Ha a csend szólalni tudna,
sok mindent elmondana:
olyan szavakat, miket tőlem
más nem hallott még soha.

De talán a csend mégis tud szólalni –
halk szívem meri ezt remélni.
Papírra csent szavaim értéke
ugye a kimondottét eléri?

Mert ha a csend így szólalni tudna,
néma falaid közt mindig zaj volna.
Hangom, mely sokszor meg sem rezzen,
folyton, csakis rólad áradozna.

Rólad, kinek szeme csillog,
mikor rám néz; néha pillog.
Rólad, te tökéletes lény.
Rólad, kitől szívem boldog.

Te vagy a fényem, a Napom,
a legszebb kikelet, a hajnalom,
a ragyogás, amiért megéri
szüntelen mosolyognom.

Száz szó sem tudná leírni
mindazt, mit veled szoktam érezni,
és sokszor gondolkodom,
vajon merjem-e megkérdezni:

Hogy is lehetek ennyire szerencsés?
Hiszen ami látszólag kevés,
valójában a világ kincsével felér.
S minden nélküled töltött pillanat
egy-egy aprányi szenvedés.

Ha te vagy a Napom, én leszek a Holdad;
ígérem, nem érzed majd magányosnak magad.
Csillagaink lesznek, mit írunk, alkotunk,
Aurora lesz a szavam, a szavad.

Végsőleg meg hadd mondjam el neked:
számomra legszebb a te szereteted –
ahogy nézel, ahogy érzel –,
s úgyszintén szeretlek én is téged.

S mikor újraolvasod ezt egymagaddal,
a csend a tollam által megszólal –
zengeni fog falaid között
minden odacsent szavammal.