Barion Pixel nuuvella

Kishatárátlépő

1.
– Köszönöm – motyogta a fiú, miközben egy fokozattal hátrébb tolta az anyósülést, hogy elférjen a lábai között a hátizsákja.

Emil biccentett. 

Végigmérte potyautasát. Röviden, csak a szeme sarkából. Fekete póló, farmernadrág, zsíros, vállig érő haj. És áporodott sörszag. 

Emil bosszúsan kihajtott a parkolóból.  

Ennek meg mi a fene értelme volt? Már három éve rója ezt az utat, hetente kétszer ide-oda, és soha nem jutott eszébe stoppolót felvenni. Most sem kellett volna. Az öregedés jele lenne ez a meglágyulás? 

Ugyan már! Öregedés? Elnyomott egy apró mosolyt. Ezt csinálja utánam valaki! Vajon hány negyvenes pasinak sikerülne? 

A volán átforrósodott a tenyere alatt. 

Ma is minden percre pontosan klappolt. Mint az atomóra!

– Hova lesz az út, öcskös? – fordult a fiúhoz. 

Az elmesélte, hogy Ákosnak hívják, miskolci és Csíkszeredába tart.

– Egy kicsit izgulok. Egyszer vittek el Erdélybe apámék, öt-hat éves lehettem. Annyira emlékszem, hogy kancsókban áll az asztalon a pálinka és kivörösödve énekelnek az emberek…

Emil megvonta a vállát.

– Most se lesz az másként, meglátod.

A borosta fekete tüskéi fölött a fiú bágyadtan hunyorogva a karórájára pillantott.

– Úgy számítottam, hogy fél háromkor már legalább Kolozsváron leszek… Hát… Azért szerencsém volt magával. 

– Így is mondhatjuk, de olyan nagyon ne lelkesedj be. Átviszlek a határon és ennyi. Onnan megoldod egy másik autóval.

A Fiat Doblo motorja felbőgött, éles szögben kivágtak egy lomhán guruló teherautó mellé. Emil érezte a fiú zavart, kérdő tekintetét a halántékán, de csak akkor szólalt meg, miután a kisfurgon visszaállt a sávjára.

– Csak Nagyváradig megyek.

– Ott lakik?

Na, ezért nem kell a potyautas! Hol is volt az esze, amikor megsajnálta ezt az esetlen madárijesztőt? Van neki min merengeni, nem egy kérdezőgépet szórakoztatni!

– Igen – felelte, és egy ujjnyit lejjebb tekerte az ablakát.

Most mesélje szépen el, hogy Biharszentjánoson lakik, éjjeliőr egy váradi építkezési lerakatnál, és gyatra mellékkeresetért ingázik a két ország között? Azután mesélhetne pinduri lakásukról, a folyton zsörtölődő Liáról, a szemtelenül feleselő Dávidról… Még mit nem! 

Milyen képet vágna a srác, ha mindent elmesélne? Összeugrott a gyomra még a gondolatára is. Nem, azt nem tudhatja meg senki.

Úgy döntött, az újságszállítást mégis megemlíti.

– Hetilapokat, magazinokat viszek Budapestről Váradra. Hetente kétszer. – Tenyerével rácsapott a volánra. – Ha esik, ha fúj!

A fiú visszapréselt egy nyögésszerű sóhajt és elcsendesedett.

Az autó önelégült dorombolással haladt a határ felé. Mint máskor, most is gyér volt a forgalom ezen a szakaszon. 

Két oldalt a fák, bokrok, termőföldek szerénytelen hivalkodással cserélgették ruháikat egyik hétről a másikra. Csupán ez a kettő nem változott: a szaggatott hátú szürke út és a határ felé tartó kék furgon.

A szembejövő autók szélvédőjén kamaszosan kacsingatott vissza a napfény. Emil kihalászta az ingzsebéből a napszemüvegét.

– Nem lehet könnyű… – szólalt meg mellette a fiú.

A férfi bólintott. 

– Csodálom magát – tette hozzá a fiú. – Mennyi van Pestig? Legalább kétszázötven kilométer…

– Háromszáz.

– Meg aztán a határátkelő. Hosszú kocsisorok, a kötekedő vámosok… Arra is emlékszem, hogy apám szidta őket, mint a bokrot. 

– Nem olyan vészes. És sok minden meg is változott az elmúlt években. Már nem úgy van, mint annak idején, a kommunizmusban. Akkoriban csak két évente lehetett útlevelet szerezni. Mivel a határ mellett laktunk, megkaptuk azt a bizonyos kishatárátlépőnek nevezett igazolványt. Azzal a határ túloldalán, úgy ötven–hatvan kilométernyi távolságra élő… mondjuk debreceni rokonaidat meglátogathattad. Viszont amikor már ott voltál – Emil a fiúra sandított –, senki nem nézte az útlevelet, úgyhogy én ezzel elmentem egyszer Prágába. Bizony! A papír az papír, nem emlékszem, hogy akadékoskodtak volna a határőrök. Először csak Budapestig mentem. Aztán arra gondoltam, hogy jó volna Prágáig menni vele. Ha már volt papírom, miért ne mennék át a nagyobb határon is?

Lassított. Már feltűntek előttük a határátkelő épületei. A szélső sávon tömött sorban várakoztak a teherautók.

A fiú előredőlt, remegő kézzel babrálta a hátizsákja cipzárját. Finom permetként gyöngyözött a homlokán az izzadság.

Emil jól szórakozott a fiú nehezen leplezett idegességén. 

Hiszen gyorsan és simán ment az ellenőrzés. Mint mindig.

A határ túloldalán megálltak az első benzinkútnál.

– Azt hiszem, jobban jársz, ha itt próbálsz kocsit fogni – fordult Emil a fiúhoz. – Sokan állnak meg itt tankolni. 

Pillantása a műszerfal alsó rekeszébe csúsztatott telefonjára tévedt.

Le van zárva?

A fiú zavartan magyarázni kezdte, hogy a zsákjában levő cigaretta miatt izgult, nehogy túl sok legyen, még egyszer köszöni a fuvart – ám Emil csak szórakozottan intett jobb kezével, miközben a ballal a tébolyultan csipogó telefonját babrálta: a készülék nyolc nem fogadott hívást jelzett. 

A vér hangosan zakatolt a fülében, miközben a felesége üzenetét olvasta:

„MERRE VAGY? HÍVJ FEL!!!!” 

És egy hangüzenet, Lia el-elcsukló, síró hangjával: „Emil, azonnal gyere a Sürgősségre! Baj van! Balázst bevitte a mentő! Miért van lezárva a telefonod?”

2.
A kórház folyosóján Emil orra megtelt a fertőtlenítőszer csípős szagával. Lia görcsösen kapaszkodott a karjába. Dávid kissé távolabb nézegette a cipője orrát, mindkét kezét mélyen a zsebébe süllyesztve.

Emil Laciékra sandított. Akárhogy törte a fejét, semmi okos nem jutott eszébe, amivel a sógorát és a sógornőjét megvigasztalja. Mit is lehet ilyenkor mondani? Hogy nem is történt nagy baj és minden gyorsan rendbe jön a fiukkal? 

Nyílt az ajtó. Fehér köpenyes, görnyedt hátú orvos lépett ki a bántóan fehér ajtón. Végignézett rajtuk. 

– Ráduly? – kérdezte higgadt egyszerűséggel. Laci és Enikő előreléptek. 

– Önök a fiú szülei? Nyugodjanak meg, kérem, túl van a nehezén. Néhány nap múlva hazamehet. Azt is mondhatnám, hogy aggodalomra semmi ok… – Tartott egy kis szünetet, miközben apró szemeivel sűrűn pislogott. – De sajnos igenis okunk van az aggodalomra. Tudják, hogy pontosan mi is történt?

– A gyerekek ellógtak az iskolából… a parkba mentek – magyarázta akadozva Enikő, a könnyeit nyelve. – Az olaszi parkba. És ott… Ott egyszer csak rosszul lett Balázs. – Dávid felé intett. – Ő is velük volt.

– Én nem nyúltam semmihez! – csattant fel a fiú.

Az orvos hümmögött egyet, majd mély levegőt vett. 

– Balázs kábítószert fogyasztott – jelentette ki tömören és egyszerűen, mintha csak annyit közölt volna: „Május van.” 

Rádulyék pár pillanatig dermedten álltak, mint akiket letaglóztak. Laci tért magához elsőnek. 

– Micsoda? – hördült fel. – Miket beszél?

Az orvos nem jött zavarba. 

– A fiuk kábítószerfogyasztás miatt lett rosszul.

Enikő lerázta magáról a férje karját. 

– Ez képtelenség! Az teljesen kizárt, hogy a mi Balázsunk…

– Doktor úr – Laci arcvonásai megkeményedtek. –, ez valami tévedés. Valami baromi nagy tévedés! Biztosan összekeverték a… 

Az orvos újra pislogni kezdett. 

– Higgyék el, nem az egyetlenek, akik így járnak. És mindenkinek ez a legelső reakciója.

3.
Emil az ablaknál állt, nézte, ahogy a járőrautó befarol a kék furgon mellé. 

– Véget ért a kihallgatás. Hazahozta Liviu a gyereket. Lemegyek.

Lia meg sem rezzent. A kezébe temette az arcát, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor meghallotta a rendőrőrmester pösze, magas hangját: 

– Szia, Lia. Megjöttünk.

Dávid szó nélkül bement a szobájába, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, mint aki egyértelműen üzeni, nem akarja, hogy bármivel tovább nyaggassák.

Amíg kifőtt a kávé, kis udvariaskodás után az őrmester megnyugtatta őket, hogy a srácokra nézve nem kell különösebben súlyos következményekkel számolni. Több nyom is van, amin elindult a kivizsgálás, a nyomozás gőzerővel halad.

– Az egész társaságot kikérdeztük. Csak ketten próbálták ki a drogot, Dávid nem.

Lia alatt megnyekkent a szék.

– Mielőtt agyonvernétek a fiatokat – folytatta Liviu, és csészéje tompán koppant az alátéten – szögezzünk le valamit. Mi is csináltunk jó néhány marhaságot annak idején, barátom. Ellógtunk a suliból, cseresznyét loptunk a féllábú Barta bácsitól, betörtük Blagáék ablakát, mert ránk uszította a kutyáját… Soroljam? A fiatalok már csak ilyenek. Forr a vérük, valamit folyton be akarnak bizonyítani. Másoknak is, maguknak is. Próbálgatják a határaikat. 

– Ez azért más, Liviu! – Lia hangjából sütött a felháborodás.

A rendőr szelíden visszanézett rá.

– Más a körítés, Lia kedves, de alapvetően ugyanaz a sztori. Most mondjam azt, hogy sántikál a szülői nevelés? Nem mondok én ilyeneket, mert nekem is vannak gyerekeim, és nem tudhatom, mit hoz a holnap…

Emil megköszörülte a torkát.

– Amikor az ember a hírekben látja, meg sem lepődik. De amikor a saját gyerekedet is megkörnyékezik… A puszta két kezemmel tudnám megfojtani a lelketlen gazembereket!

– Kis türelem és elkapjuk az egész bandát. – Liviu felállt, megigazította az egyenruháját. – Jó, hogy az unokaöcsétek, Balázs, megúszta csak ennyivel. Egy fogadást akart mindenáron megnyerni, ez lett a veszte. Kemény lecke volt. Remélem, mindenki levonja belőle a tanulságot.

Emil is felállt, hogy kikísérje.

– Tudhatták volna, hogy ez őrültség, a lecke nélkül is – mondta.

– Öregem – fordult meg az őrmester fanyar mosollyal az ajtóból –, sajnos a legtöbben jól meg kell, hogy üssék a bokájukat, hogy megtanulják azt a bizonyos leckét. 

Elköszönt.

– Egy pillanat! – szólt utána Emil. – Eszembe jutott valami. Talán fontos lehet. A nyomozás szempontjából.

– Igen?

– Hétfőn, útban hazafelé, felvettem egy stoppolót. Berettyóújfalun. Nem tudom, mi ütött belém. Nem szeretem a potyautasokat… Most mégis felvettem ezt a srácot. Huszonéves lehetett. És valami nem stimmelt vele. Tudod, Liviu, metálos szerkó, tetkók, hosszú haj… Valami azt súgta nekem, hogy ez rosszban sántikál. És így is lehetett, mert piszkosul ideges volt, amikor a vámos bekérte az aktákat! A benzinkútnál tettem ki aztán, és mielőtt elváltunk, én bizony rákérdeztem, hogy „van valami gond?”, de csak egy zavaros dumát adott elő valami cigarettáról, amit ajándékba visz… Nem tűnt nagyon őszintének.

– Hétfőn történt?

– Délután három körül. Remélem, hasznát veszitek. Minél többet gondolkozom rajta, annál gyanúsabb. Jól emlékszem a srácra. Az a tipikus drogos pofa…

Lia megvárta, amíg elhalkult a távolodó járőrautó zaja, csak akkor szólalt meg:

– Lehet, hogy Liviunak igaza van. Talán mégis rosszul csinálunk valamit.

Emil leroskadt a székre. 

– Mit csinálunk rosszul, te asszony? Mit kellene többet tennem annál, amit már így is bevállaltam? Hosszú műszak a raktárban, aztán meg amikor pihennem kéne, beülök az autóba és irány át a határon. Nem sok ez már így is? Vagy éppen ez az, amit rosszul csinálok? Hogy gondoskodom a családról, erőmön felül?

Ingerülten beletúrt a hajába, amitől a feje búbján furán összekuszálódott a ritkuló haj. Lia konokul maga elé nézett, és egy szót sem szólt.

4.
Most már biztos, hogy alaposan elkésik.

Nem elég, hogy majdnem egy órát kellett várnia a lapokra – amire eddig soha nem volt példa –, hanem egy irdatlanul hosszú dugóban vesztegelt két órát az autópályán.

Emil üzenetet küldött a váradi lapelosztónak, majd felhívta Liát, és elpanaszolta, hogy mi történt. Azután többször próbált hívni egy másik számot, de senki nem vette fel.

Szíve a torkában vert.

Eddig soha nem fordult elő, hogy ennyit késsen. 

Talán már fél négy lesz, mire megérkezik Berettyóújfaluba. 

Egyenesen az áruház parkolójába hajtott. 

Kapkodva vásárolt néhány apróságot, majd a kosárral a kasszához ment. A szemével keresett valakit.

– Anita? – kérdezte a pénztáros fiútól. 

– Nincs bent.

– Nem délutános ezen a héten?

– De igen, viszont ma egyáltalán nem volt munkában. Beteget jelentett. 

Emil bepakolt az autóba, és a körforgalomnál nem tért le a határ felé.

A kis bal oldali mellékutcában megállt a zöld ház előtt, az akácfa mellett.  

Megnyomta a csengőt. Egyszer. Még egyszer. Senki.

Megnyikordult a szomszéd ház kiskapuja.

– Anitát keresi? – kérdezte az idős néni. Barna, kockás szvetter volt rajta, fején virágos kendő. – Maga is hivatalos ügyben van itt? 

– Dehogy is! Vajon itthon van? Beteg?

– Egész nap nem láttam.

Emil újra hívta az előbbi számot. Nem elérhető.

Indulni akart, amikor a néni utánaszólt: 

– Várjon egy kicsit. – A férfi reménykedve megfordult. – Nem maga az, aki néha elviszi Anitát a munkába? Mintha már láttam volna…

Emilnek megremegett a térde. 

– Nem értem. Miről beszél? 

– Igen, erre a kék autóra is emlékszem – tette hozzá csökönyösen az öregasszony.

Emil mérgesen legyintett és beült a furgonba. Döngve vágta be a kocsi ajtaját, és begyújtotta a motort.

Vén satrafa! 

Kotnyeles vasorrú bába! Mi köze van neki ahhoz, hogy ki jön-megy a szomszédban? 

Kikanyarodott a főútra.

Talán mégis kellett volna mondani valamit a vén banyának ? 

Igen, hiba volt eljönni anélkül, hogy valami épkézláb magyarázatot adott volna. Óvakodni kellene a felesleges pletykáktól. 

Akár az igazságot is elmondhatta volna neki. 

Vagy legalábbis az igazság egy részét. 

A gyakorlott autóvezető önkéntelen mozdulatával jelzett jobbra, tekerte a kormányt, lassított egy biciklis mögött, leelőzte, tágra nyílt szemmel figyelte az utat – de igazából befelé nézett: a lélek széles mozivásznán egy borzongatóan izgalmas film kockái peregtek. Egy film, aminek észrevétlenül és elképesztő módon ő is szereplőjévé vált. A mozivászon egy lágy cuppantással szippantotta magába. Hirtelen, minden különösebb átmenet nélkül. Az egyik filmkockán még a visszajáróért nyúlt az áruházban, érezte a lány ujjainak az érintését, mosoly csillant a szénfekete szemekben, apró bájgödör nyílt a mosolyra húzódó száj sarkánál – és a következőben az ósdi bútorok közé zsúfolt nyikorgó kanapén ültek, és erre a huncut kis gödörre tapasztotta az ajkait, a lány selymes, illatos tincsei az arcába hulltak, fürge ujjak gombolták az inggombjait…

Mélyet sóhajtott. 

Már három hónapja, hogy beállt ez az óramű pontosságú rendszer. 

Pestről jövet egyenesen Anita házához hajt. Fél egy körül szokott megérkezni, néha picit korábban. Behunyt szemmel is tudja, hogy fél kettő az idő, amikor a lány kibújik az ágyból, meztelen talpa halkan cuppog a parkettán, pontosan öt perc múlva behozza a két kávéscsészét, azután hosszan fésüli a haját az apró fürdőszoba tükre előtt, és mindig szélesre tárva hagyja az ajtót… Az áruház parkolójának innenső végében, a  benzinkúthoz közeli helyen búcsúznak el, és annak különös bája van, hogy a lány mindig ugyanazt mondja, mielőtt kiszállna a furgonból: „Nagyon vigyázz magadra. És ne felejtsd el szegény Mamit. Máris hiányzol!”

Azt a nemjóját! A Mami! Hogyan is feledkezhetett meg róla? Eddig egyszer sem ment ki a fejéből, de ezzel az egész hülye cirkusszal… a kórház, Balázs, Liviu… Remélhetőleg nem lesz belőle nagyobb baj. 

Talán a harmadik együttlétükkor történt, hogy Anita a Mamáról mesélt. Egy Váradhoz közeli tanyán lakik, állandóan gyengélkedik, legtöbbször az ágyat nyomja, nem tudja ellátni magát szegényke. Anita nővére váradi, vállalta, hogy takarít rá, néha főz. Anita besegített, amivel tudott, időnként élelmiszercsomagot vitt neki, a Mami kedvenceit: paprikás kolbászt, trappista sajtot, vecsési csemegeuborkát, Túró Rudit… A megsokasodott túlórák miatt egyre nagyobb gondot jelentett a csomag elvitele. De jó lenne, ha rábízhatná valakire! – sóhajtozott a lány. A következő héten Emil felajánlotta a segítségét, hiszen neki úgyis rendszeresen át kell mennie a határon. Elviheti ő a csomagot. 

Az egész roppant egyszerű volt, főleg hogy nem is kellett kimennie a tanyára: Anita nővére minden alkalommal eljött érte az építkezési lerakathoz, ahol Emil dolgozott. 

Hogy neki teljesen kiment a fejéből a Mami, azon nem csodálkozik, de kissé fura, hogy Anita nővére sem jelentkezett hétfőn a barna táskáért. Na, mindegy, itt van a kocsiban, jó helyen, majd csak oda tudja adni. Elvihetné ő maga is a Maminak, de fogalma sincs, hol lakik. 

Jó dolog segíteni. 

És egy jó ember gondolkodás, fontolgatás, számítgatás nélkül segít. 

Gyerekkorában hallotta valakitől a bölcsességet – és azóta hányszor eszébe jut! –, hogy ne attól várd a fizetséget, akihez jó voltál. Megkapod, az biztos, de talán másvalakitől. És ez nagyon sokszor bizonyult igaznak. Mint most utóbb például: bevállalta ezt a fárasztó ingázást az újságokért, de a család csak egyszerű, természetes ténynek könyvelte el. Pedig nem magáért teszi, hanem a családért. Még jó, hogy nem tőlük várta az elismerést és a jutalmat a stresszes utakért. Kompenzálták őt az égiek Anitával. 

Nem érezhet lelkiismeret-furdalást, hiszen ez nem is megcsalás. Csak egy kis kompenzálás. 

A határátlépőhöz közeledve megszokott látvány fogadta: több kilométeres sorban vesztegeltek a kamionok a szélső sávon. 

Lassított. 

Óvatosan áthajtott a sárga fekvőrendőrön, elöl feltűntek a vám- és okmányvizsgáló bódék. Három helyen is be lehetett állni, és különös módon mindhárom helyen feltűnően hosszan kígyózott a kisautók sora. 

Emil idegesen megnézte az óráját. 

Ilyen idióta napot! Ma semmi nem ment simán. 

Anitáról semmi hír. Megpróbálta újra hívni. Továbbra is le van zárva a telefonja.

Csigalassúsággal haladt a sor. 

Talán a másikba kellett volna állnia? Most már teljesen mindegy.

A szokásosnál jóval több egyenruhás nyüzsgött a bódék körül. Alighanem tovább szigorította az EU a vámelőírásokat. Vagy keresnének valamit?

Egyesbe kapcsolt. Már csak egyetlen kocsi van előtte és sorra kerül. 

Ezúttal nem csak az okmányokat ellenőrzik, hanem minden utast kiszállítanak, minden poggyászt kipakoltatnak, és a csomagtartón kívül átvizsgálják az utasteret is. Ezért ilyen hosszú a sor.

Az egyik rendőr rövid pórázon tartott egy izgága farkaskutyát, behallatszott az eb szűkölő morgása.

A határőr intett, hogy hajtson közelebb, a bódé mellé.

Lehúzta az ablakot, átadta az okmányait.

– Szálljon ki és pakoljon ki mindent arra az asztalra – szólt mogorván a határőr.

Emil szófogadóan a furgon mögé ment, kinyitotta a raktér ajtaját és elsőnek a barna táskát ragadta meg, amiben az Anita nagymamájának szánt csomag volt. Az asztal felé indult a táskával. 

A kutyát tartó rendőr is lépett egyet, a póráz megfeszült, a farkaskutya két lábra ágaskodva vicsorgott. 

Emil letette a táskát az asztalra. Elhúzta a cipzárt. Hátralépett. A határőr kiemelt a táskából egy húskonzervet. Majd még egyet. Egy szál csabai kolbászt, azután egy szénsavas üdítőt.

Emil az összekötött hetilapokért indult volna, amikor a határőr megkérdezte:

– Ebben mi van? – Egy fekete zacskót tartott a kezében. Súlyosnak tűnt, a száját ragasztócsíkokkal zárták le.

Emil tanácstalanul nézte.

– Ez a Mami csomagja… 

A kés sercegve hasított végig a fekete anyagon. 

Vajon mi volt előbb? A tömött, fehér tasakot diadalmasan feltartó kéz? A határőr meglepett káromkodása? A szimatkutya tágra nyílt, feketén fénylő orrlyukai? Vagy a felismerés kegyetlenül felvillanó szikrája?

A barna táskában nem csak élelmiszer volt… ő maga hozta át a határon… a kábítószert… heteken keresztül… A Mami… nem is létezik… Anita… Anita becsapta… kihasználta…

– Jöjjön közelebb! Ide nézzen! – szólt rá a határőr.

Emil nem mozdult.

Szeme a fehér tasakokra tapadt.

És akkor valami teljességgel megmagyarázhatatlan dolog történt. 

A józan ész parancsot adott, hogy lépjen az asztalhoz – de a testrészek rebellis konoksággal megtagadták az engedelmességet.

A láb futni készült, minél messzebb a határtól.

A száj ordítani akart, óriásit – a mennydörgés határán –, hogy elnyomja a rendőrök izgatott zsivaját.

A kar nagy lendülettel, a bádogtetőt átszakítva az acélkék ég mögött bujdosó koromsötét semmibe akarta repíteni a barna táskát, benne a kínzóan gyönyörű lány emlékével, egyenesen neki az Idő kerekének. 

– Nem hallja? Jöjjön már! – sürgette a határőr.

Csak pár másodpercig tartott az engedetlenség.

A kar előre mozdult, tagadón és védekezőn.

Az ajkak szétnyíltak, de a hang bent rekedt.

Egyedül a lábak nem moccantak. Bénultan fúródtak a piszkosszürke aszfaltba.

Tetszett a történet?

7 6

Regisztrálj és olvasd Kovács Attila 13 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kovács Attila

Kishatárátlépő

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Azt mindig pontosan tudjuk, hogy mikor lépjük át egyik vagy másik ország határát, hiszen egyértelmű táblák figyelmeztetnek erre. De vajon mi figyelmeztet arra, hogy éppen a saját határainkon lépünk túl? Úgy, hogy közben azt hisszük, jogosan cselekszünk, hiszen egy kishatárátlépő lapul a zsebünkben…

Rövid összefoglaló

Emil úgy érezte, semmi rosszat nem tesz, ha átlépi a határt. Hiszen igazságérzete már kiállította a kishatárátlépőt.

Olvasási idő

15 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kovács Attila nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!