Barion Pixel nuuvella

Zille és Zente

"Szerettem az életünket" - járt Zille eszében, miközben figyelte a körülöttük sétálókat, mely még tömegnek nem nevezhető ugyan, vidékhez szokott szemének mégis túlzó és sok. Nézte, ahogy a lányok fiatalon, már meglehetős túlsúllyal küzdve a legdivatosabb irányzatot majmolva grasszálnak, vannak persze a véznák és magasak, illetve a boltkórosok sok csomaggal, a lézengők, s azok, akik - úgy ahogy Ő - faluról bejőve - csodájára járnak a nagyvárosi fényűzésnek. Hihetetlennek tűnt innen nézve az idő, mikor mindez mindennapja része volt. Agyában egymást kergetik a benyomások, Ő értené, jutott eszébe, s rögtön el is mosolyodott, hisz szinte hallotta a férfi szavait, látta mosolyát, érezte közelségét. Az egyetlen, aki hasonszőrű ebben az oly idegennek ható világban. - Ki a levegőre lányok - intette gyerekeit, ennyi elég volt a bezártságból. - A játszótérre, anyu?- kérdezi a nagyobbik, s ő beletörődőn bólint. - Hát inkább oda, mint hogy Bóbita a szökőkút vizét meglátva kivágja a hisztit, vagy be a durcát.  A nagy monstrum épület mellett zsebkendőnyi területen fekszik a számára oly elrettentő gyermekjátszótér. Ez is régi életének képeivel kápráztatja, ahogy órákon keresztül ült, állt a kerítéssel körbevett terület fából épített, rettenetesen modern építményei mellett, ahová nagyobbik lánya - akkor még kicsiként - felmászott, lecsúszott, s nem volt egy perc nyugta sem, hisz annyi elég volt, hogy a gyerek eltűnjön a többi ide-oda rohangászó, motorozó, berregő, sipítozó kisember között, akik mind azt kiáltották, nyávogták, hisztizték: "anyaaaa!!!!"....- Legyen. De csak 5 perc. Kocsiba pattanva bekormányozta magát a többi ideges, siető autós közé, ám agyában nem csitultak a belső képek. Bármerre jár, mindenhol vízionál. Hol egy hangulat. Illat, emlék, s ezek most - ha nem is fájón - elébe idézték a kezdet kezdetét, mikor még gondolattalan volt. Csupán egy olajzöld autó anyósülésén ölében farmernadrággal,sötétben a híd alatt. Ha híd, beugrik egy másik kép, ez már sokkal intenzívebb, pírt csal arcára emléke, öle megsajdul, lapoz tovább, hogy múljon, minek most nincs helye. Aztán a köz. A koncert. Keverednek az idősíkok, van itt kéjes, füstös, elnyúló és békét hozó, fájón elárvult, árulásszagú, és persze az oly jól ismert félelem. A Nagymama vendéglője, ez volt vajon a neve?! Éjszakai falatozások, még áhítatszerű, istennővagyokneki érzéssel. Mindez már a múlt. Bár a képek nem halványulnak, ahogy Ő sem, jelenléte mint egy szellemé állandósult, mégis mintha kívülről látná, akár egy filmet, magukat. Az akkori Őt és akkori Önmagát . Látja, érzi tagjaiban bizonytalanságát, örömét, mely keveredik a ragaszkodással, a tevagynekemaboldogságdefélektőle kéz és lábbilincset, mely levethetetlennek tűnt, ezért aztán minden figyelme annak leoldására ment , s hogy sikerült, mikor végre sikerült, itt van szabadon, függetlenül, elégedetten, s nem fájó szerelemféltéssel, sokkal inkább belső bizonyossággal meg kell, hogy állapítsa "szerettem az életünket. Talán csak magamat nem szerettem...."  - Milyen nap van ma?!- kérdi, a nagy forgalomra felfigyelve - Szerda, ugye?! Ezt is csak onnan tudom, hogy tegnap volt láthatás, tehát tegnap kedd volt...Aztán figyelme újra elkalandozik, hisz valamiért menni kell, valamit venni kell...Nahát, milyen sokan vannak, - milyen nap van?! S a nagyobbik csak nevet.  - Dehát az előbb mondtad, hogy szerda! "Szerettem az életünket" - gondolja megint. A mondat, mint egy bumeráng, melyet elhajított, visszatér. Miért fontos ez?! A bolt közepén a kerti részlegen hirtelen orrába csap illata, s szinte látja, ahogy a kordonok között...Na, mit is kell venni? Vissza a jelenbe. Itt. Most. Holnap nem akarok megint a városba jönni, szóval....Tréfálkozik, nevet az eladóval, figyelmes, kedves, érezhetően jó a hangulata, jobb, mint napokkal ezelőtt, nem akarja azt hinni, "azért", de hát nem kizárt. Lehet...Itt. Most. Nem elkalandozni. Csikordulnak a kerekek, itt mindig, ezen a felfelé lejtőn. Irány haza. "Szerettem az életünk." Már megint ez. Nincs mit tenni, a vezetés megfelelő tevékenység, hogy átadja magát, megadja eme visszatérő emóciónak. "Ahogy ültünk a kocsiban hazafelé menet. Haza. A ház. Az otthon, amit eleinte együtt vágytak, birtokoltak, s ami most már csak az övé. A szeme villanását. A csendet. A közös nevetéseket. Az együttlét megnyilvánulását a testiségben. Az összefonódást, eggyéolvadást, mely aztán jéggé dermedt, megfagyott egy időre. Biztos okkal - így utólag. Azt, hogy Ő értett. Láttam a szemében. Ő értett. (Eddig) az egyetlen."  Legalábbis Zille így hitte. "Szeretem...."Az út olykor röviden illanó, biztos, hogy lehet utazni az idősíkok között, már csípnek is a szúnyogok, be kell menekülni, pedig mennyi terve van! A vizes földet felásni, puhítani, gazolni, ültetni! Zille tervez, tennivágyása visszatért, de a szúnyogok csípnek. "Anyád, a szúnyogok" A Mucsi, meg a Sherer Peti, s már megint, hogy Ő tudná...Szürkület van egész nap. A kavicsok idebenn is verik a tamtamot, de legalább addig is elvan, csak egy kis pihenő ez is, messze még az este. Az a kis egyedüllét, ami nem magány, ami önmaga kényeztetése egy-egy fárasztó nap után. Egy kis figyelem nélküli önösség, csak befelé, a nap végén, annak bearanyozásaként. Na, nem mintha nem imádná ezt a csöppet a nagyobbal! Maga is meglepődve tapasztalja olykor. Megy ez...Hát ezért is. Ez IS feladat volt - gondolja, mikor aztán benyújtja a számlát a valóság, a kemény kitartó hiszti, mely elégedett fröcsköléssé avanzsál a fürdőszobában.  Aztán a tankolás utáni last minitek, az újra szétpakolt lakásban megfáradt gyermek megadja magát Zille keblén. Elégedett sóhajok, lila takaróvég a szájban, ütemes szájmozgás a mellbimbón, újabb emlékkép, elfojtott mosoly, s valami nyugalom, hogy csak a most van. A múlt elmúlt. A jövő…

 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Koósz Fanni 12 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Kocsiba pattanva bekormányozta magát a többi ideges, siető autós közé, ám agyában nem csitultak a belső képek. Bármerre jár, mindenhol vízionál. Hol egy hangulat. Illat, emlék, s ezek most - ha nem is fájón - elébe idézték a kezdet kezdetét, mikor még gondolattalan volt.

Rövid összefoglaló

A szerelem nem ismer időt és teret. Határtalan. Mégis van, hogy nem több,de nem is kevesebb, mint labirintus, mely önmagunkhoz vezet.

Olvasási idő

4 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Koósz Fanni nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!