Barion Pixel nuuvella

Megtagadva

A bevonuló magyar katonák összevissza beszéltek. A józanabbja azt mondta, bújjunk vissza oda, ahol eddig voltunk, mert nem sokáig lesznek itt ők sem, mennek tovább a Tiszához, a sereg többi része után. Mások viszont hős védelmezőinkként léptek fel, s bosszút esküdtek a megkínzott és kivégzett német hadifoglyokért, a vendéglős tizennyolcszoros erőszakba belehalt feleségéért, és azért a várandós kismamáért, akinek a torkát átvágták, a hasát felmetszették, a magzatát lefejezték, és akinek megzavarodott férjére a bunkerük előtt gubbasztva, a halott feleségét és meg sem született gyermekét őrizve találtak rá.

Bosszút akartak állni azokon is, akik annak ellenére, hogy közülünk valók voltak, segítették az oroszokat a zabrálásban, a bujkáló lányok, asszonyok utáni hajtóvadászatban. Úgy hallottuk, a városban néhány helybélit, akikre vallottak az érintettek, már az első napon agyonlőttek. A hirdetmények szerint a szőlőskertekben, a határban, a félreeső részeken sok orosz katona maradt hátra, és állítólag a város is tele volt civil ruhában bujkálókkal, ezek segítéséért szintén agyonlövés járt.

Statárium lévén, az agyonlövés réme a front alatt végig a fejünk fölött lebegett. Ezzel fenyegettek az oroszok, ha német katonákat, a németek, ha akár oroszokat, akár a mieinket, a magyarokat bújtatjuk. Közben se német, se orosz nem kérdezett semmit, csak bevették magukat a házainkba, jöttek és mentek, az egyik sereg vége találkozott a másik elejével, a leszakadók a felderítőkkel, s pillanatnyi szeszélyüktől függött csupán, hogy lelövik vagy elengedik egymást, és az is, velünk mit tesznek. Az életünk mit sem számított nekik, a falunk vagy a városunk is egy volt csupán a sok hadszíntér közül, százszámra vették be és adták fel a hasonló településeket a háború során. 

A fehér zászló a templom tornyán mágnesként vonzott bennünket. A szomszédokkal együtt indultunk el, csak nagymama maradt otthon. Mintha karnevál vagy szüreti felvonulás lett volna, jöttek mindenfelől az emberek. Lépten-nyomon ismerősbe botlottunk, és egymás szavába vágva mondtuk a híreket. Amikor az erőszak került szóba – és ez, bárkivel találkoztunk, szóba került –, a szegény Miskolcziné, Béniné vagy Tarnóczi Klári esete fölötti szörnyülködés után siettünk megjegyezni, hogy „hál’ Istennek, nekünk szerencsénk volt, minket nem bántottak”, közben pontosan tudtuk, kivel mi történt, mert a hírek a föld alá, a bunkerekbe is eljutottak. Könnyebb volt azonban hallgatni annak is, akinek baja esett, és annak is, aki megúszta, mert mit is mondhatott volna egyik a másiknak?

Amit az első bejövetel után a bácsikámhoz hurcolkodás közben láttunk, könnyűség volt ahhoz képest, ami a római templom környékén fogadott bennünket. A Széles-rét felől itt éri el az ócska kövesút a falut, majd egy nagy kanyart leírva balra fordul, és hosszan megy egészen a keresztig, ahol becsatlakozik az új országútba. Gyökerestől kicsavart fák, romba dőlt, jobb esetben félig elpusztult házak váltották egymást végig a templomig. Nem láttunk egyetlen épen maradt tetőt vagy kéményt sem. Maga a templom is súlyosan megrongálódott, ólomüveg ablakai mind kitörtek, déli falán ágyúgolyó ütötte hatalmas lyuk tátongott, a fal nagydarabon leomlott. Pár méterrel arrébb a görög parókia romokban hevert, aknatalálat érte. 

A kanyarban tíz döglött lovat számoltunk meg egy legfeljebb hatvan méteres szakaszon. A csatorna irányában két kilőtt tank és egy páncélos még mindig lángolva égett, a levegőben fojtó füstszag terjengett. Aztán egy szétlőtt teherautó következett, néhány katona a gumikat szedte le éppen róla. A sofőrt kettészakította egy lövedék, kormányra bukó felsőtestének nem volt folytatása. A feltépett mellkas vérvörös, szürke és sárga színű, meghatározhatatlan részei a levegőben libegtek.

Anyánknak figyelmeztetnie sem kellett bennünket, rögtön elkaptuk a pillantásunkat, de bárhová néztünk, sokkoló képeket láttunk. A teherautótól nem messze egy másik katona tízméteres körben szétszóródott maradványai hevertek szerteszét. Feje, keze, lába, törzse külön-külön, cafatokban, a géppisztolya két darabban, egyik része a lába, másik a törzse mellett. Körülötte a föld sötétlett a megalvadt vértől.

Hirtelen robbanás hangját hallottuk, aztán még egyet, mire futásnak eredtünk. Pár méter után azonban földbe gyökerezett a lábunk: egy német tank fordult ki a görög parókia felől, a Rákóczi utcából, rajta halott kozáktiszt kifeszítve, drótokkal lekötözve. A németek integettek és odakiáltottak, hogy ne féljünk, egy lőszeres szekér ég a közelben, azon robbannak a lövedékek. Az út szélére húzódtunk, és döbbenten bámultuk őket, ahogy a megfeszített emberrel röhögve továbbhajtanak.

A bevonuló német-magyar hadsereg már közel sem az a hadsereg volt, amelyet nyáron, a front előtt szállásoltak be hozzánk. Fess, elit német katonát mutatóban sem láttunk közöttük, a leharcolt, szedett-vedett társaság nem sokban különbözött az oroszoktól. Legfeljebb a nőknek nem kellett annyira rettegni tőlük, ezt leszámítva azonban ugyanolyan tetvesek, rühesek voltak, mint azok, és most már ők is ugyanúgy elvették tőlünk, ami kellett nekik.

Tetvesek voltak a katonák, és tetvesek voltunk mi is. Annyi volt bennünk, hogy nem győztük irtani, a háború végéig kilátástalan küzdelmet folytattunk ellenük. A petróleumnál hatásosabb ellenszer nem létezett. Amikor a Nánásiék bunkere után anyánk újból felfedezte bennünk a serkéket, mielőtt bekente vele a fejünket, levágta a hajunkat. Engem ez nem sújtott le különösebben, Piri azonban magán kívül volt. Velem kezdődött a hajvágás, már túlestem rajta, a hajat is összesepertük és a tűzbe dobtuk, Piri azonban nem akart leülni a hokedlire, csak hisztizett. Anyánk hamar elveszítette a türelmét, rászólt egyszer, kétszer, aztán pofon vágta.

Akkor már hideg idők jártak, a pincében vagy a bunkerben egyre több göncöt kellett magunkra húzni. A tetvek beleestek a ruhába is, kiskabát, nagykabát, ujjas, inggallér tele volt velük. Mosni régóta nem tudtunk, de ha tudtunk volna, se sokra jutunk, mert mikor száradt volna meg egy kabát az esős, hideg novemberben? Befűtöttük hát a kemencét, telepakoltuk a tetves ruhákkal, úgy próbáltunk megszabadulni tőlük. Petróleum vagy kemence azonban csak ideig-óráig használt, mert a katonák újból és újból megfertőztek bennünket, és teleszórták a házat velük. A módosabbakhoz, így a bácsikámhoz is németeket szállásoltak be, de még a tisztek zubbonyának gallérja is szürkéllett a serkéktől.

Tetű vagy rüh, igazán nem tudnám megmondani, melyik a rosszabb. A katonák között akadt tetves is, rühes is, szegény Laci meg elkapta mindkettőt. A rühtől sokáig és sokat szenvedett, sebek borították a hátát, a tarkóját, valamennyi ujját. Nem volt orvos és patika sem, nagymama jobb híján lósóskával meg levendulával próbálkozott, de egyik sem ért semmit. Végül a birkákra való kreolint vette elő, vízzel felhígította, amitől a fekete kenőcs tejszerű folyadékká változott, és azzal kenegette Lacit. A kreolin azon túl, hogy büdösebb volt, mint a petróleum, égetett és csípett, olyannyira, hogy az öcsém le tudta volna marni magáról a bőrt kínjában, de csak járkált le-fel az udvaron, és tűrt hősiesen. Napok teltek el, mire pörkösödni, majd hámlani kezdtek végre a sebei.

A német katonák nem sokat törődtek velünk. Egyszer kértek egy nagyobb edényt anyánktól, aki a mosogatóvájdlingot küldte ki nekik Lacival. Beleborítottak egy nagy csomó lisztet, adtak hozzá vagy tíz Váncza sütőport, vízzel összekeverték, és hozzáfogtak palacsintát sütni.

A bácsikámnak volt pár méhkasa a hátsó kertben, de benne jártunk az őszben, és a méhek elültek már. A palacsintát ennek ellenére is meg kellett tölteni valamivel, úgyhogy a szuronyukkal felfeszítették a kas tetejét, meggyújtottak egy szalmacsutakot, a füstjével elkábították a méheket, és kiszedték a kereteket. Nem egyet vagy kettőt, amennyi a palacsintához elegendő lett volna, az összest. Egyenként kivágták belőlük a műlépet, kértek még egy nagy lábast anyánktól, abban feltették főni, majd amikor rotyogott, jutazsákon átszűrték. Ezt a szürke, viaszos, a mézhez végképp nem hasonlító csúfságot kenték arra a palacsintára, amiért az egész kaptárt elpusztították, és amihez képest a krumplilángos úri csemege volt.

Miután visszafoglaltak bennünket, hazahurcolkodtunk. A bácsikám a fejét csóválta, és azzal próbálta marasztalni anyánkat, hogy a háború még nem ért véget, ha ezek továbbmennek, rögtön visszajönnek a ruszkik. Ő azonban nem volt hajlandó maradni, és ismét kurtán-furcsán intézte el a bácsikámat, annyit mondott csupán, hogy „most nincsenek ruszkik.” Nagymama nem tartóztatott egy szóval sem bennünket. Anyánkon kívül egyikünk sem akart hazaköltözni; Laci a cimborája, Dani, Piri a nagymama, én a bácsikám közelében szerettem volna maradni, de amit anyánk egyszer kimondott, annak meg kellett lenni. Úgy, ahogy ő akarta.

Otthon a hideg, fűtetlen ház feldúlt szobáival, szűk konyhájával barátságtalanabbnak mutatta magát, mint amilyen a valóságban volt. Függöny nélkül nem lehetett nem észrevenni, milyen kicsik az ablakok, homályosak az üvegszemek, és hogy a fakeretről lepergett szinte az összes festék.

Laci gyorsan eltűnt valamerre, én a karosláda végébe kucorodtam, anyánk azonban sürgött-forgott, és egyik feladatot adta a másik után. Világéletében mániákusan pedáns volt, és sokat követelt tőlünk is; addig kellett Pirivel fényesítenünk, tisztogatnunk a szegénységünket, amíg nem csillogott-villogott, és anyánk mércéje szerint elsőre sosem csillogott. Nem lelkesedtünk a házimunkáért, ha tehettük, kihúztuk magunkat alóla, de most kifejezetten jólesett súrolni, seperni, krumplit hámozni, levest főzni, mert a szokványos, hétköznapi cselekvések azt az illúziót keltették, hogy folytatódhat a nem is oly régvolt életünk. Bármit mondtak a bevonuló magyar katonák, egy kis ideig felhőtlenül örültünk annak, hogy kimentek az oroszok. Nem akartuk tudomásul venni, hogy nincs vége. Pedig attól, hogy visszafoglaltak bennünket, nem sok minden változott. A harcok alig csendesedtek, a repülők ugyanolyan sűrűn jöttek, mint addig – éppen csak a szovjet gépek támadták a németeket –, és mi mehettünk a Feketéék bunkerébe ugyanúgy, mint az első bejövetelkor.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Kováts Judit 10 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Bárhová néztünk, sokkoló képeket láttunk. A teherautótól nem messze egy másik katona tízméteres körben szétszóródott maradványai hevertek szerteszét. Feje, keze, lába, törzse külön-külön, cafatokban, a géppisztolya két darabban, egyik része a lába, másik a törzse mellett. Körülötte a föld sötétlett a megalvadt vértől.

Rövid összefoglaló

A Megtagadva c. regény narrátora, Somlyói Anna fiktív személy, de minden, amit elmond, megtörtént, igaz esemény.

Olvasási idő

7 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kováts Judit nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!