya, amely most úgy érezte, meg kell dolgoznia a vacsorájáért, és vinnyogva ugatni kezdett mintha nyúznák, de felfogta az erőviszonyokat és a borús hangulatomat, így finom állati ösztöneire hallgatva nem próbált közelebb jönni.

Béla előrement. A kinti napsütés után a savanyú, hamuszagú helységbe belépve nem láttam pár pillanatig, csak körvonalakat, aztán tisztult a kép. A kis téglaház gyakorlatilag egyterű élőhely volt. Az ablak alatt egy sezlony simult a jó rég meszelés után áhítozó falnak, az ilyen helyen szokásos faliszőnyeg nélkül, vagyis jól látszott, meddig szokott fektében véletlenül a falhoz érni, mert addig a magasságig szürkésen elszíneződött, lekopott a vakolat. A sezlonyt letakarták, de a pokróc alól kikandikált az elsárgult lepedő és az egyik szélen a hasonlóan kopottas ágynemű. A fal mellett kicsit arrébb lavórtartó árválkodott, kiszélesedő szegélyén egy repedezett szappannal. Ilyet sem láttam már ezer éve lakásban, maximum skanzenekben. A szoba közepén nagy asztal terpeszkedett, az asztallap feléig rakva régi befőttekkel, üres italosüvegekkel. Béla épp innen igyekezett lesöpörni, félrepakolni a dolgokat, majd kihúzva az asztal alól a jobbik széket, hellyel kínált. Leültem, majd amíg a konyhaszekrény és a nagyobb ruhásszekrény között szöszmötölt, folytattam a terepszemlét.

Nagyon rossz szokásom, hogy idegen helyen járva kielemzem az apróbb részleteket is. Most sem kerülte el a figyelmem a sezlony alá behajított, rászáradtan sáros gumicsizma, a valami bakancsból házilag kivágott papucs és a meglehetősen viseltes fekete cipő, ami bizonyosan az ünnepnapokra várt a poros padlón. A fekvőalkalmatosság lábánál kistányért láttam, benne tejmaradékkal, talán cica lehetett a háznál. Azért, hogy kicsit oldjam az érezhető feszültséget, rá is kérdeztem. Béla elmosolyodott, ahogy előkeveredett egy demizsonnal a félhomályból:

– Janikám, te katonakorunkban is jó megfigyelő voltál! …nem cica, hanem süni. Csak ilyenkor alszik.

– Sün? Hmm, annak árt a tej, nem?

– Lehet, de ez még nem panaszkodott.

Két homályos falú, de tiszta pohár került elő a kredencből, de mielőtt töltött volna mindkettőnknek, jeleztem, hogy lemondanék róla, autóval vagyok. Béla kicsit győzködött, hogy ugyan, aludjak itt, akkor ihatunk, és főz majd vacsorát is, ő meg átmegy aludni a testvéréhez, de nem akartam maradni másnapig, ezért valami esti programot hazudtam magamnak.

Béla vállat vont, és csak magának töltött a gyanúsan zavaros, cefre szagú háziborból. Megjegyzem, ebből akkor sem vágytam volna inni, ha vonattal vagy gyalogosan érkezem. A vendéglátóm meghúzta, megitta úgy a felét, aztán egy-két katonakorunkat érintő kérdés után külön kérés nélkül, kicsit vontatottan belekezdett a saját történetébe. Régen is halkszavú volt, de beszédmódja határozottságot sugallt, aminek most nyomát sem hallottam ki darabos beszédéből.

Példásan jó bakaként viselkedett, kifogások és ügyeskedés nélkül végigcsinálta a katonaságot. Kedvesével, Marikával a korábban megszokott sűrűséggel írogattak egymásnak, s bár eltávozásokkor néha valami fura érzése támadt, amikor kedvesét a karjaiban tartotta, nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Ráfogta a szokásos katona-gyanakvásra. Sok ilyen történetet hall az ember, azt csak a kedvesünk tudja, megvárt-e valóban hűségesen, vagy néha ki-kitekintgetett-e a kapcsolatból.

Végre leszerelt, és elkezdték szervezni a lagzit, de valahogy se Marikán, se a saját szülein nem érezte azt az örömet, amit kellett volna. Anyja tekintete örökké felhős lett, ha szóba került az esemény és Marika is mindig kibújt valami kifogással a szervezés alól. Ez persze nem mehetett sokáig, és egyszer kiborult a bili! Kiderült, hogy az utolsó hónapokban Marika titokban össze-összejárogatott az egyik Balaton-parti üdülőtelep állatorvosával és erről bizony Marika szüleinek is sejtése volt. Nekik, érthető okokból jobban tetszett az orvosember, mint a szerencsétlenség tévészerelő, így nem is csináltak ügyet lányuk hűtlenségéből.

Száz szónak is egy vége: a menyegző elmaradt, Marika elment, Béla pedig összeroppant. Túl sokat álmodozott a végtelen őrségek alatt kedveséről, illetve a közös eljövendő életükről ahhoz, hogy józanul végigzongorázva a lehetőségeket belássa, ha nem is könnyen, de egy csapodár menyasszony cserekompatibilis más, tisztességes lányokkal. Belássa, hogy nem kell feladni. Elmondása szerint a szégyen, amit érzett, először szülőfaluja elhagyására sarkallta, de aztán halogatni kezdett, mismásolt, végül inkább az italba menekült. Maradt, de mindig az alkoholos befolyásoltság olyan szintjén, hogy ne kezdjen bele semmi komolyba. Nem épített házat magának, s nem épített egzisztenciát sem. Megkeseredve a legtöbb, amit elért, a néhanapi egyéjszakás kalandok lezüllött özvegyasszonyokkal, de a korábban önmaga számára kitalált életúton már nem volt ereje végigmenni.

 Lezüllött. Ezt ő maga mondta ki a harmadik pohár bor után. Mindenféle alkalmi munkákra szegődött el, hogy megéljen valahogy. Tartott pár tyúkot a testvére tyúkudvarában, gondozott egy kis kertet is hátul, ahova babot, krumplit ültetett, de a lánytestvére is segítette, aki korábban a hírvivőnkül szegődött.

Bélának előtermett a napi betevő falatja, valahonnan házibort is tudott szerezni gombokért[1], rendelkezett ággyal, kályhával, sőt valahol egy laktóz okozta krónikus hasmenéstől szenvedő sündisznóval is. Csak egy valamilye nem volt: élete.

Hallgattam még egy darabig, de egyre kevésbé értettem a szavát, nehezen vettem ki mit mond, pedig nem érintettünk magas röptű témákat, nem idézett Kantot. Egykori önmagát próbálta csak felidézni, de már ez sem ment. Rövidesen elbóbiskolt a könyökére támaszkodva.

Letettem az asztalról a szakadt vesszővel befont demizsont, hogy nehogy leverje, arrébb toltam a poharát is, és eljöttem. Bár beszélgetés közben többször is invitált, jöjjek el máskor is, bográcsozunk egyet, már tudtam, hogy sohasem térek vissza: Bélát is „elengedtem”, ahogy ő is önmagát.

Negyedik rész – Abszolúció a kitartásomért


Tizenegy év körüli kiskölök lehettem, amikor a nyár folyamán megjelentek a szomszédban Kati és Gyuszi (akik persze más néven szólíttattak a valóságban), először azt hittük a húgommal, hogy testvérek. A szemben lakó idősebb pár unokái voltak, illetve még csak ez sem fedte teljesen az igazságot, kicsit kuszább családi kapcsolatrendszerrel rendelkeztek ennél. Ebbe most ne menjünk bele, inkább fussunk neki újra. Tehát: Kati és Gyuszi unokatestvérek voltak, Margit néni unokái. Minket a testvéremmel ez a része nem is igazán érdekelt, az viszont igen, hogy bennük kitűnő játszópajtásokra leltünk. 

Kati alacsony, sportos kis leányzó volt, kettejük közül a dumásabb, Gyuszi inkább olyan csendesen mosolygós típus, de mindketten kaphatók bármi kalandra. Bebarangoltuk négyesben a házunkkal szemben húzódó Kopasz-hegyet (hivatalosan Szidónia-hegyet), felmásztunk a Kaptárkői-barlanghoz, leereszkedtünk a Homokbányához, amikor meg túl melegen izzott a nyári nap vagy esőssé vált az időjárás, felmentünk hozzájuk az öregek kis faházába kanasztázni vagy hozzánk, társasjátékkal játszani. 

Ők ketten több éven át menetrendszerűen megjelentek, mi pedig örültünk nekik, hozzá tartoztak az életünkhöz, a nyarainkhoz. Katival kiskamaszként sokat beszélgettem, imponált, hogy értett angolul, hogy tájékozott volt. Mint ilyen idős korban sok gyereket, bennünket is izgatott a minket körbevevő világ, jókat beszélgettünk a csillagokról, a bolygónkról, a társadalom – gyermekfejjel is megértett – összefüggéseiről. Persze, nem valami koravén okoskodást kell itt elképzelni, legtöbbször röhögés lett a vége, de nagyon élveztük. Egy évvel idősebb volt nálam, és bár sok év telt el azóta, belőle több maradt meg bennem, mint Gyusziból.

Azután kirobbant egy afférom a nagymamájuk pasijával, aki katonatiszti habitusával hajlamos volt mindenkinek parancsolgatni, én meg talán elküldtem a háta mögött oda, ahonnan jött (jaj, de szépen fogalmaztam). Lényeg, hogy innentől megszakadt a kapcsolatunk. Ez valamikor nyár végén történt. Kati és Gyuszi visszamentek Budapestre, aztán többet nem láttuk őket. Vagyis olykor-olykor még igen, láttam Katit odafent a kisház korlátján túl, de felkiabálni nem akartam az öreg miatt, az integetésemet pedig nem látta meg.

Rosszul esett a dolog, a húgommal beszélgettünk is róluk sokszor. Hiányoztak a nyarak eljövetelekor.

Pár év telt el, és az utcán dolgoztam – talán épp köveket talicskáztam –, amikor Kati megjelent, rám köszönt, de először meg sem ismertem, hisz megnőtt, nagyobb lány lett. Aztán persze pár másodperc elteltével leesett, hogy ő az. Leültünk, beszélgettünk erről-arról, emlékeim szerint ő a felvételijére készült, én meg a közelgő érettségitől reszkettem. Valahogy olyan természetes volt az egész, hogy elfelejtettem elkérni valamilyen elérhetőséget tőle, és amikor elment, még akkor sem kaptam észbe, hiszen Margit nénit ismertük, a szüleimnek megadta a telefonszámát, s a kényelmes lustaság ismét rossz tanáccsal szolgált. Úgy voltam vele, hogy Margit nénitől majd elkérjük Kati címét vagy a telefonszámukat.

Jaj, ez a „majd”! Az élet sodort a maga kiszámíthatatlan medrében, a „majd” pedig csak úszott tovább. Leérettségiztem, szerelmes lettem, felvettek a főiskolára, majd kirúgtak, mert politizálni mertem. Ha hiszünk a Párkák meséjében, akkor Nona vadul tekerte a rokkáját, Decima pedig nem győzte adagolni a szöszt az én sorsfonalam fonogatása közben.

A fonal csak gyűlt, sokasodott a Párkák munkája nyomán: céget alapítottam, megnősültem, gyermekem született. Lassan teljesen elhomályosultak a kistini kori események, percek, mintha valamit tejüveg opálján át szemlélnénk. Fiatal felnőttként éltem napi robotomat, amikor valahogy feleszméltem, és eszembe jutott, hogy meg kellene keresni őket.

Margit néni ekkor már nem töltötte kint a nyarakat, mivel az öreg katonatiszt meghalt és a fiára hagyta a telket, az pedig kiebrudalta szegény nénit onnan (mint kiderült, nem voltak házasok az öregek).

Elkértem anyámtól Margit néni telefonszámát, de már nem volt kapcsolható, a telefonokkal kapcsolatos szerencsedeficitem újra nőtt. Ott álltam leszegett fejjel a telefonfülke előtt, és rádöbbentem, hogy elvesztettem Katit és Gyuszit.

Katinak ismertem ugyan a vezeték- és keresztnevét, illetve rémlett, hogy a XI. kerületben lakott, talán az ELTE valamelyik szakára készült, de a címéről sejtésem sem volt. Emlékeztem az arcára, tudtam, hogy felismerem, ha látom, és emlékeztem arra is, hogy kicsit raccsolt, szóval sejtettem, hogy ha meghallom majd valahol, akkor be tudom azonosítani. Gyusziról csak annyi maradt meg az esztendők távolából, hogy Gyuszinak hívják, szőke haja és kék szeme van. Ez mondjuk keresési támpontként nem túl bőséges információ, ezekre a tulajdonságokra nehéz szűkíteni bármilyen adatbázisban.

Elég rosszkedvűen mondtam le róluk. Fájt, hogy hülye voltam és nem kutakodtam hamarabb.

Újabb évek teltek, megjelent az internet, megjelentek a kezdeti közösségi felületek: Iwiw, Myspace és a többi. Minden újabb felületnél eszembe jutott, hogy rákeressek Katira, de sohasem jártam sikerrel. Bár nem tucatnévvel élt, ezért elég sok hasonló nevűt találtam, csak őt nem. Emlékeztem arra is, hogy volt egy harmadik neve, de ezt sajnos nem tudtam felidézni, bármennyire is kínoztam az agytekervényeimet.  

Semmi!

Mintha direkt akart volna eltűnni.

Sokat gondolkodtam, miért nem bukkanok a nyomára. Talán elköltözött külföldre? Talán meghalt? Mint mondtam, Gyuszival nem is próbálkoztam, mert csak annyi rémlett a családi nevéről, hogy furcsa hangzású, de sohasem sikerült felidéznem. 

Nem mondom, hogy éjt nappallá téve kutattam Kati nyomát, de mivel programozással foglalkoztam, s néha – hmm – belekukkantottam olyan adatbázisokba, amelyek elérése talán aggályos volt, mindig tettem egy-egy próbát. Minden alkalommal eredménytelenül. Bíztam benne, hogy csak rejtőzködik valamiért, talán kémelhárítóvá vált, vagy speciális alakulathoz sodorta az élet. Nehezemre esett ugyan egy alacsony, vidám kis nőt valamiféle golyóállómellényes Rambo-ként elképzelni, de bármi történhetett vele.

Néha fórumokat böngészgettem, még az ELTE elérhető végzős fotóit is átnéztem, eredménytelenül: Katit a föld nyelte el.

A „mindenható” Facebook megjelenése újabb lökést adott, de az ő adatállományuk is hiányosnak bizonyult, aki után én kutattam, azt nem találtam. Írtam olyanoknak, akikről azt hittem lehetnek ő, vagy esetleg tudnak róla, akadt, akit fel is kerestem. Bizony-bizony fura helyzetgyakorlatokat éltem át. Vidéki házhoz becsengetve akkora férjnek kellett elmagyaráznom, hogy nem, nem akarom elcsábítani a feleségét, aki kitakarta a napot és csak annak köszönhettem ép bőrömet, hogy képes voltam kibeszélni a borjút is az anyjából. Átéltem olyat is, hogy rendkívül szakadt környékre kerülve bekopogtam valakihez. Róla már akkor tudtam, hogy nem ő az, akit keresek, amikor ajtót nyitott. Ő azonban annyira szerette volna, ha mégis, hogy hajlandónak tűnt még halványan emlékezni is rám.

Persze közben éltem az életem, elváltam, saját cégemet igazgattam. Rengeteget túráztam, sok ismerősre tettem szert, sok barátnőt elfogyasztottam. Bíztam benne, hogy valahol mind Kati, mind Gyuszi boldogan élnek és ha egyikük meglesz valamikor, akkor a másikjuk is.

Az életem időközben rendeződött, kedvesem mellett nyugalomra leltem, szépen, kiegyensúlyozottan éldegéltünk. 

Sajnos az agyammal van valami defekt és ha valamit elkezdek, nagyon nehezen adom fel. Újra és újra beugrott, bekattant a régi ismerősök felkutatásának ideája. Végül elszántam magam és felhasználva szakmai tudásomat, latba vetve ismeretségi köröm, érzékeny, személyes adatok kutatásába kezdtem. Nem haszonszerzés motivált, így a lelkiismereti részén szinte azonnal túltettem magam. Nem kívántam hosszan hezitálni, vacillálni a dolog törvényességi keretein sem, itt most úgysem írom le a részleteket elévülési idő előtt. Összegyűjtöttem mindent, amit tudtam Katiról, szépen rendszereztem – ami az adatok szerény mennyisége miatt gyorsan ment – és belevágtam. 

Szerencsémre a megfelelő embereken át eljutottam odáig, hogy a feltételezett születési éve és az általam ismert vezeték- és keresztnevére szűkítve megkaptam a kis hazánkban élő rendkívül szűk halmazt. A végére két név maradt.

Biztos voltam benne, hogy a XI. kerületi cím a nyerő, még az utca neve is rémlett. Mintha…

Más elérhetőségem nem lévén, csak a lakcím, úgy döntöttem, felkeresem a hölgyet. Odaautóztam tehát és becsengettem, de senki nem nyitott ajtót. Néhány kör megtétele után sikerült leparkolnom olyan szögben és távolságra, hogy odalássak a bejáratra és az autóbeállóra. Jöttek-mentek az autók, a gazdagréti lakótelep közelsége és a házzal majdnem szemben működő élelmiszer-áruház miatt elég nagy forgalom zajlott a környéken. Közel egy órát várakoztam zenét hallgatva a járgányomban és azon gondolkodtam, hogy írok egy levelet a B-tervként magammal hozott papírra és a szintén B-terves borítékba téve bedobom a postaládába, amikor egy elég méretes dzsip kanyarodott a kapu elé. Az autóban ülő őszes úriember kiszállt, hogy kinyissa a lemezből készült szárnyakat, én pedig szintén kiugrottam a járművemből, nehogy lemaradjak róluk. Ekkor kászálódott ki a hölgy is, aki közel olyan magasra és termetes darabra nőtt, mint én (gyermekkori Katim, mint azt már említettem, alacsony leányzó volt). Elbizonytalanodtam, de nem akartam így feladni. Közelebb érve rájuk köszöntem, és pár mondattal előadtam, mi járatban is vagyok, gondolva, hátha tévedek és mégis ő az a Gereben Kati, aki miatt idefurikáztam át a városon. 

Meglepve, de készségesen elismerte, ő az, akit keresek, mármint, hogy név szerint az, de neki nincs Gyuszi nevű unokatestvére és sohasem járt gyerekkorában Érden, sem Diósdon. A férje gyanakodva méregetett, és azt firtatta, honnan tudom a címüket, de válasz nélkül megköszöntem a türelmüket és elköszöntem tőlük. Láttam, hogy fejcsóválva, értetlenül néznek utánam.

Egyetlen címem maradt. Viccesen épp Érden, ahol felnőttem, de aznap már nem akartam kiautózni szülővárosomba. Megint a halogatás ugyebár! 

A hétvégén begorombult a COVID vírus, alapjaiban megváltoztatva addigi szokásainkat, s a szájmaszkot végleges ruhakiegészítővé avanzsálva. Így nem kereshettem fel az utolsó lehetőségként maradt hölgyet: elképzeltem, ahogy egy ismeretlen, nagydarab, rövidre borotvált fejű, álarcos figura csenget be hozzánk és arra jutottam, hogy én azonnal ráküldeném a kutyánkat, ha lenne …így csak a cicusunkat tudnám ellene uszítani.

Bár kizártnak tartottam, hogy szüleim házától légvonalban három és fél kilométerre lakjon az, akit az utolsó találkozásunktól – még ha néha nagy-nagy szünetek közbeiktatásával is –, de több mint három évtizede keresgélek, azért szerettem volna a végére járni. Mivel nem mehettem oda, sokat töprengtem, mi legyen. A cím alapján próbáltam valami telefonszámot vagy e-mail címet keresni, hogy üzenhessek, de csődöt mondtam. Pedig a megoldás egyszerű és a napnál is világosabb volt: levelet kell írnom.

Megmondom őszintén, az idejét sem tudom, mikor írtam hagyományos módon, kézzel levelet. Nem is a fogalmazással volt gondom, nem is azzal, hogy mit írjak, inkább azon igyekeztem nagy műgonddal, hogy olvasható legyen az iromány.  Amikor elkészült átolvastam, beborítékoltam, és elküldtem. A levélben megadtam az e-mail címemet, és onnantól naponta megnéztem a fiókom, de semmi. Sejtettem: a hölgy nem ismert magára és egyszerűen hülyének vagy valami bekattant tolakodónak tart annak ellenére, hogy igyekeztem úgy fogalmazni, hogy érezze, nem vagyok dilis. Igaz, ebben én magam sem bizonyosodtam meg soha százszázalékosan. Próbáltam lehetőleg jó benyomást kelteni.

Jó sok idő telt el, amikor egy kora délután csengett a telefonom, ismeretlen szám hívott. Mivel korábbi cégem miatt sokszor kerestek idegen számokról, gondolkodás nélkül felvettem, közben már azon járt az agyam, hogy kint a teraszon vagy bent a hűvösben ebédeljünk. A vonal túlsó felén köszönt, majd bemutatkozott a hölgy. Amire kimondta, hogy ő az, akit levélben megkerestem, azt is tudtam, hogy ő az, akit évtizedek óta keresgettem: egyszerűen megismertem a hangját ennyi év távlatából is. A hangszíne, a picit raccsoló beszédmódja semmit sem változott!

Teljesen összezavarodtam a megilletődöttségtől, pedig engem elég nehéz zavarba hozni, kedvesem szerint az arcbőröm vastagságánál csak a gátlástalanságom nagyobb. Most mégis gombócot éreztem a torkomban. Nem is értettem először, miként hív telefonon, de gyorsan elmesélte, hogy az e-mail cím alapján rám kerestek, az kidobta a Facebook profilomat, ott megtalálták valamelyik weboldalamat, s ott meg a számomat. Magyarul tíz perc kutatómunkával rám akadtak. Hát van igazság a földön?

Megbeszéltük, hogy rövidesen találkozunk majd, ha kicsit alábbhagy a vírus, de idegesítően türelmetlen voltam és később visszahívtam: azért ne várjunk hónapokat. Aztán egyszer csak meglett a randevú időpontja is. Meginvitált hozzájuk, hogy megismerkedhessek a párjával is.

Ahogy írtam, nem hittem volna, hogy Érden élnek, anyám és apám házától majdnem kőhajításnyira, pláne, ha az általam addig megtett úthoz viszonyítjuk, amit a megkereséséért lejártam. Gyorsan odataláltam GPS-szel, meg persze az odavezető út túlnyomó részén jártam is már korábban.

Leparkolva betelefonáltam, hogy itt vagyok

A kerítésnél először két kutya jelent meg, majd Kati is. Nem ismertem volna meg, ha csak úgy szembe jön velem az utcán. Már nem volt olyan kis cingár, mint sok évtizede, a haja szőke lett (na jó, nem „lett”, hanem ilyenre festette), szemüveget hordott, de ahogy megszólalt, mintha visszarepültünk volna az időben. Nagyon örültem neki! 

Beinvitált, odabent a teraszon leültünk, bemutatkozott a párja is, és az érthető feszültség oldása végett viccelődve elmeséltem néhány fura korábbi afféromat, azután elnagyoltan, vázlatosan beszámoltunk, kivel mi esett meg addig. Ahogy kivettem, számára sem szőttek a Párkák egyszerű fonalat, kacskaringós, néhol zűrös életútja a kevéssé részletes beszámoló alapján pont annyira látszott lekövethetetlennek, mint az enyém egy idegennek. Persze nem is az volt a cél, hogy percről percre megtudjam merre dobálta a sors tengere.

Örültem, hogy boldog. Jó érzéssel töltött el, hogy megtalálta a harmóniát az életében és láthatóan szeretetben élt párjával, fiával. Sok dologról kiderült, hogy teljesen rosszul emlékeztem, így kereséseim is értelemszerűen tévútra vittek. Valóban volt még egy neve, ez stimmelt. Az unokatesó keresztnevére is jól emlékeztem, de mondjuk ez nem is volt kérdéses. Viszont innentől jöttek a buktatók, mert sohasem akart az ELTE valamely szakján továbbtanulni, csak egy ELTE gyakorlógimnáziumba járt, elmondása szerint nem is tanult olyan jól, ahogy az én emlékeimben élt, így akkoriban nem is sikerült bejutnia abba az iskolába, ahova készült. Soha nem élt a XI. kerületben. Agyam furcsa összefüggésekből generált tehát neki eredettörténetet, előzményfilmet. Ahogy a rendőrök váltig állítják: a legmegbízhatóbb szemtanú állítását sem szabad kétkedés nélkül tényként elfogadni, mert agyunk hajlamos kitölteni a hézagokat, kiegészíteni a félbe szakadt íveket.

A legviccesebb közlésként kiderült, hogy valóban „rejtőzködött” az évek alatt, persze nem valami James Bondos kémhistória miatt, hanem személyes okból, s nem kívánt nyomot hagyni a közösségi térben, az interneten. Nesze neked, én meg pont ott tudtam a leghatékonyabban keresgélni.

Nagyon jó fejek voltak mindhárman, Kati, a párja és a fia is. Jót beszélgettünk, és megkönnyebbült lélekkel indultam haza tőlük. Nem járunk össze, de azóta tartjuk a kapcsolatot.

Apró lábjegyzetként meg kell említenem, hogy így már tudom, hol van Gyuszi munkahelye, jobban mondva a saját vállalkozása. Fel is hívtam a céget, hagytam is üzenetet, de vagy nem adták át neki, vagy nem kívánt találkozni velem. Picit fájt, de nem erőltettem a dolgot Gyuszival, hiszen Karcsi „letört visszapillantótükre” után már tudtam, van ilyen. Vele tehát azóta sem találkoztunk!

Epilógus – A Párkák titka


Írásomat a Párkákkal fejezem be, a hol gonosznak, hol természetfelettinek ábrázolt nőalakokkal, akikkel kezdtem is a történetem.

A Párkák nem gonoszok. Nagy a hatalmuk, hisz valahol irányítják az életünket, de mivel láthatóan sohasem egyeztetnek, mégsem bizonyítható semmi tervszerűség a munkájukban. Nona fonja az élet fonalat, Decima adja a hozzávalót, Morta pedig elvágja azt, amikor jónak látja. Nona hol félrenéz és olyankor belegabalyodik vagy hiányosra fonja a szálat, Decima is figyelmetlen és a tiszta szöszök helyett mindenféle más szálat is ad Nona keze alá. Talán Morta a legkövetkezetesebb, és ha ő nyisszant, akkor vége. Van persze olyan, hogy már máshol jár az esze és túl gyorsan használja ollóját, máskor meg elbóbiskol.

Így bizony! 

Így lesznek olyanok, akik szép egyenes életet élnek, kiszámíthatót, végig jó minőségű fonalat kapnak, ám soha sincs különösebb szerencséjük vagy balsorsuk, mivel az alapanyag is egyenletesen jön a fonáshoz. Mások girbegurba fonalat kapnak, nehezen bogozhatót, de a fonal egyenetlensége miatt jut számukra derű és ború is elég. Igazából talán az lehet a lényeg, hogy az utolsó nyisszantásig élvezzük a fonást és ne halogassunk, ne odázgassunk semmit. Menjünk be a kinyíló ajtókon, és ne hagyjuk elveszni barátságainkat, így elkerülhetjük a csalódást, amit akkor érezhetünk, ha botor módon mégis utólag szeretnénk felgöngyölíteni a szálakat.

A négy kis történet közül egy hozott szép végkifejletet, három sokkal rosszabbat, mint amire számítottam. Az esetekből, életutakból akár tanulhattam is, épülni viszont biztosan épültem lelkileg általuk.

Hogy megérte-e a belefektetett munkát, időt ez a végeredmény? Azt mondom, igen! Örökös kétségek maradtak volna bennem, ha nem csinálom végig és még a kellemetlen valóság is jobb a bárgyú bizonytalanságnál!



[1] gombokért – fillérekért (szleng)

További írásaim olvashatók ingyenesen a szerzői oldalamon:
http://www.marsbook.hu

Tetszett a történet?

7 7

Regisztrálj és olvasd Koncz János 10 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Koncz János

Sorslabirintusok

Rövid leírás / Beharangozó

Néha elrévedve a múltba, próbáljuk kivenni az elmosódott alakokat a visszapillantótükörbe nézve. Szentimentálisan azt hisszük, semmi sem változott...

Rövid összefoglaló

Az emberi sors halandók számára felmérhetetlen, megjósolhatatlan. A római mitológia szerint a Párkák kezében vagyunk, akik még az istenekkel is dacolva döntenek életünk folyásáról: Nona fonja az élet fonalat, Decima adja a hozzávalót, Morta pedig elvágja azt, amikor jónak látja. Még egymás közt sem

Olvasási idő

38 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Koncz János nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!