Barion Pixel nuuvella

Norvég fjordok

„Egy este épp egy gyalogúton sétáltam, amikor a város az egyik oldalon volt, míg a fjord alatta. Fáradtnak és betegnek éreztem magam. Megálltam és elnéztem a fjord fölött – a Nap éppen lemenőben volt –, amikor az ég vérvörössé változott. Úgy éreztem, hogy egy sikoly préselődik ki a tájból, és úgy tűnt számomra, mintha hallanám a sikoltást. Megfestettem a képet és a vérvörös felhőket. A színek szinte sikoltottak. Ez vált A sikollyá.”

(Részlet Edvard Munch norvég expresszionista festő naplójából)

1

A helyi szóbeszéd úgy tartja, Québecben ősszel vétek négy fal között maradni, mert olyan szemet gyönyörködtető, színes erdők, mint a közeli Mont Tremblanton, sehol a világon nincsenek máshol. 

Ibolya egy pillanatig elmélázott azon, hogy rengeteg ismerőse szájából hallotta már ezt a büszke kijelentést, amióta Kanadában vannak. Persze van benne igazság, ők maguk is többször kirándultak ide ősszel a gyerekkel vagy csak Sanyival kettesben. Nagyokat sétáltak a tarka rengetegben, ezernyi képet készítettek a sárgásvörös, zöldesbarna lombokról – de most igazságtalannak érezte, hogy mindenki az őszi idényt dícséri. Az őszi táj egyfajta fásultságot, fáradtságot hordoz, és noha olyankor már minden az elcsendesedés, megpihenés irányába tart, az emberek mégis önhitten szembeszegülnek a természet parancsának, és ősszel látnak neki a legmerészebb terveik megvalósításának. Mennyivel elbűvölőbb itt minden ilyenkor, nyár elején, amikor olyan ropogósan frissek a színek és a levegőben szinte vibrál a feltöltő erő! Jó ötlet volt, hogy most jöttek el. 

Okosan megtervezett nyaralót béreltek ki barátaikkal a hétvégére. A földszinti közös tér, az amerikai mintára egybenyitott konyha és nappali kellőképpen tágas volt, és ha valakit netalán elfárasztott a zajos társaság, diszkréten elvonulhatott a három hálószoba egyikébe, az emeleten. A szállás ára, leosztva a három házaspárra, kifejezetten jutányos volt. Ilyen felkapott helyen megfizethetetlenül magasak az árak, ha nem sikerül idejében levadászni egy jó ajánlatot. Ezért Tóniék már tavaly lefoglalták, december elején. 

– Minden várakozásomat felülmúlja, Sanyi – fordult Ibolya a férjéhez. Az mélyet szippantott a langyos, gyantaszagú levegőből, és bólintott. A pléddel borított nyugágyakról lélegzetállító kilátás nyílt a völgyben meg-megcsillanó acélkék tóra és azon túl a lilás fényben hullámzó hegygerincre.

Ibolya felült, fintorogva dörzsölni kezdte a lábikráját.

– Ha mi is a többiekkel tartottunk volna, a másik útvonalon – állapította meg a férje –, még most is ott pedáloznánk valahol a tó túlsó partján. Látod, mennyivel később érnek vissza? Mondtam, hogy erre jóval rövidebb lesz.

– Első napra nekem még ez is sok volt. – Ibolya két oldalról pofozta hol egyik, hol másik vádliját. – Ötvenévesen már nem olyan az ember erőnléte, mint amikor fiatalok voltunk.

Sanyi kedvesen végigmérte. Ibolya korát csak a nyakán futó két mély ránc árulná el, de sima homloka, oldalra fésült rőt haja – amelyet még nem sző át ősz hajszál – és legfőképpen a mélyzöld szemeiből sugárzó erő nagyon fiatalossá teszik.

– Sokkal jobban nézel ki, mint az átlag ötvenesek, szívem. Szerintem nem az erőnléted miatt fáradtál el az emelkedőn. Azt próbáld ki holnap, hogy ameddig csak lehet, maradj ülve. És a fenekeddel kússz előre a nyergen. Hogyha felállsz, nemcsak tekerni kell, hanem a testsúlyod egy részét is tartaniuk kell az izmoknak. Nem csoda, hogy úgy hamarabb elfárad az „erőmű”.

– Köszönöm, „doktor úr”! – Ibolya a napszemüvege után nyúlt. – Vannak, akiknek nem az a fontos, hogy minden pillanatban a „tudományos öntudatra” figyeljenek, amikor sportolnak.

Sanyinak a túl kései sebességváltásról is lett volna egy hasznos megjegyzése. Azonban nem csak az eltelt házas évek, hanem a kutatólaborban töltött évtizedek – a különböző érzékenységű és munkabírású munkatársakkal – megtanították, hogy tanácsot csakis akkor érdemes adni, amikor a másik fél kéri. Ezért jobbnak látta témát váltani:

– Egy röpke pillanatig az volt az érzésem, hogy Michael Douglasékat értük utol a Felső‑tó előtti nagy kanyarban. Bizony, szívem, nemrég hallottam a hírekben, hogy valahol itt a völgyben van a nyaralójuk. Talán még Tommy Hilfigernek is, ha nem csalódom…

Lustán heverésztek a nyugágyakon, a biciklitúra után jól esett kinyújtóztatni a lábaikat.  

Egy cinege csipogott izgatottan a kerítés fölött, majd elröppent, és újra csend lett. Az országút jó kőhajításnyira kanyargott a ház mögött, de csak ritkán haladt el egy-egy autó, és annak a zúgását is elnyelte a magas sövény.

A napkorong lágyan és ráérősen lebegett a hegyormok éles pengéi felett, tündöklő aranymázt csorgatva a pókhálós felhőkre.

Előttük, lennebb a tó partján, két gyerek bajlódott a kajakokkal. A magasabbik, nyurgábbik rövid beszólásokkal cukkolta a másikat, a kis tömzsit. Nem lehetett érteni, hogy mit mond, csak mély hangja hallatszott fel a teraszra, majd a kicsi sipító ellenkezése, aztán válaszul a nagyobbik fojtott nevetése.

Ibolya lehunyta a szemét, és szorosabbra húzta magán a plédet. 

Hirtelen kipattantak a szemei. Felült. Mintha a feléledt hűvös szellő józanítóan emlékeztette volna arra, hogy ez a kirándulás nem csak a pihenésről szól. Michael Douglasról eszébe jutott a színi kör.

Röviddel azután, hogy a kilencvenes évek derekán Sanyi és Ibolya kivándoroltak Kanadába, mindketten beiratkoztak a montreali magyar színi körbe. Jólesett, hogy magyar társaságban mozoghattak, és élvezték a színjátszás újszerű kihívását. Ugyan sok időt emésztett fel a sok próba, néha kifejezetten megerőltető volt, ám hozott egy érdekes színt az életükbe, ami az önbizalmuknak is jót tett és a honvágyukra is gyógyír volt. Amikor néhány év múlva Sanyi állását véglegesítették a McGill Egyetemen, és minden nap csak késő estére került haza a laborból, a férfi feladta a színjátszást. Ibolya nem, sőt egyre többet vállalt a szervezési ügyekből is. Újságírói munkája mellett bőven volt ideje a legkülönfélébb közösségi tevékenységekhez, beleértve a Nőegyletet, a Magyar Bizottságot vagy a Bethlen Gábor Kört. Ám a színjátszó kör mégis a legkedvesebb időtöltése és szíve csücske maradt.

Idén már javában dolgoztak az őszi évad műsortervén, amikor kiderült, hogy a társulatból ketten átköltöznek a nyár folyamán az Államokba. Ez önmagában nem is lenne egy tragédia, de telik-múlik az idő, és még nem sikerült másokat találni a helyükbe. A színészkollégák csak vonogatják a vállukat, pedig tenni kellene valamit, méghozzá sürgősen.

Ibolya már útban Mont Tremblant felé kitalálta, hogy ez a kirándulás kiváló alkalom lesz arra, hogy beszervezze a barátaikat a színi körbe. Miért is ne? Jobb híján… Sanyi előbb hümmögött a bajsza alatt, megpróbálta maga elé képzelni a többieket – az üzletkötőt, a fodrászt, a mérnököt és a háziasszonyt –, amint ünnepelt előadói a világot jelentő deszkáknak, de ez a kép annyira groteszknek tűnt, hogy nem állhatta meg nevetés nélkül. Ibolya nem sértődött meg, hanem azzal zárta le a témát, hogy „Bízd csak rám!”

Most a nő újra szóba hozta az ötletét. 

– Tudd meg, hogy igenis van még egy bombabiztos érvem, amivel egyszerűen leveszem őket a lábukról. Elmondom nekik – és ezt még csak nem is én találtam ki, hanem nálamnál okosabbak! – hogy a színpadi játszás tulajdonképpen olyan, mint egy hatásos terápia. Miért? Mert ott lehet igazán megélni, kiélni azokat a dolgokat, amik frusztrálnak. Hiába nézel így rám, Sanyi, ez így van. Manapság mindenkit frusztrál valami. 

Sanyi megpróbálta egy fél tucat józan érvvel lebeszélni, még arra is figyelmeztette, hogy ha Ibolya túllő a célon és kényelmetlen helyzetbe hozza a társaságot, mindannyiuk kirándulását elrontja. Ibolya azonban hajthatatlannak tűnt.

– Ha már semmiképpen sem akarsz lemondani a beszervezésükről, szívem – mondta végül megadóan a férje –, szerintem elég lesz, ha csak szépen felfested nekik, hogy milyen nagyszerű a színjátszás. Meghallgatnak, és vagy beadják a derekukat, vagy nem. Ez ilyen egyszerű.

Ibolya feléje fordult. Napszemüvege fölött ránézett a férjére, miközben széles mosolyra húzódott a szája. Könnyedén azt mondta:

– Nem keversz egy koktélt, drágám?

Sanyi fojtott sóhajjal feltápászkodott, megigazította magán a fürdőköpenyét, és belépett a házba. 

Rövid idő múlva üvegcsörömpölés hallatszott, majd Sanyi hangja:

– Kezd lehűlni kint, szívem, gyere be te is! 

A nappalit édeskés faillat járta át. Ibolya belekóstolt a Margaritába, a dohányzóasztalkára tette poharát, és szótlanul figyelte a férjét, amint az gyakorlott mozdulatokkal begyújtja a kőlapokkal kirakott kandallót. 

Le voilà! – Sanyi elégedetten végigsimította a kopasz foltot a feje tetején, és lehuppant az egyik karosszékbe. Körbenézett a szobában. – Remek hely! Talán egyedül csak ezzel a festménnyel nem vagyok teljesen kibékülve… Kissé furcsa kombináció a Picasso-utánzat és vele szemben ez a szarvasagancs…

Ibolya a telefonját babrálta. Most ő is alaposan szemügyre vette a kék-barna geometriai formák közé ékelt hosszú nyakú, háromszemű emberi alakot. A kép teljesen beborította az egyik falat.

– Szerintem sem illik ide. 

– Az utóbbi időben – elmélkedett tovább a férfi – mintha egyre többeknek lenne az a rögeszméjük, hogy megújítsanak valamit, ami éppen attól volt jó, attól volt vonzó, amilyen volt. Kubista festmény? Itt? Egy rusztikus nyaralóban? És ekkora? Valaki elvetette a sulykot nagy igyekezetében.

Ibolya feléje nyújtotta a telefonját.

– Ki van a fotón? Felismered?

Sanyi gyorsan feladta a találgatást. Bár mindig is büszke volt kiváló arcmemóriájára, most sejtette, hogy semmi esélye kitalálni, ki ez a jóképű, körszakállas fiatalember. 

– Végre küldött Anna egy friss képet Lehelről. – Ibolya diadalmasan mosolygott. – Mit szólsz hozzá?

Sanyinak megnyúlt az arca a meglepetéstől.

– Lehel? Add csak ide a telefont, nézzem meg közelebbről.

– Akkor született, amikor kijöttünk, emlékszel?… Szegény Anna!

– Történt valami? – nézett fel Sanyi.

– Nem, semmi baj nem történt, csak… – Ibolya az állán levő szemölcsöt simogatva kereste a legtalálóbb kifejezést. – Tudod, hogy elég sűrűn csevegünk az interneten. És az utóbbi időben egyre határozottabban az az érzésem, hogy… Anna nem szokott panaszkodni, mégis annyira átjön a szavaiból, hogy az ő élete… lapos. Nem tudok kíméletesebb szót találni. Hihetetlen, mennyire meg tudja taposni az élet az embereket!

– Szerintem jól vannak. Nem az ő tortáiról mutattál képeket a múltkorában? Nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, aki olyan meseszép, guszta cukrászkölteményeket tud készíteni, arra nemigen foghatjuk rá, hogy boldogtalan.

– Az én barátnőm volt, nem a tied, Sanyi. Hidd el, jól ismerem. Ő nem ilyen volt. Hanem ambiciózus, vidám. Lelkes… Mindenben partner volt, amit kitaláltam.

– Ez mindenek között a legnagyobb erény, az már szent! – kuncogott Sanyi.

– Ne gúnyolódj, kérlek. Nagyon is jól érted, hogy miről beszélek.

– Jó, jó, rendben van, értem. Azt viszont nem értem, hogy miért foglalkozol ezzel a dologgal. – Sanyi felállt és az ablakhoz lépett, ami a magas fenyőkkel szegélyezett országútra nézett. – Légy őszinte: mi szerencsések voltunk. Oké, ne mondj semmit! Persze, igazad van, nagyot vállaltunk, nagyobbat, mint ők, akik otthon maradtak. És most ennek a bevállalásnak a gyümölcsét élvezzük. Egy gazdag, fejlett országban. Az ő körülményeik, lehetőségeik teljesen mások, nem is csoda, hogy több a kínlódás, a csalódás otthon. Ebbe könnyen bele lehet fásulni. Szerintem hagyd ennyiben – tette hozzá a férfi és megfordult. – Te kis örökmozgó!

A mosolygó kék szempárból annyi melegség áradt, hogy Ibolya önkéntelenül a férje mellé lépett, átkarolta, és a vállára hajtotta a fejét.

2

Zsófi letette a tányért az aprócska, fémlábú kerek asztalkára. A sütemények még gőzölögtek, kevesebb, mint egy perce vette ki a kreol, vastag ajkú péksegéd a kemencéből.

– Forrón a legfinomabb, Anya! – biztatta a lány Ibolyát, és felszúrt a villájára egy sütit.

– Szóval ez lenne a kouign amann… 

Ibolya elismerően bólogatott. Az édes, vajas ízű sütemény ropogós külső rétegei a croissant-ra emlékeztettek, belül viszont ez tömörebb, sűrűbb, puhább szerkezetű volt. 

– Klasszikus breton recept – magyarázta Zsófi lelkesen. – Állítólag egy véletlen hozta össze, úgy született meg. Egyszer egy cukrásznak túl sok megrendelése lett, ezért hirtelenjében minden keze ügyébe kerülő alapanyagot összekevert, hogy gyorsan készítsen valamit, amit eladhat.

– Ó! Imádom az ilyen történeteket! – Ibolya ivott egy korty kapucsínót. 

Érdekes hangulatú helyre ültek be. A picurka teremben csupán három asztal volt, szedett-vedett székekkel. A bal oldali, faburkolattal borított falat egy jobb időket megért, terjedelmes világoszöld szekrény uralta, amolyan tipikus „nagyanyó kredence”.

Annak alapján, ahogy Zsófi előző nap a pékségről mesélt neki a telefonban, Ibolya nem egészen így képzelte el. Igaz, hogy a lány csak annyit mondott: „Egyszerű, szerény, de jó hangulatú hely, a kouign amann pedig egyenesen mennyei. Találkozzunk ott, ötkor.”

A pékségnek cégtábla nélküli, jellegtelen épület adott otthont a Mont-Royal sugárút mögött. Ibolya késve érkezett, és percekig bosszankodva sétált le-fel az utcán, mert nem találta meg rögtön a címet. Sem ezen a házon, sem a mellette levőkön nem volt házszám. Végül egy járókelő igazította útba. Ingerülten belépett a keskeny ajtón, de amint megcsapta a frissen sült pékáru illata, pillantása végigfutott az üveges tárlókban és a hátsó polcokon katonás rendben sorakozó finomságokon – volt ott minden: bagett, pains au chocolat, chaussons aux pommes, többféle gyümölcsös tartelette, quiche –, és a pult mögött mosolygó fiú kedvesen rádörrent kanadai szokás szerint két nyelven, hogy „Bonjour! Hi!”, egyszeriben elillant a mérge.

Ibolya lesepert egy morzsát a szája széléről. Megigazította a tányérján a villát, majd szemeit Zsófira függesztette.

– Hallgatlak, kislányom.

– Ízlett? Annette esküszik rá, hogy csak Párizsban evett ebből ilyen jót!

– Zsófikám, a süti valóban ízletes. De hálás lennék, ha elmondanád, miről is van szó. Kertelés nélkül, ha lehet.

Zsófi tisztában volt vele, hogy nincs az a témakör, amiről az anyjának ne lenne egy rögtöni és nagyon határozott véleménye. És ami még rosszabb, nem is szalajtana el egyetlen alkalmat sem, hogy a véleményét azonnal és ellentmondást nem tűrő hangon ki ne nyilatkoztassa. Ezért kissé bátortalanul fogott bele a mondókájába, többször is megkísérelve, hogy lényegtelen részletekkel késleltesse azt a kérdést, aminek végül csak ütött az órája:

– Mit mondjak Nathannek: igen vagy nem?

Nathan a lány évfolyamtársa volt a Jogi Fakultáson. Szőke, magas, jóképű, aki eddig Oliviának, a Zsófi barátnőjének udvarolt. A múlt hónapban valamin összeveszhettek, mert azóta nem beszélnek. Olivia nem avatta még be a barátnőjét a sztoriba, az viszont Zsófinak igenis feltűnt, hogy a fiú egyre nyíltabban keresi az alkalmakat, hogy őt megkörnyékezze. Tegnap küldött egy magánüzenetet, amelyben kerek-perec kijelentette: tetszik neki Zsófi, és örülne, ha igent mondana a közeledésére.

Ibolya mélyet sóhajtott.

– Neked tetszik ez a fiú?

Zsófi a füle tövéig elpirult. 

– A legvagányabb srác, akit ismertem, Anya. Mutassak egy képet róla?

– Nem. Nem szükséges. Figyelj ide, lányom, verd ki a fejedből ezt a fiút. – Felemelte a kezét. – Nem, most én beszélek! Nagyon régóta ismered Oliviát. A legjobb barátnők vagytok. Egészen egyszerűen ezt nem teheted meg vele!

– De Anya, ha…

– Nem, Zsófi! Nem és nem, ezerszer is! 

– Anya, ők ketten már nem is járnak! – emelte fel a hangját a lány, állát előreszegezve.

– Nem tudod, hogy pontosan hogy állnak, Zsófikám. A szerelmesek egyik pillanatban összevesznek, a másikban kibékülnek. Ha tenni akarsz valamit, inkább azon legyél, hogy barátként Olivia mellé állj, ha megértésre, együttérzésre, netalán tanácsra lenne szüksége. Segíts neki, ne növeld a fájdalmát. Arra nem gondoltál, hogy a srác csak azért kezdett ki veled, és pont veled, hogy a lehető legnagyobbat üsse Olivián?

Zsófi láthatóan zavarba jött.

– Ha vágysz valamire – tette hozzá az anyja, és hangjába szomorúság vegyült –, azt nem szerezheted meg úgy, hogy elveszed mástól. Főleg nem a legjobb barátodtól. Talán fel sem fogod, milyen nagy kincs van a kezedben azáltal, hogy van egy olyan barátod, mint Olivia. A mai világban az igaz barátság talán még nagyobb ritkaság, mint az igaz szerelem. Hidd el, tudom, miről beszélek. 

– Anna? – kérdezett rá Zsófi. 

Amikor kicsi volt, a nyáresték legvártabb része az volt, amikor kiültek a teraszra, fagyit majszoltak, és a szülei régi történeteket meséltek. Egymás szavába vágva ásták elő újra és újra ugyanazokat a gyerekkori emlékeket, az iskolai csínytevéseket – bármiféle ésszerű sorrend nélkül ömlesztve vidám és szomorú kolozsvári históriákat, amiknek a szereplői lassanként olyan legendás hősökké formálódtak Zsófi szemében, mint a Grimm mesék szereplői: ismeretlenek, mégis ismerősök – létezők, mégis meseszerűek.

Ibolya keserűen bólintott.  

– Ha visszagondolok arra a napra, amikor elbúcsúztam Annától… nagyon szégyellem magam. Akkor nem fogtam fel, hogy milyen sokat jelentett nekem a barátsága. Azt hittem, a távolság, az idő elmossa bennem az emlékét. De megtapasztaltam, hogy ennek éppen az ellenkezője történik: egyre többször gondolok rá, egyre többet foglalkoztat. Elszomorít, hogy a leveleiből csüggedést, beletörődést érzek ki. Úgy tűnik, szegény Anna barátnőm megrekedt egy bizonyos szinten. És nincs senki mellette, aki többre, jobbra biztatná.

– Anya… – Zsófi megfogta az anyja kezét.

– Jaj, ne haragudj – futott fel Ibolya szemöldöke –, te nem az én Annámról akartál beszélni. Térjünk vissza Nathanre.

– Nem, Anya. Elismerem, egy cseppet sem örülök annak, amit Nathanről és Oliviáról mondtál. De igazat kell adnom neked. Téma lezárva, nincs mit beszélni erről többet. Tudom, hogy mindig jót akarsz. Hiszen ezért évődsz annyit az Anna sorsán is. Nézd, én értem, hogy téged mi zavar, csak nem nagyon látom, mit tehetnél Annáért. 

Ibolya gondterhelt arccal kiitta a kávéját. Nem szólt semmit, ezért Zsófi megpróbálkozott egy ötlettel.

– Küldhetnél neki pénzt… Á, dehogy – vágta rá gyorsan –, ez leereszkedő és sértő lenne. „A nagylelkű nyugati barát”… Engem ettől biztosan kiverne a hideg veríték, ha a helyében lennék.

Nem, Ibolya sem erre gondolt. Talán meg kellene hívnia Kanadába. Akkor nyugodtan át tudnának beszélni sok mindent, megnézhetnének egy sor érdekességet, amíg itt van…

– Apa mit szól hozzá?

– Ismered apád reakcióit. Szerinte nehezen képzelhető el, hogy valaki, aki soha nem ült repülőre, elsőnek azt választaná, hogy egész napot repülőzik egy másik kontinensre, úgy, hogy közben gépet is vált.

– Ebben van igazság. Esetleg próbáld meg felhívni Anna figyelmét azokra a dolgokra, amiken szerinted változtatni kellene, hogy szebb élete legyen. Vagy írd le egy hosszabb levélben a véleményedet… Levél? Nem, te a legendás „varázslatos egyéniségedben” bíznál leginkább, ugye?

– Hát igaz, ami igaz, általában az a leghatásosabb fegyverem – válaszolta Ibolya. – Kevesen tudnak neki ellenállni.

Zsófi az órájára pillantott. 

– Ezt sajnos meg kell cáfolnom, Anya. Most itt kell hagynom téged. A varázslatos egyéniségeddel.

– De hát azt ígérted, ráadásnak eszünk egy gyümölcsös lepényt is! – méltatlankodott Ibolya.

A lány leakasztotta kabátját a fogasról. 

– Este felhívlak. Annyit még, hogy szerintem talán mégsem kellene éppen ilyen sokat törnöd a fejed Annán. Ha kritikusra fordul valaki helyzete, magától is elkezdi a kiutat keresni, nem?

– Kérlek, Zsófikám, ne azzal gyere, amit tőlem tanultál. Rosszabb vagy, mint apád. Gyere ide, adjak egy puszit. Legyél ügyes!

Zsófi kioldotta a biciklijét a pékség előtti állványról, gyors mozdulattal copfba fogta hosszú, szőke haját, és átvetette táskáját a másik vállára. Ibolya töprengve nézte a homályos kirakatüvegen keresztül, amíg a lány el nem tűnt az első sarok mögött.

3

– Megjött Anna? 

– Bent vár, az irodában – felelte a titkárnő az asztalon magasodó dossziéhalmok mögül.

Az igazgató lazított egyet a nyakkendőjén, majd lendületes mozdulattal benyitott. A barna, kissé molett irodalom-tanárnő a tekintélyt parancsoló íróasztallal szembeni széken ült, maga alá húzott lábbal.

Váltottak néhány udvarias mondatot, a szokottnál is kimértebben, mintha csak most ismerkedtek volna meg. Anna tanári pályafutása során Veres László a második iskolaigazgatója volt. Az új direktor minden mozdulatában, szavában, elképzelésében szöges ellentéte volt Friedmann bácsinak, aki három éve nyugdíjaztatta magát. 

Anna kényelmetlenül feszengett a széken, László pedig – akit a diákok csak Lackónak hívtak maguk között – az íróasztalára görnyedve egy borítékot taszigált ide-oda. A félig nyitott ablakon éles gyerekricsaj hallatszott fel az udvarról.

Végre az igazgató a tárgyra tért.

– Ami a pályázatodat illeti, Anna… Nos, ma délelőtt kaptuk meg az eredményt. 

Anna kíváncsian előredőlt, ám a lelke mélyén sejtette, hogy elutasították. Az volt a tapasztalata, hogy a jó híreket mindig gyorsabban és egyszerűbben mondják el a hírhozók, mint a rosszakat. A mostani eset sem volt kivétel. Az igazgató kínos körülményességgel ecsetelte Anna erényeit, válogatott szavakkal dicsérte a dolgozatot – és a hosszú mese végén kibökte, hogy másik pályázat lett a nyertes.

Talán ha csak egyszerűen közli, hogy elbukott a pályázata, Annát fel sem bosszantja. Elvégre minden mérkőzés arról szól, hogy valaki győz és valaki veszít. De ez a sok sületlen duma… Lenyelte a mérgét, és már indulni készült, amikor az igazgató intett neki, hogy várjon, van még valami, ezúttal jó hír. Színpadiasan behajtotta az ablakot, és hangját lehalkítva bizalmasan megsúgta, hogy a szavazatok pillanatnyi állása szerint Anna lóhosszal vezeti „Az év legjobb tanárja” vetélkedőt.

– Erről még nem lenne szabad beszélni, hiszen csak a jövő héten zárul le a titkos szavazás, de úgy gondolom, nem árt, ha öröm vegyül az ürömbe, Anna kedves. Ez a kitartó munka és jó hozzáállás jutalma. Csak így tovább! No, igen, és még valami. A pályázati eredményeket hivatalosan csak holnap közlik, ezért arra kérlek, erről senkivel ne beszélj. 

Útban hazafelé Anna megállt egy élelmiszerboltban, a Bolyai utca közepén. Bár úgy beszélte meg a férjével, hogy estefelé elfutnak együtt kocsival a piacra, most mégis úgy döntött, hogy felmenti Andrist a feladat alól, és itt vásárol be. A paradicsomnak meglepően jó ára volt, a retek pedig nagyon frissnek tűnt.

Tubarózsát is árultak, bódító illata az egész helyiséget betöltötte. Anna egy pillanatra elcsábult, de amikor a megállóhoz ért és belevegyült a várakozó tömegbe, örült, hogy lemondott a hosszú szárú virágról. Nem buszra való csomag az. A koradélutáni zsúfoltságot sajnos be kell számolni. Az első trolibuszra fel sem fért volna a két nagy bevásárlószatyorral, nemhogy a virággal. Az utasok fürtökben lógtak a lépcsőn. Már azt kezdte latolgatni, hogy átballag a villamoshoz, amikor ismerős hang köszönt rá a megállóban. A görbe hátú, ragyás képű, de mindig előzékeny és jóindulatú kollégája szólította meg, a fizikatanár.

– Sajnálom, Anna – mondta a férfi fanyar mosollyal.

Anna lenézett a csomagjaira, és legyintett.

– Már tegnap óta keringenek a pletykák a pályázatról – folytatta a másik. – Meg a nyerteséről.

– Tessék? – hüledezett Anna.

– Mondok valamit, de nem tőlem tudod. – A férfi körbenézett. – Bár ha egy kicsit gondolkozol, rögtön rájössz magad is: Encike a befutó, a kis kedvenc. De hát ez mindig így működött, és mindig is így lesz. 

Anna a következő trolira már fel tudott szállni – ahogy tanárkollégája viccesen megbiztatta: „cipőkanállal beszuszukálva” –, és a csomagoknak is talált egy jó helyet az egyik ülés mögött. 

A forgalmas főúton lassan kecmergett előre a jármű. Az utasok vagy egykedvűen néztek ki az ablakon, vagy az okostelefonjaikat lapozgatták. Akkor bolydult fel a társaság, amikor a trolibusz sofőrje hangosan hátraszólt, hogy elvették az áramot. Akinek sietős, inkább szálljon le. Az emberek lökdösődve és szitkozódva lekászálódtak.

Anna felhívta a férjét.

– A Gyermekkórház előtt állok, Andris. Nem közlekednek a trolik. Gyere el értem… Hogy-hogy hívjak taxit? Az isten szerelmére, te nem taxis vagy?… Jól van, értem, de inkább téged várlak meg… Nem, azt megoldottam, mindent megvettem, amit kell.

Andris megígérte, hogy amint kiteszi az ügyfelét, utána rögtön eljön Annáért, várja meg a megállóban. A nő egymásnak támasztotta a csomagjait egy villanyoszlop tövében, és türelmesen várta a férjét.

A telefonja éppen akkor kezdett csörögni, amikor Andris autója lehúzott a járdaszegély mellé. Amíg Anna kihalászta a készüléket a táskájából, szép kis autósor kezdett felgyűlni a villogó lámpájú taxi mögött. Többen türelmetlenül dudáltak, mert a nagy forgalom miatt a másik sávra sem tudtak áthúzni. Andris dühösen integetett, majd kiugrott a kocsiból, felkapta a szatyrokat, és mérgesen bevágta őket a csomagtartóba.

Közben Anna vette a hívást, és beült a kocsiba. A taxi csikorgó kerekekkel lódult neki. 

– Mi a csudát művelsz? – sziszegte Andris. 

Anna intett, hogy maradjon csendben.

– Nagyszerű! Gratulálok!… Ügyes vagy!… Rendben. Keress meg, miután visszajöttél. Köszönöm, hogy hívtál.

Letette és sugárzó arccal újságolta a férjének:

– A kis Hajós első díjat kapott az országos olimpián!

Andris bosszúsan dohogott, hogy oké, ez jó hír, de miért kell rögtön felkapni a telefont, ha csörög? Régebben is voltak hírek, jók is meg rosszak is. Érdekes, hogy akkor bőven ráértek megtudni őket, mindet a maga idejében. Mi lenne, ha ő is azonnal felvenné, amikor megszólal a telefonja? Könnyen lehet nagyobb baj is az ilyenből…

Mire a Kálvária-hídhoz értek, kifújta a mérgét. Megdörzsölte recsegő, fehéredő szakállát, és bűnbánóan Annára sandított.

– Tavaly is a te diákod volt a legjobb, ugye? – Játékosan megpaskolta a felesége térdét. – Valamit nagyon jól csinálsz, Anna! Büszke vagyok rád.

Lépésben haladtak a monostori szűk utcákon. Andris elmesélte, hogy megint drágult a benzin, és milyen szemtelen az új recepciósuk: úgy beszél, mintha galuska lenne a szájában, kétszer is jól összekeverte a címeket, de persze letagadta, aztán meg holnap lesz egy gyűlésük, amin megvitatják, miként lépjenek fel az Überesek ellen.

Segített Annának felvinni a csomagokat a lakásba.

Anna bepakolt a hűtőbe, azután belerogyott a nagyitól örökölt barna plédes fotelbe. 

– Mit keresel, Andris? – kérdezte a férjétől, aki összeráncolt homlokkal toporgott az előszobában.

– A pénztárcámat megtaláltam, de nem látom a kulcsaimat.

– Nem a farzsebedben vannak?

– A francba! – Andris megcsörgette a kulcscsomót. – Megyek is. Úgy tíz körül jövök. – Visszafordult az ajtóból. – Majdnem elfelejtettem: Gergő hívott ma délben, hogy Arnoldéknál alszik. Buli lesz náluk vagy mi a csoda. Csak holnap este jön haza, és akkor valami fontosat akar megbeszélni. Hogy mit? Azt nem mondta.

Búcsút intett, s behúzta maga mögött az ajtót.

Anna sóhajtva a telefonja után nyúlt. 

Gergő csak a sokadik csöngésre vette fel. 

– Nem tudok most beszélni, Anyu, pakoljuk az árut. Megmondtam, hogy holnap este beszélünk. Nem szólt Apu?

Letette. 

Anna tehetetlen mozdulattal csóválta meg a fejét. Mint az utóbbi időben annyiszor, ha a kisebbik fiával beszélt.

Már két éve annak, hogy kevéssel a ballagása után Gergő munkába állt Arnoldék nagybani cégénél. Az osztálytársai még el sem kezdték ősszel az egyetemet, neki már munkakönyves állása volt. Ezen mindenki nagyon csodálkozott, hiszen jófejű gyerek volt az iskolában, gond nélkül bejuthatott volna bármelyik főiskolára. Nem hatott rá sem a józan érvelés, sem a szülői tekintély, a könyörgés vagy fenyegetőzés. Hiába hozták fel Annáék példának a bátyját, Gergő nevetve azt felelte, hogy szép dolog a Számítástechnika, de ő „bizonyúristen nem hajlandó jámboran végigjárni a szamárlétrát”, mint Lehel, hogy csak sok-sok év kemény gürcölése után „engedjen meg magának dolgokat”. Aztán tavaly ősszel megszerezte a hajtási jogosítványt, és azóta egy kisteherautóval furikázik a cégben. Jó fizetést kap, és úgy nyilatkozott, hogy elégedett.

Anna átöltözött egy kényelmesebb házi ruhába. Felnyitotta a laptop fedelét, majd rögtön vissza is csukta.

Majd később ír Ibolyának. Előbb fal néhány falatot, és elkészíti a holnapi ebédet.

4

Sanyi visszatette a pohárba a fogkeféjét. Megnyomogatta a fogkrémes tubus alsó részét, hogy tűnjön el az a ronda gyűrődés a közepéről. Nem volt elégedett az eredménnyel, ezért a végét egészen laposra egyengette, majd kettőt tűrt rajta, hogy a fogkrém feszesen dagadjon a tubusban. Azután óvatosan pontosan egy akkora csíkot nyomott a fogkefére, amilyen a sörtesor hossza. Megnedvesítette, és mosni kezdte a fogát. Egyszerre csak eszébe jutott valami, és kiszólt a fürdőszobából:

– Jópofa miniszterelnökünk van. Láttad, mennyire laza? 

Nem kapott választ, ezért fogkrémtől habos szájjal kikémlelt a hálóba. Ibolya a ruhásszekrény előtt állt, az ágyra terített ruhákat nézegette. Szórakozottan felemelte a fejét.

Sanyi újra próbálkozott:

– Trudeau… Láttad a ruháját?

Mivel a gondolataiba merült Ibolya most sem mondott semmit, Sanyi visszalépett a kagylóhoz. Sietve befejezte a fogmosást, megtörölte az arcát, futó pillantást vetett a tükörbe, és mielőtt visszament volna a hálószobába, elsimította a halántékán a haját.

– Ne haragudj. Mit is mondtál? – Ibolya visszaakasztott egy fekete‑piros hosszú estélyit a szekrénybe.

– Trudeau, a miniszterelnök… – kacarászott Sanyi. –  A munkatársak mutattak ma egy képet róla. Tárgyaláson volt, és a képen jól látszik, hogy az egyik lábán sárga, a másikon kék zokni van. De nem is ez a csúcs. Képzeld, a sárga zoknin R2‑D2 van, a kéken pedig C-3PO! A két droid a Csillagok háborúja filmből. Egy hivatalos tárgyaláson!

– Lehet, hogy az a szerencsezoknija. Te is kipróbálhatod a holnapi fogadáson – mondta Ibolya, és kacsintott hozzá.

– Isten őrizz! Akkor az „erőnek” valóban velem kellene lenni. – Sanyi ledőlt az ágyra. – Andrew… tudod, az a bús lovag kinézetű vegyészünk… kiderítette, hogy Trudeau nem véletlenül öltözött így. Hanem egészen tudatosan. Most figyelj: a kép május negyedikén készült, a Star Wars nemzetközi napján. Május negyedikén, Ibi! Leesett a tantusz?

Ibolya megrázta a fejét.

– Május négy… Angolul: May the fourth. Na? Mi a Csillagok háborújának a jelmondata? „May the force be with you”, „Az erő legyen veled”. Mit szólsz? Ügyes, nem?

– Ez egy szellemes szójáték. – Ibolya kiemelt egy türkizkék, merész kivágású ruhát a szekrényből. A vállfát magasra tartva nézegette. – Emlékszel, milyen izgatottan várta Zsófi, hogy leülj vele megnézni a Star Wars részeit? Sorra az összeset.

– Óriási film volt! Úttörő. Bármikor újranézném. – Sanyi felkönyökölt. – Erről jut eszembe: döbbenetes, ami manapság a filmszakmában történik. Szinte naponta lebukik egy-egy szexuális ragadozó. Megértem, hogy tarthatatlan volt, ami történt, bizonyára sok volt a visszaélés, de amit most látunk… az kész boszorkányüldözés! Lehet – tette hozzá hamiskás mosollyal –, hogy Tóniék is ezért nem csatlakoztak még a társulathoz?… A Gazette holnapi főcíme: „Hollywood után a Montreali Magyar Színi Kört is megrázta egy zaklatási botrány!” 

Ibolya nem válaszolt. Lassan az ágyra eresztette a ruhát.

– Sanyi, eldöntöttem – mondta csendesen, de határozottan.

– Hűha, ez elég komolynak hangzik. Nem kellene általánosítani, drágám. Csak azért, mert a hollywoodi producerek botrányokat kavarnak…

– Micsoda? – ocsúdott fel Ibolya. – Én nem arról beszélek. Döntésre jutottam Annával kapcsolatban.

– Melyik Annával? Az otthonival? A témát lezártuk, úgy emlékszem.

– Én nem tudom lezárni. Nem is akarom. Ez egy igazságtalan helyzet, és igenis tenni kell valamit.

– Ibolya, szívem… 

– Várj, hogy mondjam végig. Nagyon sokat gondolkoztam az ügyön. Eszembe jutott az is, amit te magad mondtál régebben: a hangya alapjában véve csak két dimenzióban lát. Ha az asztalon sétál, és leteszünk elé egy poharat, fogalma sincs, honnan bukkant elő a pohár, mert nincs „magasságtudata”. El sem tudja képzelni, hogy van egy „fent”, ahonnan a pohár leereszkedett. Ő csak azt látja, hogy hirtelen megjelent az orra előtt egy akadály.

– Ha ellenben tudatosodna benne, hogy van egy irány felfelé is, rögtön azt kívánná, hogy bárcsak szárnyai nőnének – fejezte be a gondolatmenetet Sanyi.

– Így van. Ezt te mondtad egyszer, és én csak most értettem meg, hogy mennyire igaz. És egyben tragikus is.

– Hohó, álljon meg a menet! Szerinted Anna egy két dimenzióban mozgó hangya, aki egy lapos felületen sínylődik? 

Ibolya diadalmas arcát látva zavartan folytatta:

– És te akarsz az lenni, aki megmutatja neki a harmadik dimenziót? A „felfelét”?

– Nem csak akarok, hanem az is leszek. Anna tulajdonképpen egy ártatlan, tudatlan áldozat. Fel kell nyitni a szemét. És akkor észreveszi, hogy mi az, amin változtatni kell. Ahhoz, hogy végre szabad legyen. És boldog. Muszáj, hogy segítsen neki valaki, Sanyi. 

A férje homlokán összefutottak a ráncok, amint felült az ágyban.

–  Valami azt súgja nekem, hogy van még valami, amit el akarsz mondani. Nem is te lennél, ha nem volna egy kész terved.

–  Csak holnap akartam előhozakodni vele, a Magyar Klub bankettje után. De miért is ne beszélnénk meg már most? 

Megkerülte az ágyat, és leült a szélére, Sanyi mellé.

–  Emlékszel a tavalyelőtti skandináv kirándulásunkra? Hát arra a torontói házaspárra? Tudod, a fiús frizurás szőke nő a pápaszemes pasijával, akikkel a váróteremben ismerkedtünk meg, és akik egyfolytában a hajókirándulásukról meséltek. A fjordokról meg a Szószék-szikláról. Mutattak vagy száz fényképet a kirándulásukról, mi pedig már útban hazafelé eldöntöttük, hogy feltétlenül vissza kell mennünk, megnézni a fjordokat is, mert azokra már nem maradt időnk.

Sanyi bólintott.

– Hova akarsz kilyukadni, szívem?

Ibolya mély lélegzetet vett.

–  Elviszem Annát egy skandináv kirándulásra. Hajókázunk a fjordokban, megnézzük a Szószéket, megmutatom neki azokat a látványosságokat is, amik a legjobban tetszettek nekünk. És persze közben beszélgetünk. A „harmadik dimenzióról”. A szárnyalásról. Ki kell mozdítani a környezetéből és a komfortzónájából, hogy jobban megértsen.

Sanyinak tátva maradt a szája, Ibolya pedig egy szuszra kifejtette, hogy mindent aprólékosan átgondolt: Ausztráliába úgyis csak augusztusban mennek, mert júliusban Sanyi nem hiányozhat az MDA konferenciáról Washingtonban, azt ugye elő is kell készíteni, aztán rögtön következik a csapatmunka a laborban a japán kollégákkal („Reggeltől estig bent leszek, szívem, de lehet, hogy egész éjjel dolgozunk” – ugye, ezt mondtad, Sanyi?), Ibolyának pedig az újságnál a július mindig uborkaszezon, no meg van egy sorozata, amit még nem publikáltak, tehát semmi akadálya, hogy egy jó hetet, „max tíz napot” hiányozzon júliusban, arról nem is beszélve, hogy…

Lámpaoltás után Sanyi feltette magának a kérdést, hogy végül is a „kőkemény, megcáfolhatatlan” érvek győzték meg, és azért adta be a derekát? Vagy egyszerűen csak túl jól ismeri a feleségét ahhoz, hogy tisztában legyen vele: amit Ibolya ennyire makacsul a fejébe vesz, azt úgyis keresztülviszi. 

5

Szokatlanul csendes volt ezen a délelőttön a tanári. 

Anna és Imola – a hosszú lábú, csinos, mindig nagyon divatosan öltözködő franciatanárnő – egymással szemben ültek a szobát kitöltő, békebeli tölgyfa asztalnál. Anna előtt javításra váró dolgozatfüzetek, Imola a naplóba vezette be a jegyeket. A falakra körben kiaggatott képekről az egykori jeles tanárok szigorú tekintettel követték minden mozdulatukat. Az ósdi szekrények előtt álmatagon köröztek a porszemek az ablakon beeső fénypászmában. 

– A pályázat miatt lógatod az orrod? – szólalt meg egy idő után Imola. 

Anna összerezzent.

– Dehogyis – mondta, majd látva az Imola szemében felvillanó hitetlenkedést, hozzátette: – Nem szoktam bánkódni azokon a dolgokon, amiken nem tudok változtatni. Még csak nem is merengek rajtuk.

Kolléganője kétkedően hümmögött valamit, és megjegyezte, hogy végül is nem baj, ha most nem akar beszélni róla.

– Hidd el, Imolka, én ezt valóban lezártam – szögezte le Anna. –  Egészen másvalamin gondolkozom.

Ahogy ezt kimondta, rögtön meg is bánta. Imola leplezetlen kíváncsisággal fürkészte az arcát, pedig ő egyelőre senkivel nem akart erről beszélni. 

– Nos? – faggatta Imola. – Miről van szó? Nekem elmondhatod.

A regényekben, filmekben ez az a pillanat, amikor valaki belép a szobába, és megmenti a helyzetet. Milyen kényelmesen meg tudják oldani az írók! A valóságban viszont ilyenkor semmi nem történik. A kínos nyomás alá vett szereplőnek meg kell küzdenie a helyzet szörnyű dilemmájával: elmondja azt, amit nem szeretett volna, vagy nem mond semmit, ezzel viszont azt kockáztatja, hogy az érzéketlenül tolakodó másik szereplő elkezd valótlan forgatókönyveken fantáziálni. Amiket persze a lehető leggyorsabban és a lehető legmagabiztosabban tovább is ad másoknak. Talán az első változat kevesebb bonyodalommal jár.

– Gyerekkori barátnőm, egy régi osztálytársnőm kint él Kanadában – adta be rövid habozás után a derekát Anna. – Családja van, férje, gyereke. Újságíró. Interneten tarjuk a kapcsolatot. 

– És? – sürgette Imola, mert Anna szünetet tartott.

– Tegnap kaptam tőle egy levelet, amiben meghív egy kirándulásra a skandináv országokba.

– Csak téged vagy az egész családot? – kérdezte Imola gyakorlatiasan.

– Egyedül engem. Legalábbis így értettem. Július közepére. És ő állna minden költséget.

Imola csalódottan hátradőlt a székében. Ennél szaftosabb titokra számított. Megjegyezte, hogy szerinte ezért igazán nem kellene „világvégi savanyú képeket vágni”. 

– Az ilyen ajánlatokat két kézzel kell megragadni – pontozta eltökélten. – Még mielőtt a gazdag nyugati meggondolja magát. De mégis mi a te bajod, Anna? Az biztos, hogy én féllábon ugrándoznék, ha egy ilyen levelet kapnék! 

Anna is eltűnődött azon, hogy mi az ő baja.

– Nem szeretem én az ilyen váratlan jótéteményeket.

– Hülyeség! Miért, szerinted milyenek a szerencsés lehetőségek? Pont így jönnek, ilyen váratlanul. És nem szabad őket elszalasztani. Főleg, mert úgy tudom, nem vagytok azok a nagy kirándulók.

– Horváthékkal szoktunk kiruccanni ide-oda – mondta Anna, és belepirult. Imola azonnal visszavágott:

– Hova „ide-oda”? Várj, miket is meséltél? Dregán völgye? Brassó? A román tengerpart? Eljutottál te egyáltalán Budapesten túlra, Anna?

Imola heves kitörése kíméletlen volt, de lényegében fején találta a szeget. 

Horváth Janiék minden télen hívják Annáékat sízni. Régebben Pojánára, újabban Bulgáriába vagy Ausztriába. Ő és Andris azonban nem szívesen vágnának neki autóval a téli síkos utakon. Sízni különben sem tudnak, és egyre kevésbé vágynak arra, hogy megtanuljanak. 

Jani és Kató az utóbbi években rákaptak arra, hogy szinte havonta elrepüljenek valamelyik európai nagyvárosba néhány napra. Már a fél világot bejárták. Amíg a fiúk a focimérkőzést nézik, Kató lelkesen szokta mutatni a fotóikat. És meséli az élményeiket, amiktől hol felizzik picit Annában a vágy, hogy ők is elmenjenek – hol kihuny, amikor Kató a macerás részt, az utazással járó kellemetlenségeket ecseteli. Az a parányi izzás csak arra volt eddig elég, hogy pár rövid, közeli kirándulást hoztak össze Andrissal, egy-egy nyári hétvégén.

– Skandinávia?! – Imolát nem lehetett leállítani. – Van neked fogalmad arról, hogy milyen gyönyörű látnivalók vannak ott? Ugyanakkor milyen őrülten drága is ott minden? Steiner, a tornatanár mesélte, hogy tavaly ősszel Dániában és Norvégiában volt a feleségével, de iszonyúan sok pénzt fizettek a szállásért meg ellátásért. Nem akárki engedheti meg magának, hogy ott felbukkanjon! Oslóban 80 koronáért ivott egy sört. Az majdnem 40 lej! És még csak nem is volt ki tudja milyen spéci márka.

Végre nyílt az ajtó. Csak egy diáklány volt, akit beküldtek a naplóval. Illedelmesen köszönt, a naplót letette az asztal végére, majd sietve távozott. 

Anna farkasszemet nézett a felpaprikázott franciatanárnővel.

– Azt még megértem – törte meg a csendet Imola –, hogy meglepett a barátnőd ötlete. De ugye, nem azt látom rajtad, hogy nemet akarsz mondani neki? Andris mit szól hozzá?

– Vele még nem beszéltem. Előbb magamban akartam letisztázni, hogy mitévő legyek.

Imola türelmetlenül legyintett.

– Szerintem nincs mit gondolkozni ezen az ajánlaton. Egy, egyetlenegy jó okot mondj, amiért visszautasítanád.

Anna becsukta az előtte heverő füzetet és összekulcsolta rajta a kezét.

– Kicsit erőszakos vagy, Imolka, de végtére is jó, hogy kiszedted belőlem. Most már tudom, mit kell tennem. És azt is, hogy miért kell azt tennem. Nem megyek semmilyen Skandináviába. Megmondom azt a „jó okot” is, hogy miért. Mert szentül hiszem, hogy az ilyen nagylelkű ajánlat mögött mindig, de mindig van egy önös érdek, egy számítás, és mindig, de kivétel nélkül mindig be lesz nyújtva a számla. Előbb vagy utóbb.

Imola felállt.

– Rendben van, Anna, igazad van. Hogy jövök én ahhoz, hogy biztassalak, és örüljek a szerencsédnek? Ez a te életed, nem az enyém. De annyit még el kell mondanom, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. Ha olyan emberrel találkozol, akinek jól megy sora, vitte valamire, hát tudd meg tőlem, hogy az a valaki nem rúgta fenékbe a lehetőségeit! Ne haragudj, mennem kell.

Anna egyedül maradt a tanáriban a lelógó bajszú egykori tanárok szenvtelen nézésével, az elgyötört szívverésként ketyegő faliórával, és Imola parfümjének illatával, amely pici, láthatatlan bárányfelhőként lebegett az irdatlan tölgyfa asztal felett.

Tetszett a történet?

3 4

Regisztrálj és olvasd Kovács Attila 13 történetét!


  • 1213 szerző
  • 799 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A nyugaton élő Ibolya sajnálja, hogy itthon maradt barátnőjének mindennapjai laposan, eseménytelenül telnek. Ezért fejébe veszi, hogy minden tapasztalatát és tudását latba vetve változtat ezen, megtanítja neki, hogyan kell az életet tartalmasan, izgalmasan megélni. Közös kirándulásra hívja egy rendkívüli helyszínre, Skandináviába.

Rövid összefoglaló

Ibolya Kanadában telepedett le a férjével. A távolság ellenére szoros kapcsolatot ápol Annával, gyerekkori barátnőjével. Meggyőződése, hogy Anna élete kátyúba jutott, segítségre van szüksége. Meghívja egy skandináv kirándulásra. Vissza lehet utasítani egy ilyen nagylelkű ajánlatot?

Olvasási idő

31 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kovács Attila nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!