11

Karcsi bácsi kezében megállt a villa. A serpenyőben tovább sercegett a hús.

– És ezért jöttetek el most hozzám? – kérdezte, de nem fordult meg.

– Igen – felelte az unokája. – Majd részletesen elmondanak anyuék mindent. Röviden ez a lényeg.

Az öregúr továbbra sem vette le a szemét a sistergő olajban sülő hússzeletekről. Becsapottnak érezte magát. Nem így képzelte el az első nyugdíjas évét. Úgy érezte, mindazok után, amiken az utóbbi időben átment, megérdemelne egy kis nyugalmat.

Gyakorlott mozdulatokkal megfordította a pácolt tarját. Fél szemmel a fehér faliórára sandított. Két órára mindennel elkészül, le is ülhetnek enni. Persze ha Edina szülei idejében visszaérkeznek. Pár órája sebtében kipakolták a lányt, és már futottak is valahova.

Az öregúr a zamatosra sült flekkenszeleteket egy nagy jénai tálba pakolta, és lefedte, hogy ne hűljenek ki. Amikor megigazította a fedőt a párásodó tálon, sajgó fájdalom járta át a szívét.

Ágicával – Isten nyugtassa! – volt egy hétvégi szertartásuk, amit hosszú-hosszú éveken át mindig ugyanúgy csináltak végig. A húsos tálat kitették az asztal közepére, és ő már indult is, hogy hozza az „aperitifet” – ez mindig ugyanaz volt: egy üveg sör. Ágica olyankor elővett két talpas poharat a tálalószekrényből – mindig ugyanazt a két poharat. Két rövid szárú, öblös, zöldes árnyalatú poharat.

Vasárnapról vasárnapra ez ismétlődött meg: elosztottak egy üveg sört – mindig barnát, mindig csak egy üveggel. És mindig ebéd előtt itták meg, soha nem utána.

A temetés utáni első vasárnapon Karcsi bácsi gondosan díszpapírba csomagolta a két zöld poharat, és becsúsztatta őket a konyhaszekrény alsó fiókjának a legmélyére. Egyedül már nem esett jól az „aperitif”.

Amikor előző nap Márta felhívta azzal, hogy eljönnek Kolozsvárról és meglátogatják, megkérte az apját, hogy ebédre ne bajlódjon levessel. Ám ha nem jelent gondot, legyen kétféle hús (az egyik feltétlenül sovány és zsírtalan) és kétféle körítés – az egyik feltétlenül párolt rizs, a másik pedig lehet sült krumpli vagy akármi más.

Karcsi bácsi libasorba állította a hosszú konyhapulton a négy tálat. Levette magáról a kötényt, felakasztotta a pult végében a bal oldali akasztóra. Az ablakhoz lépett, behajtotta, majd bukóra állította. Csak azután fordult meg Edina felé.

– Két órát mondtak anyádék? – kérdezte tőle.

– Kettőt. Sietnek, azt mondták.

Az unokája arcát fürkészte.

– Ha hozok egy sört magamnak, kérsz egy pohárkával? – kérdezte bizonytalanul.

A lány megrázta a fejét.

– Dehogy, tata! Nekem… Nem, köszönöm, nem kérek. Hiszen alig múltam tizenöt! – tette hozzá mosolyogva. Ahogy újra a telefonja fölé hajtotta a fejét, az a hosszú, rakoncátlan szőke tincs megint a szeme elé hullott a homlokáról.

Karcsi bácsi az órára nézett, majd elővett a kamrából egy üveg barna sört, hozzá egy hosszú, karcsú poharat. Töltött magának – jó habosan, úgy szerette –, és leült az unokájával szemben.

Tudta, hogy kérdeznie kellene tőle valamit, kedvesen és érdeklődően, ahogy a nagyapák szokták. Olyasmit, hogy „Jól ment az iskola?”, vagy „Hogy telt a nyári vakáció?”, vagy „Ki a legjobb barátod?” – de úgy érezte, az adott helyzetben ez nem olyan fontos. Inkább azon kell gondolkoznia, hogy hogyan mondjon nemet Mártának és Leventének, amikor előállnak a kérésükkel.

Ágica temetése óta már majdnem fél év telt el. Nem sok, de arra elég, hogy végre azt érezze, lassanként megvigasztalódik, megnyugszik a lelke, feltalálja magát az egyedüllétben. A gyász egy hosszan tartó folyamat. A veszteséget fel kell dolgozni, ehhez pedig a megszokott dolgokba kell kapaszkodni. Ezek segítik át az embert, nem az újdonságok.

Mindent megértek, de mindennek van egy határa. És punktum!

– Tata! – A lány az asztalra tette az telefonját. Finoman megköszörülte a torkát. – Megkérhetlek valamire?

– Persze, Edina! Bármire, kicsim.

– Anyuék a lelkemre kötötték, hogy ne szóljam el magam neked. Nem szeretném, ha megtudnák, hogy mégis elmeséltem. Alig indultunk el otthonról, rögtön rázendítettek a témájukra, és szörnyen frászoltak, hogy hogyan adják elő magukat, amikor veled találkoznak. Annyira fura volt… Baj, hogy elmondtam?

Ezt olyan mélységesen szomorú tekintettel kérdezte, hogy a nagyapja gondolkodás nélkül rávágta:

– Dehogy is! Jól tetted. Majd úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék.

A lány biccentett, és a telefonja után nyúlt.

Egy darabig csendben ültek.

Karcsi bácsi legszívesebben rászólt volna, hogy „Nem tennéd végre le azt az izét, fiam?”, ahogy az iskolában mondogatta, valahányszor egy-egy nagyobb diákot rajtakapott, hogy önfeledten bújja a kütyüjét. És amint teltek az évek, és közeledett a nyugdíjazása, azt kellett látnia, hogy nem csak a nagyobb diákok, de már az osztályából a kis elemisták is folyton a telefonjukat bámulják a szünetekben.

Jobb is, hogy letette végre a lantot. Ez már nem az ő világa. Ezek már nem olyan gyerekek, mint amilyeneket annak idején tanított – kínlódjanak hát velük az új kollégák, a fiatal tanítók. Azok, akik őt egy „dinoszaurusznak” csúfolták, és – látta ő! – gúnyosan összesúgtak a „vén Szekeres” háta mögött.

Kiitta a sörét. Az órára nézett. Két óra húsz. Ki fog hűlni az étel.

A nyitott ablakon behallatszott, hogy megáll egy autó a tömbház előtt. Karcsi bácsi felpattant, elhúzta a függönyt, és lenézett az utcára.

Végre megérkeztek.

A kolozsvári rendszámú szögletes piros kocsi kissé ferdén állt be két parkoló autó közé. Karcsi bácsi azt várta, hogy egy-két kisebb manőver következik, amivel besimul a sorba, de nem ez történt. A motor leállt, és a következő pillanatban kiszállt a lánya.

Márta rögtön az emeleti ablakot fürkészte a tekintetével. Integetett az apjának, majd a karórájára pillantott, és türelmetlen mozdulatot tett a kocsiban ülő férje felé. Erre nyílt a másik ajtó, és kikászálódott Levente is.

Karcsi bácsi nem várta meg, hogy csengessenek, a nyitott bejárati ajtóban várta meg, hogy felérjenek a másodikra.  

– Jaj, apu, ne haragudj! – szabadkozott Márta, miután kibújt az apja öleléséből. – Jobban elhúzódott, mint gondoltuk. De mindjárt elmeséljük, merre jártunk… Milyen jó illat terjeng itt! Ezer közül is megismerném a fokhagymás pácodat! Edina?

– A konyhában van. – Karcsi bácsi kezet rázott a vejével. – Szervusz, Levente. Minden rendben?

A veje zavartan bólogatott, szája sarkában azzal a jellegzetes, levakarhatatlan félmosollyal. Inkább megbízhatatlannak és sunyinak tűnt tőle, mintsem kedvesnek.

Amúgy Karcsi bácsi semmi kivetnivalót nem talált a vejében. Levente magas volt – talán egy picit túl magas, Márta a válláig sem ért. Eléggé jóképű – bár a kiálló pofacsontú férfiak legtöbbször erőszakosak. Dús, hullámos a haja – amit érthetetlen módon a fülére fésült, pedig ez már rég nem számít divatosnak. Végül is, ha ezek az apróságok Mártát nem zavarják, neki semmi kifogása Levente ellen. Főleg, hogy ritkán látta a vejét. A fiatalok rögtön az esküvő után Kolozsváron telepedtek le, és az elmúlt húsz évben csak nagy ritkán jöttek le Temesvárra. Egy kezén meg tudná számolni, összesen hányszor. Utoljára márciusban voltak itt, Ágica temetésén.

Az asztal köré telepedtek.

– Semmit nem kell újramelegíteni! – jelentette ki Márta, mint aki olvas az apja gondolataiban.

Pedig Karcsi bácsi nem emiatt habozott. Próbálta összeszedni az ellenérveit, hiszen már csak percek kérdése, és nem csak az étel kerül tálalásra, hanem az is, ami ennek a látogatásnak a tulajdonképpeni célja.

Először a párolt csirkemellből szedett az egyik tányérra, mellé egy kupac rizst pakolt, és Márta elé tette. Azután visszafordult a pulthoz, hogy Edinának és az apjának szolgálja fel a flekkent és a sült krumplit.

Mocorgást hallott a háta mögött. A válla fölött látta, hogy Márta a tányért Edina elé teszi.

– Nocsak, nocsak! – jegyezte meg mosolyogva. – Azt hittem, lányom, hogy te vagy az, aki annyira vigyáz az alakjára. Higgyétek el, nem olyan zsíros ez a disznóflekken! Szerintem sokkal gusztább, mint az az ízetlen csirke…

Elakadt, mert Márta fájdalmasan felnyögött. A nő arca egyszeriben elborult, szája fájdalmas grimaszba rándult, amint sóhajtva megszorította Edina kezét. A lány rezzenéstelen arccal maga elé bámult.

– Tudod, apus, Edina… a betegségével… – kezdett bele Levente, de Márta fejezte be a mondatot, furcsán elcsukló hangon:

–… nem eheti azt, amit mi. Az LPLD miatt.

Karcsi bácsi megrökönyödve nézett hol az egyikre, hol a másikra.

– Micsoda? Mi miatt? – nyögte ki, de ekkor már felsejlett benne, hogy néhány éve valami különleges betegséget fedeztek fel az unokában.

– Lipoprotein lipáz hiány – szólalt meg újra Levente, majd hozzátette: – A szervezet nagyon nehezen dolgozza fel a zsírokat. Ez nálunk, a többieknél néhány óra alatt megvan, de Edinának két-három napra van szüksége hozzá.

– Szörnyen szigorú diétára van fogva szegénykém – mondta Márta. Szemei megteltek könnyel. – Ha nem figyelünk oda, ha nem tartjuk be, nagyon csúnya akut hasnyálmirigy-gyulladást csinálhat… ami pokolian fájdalmas… Az orvosok szerint akár végzetes is lehet! És bármennyire vigyázunk, hosszú távon számolnunk kell a cukorbajjal, zsírembóliával, trombózissal… Drága kicsi ártatlan lányom!

Karcsi bácsi egy bizonytalan lépést tett Edina felé. A lány nem emelte fel a fejét. Továbbra is mozdulatlanul ült, mintha nem is róla lenne szó.

– Ne haragudjatok, én… – hebegte Karcsi bácsi. Az üres tányér még mindig a kezében volt. – Annyira lefoglalt Ágica gondozása, hogy… Pedig mondtátok! De amikor itt voltatok a temetésen, én nem is…

– Nem kell rosszul érezned magad emiatt. – Márta felállt, a kézfejével megtörölte a szemét, és az apjához lépett. – Szegény anyuval megvolt neked a magad baja, Isten nyugtassa.

Elvette a tányért az apjától, és folytatta a tálalást.

Nyomasztó csendben ettek.

– Azért… – szólalt meg nagy sokára Karcsi bácsi. – Valamilyen kezelést csak kap, nem? Egy gyógyszert, valamit, amitől meggyógyul.

Márta összenézett a férjével. Nem mondtak rá semmit, ezért az üregúr indulatosan kifakadt:

– Most már mindenre van gyógyszer! Elvégre 2016-ban vagyunk, nem a középkorban!

Levente letette a villáját. Nagyot sóhajtott.

– Igazad van, apus. Van rá gyógyszer. Glybera. Ez a neve.

– Na, látjátok! Kigyógyít ebből az izéből?

– Igen.

– S akkor? Mi a gond? Azt kell felíratni. Megvenni. Mindegy. Ha van rá megoldás, miért lógatjátok így az orrotokat?

– A Glybera… Az túl drága nekünk, apu –  mondta Márta.

Karcsi bácsi bosszúsan összevonta a szemöldökét.

– Mi az, hogy túl drága? Edina a szemünk fénye! A világon a legdrágább! Áldozatot kell hozni. Az élet bizony így működik. Gondoljátok, hogy Ágica kezelése semmibe nem került? Nem is volt az kevés! Ide figyeljetek! Nekem is van egy kis félretett pénzem. Mennyibe kerül ez a… minek is mondtad?

Mártáék újra összenéztek.

– Egymillióba – felelte Levente nyomatékosan.

– Egymillió lejbe? – hűlt el az öreg.

– Nem. Egymillió euróba.

– Micsoda?! Hogy a csudába kerülhet egy gyógyszer egymillió euróba?

– Ennyibe kerül. Nem hallottál róla? Ez a világ legdrágább gyógyszere!

– Miért kellett pont mi járjunk így? – zokogott fel Márta. A kezébe temette az arcát.

– Ennyi pénzt képtelenség összekaparni becsületes munkával – állapította meg csendesen Levente, azzal a bocsánatkérő mosolyfélével.

Végre Edina is megmozdult. A nagyapja felé fordult. Nem mondott semmit, az arca kifejezéstelen maradt, mint egy szép, faragott szobornak. Nagy, kék szemeit a nagyapjára függesztette, aki ettől még jobban összezavarodott.

– Egymillió euró? – visszhangozta az öreg hitetlenkedve. – Az egy kegyetlenül nagy összeg! Annyit valóban képtelenség összekaparni!

2

– De azért nem olyan rettenetes, ugye, bogaram? – kérdezte Márta halvány mosollyal.

Edina megrázta a fejét.

– Az a szerencsénk – magyarázta tovább az anyja –, hogy ez a gyerek már kicsi korától nagyon szófogadó volt. Azóta is szigorúan betart mindent, ahogy kell, nem nehezíti az életünket.

– Pedig a kamaszok nem ilyenek – kontrázott Levente. Úgy, ahogyan hangversenyeken a hegedűk szólamába bekapcsolódnak a bőgők is, és lassan kezd összeállni a harmonikus hangzású dallam.

Karcsi bácsi érezte, hogy az unokája finoman meglöki az asztal alatt a térdét. Ő anélkül is tudta, hogy mi következik.

De Mártáék lassan, megfontoltan építették fel a beszédjüket. Nem siettek.

Előbb még elmondták, hogy mennyire megváltozott Temesvár belvárosa, amióta utoljára erre jártak. És szeptember elején mennyivel melegebb van itt, mint Kolozsváron, ahol mindig gyorsabban köszönt be az ősz.

Karcsi bácsi tűnődve hallgatta a lányát, és arra gondolt, hogy bár külsőre Márta nagyon hasonlít az anyjára, alapvetően teljesen más, mint amilyen Ágica volt. A kemény szálú, lilásfekete haj, azok a fekete fénnyel ragyogó szemek, a szögletes arc – mintha Ágica ülne vele szemben! De amikor belenézett azokba a képtelenül sötét szemekbe, nem azt a rátarti magabiztosságot látta, amely Ágica minden szavát, mozdulatát kísérte. Nem az sugárzott belőle, hogy „Csend! Úgy lesz, ahogy én mondom!”

Hátradőlt a széken. Márta távolról sem olyan határozott, mint amilyen az anyja volt. Ezért is kerülgeti a mondandóját, mint macska a forró kását.

Még mindig a városról meséltek, arról, hogy milyen szépek a szomorúfűzek a Bega partján.

– Emlékszel Palira, apu? Osztálytársam volt. Az Aradi úton laktak annak idején. De elköltöztek. A Rózsapark mellett vettek házat. Gyönyörű helyen, igaz, Levi? Az a csend… Még mindig nyílnak a rózsák, az udvaron is érezni az illatukat.

– Találkoztam néhány hete az anyjával – jegyezte meg Karcsi bácsi. – A piacon. Mesélte, hogy Paliék már évek óta kint dolgoznak… Angliában? Talán ezt mondta.

– Igen, Angliában vannak már néhány éve. Persze csak ideiglenesen – bizonygatta Márta sietve. – Aztán hazaköltöznek. Nem bánták meg, hogy kint dolgoznak. Ott jobban keresnek, mint itthon. Sokkal jobban! Azzal a pénzzel már lehet tervezni. Házat venni a Rózsapark mellett. Nem is merek belegondolni, mennyibe kerül ott egy ház… Palival most nem találkoztunk, csak Marikával. Néhány napra hazautazott. Vele beszélgettünk.

– Gyerekük van? Azt nem kérdeztem az anyjától.

– Van két fiuk.

– Azokat is kivitték oda… Angliába?

– Nem, ők itt maradtak, Temesváron. A nagyszülőkkel.

– Aha.

Márta segélykérően a férjére nézett.

Az vett egy mély levegőt, és egy szuszra ledarálta a kényes mondókát. Becsületére legyen mondva, elég értelmesen és világosan. Csak egy kicsit remegett meg a hangja, valahol a közepe táján.

Amikor befejezte, várakozóan mindhárman Karcsi bácsira néztek.

– Tehát értsem úgy, hogy az építkezési vállalat, ahol dolgoztatok, leállt. Mindketten munkanélküliek lettetek, és semmi jobb nem jutott eszetekbe, mint kimenni Angliába, oda, ahol azok a Paliék is vannak – summázta óvatosan az öregúr, hogy időt nyerjen.

– Csak egy évre mennénk, apu. Jövő őszig biztosan újraindul az építkezési cég. Ilyen rövid időre annak semmi értelme, hogy Edinát is magunkkal vigyük, ezt ő sem akarja. De egyedül sem maradhat otthon…

– Ezért arra az egy évre, amíg távol vagytok, nekem kellene felköltöznöm Kolozsvárra, ugye? Ez a terv?

A beállt csendben a fehér falióra olyan hangosan dobolt, mint egy hatalmas gőzgép dugattyúja.

Karcsi bácsi nem is számított arra, hogy valaki válaszolni fog a kérdésére. Tudta, hogy mindenki az ő válaszára vár.

Már akkor túlzásnak tűnt az egész, amikor az unokája elmesélte, hogy mit találtak ki a szülei. De a lány egy szóval sem említette, hogy van egy nehezítő körülmény is – a ritka és komplikált betegség, amiben szenved, és aminek a rendezése óriási felelősség.

Lassan, higgadtan az asztalra ejtette a tenyerét, olyanformán, mint amikor egy visszavonhatatlan határozat legvégére rákerül a bélyegző.

– Nem! – jelentette ki határozottan. – Sajnos erről szó sem lehet. Sajnálom. Én megértem, hogy nektek az a jó, ha kimentek Angliába, Edinának az, ha otthon marad… De ti is értsétek meg, hogy nekem is megvannak a magam gondjai. Mártikám, anyád itt hagyott, és ez a seb még túl friss. Annyit őröltem magam, amióta ágynak esett! A legádázabb ellenségemnek sem kívánom azt, amiken átmentem! Rendeznem kell az életemet, békére kell lelnem… A nyugdíjas lét már magában is kihívás, egy teljesen új helyzet, amit még meg kell szoknom…

Ahogy panaszosan sorolta ezeket, egyre jobban szorongatta a torkát a felindulás.

Hogyan is képzeli Márta, hogy rám sózza a lányt? Akármilyen szófogadó kamaszról legyen szó! 

Nem!

Ezt az egészet másképpen kell, hogy megoldják.

Rendezhetnek olyan megindító jelenetet, amilyet akarnak – zokogót, toporzékolót vagy halkan hüppögőt, én nem megyek sehova!

Mártáék azonban nem rendeztek semmilyen jelenetet. Csendben befejezték az ebédet.

Miután leszedték a tányérokat, újra támadásba lendültek. Bizonygatták, hogy nem olyan bonyolult, amilyennek első percben hangzik. Edina semmiféle fejtörést nem okoz.

Már évek óta egyedül tanul, nagyon ügyes az iskolában.

A diétája? Az csak egy zsírszegény diéta, amiben már másfél éve segít Czakó doktornő. Három házzal feljebb lakik, ő állítja össze a heti étrendet.

Az építkezési cég leállása? Ugyan, ez csak átmeneti. A főnök annyira dörzsölt, nem hagyja az kárba veszni! Rossz idők járnak, ideiglenesen ugyan padlóféket fogott az ingatlanpiac, minden leállt, de választások lesznek decemberben. Ilyenkor mindig belendülnek a dolgok. Jövőre támogatni fogják a lakáshiteleket, gőzerővel indul be a munka. Hiszen Kolozsvár az építkezések fellegvára. Csak röpke egy évig kellene valahogyan kihúzni.

Sajnos nem mindegy, hogy addig is milyen munkát vállalnak. Kis fizetésű állás ki van zárva! Nem panaszképpen, de azért bizony nem olcsó mulatság ez a diéta. Ha csak az MCT olaj árát nézzük: tízszer drágább, mint a napraforgóolaj!

Egyre több érvet hoztak fel, az öregúrnak pedig egyre kevesebb ellenérve maradt. Aprókat sóhajtva hallgatta a lánya véget nem érő tirádáját. Néha lopva az unokájára nézett. Edina nem szólt bele, rezzenéstelen arccal ült. Azután felpattant, magára kapta a babos kötényt, és nekiállt mosogatni.

– Jól van, Mártikám – vetette közbe Karcsi bácsi a kipirult arcú lányának –, értem már, hogy lépni akartok. De nincs más megoldás? Jó ez a gyereknek?

– Mit tegyünk? Éppen őmiatta választjuk ezt. Amit teszünk, érte tesszük. Hogy fussa a széle a hosszát. Számíthatunk rád, apu? Ott leszel vele? Csak így lennénk nyugodtak. Most, hogy végre te is nyugdíjba mentél…

Karcsi bácsi megvakarta a füle tövét. Felsóhajtott.

– Ildi? Béla? Velük nem beszéltetek? – kérdezte. – Miért nem hagyjátok a gyereket a kolozsvári nagyszülőknél?

Karcsi bácsi jól tudta, hogy Márta nehezen találta meg a közös hangot az apósáékkal, de ha már ennyire biztosak benne, hogy menni akarnak, egyszerűbb lenne ott keresni a kompromisszumot, nem nála.

Már rögtön az esküvőjük után adódott néhány parázs vita, sértődött pillanat, legfőképpen Béla érzéketlen beszólásai miatt. A volt bankigazgató egy percig sem rejtette véka alá, hogy fényesebb jövőt képzelt a fiának. És alighanem egy káprázatosabb, becsvágyóbb feleséget is. Márta alapvetően szelíd és béketűrő, de ez már neki is sok volt. Így hát viszonylag gyorsan langyosra hűlt az apósáékkal a kapcsolat.

Úgy tűnt, ez továbbra is érzékeny pont maradt, mert Márta lendületes magyarázata elakadt. Kettőt pislantott, Leventére nézett, de az csupán zavartan fészkelődött, köhintett, és egy szót sem szólt.

Végül Márta csak ennyit mondott:

– Tudod, hogy Levente szülei milyenek. Segítenek, ahol tudnak, de…

Úgy lógott az asztal fölött ez a „de”, mint egy otromba rézcsillár, amiből kicsavarták az égőket.

– Hozom a desszertet – törte meg a kínos csendet Edina, és kiment a fagyasztóhoz.

– Mit dolgoznátok Angliában? – fordult Karcsi bácsi a vejéhez.

– Pali és Marika egy nagy cégnél kaptak munkát. Roppant elégedettek. Pali már csoportvezetővé avanzsált. Most üresedés van, úgyhogy tökéletes az időzítés.

– Üresedés?

– Igen, apus. Be volt ígérve valami fizetésemelés, a főnökség nem adta meg, ezért többen beadták a felmondásukat. Sok a meló, így most új munkásokat vennének fel. Mégpedig sürgősen.

Karcsi bácsi újabb sóhajt nyomott el.

– Ilyen darázsfészekbe mennétek, Márta? – kérdezte, és értetlenül ingatta a fejét. – Jó ötlet ez, lányom?

Közben Edina kitette az asztalra a színes kistányérokat, és szétosztotta a desszertet.

– Ez nem a mi dolgunk – felelte Márta. – A fizetés sokkal nagyobb, mint amit itthon kaptunk. A munka pedig nem nehéz.

– Mi lenne az?

– Szendvicseket csomagolunk.

Már magában ez a válasz elég lett volna, hogy Karcsi bácsi szemöldöke a homloka közepéig ugorjon. De volt valami, amitől még jobban meghökkent. Edina mindenki elé tölcséres csokifagylaltot tett, csak a saját tányérjára került valami más.

Amikor felemelte, és nyalogatni kezdte, aprókat harapdálva a végéből, akkor ismerte fel az öregúr, hogy az egy fagyasztott banán.

– Neki nem szabad fagylaltot enni – sietett a magyarázattal Márta.

Karcsi bácsi kimeredt szemmel nézte a fagyasztott banánt szorongató unokáját, mellette a görnyedten ülő, könyörgő szemű Mártát, akinek néhány ősz hajszál csillant meg szénfekete hajában. Végül Levente felé fordult, aki az asztal fölé tornyosulva a fagylalt csomagolópapírjával bíbelődött, s közben kényszeredetten mosolygott, mintha az egész világtól akarna bocsánatot kérni, amiért szendvicspakolónak viszi ki a feleségét Angliába.

Egy röpke pillanatig Karcsi bácsi azt kívánta, hogy történjen végre valami, ami kiszakítja ebből a groteszk, szürrealista festményből, amelynek a foglya, felébreszti ebből a rettenetes, abszurd álomból. Majd jéghideg vízzel megmossa az arcát, és jót nevet az egészen.

De semmi ilyen nem történt.

Csak az az átkozott óra kalapált a falra akasztva. Mintha minden ütemével azt mondaná – Ágica mély, határozott hangján: „Kar-csi, Kar-csi, Kar-csi…”

– Rendben van – szólalt meg az öreg. – Legyen úgy, ahogy ti akarjátok. Segítek.

3

Márta és Levente alighanem alaposan átbeszélték a Temesvárra vezető több órás autóúton Karcsi bácsi elköltöztetését, mert nagyon konkrét elképzelésük volt mindenre. Alighogy rábólintott az öregúr az ötletükre, rögtön nekifogtak, és egyhuzamban ledarálták a legfontosabb lépéseket. Sietősen és szemmel láthatóan megkönnyebbülve. Azután könnyes búcsút vettek, és már ott sem voltak.

Azt tervezték, hogy szeptember végén repülnek Londonba, és elegendő lesz, ha az „apus” néhány nappal korábban érkezik meg Kolozsvárra.

Azonban váratlanul minden megbeszélt határidő felborult. Alig néhány nappal a látogatásuk után telefonált Márta, és elújságolta, hogy két héttel korábban kell munkába állniuk.

– Még jó, hogy idén tizenkettedikén kezdődik az iskola – hadarta izgatottan. – Az egy hétfői nap, és mi csak csütörtökön reggel kezdjük a munkát. Pali megvette szerdára a repülőjegyeket. Olyan rendes, hogy mindenről gondoskodik! Azért kicsit frászolunk, mert úgy volt eredetileg, hogy… – Tartott egy kis szünetet. – Halló! Hallasz, apu?

– Persze, Mártika! Nagyon jól hallak.

– Akkor jó. Azt hittem, megszakadt. Tehát a lényeg, hogy Levente már a jövő hét elején felhozna téged Kolozsvárra, ha… ha ez nem gond… Sajnos pont hétfőn van az évnyitó Edina iskolájában… Eddig mindegyiken ott volt Levente is… De nem olyan fontos, hogy az idén is így legyen. Neked jó a hétfő? Nem kell rengeteg cuccot pakolni, hiszen…

Márta hangosan kapkodta a levegőt, akadozva beszélt, mint aki fel van készülve a felháborodott ellenkezésre, amely rögtön belefojtja a szót. Ám az apja nem akarta tovább nehezíteni a dolgát, ezért csendben végighallgatta, majd tettetett könnyedséggel azt felelte, hogy természetesen ez nem gond, hiszen mindent megbeszéltek, mit számít az a néhány nap pluszban vagy mínuszban.

Igazából nagyon is számított.

Ott volt a bepakolás kérdése. Mit vigyen, mi maradjon? Valahányszor elutaztak valahova, mire ő pedánsan előkészítette a vonatjegyeket, a költőpénzt, valamint a foglalás visszaigazolását, Ágica már minden egyebet bepakolt. Ezúttal egyedül kell eldöntenie, hogy mi kerül a bőröndbe. Nagy kihívás ez olyannak, aki soha nem bajlódott csip-csupokkal. Komoly odafigyelést igénylő feladat.

Aztán még ott van a lakás is. Kulcsot kell hagyni valakinek, aki időnként benéz, megöntözi a növényeket, kinyitja a postaládát, kifizeti a számlákat… Csakis egy megbízható személy jöhet számításba. Még senkivel nem beszélt ez ügyben.

No meg mi lesz az „Admirál Klubbal”? Tizenhetedikén éppen az ő sora következett, és már előre dörzsölte a tenyerét, mert az utóbbi hónapokban mindig jól „rávert” a többiekre, amikor ő volt a bankos. Persze más szombatokon is általában plusszal zárt, de valahányszor hozzá került a bank, kíméletlenül tarolt.

Jó, rendben, ráfoghatjuk, hogy ez még a legkevesebb, de azért mégiscsak bosszantó, hogy nem lehet ott. Az utóbbi években minden héten összehozták a kártyapartit – ha szombat este, akkor kötelező módon „Admirál Klub”, Wágner Ödinél. Amikor úgy esett, hogy valamelyiküknek nem felelt meg a szombat, akkor áttették egy másik napra, ugyanarra az időpontra: este hatra. Ágica az elején ellenezte a heti rendszerességgel megtartott zsugázást, sok morgolódás árán engedte el a férjét ezekre az alkalmakra, azonban Karcsi bácsi szívós ragaszkodását látva végül beadta a derekát, és nem ellenkezett többé. Egy megjegyzése maradt, és azt soha nem mulasztotta el kimondani, amikor a férje indulni készült:

– Én mindent megértek, de hogy miért nevezitek „Admirál Klubnak”, azt fel nem foghatom! Nem fellengzős egy kicsit?

Talán igaza volt. Meg kell adni, fellengzősnek hangzik, de azt az illúziót keltette a négy férfiben – immár mindannyian nyugdíjas pedagógusok –, hogy egy úri elfoglaltságot űznek, amivel igenis a kiválasztottak közé tartoznak. És ez mérhetetlen büszkeséggel töltötte el őket.

A költözés előkészítése végül a vártnál jóval simábban ment.

A pakolással viszonylag ügyesen megbirkózott. Mindent összeszedett, amire szüksége lehet majd, és nagyjából be is fértek a cuccok a kék bőröndbe. Még a fürdőköpenyéről sem feledkezett meg.

Az „Admirál Klub” jeles tagjai az első meglepetésen túl igazi úriemberekként fogadták az elutazás hírét. Ödi felajánlotta, hogy ezen az utolsó szombati alkalmon átadja a helyét, legyen Karcsi a bankos.

Ami egy kis csalódást okozott, az volt, hogy egyikük sem vállalta a lakás megőrzését, amíg ő távol lesz. Egyenesen nevetséges ürügyeket hoztak fel. Ezért Karcsi bácsi úgy döntött, hogy nem marad más választása, Gergely Mikit kell megkérnie.

Miki két emelettel feljebb lakott, a negyediken. Ágica úgy tartotta, hogy értelmes és megbízható szomszéd, azonban Karcsi bácsit a legtöbbször feszélyezte, amikor összefutottak a lépcsőházban vagy az utcán. Rendszerint kedvesen és udvariasan indult a beszélgetés, de a negyedik, ötödik mondatnál mindig sikerült Mikinek olyan megjegyzést tennie, amivel Karcsi bácsit zavarba hozta. Hazaérve ezt soha nem mulasztotta el Ágicának is szóba hozni:

– Képzeld, ez a Miki megint bedobott nekem egy epés gránátot!

– Ugyan, Karcsi, csak képzelődsz! – torkollta le a felesége. – Az az ember a légynek sem ártana. Ha valaki előáll egy elmés meglátással, neked az rögtön epésnek hangzik.

– Jó, jó, de legalább ne vigyorogna rám olyan fölényesen!

– Ha neked is olyan bajuszod lenne, mint neki, te is úgy néznél ki, mint aki fölényesen vigyorog, hidd el.

Ebben lehet, hogy volt némi igazság. Mikinek ugyanis olyan széles és dús volt a hófehér bajusza, hogy jóformán ki sem látszott a szája alatta. Folyton hunyorogva és kissé felhúzott orral beszélt, és ettől úgy hatott, mintha mosolyogna, pedig csak a jó isten tudta, hogy éppen mosolyog vagy sem. Mert ha az ember jól a szemébe nézett, bizony szikrányi mosolyt sem talált ott, annyira kemény volt a tekintete.

Karcsi bácsi sokat vacillált, mielőtt bekopogott Mikihez, de akárhogy törte a fejét, ennél jobb nem jutott eszébe.

A nagy bajuszú szomszéd végighallgatta, aztán különösebb teketóriázás, hímezés vagy hámozás nélkül elvállalta a feladatot. Azt is felajánlotta, hogy a számlákat is kifizeti. Csekély fizetséget kért csak cserében. Aprókat pislogott, és még a nyelve hegyét is kidugta, amikor szóba hozta:

– Egy üveg jó erdélyi szilvóriumot, Karcsikám, azt hozzál majd nekem. Akkor kvittek leszünk.

Hétfőn dél körül befutott a piros Renault.

Előbb a nagyobb csomagokat vitték le. Levente a degeszre pakolt sötétkék bőröndöt, az apósa pedig a hosszú fülű barna táskát.

– Ennyi lesz? – kérdezte zihálva a nyakigláb vej. Kézfejével megtörölte a homlokát.

Karcsi bácsi bólintott.

– Ennyi. Van még fent egy kisebb szatyor. Azt lehozom én. Bezárok, odaadom a kulcsokat Mikinek, és mehetünk.

Levente lecsukta a csomagtartót. Kétszer csapta le, mert elsőre nem záródott le rendesen.

Mire Karcsi bácsi visszaért, Levente már járatta a Renault motorját.

Az öregúr megállt a járda szélén. Felnézett a konyhaablakra. A szél tömzsi, fehér felhőket kergetett a kék égen. Halk zúgással ringtak a sárguló fák a járda mentén. Kicsit odébb egy gyerek játszott. Egy pettyes labdát pattogtatott az úttest szélén.

Egy rég elfeledett emlék markolt hirtelen az öregúr szívébe.

Harminc éve történhetett, mégis élesen emlékezett minden részletére. Őszi nap volt, szelíd és bágyadt, éppen olyan, mint a mai. Az úttestet még nem aszfaltozták le, járda sem volt, csak az útszegély keskeny kőlapjai álltak az út két oldalán. A szegélyek között hepehupás sártenger, mert előző nap kiadós eső esett. Kövekkel kirakott ösvény vezetett át az utca túloldalára. Ágica könnyedén átszökellt a köveken, de ő félénken tapogatta az utat a lábával, és ez lett a veszte: az egyik kő megbillent, és ő hanyatt vágódott a cuppanós sárba. Ágica olyan jóízűen kacagott ezen, hogy még a csuklás is rátört.

Karcsi bácsi fülében elnyomta a pettyes labda pattogását Ágica csengő, vidám nevetése.

Elszorult a torka. Újabb és újabb emlékképek torlódtak türelmetlenül az emlékezete kapujában, mint a jussukat követelő hitelezők. Megrázta a fejét, és váratlanul rádöbbent, hogy annyi tennivalóval árasztotta el magát a temetés óta – a nyugdíjaztatás ürügyén –, hogy nem hagyott magának időt a gyászra, az emlékezésre. De ahogy rövidülnek a nappalok és elfogynak a teendők, a nyirkos őszi levegővel egyre több emlék lopózik elő – és az kegyetlenül fog fájni.

Különös módon egyszeriben megkönnyebbült, amiért így alakultak a dolgok. Hálás volt Mártáéknak, amiért váratlanul kirángatják arról a helyről, ahol minden Ágicát juttatná eszébe: egy folt a falon, egy porcelánszobrocska a vitrines szekrény polcán, egy megkopott sótartó a konyhában – vagy akár az utcájuk. Ugyan nem sáros, mint akkor, azon a szeptemberi reggelen, valamikor a nyolcvanas évek közepén, szépen le van aszfaltozva, de még mindig az emlékezés kövei vezetnek át egyik oldaláról a másikra.

Határozott mozdulattal kinyitotta a töfögő, piros Renault ajtaját, és beült a veje mellé.

4

Eddig csak háromszor járt az Erzsébet úti házban, ahol Mártáék laktak. (Tavaly is el kellett volna jönniük, az unoka konfirmálására, de Ágica már túl gyengének érezte magát az utazáshoz.)

Jól emlékezett a sárga, emeletes épületre. A Fellegvár oldalában emelkedő utca közepe táján volt, és éppúgy, mint a többi, javarészt patinás régi villa, ez is diszkréten bújt meg a kerítések mögött tornyosuló fák, sűrű bokrok mögött. A kovácsoltvas kapura is emlékezett, bár most kissé gyászos hangulatot árasztott a napszítta, fakózöld kerítés és a mögötte felsejlő gondozatlan virágoskert. A házhoz repedezett kőlépcső vezetett fel. A keskeny, meredek kocsifeljárón is nagy repedések éktelenkedtek, imitt-amott fűcsomókkal tarkítva.

Az épület homlokzata is megérdemelt volna egy kis gondoskodást. Ha nem is egy teljes átfestést, de legalább azt, hogy a vastag pókhálókat leseperjék az ablakkeretekről, vagy lenyessék az elszáradt repkényt ott, ahol már csak csupasz ágacskák tapadtak a falra, mint a múló idő kétségbeesetten kapaszkodó karmai.

Kissé elhanyagoltnak tűnt első pillantásra a ház és előtte a kis udvar is, de ezt Karcsi bácsi annak a számlájára könyvelte magában, hogy Mártát és Leventét bizonyára reggeltől estig sodorja a felgyorsult munkatempó, ahogyan a többi fiatalt is manapság. Nem csoda, hogy semmire sem jut idejük. Arról nem is beszélve, hogy Edina betegsége még pluszban sok időt, lótást-futást emészthet fel, hiszen a lány csak gondosan megválogatott ételeket ehet.

Levente már az úton errefelé jövet elmesélte az autóban, hogy mekkora kihívást jelent ez nekik. A menüt úgy kell összeállítani, hogy a normálisnak számító napi 30-50 gramm zsír helyett a lány csak 20 grammot fogyaszthat. De még jobb, ha ennek a felét. Persze mára már kapható a boltokban szép számmal olyan étel, aminek a címkéjén az áll, hogy „zsírszegény”, azonban nagyon figyelmesen kell kiszűrni, hogy mit is vásároljanak.

Az apósa leszegett fejjel ült, kezeit az ölébe ejtve.

– Megveszem én, amit kell – szólt halkan. – Ha pontosan megmondjátok, mire ügyeljek… És ezt-azt el is tudok készíteni…

– Nem, apus! – nyugtatta meg Levente, és megint kiült a szája szegletébe az a félmosoly. – Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy ott leszel Edina mellett. A bevásárlást, főzést Czakó doktornő intézi. Mindent megbeszéltünk vele. Nagyon jó fej.

Úgy adódott, hogy Karcsi bácsi rögtön az érkezésükkor megismerkedett Czakó doktornővel. Az apró termetű orvosnő is az Erzsébet úton lakott, néhány házzal feljebb. Ráncos arca és nagy szemüvege talán idősebbnek mutatta volna a koránál, de gyors, élénk beszédével, okosan csillogó szemeivel mégis inkább fiatalosnak hatott.

Amikor beléptek a konyhába, éppen a frissen vásárolt ételeket pakolta be Mártával a hűtőszekrénybe. A rövid bemutatkozás után teketóriázás nélkül ismertette, hogy melyik az Edina polca – „amihez nem kell nyúlni, kérem!” – és melyik az, „ahol a többiek járhatnak”. Ezt a „többieket” olyan furcsa, elmarasztaló hangsúllyal mondta, mintha nem is a lánnyal lenne gond, hanem velük, a többiekkel.

Karcsi bácsinak imponált az erélyes hangvétel és a céltudatos beszéd. A kis orvosnő magabiztosan intézkedett a konyhában, és úgy hagyakozott, mielőtt elment, mintha a saját házából távozna.

Nagy kő esett le az öregúr szívéről most, hogy élőben is látta Czakó doktornőt. Főleg azok után, amiket az autóban megtudott Edina diétájáról, és amitől olyan érzése támadt, hogy túl nagy fába készül vágni a fejszéjét.

Minden rendben lesz – morfondírozott magában bizakodóan. – Nem olyan nagy vasziszdasz eltölteni itt azt az egy évet, ha a legkényesebb résszel – az unoka étkeztetésével – más bajlódik. Nem is akárki, hanem egy tapasztalt orvosnő.

A ház tágasabb volt belül, mint ahogy a méretei sejtették kívülről. A szobákat jó érzékkel rendezték be, és bár a falakon itt-ott lepattogzott a festék, mégis módfelett lakályosnak tűnt az épület, barátságos derű áradt minden szegletéből. A bútorok java része az lehetett, amit még Levente nagyszülei hagytak hátra. Alig fél évvel Mártáék esküvője előtt meghalt a nagymama, így rögtön a mézeshetek után ideköltözhettek a fiatalok.

Karcsi bácsinak a földszinti vendégszobát készítették elő. A nappaliból nyílt az ajtaja, és mellette volt a lenti, zuhanyzós fürdőszoba.

– Nagyon jó lesz! – felelte Márta kérdő tekintetére az öregúr. Leült az ágy szélére. – Jó kemény a matraca, ahogy én szeretem.

– Segítsek kipakolni? Aztán megyünk vacsorázni.

– Nem, Mártikám. Elég, ha Levente behozza a csomagomat a kocsiból.

Márta és Levente szerdán Londonba repült a kora reggeli járattal.

Az első néhány nap elteltével Karcsi bácsi elégedetten nyugtázta, hogy minden úgy alakul, ahogyan eltervezték. Czakó doktornő lelkiismeretesen rendezte az étkeztetést, Edinával pedig semmilyen fejtörése nem volt. A lány talán a kelleténél szótlanabb, már-már kimért, de semmivel sem nehezítette a nagyapja helyzetét: nem panaszkodott semmire, nem hisztizett a szülei után. Csak kedvesen és röviden feltett néhány udvarias kérdést, azután elvonult a szobájába tanulni.

Karcsi bácsi világéletében gyerekek között mozgott az iskolában. Jól tudta, hogy egy felnőtt ilyen rövid együttlét után ennél sokkal többet nemigen remélhet a kamasztól. Még akkor sem, ha történetesen egy nagyapáról van szó, hiszen eddig bizony alig-alig látta őt az unokája.

Majd feloldódik a lány, csak ki kell várni – vélekedett Karcsi bácsi.

Addig is megpróbálta feltalálni magát az új helyzetben.

Gyorsan kialakult a napi rutinja: délelőttönként vagy elballagott a volt Astoria szálló mellett a Széchenyi téri piacig, vagy a gyaloghídon átvágva kiment a Sétatérre. Egyik alkalommal az utca végéből induló lépcsőkön felment a Fellegvárra is. Meg kell adni, a kilátás pazar onnan fentről, de megfogadta, hogy ezt kihagyja egy ideig, mert szörnyen fárasztó a lépcsőzés.

A délutáni szieszta helye a filagória volt.

A ház mögött volt egy kert, nem lehetett nagyobb öt árnál. Néhány kivénhedt gyümölcsfa szomorkodott benne, a telek végében pedig sűrű, áthatolhatatlan sövény húzódott.

A kocsifeljáró is ide vezetett fel, de a házból a legegyszerűbben a nappalin keresztülvágva lehetett a kertbe kimenni. A széles erkélyajtó egy fedetlen teraszra nyílt, majd a gyepen kirakott lapos, fehér kövek mutatták az utat a filagóriához. Az ösvény két oldalán elhanyagolt virágágyás árválkodott, körös-körül pedig kaszálásra érett magas fűszálak lengedeztek az örökösen jövő-menő lágy szellőben.

A gondozatlan kertre Karcsi bácsi még ráfoghatta, hogy „vadregényes”, ám erre a szűnni nem akaró, huzatszerű légmozgásra egy darabig semmilyen megbocsájtó jelzőt nem talált. Végül megadta magát, és úgy oldotta meg a széllel vívott egyenlőtlen küzdelmet, hogy – szeptember ide vagy oda – nyaka köré tekerte a sálat, fejébe csapta az ellenzős sapkát, és így ült ki.

Imádta a filagóriát.

Viszonylag tágas volt, rönkfából készült, zsindelyes tetővel. Csak az egyik oldalon volt valamennyire zárt. A farács vékony léceit kúszónövény nőtte be. Foghíjasan ugyan, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne lehessen belátni. A másik oldala nyitott volt, ellenben itt jól védett a közelében futó sűrű, magas kerítés.

Karcsi bácsi kitakarította, leseperte a vastag pókhálókat a sarkaiból, kihozott magának egy párnát, és amikor kényelembe helyezte magát az állítható támlájú székben, úgy érezte, hogy ez maga a földi paradicsom.

Igazi vénasszonyok nyara volt, hűvös reggelekkel, de kárpótlásul langyos levegőjű délutánokkal. Az utca zaját elnyelték a még teljes lombdíszükben feszítő fák. Egyszer-egyszer rigó trillázott vagy gerlék búgtak fel, és csak ha nagyon hegyezte az ember a fülét, akkor hallatszott fel tompán az utca aljából a város zúgása.

A temesvári tömbházban ilyen kényeztetésben nem volt része.

Semmi nem zavarta Karcsi bácsi nyugalmas délutáni pihenését a filagóriában. A szomszédok bizonyára dolgoztak, nem látott mozgást sem az egyik oldalon, sem a másikon. Emberi hangot sem hallott a kertben egészen addig a délutánig, amikor váratlanul fura telefonbeszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. A kerítésen túlról szűrődött át a hang.

Azon a napon történt, amikor lehozta a padlásról a régi írógépet.

5

Reggel lekísérte Edinát a kapuig, és rögtön vissza is sétált a házba, mert a lány már az első nap szólt, hogy cikinek tartja, ha sokáig integet utána a nagyapja az utcán.

Elmosogatott, felseperte a konyhát, majd átfutotta a híreket.

Az „Admirál Klubban” kártyázás közben sokszor előjöttek politikai témák is. Ilyenkor mindegyikük azon iparkodott, hogy a legaktuálisabb, legszenzációsabb hírrel álljon elő. Ő általában lépéselőnyben volt a többiekhez képest, mert nem a tévé esti híreiből szerezte az információit, hanem az internetről. A laptopja – egy ezüstszürke Dell – kétszer olyan vastag és háromszor olyan súlyos, mint a modernebb számítógépek, ellenben megbízható jószág, tökéletesen alkalmas arra, amire használja: a hírek böngészésére. Régebben, amikor még dolgozott, esténként kerített sort az interneten való „pedálozásra” – ez Ágica kifejezése volt, és ő is átvette, mert találónak érezte. Ám amióta nyugdíjba vonult, a „pedálozás” áttevődött a délelőtti órákra. Kényelmesen elhelyezkedett a faragott hintaszékben, ölbe kapta a számítógépet, és egy órácskát a híreket olvasgatta.

Mártáék lakásában a nappali bőrfotelébe fészkelte be magát a reggeli után. A szebb napokat megélt fotel hátát már kikezdte az idő. Ráncos és repedezett volt, ezért egy tűzpiros műcsergével takarták le. Az a kifejezetten tágas, jóravaló idős bútordarab volt, amelyben sokkal kellemes az ülés, mint az újabban készült karosszékekben.

Felnyitotta a laptopot. Ezúttal sem fukarkodtak a hírportálok a bombasztikus szalagcímekkel:

„Theresa May miatt száll ki a politikából Cameron?”

„Hatéves gyerek kezében robbant a Galaxy Note 7”

„Tarol a biosör” 

„Szalmonellát találtak a szezámmagban – a dm visszahívja termékeit”

„Jobbulást kíván ellenfelének Trump”…

Amikor megunta a hírek tallózását, Karcsi bácsi kilépett a hátsó teraszra, és megszívta a tüdejét a ropogós reggeli levegővel. Felnézett az égre, a háztetők fölé, ahol már gyülekeztek a bánatos, lomha felhők, és megállapította magában, hogy lóg az eső lába, bármikor eleredhet egy kiadós zuhé. Jobb lesz, ha aznap nem csatangol el semerre.

Olvasni fog.

Elsőnek átnézte a Temesvárról hozott könyveket, de nem volt közöttük olyan, amit most szívesen olvasna. Úgy emlékezett, hogy az egyik fenti szobában látott egy könyvespolcot. Hátha ott talál kedvére valót.

Felment az emeletre. Edina szobájában valóban volt egy hosszú, fehér polc az egyik falon, rajta keménykötésű, színes borítójú könyvekkel, azonban mint kiderült, ezek jobbára ifjúsági regények voltak.

Amikor visszacsukta az ajtót, megpillantott egy hosszúnyelű, fekete fémkampót az előszoba sarkában. Fölötte, a mennyezeten pedig egy csapóajtót.

Alighanem ez lesz a padlásajtó – állapította meg.

Levente beszélt arról, hogy a háznak van egy tágas padlása, de arra már nem került sor, hogy meg is mutassa.

Kis kínlódás és ügyetlenkedés után végre sikerült lenyitnia a kampóval az ajtót. Belső felére összehajtott, csuklós létrát szereltek.

Felnézett a mennyezeten tátongó nyílásra. Úgy döntött, enged a kíváncsiságnak. Lenyitotta a létrát, és felment a padlásra.

Fülledt meleg volt fent. Vékony csíkokban tűzött be a fény két pici ablakon, s a felkavart porszemcsék álmatagon köröztek a félhomályban.

Néhány ósdi kartondoboz hevert szerteszét a kiálló gerendák között, ujjnyi vastagon állt rajtuk a por. Elég volt az elsőt kinyitnia, tudta, hogy néhány csorba porcelánfiguránál többet vagy érdekesebbet úgysem talál.

Már csalódottan indult volna vissza, amikor a padlás egyik szegletében megcsillant valami egy kopott, pókhálós rongydarab alatt. Odalépett, és amikor felemelte a rongyot, kiderült, hogy egy régi írógép dobozának a zárjára vetődött a fény.

A barna táskán jól kivehetően az állt: Olympia.

Felnyitotta. Lenyomott néhány billentyűt. A gyér világításban úgy tűnt, hogy az írógép kifogástalanul működik.

Karcsi bácsi szíve nagyot dobbant. Egyszeriben megrohanták az emlékek azokból az időkből, amikor még tanítóképzős volt Nagyváradon és albérletben lakott egy szelíd tekintetű, lógó bajuszú sekrestyés házában. A nagyszobában, egy termetes szekrény tetején pihent használatlanul egy írógép. Már ki tudja hány éve lehetett ott. Előbb csak a tekintetével simogatta sóváran, valahányszor átvonult a helyiségen, de aztán összeszedte minden bátorságát, és rákérdezett, hogy leveheti-e, kipróbálhatja-e az írást rajta. A főbérlő nem bánta, megengedte, hogy átvigye a szobájába, s ott kedvére csapkodja.

Azonnal kezelésbe vette az írógépet, alig tudott betelni a fehér lapokon sorakozó nyomtatott betűk látványával. A lelkesen lepötyögött gondolatok már nem csak irkafirkák voltak, hanem komoly gondolatok, amilyeneket csak a nyomtatott könyvekben olvas az ember. Előbb versekkel próbálkozott, később regénybe kezdett, nem is egybe – de egyiknél sem jutott az első néhány fejezetnél tovább.

A sekrestyésnek is mechanikus írógépe volt, amilyen ez is, csak az más gyártmányú volt: egy ébenfekete Corona.

Leporolta a tenyerével az írógép keményfedeles tartóját. Óvatosan megemelte, próbálgatta, hogy elég erős-e a füle, kibírja-e a lecipelést.

Súlyosabbnak bizonyult, mint gondolta. A meredek létrán reszketni kezdtek a lábai a vigyázó erőfeszítéstől. Fellélegzett, amikor az utolsó fok után végre szilárd talajra lépett.

Az írógépet egyenesen a filagóriába vitte. Csak azután ment vissza az emeletre, hogy visszazárja a padlásfeljárót.

Edina íróasztaláról elvett néhány ívlapot.

Belebújt a kabátjába, sálat, sapkát tett, és izgatottan kisietett a kertbe.

Alaposan szemügyre vette az írógépet, és örömmel nyugtázta, hogy tökéletesen működik. A fekete festékszalagon látszott, hogy alig használták. Befűzött egy lapot, és legépelt néhány szót. Kipróbálta a sortovábbító kart, majd a nagybetűváltó szerkezetet. Az írógép-kocsi hengere könnyedén emelkedett meg, egy finom kis kattanással.

Lelkesen gépelni kezdett, mind a tíz ujjával, találomra ütve le a billentyűket, de a lengőkarok összeakadtak, ezért nyugalmat parancsolt magára, és lassan, megfontoltan folytatta az írást:

„A Galaxy Note egy hatéves gyerek kezében robbant.”

Éles csengetés jelezte a sorváltást.

„Donald Trump jobbulást kíván.”

Lenyűgöző látvány volt, ahogy minden koppanás után szépen, szófogadóan gyülekeztek a szavakba rendezett betűk a lapon.

Az öregúr megtekerte a befűző gombot, és kihajtotta a tesztlapot a gépből.

Írni fog. Kezdetnek egy rövid novellát.

Hátradőlt a kerti székben, és lehunyta a szemét.

Pár percig gondolkozott a cselekményen, azután gyorsan kitalálta a szereplőket is hozzá. A történet csattanója még csak halványan sejlett fel benne, de már érezte ujjbegyeiben a türelmetlen bizsergést, hogy mielőbb papírra vesse a sztorit.

Befűzött egy üres lapot. Amikor lenyomta az első billentyűt, úgy vert a szíve, mint egy buzgó kisiskolásnak.

Mire Edina megjött az iskolából, meg is született a novella. Kevés híján négy oldal volt a terjedelme, és a vége jó csattanósra sikeredett.

– Kipróbálhatom majd én is? – csillant fel Edina szeme, amint a sűrűn gépelt oldalakat nézegette.

– Ugye, milyen izgalmas? – lelkendezett Karcsi bácsi. – Gyere, megmutatom!

Rögtön felpattant a székből, hogy átadja a helyét a lánynak, de az szabadkozott, hogy holnapra kérte be az irodalomtanár a nyári vakációs olvasónaplókat, ebéd után inkább azzal foglalkozna.

– Este megnézzük – mondta, és már indult is vissza a házba. – Vagy holnap, ha elhúzódik a tanulás.

Amíg Edina átöltözött, Karcsi bácsi megmelegítette az ebédet.

– Olvastad Tom Sawyer kalandjait? – kérdezte, miközben Czakó doktornő lencsefőzelékjét kanalazták. – Az volt az első könyv, amelyiknek a kéziratát írógéppel írták meg. Egy Remingtonon.

– Jópofának tűnik az írógép – jegyezte meg Edina. – De nem egyszerűbb számítógépen írni? Ha javítani kell például…

– Elvileg igazad van, kicsim – válaszolta a nagyapja. – Viszont… Majd meglátod, amikor írni kezdesz rajta. Az a hang! A billentyűk kopogása! Annyira inspiráló, hogy azt szavakkal ki nem lehet mondani.

Miután befejezték az ebédet és Edina felment a szobájába, Karcsi bácsi visszaült a filagóriában az írógép elé. Büszkén elővette a kéziratát – amit ő is írógépen írt, mint a nagy Mark Twain –, és arra készült, hogy újraolvassa, amikor neszezést hallott a szomszéd telek felől.

Előbb egy tompa susogást. Úgy hatott, mintha a kerítés sövényét súrolná végig valami.

Aztán lihegés szűrődött át – valaki kapkodva szedte a levegőt a túloldalon. Valahol egészen közel. Szinte karnyújtásnyira.

Karcsi bácsi lassan leeresztette az asztalra a lapot. Rátette a hamutárcát, hogy ne fújja le a szél.

A hang irányába fordította a fejét. Látni semmit nem látott, de határozottan úgy érezte, hogy valaki figyeli a kerítés másik oldaláról.

A következő pillanatban mély vakkantás hasított a levegőbe. Olyan közelről és olyan hangosan, hogy Karcsi bácsi összerezzent.

– Vitéz! – kiáltotta egy női hang a szomszédból. – Ide gyere!

Újra az a surrogás, újabb átható vakkantás, majd csend lett.

Karcsi bácsi elnyomott magában egy mosolyt. Az ijesztőnek hangzó furcsa hangokban nincs semmi rejtélyes – csak egy kutya szaglászik a szomszédban.

Kissé megemelkedett a székben. Megpróbált átlesni, de a kerítés túl magas és sűrű volt ahhoz, hogy bármit is láthasson.

Amióta itt van, ez az első alkalom, hogy felbukkan valaki a szomszédban. Méghozzá egy nő. Kutyával.

Felállt. Nesztelenül kilépett a filagóriából, és közelebb ment a kerítéshez.

Ekkor a túloldalon csörögni kezdett egy telefon. Azzal a nagyon is ismerős, idétlen, elavult csengőhanggal. Tíz évvel ezelőtt neki is Nokia telefonja volt, még gombos, az szólt így.

A nő nem sietett felvenni. Amikor végre beleszólt, olyan öblös, búgó hangja volt, mintha az előbbi ugatás emberi megfelelőjét próbálná hozni.

– Hállóóó! Susanne Günther… Á, üdvözlöm! Igen, jó helyre telefonált… Értem. Hát ez csodálatos hír! El sem tudja képzelni, mennyire boldoggá tesz a hívásával…

Karcsi bácsi visszaballagott a filagóriába. Lassú, puha léptekkel, hogy ne tűnjön úgy, mintha hallgatózni akart volna a kerítésnél.

A nő zavartalanul tovább beszélt:

– Így van! Csakis abban az esetben, ha eredeti… Hát hogyne, kérem! Ahogy a hirdetésben is áll: 45 ezertől 60 ezerig…

Karcsi bácsi elfoglalta a helyét az írógép előtt, és kézbe vette a kéziratát. Olvasni kezdte, de nem tudott a szövegre figyelni, olyan hangosan beszélt a szomszédasszony. Singer varrógépekről, sorozatszámokról… ennyi ezer meg annyi ezer euróról…

Hol felerősödött a nő hangja, hol lehalkult – ezek szerint le-fel sétál a kertben.

Az öregurat bosszantotta, hogy megzavarták az alkotói folyamat kellős közepén. Ezért úgy döntött, jelzést küld a kerítés túloldalára. Hogy bizony más is van itt, aki dolgozni szeretne – méghozzá csendben, ha lehet.

Befűzött egy ívet az írógépbe, és kéjes örömmel leírta, hogy:

 „Csendet kérek! Nem érdekel a Singer varrógép!”

A hatás nem maradt el. Egyszeriben síri csend lett. Ám ez csak pár pillanatig tartott, azután újra megszólalt a nő:

–  Nem, kérem, hiába fényképezi le a sorszámot, én abban nem bízok. Annyi csalás történik manapság! És mivel előre fizetek…

Karcsi bácsi nem hagyta magát. Újra gépelni kezdett. Ezúttal három sort is megtöltött az apró, fekete betűkkel. Jó erősen verte a billentyűket, hogy egyértelmű legyen az üzenet.

A nő érzéketlenül tovább beszélt:

– Ne törődjön ezzel a zajjal, én kitűnően hallom önt. Tehát, amint mondtam, hívja fel a telefonszámot, amit az imént megadtam. A független szakértő kiszáll, leellenőrzi a gépet, és kiállít egy tanúsítványt arról, hogy jó a sorszám. Ez nagyon fontos… Ne féljen, megbízható, és nem is kerül sokba. Úgy tudom, ezer euró a díja. Aprópénz az ötvenezer euróhoz képest, nem? Amint a szakértő értesít, hogy minden rendben van, rögtön felveszem önnel a kapcsolatot, és megbeszéljük, hogyan juttatja el hozzám a varrógépet… Hogyne, kérem! A pénzt előre utalom! Úgy van! Kereken ötvenezer! Gratulálok! Maga egy igazi mázlista!

Elköszönt, és letette.

Karcsi bácsi megörült, hogy végre csend lett. Elégedetten hátradőlt a székben.

Sajnos a csend nem tartott néhány percnél többet.

– Tata! Tata!

Edina az erkélyajtóban állt, onnan szólongatta.

– Hívom apuékat Skype-on. Gyere be te is, tata! Hallasz?

Karcsi bácsi kelletlenül felállt. Ha szerencséje van, a szomszédasszony már nincs a kertben, visszament a házba.

Nem volt ennyire szerencsés.

Alig indult el a fehér köveken, Edina oldalra nézett, és átszólt a kerítés túloldalára:

– Szia, Zsu!

– Szia! – köszönt vissza egy reszelős női hang.

6

Karcsi bácsi nem tartotta magát jó megfigyelőnek. Sőt, úgy gondolt magára, mint a világnak egy túlontúl felületes szemlélőjére. Sokszor csodálta Ágicának azt a képességét, hogy a pillanat töredéke alatt végigröntgenezett valakit, és a legapróbb jelek alapján messzemenő következtetéseket vont le – úgy, hogy soha nem fogott mellé.

Ő erre képtelen volt. Igaz, nem is nagyon törekedett az ilyenszerű villámgyors megítélésre, mert a lelke mélyén úgy gondolta, hogy van ebben egy pindurka kegyetlenség. Nem alkothatunk véleményt olyan személyről, akinek meg sem adtuk az esélyt, hogy bemutatkozzék vagy felvázolja a saját elképzeléseit. Amikor előhozakodott ezzel a megközelítéssel, Ágica magabiztos hangon kifejtette, hogy ő olyan emberrel még nem találkozott, aki őszintén önmagát adná.

– A génjeinkbe van kódolva, hogy mindig szebbnek és jobbnak mutassuk magunkat mások előtt – mondta.

Karcsi bácsinak tehát szent meggyőződése volt, hogy az a pár másodperc alatt, amíg zavartan és sietve átköszönt ő is Mártáék szomszédasszonyának, semmi érdemlegeset nem vett észre. A harmincas éveiben járó fiatal nőt látott, akinek cigaretta lógott a szájában és nagyon borzos volt a haja. Mellette hosszú pofájú, nagy barna kutya állt. Ennyi. Nem valami szenzációs, világrengető megállapítás.

Tévedett.

A következő hónapokban számtalanszor volt alkalma alaposan megfigyelni Zsuzsát – olyankor, amikor hosszan beszélgettek –, mégsem mondhatott volna róla ennél sokkal többet: szélfútta, borzos fekete haja van, folyton lóg egy cigarettavég a szája sarkában, és az a termetes, barna vadászkutya állandóan körülötte sertepertél.

Másnap délelőtt ismerkedtek meg.

Karcsi bácsi egy új ötleten mélázva iszogatta a kávét a filagóriában, amikor a kerítés mögül megszólította a szomszédasszony:

– Hahó! Jó reggelt!

Udvariasan felpattant a székből, visszaköszönt, és a sövényt pásztázva próbálta kitalálni, hogy pontosan hol is állhat a nő.

– Jöjjön kicsit feljebb, a ház felé – zendült fel a mély, rekedtes hang, mintha a másik a gondolataiban olvasna. – Itt van egy rés. Na, jöjjön már, mire vár?

A sövény pár lépéssel feljebb valóban ritkább volt egy helyen, annyira, hogy jól kivehette a bő, kék háziköntöst, és azt is látta, hogy a szomszédasszony alaposan végigméri őt. Kissé leeresztett szemhéjakkal, szúrósan.

A nő közelebb hajolt.

– Maga kopogott úgy a tegnap, mint egy eszelős? – szegezte neki a kérdést minden különösebb bevezető nélkül.

Karcsi bácsi zavartan dadogott valamit arról, hogy elnézést kér a zaj miatt, ő csak egy régi írógépen írt.

– Egyáltalán ki maga? – folytatta a nő. – Nem emlékszem, hogy láttam volna errefelé. Egy elveszett és megkerült nagyapa talán?

Az első döbbenet után Karcsi bácsi végre magához tért.

– Eltalálta – felelte kimérten. – Igen, úgy is mondhatjuk, hogy én az elveszett és megtalált nagyapa vagyok.

– Aha. Nem bántam volna, ha nekem is egy ilyen fess nagyapa bukkant volna fel az életemben. Ezzel a selyemsállal pont úgy fest, mint Laurence Olivier a hetvenes évek elején… Ó, ne haragudjon! A húgom szerint le kellene szoknom arról, hogy bárkivel megismerkedem, rögtön egy színészhez hasonlítom…

Az öregúr elmosolyodott.

– Én mint Sir Olivier? Hm! Hízelgő, bár nem állítanám, hogy úgy tudom szavalni Shakespeare-t, mint ő. De ha akarja, megkérdezhetem vagy ötvenszer, hogy „Biztonságos? Biztonságos? Biztonságos?”

A nő a kerítés túloldalán szemmel láthatóan elképedt.

– Maraton életre-halálra! – kiáltott fel. – Laurence Olivier és Dustin Hoffman! 1976!

Úgy hangzott, mintha egy kvízműsor utolsó körös kérdését fejtette volna meg.

Karcsi bácsi szerényen biccentett.

– Ezt nem hiszem el! – folytatta a szomszédasszony. – Egy másik mozibolond? – Vidáman felnevetett. – Maga sokkal jópofább, mint a rokonsága, esküszöm! Még be sem mutatkoztunk egymásnak. Én Novák Zsuzsa vagyok.

– Szekeres Károly. Örvendek.

– Mondja, Károly, ugyan mit pötyögött az írógépen? A frászt hozta rám! Azt hittem, eleredt a jégeső!

Karcsi bácsi nyelt egyet.

– Én… csak annyit akartam… – Önérzetesen megigazította a sálat a nyakában. – Egy novellát írtam.

– Igazán? Remek! Elolvashatom?… Min lepődött meg annyira? Ha valaki ír, nem azért teszi, hogy valaki más is elolvassa? Oké, nem erőltetem. Nem muszáj, ha nem akarja. – Lehajolt, és megcirógatta a kutya nyakát. – Gyere, Vitéz, hagyjuk a művész urat dolgozni. Viszontlátásra, Károly! Talán még összefutunk, ha itt lesz még egy ideig… Apropó! Úgy rémlik, hogy napok óta meg sem mozdult az a vén piros tragacs. Levi nincs itthon? Talán elutaztak valahova?

– Igazából azért vagyok most itt. Hogy Edina ne legyen egyedül. A szülei külföldre mentek. Dolgozni.

– Értem. Bravó! Ki sem néztem a két mamlaszból.

– Magácskának aztán jól felvágta a jóisten a nyelvét, mondhatom! – bátorodott meg Karcsi bácsi.

– Csak akkor hímelek–hámolok, szépítgetem a dolgokat, ha nagyon muszáj – válaszolta nyomatékkal a kócos frizurájú szomszédasszony. – Különben minek fárasszam magam vele?

Sarkon fordult, és elindult a ház felé. A kutya a nyomában lépdelt.

– Várjon! Zsuzsa! – szólt utána az öregúr. – Szeretném, ha elolvasná, amit írtam. Kíváncsi vagyok a véleményére… Ha már azt mondja magáról, hogy megrögzött szókimondó.

A nő visszaballagott a kerítéshez.

– Valóban hiszek az egyenes beszédben – mondta. – És már sok ember szájából hallottam, hogy az igazságra, csakis az igazságra kíváncsiak, azt keresik. Aztán kiderül, hogy keresni szerették, de megtalálni nem.

Karcsi bácsi bólintott, majd fürgén visszament a filagóriába, felkapta az asztalról a gépelt lapokat, és vékony hengerré tekerte őket, hogy átférjenek a drótkerítés szemén.

– Elnézést kell kérnem magácskától – bukott ki belőle, miután átcsúsztatta a kéziratot. – Nem akartam hallgatózni, bizonyúristen, de akaratom ellenére elcsíptem a beszélgetését. Jól értettem? Régiségkereskedő?

Zsuzsa szája sarkában vörösen izzott fel a cigaretta vége. A szemében is felvillant egy szikrányi bizalmatlanság.

– Van egy megrendelőm. Annak a nevében vásárolgatok ezt-azt – felelte szárazon. – Vannak régiségei? Netalán éppen egy varrógép?

Karcsi bácsiban felülkerekedett a kíváncsiság, tovább faggatózott:

– Nem, szó sincs erről! De kérdezhetek valamit? Soha nem értettem, mi olyan pláne plusz a Singer varrógépekben. Jó, azt mondják, hogy különösen időtállóak. A százéves Singer csak akkor ragad be, ha étolajjal kenik be. De biztosan nem ezért vadásszák őket. Az ember folyton belebotlik hirdetésekbe. Nagyon keresettek. És drágák. Miért? Mégiscsak egy egyszerű varrógépről beszélünk, nem?

A nő előbb ráérősen kifújta a kékesfehér füstöt a sövény fölé, csak azután válaszolt:

– Az egyszerű varrógép nem drága. Az a drága, ami valamitől különleges.

– Rendben. Mitől különleges a Singer?

– Lehet, hogy az én nyelvemet felvágták, de maga, Károly, baromi kíváncsi, az szent! Hát ide figyeljen, megmondom. Mennyit adna egy olyan varrógépért, amelynek a belsejébe egy titkos kódot véstek?

– Miféle kódot?

– Mondjuk, egy banki kódot. Egy kövér svájci bankszámla kódját. Ismeri a svájci rendszert, ugye? Aki a kódot ismeri, azt szó nélkül kiszolgálják az ottani bankokban.

– Ugyan, kérem, ezek gyerekmesék! Ki vésne be egy ilyen kódot a varrógépbe?

– Például pont maga, ha történetesen zsidó lenne valamikor a harmincas években, és a nácik az ajtaján dörömbölnének. A háború után az lenne az első dolga, hogy mindenáron megkeresse a varrógépet, visszavásárolja, és aztán irány Svájc!… Nem beszélve arról, hogy a varrógép belsejébe akár platinarudacskákat is elrejthetett volna. Amiről más azt hiszi, hogy holmi ártatlan alkatrész, arról kiderül, hogy egy kész vagyon!

– Ezt most komolyan mondja? – hunyorgott Karcsi bácsi. – Azt hittem, hogy a Singer varrógép azért értékes, mert különleges régiségnek számít.

A nő kurtán felnevetett.

– Régiség?! Maga aztán jópofa fazon, Károly! Ne haragudjon, mennem kell. Hagyom, hogy még ábrándozzon ezen egy keveset. Ma nem lesz időm a novellájával foglalkozni, de amint elolvastam, szólok.

Az öregúr kényelmesen befészkelte magát a kerti székbe, gyengéden megsimogatta a billentyűket, és arra gondolt, hogy megvan, miről szól majd a második írása.

Erős, plasztikus képet festett fel a szomszédasszony: az ajtón dörömbölő nácik, a házban reszkető zsidók… De amikor azt próbálta elképzelni, hogy a szakállas, idős Mojse rabbi a svájci bankszámla kódját vésegeti be egy kibelezett Singer varrógépbe, elbizonytalanodott. Ez egy akkora hülyeség, hogy ha megírja, évtizedekig rajta röhögnek az olvasók.

A Maraton életre-halálra filmben a koncentrációs tábor orvosa sem kód bemondásával jutott be a New York-i bank széfjéhez. Volt neki egy kulcsa. Hiába idegeskedett, hogy ez vajon „Biztonságos? Biztonságos?” lesz, a kulccsal simán hozzájutott a háborúban összeharácsolt gyémántokhoz.

Még hogy svájci kód!

Ugyan már! Más sztorit kell kitalálnom.

7

Szombatra elromlott az idő.

Karcsi bácsi az őszi zápor egyenletes zúgására ébredt. Amikor elhúzta a függönyt, lehangoló látvány tárult elé. Az apró szemű esőt hullámokban hordta jobbra-balra a szél a kertben. A fák dacosan szegezték neki vállukat az égről csüngő barnás felhőknek, és úgy potyogtak le ágaikról a levelek, mint megannyi fakó verejtékcsepp.

Lőttek a délelőtti írogatásnak a filagóriában.

Az írógép! – hasított bele. – Az bizony kint maradt!

Gyorsan magára kapta a házikabátját, belebújt a papucsába, határozott mozdulattal feltépte az erkélyajtót, és az esővel mit sem törődve kifutott a filagóriába. Pár pillanat múlva már bent törölgette a nedves írógépet.

Edina álmos szemekkel baktatott le a lépcsőn.

– Jó reggelt, tata! Megázott? – kérdezte ásítva.

– Szerencsére nem vészes – egyenesedett ki a nagyapja. Végigsimította nedves haját. – Jól aludtál, kicsim?

A lány nagyokat bólogatott, és még egyet ásított mellé.

– Írhatok én is? Megtanítasz? – mutatott az írógépre. – Reggeli után.

– Persze! Imádni fogod – felelte Karcsi bácsi.

Amíg Edina elővette a kamrából a zabpelyhet, ő bekészített egy adag kávét. Majd az asztalhoz telepedett, és figyelte, ahogy az unokája zabkását preparál forró vízzel.

– Biztosan azt akarsz reggelizni? – kérdezte. – Nagyanyáddal mindig rántottát ettünk szombaton reggel. Nagyon finomra készítem – tette hozzá kacsintva.

Edina megrázta a fejét.

– Kedves tőled, hogy felajánlod, tatus, de nem kérek.

Karcsi bácsi felállt, kitöltötte magának a kávét.

– Még meggondolhatod magad… – unszolta tovább a lányt. – A végén megbánod.

Edina kanala hangosan koppant az asztalon.

– Nem fogom… megbánni!

Ezt olyan dacosan szűrte a lány a fogai között, hogy a nagyapja rögtön elrestellte magát. Eszébe villant a tiltólista, amit Levente sorolt az autóban. Egy oktondi, erőszakos vénembernek érezte magát.

– Ó! Ne haragudj, bogaram! Én csak…

A lány hosszan ránézett. Azzal a mérhetetlenül komoly ábrázattal, ami csak az igazukért háborgó kamaszokra jellemző. Aztán gyorsan kihunyt a szeméből az elfojtott düh, és valamivel lágyabb hangon lezárta a témát:

– Nincsen semmi baj. Majd megszokod, és kész.

Gépies mozdulatokkal folytatta az evést.

Karcsi bácsi csendben szürcsölgette a kávéját. Azon tanakodott magában, hogy mivel tegye jóvá a baklövését.

Edina nem nehezítette a dolgát. Kedvesen arra biztatta, hogy magának igenis készítse el azt a rántottát, ha kívánja. A kamrában van paradicsom is hozzá.

– Azért nem kell nagyon bereggelizni – szólt hátra a válla fölött a lány, miközben elmosta a tányérját. – Ma Béla tatáéknál ebédelünk. Nem felejtetted el, ugye?

Karcsi bácsi intette, hogy „Dehogy!”, pedig teljesen kiment a fejéből.

Molnárékkal, a Levente szüleivel még nem találkozott, amióta feljött Kolozsvárra. Máltán üdültek, és úgy volt, hogy csak pénteken este érkeznek haza. Üzentek, hogy szombaton ebédre várják Edinát és a temesvári apatársat.

– Pontban kettőkor, egy perccel sem később! – Edina elmélyített hangon mondta ezt, és felemelte hozzá a mutatóujját, amiből Karcsi bácsi megértette, hogy alighanem Béla tata hanghordozását utánozza. Nagyon aranyosan csinálta.

– Ne haragudj, tata, de most magadra hagylak. A szobámban leszek. Reggeli után szólj fel, és megnézzük az írógépet. Oké?

– Oké.

Karcsi bácsi egy kis bűntudatot érzett, amikor megtörte a tojásokat, mégis úgy döntött, nem mond le a rántottáról. Arról nem volt szó, hogy neki is minden esetben alkalmazkodnia kell Edina étrendjéhez.

Illatosan gőzölgött a tányérjában a reggelije, de alig csúszott le belőle egy-két falat. A paradicsom csak rontott a helyzeten. Az sem esett jól neki. Meglehetősen ízetlen volt. Először arra gyanakodott, hogy az előbbi incidens vette el az étvágyát. Végül rövid töprengés után rájött, hogy más oka van az ingerültségének.

Kár, hogy nem ülhet ki a kertbe, de még ennél is bosszantóbb, hogy délben találkoznia kell Bélával és Ildivel. Az a kevés alkalom, ahányszor eddig látta őket, elég volt hozzá, hogy tudja: képtelen zöldágra vergődni velük. A legnagyobb jóindulat mellett sem tud kijönni ezekkel az emberekkel. Egyszerűen ki nem állhatja őket. Ahogyan valószínűleg Béláék sem rajonganak érte. És ezúttal nem lesz itt Ágica, hogy remek villámhárítóként elviselhetővé tegye a találkozást velük.

Az egyetlen megoldás az lesz, ha teljes közönyt erőltet magára és nem reagál a provokációkra. Ezzel majd csak eltelik az idő, és aztán jöhetnek haza.

Megmosakodott, felöltözött, az asztal szélére igazította az írógépet, majd felszólt az unokájának.

Gyalog mentek Béláékhoz, és úgy időzítették, hogy jóval „pontban kettő” előtt megérkezzenek a Donát úti házhoz.

Edina felajánlotta, hogy segít Ildinek a tálalásban. A férfiak bevonultak a magas mennyezetű nappaliba, amelynek levegőjében szimfonikus muzsika szólamai keveredtek a keleti füstölő nehéz, édeskés illatával.

A konyhából tányércsörömpölés zaja hallatszott be, profán módon el-elnyomva Vivaldi andalító csellószonátáját. A lemezjátszó a régi kötésű könyvekkel telezsúfolt szekrény végében szólt, a hatalmas, faragott rámába zárt mezei virágos festmény alatt.

Béla a máltai látnivalókról áradozott. Karcsi bácsi néhányszor megpróbálkozott egy-egy udvarias megjegyzéssel, de az apatárs felemelt mutatóujjal és emelkedő hangerővel jelezte, hogy még nem ért a beszámoló végére. Így hát csendes beletörődéssel hallgatta, közben szórakozottan forgatott a kezében egy kecses, szűkülő szájú, talpas poharat.

– A „katedrálisát” figyeled? – kérdezte váratlanul Béla.  A pohár felé bökött a fejével.

– Hogyan? – ocsúdott fel Karcsi bácsi. Ezek szerint véget ért Béla fölényeskedő áradozása Máltáról.

– Lötyköld meg bátrabban! Úgy, hogy a whisky nyalja körbe a pohár falát. Amikor visszacsorog, a kis patakok kirajzolják a „katedrálist”. Látod, öregem? Persze csak a finom, olajos whiskyknél van ez így. Single malt. Ez az igazi! A kevertnél, amit otthon vagy a barátaidnál ihatsz, ezt nem fogod látni.

Karcsi bácsi sóhajtva végigmérte az apatársát. Végre megértette, hogy mi teszi ellenszenvessé.

Alapvetően nem lenne vele baj, hiszen el kell ismerni, érdekes történetekkel rukkol elő, rendkívül művelt, és olyan választékos modorban mesél, mintha egy ismeretterjesztő tévéműsorban szerepelne. A megjelenése is imponáló. Jól szabott barna öltönyt vett fel a mai alkalomra, nyakkendővel, pedig ez csak egy egyszerű ebéd az unokájával és az apatársával. Még mellény is van a zakója alatt! Félkopasz fejével, őszülő körszakállával és dudorodó pocakjával úgy fest, mint egy elfoglalt mecénás, akinek éppen van öt szabad perce, amit hajlandó a nyomorult halandóra fecsérelni.

Válogatott italokat ajánlott fel, „amíg a lányok elkészülnek az étellel”. Végül egy különös nevű, díjnyertes whiskyt vett elő a bárból. Elmagyarázta, hogy a forrásvízbe áztatott árpát tőzeg elégetésével szárítják, és a tőzeg illatos füstje adja az ital sajátos, füstös ízét.

Speciális poharakat vett elő, gondja volt rá, hogy művészien gravírozott tálcáról kínálja a whiskyt.

Feltett egy szimfonikus lemezt. Tökéletes hangulatot teremtett ahhoz, amit ő maga így fogalmazott meg: „Legyen ez a kettőnk gentleman pillanata.”

Mibe is lehetne belekötni? Ennél gálánsabb, szórakoztatóbb házigazdát nem is kívánhatna a vendég. És mégis… Béla egyetlen alkalmat sem szalasztott el, amivel ne jelezte volna, hogy bár úgy tűnik, mindenki egyenlő, azért bizony vannak, akik egyenlőbbek a többinél. Akik nem csupán ösztönösen szédelegnek a nagyvilágban, mint a nagy többség, hanem tudatosan és felkészülten végzik a dolgukat. Akkor is, amikor dolgoznak, de akkor is, amikor kikapcsolódnak. Sőt akkor is, amikor vendégségbe várnak valakit. Ez egyedül az ő kiváltságuk, amely magasan a többiek fölé helyezi őket. Bárki megpróbálhatja leutánozni őket, de az biztos, hogy egy kisstílű majomkodásnál többre nem viszi.

– Különben – szónokolt tovább Béla, miközben keresztbe tette a lábát – mondok még valami érdekeset a whiskyről. Ne érezd magad rosszul, amiért nem tudtad, Karcsikám. Azt mondják, a jó pap holtig tanul. Ez igaz a tanítókra is, hehehe! Szóval: ha azt mondom, Bond (tudod, James Bond, a 007-es ügynök), gyorsan rávágja mindenki, hogy „vodka-martini, rázva, nem keverve”. Pedig ez eredetileg nem így van. Mármint Ian Fleming regényében. Ott Bond általában whiskyt ivott, nem holmi összekutyult löttyöt, mint később a filmekben.

Szaglászni kezdte a levegőt, és a konyha irányába tekerte a fejét.

– Hörpintsd be, Karcsi, mert úgy érzem, elkészült a hal.

Mintegy végszóra, kitárult a szárnyas ajtó, amelyik a nappalit elválasztotta az ebédlőtől, és fülig érő szájjal belépett Ildi.

– Jól is mondod, apuci! – csücsörítette vastagon rúzsozott ajkait a férje felé. – Tessék, kérem, kifáradni, a hölgyek már tálaltak. Ugye, aranyom? – fordult a mögötte álló Edinához. A lány egy segélykérő pillantást villantott a nagyapjára.

Neki sem lehetett könnyű kint a konyhában, szegénykének.

Béla kissé eltúlzott lendülettel pattant fel a fotelből, és tréfásan megfenyegette Ildit.

– Kifáradni azért nem szeretnénk, Ildi lelkem – jegyezte meg kedélyesen, és felesége derűs kuncogással méltányolta a szójátékot.

Molnár Ildi is kitett magáért: világos színű kosztümben volt, nyakában elegáns kis rózsaszínű sállal, magasra tupírozott frizurával. Karcsi bácsi önkéntelenül végignézett a saját öltözékén, a szürke, kockás szvetteren, és úgy érezte, tudatosan próbálják őt lehengerelni. Ami érthetetlen és értelmetlen. Hiszen ő nem azért jött, hogy bármit bizonyítson.

Az ebéd egyszerű volt, de meg kell adni, nagyon ízletes. Alufóliában sült halat ettek – minden bizonnyal Edina diétájára való tekintettel esett erre a választás. A fóliában a hal mellett csíkokra vágott paprika és paradicsom is volt, póréhagyma, sőt fokhagyma is. A fűszeres zöldségek együtt sültek a zsenge halhússal és különleges ízt adtak hozzá.

Jó volt látni, hogy Edina is jó étvággyal eszik. Már-már úgy nézett ki, hogy a kellemetlen előérzet ellenére mégis elviselhető nap lesz ez a mai.

De nem úgy alakult.

A végére csak sikerült az érzéketlen Bélának annyira elrontania a hangulatot, hogy a lány keserű szipogások között búcsúzott el a kolozsvári nagyszülőktől, és Karcsi bácsi minden erőfeszítése ellenére sem tudott lelket verni az unokájába, amíg a Donát útról gyalog hazaértek.

Amikor Béla egy kiselőadásba kezdett az alaszkai tőkehalról, még egyikük sem sejtette, hogy ebből baj lesz. Sőt, tanulságos és megszívlelendő volt a történet, amit elmesélt. A lényege az volt, hogy vásárláskor bizony résen kell lenni, mert az áruházi alkalmazottak hanyagul végzik a dolgukat – előfordulhat például, hogy figyelmetlenül címkézik fel a fagyasztott halhúst. Márpedig nem mindegy, mi kerül a bevásárlókosárba, ugyanis Edina – a betegségével – ehet halat, de nem akármilyet. Laposhal, lazac, rombuszhal, makréla szóba sem jöhet, míg a tenger gyümölcseivel, tőkehallal semmi gond nincs.

Rövid okoskodás következett az alaszkai tőkehalról, majd Béla fejcsóválva megcáfolta azt a széles körben elterjedt nézetet, miszerint a halhoz csakis fehérbor dukál. Nem mulasztotta el megjegyezni:

– Bármibe fogadok, hogy erről gőzöd sem volt, öregem!

Karcsi bácsi azt is megtudta, hogy a magyarok nagy kedvencüket, a Merluccius merlucciust hekkhalnak nevezik, pedig olyan nevű hal nincs is. 

– Azt magyarul… na, hogy hívják?

– Csacsihalnak, apuci! – vágta rá diadalittas mosollyal Ildi.

– Így igaz, szívem! De nem ezt a nevét használjuk, mert ugye, nagyon hülyén hangzana, ha a halsütödében sült csacsihalat kérnénk kovászos uborkával, hehehe!

– Jaj, de jópofákat mond a te nagyapád, Edinke! Ugye, milyen aranyos?

Béla „aranyossága” végleg elillant, mire a fagyasztott haltól a hidegkamrán keresztül eljutott ahhoz a kérdéshez, amely szemmel láthatóan rendkívül ingerelte.

– Részvétem Ágica miatt, Karcsi, nehéz lehet özvegyen tengeni-lengeni, biztosan jólesik neked is, hogy kimozdultál egy kicsit otthonról. De meg kell mondanom – tudod, hogy ami a szívemen, a számon –, értetlenül néztük Ildivel azt, amit a gyerekek kitaláltak. Az egyik mérnök, a másik közgazdász. Mit keresnek ők egy angol hidegkamrában? Szendvicseket pakolnak a bangladesi parasztokkal? Hogyan is jutott eszükbe ekkora marhaság? 

Tartott egy kis szünetet, majd amikor látta, hogy az apatársa semmit nem fűz hozzá, kertelés nélkül rátámadt:

– És amit végképp nem értek, az az, hogy te miért nem akadályoztad meg ezt? Sőt! Azzal, hogy feljöttél Kolozsvárra, csak azt érted el, hogy gondolkodás nélkül fejest ugrottak ebbe az őrült tervbe! Nem értelek, komolyan!

Karcsi bácsi lassan maga elé tette a poharát az asztalra. Mellette Edina szemlesütve fészkelődött, és kétszer megbökte a lábával a nagyapja térdét. De nem használt a néma csitítgatás. 

– Én sem értelek téged, Béla – szólalt meg az öregúr. Maga is meglepődött, hogy milyen nyugodt a hangja. Pedig belül majd szétrobbant. Mártáék védelmére kelt, sorolni kezdte azokat az érveket, amikkel őt is győzködték Temesváron, de Béla egy kézlegyintéssel belefojtotta a szót:

– Ez egy nagy marhaság! Nem így kell segíteni a gyereken!

– Rendben – mondta erre fagyosan Karcsi bácsi. – Tiéd a szó. Okosíts meg bennünket. Szerinted hogyan kellene segíteni a gyereken?

Béla megköszörülte a torkát.

– Mindannyian sajnáljuk Edinát. Olyan ritka a betegsége, hogy egymillió emberből csak egynek van ilyen. Szakad meg a szívünk érte, és segíteni akarunk rajta. Mindannyian. Ahogy tudunk. De nem a hülye döntések oldják meg a problémát.

– Van valami konkrétabb elképzelésed is, Béla?

– Kérlek, várd ki a végét. Persze, hogy van egy ötletem. Már elő is adtam pár hónapja Leventének és Mártának, de csak annyit ért, mint a falra hányt borsó. – Béla kilazította a nyakkendőjét. – A bankban is akárhányszor gondok merülnek fel, mindig ugyanonnan kezdtük előbányászni a mentőötleteket: magukból a gondokból. Érted, Karcsi? A gyereknek lipoprotein lipáz hiánya van. Ez egy borzasztóan ritka genetikai betegség. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy alaposan utánaolvastam, és az tény, hogy mindkét szülőnek hordozónak kell lennie ahhoz, hogy a gyereknél előálljon ez a génhiba. Tehát egy cseppet sem volt szerencsés választás, hogy a mi Levente fiunk éppen a te Mártádat találta meg, hiszen…

– Béla! – csattant fel mellette Ildi. Ez már neki is sok lehetett. Fülig pirulva lesett az apatársra, de az egy szót sem szólt, úgy döntött, kivárja, hogy hova is tart a beszélgetés.

– Jó, jó, megértettem! – dohogta Béla. – Nyilvánvalóan igazam van, de ezt most valóban ne feszegessük tovább. Lényeg a lényeg: azt mondtam Leventének, hogy ha már így alakult, és Edinának ilyen ritka betegsége van, hát kovácsoljunk tőkét belőle.

Jelentőségteljesen elhallgatott.

Karcsi bácsi intett, hogy mondja csak tovább.

– Szögezzünk le valamit – jelentette ki Béla. Töltött egy kevés bort a poharába. A keze remegett a felindultságtól. – Az LPLD nem gyógyíthatatlan betegség. Van rá kezelés. A Glybera. És ebből kellene kiindulni.

– Kezelés? – horkant fel Karcsi bácsi az asztal túloldalán. – Úgy beszélsz, mintha csak a sarki patikába kellene lefutni! Egymillió euróba kerülnek az injekciók! Ez nem kezelés! Ez egy nagy nulla!

– Kis türelem, barátom, rögtön felvázolom. Tölthetek neked is? Nem? Ahogy akarod. – Béla hangja közben egészen visszanyerte felsőbbrendű higgadtságát. Már úgy beszélt, mintha egy üzleti tárgyaláson lenne. – Nem az számít, hogy mennyibe kerül a kezelés, hanem az, hogy egyáltalán van rá kezelés. Az ugye, pénzbe kerül. Sok pénzbe. A család képtelen előteremteni. Ezért mit csinál? Másoktól kér. És ha megfelelően tálaljuk a dolgot, az emberek szívesen adakoznak. Tudod, miért? Nem azért, mert segíteni akarnak. Hanem azért, mert hálásak, hogy nem ők vannak bajban, nem ők a betegek.

– Azt akarod mondani, hogy kezdjünk gyűjteni a kezelésre? Te komolyan azt hiszed, hogy össze lehet kaparni egymillió eurót a – hogy is mondtad? – „hálás” emberektől?

– Nem – ingatta a fejét mosolyogva Béla. – Soha nem fog összejönni egymillió euró. Távolról sem.

– Akkor meg nem értem, mi van a fejedben – ráncolta a homlokát Karcsi bácsi.

– Azt nem csodálom, mert egy tanítónak nem is kell olyan éles eszűnek lennie. De megmagyarázom. Elindítunk egy kampányt. Minden létező csatornán. Tévé, rádió, közösségi média… A lehető legsötétebb színekben festjük fel Edina sorsát. Nem mintha nem lenne igaz, de vannak apró fogások, amikkel nagyon meghatóan lehetne bemutatni. Ez egy külön tudomány, nekem elhiheted. De lényegében nem nagy kunszt. Gyorsan meg lehet tanulni. Tehát beindul a kampány. Az emberek elkezdenek adakozni. Gyűl a pénz, gyűl a pénz… És voilà, elértünk a történet végéhez! Hát most sem érted, Karcsi? Nem kell szendvicseket csomagolni! A pénz házhoz jön! – Rácsapott a tenyerével az asztalra. – Ne érts félre, de még jó is, hogy egymillió euróba kerül! Összegyűl, amennyi összegyűl, úri módon lehet éldegélni belőle. A kutya se kérdezi meg, hogy sikerült-e a kezelés, hiszen nyilvánvaló, hogy soha nem lesz meg a millió!

Döbbent csend lett.

Elsőnek Edina tért magához.

Kezét a szája elé kapva felsikoltott, hogy „Nem!”, majd zokogva átrohant a nappaliba.

Ildi kiment utána.

Karcsi bácsi bénultan és hitetlenkedve nézte az apatársát.

– Te alávaló szemét! – sziszegte. – Érzéketlen fatuskó! Hogy is nem nyeli el a föld az ilyen gazembereket?

Béla kissé zavarba jött.

– Elismerem, hogy elsőre keménynek hangzik. De ha gondolkozni kezdesz…

Egész úton hazáig egy szót sem szólt Edina.

Karcsi bácsi megpróbálta vigasztalni, de a lány csak ment mellette kivörösödött szemekkel, csendben, mint egy alvajáró.

Amint hazaértek az Erzsébet úti házba, egyenesen a szobájába ment, még a kabátját sem vette le.

Szürkülni kezdett kint, amikor Karcsi bácsi végre elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy bekopogjon a lányhoz. Az nem válaszolt. Az öregúr óvatosan lenyomta a kilincset, és benyitott.

Edina az ágyán feküdt, arcát a párnába fúrva. A sötétkék kabát még mindig rajta volt.

Belealtatta magát a fájdalmába.

Az ágy mellett, a földön papírok hevertek szanaszét.

Rajzlapok.

Karcsi bácsi letérdelt, és egyenként megnézte őket. Előbb csodálkozva, majd eltűnődve.

Amikor kiegyenesedett, már tudta, hogy mivel fogja megvigasztalni az unokáját.

8

Másnap reggel finoman megpróbálta szóba hozni a történteket, azonban Edina kitért a beszélgetés elől.

– Ne haragudj, tatus – mondta –, de nincs mit tárgyalni róla. Béla tata nagyon undok tud lenni, az igaz. Nyakatekert a logikája és borzalmas ötletei vannak, de én tudom, hogy nagyon szeret engem. Az este nem is az verte ki nálam a biztosítékot, amit ő mondott. Hanem ez az egész… Hagyjuk, jó? Valóban nincs miről tárgyalni.

Leszedte az asztalt, majd gyorsan elmosogatott. 

Karcsi bácsi a szeme sarkából figyelte a gondolataiba merült unokát. 

– Nem is mondtátok eddig… – szólt a lány után, amikor látta, hogy a lépcső felé indul. – Hogy ilyen szépen rajzolsz. Nagyon jók az akvarellek is.

Edina megfordult. Szerényen megvonta a vállát.

– Hidd el – folytatta Karcsi bácsi –, sok gyerekrajzot láttam életemben. Meg tudom mondani, hogy kiben pislákol a tehetség, és kiben nem. Jársz rajzkörre az iskolában, Edina?

– Nem. Csak itthon bíbelődök vele.

– Komolyabban kellene venned. Nem gondolod?

– Nem is tudom – felelte Edina. Elseperte a haját a szeméből. – Nem mindig van kedvem hozzá. Ha rajzórára kezdenék járni, megint lenne egy sor „muszáj így, muszáj úgy, muszáj ekkor, muszáj akkor”… Nem biztos, hogy ezt akarom.

– Pedig csak így tudsz elérni valamit az életben, kicsim.

– Hát persze, tata. Figyelj, felvihetem egy kicsit az írógépet a szobámba? Vagy írni akartál ma délelőtt?

– Nem, dehogy! Nekem annyi időm van, mint a tenger. Bármikor írhatok.

Az öregúr kiment a hátsó teraszra. A nap kellemesen melengette a hátát, ahogy ott ácsorgott, a szikrázó ég alatt. Meglepő módon az a fránya szellő sem settenkedett most a kerti fák között.

Talán ide kellene most kiülnie, a napfényben fürdő teraszra. Akár a friss híreket is itt kint futhatná át. 

Fentről, az Edina szobájából lehallatszott a billentyűk kopogása. 

Amikor Edina ráun majd az írógépre, lejöhet ő is. Pazar most az idő. Festhetne valami szépet. Megörökíthetné az ezer színű őszi kertet – majd ő segít néhány remek ötlettel, például hogy melyik szögből a legizgalmasabb a perspektíva.

Elindult, hogy kihozza a laptopját, amikor megpillantotta a szomszéd kertben Zsuzsát. Az is észrevette őt, mosolyogva intette, hogy jöjjön a kerítéshez.

– Szép jó reggelt, Károly bátyám! Hogy s mint?

– Remekül! Magácska?

– Reméltem, hogy találkozunk, mert mondani akartam valamit. Az írásáról. Amit az írógépen pötyögött.

– Mi van vele? – kérdezte az öregúr, és azon kapta magát, hogy szíve a torkában ver. Pedig a nő hangsúlya, az, ahogyan szóba hozta a novellát, egyértelműen azt sugallta, hogy valami jót mond róla.

– Az már kiderült, ugye, hogy én egy eléggé csúf szájú némber vagyok? – A nő hamiskásan mosolygott, miközben kivett egy cigarettásdobozt a köntöse zsebéből. – Ha nem tetszene, én bizony frankón bevágnám, hogy „Kákámáká!”, és nem sokat törődnék a darabjaira hulló művészlelkével. – A másik zsebéből kiemelt egy öngyújtót. – De meg kell, hogy mondjam, alaposan meglepett! Apám, maga aztán tud mesélni! – Jól megszívta a cigarettát, majd fejcsóválva fújta ki füstöt. – Olyan jó sztorit írt, hogy le a kalappal!

Karcsi bácsi érezte, hogy a dicsérettől lángba borul az arca.

– Hát… Ennek örülök. Azazhogy… Igyekeztem.

– Úgy látom, a betűkkel zseniálisan bánik, Károly bátyám. Már csak azt kellene megtanulnia, hogy hogyan fogadja a pozitív kritikát.

Mindketten elnevették magukat.

– Örülök, hogy tetszett – futott neki még egyszer az öregúr. – Régi vágyam az írás, csak valahogy mindig akadt sürgősebb tennivaló. Hátha most lesz időm bepótolni a mulasztást… Visszakaphatom? Megmutatnám az unokámnak is. Eléggé rossz passzban van. Talán őt is feldobja.

– Oké. Lehet egy kérésem? Vagy tudja, mit? Lehet két kérésem? Ha már ilyen szépeket mondtam…

– Hogyne! Tessék!

– Az egyik, hogy hagyja nálam holnapig azt az irományt. Ugyanis ma délután jön meg a húgom, Andi, és szeretném, ha ő is elolvasná. Ha nem bánja… Látja, már terjesztem is! A kezdő íróknak általában nincs ilyen mázlijuk.

– Mit is mondhatok erre? Köszönöm. Mi a másik kérése? Hogy a jövő héten nyomtassuk ki?

– Á! Még humorérzéke is van! Ezt szeretem! Nem, a nyomdát majd odébb keressük. Egyelőre csak annyit szeretnék, hogy holnap délelőtt jöjjön át hozzánk a kéziratért. Legalább megismerkedik a húgommal is. Különben úgy tudom, hogy Amerikában kötelező a szomszédok látogatása… Ennyit gondolkozik rajta? Úristen! Nem Hasfelmetsző Jack házába invitálom! Kap egy finom presszót is. Kolumbiai selyem-kávé. Olaszos pörköléssel. Na, ez már elég kecsegtető?

– Ne haragudjon, persze, hogy átmegyek. Csak meglepett, ennyi az egész. Elnézést.

A nő egy gyakorlott mozdulattal lepöccintette a parazsat a cigaretta végéről.

– Nem kell folyton bocsánatot kérni mindenért. Egy kis jóindulatot mindenki előlegezhet nekünk, nem igaz? Várom holnap. Tizenegy körül.

Békés, napsütéses vasárnap reggel volt. A belváros felől halk harangszó hallatszott fel. Verebek csiviteltek a szilvafa lágyan reszkető levelei között. 

És fent, az emeleti szobában kisebb-nagyobb szünetekkel fáradhatatlanul tovább gépelt Edina. 

Valóban inspiráló az írógép – mélázott Karcsi bácsi. – Vajon mit tud annyit írni az a lány?

Kivitte a laptopját a teraszra, az asztalra tette, és felnyitotta a fedelét. A gép brummogva-fújtatva beindult.

Ez az ezüstszürke Dell leszolgálta már az éveit. Az érintőpad mindkét oldalán jókora kopott folt éktelenkedett. A képernyő is sokat veszített a fényerősségéből. Egyre többször fordult elő, hogy naposabb időben be kellett húzni a szobában a függönyt, különben alig lehetett kivenni rajta a betűket.

Más már évekkel ezelőtt kiszuperálta volna ezt az ócska gépet, és kicserélte volna egy újra. Karcsi bácsi tudta, hogy neki is ezt kellene tennie, de folyton halogatta a cserét. 

Végre néhány hete rászánta magát. Betért egy nagy szaküzletbe, ahol több tucat számítógépet állítottak ki a hosszú asztalokra. Rendre kipróbálta őket, lelkiismeretesen, és bár megállapította magában, hogy sokkal gyorsabbak, mint az övé, mégsem tudta rászánni magát a vásárlásra. Nem is annyira az áruk miatt, hiszen volt ott bőven az olcsóbból is, hanem furcsa módon a billentyűzet volt az, ami a leginkább elriasztotta. Ezek az új típusú billentyűk túlontúl laposak. Meglehetősen távol is állnak egymástól. Írás közben olyan érzése van az embernek, mintha a pucér asztallapon gépelne. Talán idővel meg lehet szokni, de mindent összevetve úgy summázta, hogy amíg a régi jószág kifogástalanul működik, nem kell elsietnie a vásárt. 

Ezúttal is jó néhány percbe telt, amíg a számítógép készenléti állapotba került és végre rákapcsolódott a wifihálózatra. Karcsi bácsi megtámasztotta tenyerét az érintőpad két oldalán, pontosan azon a helyen, ahol pernyeszürkére kopott a fémes felület. Elmosolyodott magában, mert eszébe jutott, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor ismerkedni kezdett az akkor még vadonatúj laptoppal, bosszúsan kifakadt: „Megőrjít ez a tapicskás gép! Állandóan össze-vissza ugrál meg indít el dolgokat! Ágica! Hol lehet ezt kikapcsolni?”

Az erős délelőtti napsütésben hunyorogva meresztette a szemét a képernyőre, de csupán elmosódott foltokat látott. 

Bosszúsan felcihelődött, és áthúzódott a ház oldalához, az árnyékba. 

A hírek között nemigen talált olyat, ami írásra ihletné, de még olyat sem, ami legalább érdekesnek mondható. Lezuhant kisrepülő, megszegett szíriai tűzszünet, orosz választási csalás…

Lezárta a laptopot.

Még jobban bevackolta magát a zöld kerti székbe, és lehunyta a szemét. 

Hamarosan el is szunnyadt.

Arra ébredt, hogy Edina ebédelni hívja. A nap már elfordult és egyenesen az arcába szórta a cirógató meleget.

– Megmelegítettem, ki is tálaltam – mondta a lány, azzal indult is vissza a házba.

– Mi ez a sietség? – szólt utána a nagyapja. Kelletlenül nyújtózkodott a kemény széken. Kicsit elállt a nyaka. 

Kiderült, hogy Edina szülinapi bulira hivatalos. Az egyik osztálytársnője hívta meg. A Széchenyi téri McDonald’sban „buliznak”, de előtte a Botanikus kertben gyülekeznek. Ott lesz a fényképeződés, ajándékok átadása, és onnan sétálnak azután le a gyorsétterembe.

– Vártalak – jegyezte meg szomorúan Karcsi bácsi. – Olyan szépen süt a nap. Gondoltam, talán kedved lesz festeni… 

– Majd lesz, tata. 

A lány gyorsan bekapta az ebédet, lehozott a szobájából egy színes csomagolású dobozkát – alighanem a születésnapi ajándékot –, a kabátjába bújt, röviden intett egyet, és már ott sem volt.

Karcsi bácsi fejcsóválva leszedte az asztalt. Nem könnyű ezekkel a mai kamaszokkal. Egy perc nyugtuk nincs. Folyton rohannak valahova, a fejükben pedig állandóan valami képregény pereg. 

Eszébe jutott az írógép.

Lehozza, és kiül vele a filagóriába. Hátha sikerül még egy olyan jót írnia, mint a történet, amelyiket a borzos hajú szomszédasszony megdicsért.

Az írógép a kis asztalon volt, Edina megvetett ágya mellett. Nem volt benne papír. 

A szobában gyönyörű rendet hagyott maga után a lány. A vaskos könyvek is példás rendben sorakoztak egymás mellett a polcon. Virágillatú parfüm lebegett a szobában.

Felvette az írógépet. Kifelé indult vele, de az ajtó előtt megtorpant. Újra a könyvespolcra nézett. Az egyik könyv kissé kijjebb állt, mint a többi. Nem sokkal, csak éppen egy pindurkával. Ennyi elég volt ahhoz, hogy felborítsa az ízig-vérig tökéletes rend látszatát.

Az öregúr pár pillanatig tétován álldogált. Végül visszafordult, letette az írógépet az asztalra, és a polchoz lépett. A Harry Potter sorozat harmadik kötete volt a rendetlenkedő. A lila színű gerincen az állt: „Harry Potter és az azkabani fogoly”. 

Mutatóujjával finoman megnyomta, hogy igazodjon vissza a sorba, de a könyv alig moccant egy keveset. Még egyszer megnyomta, ezúttal erősebben. 

Valami nem engedte, hogy hátrébb csússzon.

Kiemelte a könyvet a többi közül. 

Ekkor látta meg, hogy egy összehajtogatott papírdarab van mögötte. 

Hátranyúlt, kivette, a könyvet pedig a helyére igazította. 

A kihalászott papírt az asztalka mellett álló szemétkosárba készült bedobni. Ekkor vette észre, hogy furcsán átütnek rajta a betűk.

Kíváncsian széthajtotta.

Jól sejtette. Írógépen írt szöveg volt. 

A lap tetején az állt, csupa nagybetűvel:

„LEVÉL A BETEGSÉGEMNEK”

Rendezett sorok következtek, tabulátorral behúzott bekezdésekkel. Csak itt-ott éktelenkedett egy ikszekkel áthúzott, elhibázott szó.

Úristen! – hasított Karcsi bácsiba. – Ezt írta ma délelőtt Edina!

Csak a másodperc töredékéig habozott, azután egy szuszra végigolvasta.

„Kedves LPLD!

Az elmúlt három évben annyi mindenen átmentünk mi ketten, te meg én, mégis úgy érzem, hogy még mindig nem ismerlek eléggé.

Amióta felbukkantál az életemben, szinte minden napomat pokoli nehézzé teszed. Nincs egy nyugodt percem, annyira félek, hogy megint fájni fog a hasam. Jól emlékszünk mind a ketten, hogy milyen volt, amikor találkoztunk. Tíz éves voltam, és akkor kívántam először, hogy bár meghalnék, csak legyen vége már.

Alattomos vagy és megbízhatatlan. Akármennyire próbálok vigyázni, mindig az jár a fejemben, hogy neked semmi nem számít, ha újra fájdalmat akarsz okozni nekem. Hogyan élhetünk hát együtt? Milyen élet ez veled? 

Elismerem, néha elbukok, én sem vagyok tökéletes. Amikor éjjel lelopóztam a konyhába, és bekaptam egy szeletet a sütiből, amit Anyuék a kompótos üvegek mögé dugtak, utána mindig megbántam. Vártam a bosszúdat, de te „rendes” voltál és nem sóztál rám túl nagy büntetést. Nem küldtél rögtön a kórházba. Megúsztam azzal, hogy másnap majd szétrobbant a hasam, és olyan görcseim voltak, hogy ordítani tudtam volna. Persze ezt nem mondhattam el senkinek, mert… Tudod, milyenek a szülők. Akkora hiszti következne, hogy inkább csendben szenvedtem. 

De te jól tudod, nagyon ritkán történik meg, hogy nem fogadok szót.

Azért haragszom rád, mert neked semmi nem elég. Én folyton megpróbálok a kedvedbe járni, megpróbálok betartani minden hülye szabályt, már kívülről fújom az összest: kevés szénhidrát, kevés cukor, sok protein, napi 10 gramm alatti zsír – te mégsem vagy elégedett! Csak akkor vagy boldog, ha látod, hogy újra meg újra belenyilallik a bordáimba és a lapockámba, és úgy görcsöl a hasam, mintha késsel szurkálnának! Pedig nekem más dolgom is van, nem csak az, hogy álló nap a fájdalomcsillapítókat szedjem!!! Ott az iskola, délutánonként pedig a barátaimmal lógnék, gondtalanul, mint a többi normális gyerek.

Szerintem neked fogalmad sincs arról, hogy mekkora rettegésben tartasz. Semmitől nem félek annyira, mint tőled! Azt teszel velem, amit akarsz. Ha kedved van, egyenesen a kórházba kergetsz (jó, volt egy alkalom, amikor az én hibámból utaltak be, a fagyizás után). De az, hogy Apu szülinapját tavaly a sürgősségen töltöttük, az borzasztóan aljas dolog volt, pedig én igazán nagyon vigyáztam!

De tudod, mi a legnagyobb disznóságod? Nem, nem az, hogy sokszor sírva alszom el, annyira kihozol a sodromból – hanem az, hogy nem veszed a fáradságot, hogy elmagyarázd az embereknek, miben vagyok. Miért mindig nekem kell elmondanom, újra és újra, hogy NEM EHETEK AKÁRMIKOR AKÁRMIBŐL AKÁRMENNYIT? Az emberek meg néznek rám, mint a barmok! Egy olyan világban, ahol akkor vagy kedves valakihez, ha minél több ételt vagy italt sikerül beletukmálnod!

Ja, és ott van az álszent kedvesség is! Azt hittem, a temesvári tatám más lesz, mint a kolozsvári, de semmivel sem különb! Azokkal a vizslató szemeivel! Azt hiszi, ha ugyanazt eszi, mint én, akkor már a szívembe is zártam. Nem! Soha nincs egy kérdése – persze nem rólad, hanem arról, hogy ÉN mit is akarnék. Úgy élünk itt, mint két idegen. Csak annyi vagyok neki, mint egy zsák rothadó krumpli, amit egy évig meg kell őrizni valahogy. Pedig semmit nem utálok jobban, mint valakinek a terhére lenni! 

Azért büszke lehetsz magadra, mert van valami, amire nagyon jól megtanítottál: a legjobb színésznőt nevelted belőlem. Senki nem játssza úgy a szerepét, mint én. Nagyon vigyázok arra, hogy senki ne súgjon össze a hátam mögött: „Ez a csaj már megint rosszul van. Folyton valami baja van szegénykének.”

Ha azt hiszed, most az következik, hogy kimondom: GYŰLÖLLEK!!! – tévedsz. 

Bármennyire is haragszom rád, jól tudom, hogy miattad lettem olyan erős, független és – ha sokszor nem is ez jön le – bizakodó. Annyira kemény soha nem leszel, hogy letéríts az utamról, erre megesküszök!

Nem tudok megszabadulni tőled, abba lassan beletörődtem.

De ahogy telik az idő, talán megtanulunk kijönni egymással.

 – Edina”

Karcsi bácsinak kellett néhány perc, amíg eléggé összeszedte magát, hogy a tűrések mentén összehajtogassa a két gépelt lapot. Reszkető kézzel visszatette oda, ahonnan kivette, a lila borítójú könyv mögé.

A kiálló kötettől újra megbomlott a katonás rend a polcon, de ennek már semmi jelentősége nem volt.

Megfordult, és az írógépet nézte. Tehetetlen düh fojtogatta a torkát.

Átfutott a fején, hogy felkapja az átkozott írógépet az asztalról, és kidobja az ablakon. Olyan erővel vágja a földhöz, hogy ezer apró darabra szakadjon.

Megemelte. Végül mégsem az ablak felé indult vele. Kivitte a folyosóra, és letette a földre.

A fekete kampós rúddal lenyitotta a padlás csapóajtaját. Leengedte a létrát.

Lement a barna táskáért, belepakolta a gépet, majd felvitte a padlásra. Ugyanoda tette, ahol napokkal azelőtt megtalálta.

Behúzódott a szobájába, és egész délután ki sem mozdult onnan.

Hol dühösen, összeráncolt homlokkal járkált le-fel az éjjeliszekrénye és a ruhásszekrény között, hol az ágy tetején kuporogva bámult ki réveteg tekintettel az ablakon.

Nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Amikor a saját unokájáról volt szó, a sok évtizedes pedagógusi tapasztalat kevésnek bizonyult.

Hozza neki szóba a levelet, amikor megjön? Próbáljon a lelkére beszélni anélkül, hogy megemlítené a levelet? Vagy tegyen úgy, mintha semmi sem történt volna?

Minél többet törte a fejét, minél több szempontból próbálta átgondolni a lány helyzetét, a saját szerepét, annál kevésbé látta a kiutat. Egyik percben azt érezte, hogy majd megszakad a szíve, és legszívesebben álló nap babusgatná, kényeztetné, vigasztalná az unokáját – a másikban pedig felháborodottan idézte fel magában a levélnek azt a részét, amelyikben pálcát tör fölötte.

Igazságtalanul.

Fájóan kíméletlenül.

Éppen őt találta meg, éppen őrá zúdítja minden mérgét?

És Béla? Aki annyira szenvtelenül, cinikusan beszélt a betegségéről? Aki a világ elé akarja állítani, mint egy vásári majmot? Bélára miért nem tér ki a levélben?

Ha azt tehette volna, amire a leginkább vágyott, akkor rögtön összepakolta volna kis cókmókját, és még aznap visszautazott volna Temesvárra. Az első vonattal.

Ám tudta, hogy erről szó sem lehet. Itt kell maradnia, és tennie kell valamit.

Nyolc óra körül hazaérkezett Edina. Lépések kopogása hallatszott, majd résnyire kinyílt a szoba ajtaja.

– Tata! Mit csinálsz itt a sötétben?

– Megjöttél, kicsim? Ne, ne gyújtsd meg a lámpát, kérlek.

Edina beljebb lépett.

– Van valami baj? Nem érzed jól magad?

– Hát… Egész délután fájt a fejem. Rám jött egy kis gyengeség. De semmi komoly! Azt hiszem, túlságosan kint felejtettem magam reggel a napon. Bevettem valamit, most már kutyabajom. Csak elálmosított a gyógyszer…

– Szerintem ne kínozd magad tovább. Bújj az ágyba, és aludj. Én is idejében lefekszem.

– Milyen volt a buli?

– Nagyon jó. Szép álmokat, tata.

– Jó éjszakát, kicsim.

Edina behúzta maga mögött az ajtót.

Karcsi bácsi a tenyerébe támasztotta a fejét. Keserűen arra gondolt, hogy a lány betegsége előbb-utóbb belőle is egy nagyszerű színészt farag.

Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha megbeszélhetné Ágicával. Ahogyan régebben is minden ügyes-bajos dolgával rögtön előhozakodott neki, és jóformán végig sem mesélte, Ágica szeme csillogásán már látta, hogy meg is van a megoldás.

Ennek mindörökre vége.

Ezentúl minden döntést egyedül kell meghoznia.

9

Amikor másnap reggel felébredt, Edina már nem volt otthon, elment az iskolába.

Zúgó fejjel, kelletlenül kikecmergett az ágyból. Készített magának egy erős kávét. Arra gondolt, reggeli után egy nagyot kellene sétálnia, hogy szellőztesse ki a fejét.

Ekkor eszébe jutott, hogy megígérte Zsuzsának, belép hozzá a kéziratért. Meg egy kávéra. Ennek nagyon megörült, mert addig is, amíg a szomszédokkal cseveg, nem emészti magát tovább az Edina levelén.

Meg akarta adni a látogatás módját, ezért lesétált az utca aljába, átvágott a villamossíneken, és belépett a kis virágüzletbe, amely a Szamos partján volt, az Uránia cukrászdával szemben.

Tizenegy órakor ott állt a szomszéd ház kapuja előtt, fényes papírba tekert gerberacsokrot szorongatva. Röviden megnyomta a csengőt.

– Köszönöm! – mondta Zsuzsa, amikor átvette a csokrot. – Nem mondom, hogy „nem kellett volna”, mert igazából imádom a virágokat!

A nő előreindult, és amint a bejárat felé haladtak, rögtön szembeötlött, hogy semmi túlzás nem volt abban, amit mondott. Az utcáról nem látszott, hogy a kiskertben minden talpalatnyi helyet beborítanak a gondozott virágágyások. A belső járda szélén, még a lépcsőfokokon is tucatjával sorakoztak a cserepek, amelyekben a virágok a szivárvány minden színében pompáztak.

A barna vadászkutya a küszöbön feküdt. Lapos pillantásokkal figyelte őket.

– Jöjjön csak bátran! – szólt hátra Zsuzsa, amikor látta, hogy az öregúr kissé lemarad mögötte. – Szelíd ez. Nem bánt senkit. – Megpaskolta a kutya hátát. – Ugye, barátom? Na, lódulj, hogy be tudjunk menni!

A kutya ráérősen talpra állt, és farkát csóválva odébb húzódott. Amikor beléptek a házba, követni akarta a gazdiját, de Zsuzsa visszatuszkolta az ajtóból. Amíg ő a kutyával bajlódott, az előszoba végén nyíló szobából kiszólt valaki:

– Ezt nevezem pontosságnak!

A keskeny előszobát régies, sötét tónusú festmények díszítették. Mindkét oldalon felfüggesztett kaspók álltak, amelyekből borostyán kúszó hajtásai lógtak le és filodendronok nagy, szív alakú levelei.

A nappali is zsúfoltnak hatott. Az ablakok redőnyeit félig leeresztették, és a szoba minden sarkában egy-egy asztali lámpa égett. Színes ernyőik fényétől a rengeteg porcelánszobrocska, az intarziás fakazetták, a bizarr üvegdíszek különös, meseszerű benyomást keltettek. A cigaretta erős illatát egy füstölgő pálcika próbálta elnyomni, sikertelenül.

Zsuzsa húga egy karosszékben ült, amikor beléptek. Felállt, letette a pezsgőspoharat az asztalra, a megtelt hamuzó mellé, és a kezét nyújtotta.

– Novák Andrea. Örvendek.

– Ó! – Előbb csak ennyi csúszott ki a meglepetéstől az öregúr száján, és csak azután mutatkozott be ő is.

Andrea egyáltalán nem hasonlított a nővérére. Mondhatnánk, döbbenetes ellentétben állt a külsejük. Zsuzsa középmagas volt és cingár. Fekete, vadóc tincsei megátalkodottan ezer irányba lógtak keskeny arca körül. Ezzel szemben Andrea széles, mosolygós szájával, két oldalt hosszan lelógó aranysárga, sima hajával és meglett termetével akár egy jótékony viking istennőnek is beillett volna.

– Ide süss, Andi! – emelte magasra Zsuzsa a gerberákat. – Csak hogy lásd, kivel van dolgunk. Amíg kerítek egy vázát, kínáld meg valamivel a kedves szomszédunkat.

Andrea hellyel kínálta Karcsi bácsit. Elmondta, hogy ő pezsgőt iszik, Zsuzsa egyelőre még semmit, de majd tizenkettőkor – mert nem ildomos korábban – „richtig, hogy egy vodkás koktélt kever magának”. Tehát nem kell szégyenlősködni, jó helyen van, bátran adja fel a rendelést.

– Nekem… izé… még korai lenne egy ital, azt hiszem – hebegte az öregúr.

– Na… – húzta el a száját Andrea. – Meg akar sérteni?

Zsuzsa egy sárga vázába csúsztatta a csokrot.

– Ne hozd zavarba a vendéget, hugi! Beígértem neki egy kávét. Jöhet a kávé, Karcsi bátyám? A kolumbiai.

– Azt szívesen elfogadom. És tizenkét órakor… igen, akkor már jöhet egy sör is.

A két nő összenézett, és egyszerre kacagtak fel. Zsuzsa öblösen, röviden, a húga pedig éles, elnyújtott csicsergéssel.

– Úgy látom, ez a specialitása! – jegyezte meg Zsuzsa. – Előbb benyomja a kis szégyenlőst, aztán meg sebességet vált, és bumm! Jön a macsós duma. Csípem ezt, Karcsi bátyám!

A kávéval együtt behozta a gépelt kéziratot is, és újra elmondta, mennyire tetszett neki az írás.

– Én is elolvastam – vette át a szót Andrea. – Bevallom, engem is levett a lábamról. Mondja, Károly, ez egy igaz történet?

– Nem, dehogy! – felelte az öregúr. A dicséret legalább olyan jólesett, mint a rendkívül aromás feketekávé. – Csak kitaláltam.

– Pedig borzasztóan életszagú. Mintha az én sztorimat vetette volna papírra, bizonyisten!

– Hogyan? – kapta fel a fejét Karcsi bácsi.

– Igen ám! Mindent megteszel valakiért, tűzbe mennél érte… Aztán meg fogja magát, és lelép. Nagyon ismerős ez, ajjaj!

Karcsi bácsi megtudta, hogy hárman vannak testvérek. Az öccsük – Guszti – műépítész, Bécsbe költözött egy hosszabb időre szóló szerződés miatt.

Andrea elmesélte, hogy ő is már évek óta külföldön él. Ingatlanügynök Párizsban. Felidézett néhány vicces történetet eddigi ügynöki karrierjéből, azután Karcsi bácsi anekdotái következtek kisiskolások aranybeköpéseiről. Az öregúr elmondta, hogy egy cseppet sem hiányzik neki az iskola, sőt egyelőre a temesvári otthona sem – talán egyedül az „Admirál Klubra” és a kártyapartikra gondol fájó szívvel. Mire a nagy ingaóra a sarokban tizenkettőt ütött, a hangulat teljesen feloldódott, már-már meghitté vált.

Előkerült egy üveg hideg sör, elkészült a vodkás koktél is. Zsuzsa megint szóba hozta a novellát, de előbb meg kellett inni a pertut.

– Szervusz, Karcsi bátyám! Egészségedre!

– Kézcsókom a hölgyeknek! – lendült a magasba a söröskorsó is.

– Úristen! Légy szíves és tegezz bennünket! Hagyd ezt a nyalós bájolgást, Karcsi bátyám. Ki vagy te? Jávor Pál?

Nehezen, de összejött a tegeződés is. Zsuzsa jót szórakozott azon, hogy Andi továbbra is Károlynak szólította a férfit, annak pedig sehogy sem állt a szájára az Andi név, kitartóan Andreának szólította a húgát.

– Végül is a ti bajotok, kedveskéim. Na, de térjünk vissza a lényegre. Miből lesz a cserebogár, Karcsi bátyám? Máskor is írogattál?

Az öregúr pironkodva elmesélte, hogy ez az első olyan írói próbálkozása, amelyiket sikerült végigvinnie. Igaz, rengeteget olvasott életében. Talán mindig is jó érzéke volt a betűvetéshez, a szavak kiválasztásához, a fogalmazáshoz.

– Néha úgy érzem, túlságosan is zavar, ha rossz, elfuserált megfogalmazással találkozom. Amikor ilyenbe botlok, és ez sajnos egyre sűrűbben előfordul, legszívesebben felpofoznám azt, aki írta. De a legkevesebb, hogy újraíratnám a szöveget a léhűtővel.

A két nő szeme egy pillanatra összevillant.

– Sejtettem – mondta Zsuzsa. – Mondtam is a húgomnak: azért olyan jó ez a novella, mert életszagú, de nem csak ennyiről van szó. Minden szó tökéletesen a helyén van. Ezért lehet úgy bekajálni, hogy az ember el is felejti, hogy olvas. Mindent elhisz. Minden sorát.

Karcsi bácsi félszegen mosolygott. Ez jóval több volt, mint amit remélni merészelt, amikor befűzte az első lapot az ósdi írógépbe.

– Károly, kérdeznék valamit – hajolt hozzá Andrea. – Mi is szeretjük a könyveket, de még soha ilyen közel nem voltam egy hús-vér íróhoz. Ez az egész folyamat… az írás… szerintem olyan, mint egy okkult varázslat. Mindig is izgatott, hogy vajon hogyan működik élőben. Az érdekelne… De ha túlzás, szólsz, és nem erőltetek semmit. Tehát: ha adnék egy szöveget, ami nem valami kiemelkedő alkotás, hogy szépen fejezzem ki magam… Át tudnád írni most itt, helyben? Olyanra, hogy minden stimmeljen benne.

Az öregúr megütközve nézte pár pillanatig. Aztán lassan elmosolyodott, és így szólt:

– Okkult varázslat? Ennél hízelgőbbet még életemben nem hallottam! Nem, Andrea, nem vagyok én varázsló. Semmi másról nincs itt szó, csak az igényességről. Amit meg lehet tanulni. Én többek között ezt próbáltam megtanítani a lurkóimnak is az iskolában.

– Tehát?

– Lássuk a szöveget!

Andrea kivett a kézitáskájából egy kétrét hajtott ívlapot. Odanyújtotta a vendégüknek.

Amint Karcsi bácsi kisimította a lapot, és megpillantotta a nyomtatott, féloldalas szöveget, hirtelen összeugrott a gyomra. De gyorsan elhessegette az unokája levelének az emlékét. A szövegre összpontosított. A két nő lélegzetvisszafojtva figyelte.

Szakmai cikk volt, amely egy tudományos áttörésről számol be. A végzős orvostanhallgató feltalált egy forradalmian új gyógyszert a magas vérnyomás kezelésére. Hasonló hírekről ő is olvasott hébe-hóba, de Andreának igaza volt: ilyen rossz megfogalmazással még nem találkozott. Annyira darabos, magyartalan volt – helyenként egyenesen értelmezhetetlen –, hogy beleborzongott.

Az asztalról felvett egy golyóstollat, húzott egy elválasztó vonalat a lap közepén, majd nekiállt, és apró, kerek betűkkel átírta a szöveget. Pár perc alatt el is készült vele.

Átadta a kijavított cikket Andreának.

Az lassan, összevont szemöldökkel elolvasta. Nem szólt semmit, csak egy jelentőségteljes bólintással továbbadta a nővérének.

– Na, erről van szó! – összegezte komoly ábrázattal Zsuzsa, miután ő is átfutotta. Egyszerre szegezték tekintetüket az öregúrra. – Egy zseni vagy, Karcsi bátyám! Szerencsésnek mondhatja magát az unokád, hogy ilyen nagyapja van.

– Aranyos lány – mondta Andrea. – Emlékszem, amikor még itthon laktam, és ő kicsi volt, egész nap kint hancúrozott az apjával a kertben. Igazi energiabomba! Az a jókedvű ricsaj, amit azok ketten lerendeztek…

Karcsi bácsi nagyot nyelt. Nem akarta, nagyon küzdött ellene, de csak megteltek a szemei könnyel.

A két nővér csodálkozva összenézett.

– Mi a baj? – Andrea olyan lágy hangon kérdezte ezt, olyan megértő szemekkel nézte, hogy Karcsi bácsi bensőjében áttört egy gát. Úgy érezte, hogy már nem tarthatja magában. Valakivel neki is meg kell beszélnie. Valakinek el kell mesélnie.

Mindent elmesélt, szép sorjában.

Még azt is kikotyogta a végén, hogy egy komoly festőállványt akar venni Edinának.

Jó hallgatóságra talált. Kiderült, hogy a nővérek semmit sem tudtak Edina ritka, különös betegségéről, sem arról, hogy a szülők munkanélküliek lettek. Láthatóan áramütésként érték őket a hírek a szomszédjaikról, akik semmit nem osztottak meg a nyomorúságukból.

A gyógyszer ára is sokkolta őket.

– Egymillió euró? – hüledezett Andrea. Elővette a telefonját. – Mi kerülhet ennyibe egy gyógyszeren? Ez kész átverés! Mi is a neve ennek a gyógyszernek? Rákeresek az interneten.

– Glybera. Ipszilonnal.

Fél perc múlva Andrea hümmögve ingatni kezdte a fejét.

– Nem is hallottam róla! Pedig valóban ez a világon a legdrágább gyógyszer. Nahát!

Karcsi bácsi lehorgasztott fejjel hallgatta.

– Tedd el a kütyüdet, Andi – szólt a húgára Zsuzsa. – Mondani akarok valamit.

– Egy pillanat! Ezt hallgassátok meg: „a tizenhét legdrágább anyag a világon”… Figyeltek?

– Andi!

– Ezt soha a büdös életben nem találtátok volna ki! Tudjátok, mi van az első helyen? A legdrágább az antianyag. Azt mondja: „Egy milligramm pozitron előállítása körülbelül 25 millió dollárba kerül.” Egy milligramm! A második még mindig nem a gyémánt, pedig én arra tippeltem volna. Hanem a kalifornium. 25-27 millió dollár per gramm. És csak azután jön a gyémánt: 55 ezer dollárba kerül egy gramm… Oké, befejeztem. Mondhatod.

Zsuzsa beletúrt a hajába, amitől ha lehet, még borzosabb lett a frizurája.

– Láttam egy aszott, gnómszerű valakit sertepertélni ott túl, nálatok. Az ki?

– Czakó doktornő – felelte Karcsi bácsi. – Ő rendezi a gyerek diétáját. Menüt készít, bevásárol, főz…

– Kurva sok pénzért. Értem én.

– Hát, ha ő nem…

– Jól van, Karcsi bátyám, nem oda akarok kilyukadni. Hanem oda, hogy akármilyen jó szívvel akarunk segíteni valakin, akit szeretünk, mindig ugyanoda jutunk: a pénzhez. Akármerre tekeredünk.

– Ezért mentek Mártáék…

– Persze! – vágta el a szavát Zsuzsa. – De világos, hogy ennek a gyereknek, Edinának vannak igényei. Valami, amire vágyik. Ami feldobja. Az elképzelésed jó volt, biztosan örülne egy festőállványnak. Most már mindent lehet kapni. Profi állványt, festőkészletet, meg bármi egyebet, ami egy kamasznak öröm. Okostelefont… Mit tudom én! – Mutatóujját az öregúr mellkasának szegezte. – Karcsi bátyám, te egy szörnyen nagy mázlista vagy! Egy percig ne sajnáltasd magad tovább, mert olyan szépen összejöttek a dolgok neked, hogy szavamra mondom, irigyellek.

Összeszorította az ajkait, mint aki valóban az egyre fojtogatóbb irigységet készül visszanyelni.

– A pénz sok mindent megold – folytatta. – Nem mindent, de sok mindent. Mi segíthetünk neked, hogy mellékeshez juss, Karcsi bátyám. Nem is akármennyihez. Szinte semmi munkáért. Legalábbis az előbb pont azt bizonyítottad be, hogy elég, ha megrázod a kisujjad, és teljesen átvarázsolsz egy szöveget.

– Nem értem.

– Hát éppen ez az! Számomra is érthetetlen. De képzeld el, mi Andival ismerünk valakit, aki hajlandó fizetni azért, hogy egy csapnivaló „A” szövegből egy értelmes „B” szöveget kapjon. Aminek a megírása neked gyerekjáték… Apám, így én is szeretnék dolgozni! Elszórakozok valamivel, ami könnyű is meg élvezem is, és valaki leperkálja érte a stekszet. Azzal a pénzzel meg annyi fényt hozhatok az unokám életébe, hogy csak na! Mindenki jól jár.

– Ki adna pénzt nekem ezért?

– Mit számít? Nem mindegy? Elég az hozzá, hogy van ilyen ember.

– Könyvkiadó?

– Na, még csak az kéne! – nevette el magát Zsuzsa. – Nem. Ne törődj ezzel, Karcsi bátyám. Te csak velem tárgyalsz. Én leszek az, aki átadom neked az anyagot. A te dolgod a korrektúra. Amint az átírt, helyrepofozott szöveget megkapom, már adom is a lóvét. Hangsúlyozom: csak velem tárgyalsz. Andi két nap múlva repül vissza, de én itt leszek. Mondd meg őszintén, van min gondolkozni?

Karcsi bácsi Andreára nézett.

Az megvonta a vállát.

– Én biztos belevágnék – felelte.

– Rendben van.

Szertartásosan kezet ráztak.

Az öregúr szívét bizakodó melegség járta át. Végre talált valami kézzelfoghatót, ami segíti majd abban, hogy az unokájának örömet szerezzen.

(Folytatása következik)