Barion Pixel nuuvella

Megtagadva

Túl gyorsan törtek előre az oroszok, rengeteg német és magyar katona rekedt a hátuk mögött. Erdélyből visszavonuló hadtestek, amelyeknek ezzel a gyors előrenyomulással elvágták a Tisza felé vezető útját. Azt mondták a hadviselt férfiak, akik értették a háborút, hogy élethalál kérdés a mieinknek a kitörés, és biztos, hogy itt fogják átvágni az orosz éket, mert mi jelentjük a város kapuját, a város bevételével pedig megnyílik előttük az út az utolsó szabad tiszai átkelőhöz.

A német-magyar csapatok a Kónya-hegy mögött gyülekeztek. Egy egész hadsereg. Hegyek mifelénk valójában nincsenek, ezen a sík terepen azonban az olyan nagyobbfajta homokbuckák, mint a Kónya-hegy, kiválóan alkalmasak arra, hogy belőjék róla a célpontot. Tulajdonképpen minket, mert a falu kétszáz méterenként hadállásokkal volt tele. Aknavetők, ágyúk, géppuskafészkek az ócska kövesút hídjánál, a malomnál, a csendőrkútnál, a római templomnál, a nagykanyarban, a református temetőnél, a magtárnál és százfele még. Amikor gazdát cseréltünk, mindkét hadsereg ugyanazokba az állásokba ült bele, még az ágyuk csövét sem fordították el, mert azok a megfelelő irányba, délnek szegeződtek. Mindig arról jött az ellenség. A németnek az orosz, az orosznak a német, nekünk meg mind a kettő, mert az utcáinkon, a házaink között, a fejünk felett tologatták egymást előre-hátra, és mi, miközben a föld alatt lapultunk, azt sem tudtuk, kié vagyunk éppen, bár ha úgy veszem, valójában ez teljesen mindegy volt nekünk.

A harc tulajdonképpen egy percig sem szünetelt. Szombaton foglaltak el először bennünket, de már vasárnap reggel ugyanúgy dörögtek az ágyúk, mint annak előtte, és újból jöttek a repülők is. A németek, hogy akadályozzák az oroszok előrenyomulását, és előkészítsék a kitörést, szünet nélkül támadtak. Kíméletlenül végiggéppuskázták az utakat századszor is, lőttek mindenre, ami mozgott. Menekülő civilekre, orosz és román gépkocsioszlopokra, ágyúkra, tankokra egyformán.

A Nánásiék bunkerében mindannyian tetvesek lettünk. Lehet, hogy már benne volt valakiben közülünk, de az is lehet, hogy a szalmában tanyázott az élősködő. Addig fogalmam sem volt róla, milyen a tetű. Először annyit éreztem csupán, hogy a fülem mögött meg a tarkómnál viszket a fejem, és jólesik megvakarni, a vakarózás azonban csak pillanatnyi enyhülést hozott, rögtön utána elkezdtem még jobban viszketni, a körmöm alatt pedig mintha roppant volna valami. Janika azonnal mondta, hogy tetű. Attól fogva szünet nélkül vakaróztam és roppantgattam a tetveket, sebesre martam a fejbőrömet, a kényszeres vakarózást mégsem bírtam abbahagyni.

Otthon anyánk petróleummal kente be a fejünket, ami olyan büdös volt, hogy majd’ elájultunk tőle, utána kendővel szorosan bekötötte, és azt mondta, legalább egy félórát ki kell bírnunk, hogy ne csak a serkék, de a tetvek is biztosan elpusztuljanak. Nagymama közben egyfolytában a kezét tördelte, és sopánkodott, hogy sietni kell, már megint ágyúznak, és rögtön jönnek a repülők is. Anyánk majd felrobbant, a szeme szikrázott, de csak annyit vetett oda neki, hogy „Azt akarja, mind eltetvesedjünk?”. Mi Pirivel a karosládán gubbasztottunk csendben.

Miután anyánk szappanos vízzel lemosta a fejünkről a petróleumot, ecetes fésűvel kifésülte a serkéket és megfürödtünk, a bácsikám azt mondta, jobb lesz, ha gyorsan összepakoljuk a legszükségesebbeket, mert ha a németek megindulnak, kő kövön nem marad. Hirtelen azonban úgy tűnt, nincs hová mennünk. Sorra vettük a lehetséges helyeket, de egymás után elvetettük mindet, egyiket sem tartottuk eléggé biztonságosnak. Az egész környék – a Nagykert, a Kiserdő, a református temető – hadszíntér lett, de a bácsikám hatalmas bunkerébe se mehettünk, mert a szomszédos ház sarkában egy ágyú csöve meredezett délnek irányozva, az is a kitörni készülő német-magyar csapatokat várta.

Végül a bácsikám azt okoskodta ki, hogy mivel a Széles-rét és a Kiserdő között a németek és az oroszok is belőtték már egymást, legjobb lesz, ha nem megyünk sehová, a pincében húzzuk meg magunkat, mert így a lövedékek röppályájának közepére esünk, és józan számítás szerint nem kaphatunk találatot.

A bácsikám háza alatt, jobban mondva mellette, hatalmas pince volt, a gang végéből nyílt a lejárata. Ha a karosládát ráhúztuk, szinte észre sem lehetett venni. Verem helyett ásatta a pincét a bácsikám, miután hazajött Amerikából, és annak is megadta a módját, éppúgy, mint a háznak. Prímán elfértünk benne, a második, harmadik szomszédból Vargáék, Demeterék, de még Gulyásék is hozzánk jártak, és velünk volt még Janika, Bíró tiszteletes és a tanító úr is a feleségével.

A pincébe ácsolt falétra vezetett le, de olyan széles fokokkal, hogy a nagymama hetvenévesen is biztonságosan közlekedett rajta. Egyik végében nagy halom krumpli tornyosult, a másikban a bácsikám boroshordói sorakoztak a hét-nyolcszáz liter homoki borral, ami évente a Malom-hegyen termett. A döngölt földre jó vastagon szalmát szórtunk, ócska paplant, plédet vittünk le, megpróbáltuk a menedékünket a lehető legkényelmesebbé és melegebbé tenni. Nagymama beállított egy vödröt a lépcső aljába, amit csak végszükségben használtunk, egyébként a bácsikám kémlelte a terepet, és jelzett, ha tiszta a levegő, felmehetünk a rendes vécébe a dolgunkat végezni.

A bácsikám sosem félt semmitől, többet volt fent, mint lent. Ült a karosládán, figyelte a csatorna környékét, a Széles-rétet és az azon túli határt, kóborolt a kertek alatt, a kanális partján. Az első bejövetel előtt az ócska kövesút hídjáig elmerészkedett, és amikor egy orosz a csatorna túlsó partjáról átkiabált neki, s a kezével mutatta, hogy körbe vagyunk kerítve, még csak meg sem ijedt. Nagymama viszont, akit sokkolt a kiruccanásaival, a kezét tördelte, és egyfolytában reszketett. Reszketett érte, reszketett apánkért, aki felől hónapok óta nem kaptunk hírt, aztán Piriért és értem, amikor lent ragadtunk a Nánásiék bunkerében, de reszketett a töretlen kukoricáért, a kiásatlan krumpliért, amiért pocsékba megy a határban és a megmaradt lovakért, nehogy a németek után elrekvirálják majd az oroszok. Reszketett a tiszteletesért is, mert a ruszkik istentelenek és üldözik a vallást, és akit éppen ezért, amíg nem ment tovább Zemplénbe, a rokonaihoz, ő bújtatott a tanító úrékkal egyetemben, és reszketett még az úrvacsorás kehelyért, a keresztelő kancsóért, az úrasztali patyolat terítőért is, amit őrá bízott a tiszteletes, és úgy eldugott, hogy még mi is csak a háború után tudtuk meg, hol rejtegette. És reszketett Máriássy Sándorért, aki ugyanolyan katonaszökevény volt, mint a hat magyar, csak ő már civil ruhában keveredett valahonnan hozzánk szintén az első bejövetel előtt. Nagymama és a bácsikám gondolkodás nélkül befogadta, s megegyeztek, ha kérdezősködne felőle valaki, unokaöcsnek mondják. Úgy tűnt, nem lesz baj, akkora gazdaságban, annyi jószág között nem feltűnő, ahogy az istállóban csutakolja a lovakat. Egy orosz járőr mégis kiszúrta. A keze árulta el: „Te nem közülük való vagy, úri kezed van!” – támadt neki, de a bácsikámnak akkor még sikerült kimagyaráznia a dolgot azzal, hogy rokon, a testvére fia. Rengeteg ember fordult meg a bácsikámnál, és akadt köztük mindenféle. Alja is. Így történhetett az meg, hogy néhány nap múlva valaki feladta az ifjú Máriássyt, és elvitték. Azt ígérte, ír majd, de soha többé nem kaptunk hírt felőle.  

Igyekeztünk alkalmazkodni a kifordult világhoz. Hamar megtanultuk, hogy tüzet rakni, következésképp főzni, vizet melegíteni, tisztálkodni nem lehet, mert ahol megjelenik a felszálló füst, oda lőnek, hogy a kútból jobb, ha kötéllel húzzuk a vizet, mert a gém mozgása ugyanolyan árulkodó jel lehet, mint a füst. Éjszaka mentünk ivóvízért, már ha elmerészkedtünk a csendőr- vagy a templomkútra, leginkább azonban az ásott kutak rossz, sárízű vizét ittuk még akkor is, ha hasmenést kaptunk tőle.

Napokig éltünk ágyútűz alatt – hajnalban kezdték és este sem hagyták abba –, majdhogynem hozzászoktunk már a géppuskák kelepeléséhez, a gránátok robbanásához, a kitörés napján azonban a német Stukák vijjogása, a repülőgépmotorok állandó bömbölése, a légvédelmi ágyúk, az aknavetők, a gépágyúk szünet nélküli dörgése, a Sztálin-orgonák visítása minden korábbit felülmúlt. Rövid idő múltán pedig olyan pergőtűz vette kezdetét, hogy egy négyzetméter sem akadt talán, amit ne fedett volna le. Órákon át tartott. A német-magyar csapatok csak ezután indultak meg, de késő délután lett, mire sikerült kiszorítaniuk az oroszokat.

Laci a kitöréskor is a repülők bűvöletében élt. Nagy izgalommal számolta a pincében a bevetéseket, és boldog volt, hogy már majdnem kilencvennél tart. A bácsikámnál szemmel láthatóan jobban érezte magát, mint otthon. Anyánk szigorú tiltásába, miszerint a határba, a csatornán túlra nem mehet, sőt, a faluban sem kóborolhat, könnyen belenyugodott, hiszen Danin kívül Imi, Karcsi és Gavallér Jani is a közelben lakott, és hol itt, hol ott, velük múlatta az időt. Ha nem a bácsikám sarkában járkált, az utcát leste, őket várta. Lacit nem bújtatták, hiszen egy tizenkét éves fiút nem kellett úgy félteni, mint bennünket, lányokat.

A kitörés előtti napon az oroszok megkezdték a visszavonulást. Úttalan utakon, a kertek alatt, a nádason, a Kiserdőn, a szőlőkön vágták át magukat. A bácsikámtól nem messze lévő üres telken az egyik autójuk leállt, és bármit csináltak vele, nem indult. Végül itt hagyták. Tele volt lőszerrel, de volt abban minden más, még kanál meg villa is. Lacit a határtól és a faluban kóborlástól tiltotta el anyánk, az utcától nem, úgyhogy a fiúkkal összeszedte a használható dolgokat, és hazahozta. Kis híján azonban a vesztünket okozta az az autó! A kitöréskor a németek messziről felfedezték – az oldalán virító vörös csillag árulta el –, és lőtték minden elképzelhető módon; géppuskával, gránáttal, aknával, a benne lévő lőszer meg pattogott, ropogott, mint az istennyila. A füst beborított mindent, azt sem látták, mire lőnek, vaktában, a hang irányába céloztak csupán. Az összevissza lövöldözésben az egyik akna az autó helyett a bácsikám házának kéményét találta el, de szerencsére csak átszaladt rajta, s valahol messzebb csapódott be, a kéményen ütött lyukon kívül semmilyen komolyabb kárt nem okozott. Az autót addig lőtték, amíg ki nem gyulladt. Teljesen kiégett, ott állt megfeketedve az üres telken még évek múltán is, nem nyúlt hozzá többé az égvilágon senki.

A rádió korábban a mindennapi életünk legfontosabb kellékei közé tartozott, az utolsó időkben azonban nem sok hasznát vettük: csak butított a csodafegyverrel, a végső győzelemmel, és a légiriadók bemondásának sem volt már semmi értelme, hiszen állandóan felettünk repkedtek oroszok, németek egyaránt. A világvevőt, még az orosz bejövetel előtt, a bácsikám jól bebugyolálta és elásta. A hátsó szobában, a cserépkályha előtt szedte fel a padlót, ott, ahol ki volt égve, hogy ne legyen feltűnő. Tulajdonképpen nem hiányzott a rádió, mert a bácsikám nélküle is úgy el tudott igazodni a világban, és olyan kitűnő megfigyelőképességgel rendelkezett, hogy elmehetett volna felderítőnek. A kitörést napokkal korábban megjósolta azzal az egyszerű megállapítással, hogy „a kukoricásban és a napraforgó közt nagy a mozgás, készülődnek”.

A kukoricás után teljesen nyílt terep következett, egy bokor sem akadt semerre. A három német nyolc-tíz méterenként kis teknőket vájt a tarlóba, belefeküdt a mélyedésbe, kivárt, aztán előrébb kúszott. Hosszú órákig tartott, amíg araszolva elvergődtek a csatornáig, hirtelen azonban ott álltak a ház sarkánál állig felfegyverkezve. Az egyiknél géppisztoly, a másiknál golyószóró, a heveder szalagba hajtva, a nyakán körbetekerve, a harmadiknál tucatnyi kézigránát. A bácsikám a karosládáról felpattanva épphogy szót váltott velük, amikor a kapuban megjelent egy orosz, lóháton. A németek villámgyorsan a ház sarkánál lévő hatalmas tuskó mögé hasaltak, és egyetlen lövéssel kilőtték alóla a lovat. Az orosz egyik lába a zuhanó állat alá szorult, és hiába húzta, ráncigálta, nem bírta kiszabadítani.

A németek remekül szórakoztak rajta, de azon kívül, hogy egyre harsányabban röhögték kétségbeesett küzdelmét a döglött lóval, nem tettek az égvilágon semmit. Sem megölni, sem fogságba ejteni nem akarták, úgyhogy röhögtek tovább akkor is, amikor sikerült végre – igaz, csizma nélkül – kiszabadítani a lábát, és mezítláb futásnak eredt. Ezekben a napokban senki nem ejtett foglyot. Mit is csináltak volna velük, hiszen mindenki menekült! Az oroszok, amikor először feladták a falut ugyanúgy, mint a németek meg a magyarok, amikor áttörték magukat a Tisza felé. Mi nem menekültünk, csak bujkáltunk.

Még az első orosz bejövetel előtt a németek hangszórós autóval járták a falut, és hirdették, hogy aki menekülni akar, elviszik Pestig. De ki menekülhetett? Csak akinek módja volt, akinek volt miből és hová mennie. Mi hová mehettünk volna? Legfeljebb a homokbánya gödreibe, vagy ki a határba, az uradalomba, de ott még rosszabb volt a helyzet, mert a németek mindent felgyújtottak: a cselédházakat az össszes gazdasági épülettel együtt.

Nem sokkal azután, hogy a három német eltűnt valamerre, a bácsikám felnyitotta a pinceajtót, és azt mondta, jöjjünk fel, mert most már tényleg itt vannak a mieink, hallotta a csatorna felől a vezényszót, hogy „Második század, jobbra!”. És valóban, a református templom tornyára ki volt tűzve a fehér zászló, visszafoglaltak bennünket. Amikor ismét megláttuk a német meg a magyar katonákat, olyan örömünk lett, hogy el sem tudom mondani. Ha csak egy pillanatig is, de azt hittük, hogy számunkra befejeződött a háború és megmenekültünk. Kint álltunk mind a kapuban, amikor vonultak befelé. Néztük őket, integettünk nekik, közben a lehetetlenben reménykedtünk, azt lestük közöttük, akiről régóta semmi hírünk nem volt. Apánkat.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Kováts Judit 10 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Ezekben a napokban senki nem ejtett foglyot. Mit is csináltak volna velük, hiszen mindenki menekült! Az oroszok, amikor először feladták a falut ugyanúgy, mint a németek meg a magyarok, amikor áttörték magukat a Tisza felé. Mi nem menekültünk, csak bujkáltunk.

Rövid összefoglaló

A Megtagadva c. regény narrátora, Somlyói Anna fiktív személy, de minden, amit elmond, megtörtént, igaz esemény.

Olvasási idő

10 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kováts Judit nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!