-Mennyit kell még aludnom, Kata? – lökte félre a kislány az asszony kezét, hogy belekucorodjon az ölébe. -Már nem sokat, kicsim -ölelte át Kata Lilit, egy puszit nyomva a homlokára.

Miután lefektette a kislányt, céltalanul járt-kelt a lakásban. Összeszedte a játékokat, kint a homokozóra ráhúzta a fedelet. Vihar közeledett. A bodros bárányfelhőket sötétszürke sáv váltotta fel az égen és már érezte az eső illatát.

Feltétel nélküli szeretet. Ez a három szó zakatolt a fejében, mikor elkezdett emlékezni. Egy éves kora óta nevelte Lilit és érezte, hogy nem szabad magához közel engednie, de azt nem, hogy így is belehal az elszakadásba. Pedig a kislány nagyon várja, hogy örökbe fogadják. Esténként még hallotta suttogását, ahogy az új szót ízleli: „anya”.

Neki és Pistának nem lehetett gyermeke, talán ezért döntöttek így, hogy nevelőszülők lesznek. A gyermeket mindketten Isten ajándékának tekintették és próbálták eszerint is nevelni őket. Pont úgy, mintha mindegyik a sajátjuk lett volna. De az út nem volt könnyű. Látta az irigységet az emberek szemében, ahogy a hétszemélyes autó befordul az iskola elé és élénken emlékezett a kérdésekre is. „Meddig marad itt nálatok?” Mennyit kapsz, megéri?” 

Az emberek nem tudtak semmit. Egyszer-kétszer még Lacika osztályfőnöke is szólt, hogy a kisfiú túl sokat eszik és a tenyerébe nyomkodja a ceruzáját. 

Lacika túl későn került hozzá és élénken emlékezett az átélt borzalmakra. Hogyan értené meg bárki is, mennyire félt, hogy másnap már nem kerül étel az asztalra és hogy számára a fizikai gyötrelem enyhítette a lelki kínt?

A kislány felébredt és kacagva-csicseregve röpködte körül. Mártáról és Tamásról beszélt, akik örökbe fogadják.

-Képzeld Kata, rózsaszín szobám lesz és csak az enyém! És Tamás megígérte, hogy elmegyünk az állatkertbe és születésnapomra akkora, de akkora tortát kapok, rózsaszínt! Két kis karjával hatalmas köröket rajzolva mutatta, mekkora tortát fog kapni és csak kacagott, kacagott.

Márta estefelé telefonált. Meggondolta magát. Kata nem hallgatta végig a magyarázkodást, hogy mekkora felelősség, mennyi lemondás, különben is, az egészet csak Tamás erőltette. Feltétel nélküli szeretet…erre gondolt, mikor csendben letette a kagylót.

Másnap, mikor meglátta Lili véresre karmolt arcát, döntött. Két gyermeket örökbe fogadott már és a szíve mélyén még örült is neki, hogy Lili lesz a harmadik.

Szorosan átölelte a kislány sírástól rázkódó vállait. Megvárta, míg zokogása csendes hüppögéssé csitul és halkan a fülébe súgta: „kislányom”.