Barion Pixel nuuvella

A világon a legdrágább (harmadik rész)

17

Márta és Levente december huszonkilencedikén a kora reggeli géppel visszarepült Londonba.

Karcsi bácsi is felkelt hajnali háromkor, ő főzte meg nekik a kávét. Fázósan, álmosan figyelte a bőrfotelből, ahogyan pakolnak, lábujjhegyen jönnek-mennek a lakásban, óvatosan, hogy ne csapjanak zajt, amire a lányuk felébredne.

Edinától már az este elbúcsúztak. Nem az a meghitt, csendesen pityergő búcsúzkodás volt. Karcsi bácsi a szobájából hallotta, milyen dühösen vitázik a szüleivel a lány. Nehezen nyugodott bele, hogy már szilveszter előtt visszamennek a szülei Angliába.

Márta behúzta a kézitáskája cipzárját.

– Legyetek ügyesek! – suttogta. – Vigyázz Edinára! És magadra is, apu. Próbáld megvigasztalni. Már nem kisgyerek, meg kell, hogy értse. Szilveszterkor hívunk – tette hozzá, és megpuszilta az apját.

Levente az ajtó előtt toporgott, sürgetően reszelgette a torkát.

Miután elmentek, Karcsi bácsi vissza akart bújni az ágyba, de nehezére esett, hogy kikecmeregjen a bőrfotelből. Magára húzott egy plédet, és nehéz szívvel azon töprengett, hogy az élet vajon törvényszerűen igazságtalan, vagy az emberek teszik azzá a döntéseikkel.

Mártának ők is sokszor hajtogatták gyerekkorában szülőként, hogy „Meg kell, hogy értsed”. Legalább annyira hittek abban, hogy ezt kell tennie – kérdezősködés és ellenkezés nélkül –, mint amennyire így gondolja most Márta is.

Elszunnyadt.

Amikor megébredt, megropogtatta sajgó hátát, és kába fejjel kibotorkált a konyhába. Edina már javában reggelizett.

– Ne haragudj, tata, hogy nem vártalak meg – nézett fel a lány duzzadt, bevörösödött szemekkel –, de úgy beszéltem meg a barátaimmal, hogy már korán reggel találkozom velük. Láttad, mennyi hó esett az éjjel?

– Várj egy picit, bogaram. Ne siess. Beszélnünk kell.

Edina lehajtotta a fejét.

– Nem! – jelentette ki határozottan. Nem nézett a nagyapjára. – Tegnap volt a beszélgetés ideje. De hiába… Oké, megértettem, hogy „azért, mert”. Meg „csakis érted”, satöbbi, blablabla. Nem szeretnék többet dumálni róla. Ne vedd magadra, tatus. Veled semmi bajom. Csak… Ejtsük a témát, jó? Már megyek is.

Kiment az előszobába. Húzni kezdte a bakancsát.

– Meg akartalak vigasztalni – szólt ki a nagyapja a konyhaasztal mellől.

A lány már kabátban volt, a bojtos sapkáját is feltette, úgy lépett vissza.

– Elegem van! – kiáltotta hirtelen haraggal – Úgy viselkedtek… mindannyian!… mint valami érzéketlen marslakók! Hát vegyétek végre tudomásul, hogy magasról teszek a betegségemre! Beletörődtem, hogy nem lesz egy normális életem! Nem vagyok hülye! Elfogadtam, érted? De azt nehezen fogadom el, hogy amellett még százszorosan meg legyek büntetve!

Azzal sarkon fordult, és kisietett a házból.

Karcsi bácsi is megreggelizett, és miután átfutotta a híreket, úgy döntött, kiszellőzteti a fejét. Jól felöltözött, és kilépett a teraszra.

Már elállt a szállingózás, de az éjjel alighanem jó pár órán keresztül havazhatott, mert a teraszt és a kertet két ujjnyi friss hólepel borította.

A szomszéd telken kitartóan ugatott a kutya. Meghallotta Zsuzsa hangját is, amint a havas, idomtalan kerítés túloldalán megpróbálja túlkiabálni az ebet, és erélyesen magához szólítja. Valahol a kert végében lehettek.

Karcsi bácsi elsétált a terasz széléig. A ropogó, szűz havon mély nyomokat hagyott maga után a bakancsa.

Egyszerre csak a kutya elhallgatott. Még vakkantott egyet-kettőt, azután csend lett.

Rövidesen felbukkant a gazdijával, a terasszal egy irányban.

– Jó kutya, jó kutya – paskolgatta Zsuzsa a vadászkutya barnán fénylő hátát, ahogy a ház felé haladtak a behavazott udvaron.

– Jó reggelt! – köszönt át Karcsi bácsi. – Mi történt?

A nő csodálkozva megtorpant, aztán közelebb jött a kerítéshez. Óriási táskák voltak a szeme alatt, mintha napok óta nem aludt volna. Elmesélte, hogy egy macska szorult be a hátsó kerítésbe, azt ugatta annyira a kutya.

– Jó erős hangja van, ha kiereszti – jegyezte meg az öregúr. Ő is a kerítéshez ballagott.

Zsuzsa félrebillentette a fejét, úgy nézte. Amikor megszólalt, fáradt és rekedt volt a hangja:

– Ismered a kutyafajtákat, Karcsi bátyám? Vitéz fajtiszta vadászkutya. Erdélyi kopó. A hosszúlábú fajta. Mostanra már kifejezetten megszerettem – tette hozzá.

Lehajolt, gyengéden megcirógatta a kutya füle tövét, amitől az előreszegte a fejét, és lehunyta a szemét. Láthatóan élvezte a kényeztetést. Fekete, nedves orrán kis hópamacs fehérlett.

– Mostanra? – kérdezett vissza Karcsi bácsi.

– Évekkel ezelőtt volt egy tacskóm. Megbetegedett szegényke, és egyik napról a másikra kimúlt. Majdnem depresszióba zuhantam, annyira elszomorított a dolog. Akkor az öcsém, aki… szóval az öcsém erre intézkedett, hogy legyen egy új kutyám. Beszélt valakivel… egy barátjával, aki vadász, és az már másnap hozott is egy barna kiskutyát.

– Ami azt illeti, ez jóval nagyobb, mint a dakszli.

Zsuzsa elnevette magát.

– Az már biztos! De nagyon aranyos. Barátságos, csendes. Cseppet sem bőbeszédű. Nem ugat ez sohasem feleslegesen. Elnézést kérünk a ma reggeli hangoskodásért, ugye, Vitéz? Mit tegyünk, ha néha felzuborog a vérünkben a vadászösztön? – A kutya ide-oda forgatta okos szemeit, mintha értené, hogy róla beszélnek. Farkával lomhán sepregette a havat maga körül. – Amikor kicsi volt, a pofija nagyon hasonlított a tacskóéra. De aztán úgy megnőtt… Igazából mindig is a kistermetű kutyák voltak a kedvenceim.

– Miért nem cserélted le?

– Az öcsémtől kaptam. Ő keresztelte el Vitéznek. Nem tehettem meg.

– Jól ráillik a neve – mondta Karcsi bácsi, és amikor látta, hogy a nő fázósan összehúzza magán a vállára vetett prémes kabátot, el akart köszönni.

– Egy pillanat, Karcsi bátyám! – vágott a szavába Zsuzsa. – Van valami, amit oda szeretnék adni. Már hozom is.

Besietett a házba. Színes kis zacskóval tért vissza. Pipiskedve nyújtotta át a kerítés felett.

– Jól elkéstem vele – szabadkozott. – Karácsonyra szántam.

Karcsi bácsi megilletődve vette ki az ajándékot. Egy DVD film volt.

– „Sully” – olvasta hangosan a címét. – Nem ismerem.

– Clint Eastwood rendezte. Nemrég játszották a moziban, és úgy gondoltam, hogy még nem láthattad. Szereted Tom Hankset? Ő játssza a főszerepet benne.

– Köszönöm szépen, Zsuzsa, ez kedves tőled. De…

– Semmi de! Nincs az ismerőseim között olyan, akit a filmek érdekelnének… Remélem, tetszeni fog. Majd megpletyózzuk, oké?

– Feltétlenül! Sajnos én csak üres kézzel…

Zsuzsa felemelte a kezét, jelezve, hogy erre több szót nem érdemes pazarolni.

A kutya felmordult, felszegett fejjel a kert végében húzódó sövényt vizslatta.

– Vitéz! – szólt rá a nő. – Nyughass! – Karcsi bácsihoz fordult: – Különben hogy van Edina? Régen láttam.

– Edina? Jól. Hát tudod… ahogy lehet. El van kenődve, mert az anyjáék nem maradhattak szilveszterig. Mit tegyünk?… Másfelől meg örül, mert végre igazi festőállványon dolgozhat.

– Karácsonyra kapta? Te voltál az angyal?

– Legalább ennyi jusson szegénykének…

Zsuzsa Karcsi bácsira függesztette a szemét. Kissé lecsúsztak a szemhéjai, és tekintetében felcsillant az az ismerős, okos fény, amitől az öregúr önkéntelenül közelebb lépett. Azt hitte, mondani akar valamit erre a nő. Valami okosat, valami biztatót. Olyankor volt ilyen a nézése.

De Zsuzsa csak röviden biccentett, majd elköszönt, és bement a házba.

Elérkezett az év utolsó napja.

Edina egész délelőtt ki sem mozdult a szobájából. Karcsi bácsi a jégcsákánnyal bajlódott az első udvaron – egyenként tisztogatta meg a csúszós lépcsőfokokat.

Ebéd közben megkérdezte a lánytól, hogy hány órára megy a buliba.

– A buliba? – nézett rá csodálkozva a lány.

– Nem arról volt szó, kicsim, hogy a barátaid szilveszteri buliba hívtak?

– Már karácsony előtt világosan megmondtam, hogy nem megyek sehova.

Karcsi bácsi emlékeztette, hogy akkor még úgy volt, hogy az anyjáék is itthon lesznek. De most igazán semmi akadálya, hogy elmenjen.

– Te hogy szeretnéd, tatus? Hogy menjek vagy maradjak?

– Ó, kicsim, egyáltalán nem erről van szó! Én csak egy savanyú vénember vagyok, nem kell engem beszámolni.

– Jól van. Akkor mi ketten csapunk ma egy fergeteges nagy szilveszteri partit. Benne vagy?

Ezt olyan kedvesen mondta, hogy mosolyt csalt a nagyapa arcára. Ilyen energikus és lendületes lehetett kisebb korában is, amikor kint játszott a kertben az apjával és zajos hancúrozásuk áthallatszott a szomszédba, Andreáékhoz.

Rögtön ebéd után szervezni kezdték a kétszemélyes buli programját.

– Tatus, legyen benne társasjáték is… mondjuk römi! Meg filmnézés. És persze az év végi kabaré a tévében! Készítsünk magunknak papírcsákókat is!

Hat órára mindketten az alkalomhoz illően kicsípték magukat, és úgy döntöttek, hogy kezdetnek megnéznek egy filmet.

Edina a tévéasztal elé guggolt.

Hyppolit, a lakáj. Nézzük meg azt?

A nagyapja kezében egy másik DVD volt. Az, amit Zsuzsától kapott a minap.

Sully – Csoda a Hudson folyón. Jól hangzik, nem? Idei film…

– Miről szól?

– Kicsim, ha előre tudjuk, miről szól…

Edina mégis hangosan felolvasta, amit a borítón írt:

Chesley Sully Sullenberger kapitány és másodpilótája sokadik rutinrepülése hirtelen pokoli fordulatot vesz. 

Sully azonban csodával határos módon képes letenni a repülésképtelenné vált gépet a Hudson folyóra, ezzel megmentve a fedélzeten tartózkodó valamennyi utas életét. 

Annak ellenére, hogy páratlan teljesítményének köszönhetően a médiában azonnal hősnek kiáltják ki, egy minden részletre kiterjedő vizsgálat is indul ellene, ami azzal fenyegeti, hogy teljesen tönkreteszi a karrierjét, és végső soron az életét is.”

– Legyen ez. Szeretem az igaz történeteket.

A film végén Edina megjegyezte, hogy bár kiszámítható volt a történet, neki tetszett.

– Te miért lettél olyan gondterhelt, tatus? – kérdezte a nagyapjától.

Karcsi bácsi mosolyogni próbált.

Rossz szájízzel maradt a film végére. Az ülhetett ki az arcára. Igazságtalannak érezte, ami Sully kapitánnyal történt. Miért kínozzák az előírások betartásával, miután annyi ember életét megmentette? A cél igenis szentesítheti néha az eszközt – morfondírozott magában.

Hangosan viszont ennyit mondott:

-– Csak elméláztam egy kicsit. Nekem is tetszett… Mi következik a ma esti programban?

Römiztek. Azután kartonlapokból papírsüveget hajtogattak, kifestették, és azon versenyeztek, hogy ki tud ijesztőbb grimaszokat vágni vele.

Még a könnyük is kicsordult, olyan jól szórakoztak.

– Most megtaníthatnál kártyázni is! – kiáltott fel lány. Szemei vidáman csillogtak.

Karcsi bácsi nem hitt a fülének.

– Kártyázni? Álljon meg a menet! Gyanús lettél nekem, kisasszony! – fenyegette meg tréfásan az ujjával. – A kedvemért mondod ezt? Tehát mégiscsak miattam maradtál ma itthon?

– Nem! Dehogy! – vágta rá Edina, de utána rögtön elpirult. – Vagyis… Egy kicsit igen.

Karcsi bácsi zavarba jött.

– Szilveszter ide vagy oda, ellettem volna én egymagamban is…

– Tudom, tatus, csak… Olyan nagy örömet szereztél nekem azzal az állvánnyal meg a festőcuccokkal! Már dolgozom is valamin. Remélem, tetszeni fog. Nem láthatja még senki, de megmutatom, amikor készen lesz. Olyan izgi!… – Elkomolyodott a lány arca. – Tudom, hogy néha undok vagyok veled, tatus. Csúnyán odavágok… Utólag mindig megbánom. Ugye, nem haragszol rám?

– Dehogy haragszom, kicsim! – felelte az öregúr. Megigazította Edina fején a csákót. – Szavadon foglak, és megyek a kártyákért, nehogy meggondold magad.

Kotorászott egy keveset a szobájában, és már hozta is a paklit.

Amikor kiszórta a kártyákat az asztalra, a dobozból kiesett egy bankkártya is.

– Hát azzal meg mi van? – kérdezte Edina.

– Erre kapom azt a kevéske kis nyugdíjat – vágta rá Karcsi bácsi.

„És azt a nem kevéske mellékest, Zsuzsától” – tette hozzá gondolatban.

Visszacsúsztatta a bankkártyát a dobozba.

– Féltem, nehogy elherdáljam, és nem jutott eszembe jobb hely neki.

Edina felvette a paklit. A hüvelykujjával tologatta át rendre egyik kezéből a másikba a kártyákat.

– Hatvanhatos legyen vagy amerikai hetes? – kérdezte a nagyapja.

Edina ámuldozva nézegette a színes illusztrációkat a lapokon.

– Ezek éppen ennyire szépek?

– Naná! Nektek nincs kártyátok?

– Van, de nem ilyen. Uno meg az a másik… a pókeres. Amúgy nagyon ritkán vesszük elő őket. Kik ezek a díszes ruhába öltözött emberek? „Geszler H.” – betűzte a feliratot a piros felsőn. – Vagy ez a másik: „Harras Rudolf”… Hm. Németek, ugye? A nevük alapján.

– Nem németek. Hanem svájciak és osztrákok. Tell Vilmos történetét mesélik el az illusztrációk. Kezdhetjük? Legyen hatvanhatos. Az a kedvencem. Elmondom a szabályokat.

– Várj, tata! Mindjárt játszunk. Mit is mondtál? Milyen történetet mesélnek el?

Karcsi bácsit felvillanyozta az unokája érdeklődése.

– Add csak ide a paklit. – Kikereste a makk felsőt. – Mit szólsz ehhez a fess nyilashoz? Ő Tell Vilmos. Hallottál róla?

– Persze, tata. Ő az, aki meglövi az almát a gyerek fején, nem?

– Tell Vilmos egy hős. A magyar kártyák az ő legendáját mesélik el. Ő a svájciak nemzeti hőse. Neki köszönhetően tört ki a szabadságharc a Habsburgok ellen. Valamikor az ezerháromszázas években.  

– Nahát! – hüledezett Edina. – Én azt hittem, ezek egyszerűen csak színes rajzok.

Karcsi bácsi kiválogatta az idevágó kártyákat – a tök nyolcast, a piros tízest, a piros felsőt és a többit, amelyiknek köze van a történethez. Rendre rakta ki őket az asztalra, és közben magyarázta, hogy ki kicsoda.

– Nézd csak: itt Tell Vilmos elbúcsúzik a feleségétől, és a fiával, Walterrel elindul Altdorfba, hogy meglátogassák az apósát. Emitt jól látszik, hogy milyen komoly várakat húztak fel az osztrákok a mai Svájc területén. – Letette a következő kártyát. – A császár helytartója ez a bundás úriember volt, Hermann Gessler… Megyünk tovább. Ezt figyeld! A jobb oldali bástya tetején van valami.

– Látom. Mi az?

– Gessler kalapja. Képzeld el, annyira öntelt volt, hogy kitűzette a kalapját a vároromra, és elvárta, hogy az arra járó svájciak még a kalap előtt is meghajtsák a fejüket!

– Ez egyre érdekesebb lesz – jegyezte meg Edina.

Karcsi bácsi szíve csak úgy dagadozott a büszkeségtől. Azt ugyan már megérkezése óta tervezte, hogy megtanítja kártyázni az unokáját, de remélni sem merte, hogy Edina éppen ilyen lelkes lesz.

A következő kártyára mutatott.

– Reding Itell. Az egyik svájci kanton főbírája. A zöld alsó pedig Fürst Walter, Tell Vilmos apósa. Ők ketten azt tervezik, hogy karácsonykor felkelést robbantanak ki az elnyomó osztrákok ellen.

Edina közelebb emelte a szeméhez a soron következő kártyát, a tök kilencest. Egy kiszáradt fa és az alacsony kerítés mellett földbe szúrt bot állt. Valami piroslott rajta.

– Ez is egy kalap lenne itt, a bot tetejére tűzve?

– Úgy van, kicsim! Igen, az megint csak Gessler kalapja. Ezúttal Altdorf határában állította ki, hogy minden svájci, aki arra jár, tisztelegjen a kalap előtt. Tell Vilmos is odaér a fiával, de ő még csak nem is biccent a kalapnak.

– Ennek nem lesz jó vége…

– De nem ám! Gessler egy galád tervvel akarja megbüntetni Tell Vilmost: utasítja, hogy száz lépésről lőjön le egy almát a saját fia fejéről.

– Na, bejött a képbe az alma! – kiáltott fel Edina. – Arról a jelenetről is van kép?

– Arról nincs – felelte Karcsi bácsi. – Viszont azt tudni, hogy Tell Vilmos két nyílvesszőt készített elő: egyet betett a nyílpuskájába – azt a fegyvert tartja a kezében a makk felső. Tulajdonképpen egy nyélre erősített íjről van szó. A másik nyílvesszőt a ruhája alá rejtette. Kimérték a száz lépést, lőtt, és a nyílvessző kettéhasította az almát. Gessler gratulált neki a lövéshez, majd megkérdezte, hogy miért készítette elő a második nyílvesszőt is. Tell azt felelte, hogy ha az első nyíl a fiút találta volna el, akkor a másodikkal magát Gesslert ölte volna meg.

– Hűha! Gondolom, erre Gessler bedurvult…

– Nem csoda! Tell Vilmost letartóztatják, hajóra ültetik, de neki sikerül megmenekülnie.

Megmutatta az unokájának a piros nyolcast.

– Ezen látszik, ahogy a tavon evez.

– Ennyi a történet? – kérdezte Edina.

– Ha csak ennyi lenne, bizonyára mára már senki sem tudná, hogy ki volt Tell Vilmos.

– Miért? Elég kemény a sztori a fiával és az almával.

– Az igaz. De a történetnek komoly folytatása lett. Mondom is. Maradt még két kártyánk: a tök felső és a piros hetes.

– Mit ír ezen? „Stüszi vadász”? Milyen cuki! Az oszink imádná, mert úgy tartja a kezét, mint aki felelni akar, és szófogadóan jelentkezik – kuncogott a lány.

– Vele találkozik Tell Vilmos a küssnachti úton – magyarázta tovább a nagyapja –, és neki mondja el, hogy mit tervez. Nem tudja megbocsájtani Gesslernek, hogy veszélybe sodorta a fiát. Eldönti, hogy végez vele. Lesben áll egy völgyszorosban, és rálő a zsarnokra. Ha jól megnézed a piros hetest, látszik a Gessler mellkasába fúródó nyílvessző.

– Aha, látom. Az a bizonyos második nyílvessző, ugye? Ez hiányzott még a történetből?

– Igen. Ez Tell Vilmos második nyílvesszője, amit félretett, amikor az almára lőtt. Gessler meghalt, és annak a híre, hogy Tell Vilmos szembeszegült a hatalommal, futótűzként terjedt el az egész országban. Kitört a szabadságharc, a svájciak kiűzték a Habsburgokat. A független kantonok egyesültek, és létrejött a mai Svájc.

Karcsi bácsi összegyűjtötte az asztalra kirakott kártyákat.

– Tetszett? A hatvanhatost tanítom meg először, jó?

Edina lefogta a kezét.

– Mindjárt. Előbb hadd kérdezzek valamit, tata. Tell Vilmos eltalálta az almát, nem lőtte meg a gyerekét. Később pedig sikerült megszöknie is. Miért akarta végül mégis megölni Gesslert?

– Jó kérdés – tűnődött Karcsi bácsi. – Ha csak róla lett volna szó, talán nem teszi meg. De azzal, hogy Gessler veszélynek tette ki a gyereket…

– Igen, az szerintem is kegyetlen ötlet volt. Még hogy lője le az almát a saját gyereke fejéről… Borzasztó! Ha csak egy picivel is lejjebb megy a nyílvessző… Belegondolni is rossz!

– Tudod, kicsim, egy szülőnek százszor jobban fáj, ha a gyerekével történik valami, mint ha vele történne. Százszor? Nem. Ezerszer jobban! Majd meglátod, amikor neked is lesznek gyerekeid.

Edina arca elborult.

– Nem lesznek – mondta. – Nekem nem lehetnek gyerekeim.

– Ezt ki mondta neked? – hőkölt hátra a nagyapja.

– Az orvosnő. A Gyerekkórházban. De nem csak ő. Ahány cikket találtam az interneten a betegségemről, mindegyikben ezt írták. Túl nagy a rizikó. Csak akkor lehet gyerekem, ha meggyógyulok. De mivel nincs egymillió eurónk, ennek az esélye… nulla.  

Több szó nem esett aznap este Edina betegségéről.

Karcsi bácsi elmagyarázta az unokájának a hatvanhatos szabályait. Többször is hangsúlyozta, hogy ez az ő legnagyobbik kedvence. Edina élvezte a játékot, boldogan rikkantott, valahányszor vitele volt. Ettől Karcsi bácsival madarat lehetett volna fogatni.

Kártyázás után belenéztek a szilveszteri kabaréba az egyik magyar csatornán.

Éjfélkor feltették a színes süvegeket a fejükre, felkapták az üdítős poharaikat, koccintottak és boldog új évet kívántak egymásnak. Felhívták Edina szüleit is egy rövid köszöntőre, és a 2017-es esztendő első órájában nyugovóra tértek.

Vidám, jól sikerült szilveszteri parti volt.

Mégis pirkadt már, mire Karcsi bácsinak végre sikerült elaludnia.

A derűs pillanatok lassacskán elillantak, mint a pezsgő buborékai, és amint nyugtalanul forgolódott a paplan alatt, egyre csak az keringett a fejében, amit Edina a betegségéről mondott: „Csak akkor lehet gyerekem, ha meggyógyulok. De mivel nincs egymillió eurónk, ennek az esélye… nulla. ”

Nulla.

Úgy fúródott ez a szó a szíve közepébe, mint a magyar kártya piros hetesén kilőtt nyílvessző.

18

Zsuzsa bosszúsan fújtatott.

– Nem hallom! – ordította a telefonba. – Sanyi! Várj, hogy keressek egy jobb helyet… Az isten szerelmére, elhallgatnál végre? Sza-ka-do-zik! Csak minden ötödik szavadat hallom! Állítsd végre le a kerepelődet!

Az ablakhoz lépett, és a szeméhez emelte a maroktelefon kicsiny képernyőjét. A térerő egy vonalnyit nőtt.

– Fussunk neki még egyszer – szólt bele a készülékbe. – Igen, most jobban hallak. Habár olyan ricsaj van körülötted, mintha még mindig tartana a szilveszter! Mi van a bitcoinokkal? Semmit nem értettem abból, amit az előbb mondtál.

A vonal másik végén a férfihang hadarva elismételte a rossz hírt: a bitcoinnal „tőzsdéző” honlapjuk január hetedikén „badlistre” került – a csaló honlapok feketelistájára.

– Le kell állni vele – jelentette ki határozottan. – Csak szólni akartam, hogy tudj róla. – Zsuzsa nem szólt semmit, ezért a férfi még hozzáfűzte: – Nem hallgattatok rám, Zsu. Megmondtam szépen és világosan… tavaly egész évben ezt fújtam, mint a pereces… hogy jobb, ha megcsináljuk a saját kriptopénzünket és azt áruljuk. Akár bitcoinért is cserébe. A bitcoinnak egyre csak megy fel az ára. Év végére akár a tizenötszörösét is érheti… Na, mondj már rá valamit! Hallasz?

– Igen, hallak, Sanyi. De nincs mit mondanom erre. Ez nem az én világom. Annyira istenítetted a bolgár nőcit is, de hol tart most a OneCoin? Szerintem bedöglött.

– Pedig ez a jövő, bébi.

Mindketten elhallgattak. Jól hallatszott, ahogy a férfi hangosan szedi a levegőt.

– Ne bébizz engem! Az utcán vagy? – szólt rá ingerülten Zsuzsa. – Már százszor elmondtam, hogy amikor beszélünk, állj meg egy helyben. Olyan nehéz ezt megjegyezni?

– Oké, megálltam. Ne legyél utálatos velem, Zsu. Látástól Mikulásig rohangálok. Kicsi respektet kérek. Most is futok Vládhoz, kipróbálunk egy új metódust. Gyorsan elmondom, marha jó. – Lehalkította a hangját. – Keresünk egy céget a neten. Mondjuk webdizájnereket. Elmondjuk, hogy kell egy ilyen meg ilyen honlap. Küldjenek egy ajánlatot. Küldik. Persze mi elfogadjuk az árat, no problemo. Erre ők előleget kérnek. Mi ripsz-ropsz utalunk, de jóval többet, mint amennyi az előlegszámlán van. Azután rögtön értesítjük őket, hogy mea culpa, baj történt, butuska a könyvelőnő, legyenek szívesek, fizessék vissza a differenciát. Erre meg erre a kontóra. Megértik, rendben van. Ilyenkor gyorsan megy a visszautalás, mert örülnek, hogy rendes, jól fizető klienst találtak. Jó, mi?

– Hol itt a buli? Nem értem.

– Hát a buli ott van, szívi – röhécselt a vonal másik végén a férfi –, hogy az előleget nem a saját kártyánkról fizettük nekik. De a különbséget viszont már a saját kontónkra kérjük. Figyelsz? Most jön a brutálisan jó rész! Ugye, van ez a másik mókus, akinek elhalásztuk az adatait, és akinek a kártyájáról átutaltuk az előleget. Rájön, hogy baj van, valaki megcsapolta. Hűha! Értesíti a bankját. A bank blokkolja a kártyát, nullázzák a mi kifizetésünket. A webdizájnertől visszavonják a tranzakciót. Vagyis az, amit mi fizettünk, eltűnik a számlájáról. Amit pedig ő fizetett nekünk, az szépen a zsebünkbe vándorol. Csak nagy sokára derül ki, hogy átvágtuk. Na, mit szólsz hozzá? Ezt Einstein se találhatta volna ki okosabban!

– Tudod, mit szólok, Sanyi? Hogy neked teljesen elment az a mákszemnyi eszed is! Mi a fene ütött beléd, hogy ezt csak úgy elmeséld nekem az utcán ácsorogva? Teljesen begolyóztál!

– Na, na – felelte önérzetesen a másik. – Nincs itt senki a közelben. Látom, csalánra pisiltél ma, kisanyám. Ahelyett, hogy örülnél, hogy kezdek is valamit a kártyainfókkal, amiket összekuporgattunk… Inkább leteszem. Majd beszélünk máskor. Ja, még egy annyit: a vén Shakespeare-kéd él és virul? Lenne egy pár új meló a számára.

– Csak küldd át, aztán meglátjuk. Szia!

Alig szakította meg Zsuzsa a vonalat, csörögni kezdett a kupacban az egyik gombos telefon. Ismeretlen szám. Biztosan újabb reménykedő idióta, aki úgy gondolja, hogy ma van a nagy nap, és megfogta az isten lábát.

Előbb kinyomta a hívást, majd le is zárta a telefont. Visszatolta az antennáját, és a kanapéra dobta, a többi ócska készülék mellé.

Megdörzsölte a homlokát.

Amíg át nem gondolja a fejleményeket, addig senki ne csörgessen semmilyen telefont.

Bekészített magának egy kávét a kotyogóba.

Amikor pöfögve kifőtt, kitöltötte magának a mami rózsaszínű Rosenthal csészéjébe. Mélyet szippantott az erős, karakteres kávéillatból. Ettől valamennyire máris megnyugodott.

Nevethet rajta Andi reggeltől estig, hogy miért használja még mindig ezt a „lepusztult vacakot”, ahelyett, hogy egy kávéfőző automatát vásárolna.

„Dobd már ki, Zsu! El sem tudod képzelni, mennyivel egyszerűbb egy modern masinával! Fent betöltöd a kávészemeket, és néhány perc múlva alul már folyik is az isteni nedű!”

Butaság! – legyintett magában elégedetten Zsuzsa. – Nem lesz az a kávé soha olyan, mint amit ez a régi masina kiprésel magából.

A kanapé sarkába seperte a telefonokat, leült középre, és törökülésben maga alá húzta a lábait.

A munka várhat. Addig úgysem tud semmire figyelni, amíg Guszti újra nem telefonál.

Zsuzsa felnézett a faliórára. Már több, mint két órája, hogy az öccse elindult Bécsből.

– Remélem, most tele van a tankod! – mondta neki epésen, amikor reggel beszéltek.

– Köszi, Zsu! – vágott vissza Guszti. – Te aztán szépen biztatsz!

Zsuzsa maga mellé tette okostelefonját, hogy gyorsan felkaphassa, amikor Guszti hívja. Aprókat kortyolt a kávéból, majd két tenyerébe fogta a porceláncsészét, és úgy melengette a kezét.

Azon tűnődött, hogy mi történne, ha valaki az ő csapatából járna úgy, mint Guszti. Tegyük fel, éppen Sanyi. Mi lenne, ha Sanyitól lopnák el a banda ötvenezer euróját? Nem úszná meg szárazon, az már szent igaz!

Guszti szóba sem merte hozni Böcknek, hogy eltűnt a pénz. Segítséget kért a nővéreitől, a többit pedig inkább kölcsönvette egy szerb uzsorástól. Ahhoz képest, hogy milyen feltételekkel dolgoznak a „cápák”, aránylag elfogadható áron kapta meg a hiányzó ötvenezer eurót: 15 százalékos kamattal.

Remélhetőleg már január végére összegyűl itthon annyi, hogy kamatostól vissza tudják fizetni. Andit is azzal kecsegtették az ingatlanirodában, hogy csinos kis prémiumot kap a múlt évi munkáért, itt meg szárnyal minden, amióta az öreg is bejött a képbe.

Végre megszólalt mellette a telefon.

– Na? – kérdezte izgatottan.

– Minden frankó volt. Odaadtam. Azt se mondták, „gi-gá-gá”.

Zsuzsa felnevetett.

– „Azt se mondták, gi-gá-gá, elindultak világgá”. Ez meg hogy a fenébe jutott eszedbe éppen most?

– Úgy tűnik, Zsu, már nem vagy olyan feszült. Mi? Kezdesz megnyugodni? Most már elhiszed, hogy nem lebeg többé Damoklész kése a fejed felett?

– Kardja, te bolond! Azt azért egy pillanatig se felejtsük el, hogy van egy tartozásod, ami igenis még ott lóg a fejünk fölött.

– Azt majd kifizetjük. Akivel beszéltem, mindenki azt mondta, hogy ez a Rodics a legnagyobb úriember a Favoriten környékén. Olyan türelmes, mint Buddha!

– Azt meghiszem! Ha hitelezésben utaznék, én sem siettetném a kuncsaftot. Ügyes voltál, bruderke, vigyázz magadra! Ha van valami, hívjál! De csak akkor, ha jó híred van, megértetted?

Januárban szokatlanul lágy volt az idő. Alig volt néhány reggel, amikor fagyott. Annál fagyosabb volt a hangulat Zsuzsa csapatában. Az év végi lendület különös módon elakadt, megdermedt. A telefonok nem csörögtek, a potenciális balekok utolsó pillanatban visszaléptek, nem mentek lépre. Iszonyúan gyenge hónapot zárt a banda.

Egyik délelőtt Karcsi bácsi is rátelefonált, és bátortalanul érdeklődött, hogy van-e új munka a számára. Zsuzsa meglehetősen indulatosan ráripakodott azzal, hogy bizony ő is előállhatna már valamilyen épkézláb ötlettel – mire az öregúr hebegve-habogva letette a telefont.

Februárban is alig-alig mozdult meg valami itt-ott. Pedig mindenki becsületesen odatette a csontját. Nem ezen múlott.

– „Egyszer fent, egyszer lent”… – sóhajtott fel Sanyi azon az estén, amikor Zsuzsa egybegyűjtötte a bandát magánál. – Most már az én nótám is ez, nem csak az apámé. Hiába, na, a karma ellen nincs mit tenni…

– Mert megkarmol a karmával, ugye? – jegyezte meg csípősen Zsuzsa. Ezen többen felvihogtak.

Ott gubbasztottak a nappaliban. Vládon kívül mindenki eljött, hogy beszéljék át a teendőket.

– Mit izélgetsz engem folyton-folyvást? – csattant fel Sanyi. – Szállj le rólam!

– Én leszállok, de jobban tennéd, ha te is leszállnál a fennkölt karma-magaslatokból. Semmi szükség egy vészmadárra! Van nekünk így is elég bajunk.

Sanyit láthatóan zavarta, hogy többen bólogattak.

– Nem vagyok vészmadár! Csak annyit akartam mondani, hogy vannak időszakok, amikor…

– Jól van, Seneca! – forrázta le Zsuzsa egy legyintéssel. – Te csak filozofálgass ott kedvedre, mi nem érünk rá erre. Ugye, srácok? Inkább dugjuk össze a fejünket, és találjunk ki valamit, amivel pénzt gyúrunk ki az emberekből!

Sanyi élesen vissza akart vágni, de senki nem figyelt rá. Hangját elnyelte a többiek lelkes lármája.

Február utolsó előtti napján – egy borongós, szürke hétfői napon – már korán reggel telefonált Guszti.

– Sikerült összekaparni a zsozsót? – kérdezte.

Zsuzsa túl fáradtnak és álmosnak érezte magát ahhoz, hogy részletesen kifejtse az öccsének, milyen gyatrán tejel bármi, amibe ebben az évben belevágtak. Azt sem mesélte el, amiről Andi sopánkodott a minap: egyetlen cent prémiumot sem kapott, pedig nagyon biztatták, hogy meglesz.

Ehelyett megnyugtatta az öccsét, hogy a dolgok sínen vannak. Kis türelem, és küldi a pénzt.

Letette az asztalra a kávéscsészét, mellé a telefont, felállt, és az ósdi, barna szekrényhez lépett. Kihúzta a legfelső fiókot, kivett belőle egy szamárfüles kockás füzetet meg egy golyóstollat.

A legutolsó oldalon határozott mozdulatokkal egy táblázatot rajzolt. Négy oszloppal.

A legelső oszlopba legfelül beírta, hogy „Hónap”.

A másodikba, hogy „Havi kamat”.

A következőbe, mellé: „Fizetve”.

Az utolsóba: „Tartozás összesen”.

Nézte egy kicsit, aztán a „Kamat” alá apróbb betűkkel beszúrta azt, hogy: (15%)”.

Bekapcsolta a telefonján a számológép funkciót, kiszámolta a tartozás pontos állását, majd kitöltötte a táblázat első két sorát:

Január – 7.500 – 0 – 57.500

Február – 8.625 – 0 – 66.125

Úristen! – nézte megrökönyödve a kegyetlenül növekvő számokat. – Andival már kifizettünk húszezret decemberben, mégis ott tartunk a 66 ezer fölött!

Összecsukta a füzetet.

Úgy érezte, mázsás súly nehezedik a szívére.

Még szerencse, hogy a szerb Radics, aki a kölcsönt adta, „olyan türelmes, mint Buddha”. Legalábbis így regélt róla Guszti.

Neki is volt már dolga uzsorással – az apjuk temetésére kért kölcsön –, de amikor a törlesztésért jelentkeztek a „cápák”, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha az angyali türelmükről lennének híresek.

Eltelt már két hónap, és Guszti egyetlen eurót sem fizetett vissza az adósságából.

Nem lesz ennek jó vége.

Ki kell találnom valamit. Méghozzá sürgősen!

Sóhajtva felállt.

Majd rögtön vissza is ült a pamlagra. Olyan váratlanul hasított belé a felismerés, hogy megroggyantak a lábai.

A megoldás végig ott volt az orra előtt, és ő nem látta!

Reszkető kézzel tapogatta meg a köpenye zsebét. A cigarettásdoboz nem volt ott.

Kisietett a konyhába. Megtalálta az asztalon, de már csak egy szál volt benne.

Élvezettel hunyta be a szemét, amikor mélyen leszívta az első füstöt.

Kihozta a laptopját a konyhaasztalra, bekapcsolta, és visszafojtott lélegzettel pötyögni kezdett a billentyűzeten.

Egy jó órán keresztül keresgélt, olvasott, adatokat gyűjtött.

Amikor úgy érezte, már eleget tud, elégedetten dőlt hátra a széken. Megnézte az óráját.

Úgy döntött, mielőtt felhívja Karcsi bácsit, elmegy a sarki boltba cigarettáért. A felvágott is fogytán volt.

19

Karcsi bácsi óvatosan kerülgette a járda alattomosan fénylő foltjait. A minap is megjárta. Megcsúszott a jégen. Még szerencse, hogy jók a reflexei, egy kis kapálózással és némi ijedséggel megúszta a hanyatt vágódást. Nem elég, hogy fárasztóan meredek az utca, az embernek az ilyen huncut kis csapdákra is ügyelnie kell.

Megállt egy pillanatra, és körbehordozta a tekintetét a kihalt utcában. Valahol nem messze egy cinege „fűrészelt” kitartóan: „nyik-nyak”, „nyik-nyak”, „nyik-nyak”… Még csípős volt a levegő, a lehelet is meglátszott még, de a tegnaphoz képest valami érezhetően megváltozott. Az erősödő fényekben, az élesedő zajokban már benne volt a közelgő tavasz ígérete. Azért lassan csak vége lesz ennek a nyomasztó télnek.

Amikor a bolthoz ért, megállt, tisztességtudóan leverte a lábát, és csak azután nyitott be.

Az ajtó fölé szerelt kis csengő csendült egyet, és mint egy vezényszóra, rögtön felhangzott a pult mögül a boltos hangja is:

– Jó reggelt!

Karcsi bácsi visszaköszönt, és a kissé áporodott benti melegben önkéntelen mozdulattal kilazította a sálját, és hátrább tolta a homlokán a szőrmesapkát. Az üzletben kávé, mosópor és ünnepeket idéző narancs illata keveredett békés egyetértésben.

Előbb számba vette a barna állványon sorakozó folyóiratokat a pult végében. Nem érkezett még új szám, ezért tovább ballagott a magas, zsúfolt polc mentén a hátsó fertályba, ahol a kenyér áll.

Ekkor újra kinyílt a bejárati ajtó, felcsendült a kis csengő, és második ütemként szolgálatkészen üdvözölte a belépőt a boltos:

– Jó reggelt!

– Szép jó reggelt magának is, Jóska bátyám!

Karcsi bácsi megmerevedett. Száz közül is megismerte ezt a női hangot.

Lassan visszatette a kenyeret a többi közé, és azon gondolkozott, hogy mitévő legyen. A legutóbbi beszélgetésük kurtán-furcsán végződött, mintha Zsuzsa megbánta volna, hogy olyan jól megfizette a szöveggondozást.

Ha Zsuzsa meglátja itt, ki tudja, mit talál mondani nagy hirtelenjében. Amivel otthon, a kerítés mellett nem is lenne baj, de ez a minden lében kanál boltos esetleg kikerekít belőle valami cifra mesét, amivel az egész negyedet megtölti.

A nyakát behúzva megpróbált hátrébb húzódni a cseppnyi boltban. Úgy okoskodott, hogy a legbölcsebb az lenne, ha feltűnés nélkül kivárná, amíg Zsuzsa bevásárol, és odébbáll. Azt a furcsa telefonbeszélgetést majd letisztázzák más alkalommal.

A nő váltott néhány udvarias mondatot „Jóska bátyámmal”. Cipőkopogás hallatszott, majd tompán csapódott a pult melletti üveges vitrin ajtaja. Megint kopogott a cipő, azután a nő lekért egy doboz cigarettát. Mondott valamit az időjárásról. Egy röpke pillanatig csend lett.

Elmegy végre?

Karcsi bácsi újra hallotta a kopogó lépteket. Előbb tétován, aztán egyre szaporábban. És egészen közelről.

– Karcsi bátyám! Jé, valóban jól láttam? Te kuksolsz itt a sarokban, mint a kuka? Ezt a kellemes meglepetést!

Az öregúr kiegyenesedett. Nagy igyekezetében, hogy zavarát leplezze, majdnem levert a polcról néhány egymásra állított konzervet.

– Szervusz, Zsuzsa! – Megigazította a fején a félrecsúszott sapkát. – Rég nem láttalak. Jól vagy?

– Én jól – válaszolta a nő, és összeszűkült a szeme, mint a prédáját méregető ragadozónak. – Hát te, Karcsi bátyám? Úgy eltűntél, mint szürke szamár a ködben!

Mögötte kíváncsian nyújtogatta a nyakát feléjük a boltos, bizonyára egy szaftos pletyka reményében.

Karcsi bácsi idegesen kotorászott a zsebében, hebegett valamit a hosszú bevásárlólistájáról, és kissé elfordult, jelezve, hogy neki még sok dolga van, ez nem a legalkalmasabb pillanat a csevegésre.

Zsuzsa nem erőltette tovább, kedvesen elköszönt azzal, hogy:

– Aztán remélem, összefutunk még mostanában, és dumcsizunk egy jót.

Kip-kop, kip-kop, fizetett, majd röviden szólt a csengő, és becsukódott mögötte az ajtó.

Karcsi bácsi kiemelt egy piros bevásárlókosarat a pult mellől. Nem nézett a kereskedőre, de érezte, hogy annak úgy forog a feje utána, mint a mozgáskövető kamera.

– Kedves hölgy. A szomszédjuk, ugye, Szekeres úr?

Karcsi bácsi csak a válla fölött szólt vissza:

– Igen. Mondja, Hauptmann úr, valami jó minőségű pástétoma van-e? Nem disznómájas, hanem mondjuk liba… vagy lehet kacsa is.

– Pástétom? – dörmögte a másik. – Ott a végében találja. Ahol az imént keresgélt – tette hozzá egy csipetnyi gúnnyal.

Karcsi bácsi ráérősen topogott előbb a polc egyik oldala előtt, azután végigjárta a másik oldalát is, lelkiismeretesen szemügyre véve minden kiállított terméket.

Végre nagy sokára megállt a kasszánál. A kosarában alig volt egy-két dolog.

– Köszönöm a vásárlást! – mondta Hauptmann úr, amikor átadta a blokkot és a visszajáró aprópénzt. – Zokon ne vegye, Szekeres úr, de irigylem magukat, nyugdíjasokat. Nem kell sehova rohanni, mindenre kényelmesen rá lehet szánni az időt. Jól mondom? Nekem még kereken három évet kell lehúznom, s csak aztán jöhet a felszusszanás…

Karcsi bácsi nyelve hegyén volt egy kiigazító beszéd a tanítói évek nehézségéről, de végül úgy döntött, hogy kár ebbe belemenni.

– Gyorsan eltelik az, meglátja – adta meg a végszót. – Isten áldja, Hauptmann úr!

Biccentett hozzá, élére állította a veknit a zacskóban, és az ajtóhoz sétált.

Még jóformán le sem nyomta a kilincset, máris megpillantotta kint, a kirakat előtt álldogáló Zsuzsát.

Nem volt hova húzni-nyúzni tovább, teljesen világos volt, hogy nem ússza meg a tisztázást. Vett egy mély levegőt, és kilépett az utcára.

Zsuzsa kifújta a füstöt, a földre dobta a cigarettacsikket, és eltaposta.

– Gondoltam, megvárlak – mondta tárgyilagosan. – Elkísérlek hazáig, ha nincs ellene kifogásod. Van egy fontos mondanivalóm.

Elindultak az utcán lefelé.

– Remélem, nem vetted zokon, hogy megcsappant a munka, Karcsi bátyám – próbált könnyed hangot megütni a nő. – Nem lehet ezt a végtelenségig variálni.

– Nem gond – felelte az öregúr.  – Én is el voltam foglalva.

– Egy újabb novella?

Karcsi bácsi válasz helyett csak biccentett, de olyanformán, hogy az bólintás és fejrázás is lehetett.

Szótlanul mentek tovább.

Érezhetően melegedett az idő, ahogy a nap feljebb kúszott a szemközti házak teteje fölött. Az utca innenső oldalára tűzött, amitől szemmel látható gyorsasággal száradtak fel a kora reggeli apró, jeges tócsák a járdán.

– Edina? – kérdezősködött tovább Zsuzsa. – Jól van?

– Ahogy lehet – felelte kurtán az öregúr.

Oldalra sandított. Alighanem morcosnak és merevnek tűnhet a viselkedése, de úgy döntött, inkább óvatos marad. Az érzései azt súgták, hogy Zsuzsa akar tőle valamit.

– Február huszonhetedike van ma – csevegett mellette zavartalanul a másik. – Holnap huszonnyolcadika. Tudod, mire emlékeznek azon a napon világszerte? Minden évben akkor van a Ritka Betegségek Világnapja. Február utolsó napjára tették. Biztosan a szökőévek miatt. Jó választás volt, ha engem kérdezel. És jó, hogy valakinek eszébe jutott: gyerekek, találjunk egy olyan napot, amikor a ritka betegségekről beszélünk. És azokról a gondokról, amikkel az ilyen betegek nap mint nap megküzdenek. Mert biztosan nem könnyű…

Karcsi bácsi megállt. Szembefordult a nővel, és így szólt:

– Mi ez az egész? Hova akarsz kilyukadni, Zsuzsa? Azt mondtad, valami fontos mondanivalód van. Ne kerülgessük a forró kását!

Zsuzsa rágyújtott egy cigarettára.

– Abból, amit eddig mondtam – felelte, és szigorúan az öregúrra függesztette a tekintetét –, melyik rész tűnik lényegtelennek, Karcsi bátyám? Ha novellát írtál, az fontos hír, nem? És mi lehet fontosabb, mint a beteg unokádról beszélni? Hm? Főleg, hogy holnap lesz a Ritka Betegségek Világnapja.

Karcsi bácsi megcsóválta a fejét.

– Becsületszavamra – mondta –, ügyvédnek sem lennél rossz, Zsuzsa kedves. De mielőtt nagyon belemelegednénk ennek a rengeteg fontos dolognak a tárgyalásába, engedd meg, hogy leszögezzem: egy cseppet sem érzem úgy, hogy a semmiért kaptam a pénzt! Volt egy egyezségünk, és ami engem illet, csak ahhoz tartottam magam.

Zsuzsa egy pillanatig megütközve meredt az öregúrra, majd széles mosoly terült szét az arcán.

– Nem tudom, miért hozod ezt most fel, Karcsi bátyám. Hiszen számtalanszor elmondtam neked, hogy a legkomolyabb, legmegbízhatóbb csapattársam voltál… Ó, miket is beszélek! Nem voltál, hanem vagy! Kár, hogy mostanában kissé elapadt a meló. – Ráérősen kifújta a füstöt. – De ahogy a mondás is tartja: amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Ha ráérnél most, lemennénk hozzám, főznék kettőnknek egy finom kis feketét, és elmesélném, hogy milyen ragyogó ötletem támadt.

Karcsi bácsi zúgó fejjel állt fel a karosszékből. Zsuzsa terve egyszerűnek és kivitelezhetőnek hangzott. Csupán egyetlen kényes pontja volt. Egy olyan tényező, amitől az egész szépen felépített elgondolás úgy dőlhet össze, mint a kártyavár.

Zsuzsa lekísérte a kapuhoz. Már elköszöntek egymástól, és a nő visszaindult a lépcsőn a házba, amikor Karcsi bácsi egyszeriben úgy érezte, Zsuzsa mérhetetlen rendességéért cserében neki is illik valami hasznosat mondania. Ezért utánaszólt:

– Gondolkoztam egy kicsit a legutóbbi hirdetéseteken. Amit januárban javítottam. És kutakodtam is ezzel kapcsolatban. Lenne egy javaslatom. Ne a Ferrari részvényeket ajánljátok, az butaság. Senki nem fog annak bedőlni. Ami viszont jobban hangzik, és be is igazolódik majd, meglátod, az a palládium és a réz. Meg az alumínium. Vagy ott a bitcoin is. Azt mondják, hamarosan a tizenötszörösére emelkedhet az ára. De ha engem kérdezel, van olyan kriptovaluta, amelyik még jobban teljesít: az a litecoin. Ennek az értéke akár az ötvenszeresére is ugorhat az év végéig.

Zsuzsa kedvesen elmosolyodott. Felemelte a kezét, úgy köszönte meg.

Karcsi bácsi visszaintett.

Hazaérve bekulcsolta maga után a kiskaput, és leszegett fejjel lépdelt fel a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn.

Azon gondolkozott, hogy mivel üsse agyon az időt, amíg végre Edina megjön az iskolából.

20

Nagy levegőt vett és finoman bekopogott. Egy pillanattal később léptek zaját hallotta a szobából. A kilincs megmozdult, és az ajtó résnyire kinyílt.

– Tatus! Mi a baj? – kérdezte Edina meglepetten. – Mondtam, hogy mindjárt lejövök ebédelni. Ezért nem kellett volna feljönnöd.

– Persze, azt megértettem, kicsim. Csak… Van egy nagyszerű hírem… és minél előbb el akarom mondani.

– Hát jó, akkor gyere be, ha nem várhat a dolog. Anyuékkal kapcsolatos?

A lány intett a nagyapjának, hogy leülhet az íróasztalhoz, ő maga pedig lehuppant az ágy szélére.

– Nem róluk van szó – felelte Karcsi bácsi. – Hanem rólad.

Szép sorjában elmondta, hogy milyen fantasztikus lehetőség adódott, amit „semmilyen formában nem lenne szabad kihagyni”. Persze vigyázott, hogy még véletlenül sem említse meg, hogy Zsuzsától származik az ötlet, de még azt sem, hogy egyáltalán bármi köze lenne a dologhoz a szomszédasszonynak.

Edina merev arccal hallgatta. Amikor a nagyapja a mondókája végére ért, a lány halványan elmosolyodott.

– Ennyi? Ez lenne a nagyszerű hír? A fantasztikus lehetőség?

Kisimította a haját a szeméből, felállt, és átkarolta a nagyapja vállát. Egy puszit nyomott a halántékára.

– Drága tatus, olyan aranyos vagy, hogy ezen töröd a fejed – súgta a fülébe. – De a válaszom az, hogy… – Hátralépett, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának: – Nem!

– Miért?

– Mi ezt már többször kiveséztük apuékkal. Már évekkel ezelőtt szóba jött. Béla tatának állandóan ez a vesszőparipája. Ahányszor találkozunk, fújja, mint a pereces: „indítsatok gyűjtést, indítsatok gyűjtést”!

– De ez most más, kicsim!

– Mitől lenne más?

Karcsi bácsi lelkesen felpattant.

– Mert nem mi foglalkoznánk vele, hanem egy hivatásos szervezet! – mondta. – Hozzáértő profikkal. Akik tudják, hogyan kell az ilyesmit eladni az interneten.

– És ezeknek a „profiknak” más dolguk sincs, mint pénzt gyűjteni nekem. Csak úgy. Emberbaráti szeretetből. Egyáltalán kik ezek? Hogy jöttél te velük kapcsolatba?

Karcsi bácsi nyelt egyet, és érezte, hogy elpirul. Gondolkozott egy pillanatig, hogy mennyit mondjon el. Elég, ha csak kiszólja a száján Zsuzsa nevét, és Edina nevetve fogja faképnél hagyni.

– Amikor reggelente te iskolába mész – kezdte megfontoltan –, én az interneten „pedálozok”. Érted, ugye? Nézegetek, keresgélek. Figyelem, mi történik a nagyvilágban. Például azt is megtudtam, hogy holnap van a Ritka Betegségek Világnapja. Ilyenkor több szó esik az olyanokról…

– Mint én.

– Igen, kicsim. Az olyanokról, akiknek különleges betegségük van. És ilyenkor felerősödik azoknak is a hangja, akik segíteni akarnak.

– Mint ez a… Mi is a neve?

– Várj csak, felírtam ide magamnak. – Kisimította a kis cetlit, amit a markában szorongatott. Focus Global Care. Egy nemzetközi, komoly szervezet. – Kettőt pislantott, és mivel az unokája nem szólt semmit, hát folytatta: – Ők azok, akik kampányolnak. Biztosan elvállalják… izé… Átfutottam a feltételeiket. Te simán beletalálsz, kicsim. Csak néhány adatra lesz szükség, egy-két képre…

– Meg néhány pikáns történetre, amivel megbőgetjük az embereket – szúrta be csípősen Edina. – Ugye, tata? Például: mikor hánytam utoljára egy jó nagyot? Vagy: mit gondolok, amikor a barátaim zabálják a hamburgert?

– Kicsikém… – próbálta kiengesztelni a nagyapja.

Hozzá akart lépni, de a lány elfordult, és fojtott hangon így szólt:

– Ti ezt nem értitek! Egy porcikám sem kívánja, hogy kirakatba tegyenek, mint egy kuriózumot! Hogy úgy mutogassanak, mint a cirkuszban a kétfejű embert vagy a nyolclábú kisborjút! A suliban is alig tudják néhányan, hogy más vagyok, mint ők!

– Nem! – csattant fel Karcsi bácsi határozottan. – Bármit elfogadok, csak ezt az egyet nem. Te nem vagy más, mint a többiek. Van egy ritka betegséged, ennyi az egész. De ahogy azt a német nőt sikerült kigyógyítani belőle, úgy…

– Kigyógyítani? Milyen német nőt?

Karcsi bácsi tartott egy rövidke hatásvadász szünetet. Már bánta, hogy nem ezzel kezdte a mondókáját. Végig ott volt az adu a kezében, és csak most játszotta ki. Hiba volt.

– Hát ez a fantasztikus újság, kicsim! Azt tudod, ugye, hogy van a Glybera nevű szer, ami meggyógyíthat. Csakhogy nagyon drága. Egymillió euróba kerül a kezelés. A legtöbben úgy gondolták, hogy képtelenség ennyit áldozni egy betegre. De megtört a jég! Most tudtam meg, hogy múlt ősszel Németországban egy biztosítótársaság kifizette a milliót, hogy segítsen valakin. A műtét jól sikerült.

– Egy pillanat! Biztosítót mondtál?

– Jól van, ott az fizette ki. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a német példán felbátorodva a Focus Akármi szervezet nagy lendülettel segítene most valakin, akinek pont ez a drága gyógyszer kell!

Diadalmasan elhallgatott.

Edina gunyorosan csücsörített a szájával, és a fejét csóválta.

– Tatuska – mondta –, most már ott tartunk, hogy a reggeli „pedálozás” nem csupán egy csodaszervezetet dobott ki, hanem a szervezet szakemberei egyenesen LPLD-re specializálták magukat? Szinte könyörögnek, hogy adjam az arcomat és a nyomorúságomat az egymillió eurós gyűjtéshez? Hűha!

A „nyertes kártyának” mégsem volt „vitele”.

Karcsi bácsi még egy fél órán keresztül próbálta hol innen, hol onnan megközelíteni a témát, azonban az érvelése kemény falakba ütközött. Edina hajthatatlan volt. Hallani sem akart arról, hogy közszemlére kerüljön a napi gondjaival együtt.

A nagyapja ezt részben megértette, de meggyőződése volt, hogy a lánynak félre kellene tennie az aggályait a végső, nagyobb cél érdekében.

– Sikerülhet, kicsim! Hát nem nagyszerű, hogy Németországban igenis összegyűlt a műtétre a pénz? – tért vissza a leghatásosabb érvre.

Amíg délben Edinára várt, megfordult a fejében, hogy az eset, amiről Zsuzsa a délelőtti kávézás közben beszámolt, csupán egy trükkös kitaláció. Ezért hazaérve felcsapta az ezüstszürke laptop fedelét, és végzett egy kis nyomozást.

Amit Zsuzsa mesélt, szóról szóra igaznak bizonyult.

Miriam Kleint az elmúlt években már vagy negyven alkalommal utalták be a kórházba, mert súlyos hasnyálmirigy-gyulladása volt. Aztán teherbe esett, és ez csak rontott a helyzetén. A trigliceridszintje az egekbe szökött, és szülés után sem sikerült a normális értékek közelébe hozni. Ekkor döntött úgy egy berlini klinika orvosnője, dr. Steinhagen-Thiessen, hogy közbenjár az érdekében, és tonnányi irat előkészítésével, valamint rengeteg kilincseléssel elérte, hogy a DAK biztosító megtérítse a drága génterápiás kezelést. Ez volt az első alkalom, hogy a világ legdrágább gyógyszerének végre vásárlója akadt.  900 ezer eurót fizettek ki. A negyven injekciót igénylő kezelést a berlini Charité kórházban végezték el.

Zsuzsa ma reggeli ajánlata amilyen egyszerű volt, annyira nagyszerű is.

– Elérkezett az idő, Karcsi bátyám, hogy a sarkadra állj – magyarázta, miután letette a kávéscsészét az öregúr elé. – Hogy megadd az unokádnak azt, ami mindennél fontosabb neki. Segíts neki, hogy meggyógyuljon.

– Hogy meggyógyuljon? Mire gondolsz?

– Ha mi ketten összedugjuk a fejünket, kicsináljuk a kezelés árát. Az egymillió eurót.

– Egymillió eurót? – ismételte meg hitetlenkedve Karcsi bácsi.

Zsuzsa elnyomta a cigarettáját. Karcsi bácsira függesztette a szemét, és aprókat bólintott. Tekintetében az az ismerős, okos fény lobogott, amitől az öregúr figyelmesen előredőlt.

– Elégedett vagy azzal, ahogy együtt dolgozunk, Karcsi bátyám? – kérdezte a nő.

– Persze.

Bízol bennem?

– Természetesen.

– Én is elmondhatom ugyanezeket rólad: megbízhatónak tartalak és komolynak. Már sok emberrel dolgoztam együtt, de egyikük sem volt ilyen lelkiismeretes és elkötelezett, mint amilyen te vagy.

– Köszönöm, ez kedves tőled…

– Várj! Nem fejeztem be. Pluszban az is igaz, hogy döbbenetesen jól írsz. Megfejtettem, mitől jó. Mert minden sorodat átitatja valamilyen mese. Valakinek a története. És az embereknek erre van szükségük, erre a mesére. Tulajdonképpen erre vevők.

Karcsi bácsi minden idegszála megfeszült, úgy figyelt. Vajon mi sül ki ebből?

Zsuzsa rágyújtott egy újabb cigarettára.

Azt már eddig is tudtuk – folytatta –, hogy a megfelelő érzést kell megpiszkálnunk, a gyenge pontokat kell megtámadnunk ahhoz, hogy a pénztárcák kinyíljanak. És az emberek lépre mennek, mert mindig akad valaki, aki gyorsan akar meggyógyulni, gyorsan akar sok pénzt nyerni. De azt hiszem, megérett a helyzet, hogy váltsunk. Más oldalról közelítsünk.

– Mire gondolsz?

Zsuzsa arcára ravasz mosoly ült ki.

– Elmondok valamit, amitől rögtön képbe kerülsz. Néhány statisztikai adatot. Angliában mérték őket, 2015-ben. De szerintem nagyjából hasonló a helyzet más országban is, más években is. Tehát: tavalyelőtt három britből kettő adakozott valamilyen nemes célra. Kettő a háromból! Összesen – most fogózz meg! – tíz és fél milliárd fontot. A legtöbbet májusban. Miért éppen akkor? Mert április 25-én Nepálban, Katmandu közelében volt egy nagy földrengés. Rengetegen meghaltak, még többen megsebesültek, házak omlottak össze. Ahogy ilyenkor lenni szokott. Angliában a DEC – ez valami alapítvány – gyűjtésbe kezdett a rászorulók javára. Rövid idő alatt 68 millió fontot sepertek be!

Az öregúr csodálkozva pislogott néhányat.

– Hát nem érted, Karcsi bátyám? Az ember örül, mint vak Pali a fél szemének, hogy nem az ő fejére dőlt a ház… vagy bánom is én, hogy milyen meggondolásból, de az tény, hogy amikor történik egy katasztrófa, beindul az adakozókedv. És szerinted mi turbózza fel? A sztori! Minél szívszaggatóbb a szerencsétlen áldozat meséje, minél személyesebb, meghatóbb módon tálalják, annál hatásosabb! Csak úgy pörögnek felfelé a számok!

Karcsi bácsi lassan dolgozta fel a hallottakat.

– Nem igazán értem – mondta. – Mi lenne a mi dolgunk?

– Jaj, ne csináld már, Karcsi bátyám! Egyszerű. Azt mesélted, hogy követed a híreket. Folyton zajlik valamilyen gyűjtés. Ha másoknak sikerül, nekünk is sikerülni fog! A világ elé visszük Edina történetét. Kanyarítunk mellé egy-két könnyfacsaró sztorit, és beindítjuk a gyűjtést az interneten. Persze románra, angolra is lefordítjuk, hogy minél többekhez jusson el.

– De hát… Az apatársam is ezzel jött. Hogy gyűjteni kellene… Profi módon.

– Figyelj rám, Karcsi bátyám! Nem ismerem az apatársadat, de úgy tűnik ő egy okos ember. Ha azt mondta, „profi módon”, akkor a legeslegnagyobb igazságot mondta! És mielőtt megkérdeznéd, hogy mi ebből a buli nekem, gyorsan elmondom, hogy én hogyan képzelem el. Beszéljünk nyíltan. Én szervezem a kampányt. Te adod a lányt és az érzelmi körítést. Az én részem húsz százalék. A bruttó összegből. Abból a saját költségeimet is fedezem. Hozzáteszem, hogy előbb elrendezzük Edinát, csak azután kérem a saját jussomat. Szerintem korrekt ajánlat. És ne feledd: az unokádnak ez az egyetlen esélye, hogy normális életet nyerjen magának. Ha egy kicsit a szíveden viseled a sorsát, nincs min gondolkoznod.

Zsuzsa hozzátette, hogy mindent tud Edina betegségéről. Azt is, hogy milyen ritka, milyen drága a kezelése, de azt is, hogy már sikerrel járt az első próbálkozás, hogy valakit, aki LPLD-ben szenved, meggyógyítsanak a világ legdrágább gyógyszerével.

Karcsi bácsi érezte, hogy Zsuzsa szavaira bizakodás lopózik a szívébe. Megpróbálta gyorsan átgondolni az ötlet buktatóit.

– Jó, jó, de ide kellene egy jó nevű, megbízható szervezet, amelyik a gyűjtést rendezi. Különben…

– Különben csalásra gyanakszanak az emberek? Igazad van. Megvan a szervezet. Komolyabb már nem is lehetne.

– Megvan?

– Hát persze! Az a neve, hogy… Global… Nem. Focus Global Care. Amerikai.

– Ezt most találtad ki, Zsuzsa?

– Amikor adva van egy remek dolog, az senkit nem érdekel, hogy pontosan mikor is találták ki. Szerintem muszáj lesz megbeszélned az unokáddal is. Ahányszor belép majd a netre, a saját arcát pillantja meg elsőnek, mert gőzerővel akarjuk gyúrni a reklámozást. Ebből ne legyen aztán cirkusz. Ha az ő szempontjából minden oké, akkor küldj egy üzenetet. Csak annyi álljon benne, hogy „Igen”. Adj néhány napot, és Focus Global Care folyik a csapból is. Előbb megalapozzuk az alapítvány hátterét, hogy kellőképpen hiteles legyen, aztán meg szépen leülünk, és megbeszéljük az adakozó kampány részleteit is. Ne feledd: kezdetnek a legfontosabb, hogy meglegyen az „Igen”.

Karcsi bácsi másnap délben még egyszer szóba hozta a gyűjtést Edinának. Ekkor már olyan dühösen reagált a lány, hogy teljesen világossá vált: ejteni kell az ötletet, ha nem akar egy életre összeveszni vele.

Mégis csak este későn tudta rászánni magát, hogy megírja az egyszavas üzenetet Zsuzsának:

„Nem”.

21

A következő nap korán ébredt. Első dolga volt, hogy bekapcsolja a telefonját. Nem jött SMS Zsuzsától.

Mire a kávéját megitta, Edina is lejött a szobájából. Amíg reggeliztek, a lány elmondta, hogy a megszokottnál valamivel későbben ér haza. Azt tervezi, hogy újra megnézi a festménykiállítást, amelyikre a rajztanárnőjük elvitte előző héten az osztályt.

– És a második órán szoríts, kérlek, mert felmérőt írunk matekből!

Miután Edina elment, végre üzenet érkezett Zsuzsától:

„OK, semmi gond. Én csak segíteni akartam. Téma lezárva.”

Az elkövetkező hetek sok gyötrődéssel és önmarcangolással teltek el.

Karcsi bácsi gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a pénzgyűjtő kampányra, amit Zsuzsa felvetett. Sokat töprengett azon, hogy talán túl könnyen engedett az unokája makacs ellenkezésének. Lehet, hogy erélyesebben kellett volna fellépnie. Edina még éretlen, fudri, hajlamos arra, hogy mindent a kamaszok ésszerűtlen túlérzékenységével ítéljen meg.

Miért kellene engedélyt kérni tőle ahhoz, hogy megszabadítsák alattomos, kínzó betegségétől, amely annyi mindentől megfosztja? Később majd hálás lesz ezért a lépésért.

Másfelől pedig ez nem az első alkalom volt, hogy felmerült a pénzgyűjtés kérdése. Ha Mártáék és a kolozsvári nagyszülők sem tudták rávenni Edinát arra, hogy rábólintson az ötletre, akkor vajon mennyi esélye van neki, a rövid ideje felbukkanó másik nagyapának, hogy jobb belátásra bírja? Arról nem is beszélve, hogy már itt a tavasz, el is telt a kolozsvári küldetésének majdnem a fele. Őszire lejár a „mandátuma” – megjönnek Mártáék Angliából, ő pedig visszautazik Temesvárra. Mennyi értelme van a szélmalomharcnak erre a kevés időre?

Zsuzsától nem jött több üzenet, levél sem. Alighanem az együttműködésüket is lezárta, nem csupán a „témát”. Hébe-hóba meglátta az ablakból a nőt a szomszéd udvaron, de jobbnak látta, hogy olyankor a házban maradjon – mit is mondhatnának egymásnak?

És mintha mindez nem lett volna elég, április közepén egy rendkívül lesújtó hírt olvasott az interneten.

Annyira felzaklatta, hogy azon nyomban feltrappolt az emeletre, hogy Edinának is elújságolja.

A lány a szobájában rajzolt.

Karcsi bácsi megállt a könyvespolc mellett. Idegesen tördelte a kezét, bele-beletúrt a hajába, és csak nagy nehezen tudta kinyögni, hogy mi történt.

– Tatus, egy szót nem értek az egészből! Uni… micsoda? Mi állt le?

Végre aztán megértette, hogy az uniQure cég lemond a Glybera gyártásáról. Októberben jár le a forgalomba hozás engedélye, és eldöntötték, hogy nem kérik a meghosszabbítását.

– Glybera? Az egymillió eurós kezelés, amiről szó volt? – húzta el a száját Edina. – Nem csodálom, hogy befuccsolt. Túl drága volt, nem?

– Hát nem érted, kicsim? Ez egy tragédia!

– Miért? Ezen az áron garantáltan senki nem tudta megvenni. Azt mondtad, csak egyetlenegy embernek vásárolták meg eddig, annak a német nőnek… Tata! Te bíztál benne, akár egy pindurkát is, hogy nekem…? Ugyan már!

A nagyapja kimeredt szemekkel nézte.

– Ameddig a piacon volt az oltás, kicsim – túrt bele megint a hajába –, addig legalább volt egy icipici remény arra, hogy megszerezzük. Rendben van, elismerem, nem sok. De valamennyi. Ha kivonják a forgalomból, semmi esélyünk nincs, hogy meggyógyulj!

– Hát nem éppen! Te magad mondtad, hogy mások is dolgoznak rajta, akik majd olcsóbban…

– Á, egy fenét! Az csak egy ötlet volt. Egy halvány elképzelés. A Glybera viszont egy már meglévő, működő megoldás! Hiszen azon a német nőn is segített!

– Tatuska, azért emlékeztetlek rá, hogy egymillió euró volt az ára. Az én szempontomból ez egyenlő a nulla eséllyel. Nem nevezném megoldásnak.

Farkasszemet néztek. A nagyapja kapkodva szedte a levegőt.

– Látod – szólalt meg végül Edina –, még jó, hogy nem vágtunk bele abba a gyűjtésbe. Kész. Lecsengett. Nincs min gondolkozni tovább.

– Nem, kicsim. Tévedsz! Még nincs vége. Aki október 25-ig jelentkezik a pénzzel, az még megveheti. Ez áll a közleményben.

– Jó vicc! – jegyezte meg gúnyosan a lány. – Októberig van még pár hónap. Kicsit meghúzzuk a nadrágszíjat, és addig richtig összekuporgatjuk…

– Edina…

– Oké, ne haragudj, tata. Csak egyszerűen… – Széttárta a karját. – Megértelek, de nekünk semmi közünk ehhez a hírhez. Leállnak vele. S akkor mi van?

A nagyapja már nem figyel rá. Az ujjain számolt.

– Hat hónap – sóhajtotta. – Hat hónapig kapható még.

Edina várakozóan ránézett. Kézbe vette a ceruzáját.

– Hat hónap – ismételte meg motyogva a tatusa.

Kiment a szobából.

Az ajtó résnyire nyitva maradt.

Edina felállt, becsukta, majd visszatelepedett a rajztábla elé.

A hír, hogy októbertől már nem gyártják a Glyberát, teljesen letaglózta Karcsi bácsit. Egy világ omlott össze benne.

Álló nap azon törte a fejét, hogy mit lehetne tenni a hátralevő röpke fél évben, hogy összegyűjtsék a kezelés árát. Jobb híján muszáj ebbe az őrülten drága szalmaszálba kapaszkodniuk. De egyetlen épkézláb ötlet sem jutott eszébe.

Aztán egyik délelőtt felderengett végre egy megoldás. Egy televíziós adás nyomán pattant ki a fejéből. Előbb csak halvány reménysugárnak tűnt, ám minél többet gondolkozott rajta, annál egyszerűbbnek és kézenfekvőbbnek tűnt.

Reggel Edina elment az iskolába, ő pedig leszedte az asztalt, és elhelyezkedett a bőrfotelben, ölében a súlyos laptoppal.

Nem tudott az olvasásra figyelni, ezért kikászálódott a karosszékből, áttelepedett a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.

Szórakozottan váltogatta a csatornákat. Az egyik adón éppen véget ért a reggeli híradó és az időjárás-jelentés következett.

A tetőcserép reklámja után egy fülig-mosoly, rövid szoknyás fiatal nő beszélt a várható felmelegedésről. Jóformán el sem köszönt, amikor az erős, zengő férfihang máris beharangozta, hogy miről lesz szó a folytatásban:

„Igen drága évnek bizonyult a 2016-os év, hiszen globálisan harmincnál is több olyan természeti katasztrófa történt, amely során az okozott kár meghaladta az egymilliárd dollárt. Maradjanak velünk, megmutatjuk, melyik országokat sújtották leginkább a természeti csapások tavaly, és hol szedték a legtöbb emberi áldozatot.”

Lehangoló összeállítás következett, megrázó képsorokkal és döbbenetes számadatokkal:

Az elmúlt tizenegy év leghalálosabb hurrikánja a Matthew hurrikán volt. Októberben pusztított Haitin, 546 emberéletet követelt és tíz milliárd dolláros kárt okozott.

Indiában, Bangladesben és Sri Lankában a villámárvizek földcsuszamlást okoztak és majdnem két milliárd dolláros volt az anyagi kár.

240 km/órás szupertájfun csapott le Tajvanra. A kár húsz milliárd dollár.

Fidzsiben trópusi vihar tombolt… Zimbabwében több hónapos szárazság volt… Nyugat-Európában az Elvira névre keresztelt mérsékelt-övi ciklon május végén olyan heves esőzéseket hozott, hogy a becsült anyagi kár öt és fél milliárd dollárra rúgott…

Peregtek a képkockák: vízben sodródó autók, csónakon menekülő emberek, fojtó, fekete füst, agyagos földet lapátoló mentőcsapatok, letarolt háztetők, gyökerestől kicsavart fák…

Majd egy színes grafikon az elmúlt tizenhét év természeti katasztrófáiban elhunyt áldozatok számával.

Végül méltatták azoknak a jótékonysági szervezeteknek a munkáját, amelyek mozgósították a közvéleményt, és az adakozásokból befolyt pénzösszegekkel a rászorulók segítségére siettek.

„A reklám után Gazdasági körkép című adásunk következik. Meghívottaink…”

Karcsi bácsi tűnődve lezárta a televíziót.

Felállt, és egy darabig fel-alá járkált a nappaliban. Egyre gyorsabb léptekkel, egyre izgatottabban.

A következő napokban megszállottan dolgozott a laptopján.

Amikor már biztos volt abban, hogy jó úton jár, belebújt a bakancsába, magára kapta a kabátját, fejébe nyomta a fekete sapkát, és eltökélten lenyomta a bejárati ajtó kilincsét.

Tudta, hogy nincs több vesztegetnivaló ideje. Azonnal beszélnie kell Zsuzsával.

A téma még nincs lezárva.

Idegesen zongorázott az ujjaival a térdén, és ide-oda forgatta a fejét a félhomályba burkolózott szobában. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy Zsuzsa kiment a konyhába. Ha előre tudja, hogy ennyit tart a kávé elkészítése, inkább nemet mondott volna rá.

Köhintett, és a nyomaték kedvéért a kelleténél hangosabban krákogott is hozzá egyet, hátha ezzel siettetni tudja a szomszédasszonyt. Végre kint is felerősödtek a zajok, ahogy a porceláncsészék, a mokkáskanalak felkerültek egy tálcára. Alighogy belépett Zsuzsa a nappaliba, az áporodott cigarettaszagot átható kávéillat váltotta fel.

Az öregúr várta, hogy Zsuzsa biztatóan ránézzen, olyanformán, hogy „Mondd már, Karcsi bátyám, tűkön ülök, olyan kíváncsi vagyok, miért jöttél!”, ehelyett azonban a nő a kanalával bíbelődött, lassan kevergette el a cukrot a kávéscsészéjében.

Karcsi bácsit zavarba ejtette ez a hűvös, túlzottan is udvarias viselkedés. Kissé elbizonytalanodott. Talán Zsuzsa megsértődött, amiért nem sikerült rávennie Edinát a gyűjtésre. Könnyebben előállt volna a mondanivalójával, ha a szomszédasszony kedvesebben fogadja.

Karcsi bácsi gyomra hullámzott egyet. Úgy érezte, mintha egy szupergyors lift lódult volna meg vele.

Majd rögtön dermesztő nyugalom szállta meg.

Jól ismerte ezt az érzést. Kritikus pillanatokban mindig ez járta át az „Admirál Klubban” is, amikor gyenge kártyákkal kellett nagyot licitálnia.

Felvette a csészéje mellől a kiskanalat. Kimért egy púpozott adagot a virágdíszes tartóból, de nem töltötte be az egészet a kávéjába. Előbb finoman megkocogtatta a kanalat a cukortartó szélén, hogy néhány szem leperegjen róla, és csak azután szórta bele a cukrot a csészéjébe.

Elégedetten figyelte, hogy közben nem remegett meg a keze.

Aprót szürcsölt a kávéból. A csészét komótosan letette a tányérkájára, és csak azután nézett fel Zsuzsára.

A nő egy szál cigarettát forgatott a kezében. Gyengéden nyomogatta, hogy puhítsa benne a dohányt.

Karcsi bácsi türelmesen megvárta, hogy az öngyújtó is előkerüljön.

Tudta, hogy óvatosan kell a kártyáit kijátszania. Szüksége van Zsuzsára. Rajta kívül senki nem tudja támogatni abban, amire készül.

– Megnéztem a filmet – kezdte könnyedén, mintha semmi más dolguk nem lenne, mint egy kávé mellett filmekről traccsolni.

Szemmel láthatóan sikerült kimozdítania a nőt abból a felsőbbrendű magabiztosságából, amivel azóta méregette, ahogy beléptek a házba.

– Filmet? Milyen filmet, Karcsi bátyám?

– Hát azt, amit karácsonyra kaptam tőled. Nem emlékszel? A kerítésnél adtad ide.

– Ja, igen. Melyik is volt az? A „Sully”?

– Pontosan. Megnéztem. Illetve megnéztük. Az unokámmal. Már azt is mondhatnám, hogy szinte rendszeres szórakozás lett a mozizásból. Néha kártyázunk is, hébe-hóba. Elég ügyeske…

– Hm. És? Tetszett a film?

– „Sully”… – ingatta a fejét Karcsi bácsi. – „Csoda a Hudson folyón”… Nem is tudom. Clint Eastwood rendezte, Tom Hanks játszotta Sully kapitányt… Azt hiszem, többre számítottam.

Zsuzsa kifújta a füstöt, és ahogy összeszűkült a szeme, egy aprócska, de éles ránc képződött a homlokán.

– Egy halom díjat bezsebelt – mondta. – Ezek szerint másoknak tetszett.

– Nem csodálom. Az emberek élnek-halnak az ilyen sztorikért. Amikor a kisember a legjobbkor van a megfelelő helyen, és váratlanul olyat tesz, amiről később még sokáig lehet regélni.

– Az biztos, hogy nem kispályás, amit az a pilóta művelt.

– Ezzel egyetértek. Jó kis sztori. Felszáll egy repülő a New-York-i repülőtéren, és még a város fölött tart, amikor vadludakkal ütközik a gép, aztán bumm! Mindkét hajtómű leállt, a derék Sully kapitánynak meg főhetett a feje, hogy hogyan mentsen meg százötvenöt embert.

– Emlékszem a történetre. Még abból az időből, amikor tele voltak a hírek vele. Kész csoda, hogy ennek a Sullynak sikerült végül szerencsésen landolnia a repülővel. A folyóra. Mindenki épségben megúszta. Nem mindennapi mese.

– Úgy van. Sully volt a nap hőse. Igaz, nem sokáig, mert a hatóságok vizsgálatot indítottak ellene. Olyan jól sikerült az egész, hogy az már gyanús volt…

– Karcsi bátyám, nem igazán értem, miért elemezzük ezt ilyen behatóan. Mondani akarsz valamit, vagy csak beszélgetünk a filmről?

Az öregúr ivott még egy korty kávét, mielőtt rátért volna a tulajdonképpeni mondanivalójára.

– Elmondom, Zsuzsa, miért maradtam vegyes érzésekkel ez a film után. Azért, mert igaz ugyan, hogy egy rendkívüli hőstettről szólt… Mégiscsak a kapitánynak köszönhetően menekültek meg az utasok és a legénység, ezt senki nem vonhatja kétségbe… De sajnos ebben a történetben nem volt annyi, hogy elejétől végig érdekes legyen.

– Még úgy sem, hogy a kapitányt megpróbálták szétcincálni?

– Ha ez nem így történt volna, a film csak húszperces lett volna.

– Érdekes. Most már nagyon felcsiholtad bennem a kíváncsiságot, hallod-e! Hova is akarsz kilyukadni, Karcsi bátyám?

– Adva van egy film, amelynek a főszereplője nem elég izgalmas karakter. Van egy történet, amelyikben senkinek nem tudtam drukkolni, mert tudtam, hogy mindenki megmenekül. Viszont volt egy mondat a filmben – magyarázta az öregúr, és felemelte a mutatóujját –, ami módfelett elgondolkoztatott. Azt mondja egy adott pillanatban a főhős: „Negyven éve repülök. De 208 másodperc alapján fognak megítélni.” Negyven évig végezte a dolgát, bizonyára kifogástalanul, jó lelkiismerettel, mégis az volt a legfontosabb, amit az a bizonyos 208 másodperc alatt tett. Miért? Az nem számít, hogy a negyven év alatt hány utast juttatott el biztonságban egyik repülőtérről a másikra? Úgy tűnik, hogy nem. Csak az számít, amit a Hudson folyó fölött tett. Tudod, miért? Mert abban a pillanatban, amikor leálltak a hajtóművek, döntés elé került. És úgy döntött, hogy csak azzal mentheti meg a fedélzeten levő emberek életét, ha ebben a rendkívüli helyzetben egy rendkívüli lépésre szánja el magát: kényszerleszállást végez a keskeny folyón. Tudta, hogy azoknak az embereknek ez volt az egyetlen lehetőségük a túlélésre. A hatóságok később sok kifogást találtak abban, ahogy eljárt, de az biztos, hogy a legjobb döntést hozta meg. Az egyetlent, amelyik segített.

Zsuzsa elnyomta a cigarettavéget.

– Jól van. Úgy hallottam, hogy Edina gyógyszerét ősztől visszavonják.

– Igen.

– Fél év.

– Igen.

– Az unokád nem szeretné, ha a nyomorúságára alapozva indulna egy gyűjtés.

– Nem akarja.

– Hát… Meg kell, hogy mondjam, Sully kapitány, elég szarul áll a szénája ebben a pillanatban. Ha netalántán valami hőstettet akarna véghezvinni.

– Ott van még a Hudson folyó.

– A folyóba akar landolni, kapitány?

– Nem a folyóba, hanem a folyóra.

– Vagyis?

Karcsi bácsi elmondta, hogy elgondolkozott azon, amit Zsuzsa a jótékonysági gyűjtésekről mondott. Néhány napja kora reggeltől késő estig bújta a számítógépet, alaposan körbesétálta az adakozások témakörét, az idevágó statisztikákat. Azt látta, hogy egy-egy megrázó hír, tudósítás hatására valóban meglepően gyorsan megmozdul a közvélemény, kinyílik az emberek bukszája. A leghatásosabban akkor, ha kellő érzékenységgel van tálalva a történet.

– Mindig történik valami megrázó a nagyvilágban, Zsuzsa. Én jól tudok keresni az interneten és tudok úgy írni, hogy könnyeket csaljak az emberek szemébe. De ennyi még nem elég. El is kell adni a sztorikat. És ebben ti vagytok jók. Végtére is nem baj, hogy Edina nemet mondott. Rajta kívül ezer és ezer ember van, aki segítségre szorul. Akinek pénzre van szüksége. Akiért adakozni lehet. Az ő történetüket mondjuk el, nem az Edináét. Sok-sok megható történetet. És a befolyt pénzből azon segítünk, akinek szerintünk a legnagyobb szüksége van a segítségre… Zsuzsa, én hiszem, hogy októberig kigyűjtjük a milliót!

Zsuzsa megcsóválta a fejét. Kivett a csomagból még egy cigarettát, de nem tette rögtön a szájába.

– Akkor kell segíteni – folytatta Karcsi bácsi –, amikor bajba került, akit szeretünk. Nem akkor, amikor nekünk belefér… Vagy sikerül megszerezni októberig a pénzt, vagy elúszik Edina lehetősége. Persze ez nem a ti dolgotok. De egyet megígérek neked. Nem állunk le, miután kigyűlt az Edina pénze. Addig dolgozom majd nektek, amíg ti jónak látjátok. Sok pénzt fogtok keresni azzal, amit csinálok.

Karcsi bácsi várakozóan előredőlt.

A közéjük telepedő csendben felerősödtek az apró zajok. A légy zümmögése az ablaküvegen. Egy távoli autóduda. Mélabús károgás a kert irányából. A falióra mutatójának ütemes kattogása. És Karcsi bácsi fülében a vér tompa dobolása.

Végre megszólalt Zsuzsa.

– Oké. Valamivel több időnk van, mint 208 másodperc, kapitány. De nem sokkal több.

(Folytatása következik)

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Kovács Attila 13 történetét!


  • 1235 szerző
  • 831 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kovács Attila

A világon a legdrágább (harmadik rész)

Műfaj

kaland

Rövid leírás / Beharangozó

Meddig megy el egy nagyapa, ha szenvedni látja az unokáját?

Edina ritka betegségének a kezelése egymillió euróba kerül.
Karcsi bácsi merész döntésre jut: meg akarja szerezni a méregdrága gyógyszer árát.
Mit vethet be ezért? Egyetlen erőssége van: a kivételes szépírói érzéke.
Mit kockáztathat? A csalók világában gyakorlatilag mindent. Még annak a személynek a szeretetét is, aki a világon a legdrágább.

Rövid összefoglaló

„– Akkor kell segíteni – folytatta Karcsi bácsi –, amikor bajba került, akit szeretünk. Nem akkor, amikor nekünk belefér… Vagy sikerül megszerezni októberig a pénzt, vagy elúszik Edina lehetősége.”

Olvasási idő

53 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kovács Attila nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!