10

Már hét óra is elmúlt, mire másnap este megérkeztek Oslóba. A Thon Hotelben szálltak meg, és úgy döntöttek, hogy vacsora utún már nem mennek ki a városba, hanem idejében aludni térnek. Inkább korábbra húzzák az órát, hogy kényelmesen, pihenten elérjenek az összes beütemezett látványossághoz.

Amikor másnap reggel Anna leért a szálloda előcsarnokába, Ibolya már várt rá, indulásra készen. A recepciós pulttal szemben ült és egy folyóiratot lapozgatott. Az átlátszó műanyag székek furcsán hatottak a reggeli fényben, úgy tűnt, mintha Ibolya súlytalanul lebegne a piros székpárnán. 

Anna megállapította magában, hogy barátnőjének határozottan jól áll a sárga ing és a szűk fekete nadrág. Elegáns. Persze neki városlátogatásra megteszi ez a kicsit trottyos farmernadrág is, hiszen kellőképpen kényelmes, viszont hazaérve nem ártana, ha nézne magának a plázában egy szűkebb szabásút. Talán éppen feketét. Az neki sem állna rosszul.

– Szia! Milyen jól passzol a ruhád a dekorációhoz! – köszöntötte Ibolyát, a hall fűzöld falára mutatva.

– Igaz? Imádom, hogy itt minden olyan karakteres. – Ibolya letette a lapot, vette a kabátját, és felállt.  – A reggelizőben is azok a merész színű székek… szinte képtelenül kékek és sárgák, a szőnyeg pedig… Ó! Figyeld ezt a képet! – A bejárati ajtó mellett egy hatalmas poszter lógott, rajta keskeny egyszintes házak sorakoztak szorosan egymáshoz lapulva: az egyik piros, a másik kék, mellette narancssárga és zöld. – Ha ilyen helyen laknék, minden reggeli morcosságom elillanna. Egy szempillantás alatt! Olyan jókedvűen indulnék a munkába! Kérsz még egy kávét, indulás előtt? Üljünk ide ki, a teraszra.

A pincér meghozta a kávét, és gálánsan meghajolt, majd a hóna alá szorított tálcával, szinte természetellenesen egyenes háttal visszasétált a szálloda épületébe.

Ibolya úgy igazította a székét, hogy a nagy, fekete ernyő ne árnyékolja az arcát. Még hűvös volt a reggeli levegő, behunyt szemmel fürdette az arcát a ragyogó, melengető napfényben. 

– Az időjárás eddig szerencsére velük tartott – jegyezte meg. –Egyik nap sem esett. Remélem, ma sem fog.

Anna felnézett az égre.

– Nem úgy néz ki – mondta. Majd tűnődve visszatért az iménti beszélgetésre. – A szobámban az egyik fotel égszínkék, a másik pedig piros. A rózsaszínnek az a rikító változata, nem a púderes. Az este lefekvéskor csak ültem az ágy tetején és néztem őket. Annyira jó hangulatot árasztottak… Eszembe jutottak az otthoni bútoraink. Megbeszélem én majd Andrissal, hogy próbáljunk ki néhány merészebb bútordarabot otthon is. Még talán a falat is átpingálhatnánk valami élénkebb színűre.

Ibolya oldalra sandított.

– Megihletett a pávatollas minta?

– Ami bent a bár falán van? – nevetett fel Anna. – Az azért már túlzás. Ennyi pávatollat egy helyen még életemben nem láttam!

Belekortyolt a cseppnyi, méregerős presszókávéba.

– Az Oslo City itt szemben, az egy áruház?

Ibolya hunyorogva körbenézett.

– Igen, azt hiszem. A Gunerius, ott a baloldalon, biztosan az. Oda be is mentünk Sanyival tavelyelőtt. A nagy, kerek épület a túloldalon, az pedig a Spectrum. Az oslóiak arénája. Ott koncerteznek a nagy rockegyüttesek. 

Ibolya kifizette a kávét, és a táblagépén behozott térképen betájolta az útvonalukat. Egy belvárosi gyalogtúrát állított össze az első oslói napra. 

Felkerekedtek, és az első saroknál balra fordultak.

Az utca végében jól kivehetően magasodott előttük egy templom csúcsíves tornya.

Anna lemaradt. Egy ékszerüzlet kirakatát nézte. Lelkesen integette, hogy látott valami érdekeset.

– Nézd ezt a medált – bökött a kirakatüvegre. – A második sorban, középen. Katicabogár! Pont úgy néz ki, mint amit Malmőben láttunk, a tengerparton.

– Valóban! Menjünk be.  –  Ibolya a bejárat felé indult.

– Nem azért mondtam – szólt utána Anna. – Csak meg akartam mutatni.

Ibolya határozott léptekkel bevonult a boltba. 

Anna kint maradt a kirakat előtt. Nézegette, hogy melyik ékszernek örülne meg a legjobban, ha megkaphatná. 

Régebben sűrűn játszotta ezt el, amikor arcát a kirakatnak nyomva a kis kolozsvári ékszerboltba kukucskált be, amelyik az iskolaépület mellett nyílt. Egyik nap elszólta magát Andrisnak, aki rögtön rávágta, hogy válasszon valamit magának.  Nőnapra, persze „a normalitás határán belül”. Másnap be is ment, és hosszas nézgelődés után megtalálta a megfelelőt. Egy fülbevalót. Nem a legszebbet, de a mutatósabbak közül azt, amelyik még elfogadható áron volt. Otthon boldogan mutatta, mire legnagyobb meglepetésére Andris kijelentette, hogy „Ugyan már, vidd vissza azt a vacakot! Jobbat érdemelsz. Kis türelem, és ennél szebbet kapsz.” Visszavitte a fülbevalót az üzletbe. És várt. Türelemmel. Nőnapra kapott egy csokor tulipánt. Húsvétra megvették az új jégszekrényt. A születésnapja előtt került Andris kórházba a veseköveivel. El is felejtették mindketten a születésnapot a nagy idegeskedésben. Karácsonykor a gyerekeknek vásároltak… És szép sunyiban elteltek az évek. 

Nyílt a boltajtó. Ibolya sugárzó arccal lépett ki, gyengéden simogatta a vékony, merev pánton csillogó sárgásvörös, pöttyös aranymedált.

– Milyen? – kérdezte.

– Gyönyörű! Sanyi mit szólna, ha most itt lenne?

– Örülne! – vágta rá Ibolya. – Soha nem beszélt még le semmiről. A kedvenc szavajárása az, hogy „Egy hölgy legszebb ékszere a mosolya. De a varázst csak növeli, ha a mosoly mellett egyéb kiegészítőket is visel.” 

– Jó neked. Andris reakciója valami olyasmi lenne, hogy: „Te nem vagy normális”.

Ibolya kacéran megnézte magát a kirakatban.

–  Szerintem is roppant mutatós. Igazad volt, Anna. Pont olyan, mint a malmői katicabogár. Csak ez nem fog elrepülni. Ami pedig a fiúkat illeti, én úgy látom, hogy sok kérdésben nem szabad engedni nekik. Ha egy nőnek valami fontos, márpedig a jó megjelenés mindig az, akkor ragaszkodnia kell hozzá. Végtére is ugyanezt teszik a férfiak is, amikor például leülnek meccset nézni. Ugyan melyik feleség lát ebben fantáziát? Mégis, mivel a férj szentül hiszi, hogy ehhez joga van és kiköveteli magának, ráhagyjuk. Nincs igazam?

Anna nem válaszolt. A sárga ingnyak felett csüngő mozdulatlan, csillogó aranybogárra szegezte a tekintetét, és halkan azt kérdezte:

– Merre megyünk innen tovább?

Ibolya gyengéden megsimogatta a karját.

– Aranyosom, azt hiszem, eljött az idő, hogy kicsit „feltuningoljunk” téged. Gyorsan megnézzük a katedrálist az utca végében, és onnan egyenesen a bevásárlóutcába megyünk. Meglátod, egyből jobb kedvre derülsz!

A Karl Johans gate egyetlen butikját sem hagyták ki. A Jack Jones-tól a Paleet üzletházig mindent átfésültek, azzal a sajátos alapossággal, amire csak a hölgyek képesek. 

A kitartó keresésnek meg is lett hamarosan az eredménye: megvették Annának a szűk szabású fekete nadrágot, amiről ábrándozott, és hozzá egy csinos piros-fehér csíkos inget is. Ibolya ragaszkodott hozzá, hogy legyen ez az ő ajándéka, a sok elmaradt születésnap fejében, amikor nem köszönthette fel a barátnőjét.

Egy utcai árusnál tölcséres fagyit vettek, majd a zsákmányt megszerző vadászok vidámságával lehuppantak egy padra, a Nemzeti Színház melletti parkban.  

Ibolya kifejtette, hogy nagyon elítéli azokat, akik felteszik a kérdést: „Új ruha? Minek az? Talán más ember leszek benne?”

– Ha egy új ruha van rajtad, Anna, ha új frizurád van, szépen ki vagy sminkelve, az már annyi pozitív érzéssel tölt el, hogy legalább pár órára sokkal boldogabbnak érzed magad. Szebben látod a világot.

– És a világ is szebbnek lát téged – kontrázott rá mellette Anna.

– Pontosan így van, jól mondod! – Ibolya megnézte az óráját. – A csodába! Lekéstük az őrségváltást.

– Itt van a közelben a királyi palota?

– Az utca végében. Most már mindegy. Legalább egy jót shoppingoltunk. Gyere, ballagjunk el odáig.

A Kongelige Slott, a norvég királyi palota egy háromszintes épület a Karl Johans gate végében. Az előtte kinyíló tágas téren állva Annában újra az a kérdés merült fel, mint Koppenhágában: egy királyi családnak nem illene egy ennél lenyűgözőbb, grandiózusabb épületben lakni? Kacsalábon forgó, káprázatos palotában, nem egy ilyen uradalmi házra emlékeztető kisstílű épületben… Úgy látszik, itt északon kevesebbel is beérik az uralkodók.

Megkerülték a palotát. Mögötte terjedelmes park, hűvös, árnyékos ösvényekkel. Körbesétáltak egy tavat, amelynek a közepéből szökőkút tört a magasba. 

A fák között zöld kistraktor nyírta a füvet, halk brummogással. Anna megbökte Ibolyát:

– Ezt nézd meg! Ilyet még nem láttam!

A traktor ment egy kicsit, aztán megállt. Elindult, majd néhány méter után megint megállt. A vezetője angyali türelemmel kivárta, amíg a füvön gubbasztó vadkacsák komótosan eltotyogtak egyenként az útjából.

Annaék andalogva továbbmentek. 

Ibolya elmesélte, amit két évvel ezelőtt az idegenvezetőjüktől megtudott: régebben a palota kertje zárva volt, csak a királyi család tagjai léphettek be ide. Mégis volt valaki, aki a király különleges kegyét élvezte és kulcsot kapott, hogy bármikor tehessen egy sétát benne, akárhányszor csak kedve tartja. Ennek az embernek a neve: Henrik Ibsen. A nagy norvég drámaíró.

– Élete utolsó éveiben itt lakott, a park mellett. Betegeskedett, már nem volt ereje a sétához. Esténként kiült a háza emeleti ablakába, ahonnan rálátott a park százesztendős fáira. Órákig ült ott mozdulatlanul, gondolataiba merülve… Ősz haja köré titokzatos glóriát varázsolt a mögötte lobogó gyertyafény. A járókelők összegyűltek a ház előtt, és őt bámulták. Többen is látták, amikor egy zimankós téli estén a kor egyik híressége a bámészkodó norvégok közé vegyült: a nagy olasz színésznő, Eleanore Duse jött el, hogy tisztelegjen a Mester előtt. Sajnos hiába integetett és dobta a csókokat a havas utcáról, Ibsen túl beteg volt már, nem látta…

– Jaj, de cuki ez a történet, Ibolya! És milyen csodásan tudsz te mesélni! Meg lehet nézni azt a házat?

– Annyira örülök, Anna drága, hogy így belelkesedtél! Be is mehetünk, ha akarod. Abban a házban rendezték be az Ibsen-múzeumot, de nem is akárhogyan! Gyere, az Oslo Pass kártyával simán besétálunk.

Annának nagyon tetszett a múzeum. A kiállítótermeket a legmodernebb látványtechnikával szerelték fel és a lakosztályok is fantasztikusan korhűek voltak. De a legjobban azt az ötletet díjazta, hogy az egyik emeleti ablakra egy életszerű posztert ragasztottak a múzeum alkalmazottai – egy ősz hajú úriembert ábrázolt, aki az ablak előtt ül és merengő tekintettel a parkot bámulja.

Amikor kijöttek az épületből, stílusosan ők is csókokat dobtak a Mester képmásának, majd Ibolya „Coffee time!” felkiáltással a szomszédban működő étterembe vezényelte barátnőjét. Kávét és sajttortát kért mindkettőjüknek, s amíg a fürge pincérlány kihozta a rendelést, a táblagép fölé hajoltak, hogy megbeszéljék a folytatást.

– Nem szeretek egyik múzeumból rögtön a másikba esni – mondta Ibolya –, de szerintem innen egyenesen a Nemzeti Galériába kellene mennünk. Tíz perc séta. Amikor ezelőtt két évvel itt voltunk, pont a legérdekesebbet, a Munch tárlatot nem láthattuk, mert felújítás alatt volt a galéria. Nagyon bántam, főleg a Sikoly miatt.

Jó időpontban értek a Galériába, nem volt túl sok látogató. És minden terem nyitva volt. Gyorsan megtalálták a Munch termet a második emleten. A Sikoly előtt hárman tébláboltak. Szerencsére a zöld kabátos férfi mintegy varázsszóra felpattant a párnás ülőkéről amint beléptek, és átterelte a szomszédos helyiségbe a két kütyüző tinilányt, aki vele volt. 

Anna és Ibolya leültek a festmény elé. 

– Nahát! – csúszott ki önkéntelenül Anna száján.

A képet természetesen jól ismerte, hiszen a Mona Lisa után ez a második leghíresebb festmény. Az rejtélyes, ez pedig döbbenetes. Arra azonban nem számított, hogy ilyen közelről nézve azt fogja érezni, hogy a Sikolyból szinte tapinthatóan sugárzik valamiféle igéző erő. Az egyenes vonalú korláton kívül minden egyéb delejesen hullámzott rajta: a véres, narancssárga ég, a tó partja, és az a némán sikoltó, arcát kétségbeesetten megragadó emberi teremtmény is, amiről nem tudni, hogy férfi vagy nő, egyáltalán ember-e.

– Home alone! – súgta Ibolya. 

Munch festménye valóban emlékeztetett az ikonikussá vált karácsonyi film plakátjára, amelyiken a Kevint alakító szőke kisfiú, Macaulay Culkin az arcát fogva ordít.

– Van benne valami… – Ibolya továbbra is suttogott, pedig erre semmi szükség nem volt. – Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi… Extrém rémület? Halálfélelem? Öngyilkosság előtti pillanat? 

Ekkor megállt mögöttük egy zajos francia csoport.

Anna megvárta, amíg a franciák elcsitulnak mögöttük és átsereglenek a szomszédos terembe. Amikor újra magukra maradtak, tekintetét a képre szegezve így szólt:

– Érdekes magyarázatot olvastam egyszer a Sikolyról. Egy művészeti lexikonban. Eszerint a kép azért remekmű, mert egy fontos történelmi momentumot ragad meg. Méghozzá zseniálisan.

Elhallgatott, mert egyszeriben úgy érezte, hogy a folyton mókázó Ibolya túl komolynak tartja, amit mondani akar. Az viszont kíváncsian ránézett, és a tekintetével nógatta, hogy folytassa a gondolatmenetet.

– A lényeg az… – Anna a legegyszerűbb szavakat kereste – hogy a képnek ahhoz a látványos változáshoz van köze, amit a múlt század vége hozott. Mármint a tizenkilencedik század vége… Akkor ugyanis az ember szakított mindennel, ami addig biztonságban tartotta: elszakadt Istentől, elszakadt a hagyományoktól, a szokásoktól… olyan sok mindentől, ami az életét vezérelte és mederben tartotta. Csak egy nyomorult teremtmény maradt, akinek az egész egzisztenciája válságba került. Persze mondhatjuk, hogy egy forradalmian új korszak kezdődött a huszadik században, új, magasabb szintre lépett az emberiség… Globálisan nézve így is volt. De emberekre lebontva már árnyaltabb a helyzet. Az egyén azt érezhette, hogy váratlanul szemben találja magát egy olyan univerzummal, amit nem ért… És ami rettegéssel tölti el.

– És amitől sikolthatnékja támadt – bólintott Ibolya. – Ami azt illeti, igencsak lehangoló magyarázat ez.

– Hát igen. Isten veled, biztonság – üdvözöllek, jelenkor.

Ibolya elnyomott egy apró mosolyt, mert olyannak látta most Annát, amilyennek egyszer sem, amióta a malmői pályaudvaron találkoztak: az átszellemült tanárnőnek, akinek kissé lassabb sodrásúra váltott a beszéde és talán egy árnyalattal mélyebb tónusúra is. Jól állt neki ez a választékos, picit modoros tanári hang.

Még percekig bámulták a festményt. 

Megmagyarázhatatlan módon Anna azt érezte, hogy egyre nagyobb ingerültség vesz rajta erőt. Kényelmetlenül feszengett a széken, pedig örülnie kellett volna, hiszen irigyelnivalóan jó dolga volt: Skandináviában kirándul és a világ egyik leghíresebb ikonikus festményének eredetije karnyújtásnyira van tőle. 

Alighanem a saját szavai kavarták fel. Már nem úgy nézett a festményre, mint egyszerűen a rémület plasztikus, expresszív ábrázolására – egyre az kalapált a fejében, hogy tudja, mi rémisztette meg ennyire a sikoltó embert: a tudat, hogy nem térhet ki a változás elöl. De a változás a biztonság feladását jelenti.  

– Odanézz! – szólalt meg mellette Ibolya. – Mi jut erről az eszedbe?

Anna tekintete hálásan elszakadt a rossz érzéseket ébresztő sárgás tónusú festménytől, és átvándorolt a Sikoly melllett kiállított képre. Ez jóval nagyobb volt és első pillantásra vidámságot sugallt, mert táncoló párokat ábrázolt. Zöld füves pázsiton keringenek, önfeledten egymásba kapaszkodva. Az előtérben egy komoly arcú, sötét öltönyös férfi szorítja magához partnerét. A tánc lendületében a nő földig érő piros szoknyája mindkettejük lábát betakarja. Mellettük két oldalon két női alak: az egyik egy fiatal, mosolygó, fehér ruhás lány, a másik oldalon pedig egy idős, talpig feketébe öltözött nő néz maga elé üres tekintettel és szomorú arccal kulcsolja össze a kezét.

Az élet tánca. 

Jobban megnézve bizony ez sem egy vidám kép. Cseppet sem lélekmelengető, ahogy az idős nő lehorgasztott fejjel, keserű ábrázattal áll. 

A fiatalok táncát nézi?

Az elkerülhetetlenül és kegyetlenül múló élet táncát?

Anna szeme átsiklott a Sikoly bal oldalán lógó képre. Azon egy férfi mereng, fejét tenyerébe támasztva. Dacosan hátat fordít a homokos partnak, a sápadt-kék tengernek és a távolabb felsejlő három emberi alaknak a mólón.

Melankólia. 

Úristen! Ez a Munch csak ilyen depis képeket tudott festeni?

Ki válogatta ezeket egymás mellé a tárlaton?

Ibolya oldalba bökte, és újra megkérdezte, a középső festményre mutatva:

– Ugyanaz jut eszedbe neked is róla? A malmői strand, a tangótanár… Csak ennek a pasinak rövidebb a haja. És nem vigyorog fülig érő szájjal… Ugye?

Anna válasz helyett megragadta a karját.

– Megvárlak kint, oké?

Ibolya értetlenül rábámult, aztán utánasietett a folyosóra.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.

– Menjünk ki a levegőre. Kérlek! 

Anna hálás volt a barátnőjének, hogy nem kezdte felesleges kérdésekkel nyaggatni. Csak tapintatosan kivezette a téglavörös épületből, egyenesen a belvárosi utca zsibongó forgatagába, ahol gyorsan elpárolgott a rosszkedve.

A délutáni nap beragyogta a mutatós épületek díszes homlokzatát; egy kék villamos éles csengetéssel suhant el mellettük; biciklizők kerülgették a nagy, zörgő bevásárlózacskókat cipelő járókelőket… Az árnyas fák és gondozott kiskertek mellett bandukolva a fények, zajok, színek mind arról az életerős vidámságról ujjongtak, ami a Munch-képekről hiányzott. A festmények búval bélelt, letargikus hangulata felszívódott, eltűnt az utca zajában.

Az egyik forgalmas útkereszteződésben virslit árultak. 

„Jó a léleknek, ha tele a has!” felkiáltással Ibolya is beállt a sorba. Kiderült, hogy nem a szokványos hot dogot árulják itt, hanem egy norvég változatát, amit úgy hívnak, hogy pølse med lompe. A mustárral, ketchuppal leöntött virslit nem kiflibe pakolják, hanem a lompe nevű, tortillaszerű lapos lepénybe tekerik. 

Pár perc múlva már Annáék is jóízűen majszolták a forró lepényes virslit az oslói utcán. Mellettük dallamos északi nyelven karattyoló egyetemisták zsibongtak, a fiatalok önző gondtalanságával. Lábuknál szerteszét hevertek a tömött hátizsákok, ezek között lépdeltek és lökdösődtek a felborzolt tollú galambok. A lehullott morzsákat csipegették fel sietve a langyos nyári délutánon. Néha egyik-másik közülük megelégelte a torzsalkodást, kitárta szárnyait, és a levegőbe emelkedett. 

Anna szelíden figyelte őket. Azt érezte, hogy a felröppenő galambokkal az ő lelkét is felkapja a Jósors, és vidáman messzire dobja, egy mesebeli tó ragyogóan sima tükrére, hogy kacsázva mind beljebb és beljebb pattogjon, egyre távolodva a jól ismert partoktól.

11

Pazar, napfényes időt jósolt a következő napra Ibolya okostelefonja, ezért reggeli után törölközőt és fürdőruhát is bedobtak a hátizsákjukba. 

A nap fénypontja a rendkívüli múzeumairól híres Bygdøy félsziget lesz, „megspékelve egy kis napozással, ha nem csal az előrejelzés”. Bemelegítő programként azt választották, hogy kompra ülnek és körbehajózzák az oslói fjord torkolatában szétszórt szigeteket.

– Nagyon büszke voltam rád tegnap, Anna! – áradozott Ibolya, miután kényelmesen elhelyezkedtek a kishajó fedélzetén. – Annyira jó látni, hogy kész vagy új dolgokat kipróbálni… És elhiszed nekem, hogy lépni kell, ha teljes életet akarsz élni!

Ugyanis meglepő módon Anna ötlete volt, hogy vacsora előtt szaunázzanak egyet. Megpletykálták a két orosz nőt, akik méteres törölközőturbánnal a fejükön és legalább két kiló sminkkel az arcukon szenvedtek a szauna legfelső ülésén. Nem csoda, hogy tíz percig sem bírták bent. 

A két barátnő nevetgélve csacsogott tovább, miközben a komp ráérősen elhúzott az apró szigetek között: a sűrű erdőkkel borított, smaragdzöld Hovedøya és Bleikøya mellett, majd rövid megálló után elhagyta a Grassholmen zsúfolt kikötőjében ringó kisebb-nagyobb csónakokat, és kikötött Lindøyán, a zöld, sárga, tűzpiros színekben pompázó nyaralók szigetén, mielőtt visszaértek a körút kiindulási pontjához.

– Ez nagyon kellemes volt, de nem így képzeltem el a fjordot – vallotta be Anna, miután leszálltak a hajóról. A domb tetején magasodó középkori Akershus erőd irányába indultak.

– Tulajdonképpen az Oslo-fjord „stricto modo” nem is tekinthető igazi fjordnak – magyarázta Ibolya. – Annyi stimmel, hogy egy tengeröböl, ami hosszan benyúlik a szárazföldbe. És rendkívül mély. Jellemzően a fjordok ennél sokkal keskenyebbek, és hegyek, meredek sziklafalak övezik őket… Nekem is volt egy hasonló hiányérzetem két évvel ezelőtt. De ne búsulj! Ami késik, nem múlik. Holnap bőven látunk majd igazi fjordokat.

Az öböl menti sétányon hangoskodó fiatalok jöttek velük szembe, fura öltözetben. Bár egytől egyig fiúk voltak, mindegyikük piros-fekete kockás szoknyát viselt, térdig érő fekete harisnyával. Fikarcnyit sem törődtek azzal, hogy a járókelők tátott szájjal bámulják őket.

– Láttál már élőben skót kiltet? – kérdezte Ibolya. –  Lefogadom, hogy focidrukkerek. 

A kikötőben egy irdatlan nagyságú luxushajó vesztegelt. Amikor közelebb értek hozzá, megálltak, hogy megcsodálják a méreteit. 

– Olyan, mintha egy tömbházat rápakoltak volna Noé bárkájára – álmélkodott Anna. 

– A hajós körutazást még nem próbáltuk ki Sanyival – mondta Ibolya, miközben előhalászta a hátizsákjából a napszemüvegét. – Talán ki kellene. Rengeteg különböző helyszín, profi ellátás… egy úszó szálloda! Izgalmas lehet.

– Pont úgy érvelsz, mint a fiam – jegyezte meg Anna, és elmesélte, hogy Gergő azt tervezi, hajópincér lesz. 

Barátnője összeráncolt homlokkal hallgatta.

– Nem könnyű tanácsot adni – tűnődött. – Igazából fogalmam sincs, mi lenne az én reakcióm, ha Zsófi lányom rukkolna elő egy ilyen meredek ötlettel. 

Nem akarta, hogy barátnőjének elromoljon a kedve – és ez már ott lógott a levegőben, pedig annyira jól indult a mai nap! –, ezért hirtelen elhatározással Anna kezébe nyomta a táblagépet.

– Kapitánycsere! A kompon megbeszéltük a mai látványosságokat, itt a haditerv a tableten, tehát semmi akadálya, hogy te legyél ma a főnök. Madame le chef, semmi ellenvetés, ez így lesz és punktum!

Anna előbb szabadkozott, de gyorsan feltalálta magát és jó mókának tartotta, hogy ő legyen a vezető. Igaz, hogy otthon kizárólag Jani és Andris kalauzolták a kis csapatot ide-oda, fel sem tevődött, hogy a lányoknak is lehet ebbe beleszólásuk – ám most a közbeeső célpontok listáját, a térképet nézegetve, a leírásokat átfutva magasra szökött benne az adrenalin, egyre lelkesebben élte bele magát az idegenvezető szerepébe.

Már a kompról lefotózta az oslói Városháza két magas, mélybarna tornyát. Most odavezényelte Ibolyát az épület elé, ahol a jobb oldali tornyon „Európa egyik legnagyobb órája áll, átmérője nyolc és fél méter”. Majd megkerülték az épületet, és vidáman felolvasta a másik, a főbejárat fölött függő óraszerkezet leírását: „A csillagóra a hagyományos időn kívül a csillagászati időt is mutatja, a Nap, illetve a Hold különböző fázisait és fogyatkozásait. A csillagév az az időtartam, ami alatt a Föld az állócsillagokhoz képest megkerüli a Napot”.

Meglátogatták a Városháza központi csarnokát, ahol minden évben átadják a Nobel-békedíjat. Ezt az alkalmat leszámítva az óriási termet pontosan arra használják, amire a falat betöltő Sorensen-freskó címe utal: Munka. Adminisztráció. Ünneplés.

Éppen nem volt semmiféle hivatalos fogadás a Városházán, ezért a többi termet is megnézhették. A keleti galéria Krohg-termének gigászi freskóin a városi és vele szemben a vidéki élet nehézségeit, majd a faburkolatú Munch-teremben az Élet című festményt, amelyiken Munch fiatalokat és időseket csoportosított az Élet fája köré.  

Anna nem csak talpraesett, de lelkiismeretes idegenvezetőnek is bizonyult. Gyors tempót diktált, hogy ne maradjon ki semmi. És a nap végén, amikor a Vigeland park előtti villamosmegállóban visszaadta Ibolyának a táblagépet, elégedetten sóhajtva jelentette:

– Semmi nem maradt ki. Mindent megnéztünk.

Jogos volt a büszkesége, hiszen merészen tervezték meg reggel a napot. A Városháza után komppal átmentek a Bygdøy félsziget csücskére, ahol a Gjøa hajó áll teljes életnagyságában. Ezzel a vitorlással jutott át az Északnyugati-átjárón elsőként Amundsen. Mellette van a Fram múzeum háromszög alakú épülete, amely a Fram sarkkutató hajót rejti. Ezzel a norvég tudósok előbb az Északi-sarkot járták meg, majd Roald Amundsen déli-sarki kutatóútját szolgálta. 

Anna a Norvég Tengerészeti Múzeumot percnyi habozás után kiiktatta az útitervből, úgy döntött, inkább töltsenek több időt a néhány lépéssel távolabbi Kon-Tiki Múzeumban. Thor Heyerdahl kiállított relikviái közül a csodálatosabb az eredeti balsafa-tutaj volt – vitorláján a polinéz napisten, Kon-Tiki arcmásával –, amellyel a tudós bizonyítékot keresett, hogy lehetséges volt-e az ókorban papiruszhajóval az Atlanti-óceánon át Amerikába jutni. Ibolya kedvencei a Húsvét-szigetekről hozott magas, kalapos szobrok voltak.

A következő megálló a negyedórányi sétára levő Vikingskiphuset, a Viking hajómúzeum volt. A templom alakú épületben elképesztő méretű hajókat állítottak ki, amelyek a vakmerő hadjáratok, felfedező utak főszereplői lehettek, majd a halomsírokba kerültek. Egy sor olyan tárgyat is meg lehet nézni, amiket a halott vikingek mellé temettek ezer évvel ezelőtt. Anna minden oldaláról lefényképezett egy díszesen faragott, drágakövekkel kirakott tölgyfa szánkót.

– Gyönyörű! – sóhajtott fel.

Ibolya odalépett mellé.

– Tudtad, hogy a vikingek soha nem hordtak kétszarvú sisakot? A Wagner operák jelmeztervezőjének támadt egy zseniális ötlete. Azóta ivódott be ez a kép a köztudatba. 

Amikor a hajómúzeum félhomályából kiléptek a tűző napra, Anna hunyorogva megjegyezte:

– Nekünk sem ártana valami a fejünkre… akár szarvas, akár szrvatlan változatban.

Előkerültek az ellenzős sapkák a hátizsákból. Éppen jött a busz. Felpattantak rá, és elmentek a Bygdøy-félsziget Frammal átellenes sarkába, ahol a strandok vannak.

Pazar kép tárult elébük, amikor a sűrű erdőből kiléptek a partra. Bal felől a kikötő látszott, jól ki lehetett venni a Városháza tornyait, az óceánjárót, amelyik még mindig ott horgonyzott, ahol reggel látták. A homokos part és egy nagyobbacska fás sziget között vitorlások ringtak a széles öböl gyémántosan csillogó, sima vizén. Itt-ott napozók feküdtek a homokon vagy egy-egy szélesebb sziklaháton, néhányan a bátrabbak közül megmártóztak a vízben. Egy kislány cérnahangon dudorászva lapátolta a homokot színes vödröcskéjébe.

Annáék is fürdőruhát húztak, és kerestek egy olyan szegletet a parton, ahova ledőlhetnek napozni.

Jólesett a meleg kőre terített törölközőn heverészni, a méltóságteljesen lebegő felhőket bámulva. 

A luxushajó hosszú tülkölése idáig hallatszott. A roppant méretű kolosszus rövidesen elhagyta a kikötőt, méltóságteljesen elsiklott előttük.

Anna körbehordozta a tekintetét az öblön, tenyerével a szemét árnyékolva.

– Értsem úgy, hogy ez a tenger vize, de a tenger egy hosszú csatorna végén van, valahol abban az irányban?

Jobbra mutatott.

Ibolya lustán hümmögött egy igent.

– Ez tulajdonképpen melyik tenger? – faggatta tovább Anna.

– Az Északi. Ha Skandináviára úgy gondolsz, mint egy kutyára, amelyik a mellső lábait kinyújtva készül a britekre ugrani, Oslo éppen a feje alatt, a nyakánál van.

– Északi-tenger? – Anna felpattant. – A mindenit! Megfürdünk benne?

– Ne viccelj. Szerintem borzasztóan hideg a víz.

Annát nem lehetett lebeszélni. Ibolya csak annyit tehetett, hogy odaállt a partra egy törölközővel, hogy Anna rögtön belebújhasson, amikor kijön a vízből.

A megmártózás gyors volt, de tagadhatatlanul megtörtént: Anna nyakig belemerült az Északi-tenger vizébe.

– Tizenhat fokos lehet – újságolta fülig érő szájjal és összekoccanó fogakkal, miközben erőteljesen dörzsölgette magát a törölközővel.

Mire megszáradt és elkezdett átmelegedni, eltűnt a nap a sűrűsödő felhők mögött. Ibolya gondterhelten kémlelte az eget. Körülöttük szedelőzködni kezdtek a helybeliek. Baljóslatúan megélénkült a szél.

Magukra kapták a rövid ujjú polóikat, és elindultak az erdei ösvényen a buszállomás felé.

Az ég elsötétedett. Érezhetően lehűlt a levegő. 

Előbb a szvettereket vették elő a hátizsákból, majd rövidesen a kabátok is előkerültek. 

A fekete felhőkből dühös villámok cikáztak a víz fölött. Szerencsére az eső nem eredt el.

– Nem hiszem el! – szörnyülködött Ibolya. – Egy fél órája még napoztunk, most meg…

Amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan el is múlt a rossz idő. Felszálltak a buszra. Lassacskán újra elő-előbukkant a nap, körülötte egyre nagyobb foltokban kékült vissza az ég. Anna az ujjával követte a táblagépen a megállókat. Amikor az utastér belső kijelzőjén is megjelent a felirat, hogy „Olav Kyrres plass”, intett, hogy szálljanak le.

– Aye aye, Captain! – szalutált mókásan Ibolya. 

Átszálltak egy másik buszra. Hamarosan feltűnt a baloldalon a Vigeland park széles bejárata, előtte emeletes turistabusz.  Az ívesen hajlított, csipkézett kovácsoltvas kapu, tetején a nagy, fehér lámpákkal és a tömör, csiszolt gránitoszlopok lenyűgözően hatottak.

Elindultak a fasor mentén a park belseje felé. 

Annának elakadt a lélegzete, amikor a hídon kétoldalt feltűntek az első szobrok. Bár a leírásból már tudta, hogy egy több mint kétszáz szoborból, illetve szoborcsoportból álló szabadtéri kiállítást látnak majd, a valóság minden elképzelését felülmúlta. 

Önfeledt játék, anyaság, apaság, a párkapcsolat öröme és kínja, a gyerekkor ártatlansága sugárzott át a legkülönbözőbb helyzeteket megragadó szobrokból: ahogyan maga elé tartja az anya a gyerekét, ahogyan kis kölykeit a hóna alá szorítja az apa, az eget kémlelik a testvérek, ahogyan a kedvesét felkapja a szerelemes legény…

A legtöbb látogató a dühösen dobbantó, bőgő kisfiú szobra körül tolongott. Fényképezték, simogatták. Ez biztosan egész álló nap így zajlik, mert a Kis méregzsák ökölbe szorított kezén élénksárgán fénylett a bronz.

A híd túloldalán rózsakert következett, aminek a végében egy tekintélyes szökőkút állt. Hat óriás tartotta a gránitból készült tálat, melyből víz zuhog alá a kútba. Körben a káván fa alakú szobrok sorakoztak. Messziről úgy tűnt, hogy a fák egyformák, de közelebb érve kiderül, hogy mindegyik egyedi: különböző életkorokat jelenítenek meg, a születéstől a gyerekkoron és ifjúkoron, majd felnőtt- és öregkoron át a halálig. 

– Sokszor elfelejtjük – jegyezte meg Ibolya átszellemült arccal, miután körbesétálták a grandiózus szökőkutat –, hogy az ember része a természetnek, nem emelkedett istenként föléje… Milyen egyszerűen és hatásosan átjön ebből a kompozícióból! 

– Nekem is pont ez járt a fejemben – mondta Anna. – És az is zseniális, ahogy visszaadja az élet körforgását ezekkel az emberi alakokkal. 

Egyszerre néztek fel a park legmagasabb pontján álló, obeliszkre. 

„A Monolit 17 méter magas, súlya 180 tonna, egyetlen gránittömbből faragták” – olvasta fel Anna a tabletről. Arra indultak.

Az oszlophoz vezető lépcsőn gránitszobrok álltak körben. A kőtömbök mindegyike döbbenetes finomsággal adott vissza egy-egy emberi érzést vagy kapcsolatot: örömet, haragot, bánatot, szerelmet, barátságot, erőszakot, vigasztalást, öregséget… Mindent, amit egy ember átélhet élete során.

A kör alakú lépcsősor közepén magasodott a hatalmas obeliszk, amelyik a park leghatásosabb szobra: száznál is több egymásba fonódó, egymásra támaszkodó, egymást segítő, vagy éppenséggel egymással küzdő emberi alak zsúfolódott rajta, szinte hátborzongató kuszaságban. Az oszlop alsó részén többnyire közömbös, vagy magatehetetlen emberi alak látható, majd feljebb haladva egyre dinamikusabbak, életrevalóbbak lesznek a figurák, míg az oszlop legfelső részét elözönlik a gyerekek. 

Annát teljesen letaglózta a látvány. 

Arra gondolt, hogy a létért való küzdelmet, a lelki megújulást nyersebben és expresszívebben talán ki sem lehetne fejezni.

– Elképesztő! Nem találok rá szavakat! – Ibolyához fordult. –A parkban az összes szobor meztelen? – kérdezte.

Az elmosolyodott.

– Ez a kérdés Sanyiban is felmerült két éve, amikor itt jártunk. Erre az idegenvezető azt válaszolta, hogy azért meztelenek a szobrok, mert így jobban kifejezhetik az emberi szépséget. Ez is bizonyítja Gustav Vigeland bölcsességét, aki ezzel a meztelenséggel törölte el az osztályok közti különbséget, hiszen így nem látszik, hogy ki gazdag, ki szegény – csak emberek különböző pózokban és helyzetekben.

– Hihetetlen! Ennyi szobrot kifaragni…

Ibolya elmesélte, hogy a montreali színi körben van egy Illés nevű, debreceni származású férfi, aki amatőr szobrász. Bankban dolgozik, és szabadidejében követ farag. Neki vannak ilyen kifejező szobrai.

– Jókat szoktam beszélgetni vele. Azt mondja, mindenkinek kötelessége, hogy a belső hangjára figyeljen, és találja meg a saját erősségét, majd szakítson időt azokra a dolgokra, amik igazán számítanak és boldoggá teszik.

Elindultak egy művészien díszített vaskapu felé.

– A szobrász barátommal nagyon egyetértettem – tette hozzá Ibolya. – Szerintem is akkor járna mindenki a legjobban, ha keresne magának legalább egy hobbit… – Majd látva, hogy Anna nem szól semmit, így szólt: – Én élek-halok a színi körért, Sanyi meg jól elvan az óráival. Nem meséltem még? Képzeld, faliórákat farag! Nemes fából. A pincében kialakított egy kis műhelyt magának, ott pepecsel hétvégeken, vagy amikor ideje van. Olyan jó látni, amikor boldogan bemutatja őket! Egyre bonyolultabb formákat talál ki. Amikor eljöttem, egy olyanon dolgozott, amelyiknek bagoly alakja lesz.

A kovácsoltvas kapun túl állatövi jegyekkel díszített napóra mellett vezetett az út, majd hosszú lépcsősor végén az Életkerék állt. 

Egy bronzból készült, három méter átmérőjű alkotás, amelyben nők, gyerekek és férfiak úgy kapaszkodnak egymásba, mintha állandó forgásban lennének.

Anna megrendülten állt meg a szobor előtt.

A nagyszabású „emberkerék” üzenete teljesen nyilvánvaló volt számára. Az összetartozásnak, az egymásra utaltságnak ennél varázslatosabb ábrázolását el sem tudta képzelni. Mintha az Életkerékkel a szobrászművész az egész park mondanivalóját próbálta volna summázni: ilyen az ember útja a bölcsőtől a sírig – örömben, gyászban, álmodozva és reménykedve. Együtt, minden percben az örökkévalóságot sóvárogva.

Anna mélyet sóhajtott.

Ahogy ezen a vidéken tízezer évvel ezelőtt a jéghegyek vájta szűk, roppantul mély völgyekbe beözönlött a tenger, úgy áradt be lelkének szomjas fjordjaiba a meghatottság. 

Csendben átölelte barátnőjét, aki az óceán másik oldaláról repült ide, több ezer kilométerről, hogy ezt a rengeteg csodát megossza vele.

A két régi barátnő összeölelkezve állt az életszerű szobrok között. Akár az őszinte hálát kifejező szoborcsoport is lehettek volna egy felületes szemlélő számára. Vigeland alkotásaihoz képest csupán azzal az aprócska eltéréssel, hogy egyikük szeméből meleg könnycsepp buggyant ki. 

12

A buszos kirándulás nagyon jól indult. 

Elöl kaptak helyet, a legelső ülésen, így a busz szélvédőjén keresztül pompás kilátásuk volt. Ugyanakkor Anna örömmel nyugtázta, hogy mindent ért, amit az idegenvezető angolul mond. A rövid hajú, katonás norvég lány lényegre törően mesélt az ország történelméről, ízes anekdotákkal fűszerezve mondandóját. Azután a fjordok kialakulásáról, a földrajzi adottságokról, helyi érdekességekről beszélt, egy német utas vicces megjegyzésére válaszolva pedig a norvégok kulturális sajátosságairól, szokásaikról tartott egy humoros beszámolót.

 Barangolásuk a délnyugati partvidéken Anna minden elvárását túlszárnyalta: a buszozás a vadregényes, hajtűkanyaros úton, a sűrű fenyvesek között… a vonatozás a hajmeresztően meredek Flåm vasúton, a hósapkás hegyek között, minden alagút után újabb és újabb meseszerű helyen bukkanva fel… a hajókázás az Aurlandsfjord kristálytiszta vizén, majd a keskeny, bűbájos Nærøyfjordban, zuhogó vízesések, csipkézett sziklafalak között, ahol a kopár meredély szédítő magasságában itt-ott feltűnt egy magányos tanya… a bergeni halpiac nehéz szagú, színes asztalai, ahol a  sózott tőkehaltól a füstölt és pácolt lazacon keresztül a kaviárig mindent árultak… a barna kecskesajt erős, kicsit édeskésen fura íze a zsúfolt kikötő sárga-fehér-piros keskeny, magas házai előtt, a szemerkélő esőben…

Ibolyát is láthatóan felvillanyozták a mesébe illő látnivalók. Amikor az idegenvezető szünetet tartott és csak halk zene szólt a buszban, kanadai életükről mesélt. A házukról, Zsófiról, a kirándulásaikról, újságírói munkájáról.

– Általában annak, aki kivándorol egy másik országba, jó sokáig eltarthat, amíg megszokja az új hazában. Nekünk ez viszonylag simán ment. Talán ahhoz van köze, hogy Montreal jelmondata, a concordia salus azt jelenti, hogy „jólét a harmónia lévén”, és ezt mi nagyon gyorsan megtapasztaltuk, így nem volt különösebben nehéz a beilleszkedés. Persze ott sem fonják kolbászból a kerítést, de aki motivált és ambiciózus, az bármit elérhet. 

Elmesélte, hogy a házuk a Mont Royal-park mellett van, pár percnyi sétára a McGill Egyetemtől, ahol Sanyi kutató fizikus. A Gazette hetilap szerkesztősége a Sherbrooke utca másik oldalán van, egy kőhajításnyira, ezért Ibolya is gyalog jár a munkába. Vagy biciklivel.

– Észrevettem, hogy kiváló kondiban vagy – állapította meg Anna. – Jársz edzőterembe?

 –  Dehogy! – válaszolta Ibolya. – Viszont nagyon odafigyelek arra, hogy mit és mennyit eszem. Ez nem mindig egyszerű, mert imádom az édességet. És reggelente kocogni szoktunk Sanyival. – Végignézett a barátnőjén. – Te is jól nézel ki, Anna. 

– Úgy érted, ahhoz képest? 

– Nem. Úgy értem, hogy ha valaki picit ducibb, attól még jól nézhet ki. Mindig is szebb arcú voltál, mint én, nagyon jól áll a hajad is. Az a néhány kiló nem számít, hidd el.

Anna önkéntelen mozdulattal összehúzta magán a szvetterét.

– Én is próbáltam rávenni Andrist a kocogásra, de nem akart kötélnek állni. Azt magyarázta, hogy futkos ő egész nap eleget, már nehogy a szabadidejében is ezt tegye. Könnyű neked, egy megértő férjjel.

– Na azért erről még vitatkozhatnánk – mondta Ibolya. – Nehogy azt hidd, hogy nekem könnyebben ment a győzködés. Sanyi is kitalált mindenféléket, hogy lebeszéljen, csak én nem hagytam magam. Naponta előhozakodtam a témával… Igaz, végül a szerencsés véletlen is besegített.

– Mi történt?

– Látott a tévében egy ismeretterjesztő műsort a városi parkok madarairól. Ez lázba hozta. Madárhatározót vett, valami alkalmazást is letöltött… Végre talált egy racionális okot, amiért kimozduljon a szabadba. Tipikus férfilogika, ugye? Egy idő után a madárőrület lecsengett, de a kocogások megmaradtak. A szaunázásból sem engedtem, ahányszor tehettem, nyaggattam vele, most meg Sanyi jobban szereti, mint én. Belátta, hogy jót tesz neki. Persze nem elsőre. A lényeg, hogy egy nőnek nem szabad a fontos dolgokban a férjére hagyakoznia.

– Andris és a madarak… – sóhajtotta lemondóan Anna. – Emlékszel, amikor a Tarnicai-tó partján bolondoztam Andrissal és majdnem belefulladtunk a térdig érő vízbe?

– Aha, Sanyi mentett ki. Olyanok voltatok, mint két kerge birka. Annyira világosan él bennem, ahogy esténként a tó partján üldögéltünk, a sátrak előtt, és Andris vicceket mond… de mondja és mondja, egyiket a másik után, amíg már megfájdult az állkapcsunk. Életemben nem nevettem annyit, mint akkor.

– Hát igen… 

Csak ennyit mondott rá Anna, és kinézett a busz ablakán. Az óriási, habszerű felhők úgy úsztak az égen, mintha mennyei madártejet szervíroztak volna az északi istenek.

Kiszámolta, hány napja indult el Kolozsvárról. Ha valaki hirtelen rákérdezne, biztosan azt vágná rá, hogy több mint egy hónapja. Már az a nap is, amikor a malmői furán megcsavart felhőkarcolót nézték a strandon, az is úgy tűnik, mintha hetekkel ezelőtt történt volna.

Stavangerben a Scandic Hotelben szálltak meg, a kompkikötő szomszédságában. A szálló egyszerű, barna épületrészeinek homlokzata mintha ferdén az utcára lógott volna. Az idegenvezető szerint a kirándulás utolsó, közeli látványosságára utalt ezzel a tervező. 

Másnap reggel hajóra szálltak. Megtudták, hogy a Lyseford – noha az előző napokban látott fjordoknál kisebb méretű –, mégis évente háromszázezernyi látogatót vonz. Ami ilyen különlegessé teszi, az nem más, mint a Preikestolen vagyis a „Szószék Szikla”. 

Lenyűgöző volt a hajóról felnézni a hatszáz méter magas, kiugró sziklatömbre, amelynek széleit mintha borotvával metszették volna egyenesre. Az idegenvezető felajánlotta, hogy délben felvezeti a sziklára a bátrabbakat, míg a kalandvágyók kajakozhatnak vagy motorcsónakos „fjord-szafarin” vehetnek részt. Ibolyáék gondolkodás nélkül a hegyi túrát választották.

A kétórás út első részében kövekkel kiszórt ösvényen kaptattak felfelé a buszparkolóból. Ez a társaság nagy részét igencsak igénybe vette. Többször is kényszerpihenőt kellett tartani, amíg a fák tövébe kuporodva kissé ki nem fújták magukat. Anna lihegve fogadkozott, hogy ha törik, ha szakad, be fogja ütemezni ő is a kocogást – mégsem lehet az, hogy ilyen gyorsan kifulladjon! Talán az sem ártana, ha kipróbálná az edzőtermet. Vagy legalább otthon venné rá magát a napi tornára…

– A fitnesz nagyon divatos lett – tűnődött Ibolya, amikor továbbindult a csapat. – De talán van valami, ami ennél sokkalta fontosabb. – Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Tudod, melyik a kedvenc rovatom a Gazette-nél? Az a címe, hogy „Lélekfitnesz”.

Annának kíváncsian felszaladt a szemöldöke.

– Lélekfitnesz – ismételte meg Ibolya. – Benne van a nevében, hogy ez mit is jelent. A fitnesz egyre nagyobb teret hódít. Edzőterembe járunk, hogy feszesek és izmosak legyünk. Odafigyelünk arra, hogy mit eszünk, mert így kerüljük el a meghízást és a megbetegedéseket. Továbbképzésekre járunk, hogy jó és hatékony munkaerő legyünk. De arra nem igazán gondolunk, hogy a testünk és az eszünk mellett a lélek ápolása és karbantartása is ugyanolyan fontos. – Felkapott egy kis, kerek barna követ a földről. – Ehhez az kell, hogy átgondoljuk, felülírjuk a szabályainkat. Őszintén meg kell vizsgálnunk a korlátainkat, és ha szükséges, ha úgy érezzük, több kettőnél, igenis nemet kell mondanunk. Persze ez nem mindig könnyű és nem is mindig jön magától. Ahogy minden fontos dologra, úgy erre is időt kell szakítanunk. Hogy a lekünk frissességét megőrizzük. 

Messzire hajította a követ, a fenyők közé, és ránézett Annára.

– Talán zavarosnak tűnhet, amiről beszélek, de az a lényeg, hogy tudatosabban kell megélnünk az életünket. Nem engedhetjük, hogy a hétköznapok feladatai, kötelezettségei, rutinjai begyűrjenek maguk alá. Nekünk magunknak kell felállítanunk a saját szabályainkat. Mert szabályok nélkül elvesztünk, az azonban nem mindegy, milyenek ezek a szabályok. 

Gondolataikba merülve lépkedtek tovább.

Amint kiértek a fák közül, már látni lehetett a kanyargó, völgyszerű fjordot. Beszédfoszlányokat hozott a szél, majd egy jókora sziklát megkerülve megpillantották a lapos négyzetet, amin a kirándulók összegyűltek – a Szószék-szikla tetejét.

Egészen közel merészkedtek a széléhez.

Anna egy erős adrenalin löketet érzett, amikor lenézett a lábaik alatt tátongó meredek völgybe, amiben a fjord vize kígyózik. 

A kilátás tündérszép volt. A szikla, amin álltak, kiugrott a magas kőperemből, amitől Anna úgy érezte, egy fenséges erkélyről nézi a környező, kúpos hegyeket.

Ilyen gyönyörűséget még életében nem tapasztalt! Megszívta a tüdejét a ropogósan friss levegővel, és érezte, amint nem csak a mellkasa, de a lelke is megtelik egy sosem tapasztalt – vagy rég elfeledett – érzéssel.

Leültek egy lapos kőre.

– A Vigeland parkban – szólalt meg akadozva Anna –, azon a hídon, a park elején… volt egy szobor. Egy hatalmas bronzgyűrű. A közepében egy férfi állt, beszorulva, és erőlködve próbálta szétnyomni… Annyira átéreztem a kínlódását! Akár én is állhattam volna ott, a helyében… Ibolya, most úgy érzem magam, mintha végre sikerülne szétrobbantanom azt a szűk gyűrűt magam körül! Még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak! Minden olyan tiszta és világos. És könnyű! 

Villámcsapásként tudatosodott benne, hogy végre megértette a titkot. Titok? Olyannyira egyszerű az egész, hogy nevetséges titoknak hívni. Hiszen csak egy egyszerű klikk az agyban – és minden egy csapásra megváltozik. 

Legszívesebben rögtön hazarepült volna, a magas hegyek és mély völgyek között suhanva, hogy megossza a felismerést Andrissal. Maga előtt látta a kolozsvári repülőtéren, amint legörbülő szájjal integet – és fülébe csengett, amit Ibolya mondott, amikor az Életkerék előtt álltak: „Anna, semmi nem olyan nehéz, amilyennek első pillanatra kinéz, hiszen nézd, soha nem vagyunk egyedül, az élet így összekapcsol azokkal, akiket szeretünk.”

Behunyta a szemét, és hátradőlt.

Érthetetlen módon ezen a norvég sziklatömbön, a Lysefjord fölött hatszáz méterrel hajszálpontosan úgy érezte magát, mint negyven évvel ezelőtt, kétezer-ötszáz kilométerrel délebbre, a nagyszülei gyümölcsöskertjében, amikor egy tavaszi estén ledőlt a magas fűbe. A meszelt fák között cserebogarak dongtak, a levegőben a szilvavirág illata a fűszálak édeskés, nehéz leheletével keveredett, és a Föld mintha megállt volna a forgásban, hogy bevárja a táltos paripán kocogó Árgyélus királyfit.