Barion Pixel nuuvella

Húszéves találkozó

1.

Lillának görcsbe rándult a gyomra.

Annyira furcsa, idegen – és mégis ismerős itt minden.

A kihalt iskolaudvar sokkal kisebbnek tűnt most. A kézilabdapályát drótkerítés zárja körbe, a bejárati ajtót átfestették sötétbarnára. A pedáns, ősz bajuszú Tóni bácsi helyett egy kopaszodó, ijedt tekintetű férfi ült a kapusszobában.

– Csókolom! Az osztályfőnöki óra a másodikon van. Ahogy fel tetszik érni a lépcsőn, rögtön balra.

Már elmúlt tíz óra, de Lilla úgy döntött, nem siet fel az osztályba, a többiekhez. Jólesett átadni magát még néhány percig a keserédes, nosztalgiázó hangulatnak.

A levegőt betöltötte a friss festék illata, cipőjének kopogását élesen verték vissza a falak. Megállt az első emeleti faliújság előtt. Most is az áll rajta legfelül, hogy Kukkantó, de nem Halász Öcsi dundi kék ákombákomjával, hanem a szivárvány színeiben pompázó szálas, kimért nyomtatott betűkkel. Alatta felhívás, két karikatúra, néhány kép táborozó diákokkal, lennebb egy szamárfüles újságkivágás.

Elballagott a folyosó végéig. A kétszárnyas ablak alatt a fűtőtest most is kissé jobbra dőlt, mintha azóta is félrebillentett fejjel, csodálkozva mustrálgatná a megkopott, repedezett padlócsempét. Éppen úgy, mint húsz évvel ezelőtt.  

Szünetekben mindig ide igyekeztek Edittel, a folyosó legvégébe, az ablakhoz. A fűtőtestnek támaszkodva majszolták az uzsonnájukat, futották át még egyszer a felmérő anyagát, vagy tárgyalták izgatottan az éppen időszerű diákpletykákat.

Pipiskedve kinézett a hátsó udvarra. A játszótér helyén egy alacsony, egyszintes épület állt. Talán elkészült a tornaterem, amiről már akkor is beszéltek.

Kop-kop-kop-kop… dupp!

Valaki sietve igyekezett fel az emeletre. Kézitáskája ütemesen neki-nekicsapódott a korlátnak.

Lilla megfordult, és lassan, ráérősen a lépcső felé indult.

Istenem, hányszor is tárgyalták, próbálták elképzelni, hogy milyen lesz majd azután, a ballagás után… Kipirult arccal szőtték a merészebbnél merészebb terveket, és fogadkoztak, hogy többre viszik a szüleiknél. Bármibe is kerül. Aztán úgy alakult, hogy ez mindenkinek simán összejött, nem is kellett érte nagyon küzdeni. Hiszen ’89 után nagyot fordult a világ idehaza. A lehetőségek meghatványozódtak, szinte maguktól adódtak. Végre bátrabbat lehetett merni, nagyobbat álmodni.

De a lehetőségekkel együtt a viszonyítási alap is teljesen megváltozott – és ez kellőképpen elbonyolított mindent. Ami a nyolcvanas években egy álomba illő megvalósításnak számított, legyen szó utazásról, háztartási gépről vagy autóról, a későbbiekben csak egy hétköznapi kellékké töpörödött, amit ciki még csak szóba is hozni, nem hogy büszkén mutogatni. És ebben az új korszakban aztán mindenki bogozta az életét, ahogy tudta. Az iparkodás eredménye pedig az lett, hogy végül mindegyikük megállapodott egy bizonyos szinten. Amivel bizonyára elégedett is lehetne, amivel akár be is érné, ha ötévenként nem történik egy módfelett kegyetlen dolog: megszólal a régi osztálytársakat összeterelő csengő. Senki nem hiányozhat, nem bújhat el, senki nem lapulhat. Az öt-, tíz-, tizenöt-, húszéves érettségi találkozókon minden hiányzás igazolatlan. Mindenkinek el kell jönnie, hogy a számadás, az ítélkezés megtörténhessen. Amint a régi padokba préselve egymás beszámolóit hallgatják, az a bizonyos viszonyítási alap, mint egy súlyos bokszkesztyű, rendre belevág mindenkinek az arcába. Ezeken az alkalmakon derül ki, hogy az egyiknek éppen az van, ami a másiknak hiányzik.

Jó volt most újra itt lenni, az iskolában, de Lilla örült, hogy az eddigi találkozókat egytől egyig kihagyta. Egy cseppet sem bánta, hogy lemaradt a kellemetlen, felesleges megmérettetésről.

A faliújság üvegét tükörnek használva megigazította a bretonját, majd mély levegőt vett, és elindult a második emeletre.

2.

– Istenem, mennyire megvénült!

Edit a mellette ülő Babira nézett. Mutatóujjával rosszállóan megütögette az ajkát, jelezve, hogy csendben kellene maradni. Amióta elkezdődött az osztályfőnöki óra, Babi ki nem fogyott a gonoszkodó megjegyzésekből, és ez egyre zavaróbb volt. Edit is unta az oszi vontatott, reszkető hangon előadott monológját, de minden erejével azon volt, hogy ne rombolja le magában az ünnepélyesség illúzióját. Mégiscsak ez a húszéves találkozójuk. Az osztályfőnök éppen azt ecsetelte, hogy ez az osztály maradt a kedvence, pedig a ballagásuk óta több nemzedék is „átrostálódott a tenyerén”.

Babi türelmetlenül fészkelődött az iskolapadban, gunyorosan fújtatva.

– Szerintem minden osztálynak ugyanezt a süket dumát fújja! – jegyezte meg, és finoman oldalba bökte Editet. Majd látva, hogy padtársának az arca sem rezdül, visszatért egy izgalmasabb témához: – Mikor beszéltél Lillával? Az este? A szüleitől hívott?

– Ne nyaggass többet! Az idén végre eljött, és ez a lényeg.

Babi hátradőlt a kényelmetlen, egyenes hátú széken. A kézitáskája fülét babrálta, és kuncogva újra megbökte Editet, amikor „osztályunk nevében” az egyik öltönyös fiú az „Oszi néni érdemeit” kezdte magasztalni.

Ezt már Edit sem állhatta szó nélkül. Tenyerével eltakarta a száját, úgy mormolta:

– Huszár, a kis nyalós! Hozza a formáját, pont úgy, mint annak idején.

Babi bólintott.

– Szorosan tartjátok a kapcsolatot Lillával? – kérdezte. – Láttad a ballagás óta? Úgy tudom, hogy már rég nem volt itthon. Még látogatóba se jött. Van gyereke? Az a Bandi vette el? Jól tudom?

– Pszt! Halkabban! – szólt rá Edit. – Igen, Palkó Bandi felesége lett. Tudod, a Haneczné osztályából… Az a bajuszos. Felettünk járt. A ballagás után úgy két-három évvel volt az esküvőjük… Udvarhelyen. Csak a család. Az esküvő után aztán rögtön ki is költöztek külföldre. Én azóta nem találkoztam Lillával. Néhány hónapig még levelezgettünk, aztán az is abbamaradt. Most Salzburgban lakik. De nem tartja senkivel a kapcsolatot az osztályból – tette hozzá.

Babi sokatmondóan csücsörítette a száját, és jobbra-balra ingatta a fejét.

– Ha engem kérdezel… Nem szokott ez jót jelenteni. Valami bűzlik Dániában, szívem… Bocsánat, Ausztriában. Szerintem…

Nem fejezte be a mondatot, mert az osztályfőnök éppen Pista balesetéről beszélt, és felszólította az osztályt, hogy adózzanak egy perc csenddel a fiú emlékének.

Ekkor ért fel Lilla az emeletre. Lassan lenyomta a kilincset, és óvatosan benyitott. Rögtön hátra is hőkölt, mert a teremben éppen abban a pillanatban pattant fel mindenki a helyéről, a félretolt vaslábú székek éktelen lármájában. Aztán, mintegy vezényszóra, hirtelen elült minden zaj. És különös módon minden fej a nyíló ajtó felé fordult. Lilla lemerevedett ettől a váratlan fejleménytől. Még szerencse, hogy a zöld kosztümöt vette fel és nem a pirosat, amelyik ennél jóval rövidebb és a dekoltázsa is merészebb.

Amikor végre mindenki visszaült a helyére, néhány hangtalan „szia” kíséretében Editék padjához surrant, és lehuppant egy üres székre.

– Bocsi, hogy késtem. Te jó Isten! Mi volt ez? – kérdezte szörnyülködve.

– Egy perc csend szegény Pista miatt – felelte Edit. Megszorította a kezét. – Olyan jó, hogy itt vagy!

Lilla körbenézett.

– Ezek kik? – suttogta grimaszolva. – Talán csak nem a régi osztály? Jesszus! Én nem látom magam ilyen öregnek! Az a körszakállas, kopasz pasi ott elöl… Azt ne mondd, hogy az Sanyi! Nem hiszem el!

Edit másik oldalán Babi kissé előre dőlt, és végigmérte Lillát. Megállapította magában, hogy veszettül jól néz ki. A régi, megszokott lófarok helyett most Lillának rövid, hullámos, oldalválasztékos frizurája volt, fél arcába merészen belógva. Visszafogott, de drága ékszerek, kifogástalan, tűzpiros körömlakk… Jól sejtette. Van itt egy bibi. Aki így néz ki, annak mi oka lenne bujdosni? Hacsak… Úgy felvitte az Isten a dolgát, hogy fikarcnyit sem érdeklik azok, akiket itt hagyott? Ezt sürgősen ki kell deríteni.

Átnyúlt Editen, és megütögette Lilla kézfejét.

– Örülök, hogy itt vagy, Lillus! Úgy hiányoltunk a múltkor! Mindent tudni akarok rólad!

– Örülök, hogy látlak – mosolygott vissza Lilla. – Én is szörnyen kíváncsi vagyok, hogy mi van veled.

Az osztályfőnök ünnepélyesen, majdhogynem színpadiasan felcsapta a naplót.

– Most sorra szólítalak benneteket, Tizenkettő Á. – Kissé megcsuklott a hangja. – Megkérlek, rendre álljatok fel, és meséljetek magatokról, a családjaitokról. Persze, ha lehet, csak röviden, mert mint tudjátok, hagyományainkhoz híven az osztályfőnöki óra után kimegyünk a temetőbe, hogy tiszteletünket tegyük és emlékezzünk iskolánk nagyjaira.

– Ábel Zita – olvasta fel az első nevet. A mutatóujjával követte közben a betűket a naplóban, mintha attól tartott volna, hogy e nélkül még belebakizhat.

A nevek fájdalmasan ismerős sorrendje a naplóban? Vagy az összekaristolt iskolapadok, a maszatos tábla látványa, netán a krétapor szaga tette? Talán minden így együtt? Úgy tűnt, mindenki egy bizarr érzés hatása alá került, mintha az emlékek finoman szitáló hullásától egyikük sem védhette volna meg magát. Megszűnt minden pusmogás, a volt diákok komoly ábrázattal, megilletődve hallgatták a rendre felszólalókat, akik kezeiket tördelve, érthetetlen izgalomtól elfúló hangon meséltek az életükről.

Lilla irtózva várta a sorát. Egyre inkább az volt az érzése, hogy a beszélők mind jobban és jobban gerjesztik egymást, hogy kiszínezzék a meséjüket és a lehető legszebb képet fessék magukról, a pályafutásukról, a családjukról. Olyan volt ez az egész, mint egy közös feleltetés ugyanabból a leckéből: a diákok ügyesen megpróbálnak felhasználni minden kis információmorzsát, amit az előző felelőtől hallottak, csak azért, hogy nagyobb jegyet kapjanak.

Amikor majd áthajtja a lapot az oszi, a következő oldalon legfelül ő következik. Azon törte a fejét, hogy mennyire kellene belemennie a részletekbe, figyelembe véve, hogy a többiek már nagyjából előadták magukat a múltkori alkalmakkor is, róla pedig szinte semmit nem tudnak. Belehasított, hogy az ő történetére is rásüthető, hogy „a jó tanuló felel”… Ugyan, végül is nem mindegy?

– Haumann Lilla – olvasta fel a naplóból az osztályfőnök, és megigazította az orrán a szemüveget.

Lilla félszeg mosollyal felállt.

– Sajnos eddig mindig úgy alakult, hogy nem tudtam eljönni a találkozókra… de most nagyon örülök, hogy összejött, és hogy látlak benneteket… meg az Oszi nénit. – Körbehordozta a tekintetét a feszülten figyelő hallgatóságon. – Jó újra együtt lenni veletek itt, a régi osztálytermünkben… És jó hallani, hogy mindenkinek milyen szépen kiteljesedett az élete…

– Magadról mondjál valamit, Lilla! – szólt be valaki a hátsó padokból.

– Persze, persze – emelte fel bocsánatkérően a kezét Lilla. – Bizonyára tudjátok, hogy kint élek Ausztriában. Salzburgban. Már szinte húsz éve. Ott végeztem el az egyetemet is. Sikerült elég gyorsan elhelyezkednem… az OVB Holdingnál… Tudjátok, az egy óriási pénzügyi konszern. Azóta is ott dolgozom, most már elég magas beosztásban. Bereichsleiter… Minek is nevezzem? Területi menedzser? Azt hiszem, ez a jó kifejezés. – Belepirult. – Szóval Salzburgban élek, a férjemmel és a kislányunkkal, Alexával. Ő tizenkét éves, iskolás, lófarokban hordja a haját, mint anno az ő anyukája… – Néhányan felnevettek. – Most éppen angol táborban van az osztályával, Máltán. Ja, igen, nagyon szeretek utazni. Hát… nagyjából ennyi.

Az osztályfőnök várt néhány pillanatig, majd intett, hogy leülhet.

– Köszönjük, Lilla. A következő: Juhász Edit.

Edit szabadkozott, hogy az elmúlt öt évben számottevő újdonság nem következett be az életében, talán azt leszámítva, hogy előléptették főkönyvelőnek a bankban, a gyerek nőtt, és Árpi, a férje, immár igazgatóhelyettes a Villamos Műveknél.

– Egészségesek vagyunk, hála Istennek, boldogok, szépen haladunk előre. – És nyomatékosan megtoldotta: – Nagyon jól érzem magam a bőrömben, és ennek minden nap tudok örülni.

Amikor leült, Lilla kedvesen átölelte.

3.

Edit letette a kávéscsészét a kis, kerek asztalra.

– Vérré válik bennem! – fordult Babihoz. – Ennél jobbat nem is ajánlhattál volna a temetői tortúra után. Az a meredek kaptató…

Lilla kibújt a cipőjéből. Sóhajtva megmozgatta a lábujjait.

– Már vártam a pillanatot, amikor az Oszi beadja az unalmast, és kaphatjuk a hátunkra, hogy továbbvigyük – mondta. – De ahhoz képest, hogy milyen vén csataló, elég jól bírta az iramot.

A téren őgyelgő turistákat nézték. Már minden diáktársuk rovására elsütötték a legízesebb poénokat, egyedül a kis Marcsával kapcsolatban fogták magukat vissza. Ő ugyanis az osztályfőnöki órán elmesélte, hogy nemrég temette el az apukáját.

Lilla elővette a pénztárcáját.

– Nem, nem, szó sincs róla, ne ellenkezzetek! Ezt most én szeretném állni.

Megvárta, amíg a pincér leszedi az asztalt és hajlongva távozik.

– Hoztam nektek valamit, lányok. – Előhalászott a táskájából két, színes papírba csomagolt dobozkát. – A múlt hónapban elfutottunk Kölnbe, onnan hoztam.

– Parfüm? – kérdezte Edit, miután kibontotta a csomagot. – Fa-ri-na – betűzte a címkét. – Ezt nem ismerem.

– Tulajdonképpen kölnivíz – magyarázta Lilla. – Az eredeti, a legelső.

– Nem a 4711 volt a legelső? – ráncolta a homlokát Babi.

– Nem. Valóban úgy tudják a legtöbben, hogy a 4711-es az eredeti, hamisítatlan kölni parfüm, pedig azt jóval később, úgy száz évvel a Farina után kezdték gyártani. A Farina volt a legeslegelső. Később aztán úgy alakult, hogy a 4711-es híresebb lett az elődjénél. Úgy is mondhatjuk, hogy jobb volt a marketingje.

– Köszönjük szépen! Hű, de izgalmas illata van! – Edit tréfásan Lilla feje fölé tartotta az üveget, és elvékonyított hangon szavalta: – „Zöld a moha, zöld a páfrány, meglocsollak, házisárkány!”

Ezen jót derültek.

A Szent Mihály-templom toronyórája hármat ütött. Babi szedelőzködni kezdett.

– Holnap hányra tudtok kiérni Torockóra, Lilla? – kérdezte.

– Jaj de jó, hogy szóba hoztad! A férjem csak késő estére érkezik meg, de én szívesen elmennék hamarabb, ha elvinnétek. – Kérdően nézett hol egyikre, hol másikra.

– Elviszünk mi – kacsintott rá Edit. – Legalább útközben váltani tudsz két szót Árpival is.

4.

– Megjöttem!

Edit lerúgta a cipőit, a kulcscsomót a virágos tányérkába lökte, majd bekukkantott a nappaliba.

Dóra a kanapén feküdt és olvasott.

– Apád még nem ért haza? – kérdezte tőle az anyja. A lány nem nézett fel, csak intette, hogy nem.

Edit odalépett hozzá, és kihúzta a könyvet a kezéből.

– Ide figyelj, kislányom – mondta szigorúan. – Egy: illik köszönni. Kettő: ha kérdezek valamit, illik válaszolni. Megértetted?

A lány durcásan bólintott.

– Vakáció van, Anya.

– Na és? A jóérzés soha nem megy vakációra. – Edit beleborzolt a lány hajába, és visszaadta neki a könyvet.

Átöltözött, és mielőtt végighevert volna az ágyon, elővette a Lillától kapott kölnit és bedörzsölte vele a csuklóját. Megszagolta, kétkedőn megingatta a fejét, és az üveget feltette a parfümös polcra, a Calvin Klein, Jimmy Choo, Givenchy, Yves Saint Laurent címkéjű üvegek mellé.

Felvette az éjjeliszekrényről a határidőnaplóját, a holnapi naphoz lappozott, és a „Torockó: süti + italok!” elé beszúrta, hogy „Lillát elvenni”.

Benyúlt a fiókba, kihúzott egy ívlapot, gondosan kettéhajtotta, aztán a hajtás mentén eltépte. Az egyik félívet visszatette a fiókba, a másikon pedig apró betűkkel elkezdte összeírni azokat a dolgokat, amiket holnap ki kell vinniük a bulira.

Zörrent a zár, ajtó csukódott, majd Dóra fojtott hangját hallotta.

Halkan kinyílt a háló ajtaja.

– Nem alszol? – dugta be a fejét Árpi. Az ágyhoz lépett, és megpuszilta a feleségét. – Szia! Hogy volt?

– Fárasztó. – Edit elnyomott egy ásítást. – Megjött Lilla is. Holnap mi visszük ki a buliba.

– Részemről… –  A férfi észrevette a bevásárlólistát Edit ölében. –  Nem is kellene átöltöznöm. Nincs kedved elfutni a plázába?

– Dehogy van kedvem! – fortyant fel Edit. – Mondtam, hogy elfáradtam. És jól fel is bosszantottam magam!

A férfi leült az ágy szélére.

– Mi van már megint?

– Hogy-hogy „már megint”? Mit akarsz ezzel mondani?

– Nem akarok semmit mondani, drágám. Kérdeztem, hogy mi van, és kész.

Edit kinézett az ablakon.

– Amikor lejárt az osztályfőnöki óra, szóba hoztam Gyöngyinek a szabikat. Meg azt, amit a télen tárgyaltunk náluk. Hogy el kellene menni az idén velük Máltára.

– És?

– És! Ártatlan képpel rám nézett, hogy „Ó, mi ezen a nyáron a Kanári-szigetekre megyünk. Februárban láttunk egy jó ajánlatot a neten, és le is csaptunk rá. Nem mondtuk?” – Rácsapott a párnára és dühösen a férjére nézett. – Málta… Tudod, ki megy idén Máltára? Vagy kérdezzem másképpen: tudod, hogy ki van most Máltán? Lilla tizenkét éves lánya! A kis taknyos! Nem Juhászék, dehogyis! Hiszen ők… csak egy főkönyvelő és egy igazgató! Nem nekik való! Egy osztrák iskolás, na, annak való Málta! Juhászék menjenek csak ki szépen ide, né, a Tarnicai-tóra!

– Igazságtalan vagy, Edit – komorult el Árpi arca. – Ezt az egészet te akartad megszervezni Gyöngyivel. Nem értem, hogy most miért állítod be úgy…

– Egy családapának az a dolga, hogy gondoskodjék a családjáról! – vágott a szavába a nő. – És ebben benne van a pihenés, a kikapcsolódás is, igazgató úr!

Árpi bosszúsan felállt.

– Mondtam, hogy hamarosan kineveznek. Kérlek…

– Hamarosan? – csapott le Edit. – Vedd tudomásul, hogy már rég ki kellett volna, hogy nevezzenek! Ha jobban akarnád. De neked minden úgy van jól, ahogy van. Semmilyen egészséges becsvágy nincs benned. Amióta összeházasodtunk, mindent csak cirkusszal tudok kiverni belőled.

– Edit, halkabban! Neked soha semmi nem elég.

A nő összeszorított szájjal nézett maga elé.

– Bárcsak…

A férfi közelebb lépett.

– Igen? Bárcsak… mi? Mondd ki!

– Hagyj békén, Árpi! Fáradt vagyok, nem érted?

– Nem! – Megragadta a felesége karját. – Mondd ki! Legalább legyen annyi vagányság benned, hogy ki mered mondani.

Pár percig farkasszemet néztek, majd Árpi nekifogott átöltözni.

– Bezzeg Jani, igaz? – szűrte halkan a fogai között. – Sajnálom, drágám, hogy ilyen csúnyán melléfogtál. Vele kellett volna megházasodnod, még mielőtt elutazott. És akkor most Mauritiusra készülnétek. Saját repülővel. Vagy nem is! Az tíz évvel ezelőtt lett volna. Úgy hallottam, újabban az „egészséges becsvággyal” megáldott emberek a világűrbe kirándulnak. És a Holdon vásárolnak telket!

Kiment, és becsapta maga mögött az ajtót.

Edit szeméből kibuggyant egy kövér könnycsepp, hiába próbálta visszanyelni.  

Haragudott magára, amiért soha nem sikerült erőt vennie magán, és a legkisebb vitánál, nézeteltérésnél kiült az arcára, hogy rögtön Jani jutott eszébe. Az ifjúkori nagy szerelme. A magas, jóképű, sármos Jani.

Aki úgy tudott a vendéglőben ülni, hogy ha csak felszegte a fejét, már hanyatt-homlok rohantak hozzá a pincérek, annyira lesték a kedvét.

Ó, Istenem, az a kisportolt alkat, egyenes hát, előkelő járás!

Edit könnyes arcára mosolyt csaltak az emlékek.

Jani mindenkit meghódított. A finom modorával és azzal a jellegzetes, macsós félmosolyával, a lekötelező szerénységével, aminek senki nem tudott ellenállni.

Vagány volt, bevállaló. Már a kilencvenes évek derekán saját cége volt, nagyban kereskedett. Az ismerősi körben neki volt először komolyabb nyugati autója, egy ezüstszürke, kétajtós BMW sportkocsi, lenyitható tetővel. Hétvégi házat vett Brassó Pojánán, ahol drága külföldi italokkal kényeztette a barátait. Akik közül a legtöbben még az országhatárig sem jutottak el, Jani pedig kétszer is elrepült Rómába.

 Aztán váratlanul, egy hirtelen ötlettől vezérelve mindenét eladta és Svédországba költözött, a nagybátyjáékhoz. Érthetetlen módon megszakított minden kapcsolatot a régi barátaival, a volt üzlettársaival. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Edit mellkasából halk sóhaj szakadt ki, valahonnan egészen mélyről, a lélek eldugott, rejtelmes tárnáiból.

Felállt, átment a fürdőszobába és megmosta az arcát. Megfésülte a haját, és közben arra gondolt, hogy valóban az lenne a legjobb, ha most ejtenék meg a vásárlást. Estefelé sokkal zsúfoltabb lesz az áruház.

5.

Babi előredőlt, és Lilla bal válla fölé mutatott.

– Na, mit szólsz? Ugye, milyen szép?

A panzió udvara már árnyékba borult, ettől még fenségesebbnek hatott a lemenő nap fényében fürdő Székelykő, szürke, kopár szikláival.

– A te ötleted volt Torockó? – kérdezte Lilla.

– Imádjuk itt. Minden nyáron eljövünk ide néhány napra a haverokkal. A tulaj kedves, rugalmas. Az árak korrektek. Jó kis csillagtúrákat lehet innen szervezni: Remetei-szoros, Pilis-tető, Nyírmező… Ordaskő…

– Holnap egy különleges patakot nézünk meg, ugye?

Babi elnevette magát.

– A Szolcsvai búvópatak? Hát az igazából nem egy patak. Inkább egy barlang. Nagyon különleges. Három patak folyik bele az egyik oldalon, hogy aztán a másik oldalon, a barlang szájából akkora dörgéssel törjön elő a víz… – Lilla csodálkozó arcát látva hozzátette: – Ne félj, nem ereszkedünk be a barlangba. Pedig jó felszereléssel megérné elmenni legalább a Csodateremig, ahol a cseppkőszobrok vannak.

Edit bukkant fel a faház bejáratánál, kezében tányérral. Tanácstalanul forgatta a fejét, míg végül meglátta a padon beszélgető Lilláékat. Elindult feléjük.

–  Szép lesz, meglátod – folytatta Babi. – Hoztál sportcipőt? Könnyű túra lesz, könnyebb, mint felmenni a Székelykőre. Csodálatos a kilátás, a gyerkőcök is imádni fogják. Még lengőhídon is átmegyünk. Ezt nem szabad kihagyni.

– A holnapi kirándulást meséled? – állt meg előttük Edit, és a tányért letette a durván ácsolt asztalra.

– Ja. Jut eszembe, te Edit: elhoztátok a szalonnát? – Lillához fordult. – Visszafelé megállunk az Aranyos partján valahol, tüzet rakunk, szalonnát sütünk. Ez lesz az ebéd. Este pedig bográcsozás itt az udvaron. Gulyást készítünk, mint a múltkor.

Lilla játékosan megnyalta a szája szélét:

– Nyimi-nyami! Ez nagyon gusztának hangzik, lányok.

Edit feléje nyújtotta a tányért.

– Somodi kalács. Torockói különlegesség. Kóstold meg.

Babi felállt.

– Ne egyetek belőle sokat, nem tudtok majd vacsorázni – szólt, majd az udvar másik végében felállított kicsiny játszótér felé indult, ahol két gyerek egyre hangosabban vitatkozott valamin.

Lilla elvett egy szeletet, majd elismerően hümmögve feltartotta a hüvelykujját.

– Isteni!

– Megadhatom a receptet – mondta Edit, és legyintett hozzá –, de ez csak Torockón finom. Kipróbáltam.

Egy darabig szótlanul ültek. A koraesti szellő élesebbé tette a levegőt. A társaság nagy része az étkezőben üldögélt, néhányan az épület előtt ácsorogtak és beszélgettek.

Behajtott egy kocsi a faházikók melletti parkolóba.

Edit Lillára nézett, mire az nemet intett a fejével.

– Gondolom, vacsorára befut – tűnődött Lilla. Aprót sóhajtott. – Kár, hogy a lányom nem jöhetett velünk. Szerintem Alexa nagyon jól egyezne a te Dóráddal. Nagyjából egyidősek.

Nézték a tollaslabdázó lányt, majd újra Lilla szólalt meg:

– Árpi nagyon szótlan volt errefelé a kocsiban.

– Hát ő igazából soha nem volt túl beszédes.

– Nekem úgy tűnt, mintha mérgelődne valamin. Biztos nem volt gond, hogy el kellett hozzatok?

– Dehogyis! – méltatlankodott Edit. – Az utóbbi időben eléggé stresszes a munkája. A főnökei sorra csinálják a baromságokat, és mindig neki kell kikaparni a gesztenyét a tűzből.

Lilla bólintott.

– Az ilyen helyzeteket túlontúl jól ismerem. Mindenhol így van.

Edit intette a lányának, hogy vége a játszásnak, menjen kezet mosni.

– Öt perc és megyek! – kiáltott vissza Dóra.

Lilla a barátnője felé fordult.

– Szerencse, hogy nem vagytok Árpival olyan… Hogy is mondjam? Vitatkozósak. Komolyan, ez átjön. És örülök neki. Én nagyon sokat veszekedtem Bandival a házasságunk elején. Tulajdonképpen nehezen szoktuk meg az osztrák életformát. Nem is csoda, hogy két év múlva elváltunk. – Elnevette magát. – Mi van? Nem tudtad? Igen, 2002-ben elváltam Palkó Banditól. És visszavettem a lánykori nevemet.

– Na, bumm! – hüledezett Edit. – Ez most komoly?

Lilla jól szórakozott rajta.

– Edit, te azt hitted, hogy most Palkó Bandira várunk? Ő átköltözött Franciaországba, úgy tudom, megnősült, van három gyereke… Remélem, jól van.

– Ne haragudj, de abból, amit az osztályfőnöki órán mondtál, ez nem derült ki – mondta önérzetesen Edit.

Lilla megvonta a vállát.

– Nem tartottam lényegesnek, hogy ott elmondjam. Amikor megérkezik a férjem, akkor úgyis mindenki meglátja, hogy nem Bandi az.

Megnézte a karóráján az időt.

A ház előtt ácsorgó csoportból kivált egy férfi, és feléjük tartott. Két kis poharat egyensúlyozott egy tálcán

– Ó, köszönjük szépen, Árpi – nyúlt az egyik pohár után Lilla.

– Úgy látom, jobban szeretitek itt hátul, az udvar végében – mondta Árpi. – Vigyázzatok, mert erős, mint a méreg!

Visszaballagott a házba.

– Jaj, de lovagias férjed urad van, hallod-e? – nézett utána Lilla.

– Árpi egy úriember – válaszolta csendesen Edit –, mindig megtalálja a módját, hogy kényeztessen.

A lányok koccintottak, és belenyaltak a pálinkába. Egyszerre rázta ki őket a hideg.

– Ez igen! – mondta krákogva Lilla. – Egészen elszoktam tőle.

Egy női hang vacsorára hívta a gyerekeket.

– Kész a vacsora! Gyertek be ti is, Edit!

Edit a tányért a tálcára tette, a poharak mellé, és gyors pillantást vetett Lillára.

– A férjed?

Lilla elővette a telefonját.

– Lássuk, merre van – morogta, és pötyögni kezdett a billentyűkön.

Elindultak a házba. Amikor felértek a tornácra, kettőt pityegett a telefon. Lilla mosolyogva mutatta a barátnőjének az üzenetet:

„Nemsokára Tordán vagyok. H”

6.

Még jóformán alig láttak neki a pincérek a tányérok leszedésének, máris felerősödött a zene:

„Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel,

Csavard fel a szőnyeget,

A bútorokat gyorsan told szerteszéjjel,

Ne félj, baj nem lehet!”

A Lilla bal oldalán levő szék még mindig üres volt, a jobbján Edit ült, Árpival.

Lilla megnézte az óráját. Szórakozottan dobolta az kockás asztalterítőn a Hungária-sláger ritmusát.

Árpi a pohara után nyúlt, mire Edit szelíden megfogta a férfi karját.

– Kérlek – suttogta.

Árpi ingerült mozdulattal egy hajtásra kiitta a pálinkát.

Lilla kérdően Editre nézett.

– Nem szokott evés után erőset inni – magyarázta zavartan a barátnője. – Nem szeretném, ha rosszul lenne.

Árpi ingerülten felpattant az asztaltól, és átült egy zajos férficsapathoz.

Az elmaradhatatlan véndiák-kedvenc, a Gyöngyhajú lány orgonaszólama csendült fel, néhány pár táncolni kezdett.

– Mi az a „H”? – kérdezte váratlanul Edit.

– Tessék?

– Az üzenetet úgy írta alá a férjed, hogy „H”. Mit jelent?

– Ja, az SMS-ben? Az a nevének a kezdőbetűje: H, mint Hans. Én Hansinak szólítom – magyarázta Lilla.

– Osztrák?

– De mennyire! Túl is tesz rajtuk! – kuncogott Lilla. Majd elkomolyodott. – Mondjuk inkább úgy, hogy „sikeresen beolvadt”.

„Hejjejjej jejjejjeje, micsoda buli!…” – ordította a hangszóró, és egyre többen álltak fel, hogy táncoljanak. Vidáman rázták magukat és egymást a terem táncparkettnek kialakított részében a véndiákok, a kipirult, átszellemült arcok a húszévesek önfeledt mámorában égtek – csak az estélyi ruhákat feszítő kilók, az izzadságfoltos ingek alatt rengő pocakok lassították valamelyest a fergeteges lendületet.

Amikor Bryan Adams örökzöld száma szólalt meg, Edit kutatóan körbenézett a teremben, a férjét kereste. Mintegy varázsszóra, pillanatokon belül ott is termett Árpi az asztaluknál, és bár még neheztelő volt a nézése, a felesége felé nyújtotta a kezét. Lilla kacsintva oldalba bökte a kissé vonakodó Editet: ne kéresse magát, menjen már!

Lilla hosszan nézte, ahogy táncolnak. Összeszokottan és gyakorlottan hullámoztak a zenére. Edit a férje vállára hajtotta a fejét, és a férfi gyengéden megsimogatta a hátát.

Lilla gyomra összerándult. Megnézte az óráját.

Amikor lejárt a lassú szám, megint pergő ritmusú zene következett. Edit megrázta a fejét, intette, hogy leülne, mire Árpi bólintott, és visszakísérte a helyére. Puszit lehelt az arcára, majd szólt, hogy kimegy egy kicsit a levegőre.

– Minden rendben? – kérdezte Lilla, amikor magukra maradtak.

Edit bólintott.

Szótlanul nézték a táncolókat.

– Nem könnyű – mondta fojtott hangon Lilla. – A házasság az egyház áldásával történő lutri.

Edit meglepetten ránézett, de nem mondott semmit.

Lilla közelebb húzta a székét.

– Megszeretjük egymást, megházasodunk, boldogok vagyunk, és azt reméljük, hogy minden így is marad – folytatta. – És eljön a nap, amikor egy reggel arra ébredünk, hogy egy vadidegen fekszik mellettünk az ágyban. Nem az, akit évekkel azelőtt választottunk. Igen, mi választottuk. De abban a pillanatban, azon a reggelen, megrettenünk attól, hogy milyen rosszul választottunk. Szinte el sem hisszük…

– Te most kiről beszélsz? – kérdezte megütközve Edit.

– Magamról. Én jártam így, Edit. Szó szerint így jártam. Egy reggel arra ébredtem, hogy egy vadidegen férfi fekszik mellettem az ágyban. Egy idegen, akit mindenkinél jobban ismerek. Az eszem azt súgta, hogy ő a férjem, de a szívem azt ordította, hogy semmi közöm hozzá. Semmi közöm ehhez a léha, elhízott emberhez… Semmivel nem törődik, napestig csak a tévét bámulja… Az az atyaistene! Kiszolgáltatja magát velem, ahányszor teheti, és öregesen toporogva várja, hogy döntsek helyette. És persze ordít, ha valami nem jól sül el… Felelősség? Fél tőle, mint a tűztől! Az idegenekkel szemben persze kellőképpen mézi-mázi, meghunyászkodó…

Edit kikerekedett szemekkel hallgatta a váratlan kitörést.

– Sehova nem lehet kimozdítani – sziszegte összeszorított fogakkal Lilla. – Most kivételesen és hosszas vitázás után rá tudtam venni, hogy eljöjjön. De csak azért adta be a derekát, mert közben rendezi az apja után a hagyatéki tárgyalást. Különben… Annyira leadta! Egy könyvet el nem olvas! Megelégszik azzal a nyomorúságos, alulfizetett, kényelmes munkahellyel… De a hobbijai? Azok egyre drágábbak! Márciustól mellékállást kellett keresnem, képzeld el! Nekem, akinek a házasságunk elején azt ígérte, hogy egyáltalán nem is kell dolgoznom, mert mindenről majd gondoskodik ő!

Lilla tartott egy kis szünetet, ám mielőtt Edit bármit mondhatott volna, feltartozhatatlanul újra előtört belőle a gátját átszakító, dühödt panaszáradat:

– Szeretek utazni, de ő mindig talál egy jó okot, amiért éppen akkor és éppen oda baromság elmenni. Az utóbbi években már oda jutottam, hogy a munkatársaimmal kell kirándulnom, mert vele egyszerűen képtelenség bárhova kimozdulni. – Megragadta a barátnője karját. – Edit, ő nem ilyen volt! Én nem mentem volna hozzá egy ilyen emberhez! Semmi pénzért!

Észrevette, hogy a szomszédos asztaltól többen idekapják a fejüket, ezért lehalkította a hangját.

– Sokat gondolkoztam azon, hogy hol szúrtam el. De az az igazság, hogy nem én vagyok ezért a hibás. Mindent megpróbáltam, hidd el! Csakhogy ezzel a makacs, önző, kényelemszerető emberrel semmi nem működött. Egy börtönben érzem magam!

– Miért nem válsz el tőle, ha ekkora szörnyeteg? – jutott végre szóhoz Edit.

– Mi lenne Alexával? A gyerek miatt ez szóba sem jöhet.

– Beszéljétek meg…

– Nincs kivel. Hansi semmit sem szeret megbeszélni. Ha picit kényesebbé válik a beszélgetés, duzzogva elvonul, és képes addig semmit sem enni, amíg én bocsánatot nem kérek tőle. Egy átkozott hímringyó, aki még arra sem képes, hogy megcsaljon, a lusta dög! Miért nézel így? Őszintén mondom, megörülnék neki, ha kiderülne, hogy viszonya van valakivel. Legalább látnám, hogy akar valamit. És képes véghez is vinni valamit, amihez nem kellek feltétlenül én is.

Editet teljesen letaglózta, amit a barátnője mondott. Nem is tudta, mit kellene felelnie rá. A legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy Lillának ilyen az élete. Sóhajtva magához vonta.

– Úgy sajnálom…

Csak ennyit tudott kipréselni magából.

Felállt.

– Egy perc és itt vagyok – hebegte, és a mosdó felé indult.

Amikor Edit visszatért, Lilla már nem ült az asztalnál. Babival beszélgetett a terem közepén. Mellettük egy kék zakós, nagydarab férfi állt, háttal, éppen magyarázott valamit azoknak, akik köréje gyűltek. Magas volt, kopasz, a tarkóján több rétegben gyűrődött a bőr. Valaki pálinkát kínált körbe egy fényes tálcáról.

Amikor Lilla meglátta Editet, intett, hogy menjen ő is oda.

– Gyere, mutassam be a férjemet.

Odaléptek a többiekhez. A kopasz férfi a zenét túlharsogva éppen azt magyarázta:

– Ilyen szűk, sötét autópályát még életemben nem láttam! Torda után…

Ez a hang…

Lilla megkopogtatta a vállát, mire a férfi feléjük fordult.

És Edittel forogni kezdett a terem.

– Jani? – nyögte ki erőtlenül.

A férfi összecsapta a bokáját, katonásan biccentett, és Edit felé nyújtotta a kezét.

– Gecse János! – Elvigyorodott, táskás szemei huncutul csillogtak. – Pardon, azt hiszem, mi ketten ismerjük egymást… Editke! De régen láttalak!

Egy kimért, udvarias mosolyt villantva újra biccentett, majd megpördült a sarkán, visszafordult a társasághoz, és zavartalanul folytatta:

– Szóval még Tordáig van, ahogy van, de aztán annyira, de annyira pocsék az országút! Tele van gödrökkel. Nyugaton ez totál elképzelhetetlen! Van egy mondásunk… Várj, ezt nekem töltötted? Na, jó, nem bánom, még egy jöhet. Mi is ez? Kajszi?

Edit olyan görcsösen kapaszkodott Lilla karjába, hogy az felszisszent.

– Jól vagy? – kérdezte. – Üljünk le?

Babival kétoldalt megfogták, hogy visszakísérjék a helyére.

Valamelyikük megjegyezte, hogy inkább a tornácra kellene kimenni, idebenn elfogyott a levegő.

Edit ezt csak tompán hallotta, ahogy a zene is csak foszlányokban dobbant a fülében, mint amikor víz alá bukik az ember.

Rogyadozó lábakkal elindult, hagyta, hogy az asztal felé vezessék, közben lehajtott fejjel követte a szeme a csempe mintázatát. A két vékony vonalat, ahogyan egy darabig együtt futnak, majd lágy ívekkel eltávolodnak egymástól, átbukdácsolnak a következő csempére, hogy aztán megint egymást keressék, előbb tétován, szégyenlősen, végül nekibátorodva a másik felé kanyarodjanak, egyre közelebb és közelebb tartva egymáshoz… És amikor már olyan közel kerülnek, hogy szinte összeérnek, akkor ezt a hullámzó, delejes mozgást hirtelen megszakítja valami. Egy fekete cipő, ami éppen azon a helyen áll, ahol végre egyesülhetne a két kecses csík, és józan szelídséggel véget vet a tündéri, könnyed táncnak.

Egy fájdalmasan ismerős fekete cipő.

Fölötte a szürke nadrág, aminek tegnap ő maga vasalt élet.

És a zakó és ingnyak fölött Árpi erős, szögletes álla és komoly, mozdulatlan ajkai, amelyek nem kérdik csúfondárosan, hogy „Bezzeg Jani?”, de arra a sajgóan ismerős mosolyra sem húzódnak, amely a feloldozást jelentené.

Összeakad a szemük.

Fél arasszal a néma ajkak fölött ott fénylenek azok a fájdalmasan ismerős olajbarna szemek. Elszánt gyöngédséggel fonódnak az övébe, ahogyan sok kusza kanyargás után a sóvárgó csíkok is a padlón végre egy pontba futnak össze.

Tetszett a történet?

5 4

Regisztrálj és olvasd Kovács Attila 13 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kovács Attila

Húszéves találkozó

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

„Megszeretjük egymást, megházasodunk, boldogok vagyunk, és azt reméljük, hogy minden így is marad – folytatta. – És eljön a nap, amikor egy reggel arra ébredünk, hogy egy vadidegen fekszik mellettünk az ágyban. Nem az, akit évekkel azelőtt választottunk… Igen, mi választottuk. De abban a pillanatban, azon a reggelen, megrettenünk attól, hogy milyen rosszul választottunk. Szinte el sem hisszük…”

Rövid összefoglaló

„Senki nem hiányozhat, nem bújhat el, senki nem lapulhat. Az öt-, tíz-, tizenöt-, húszéves érettségi találkozókon minden hiányzás igazolatlan. Mindenkinek el kell jönnie, hogy a számadás, az ítélkezés megtörténhessen. "

Olvasási idő

26 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kovács Attila nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!