Barion Pixel nuuvella

Borkóstoló

1.

– A jó bornak nem kell cégér!

– De nem ám! – kacsintottak össze az asztalnál ülők.

A pogácsástálakkal és félig töltött vagy kiürült borospoharakkal teli faasztaltól gyönyörű kilátásban gyönyörködhettek az iddogálók, bár már egy ideje eljutottak a borkóstolás azon stádiumába, amikor a táj cseppet sem izgatta őket.

A poros földúttól lépcsősoron jutottak fel idáig, a Rezeda-pincéhez. Többen azt is bánták, hogy egyáltalán elindultak a kátyúkkal teli földúton, mivel az alacsonyabb építésű autók alja többször is leért idefelé jövet. De illet kiautózni ide, hiszen Zoli bácsi csak egyszer hetvenéves, és kár lett volna megsérteni a távolmaradással. Többen ajánlották a flancos Balaton-parti helyeket, ám az öreg ragaszkodott ehhez a gazos, üres telkekkel, elhanyagolt pincékkel körülvett ingatlanhoz, ami az övé vagy valamelyik régi ivócimborájáé lehetett. Megvonták tehát a vállukat és bevállalva, hogy az ivászat másnapján a karosszériás kezébe kell adni járgányaikat, felmásztak ide. Tudták, hogy az öreg könnyen legénykedik, hiszen spéci, magas építésű terepjáróval járta a vidéket.

A kopott, borfoltos asztal körül ülők egyike sem csepeli vasmunkásként szerezte a vagyonát: részegedett itt bankár, pénzügyi szoftver gyártó, ilyen-olyan szürkegazdasági ágazatokban érdekelt csúcsvállalkozó csakúgy, mint politikus vagy zöldségeskirály. A poros úton félreállt járművek sem alsó kategóriás kis családi autók, hanem jobbára Mercédesz terepjárók, négykerék-meghajtású csúcsgépek, de legalább A8-as Audik voltak. Kivéve az öreg Zoli csupakerék, ütött-kopott, beazonosíthatatlan járgányát, amiről azt sem tudták elképzelni, miként vehet részt a városi forgalomban. Sejtették persze, hogy a nagy tó körül az összes rendőr ismeri, így nem is igen állítja meg, távolabb pedig talán sosem járt.

– Ezt kóstoljátok meg! – Zoli egy újabb kancsó bort rakott eléjük.

– Újabb olaszrizling?

– Egy frászt! Ezt nem találjátok ki.

Egyszerre csattant fel a sok vörös képű borissza, hisz mind tévedhetetlen borszakértőnek képzelte magát. A jómód egy bizonyos fokára érve elvész a szakértelem tisztelete, és helyébe lép a pénzalapú sznobizmus. Borivók szintjén ez magyarul annyit tesz, hogy aki drágább bort vedel, az nagyobb értője a nedűknek.

Zoli ismerte őket. Ő szerzett engedélyeket a vitorlásaiknak, ő juttatta VIP belépőkhöz őket, világi haverjaként hívta fel bármelyik szerviz tulajdonosát, ahol Harley Davidsonokat javítottak. A balatoni önjelölt elit szürke eminenciásaként ő mindenkit ismert.

Akik most itt üldögéltek motoros bőrkabátban feszengve, ötvenen túl, mint valami lázadó huszonévesek vagy túlöltözve, sportzakóban, mind-mind a kivételezettekhez akartak tartozni. Ezt minden rezdülésükkel, minden gesztusukkal a világ tudtára kívánták hozni. A drága Rolexeik, az indokolatlan köbcentis terepjáróik – mivel legtöbbjük sohasem hagyta el a biztonságos aszfaltot –, a tavon ringatózó vitorlásaik, a luxus kurváik egy életeszmény földi leképzéseiként anyagiasultak körülöttük és mindenkitől elvárták, hogy ezért minden pillanatban csodálja őket. Zoli azonban átlátott rajtuk. Kicsinyes gondolkodásukat elfedni vágyó kivagyiságuk és a pénzzel megvásárolható elismerések fellengzős felhánytorgatása rá nem hatott. Nem hitte el, hogy bármelyikük is valóban több lenne túlsúlyos magamutogatásnál. Ahogy egymás szavába vágva, egymáson túllicitálva igyekeztek bizonygatni azt, hogy ki melyik évjáratot ismeri legjobban, kinek melyik híres borosgazda a legjobb cimborája, egyetlen odavetett szóval megakasztotta:

– Frászkarikát!

Csend lett. Olyan csend, hogy hallották, ahogy az öreg takarítónő a közeli Szűz Mária-kápolna tövében porolja a lábtörlőket vagy a futószőnyegeket. Pedig a kápolna lehetett vagy fél kilométerre. Az asztal körül ülő emberek mind a vezető rétegből verbuválódtak, nemigen szoktak hozzá, hogy nyersen meghazudtolják őket. Főleg nem egy ilyen Zoli bácsi féle, akit bár mindannyian tiszteltek, becsültek, de mégiscsak egy …egyszerű …igazából nem is tudták mi. Valahogy sohasem derült ki, mit is csinál a cserzett arcú vén róka. Egyszerűen mindig minden szál hozzá vezetett.

Letette az asztalra az alkohollal teli kancsót, és csípőre tette a kezét:

– Így ránézésre nyilván nem. De ha isztok belőle, akkor sem.

Értetlenül összenéztek. Hogy lehet ekkora hülyeséget állítani? Hiszen épp az öreggel vedelték végig számtalanszor a Badacsony legjobb fehérborait: a Rózsakövet, a Zeuszt, megannyi Rizlinget, sok-sok liter drága jégbort. Meghibbant talán öregségére, épp a hetvenedik születésnapjára? 

– Zoli bácsi, ne mondj ilyet! Főleg így, a fiúk előtt ne – emelkedett szólásra a legnagyobb darab férfi a csapatban. Kigombolt motoros bőrkabátja alól kidomborodó jókora hasa, a kabát jobb mellén díszelgő „South Hungary Chapter” felvarró és az őszes körszakáll jelezte, hogy ő a legerősebb kakas a szemétdombon.

Az ősz öreg nyíltan belevigyorgott az arcába. Mintha nem feleakkora, ösztövér emberkeként, hanem valami buldózer-méretű ketrecharcosként állt volna előtte. Szó nélkül levett egy tiszta poharat a mögötte álló polcról és lecsapta az asztalra. Finoman, mégis határozottan, éppen olyan erővel, hogy ne repedjen meg a vékony üvegtalp, ám kellően csattanjon. Még mindig szótlanul üldögélt mindenki, csak az asztal végén hallatszott, ahogy az egyik helyi politikus buta nője súgva kérdi, hogy „most mi van”. Nem a neje volt, hisz a nagysága – okos, környékbeli jogásznő – egyrészt pontosan értette volna a gesztus jelentését, másrészt otthon dolgozott, amíg a férje a kecskeméti Fáklyás Pincében felszedett nyakigláb buta ribanccal hetyegett itt kint, hat-hét kilométerre a Balaton partjától. Vicces – gondolta poharat csapkodó öregfiú odapillantva –, hogy a kis politikus barátunk még csak nem is motor-buzi vén hülye, és pont ő csípte fel ezt a dekoratív buta libát a Fáklyásban!

Mindenki érezte, hogy meg kellene szólalni, de hamarjában senki sem tudott. Mit akar Zoli bácsi?

– Kiscsibéim! – az öreg minden lében kanál gyakran nevezte így az ivótársaságot. – Én pontosan tudom, hogy egyikőtök sem ért a borokhoz …te sem. Ülj le! – Pillantott a nagydarabra, aki visszazuttyant a padra.

A pince bejáratától balra kis nyárikonyha húzódott, ahonnan ínycsiklandozó illatok úsztak elő. Mivel már túljutottak az aperitifen, sőt több kancsónyi száraz bort szétosztottak egymás közt, az illatokat megérezve többek gyomra megkordult. Nem tudták, ki főzhet, mivel Zoli bá’ nem mutatta be a gazdát, sem a feleségét vagy pereputtyát. Sőt! Kifejezetten megkért mindenkit, hogy ne menjenek hátra, mert a segédgazda kiváló borász ugyan, ám mértéktelenül antiszociális.

– Van egy felajánlásom – emelte fel Zoli a mutatóujját.

– Halljuk, halljuk! – kocogtatta meg a jobbján ülő fiatalabb férfi a poharát egy villával, amivel jópofáskodni szeretett volna, ám az öreg szigorúan összevont szemöldökére pillantva inkább abbahagyta a kocogtatást. A jópofáskodás az embereknél olyan díszes pávatoll, mint amit a kacsa tapaszt a hátsó feléhez, hogy másnak tűnjön, ne ostoba baromfinak.

– Van egy felajánlásom – kezdett bele újra az öreg. – Bár inkább fogadásnak nevezném. Azt állítja itt bárki is, hogy ért a borokhoz? Én meg azt állítom, hogy semmihez sem értetek, nemhogy a borokhoz. Jókor voltatok jó helyen, így lett belőletek valaki. Ennyi! Ezzel semmi gond nincs, mindenki így gazdagszik meg. Nem elég felfele nyalni, lefele taposni, szerencse is kell. De nem erre akartam kitérni.

A körben ülők feje kezdett olyan színt ölteni, mint a főtt rák, és ebben a pillanatban nem lehetett eldönteni, hogy ezt a délutáni napmeleg, az elfogyasztott bormennyiség vagy a felpaprikázott önérzet okozza.

– Amikor idejöttetek, körülnéztetek? Láttátok ezt a pincét? Voltatok bent? És a mellette álló présházat?

Néhányan bólintottak, ám a többség csak a fejét rázta.

– Sejtettem. Akkor mielőtt továbbmondanám, nézzetek körül! Mindenki megitta a borát? Ám igyunk egyet, mielőtt körbemutogatok mindent, és elmesélem a fogadás lényegét – az előbb letromfolt, bőrkabátos főnök felé fordult és rákacsintott. – Előtte tét nélkül akarod tesztelni magad?

Körben felnevettek, némileg oldotta a feszültséget a befejező gesztus, ám mindenki érezte, hogy itt valami nagy dolog készül. A South Hungary Chapter-esen látszott, hogy még mindig benne van a megbántódás tüskéje, de azért odatolta az üres poharát az öreg elé, aki töltött abba is és a korábban elővett tiszta pohárba is. Mindketten felemelték a borospoharukat:

– A barátságra, Zoli bácsi!

– A barátságra! – egyezett bele a cserzett arcú vénség.

Koccintottak, majd mindketten beleittak a nedűbe. A nagydarab finoman ízlelgette a nyelvével, nem nyelte le azonnal. Elmerengve tartotta a szájában pár pillanatig. Persze nem köpte ki, mint a hivatásos borkóstolók. Annyira azért nem volt sznob.

– Na? – kérdezte az öreg. Ő teljes természetességgel lehajtotta a sajátját.

– Bakator? ­– mondta a körszakállas végre lenyelve az első kortyot, majd felemelte szabad kezét, hogy várjanak, és újabbat kortyolt a poharából. Ezt is ízlelgette kicsit, miközben újra akkora lett a csend, hogy mocorogni sem mert senki a padokon. – Bakator! Ha jól sejtem, kétezertizenhármas.

Minden szem a születésnaposra szegeződött, aki kivárva két-három másodpercet, bólintott. Ujjongani kezdtek körbe az italozók. Bár még nem volt tétje a dolognak és nem is sejtették, mit akar fogadásként felajánlani az öreg Zoli, de annak örültek, hogy Roland jól tippelt. Kicsit úgy érezték, hogy a saját becsületüket is megvédte a társuk. Mégsem olyan semmirekellő, semmihez sem értő banda ők!

– Tizenkettes, nem tizenhármas, de ez nem is tétje a fogadásnak. A tizenhármas esztendő kiváló volt a fehérborokra itt a Badacsony környékén. Ez picit savankásabb. De, ha tétre ment volna, akkor nyersz, Roland – elismerően biccentett a fejével. – Na, akkor gyertek, megmutatom a birtokot!

2.

A születésnapos először felvezette őket a pince fölé épült épületbe, amiről eddig még csak nem is sejtették, hogy jó része a hegyoldalba süllyesztve folytatódik. Egyszerűen nem hittek a szemüknek: tágas vendégfogadó rész, öreg, de kiválóan karbantartott bútorokkal, több szoba berendezve high-tech berendezéssel, hátrébb, a domboldal gyomrában hatalmas medence valamiképp a kinti napfénnyel megvilágítva. (Talán üvegszálas fényátvitellel? Ki tudja?)

A tetőtérre oldalt vezető lépcsősoron jutottak fel. Amikor mindannyian felértek, az idegenvezetőjük megnyomott valami rejtett kart vagy kapcsolót, mire a tetőszerkezet közel fele elcsúszott két oldalra, megnyitva a kilátást a Balaton világosan szürkéskék sávja és balra a Badacsony tömbje felé. Azta’ mindenit! – szakadt ki többekből, pedig az itt jelenlévők számára a luxussal való hivalkodás nem volt idegen terep; gyakorlatilag a lételemükként élték meg nap nap után.

– Ez döbbenetes, Zoli bácsi! Nem is hittem volna, amikor felmásztunk ide, hogy itt ilyen kincsesdoboz bújik meg – Roland őszinte elismeréssel nézett körbe.

– Pedig a lényeget még nem láttátok!

Elhagyva az emeletet, és visszatérve a nagy lugas alá mindenki ivott egyet, majd továbbindultak felfedezni a létesítményt. Össznépileg bezúdultak a pince főbejáratán, aztán le az ősöregnek tűnő lépcsősoron, miután vezetőjük kinyitotta a finoman megmunkált rácsajtót. Odalent végtelenbe vesző, ívelt tetejű, szép penészes borospince tárult a szemük elé, amikor Zoli bácsi felkattintotta a villanyt. Kétoldalt a bakra állított hordók sora között egészen keskeny hely maradt járóútként. Arra számítottak, hogy az első pohárral a hordók mellett fogyasztanak majd, ahogy ez ilyenkor szokásszámba ment, de nem így történt.

Oldalt egy dongaboltozatú tálalóba invitálta mindannyiukat, ami akkora volt, hogy az egész csapat kényelmesen elfért, le tudott ülni. A fények felkapcsolásával párhuzamosan beindultak a kínálóhelység oldalfalaiba épített infrapanelek is, így a kezdeti borzongás hipp-hopp eltűnt. A falakon feljebb régi, fekete-fehér fotók reprodukciói díszelegtek egyszerű fakeretekben.

Az öreg odalépett az első képhez, ami a hegyoldal alatt elomló tájat ábrázolta: szemben a Badacsony, jóval közelebb kubikosgödrök és valami félkész épület a szőlősorok közt.

– Ezt a fotót ezernyolcszáztizenkilencben készítette egy Louis Daguerre nevű francia egy camera obscura elnevezésű masinával. Júdeai aszfalttal bevont rézlemezre exponálta vagy fél napos kivárással, innen a lugastól. Elég elmosódott, de a Badacsony felismerhető. Az építkezés itt – bökött ujjával az épülő valamire – az Esső-pince. Gondolom, ismeritek.

Látta, hogy körben tátva maradtak a szájak és azt is, hogy van, aki kérdezni szeretne, de rendületlenül folytatta a következő képhez lépve:

– Erről nem tudjuk egészen pontosan, hogy mikor készült, mert a készítője többször is járt itt az idők folyamán, ám itt is látszik egy építkezés, még ha picit távolabbról is, mint az előző. Ez a Szűz Mária-kápolna. Annyit tudni, hogy a Sólyomiak ezernyolcszázhatvanhétben kértek és kaptak engedélyt arra, hogy a kúriájukhoz közeli területen megépíthessék, szóval olyan ezernyolcszázhetven körül készülhetett a fotó. Ezt is egy francia készítette, de már az André Disdéri-féle kollódiumos nedves eljárásos, üveglemezes technikával.

A vendégei nem is sejtették, hogy Zoli bácsi ilyeneket tudhat. Sosem beszélt arról, hogy érdekelné a történelem vagy a fototechnika. Persze, úgy általában nem nagyon beszélt magáról; hallgatag, titokzatos embernek tartották még úgy is, hogy mindenkivel jó kapcsolatot ápolt. Többen is elismerően bólogattak. Folytatta tehát, a fejük felett átmutatva a szemközti falfelületre:

– Itt pedig ugyanezen fotográfusok fotója a mi kis pincénkről!

A fotók stílusa, felbontása és kivitelezési gyengesége valóban egyértelműen párba állította az átellenes képeket, ám így már káprázatosnak tűnt, hogy ezen ősöreg képek ezt a pincét ábrázolják, ahol ők most épp üldögélnek. Pedig vitathatatlan volt. A pince körüli épületegyüttesnek még híre-hamva sem látszott, ám a főbejárat felismerhetően ásítozott mindkét reprodukción.

– Ez hogy lehet? – csúszott ki valaki száján.

– Egyszerű! – mosolyodott el az öreg. – Ez talán a legrégebbi pince a környéken. – Elhallgatott, némi hatásszünetet tartva, majd befejezte. – És az enyém.

Meglepett moraj futott végig a vendégeken. Láthatóan fel sem tételezték, hogy ez a luxus borház a mindig lazán viselkedő, de állandóan némileg ütött-kopottnak ható, mai nap hetven esztendős férfié. Zoli bácsit inkább valami gondnoknak hitték, aki rendben tartja a portát és aki annyira bizalmasa a tulajdonosnak, hogy az átengedi egy-egy napra az épületet neki, amíg vendégül láthatja a baráti körét. Hitték is, nem is a kijelentést, ám az öreg erre készülhetett, mert a helyiség végében álló szekrényhez lépett, és kihúzva annak fiókját két mappát vett elő, amiből az egyiket letette Roland elé:

– A birtoklevelek és tulajdoni lapok.

– De Zoli bácsi! Erre nincs szükség! Elhisszük neked.

– Nem! Ez fontos a fogadás szempontjából! De ne itt beszéljük meg, menjünk vissza a lugasba.

Visszatérve a kültéri asztalhoz, az öreg megkérte a csapatból az egyik jogászi titulussal rendelkező vendéget, hogy telepedjen Roland mellé, és együtt nézzék át az iratokat. A középkorú férfi eleget is tett a kérésnek, és pár percnyi silabizálás után bólintott, majd kijelentette:

– Kétségtelen, Zoli bácsi. Ez az egész vitathatatlanul a tiéd. Gratulálni tudok csak hozzá.

– Köszönöm, barátom! Tehát most már tudjátok, hogy nem beszélek a levegőbe. Kérlek, nézd meg ezt is! – az eddig a kezében tartott másik mappát is letette eléjük. – Ez kicsit vaskosabb, de a végén van a lényeg.

A jogász kinyitotta és belepillantott. A birtok értékbecslése feküdt előtte, amit egy nagyon jó nevű tapolcai ügyvéd készített két további szakember közreműködésével. A szaktekintélyek nevére pillantva a jogtudor elismerően hümmögött. Az értékbecslést készítők neve igen jól csengett szakmai berkekben, és garanciát is jelentett a pontosságra. Átlapozta az oldalanként szignózott dokumentumot, majd az utolsó lapoknál picit elidőzve újra bólintott. Körbepillantva a várakozással teli arcokon kijelentette:

– Az értékbecslés a múlt hónap végén készült. Teljesen hivatalos okirat. A számításokat és a referenciákat nem olvastam végig, de ezek az emberek, akik aláírták, nem szoktak a levegőbe beszélni. Ez az egész, amit az előbb megnéztünk, a hozzá tartozó szőlőkkel napi áron háromszázhatvankétmillió forintra van felértékelve. – Újra a mellette álló idős férfihez fordult. ­– Ismételten csak gratulálni tudok, Zoli bátyám. Bevallom férfiasan, nem gondoltam, hogy ilyen tehetős ember vagy.

Ültek persze többen is olyanok az asztalnál, akik ennél drágább házzal, ingatlannal vagy bankbetéttel rendelkeztek, ám egy borház az mégiscsak egy borház. Feltételezhető, hogy akinek egy több mint háromszázhatvanmilliót érő borháza van a Szilos déli lejtőjén, annak úgy általában sincsenek napi kenyérgondjai.

– Térjünk tehát vissza arra, hogy mennyire értetek a borokhoz! Fogadást ajánlok. Kihozok egy kancsó bort. Előtte odabent felírom, milyen bor, milyen évjárat. Aki állja a fogadást, és az általam megjelölt értékét teszi fel a birtokom ellenében, az kóstol egyet, majd felírja egy lapra és beteszi egy borítékba a válaszát. Ha eltalálja, itt azonnal a nevére írom az egészet, ha nem, elúszik, amit feltett tétként.

– Zoli bátyám! Ne őrülj meg! – kezdte a jogász, de az öreg leintette:

– Te leszel a tanúm. Először is kijelented itt a többiek előtt, hogy józan vagyok és hogy ítélőképességem birtokában állok? – Egy cetlit nyomott a másik kezébe, amire a személyi adatait firkantotta fel.

A vékony arcú férfi elsápadt kicsit ültében, de nem térhetett ki ezen nem mindennapi megtiszteltetés elől. Felállt tehát, végigmérte a születésnapost, majd váratlan komolysággal kimondta:

– A jelenlévők, mint tanúk előtt kijelentem, hogy Zoli bácsi, azaz Kolonics Zoltán, született… – a cetliről olvasta fel az öreg anyjának nevét és egyéb beazonosításra alkalmas adatait. – Szellemi- és ítélőképessége teljes tudatában van.

Újabb nyomtatott papírlapok kerültek elő, ahol ugyanezek leírva is szerepeltek, több példányban. A házigazda ragaszkodott hozzá, hogy többen is szignózzák, aláírják, majd félretette őket.

– Nos! Nem vagyok sem őrült, sem részeg. Egyszerűen nincs égetően szükségem erre a birtokra és úgy hiszem, nekem annyit megér, hogy a tét nagyságával bizonyítsam, mennyire értéktelen a legtöbbetek.

Roland feje épp olyan vörös lett, mint korábban, de csak nyelt egyet. Ugyanígy tettek a többiek is. Zoli bácsi kigombolta az ingét és a melegre való tekintettel feltűrte az ingujját, majd folytatta:

– Nos, ki mer kiállni a szakértelme mellett?

A legtöbben csak hümmögtek, maguk elé néztek, mások a mellettük ülőnek mondtak súgva valamit.

– Nos? Senki? Te Roland?

– Zoli bácsi! Nekem nincs olyasmim, amit feltehetnék ilyen értékben, bármennyire is díjazom a virtusodat.

– De van. Mindenkinek van olyan értéke, amit elfogadok. Persze csak attól, aki eléggé hisz önmagában, a tudásában és van vér is a pucájában! Akinek igazi bikatöke van! Neked például van egy Mercédeszed. Azt elfogadom cserealapnak a fogadáshoz.

Olyan sutyorgás indult be, mint egy leánykollégium folyósóján, amikor kiderül az új tanárról, hogy jóvágású, szélesvállú és nőtlen. Mindenki ismerte Roland limitált szériás, két és fél tonnás Mercédeszét; hallottak róla eleget, látták is többen. Mercedes-Maybach S63 modell, 640 lóerő, 3.4 másodperc alatt gyorsul százra. Azt is tudta jóformán mindenki, hogy nagyjából 55 millió forint körüli összeget kóstálhatott.

Roland láthatóan agyvérzés közeli állapotba került. Szinte habzott a szája. Valaki a többiek közül békülékeny hangon megszólalt, hogy ugyan, gyerekek, ne hülyéskedjetek, de a bőrkabátos férfi azonnal rámordult:

– Fogd be a pofádat, Tibike! Ha nem bírod a feszültséget, menj haza!

Tibike – egy hatvanas, jól szituált bankár – teljesen összehúzta magát és legszívesebben elsüllyedt volna. Ezekben a körökben, ahol a társadalom csúcsragadozói gyűltek össze, genetikai hibának számított a józanság, amikor ekkora nyereség lehetősége csillan fel. A nagyértékű autó csillagászati árával is nagyjából hetedét tette ki a birtoknak.

Roland felállt és az asztalra csapott:

– Honnan tudom, hogy nem versz át, Zoli? Honnan tudom, hogy nem írsz valami más fajtát a papírra, csak hogy lenyúld az autómat?

– Mielőtt felnyitjuk a borítékokat, mindenki végigkóstolhatja és elmondhatja, mire tippel anélkül, hogy a te eredményedet ismerné!

A bőrkabátos arca elsötétült és gyanakvó tekintete egy kiéhezett cápáéra emlékeztetett. Egyszerre ült benne mohóság és gyanakvás.

– Ki akar még játszani? – a vendéglátó mosolyogva körülpillantott. – Itt vannak a legnagyobb arcoskodók! Ferikém, Slabesz, Gyurka! Na, senki? Csak Roland tökös gyerek? Gyurka, te sem lépsz?

Az asztal túlsó végén félig elfolyva ült a padra pakolt párnák egyikén György, a befektetéseket támogató informatikai rendszereket gyártó cég feje. Ő is Hells Angels-nek öltözött motoros vagánynak szerette gondolni magát, akárcsak Roland, ám a nagydarab fickóval ellentétben ő inkább egy túlméretezett Puttónak tűnt. Bár a háta mögött nevezték Jabbának vagy Barbapapának is az alkalmazottai. Gyenge arcszőrzete Van Dyke stílust imitált ugyan, de pirospozsgás, puha arca elrontotta a hatást. Izgatottan pillantgatott az ünnepelt felé, de mielőtt megszólalhatott volna, amaz belefojtotta a szót:

– Ha kibúvót keresel, ne tedd! Tőled elfogadom a Harley-det és a katamaránodat. Együtt nem érnek annyit, mint Roland autója, de ezzel nevezhetsz másodikként. Ha Roli eltrafálja, akkor visszakapod és semmi sem történik. Ha Roland bukja, akkor viszont a te tipped jön. Ha nyersz, viszed a birtokot, ha veszted, bukod a holmijaidat. Na?

Az androgün testalkatú puhány szemében ugyanaz a mohóság csillogott, mint Roland cápaszemeiben. Látszott, hogy ő is szívesen rátenné izzadásra hajlamos, puha mancsát a potyabirtokra. Csakúgy, mint a többiek.

Végül négyen vállalták a kockázatot. A lugas alatt olyan forróság lett az izgalomtól, hogy Zoli kénytelen volt sima hideg vizet töltögetni a poharakba vagy szódát. Aki amit kért.

A jogász újabb előre kinyomtatott iratokat kapott az öregtől. Lemondó nyilatkozatokat. Ezeket ki kellett töltenie a fogadók nevére és adataival, illetve két tanúval aláíratni. Majd jöttek a felajánlott tétek lemondó nyilatkozatai, amit Roland, György és a másik kettő remegő kézzel, de egyértelmű elszántsággal írt alá. 

A protokoll egyszerűen lett kitalálva. Mind a négyen tippelnek és felírják az ötletüket a jogász által aláírt papírlapra a saját nevükkel együtt. Mind beborítékolják, és odaadják a jogásznak. Ezután tét nélkül az összes jelenlévő tippel, és szintén felírja egy lapra milyen bornak sejti a kancsóban lévőt, hogy ezzel ellenőrizhessék az etalont. A végén a jogász kinyitja a bor nevét és évjáratát tartalmazó borítékot, amit összehasonlít a tét nélküli tippekkel. Ha a tippelők legalább fele azt írta, amit Zoli bácsi állít, akkor elfogadják, hogy valóban olyan bort kóstoltak a fogadásban vagyontárgyaikkal résztvevők.

Innentől még egyszerűbb a dolog. Kinyitják Roland boritékát. Ha eltalálta, megkapja az öreg borásztól a nevére szóló lemondó nyilatkozatot és összetépik az ő autóról szólóját. Ha nem sikerült megtippelnie, akkor fordítva cserélnek gazdát a vagyontárgyak, és nyitják a következő játékos, Gyuri borítékját. Ha valaki elviszi a birtokot, akkor a további lemondó nyilatkozatokat megsemmisítik.

Az értékeiket kockáztatók odaültek az asztalfő köré, a cserzett arcú öreg pedig hátra ment, majd előjött egy míves agyagkancsóval. Letette maga elé az asztalra, és újra kiment a nyárikonyhába.

Roland úgy nézett körbe a jelenlévőkön, mint egy vérfarkas a falkáján, és mintha a világ legtermészetesebb dolgát tenné, beledugta az ujját a kancsóba, majd kihúzva lenyalta azt. Elvigyorodott. A másik három ugyanígy tett. Láthatóan nekik is megszületett egy előzetes tipp a fejükben, mert mind elégedetten somolygott. A jogász – aki bár semmiféle hivatalos felhatalmazással nem rendelkezett az ügyben, a jog embereként mégis a fogadás tisztasága mellett kellett volna kiállnia – úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Ezen senki sem csodálkozott a politikus buta liba nőcskéjén kívül, ám neki ebben a társaságban kuss volt a neve. A többiek még így sem érezték igazán maguk közül valónak a házigazdájukat, hogy immár tudták, vagyonos ember. Nem tartozott a klikkhez, nem volt benne a belső körben, amit maguknak tartottak fenn.

Zoli bácsi előkerült a tiszta poharakkal teli tálcával, amik mellett egy kistányéron különböző sós falatkákat hozott: sajtokat, pirítóskenyeret, ilyesmiket.

– Kezdjétek! – tette le a tálcát.

Mindenki elvett egy poharat az öregen és a jogászon kívül. Zoli először Rolandnak töltött.

A nagydarab férfi óvatosan az ajkához emelte a bort, és belekóstolt. Kis nyelintés után újra ivott. Arca megkeményedett, belenézett a vendéglátója szemébe, és felírta a megoldását a maga papírlapjára. Betette a borítékjába, amire ráírta a nevét és átadta a jogásznak.

György következett. Ő óvatosabban kóstolt. Az arca szinte átalakult, ahogy próbálta az ajka minél nagyobb területén érezni a nedű zamatát. Lenyelte, aztán a maradékba beledugta húsos nyelvének végét. Olybá tűnt a mozdulata, mint valami perverz kulináris előjáték. Visszahúzva a nyelvét ízlelgette a rátapadt alkohol aromáját, majd megitta a maradékot is a poharából, és magabiztosan leírt valamit. Az ő borítékja is a jogásznál landolt. 

A további két férfi kicsit hosszadalmasabban tipródott, ám mindketten eléggé határozottnak tűntek, amikor végre leírták tippjüket.

Most jöttek a kontrolkóstolók. Mindenki megkapta a borát, felhörpintette, és szó nélkül leírta azt, amit gondolt. Senki nem szólalt meg, de többen elmosolyodtak. Nem is értették, hogy lehet ilyen könnyen elnyerni valaki többmilliós vagyonát.

Ahogy minden tipp a jogászhoz került, először ellenőrizte, hogy a tét nélkül tippelők mennyiben értenek egyet az öreg által borítékolt fajtával. Az évjáratnak nem tulajdonítottak jelentőséget a megbeszéltek szerint. Fél perc alatt összesítette mind, és összevetette az eredményt a házigazdáéval.

– Nos! Az ellenőrzés gyönyörűen sikerült. Három kivétellel mindenki ugyanazt írta. El kell fogadnunk, hogy valóban az van a kancsóban, amit Zoli bácsi állít. Nézzük meg tehát Roland tippjét!

Kinyitotta a borítékot. Elolvasta, majd hangosan megismételte:

– Furmint. Kétezertizennyolcas évjárat. 

Pisszenés sem hallatszott. Nem csak Roland tartotta vissza a lélegzetét, hanem mindenki az asztal körül. Ha ebben a pillanatban valaki tüsszentésre vetemedik, garantáltan többen is szívinfarktust kaptak volna. Tudta mindenki, hogy akár így, akár úgy, rengeteg pénz bánja. A jogász a bőrkabátos szemébe nézett:

– Sajnos nem!

– A kurva életbe! – Roland olyat csapott az asztalra, hogy az üres poharak megemelkedtek. Üvölteni kezdett. – Hogyhogy nem Furmint? Ezer közül megismerem!

– Lehet – jegyezte meg a ráncos arcú házigazda –, de lehet, hogy ez az ezeregyedik volt!

A hatalmas férfi felpattant az asztaltól, és mint egy durcás kisgyerek, belerúgott a lugas mellet álldogáló lavórtartóba, ami csörömpölve felborult. Tett pár lépést, és tehetetlenül a levegőbe bokszolt, majd hátat fordítva a többieknek, leült a fűre. A jogász széttépte a nevére szóló lemondónyilatkozatot, az autójáról szólót pedig behelyezte az előkészített mappába. Folytatta:

– A második tipp Gyurkáé! – felbontotta és hangosan felolvasta – Kéknyelű, kettőezertizennyolcas… Sajnos nem!

A kövér férfi lángosképe megnyúlt, mintha valóban nyers tészta lenne. Szeme könnybe lábadt, és félőnek tűnt, hogy mindjárt elsírja magát. Annyira egyértelműnek érezte az ízt, annyira biztosra vette, hogy nyert. Már azon meglepődött, hogy Roland mennyire mellé tippelt, hiszen számára a napnál is világosabban érződött ki a testes, karakteres aroma. Egyszerűsége ellenére szerette is ezt a citromszínű borfajtát, bár édesszájúként inkább a belőle készített jégbort, aminek mindig törökmézes, diós ízét érezte. Hitetlenkedve ingatta a fejét. Tőle – testalkata révén – távol állt az agresszív reakció, ám a lelke tombolt. Felháborodott és sírt volna egyszerre, ha nem restelli a dolgot. Próbált jó arcot vágni hozzá:

– Hát! Megpróbáltam, vesztettem – hangja kicsit elcsuklott, főleg, amikor a motorját és a vitorlását jelképező iratok a mappába csusszantak Roland Mercédesze mellé, illetve a jogász széttépve félretette a nevére szóló lemondónyilatkozatot.

Negyedóra sem telt el és négy megsemmisült, magába roskadt milliomos is gubbasztott a lugas alatt vagy annak környékén. Senki sem tippelt jól, ezért még durvábban hangzott, amikor a jogász felolvasta a helyes választ:

– A jó tipp, amit mindenki más saccolt, a kettőezertizennyolcas olaszrizling!

– Micsoda? Mi van? – kezdett újabb őrjöngésbe Roland. – Ennek semmi köze a kommersz rizlinghez! Nem éreztek ízeket?

Pufók vesztestársa próbálta nyugtatgatni, de rajta is látszott, hogy a halántékán legördülő kövér izzadságcseppeket nem a lassan alábukó délutáni nap okozza. El nem tudta képzelni, hogy lehet olaszrizling az a bor, amit ő Kéknyelűnek érzett. Hiszen ég és föld a két aroma, egy lapon sem említhető.

– Kóstoljátok meg újra, most, hogy már tudjátok! – invitálta vissza őket a házigazda az asztalhoz és újratöltötte a poharukat.

Mind a négyen beleittak. Mind a négyen a fejüket fogták. Mind a négyük agyában ugyanaz a gondolat robban be: hogy tudtam ezt nem felismerni?

3.

A születésnapi összejövetel másnapján, amikor az előző napi vesztesek iszonyú fejfájással ébredve próbálták túltenni magukat másnaposságukon és hatalmas ráfizetésükön, az öreg Zoli már kora reggel lent intézkedett Tapolcán, hogy átírassa saját nevére a vagyontárgyakat, majd a hivatali helységeket elhagyva egyenesen helyi hirdetési újsághoz sétált, ahol meg is hirdette mindet. Úgy gondolta, hogy mire megkapja a holmikat, járműveket, már legyen is rá vevője, ezért megkérte az ügyintézőt, hogy az országos lapokba is helyezze el őket.

Reggelit vett magának, majd beülve tragacsnak látszó járgányába, a szőlős felé vette az irányt. Ő könnyedén legyűrte a földutat, sőt a földútról lekanyarodva a domboldalon felkúszva egészen a pincéig tudott autózni. Gyakorlatilag a lugas mellett szállt ki a terepjárószerűségből.

– Itt vagy Sabjejim? – kiáltott be a nyárikonyha hátsó fertályába. – Megjöttem, minden rendben van!

– Minden sikerült? – jött elő az apró alak, óvatosan a szőlőlevelek árnyékában maradva.

– Csont nélkül! – idézte vigyorogva a kosárlabdából ismert szakkifejezést az öregarcú férfi. – Szerinted meddig játszhatjuk el ezt újra és újra?

A kis növésű alak a padon ülve lóbálta a lábait és elnézett a messzeségben ragyogó égszínkék tó felé. Elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna:

– Még sokáig. Ezek a szerencsétlenek a saját technikai szintjükön sem az álcánkat, sem a trükkjeinket nem képesek észrevenni.

Zoli bácsi rábiccentett. Nem is vitatkozhatott volna valkvalíri társával, hiszen a hallucinogénes bor trükkjét már két évszázada alkalmazták. Az olcsó lőrébe kevert szintetikus drog hatására mindenki olyannak érezte az elfogyasztott ital zamatát, amilyet ő sugallt. Ha úgy akarta, akkor az értéktelen homoki fehérbort a legfinomabb tokaji aszúnak hitte a fogyasztója, de szélsőséges helyzetben akár testes vörösborrá is varázsolódhatott számára. Az emberi önérzet pedig, főleg a gazdagoknál, nem tette lehetővé, hogy olyan kihívások elől félreálljanak, amely óriási profittal kecsegtetett. Pláne, ha biztosak lehettek magukban. Emlékezett, hogy alig bírta visszafojtani a vigyorát, miután a hátsó részből a rejtett kamerákkal végignézték, hogy dugdossák a nyomorultak a praclijukat a borba, és milyen magabiztosan várják a tetemrehívást.

– Szerencse, hogy ennyire hasonlítasz az itteni fajra! Nekem nehezebben menne az elvegyülés köztük.

Zoli bácsi végignézett az asztal mögött láblógázó valkvalírin. Valóban, négy karral, alig picit több mint egy méteres testmagassággal, zöldeskék bőrrel és a kopasz koponyáján körkörösen elhelyezkedő tíz szemmel nem keltett túlságosan emberi benyomást. Neki viszont csak arra kellett ügyelni, hogy a háta és a lábfeje mindig fedve legyen, illetve, hogy a színező kontaktlencse ne csússzon félre, láttatva vörös szemgolyóját. Ő könnyen beolvadt az emberi társadalomba, és így túlélhették a lezuhanásuk óta eltelt kétszáz évet. Néha elhagyta a védőbúrát, és pár év alatt összemelegedett az épp aktuális elittel, majd kiédesgette ide őket, és a kor törvényeinek megfelelő módszerekkel kicsalt tőlük annyi vagyontárgyat a fogadással, amely újabb harminc-negyven évre biztosította számukra a túlélést. Jószerével csak élelemre kellett költeniük, és szerencséjükre az itteni élelmet mindketten fogyaszthatták.

A védőburok félig áteresztő falán át gyönyörködtek a Badacsonyban és a környező dombokban. A burkot két részre osztották. Egyik részben foglalt helyet a borház – persze messze nem olyan pompás kialakítású, mint amilyennek a bekábult, tudatmódosított vendégek látták előző nap –, ez kívülről is látszott. A másik részben a kétszáz éve földbe csapódott leszállóegység feküdt. Ez utóbbit a burok elfedte, helyette az évszaknak megfelelő rendezetlen bokros területet láttatva.

A két űrutazó sok mindent látott innen a dombtetőről, amióta lezuhantak és eltemették halott társaikat a ház mögött: két nagy háború átvonuló frontját, lerombolt, majd újjáépített településeket. Őket persze elkerülte minden, hála a pszicho-riasztójuk által keltett negatív hullámoknak, amitől a helyiek megtorpantak, és hirtelen úgy érezték, valahol másutt adódik halaszthatatlan teendőjük.

– Szerinted jönnek értünk valaha? – pillantott fel az égre a cserzett arcú idegen lény.

– Megvan az esélye, hiszen a hajónk azóta is itt kering fölöttünk. Mivel nem mentünk vissza, az automatika küldi a vészjeleket, és valaki egyszer csak meghallja őket – a kistermetű Sabjejim vékony ujjával az ég felé bökött. Mindig is bizakodóbb természetű volt magasabb társánál, és hitt abban, hogy a geostacionárius pályán keringő űrállomásuk jelzéseire reagál majd egyszer valaki.

– Túlságosan messze értünk földet minden fontos kereskedelmi útvonaltól …te is tudod. Maximum valami kutatóhajó mászkálhat ennyire kint a periférián. Vagy olyan kalandorok, mint mi.

– Igaz – értett egyet kelletlenül a valkvalíri.

– Ráadásul ez a faj is fejlődik. Ha nem irtják ki magukat idő előtt, eljutnak arra a technikai szintre, hogy felfedezzék a hajónkat odafent, vagy minket itt a dombtetőn.

– Messze van az még. Robbanómotorokat használnak, meg atomenergiát – nevette el magát bugyborékolva a sokszemű lény. – Sok telhetetlen nagyokost versz még át a borászkodós trükkünkkel addig.

Zoli bácsi bólintott, majd felállt, kinyújtóztatta a végtagjait, és hátrasétált az épület mögé, hogy kicsit megkapálgassa a hat különböző méretű sírra ültetett virágokat.

A történet a szerző 2021 decemberében megjelent "Felelőtlen próféta" című novellagyűjteményében látott napvilágot ugyanezen a címen.

További ingyenesen olvasható novellák:
http://www.marsbook.hu/olvaso.php

A szerző legújabb kiadványai megvásárolhatók:
https://webshop.marsbook.hu/

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Koncz János 10 történetét!


  • 1215 szerző
  • 801 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Koncz János

Borkóstoló

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Mese a kapzsiságról és arról, hogy néha az indítékok sem átlagosak egy tett, egy fogadás mögött.

Rövid összefoglaló

Te mit tennél, ha sok pénzed lenne, de egy egyszerűnek látszó fogadással megsokszorozhatnád? Elcsábulnál? A balatonfelvidéki eldugott borospincében összeverődött milliomosok ezzel a dillemmával szembesülnek. Van félnivalójuk, amikor szinte biztosra mennek?

A történet ezt meséli el.

Olvasási idő

25 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Koncz János nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!