Barion Pixel nuuvella

Árnyjátékok

Angyalok és ördögök vigyáznak ránk,

Vágyaikat fülünkbe suttogják.

Soha nem tudhatjuk, melyik nap következik,

Hogy az angyal vagy az ördög marad itt.

A kis házak még ott állnak,

Csendben süt rájuk a Nap.

Mozdulatlan, de szilárd talpak,

A rémálmok lángra kapnak.

Világvége hangulatot felém vagy elsodorja az ár.

Kicsi poros utcácskákon a félhomály szívébe zár.

Indulnom kell végtelen utakon,

Lesz-e majd érte jutalom.

A Hold szivárványfényben ragyog,

Az ismeretlentől félni nem fogok.

Száz fordulat minden pirkadat,

Most nézd meg az arcomat.

Szemeim előtt szentjánosbogár,

Nem tudom, mi vár,

De megyek, megyek tovább.

A ház az 1900-as évek legelején épült. A kívülről omladozó vakolat és a meglehetősen zajos, trolibuszok övezte utca egy takaros kis körgangos házat rejtett mélyen magában.

A szomszédok többnyire nem beszéltek egymással. Sőt általában fogalmuk sem volt, kiféle-miféle népek lakják a falaikon túli világot. Voltak, akik még azzal sem voltak teljesen tisztában, hogy ők maguk kicsodák. Azt hitték, tudják, pedig még csak nem is sejtették. Itt, Budapesten.

Egy ilyen ódon házban éppen csapódott egy szoba ajtaja, dühös csattanással.

A ház, visszhangja kongásának-bongásának köszönhetően mintha lélegzett volna. Egy szúnyog rémülten röppent át a túlsó sarokba.

Az ajtó belső felén egy tizenhat éves fiú a heverőjére vetette magát, miután feltekerte az általa kedvelt Auróra zenekar egyik dalát az ósdi kazettás magnón. A fiú apja még óbégatott valamit a borgőzös konyhában, a fiú azonban már nem figyelt.

A szobában körültekintve egy rossz megfigyelő is menten megállapíthatta volna, hogy a lakója nem túl jómódú. A szekrény résén pár kopott farmer, pulóver és póló kandikált ki, mert a műanyag szerkezet ajtaja nem záródott tökéletesen.

A kis fakó íróasztalon néhány könyv hevert szanaszét, mind megjelölve, félig elolvasva. Az ágy tövében egy háromnegyedes gitár, melyet nyúlánk használója látszólag kissé kinőtt már. Mégis nagyon szerette ezt a gitárt, társának érezte minden rossz közepette.

Miklós, akit röviden mindenki csak Mikonak nevezett, nem sokat ábrándozhatott. Fésűjével sebtében átkaparta rövid, de rakoncátlan szőke tincseit, majd felkapta táskáját, kikapcsolta a magnót és elindult.

-Hová indulsz már megint? – szólt utána apja, kissé imbolygó görbe lábain tántorogva.

-Dolgozni, mint minden hétköznap este – vetette oda Miko enyhén gunyoros modorban, majd kisietett a gangra, immár valamivel higgadtabban. Mélyet szippantott a friss levegőből és elindult, hogy a gimis órái után megszokott munkaidejét megkezdje.

Egy pizzéria konyháján segédkezett esténként. Olykor kapott egy-egy szabadnapot, de általában éjfél-egy-két óráig dolgozott.

Így be tudott szállni a rezsibe, hogy ne kapcsolják ki a villanyt vagy a gázt, és ki tudta fizetni a számára szükséges dolgokat.

- Helló haver! – köszöntötte kollégája, egy hasonló korú fiú, ahogy beért a munkahelyre. – Gyere, kezdheted is a paradicsomhámozással.

A néhány óra gyorsan elröppent. Miko hazafelé vette útját.

Ahogy a kihalt, füstös utcán baktatott, mozgásra lett figyelmes nem messze maga előtt.

Mintha megcsillant volna a fény valamin. Biztosan egy macska, gondolta, de aztán rájött, hogy nagyobb valami mozgását látta. Az utca azonban kihalt volt, egy pillanattal később már nem látta a mozgás forrását.

Hazasietett. A lakás már csendes volt, Miko apja aludt, a húga pedig még nem ért haza a koncertről.

Miko gyorsan lezuhanyozott, majd lefeküdt. De ahogy általában lenni szokott, ma sem jött álom a szemére.

Két-három óránál többet sosem tudott aludni, mégsem érezte magát fáradtnak.

Hosszas plafonbámulás után végül álomba szenderült. Az álomvilágba egy idős, ősz ember képe úszott be.

Eleinte csak némán mozgott a szája, majd a hang egyre erősödött, és Miko már értette, hogy azt mondja:

-Segíts! Segítened kell!

Miko felébredt és hirtelen felült az ágyában. Az álom túl valóságosnak, túl élőnek tűnt.

Elhessegette a gondolatot, majd összeszedelődzködött és elindult a suliba.

Az iskola szokás szerint unalmas volt. Miko egyszerűen nem találta a helyét az életében, de kitartóan menetelt. Fogalma sem volt, mi lesz belőle, ha „nagy lesz”, egyszerűen tette, amit tennie kellett.

Az órák közötti szünetben találkozott barátaival.

-Hé, Miko! – kiáltott utána Norbi. - Ma foci a hatodik óra után. Jössz?

-Kösz, haver, de ma kihagynám – felelt Miko.

-Ahogy gondolod – vont vállat a fiú. – De minden okés?

-Persze, csak kicsit fáradt vagyok.

-Koncert volt tegnap?

-Nem, nem, csak lefárasztott a suli. De legközelebb tutira jövök – fogott kezet Miko búcsúzóul barátjával.

Valójában most sem volt fáradt, de nagyon vágyott egy kis egyedüllétre. Aznap nem kellett munkába mennie. Egy rövid ideig pengette a gitárját, majd félredobva azt hanyatt dőlt, és elmerengett sok mindenen.

Hajnalban csörömpölést hallott a konyha felől, de nem ment ki. Hozzászokott már. Valamivel később kilesett a résre nyitott ajtón.

A konyhában sötét volt, és az edények szerteszét hevertek a padlón. Csendben összeszedegette, majd úgy döntött, tesz egy sétát a friss levegőn, hátha így könnyebben jön álom a szemére.

Ahogy baktatott a szomszédos utcákban, hajléktalanokat látott egy kapualjban betakarózva feküdni. Hárman voltak, és bűzlöttek az elfogyasztott olcsó bortól. Észrevették Mikot és egyikük feltápászkodott.

-Fiatalember – szólította meg a fiút –, kérem, segítsen rajtunk pár forint apróval!

-Nincs nálam pénz – vetette oda Miko és indult volna tovább, de a hajléktalan megragadta a karját.

-Biztosan nincs magánál pár forint? Csak egy kicsi kellene…

-Értse már meg, hogy nincs! – Miko kezdett ingerültté válni. Közben azonban a másik két férfi is felkelt és körülállták.

-Ha nem adsz, majd elvesszük magunk! – sziszegte a másik.

Egy jól irányzott ütést mért Miko fejére egy kővel, mire a fiú megtántorodott. Megszédült, csaknem elájult. Próbálta kezével védeni magát, de hiába, hármukkal nem bírt el. Püfölték, ahol csak érték. Miko dühe egyre fokozódott. Minden idegszálát megfeszítve arra gondolt, bárcsak ne indult volna sétálni ma este. Bárcsak valahol másutt lenne. Miért kell éppen neki erre járnia? Nem elég szívás az élet enélkül is?

A következő, amire emlékezett, hogy egyedül van az utcán. A közelben, a fák árnyékában mozgott egy alak.

Miért rejtőztek el vajon? – tanakodott magánban, miközben vérző fejét tapogatva igyekezett feltápászkodni és a csillagokat elűzni szeme elől. Egy ötlet jutott csak eszébe: csak akkor bújnának el, ha valami olyan közeledik, amitől ők is félnek.

Akkor viszont el kell tűnni innen mielőbb…

A fák között nesztelenül surranó alak azonban egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, sőt nagynak sem, és egyedül volt. Törékeny alkatát nézve lány lehetett.

Miko fejét fogva óvatos léptekkel közelebb somfordált. A lány észrevette. Riadtan pillantott fel, majd úgy tűnt, mintha egy másodpercre jéggé fagyott volna körülöttük a világ. Megdermedt a levegő, és a lány sem moccant. Üveges tekintettel bámult a fiúra, hitetlenkedve. Félhosszú, seszínű haja kócos volt a széltől, ruháját por lepte. Nem lehetett több ő sem tizenhat-tizenhét évesnél.

-Szia! – köszönt Miko. – Mi a baj? Tudok neked segíteni? – lassan közelebb lépdelt. A lány szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

-Érted, amit mondok? Van valami baj? – Miko már egészen közel ért hozzá.

-Igen, baj van – felelt a lány valami egészen különös, suttogó hangon. Mikonak borsódzott tőle a háta.

-Eltévedtél? – faggatta tovább a fiú. – Hogyan tudok segíteni?

-Menj el! - A lány hangja egész halk, mégis dühödt suttogásnak tetszett. – Magadon segíts!

-De miért, mi a… - De Miko már nem fejezte be a mondatot. A tompa fényben úgy látszott, mintha a lány arcán egy árny suhant volna át, mely egy másodperc töredékéig ráncossá, gondterheltté tette.

-Nem hallottad? Menj innen! – üvöltött fel teli torokból. A szemei szürke ködben úsztak.

A következő, amire Miko emlékezett, hogy a földön ül – félig fekszik inkább -, a lány kezét szorítja, de eközben elhagyja minden ereje. A lány azonban láthatóan jobban volt, szemén nyoma sem volt már a szürke ködnek, és alig hallhatóan zihált.

-M..mi történt? - szólalt meg Miko a fülsiketítő csendben, és mintegy áramütésre elkapta kezét a lány kezéről.

-Ki vagy te? – suttogta a lány.

-Miklós vagyok… de mindenki csak Mikonak hív – felelte a fiú félve. - És te?

-Honnan jöttél?

-A Munkás utcából.

-A… honnan?

-Pár utcányira lakom.

-Atyaég! – A lány szemében ámulattal teli borzalom ült.

Rövid csend után a lány elfúló hangon ismét megszólalt:

-Hogy lehetséges… hogy kerültél IDE?

-Sétálni indultam, és egyszer csak… - Miko most döbbent rá, hogy hajléktalanok támadtak rá az imént. Vagyis emlékei szerint nemrég. De valójában nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta. Végighúzta ujjait homlokán és arcán, és rájött, hogy a bőre felhasadt és vérzik, és több helyütt éles fájdalmat érzett. A bordáival sem stimmelt valami. Fájt a levegővétel.

-Fogalmam sincs, hogy kerültem ide – felelte végül. – A Városligetben vagyunk?

A lány elnevette magát. De ez a nevetés leginkább kétségbeesett kacaj volt. – Ember vagy?

-I…igen. Ahogy te is, ha jól látom – vonta össze a szemöldökét értetlenül a fiú.

-Neked tényleg fogalmad sincs, hogy hol vagy, és hogy mi történt, ugye?

-Hát… azt hiszem, minden egyre zavarosabb…

-Próbálj meg visszajutni úgy, ahogy jöttél. Gyorsan, mielőtt észrevesznek. Itt nem maradhatsz.

-De miért? Hol vagyok?

-Az ne érdekeljen! Tűnj el, most! – Azonban alighogy ezt kimondta a furcsa lány, ezüstös fény derengett fel a fák között.

-Mi a fene… -kérdezte volna Miko, de elharapta a mondat végét. A fény egyre közelebb ért, és egy egészen kicsi, ragyogó lényt pillantott meg a fák rejtekéből előbukkanni.

-Most csak álmodom, ugye?

-Attól tartok, nem – válaszolt a lány.

Miko hunyorogva, sűrűn pislogva próbálta kivenni a kis lény körvonalait, de nem látta tisztán.

Azon töprengett, hogy ha álmában azt kérdezi, hogy ugye nem álmodik, akkor is felelheti azt a másik, hogy ez nem álom. A fájdalom a fejében és a bordái közt azonban nagyon is valóságosnak hatott. Ezért úgy döntött, feláll és közelebb lép a fényben fürdő alakhoz. A picinyke alak a pályaudvarnál kéregető kis fickóra emlékeztette Mikot. De mégsem. Mert ez a lény, habár pici volt, valahogy mégis gyönyörű. És olyan idegenül ismerős.

Igen, ez mégiscsak álom.

De ahogy közelebb ért, a fák között tompa puffanásokra lett figyelmes. Valami megmagyarázhatatlan rettegés fogta el, amikor arra gondolt, hogy mi közeledhet ilyen elszánt léptekkel. Sosem érzett még oly mértékű rettegést, mint akkor, ott. Legalábbis addig a pillanatig. A léptek erősödtek. A szél is feltámadt. Mire újra a fény felé nézett, a pici alaknak hűlt helye volt csupán. 

A léptek közeledtek. Kipp-kopp. Kipp-kopp.

Miko kinyitotta a szemét. A szobájában, a heverőjén feküdt.

Forgott vele a szoba. De rossz álom volt! Talán nem kellett volna annyit kajálni este.

Az ajtaja előtt valaki lépkedett. Felpattant és feltépte a kilincset.

-A szívbajt hozod rám – kapott a szívéhez Anita.

Miko húga éppen akkor ért haza. Hosszú, fekete haja kócos volt a kinti erős széltől. Kabátját még nem vetette le.

-Te jó ég! – nézett bátyjára. – Mi a franc történt veled?

-Hogyhogy… - kezdte Miko, de aztán érezte, hogy beszéd közben megfájdul az arccsontja. Odanyúlt, és mintha ezer tűt döftek volna belé. Az arcából csordogált a vér és több helyen feldagadt.

-Kivel kaptál így össze?

-Ja, fociedzés volt –felelte kissé bizonytalanul a fiú.

-Nagyon brutális lehetett. És a körmöd…

Miko a körmére sandított és döbbenten látta, hogy körmei teljesen elszürkültek. Hirtelen semmi hihető magyarázat nem jutott eszébe. Így inkább meg se szólalt.

-Na gyere, rendbe hozlak – indult a lány a fürdőszobába fertőtlenítőszerért és kötszerért.

-Hagyd, majd én elintézem. Kösz, Anita.

-Oké – Anita vállat vont és elindult a szobájába. 

Miko bement a fürdőszobába, gondosan magára zárta az ajtót, és megnézte ábrázatát a tükörben. Ökölnyomok tarkította arca megdöbbentette. Lemosta a vért, majd felhúzta a pólóját és megnézte az oldalát. Bordája sötétlila volt, és valószínűleg megrepedt. Sziszegések közepette szorosan bekötözte, majd újra megmosta az arcát, és a mosdókagylónak támaszkodva próbálta végiggondolni, mi történhetett. De nem sokra jutott.

Hogyan került haza, miután megverték? Kizárt dolog, hogy helybenhagyói végül hazafuvarozták. Nem emlékezett, hogy a saját lábán jött volna.

Még mindig szédelgett és hányingere volt, és a különös álom vagy hallucináció is nyomot hagyott elméjében. Úgy döntött, a legjobb, ha visszafekszik és nem agyal tovább.

Rövidesen mély álomba szenderült.

Másnap reggel az iskolába igyekezvén megpillantotta a lányt, az osztálytársát, aki régóta nagyon tetszett neki, de aki egy cseppnyi figyelemre sem méltatta, amióta egy fociedzésen összeveszett a lány barátjával és az képen törölte őt.

Miko szíve nagyot ugrott, ahogy meglátta őt, és köszönt volna, de a lány villámgyorsan elfordította a fejét és elsietett. Szőke fürtjei csak úgy röpültek nyomában.

Talán azt hitte, most is összebalhézott a két srác.

Miko a folyosóra érve rögtön két barátjába botlott.

-Haver, veled meg mi történt? – tudakolta a magasabbik, a Robi nevű. – Máshol voltál fociedzésen?

-Jaja, csak rosszul fejeltem a labdát.

-De komolyan, mit műveltél magaddal? Már megint a kiscsaj miatt…?

-Ja, nem –felelte habozva. Nem igazán tudta, hogy mit mondjon, nem akart beszámolni a különös estéről. Nem akarta, hogy dilisnek titulálják.

-És ma jössz edzeni? 

-Persze, megyek –vágta rá. Talán egy kicsit eltereli a figyelmét a foci a többi dologról.

Délután kezdetét vette a fociedzés.

Hamar félbeszakadt azonban, amikor az ellenfél csapatából egy testes srác felrúgta Miko egyik barátját.

-Hé, mi ütött beléd? – ordított a földön fekvő fiú. Felpattant és a nagydarab srác után vetette magát. – Ez szabálytalan volt!

-Igazán? – A két fiú csúnyán összeveszett, szitkozódtak, ordibáltak. Miko érezte, hogy a füle zúgni kezd és kezdi elveszíteni a józan ítélőképességét. Úgy rémlett, mintha apja is ott ordítana, és bevillantak a tegnap esti képfoszlányok a hajléktalanokról. A következő pillanatban, éppen, amikor az ellenfél csapatában játszó kövér fiú ütni próbált, Miko közelebb sétált hozzájuk és elkiáltotta magát.

-Elég legyen! – Hangja dörgőnek hatott a többiek fülében. Tekintélyt parancsolóan és szilárdan állt a többiekkel szemben.

-Jól van, na! Bocsánat – mondta a kövér fiú.

A másik csapat elvonult, a játék véget ért.

-Ezt meg hogy a francba’ csináltad? – kérdezte Robi.

-Mit hogy csináltam? – értetlenkedett Miko. – Ja, hát tudod, nagy vagyok és erős, van tekintélyem – vonta meg a vállát.

-Na ja – nevetett a másik fiú, akit elgáncsoltak. – Vagy féltek, hogy összetörnek téged és sittre kerülnek.

Miko este újra ágyában feküdt és igyekezett rájönni, mi történhetett előző este, és mi történhetett az edzésen, és mi köze a két dolognak egymáshoz, de továbbra is hiába pörögtek a fogaskerekek.

Aztán amikor álomba zuhant, a rejtélyes öregember újra meglátogatta őt. 

-Segíts! – kérlelte, és kinyújtotta felé a kezét.

Reggel Miko nem az ágyában ébredt. Újra a fák között feküdt, éppen ott, ahol tegnapelőtt este a lánnyal találkozott.

Most azonban kihaltnak tűnt a környék. Lassan feltápászkodott és közben kiszedte hajából a harmatos fűcsomókat. Most már végképp semmit sem értett. Tiszta agyrém.

Úgy döntött, ha már újra visszakerült ide, körülnéz. Nem nagyon látott más alternatívát. És ijesztően hatott a gondolat, hogy nem tudja, a következő este vagy reggel éppen hol fog ébredni. Mi van, ha egy tó mélyén, vagy egy kráterben tér magához? Az ciki lenne.

Körüljáratta tekintetét a fákon és elindult abba az irányba, ahol a legsötétebbnek tűnt a liget.

Talán talál valami ésszerű magyarázatot. Lehet, hogy alvajáró? Vagy valaki a bolondját járatja vele?

Lehet, hogy a haverok szórakoznak? De hogyan csinálják? Nem, ennyire nem fejlett az észjárásuk, gondolta magában kuncogva.

Ahogy tovább baktatott, halk beszéd ütötte meg a fülét. Óvatosan közelített a hangok irányába. Néhány perc gyaloglás után megpillantotta a hangok forrását: egy egész csapat ember tevékenykedett a fák mögött elterülő völgyben. Ahogy az utolsó fák rejtekében közelebb lopózott, megpillantotta a lányt, akivel múlt éjjel találkozott.

A lány halkan beszélt a köré csoportosult emberekhez.

Körben sziklás dombok meredeztek az égbe, amelyen furcsa állványok sokasága sorjázott.

Mintha egy építkezés közepén lettek volna.

-A lány annyira gyűlölte a világot, amelyben élt, a borzasztó nagy szegénységet, és hogy gyermekeit minden nap csupán száraz kenyérrel és vízzel kínálhatja, hogy azt kívánta, bár ne kellene itt élnie többé – mesélt a lány az embereknek. Miko füleit hegyezve hallgatta. – Másnap reggel egy gyönyörű, ezer kristály övezte palotában tért magához. A férje királyi ruhában, úrhoz illő módon fogadta őt, mintha a lány mindig is ott élt volna. Szolgák hada sereglett köré, lesték minden kívánságát, és fenségesebbnél fenségesebb reggeliket tálaltak fel számára. Ahogy a nagy, fénylő tükörben megpillantotta önnönmagát, rájött, hogy gyönyörű. Selyem és muszlin alkotta ruhakölteménye lélegzetelállítóan ragyogta be a hatalmas csarnokot. Mindenki őt csodálta.

Gyermekei után kutatva azonban hamarosan rá kellett döbbennie, hogy e világban meg sem születtek.

A férje pedig a látszat ellenére kegyetlen és rideg volt, és más nők társaságában nyíltan mutatkozott, mit sem törődve csodaszép feleségével.

A lány idegennek érezte magát a színpompás világban, és azt kívánta, bár soha ne vágyott volna gazdagságra, szépségre. Szegény férjét és gyermekeit szerette volna viszontlátni, hogy elkölthessék megszokott kenyerüket és vizüket a rozoga asztal mellett, az otthonukban. Hiába próbálkozott azonban, hiába sóvárgott, könyörgött régi élete után az égieknek, azt nem kaphatta vissza.

Végső kétségbeesésében szobája tornyából a mélybe vetette magát. Ekkor azonban különös dolog történt: a lány régi otthonában tért magához. Gyermekei lelkesen ugráltak ágya szélén, hogy édesanyjuk felébredjen, ő pedig boldogan ölelte keblére a csöppségeket. Attól fogva soha nem vágyott pompára, gazdagságra. Egy életre megtanulta a leckét. Boldog volt, hogy szerettei körében élhet – fejezte be a mesét a lány, majd rövid hallgatás után újra megszólalt. – Ez a mese tanulság arra, hogy mindig értékeljük, amink van, és ne legyünk becsvágyók.

A csillogó tekintetek kereszttüzében szétnézett és elégedetten sóhajtott.

-Köszönjük, Nesca! – szólalt meg egy kisfiú. – Te mindig reményt adsz nekünk. Olyan jó, hogy itt vagy.

A lány elmosolyodott.

Mikonak az ott lévő emberek öltözete és a mese Van Gogh Krumplievők című festményét juttatta eszébe, amelyen a szegénység és a szolgalét ellenére a szereplők együtt, közösen fogyasztják el vacsorára kevéske főtt krumplijukat.

Egy ág megreccsent a lába alatt, és a lány talpra ugrott.

-Mi volt ez? – kérdezte, majd megindult a fák felé, és ott megpillantotta a mozdulatlanná dermedt Mikot. – Te mit keresel itt? – kérdezte csodálkozással vegyes szemrehányással a hangjában.

-Én..én csak… fogalmam sincs - vont vállat végül a fiú. – Nem tudom, hogy kerültem ide, nem tudom, miért, és… - úgy szerette volna folytatni, hogy még azt sem tudja, hol van. De akkor a völgyben üldögélő emberek riadtan felpattantak és lázas munkába kezdtek. Miko rövidesen megértette, miért: egy hosszú, fekete lepelbe öltözött, messziről is érezhetően csupa negatív energiát sugárzó, félelmetesnek ható férfi lépett közéjük, és jelenléte szavak nélkül is felért egy fenyegetéssel. 

Miko szívébe jeges félelem markolt. Maga sem értette, miért, ugyanaz a rettegés fogta el, amit előző ittlétekor érzett.

De nem moccant, csak bámulta, ahogy az emberek nyomban felkapaszkodnak az állványokra, fogják a vésőt, baltát és más szerszámokat és nekilátnak a sziklák püfölésének, a földön lévő emberek pedig ásásba kezdenek.

A fekete köpenyes alak megállt, majd lassan feléjük fordult.

Talán meglátta őket, vélte a fiú. De úgy érezte, ezt a találkozót most inkább hanyagolná. A kíváncsiság azonban mégis furdalta az oldalát.

-Gyere – suttogta Nesca és karjánál fogva odébb rángatta Mikot. A sötét férfi lomha ólomléptekkel megindult feléjük. Nesca és Miko futni kezdtek, és addig futottak, amíg olyan távol nem értek az erdő sűrűjében, hogy már nem hallották a kopácsolást sem.

-Várj – lihegte Miko. – Mi ez az egész? És ki vagy te?

A lány is megállt. – Nesca vagyok. – Többet nem mondott.

-És kik ezek az emberek? – tudakolta rövid csend után a fiú.

-Ezek… akikkel beszéltem? Rabszolgák. A Főurat szolgálják.

-A… Főurat? – ismételte Miko.

-Igen. Akit az imént láttál.

Most Nescán volt a kérdezősködés sora:

-Mondd el, honnan jöttél?

-Már tegnap is elmondtam: innen a Munkás utcából, nem mesze a Városligettől. Ott lakom.

-A Városligettől? – visszhangozta papagáj módjára a lány. – És hogy kerültél ide? – Értelmes szemében fojtott izgalom csillogott. – Mert először… az első pillanatban azt hittem, valaki más vagy… Összetévesztettelek valakivel, azt hiszem. De azután már nem… Mindegy…

-Hát, azt mindenesetre én is nagyon szeretném tudni, hogy hogy kerültem ide. Tegnap este néhány hajléktalan megtámadott. Ki akartak rabolni. Eszméletemet vesztettem és itt, a fák mentén tértem magamhoz. De azután reggel újra az ágyamban ébredtem. A következő éjjel egy öregember kérlelt álmomban, hogy segítsek. Aztán újra ugyanitt tértem magamhoz. De ez valójában nem álom, ugye? Ahhoz túl valóságos. Csak tudnám, ha álmodnék. – Nesca megrázta a fejét.

-Azt mondod, egy öregember segítséget kért tőled?

-Igen, álmomban. Rövid ősz haja volt, szakadt ruhája és a szeme furcsa sárgásan világított. Ismersz ilyen embert?

-Valaha ismertem. – Többet azonban erről sem árult el a lány, mintha valami súlyos titoktartási fogadalom kötné. – Miko – szólalt meg ismét, elnyújtva a szavakat. – Azt hiszem, nem véletlen, hogy megláttál engem. Nem értem, hogyan lehetséges ez, de valamilyen módon mintha kötődnénk. – De benne ragadt az utolsó néhány szó, ahogy Miko kezére pillantott. – A körmeid! – kiáltott fel. – Ezt én műveltem! Mire emlékszel még az előző találkozásunkból?

Mikonak halovány képek villantak be váratlanul. Ahogy megpróbál segíteni a lánynak, kinek szeme szürke ködben úszik. Kérleli, sőt könyörög, hogy ne tegye, amit tenni akart, leül vele szemben és megfogja a kezét. Érzi, hogy elgyengül, bemocskolódik, majd elveszíti az eszméletét.

-Mi vagy te? – szólalt meg és kissé elhúzódott a lánytól.

-Bárcsak tudnám. – Nesca kezébe temette arcát és lekuporodott a fűre. Miko óvatosan letelepedett mellé. – Amikor dühös vagyok, elveszítem a fejem. Tudtam, hogy ez be fog következni, ezért kérleltelek, hogy menekülj. De te nem hallgattál rám. Mégis életben vagy.

-Életben? – vonta fel a fiú a szemöldökét és egy kicsit megborzongott.

-Igen – suttogta a lány alig hallhatóan. – Évekkel ezelőtt kezdődött az egész. Egy alkalommal bementem egy kis öreg boltoshoz. Az egyetlenhez, aki létezik ezen a vidéken. Ennivalót akartam szerezni. Sajnos nem tudtam volna fizetni, ezért úgy gondoltam, lopni fogok. – Miko végignézett a lány viharvert pulóverén és nadrágján, piszkos arcán, és most tudatosult benne, hogy a lány régóta élhet a szabadban, és talán nincs hová mennie. – Akkor azonban egy rabló rontott be a boltba. Fegyvert szegezett a boltos emberre és fenyegetni kezdte a szegényt, hogy ha nem adja mindenét oda azonnal, amije van, megöli. A boltos rémülten nyújtotta át kincseit. Ez után csak arra emlékszem, hogy rettentő dühbe gurultam. A rabló menekülni próbált, de nem volt értelme. Mire magamhoz tértem, ő holtan hevert a földön mellettem. A boltos látta az egészet. Meg is jegyezte, hogy ezek az emberek borzalmas lények, pokolfajzatok, sosem lett volna szabad engedni, hogy átjussanak a világunkba. És azt mondta, örökké az adósom, menjek bármikor, boldogan megkínál elemózsiával. De a gyilkosság súlya örökké kísérteni fog. – A gyilkosság szóra Miko összerándult ültében.

-Megölted? De…hogyan? – érdeklődött fakó hangon. Nem volt benne biztos, hogy hallani szeretné a választ.

-Nem tudom – rázta meg a fejét a lány. – Bárcsak tudnám. Akkor talán megtanulhatnám uralni. Mert borzalmas erő ez, és teljességgel irányíthatatlan. Rettegek, hogy legközelebb mit teszek majd akaratomon kívül. Az én népemből származó embereknek vannak bizonyos képességeik – váltott át valamivel könnyedebb hangnemre. - Mindenkinél másképp jelentkeznek. Vannak olyanok, akiknél egészen kisgyermek korukban megmutatkozik, de vannak, akik esetében valamilyen nagyobb érzelmi hatásra bújik csak elő, akár egész későn. Erre nincsenek szabályok. Az egyetlen dolog, amire mindannyian képesek vagyunk, mert apáinktól tanultuk, ők pedig az ő apáiktól és így tovább, hogy képesek vagyunk eltűnni. Illetve képesek voltunk…

-Eltűnni? – A fiú szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. – Mármint láthatatlanná válni?

-Valahogy úgy – bólintott Nesca. – Nem a szó szoros értelmében. De hogyha úgy akarjuk, senki nem lát meg minket, pedig lehet, hogy épp mellettünk sétál el. Nekem sikerült éveken át rejtve maradnom. Csupán a rabszolgák előtt láttattam magam, mert nekik nagy szükségük van rám. Hogy önmaguk maradhassanak. Én vagyok az egyetlen mentsváruk. Egy picit talán lelket tudok önteni beléjük az ilyen nehéz időkben. És sajnos ez a rossz még csak a kezdet. – Itt elhallgatott, mintha egy láthatatlan kéz elszorította volna a torkát. Mikonak ez már túl sok élmény és információ volt egyszerre. Maga sem értette, miért, de minden, teljességgel zagyvaságnak tűnő szavát elhitte a lánynak. És persze még millió miért, hogyan, ki, mi kérdése volt.

-Nem értem, hogy te miért vagy hogyan láthattál meg engem – folytatta Nesca habozva, -, de most már biztos vagyok benne, hogy nem véletlen. Te vagy az egyetlen utazó, akinek sikerült. Gyere, sétáljunk egyet - tápászkodott fel a lány. – Mutatok valamit. – Miko engedelmesen követte. Körülbelül húsz perces gyaloglás után elhagyták az erdőt arrafelé, amerről Miko jött, majd tovább baktattak, és a fiú rájött, miért nézett olyan furcsán a lány, mintha bolondnak hinné, amikor a Városligetet emlegette. Ez nem a Városliget volt, sőt Budapestnek egyik részére sem hasonlított, amelyet a fiú ismert. Továbbhaladva az út menti fák több helyütt piros és narancssárga színekben fürödtek, az út pedig hóhoz hasonlóan ropogott a lábuk alatt, pedig valami zöldessárga salak borította. A táj nem csak a színek miatt nem tűnt ismerősnek.

Sehol egy lélek nem volt. Egy újabb jókora gyaloglás után elértek egy helyre, ahol már mindössze néhány fa keretezte az egyre szélesedő utat. Az út itt szilárdabbnak tűnt a lábuk alatt.

Érdekes, házszerű építményeket pillantott meg Miko, melyek több emelet magasak voltak, de mintha a normál házak inverzei lettek volna. Fekete falú, fehér ablakú házak voltak ezek, és az ajtókilincsek mintha tompa fénnyel világítottak volna. A fiúnak a döbbenettől tátva maradt a szája, ugyanis arcnélküli árnyakat látott mozogni a fényben. Az egyik éppen feléjük közeledett, de Mikonak sikerült még idejében elugrania az egyik szürke, ember formájú valami elől, pedig a lény majdnem fellökte.

-Te jó ég! Hol vagyunk?

-Ott, amit te Munkás utcának nevezel – hangzott a felelet.

-De.. Nem, az nem lehet…

-De bizony. Ezek az emberek a szomszédjaid. Nem ismered meg őket? Ők a körülötted élők.

-De hát nincs arcuk! Ezek nem emberek!- fakadt ki Miko, és ijedtében egyre szaporábban kapkodta a levegőt.

-Nézd meg őket jobban! – Miko közelebb lépett az egyik, látszólag várakozó árnyhoz, és ahogy „arcát” vizslatta, halványan körvonalazódni látta a nő orrának, szemének vonalait, majd a kép egyre színesebbé vált. És egyre ismerősebbé. Hirtelen mintha egy óriásit rántottak volna rajta, Miko nekiütközött a húgának.

-Miko! – Anita szökellt egyet ijedtében. – Hát te meg hogy kerülsz ide? Megijesztettél!

-Anita! Én csak... – Miko már tisztán látta az embereket, és a régi, megszokott színeket. Ahogy azonban hátrafordult, Nesca már nem volt sehol. Minden visszatért a rendes, hétköznapi kerékvágásba. – Várj! Nesca! – kiáltott Miko az utca vége felé, de csak egy-két unott tekintet pislogott vissza rá. – Nescafé-t szerettem volna inni – hadarta Miko Anitához fordulva. – De majd otthon főzök egy kávét. – Azzal elindult húga mellett.

-Tisztára hihetetlen, hogy pont akkor kell neked is lógnod, amikor én lógok. Reggel már nem voltál otthon: azt hittem, már rég suliban vagy. De le ne buktass, hogy nem vagyok beteg, bátyó!

Miko türelmesen hallgatta a lányt és néha bólintott, majd megcélozták a lakásukat.

Az elkövetkező napok, hetek különösebb történések nélkül teltek. Miko már kezdte azt hinni, hogy minden, amit átélt, csak holmi röpke varázslat volt. Az oldalát azonban csak furdalta, hogy hogyan keveredhetett olyan különös kalandokba, miért láthatott olyan szürreális dolgokat, és hogy most miért nem.

Az iskola, az esti munka és a fociedzések még monotonabb módon ismételték egymást.

Ennyi volt. Másnak ennyi igalomban sincs része egész élete során. Vagy talán van, csak azt nem köti mások orrára, éppen azért, amiért én sem, morfondírozott Miko egy nyári estén ágyában heverve. Mert ki ne titulálna bolondnak valakit, még ha oly jól ismeri is az illetőt, ha az egyszer csak azt mondaná: Képzeld, mi történt velem! Egyszer csak egy másik világban ébredtem, ahol a fák vörös és narancssárga színekben pompáztak, és egy sötét úr rabszolgákat dolgoztatott. Ja és láttam egy furcsán fénylő törpét is, no meg egy lányt, aki hirtelen gonosszá vált és ölni tudott volna a puszta jelenlétével. Nevetséges.

Miko az oldalára fordult. Ekkor azonban váratlanul mintha láthatatlan kezek rántottak volna rajta egy hatalmasat és hanyatt lökték. Miko hirtelen ólomsúlyúnak érezte mellkasát, és kapálózni próbált, de nem tudott. Egy számára ismeretlen erő tartotta fogva és képtelen volt menekülni. Először úgy érezte, szívrohama van. Borzalmas képek villantak az agyába egy nagy csatáról, ahol az emberek halomra gyilkolják egymást, kardok pengéje csillan a holdfényben és mindent beborít a bíborszínű, vértől áztatott égbolt, akár egy óriás vörös lepel. Azután elpusztult állatokat látott sorban heverni a földön. Majd látta magát kívülről, amint lelke lassan elhagyja a testét. Mindez néhány másodperc töredéke alatt zajlott, Mikoban mégis olyan mértékű bánat és borzalom uralkodott el, hogy végül eszméletét vesztette.

Behunyt szemhéján át fény derengett fel, és ő zihálva, fuldokolva, levegő után kapkodva kinyitotta a szemét. Éles fájdalom hasított szemébe és tüdejébe egy azon időben, és végre újra levegőhöz jutott. Fájdalmas kiáltás tört fel tüdejéből. Először azt hitte, valaki más kiáltott, de hamarosan rájött, hogy egyedül fekszik ott a sárban, és a hang forrása a tulajdon teste volt.

Köhögéstől rázkódva lassan felült, és akkor megpillantotta a fényárban úszó piciny lényt, a törpét, akihez már korábban is volt szerencséje. Majd egy szempillantás alatt ott termett előtte Nesca. És egyenesen Miko felé rohant.

Letérdelt mellé és faggatni kezdte:

- Miko, jól vagy? Mi történt, és hogy kerültél ide vissza?

- Gőzöm sincs – felelt a fiú két súlyos lélegzetvétel között. – Olyan érzés volt, mintha.. mintha valaki álmomban meg akart volna fojtani. És borzalmas képeket láttam. Mintha valaki más emlékeit néztem volna. Nagyon szomorú lettem. Elkeseredett. Kiakadtam.

- Ó, ne… - Nesca leroskadt Miko mellé a földre. – Ezek szerint megtalált. Akkor hát tényleg igaz.

- Mi igaz? Nesca! – kapta el a lány két karját a fiú, hogy az ne tudja arcát a tenyerébe temetni és rá figyeljen.

Nesca a szemébe nézett és így szólt:

- Ma éjjel meglátogatott téged az, akit, hidd el, jobb, ha nem ismersz.

-Na látod, ezt egyből elhiszem neked! – vágta rá Miko kissé gunyorosan. Nesca nem méltatta válaszra.

-Ez az illető a Főúr fia (a Főurat már láttad, tudod, a csuklyás), és elszívja az emberek éltető levegőjét, ezáltal borzasztó álmokat idézve elő. Így fojtja meg az áldozatait, miközben gyűjtögeti a lélekdarabkáikat. Ettől egyre erősebb lesz. És ezek szerint most már át tud jutni a túloldalra.

-De én nem láttam senkit. Csak éreztem.

-A mi népünkből való.

-Ó.. oó.. két embert ismerek a te népedből, téged és őt. Azt hiszem, nem költöznék be a városotokba, ha nem baj…

-Nagyon vicces. Na, jó, itt az ideje, hogy elmondjak néhány dolgot – bólintott a lány. – Remélem, nem fogom megbánni. Az elején kell kezdenem. A mi népünk valaha csodálatos nép volt. Egyensúlyt hoztunk, nem engedtük a gonosz erőknek uralni a világot. A népünk sosem harcolt. Gyönyörű világunk volt, tele csodásabbnál csodásabb lényekkel, különleges állatokkal, növényekkel, telis tele pompával, fénnyel. A természet erejével uralni tudtuk a sötét erők kicsapongásait. Apám afféle gyógyító volt, a ti kultúráitokban több helyütt sámánnak nevezik az ilyen embert. Gyógyfüvekből sok kórságra ellenszert készített, így segítve másokon. Rajtatok, embereken is, a tudtotokon kívül. A nép feladata azonban ennél sokkal többről szólt. Talán te is éreztél már olyat, hogy képes vagy bizonyos dolgokra, amelyekre nem mindenki képes – fordult nagyon komoly arccal Miko felé.

-Hát..i… igen, mostanában tapasztaltam néha furcsa dolgokat – bólintott a fiú lassan, de még mindig értetlen tekintettel.

-Nos, erre bárki képes lenne – jelentette ki Nesca. Miko kissé lehorgasztotta a fejét ennek hallatán. Talán mégis jobb lenne egy picit különlegesnek lenni… - Akár itt, akár a ti világotokban. De ebben a világban sokkal jobban őrizzük az efféle kincseket. Míg a ti világotokban, a modern technika, a gépesített mindenféle korszakában az emberek egyre racionálisabbak, egyre törtetőbbek, másokon taposnak, hogy feljebb jussanak, és mindent a pénz ural. A ti világotokban nagyon kevesen maradtak azok, akik tényleg hisznek abban, hogy képesek lennének más dolgokra is a napi megszokott rutin feladataikon túl. Akik agyuknak és szívüknek nem csupán egy kis szegletét használják, hanem igazán hinni tudnak magukban, és az által, hogy hisznek, képesek klassz tettekre is. Ha még néhány évszázadot várunk, a gépek talán az emberek helyett fognak gondolkodni és érezni, így minden nagyon könnyű lesz, és tökéletesen értelmetlen. És pofonegyszerű az egész a rossz szándékú lények számára. Na de nagyon elkalandoztam az eredeti mesélnivalómtól – mosolyodott el a lány. – Hol is tartottam?

-Azt hiszem, a népedről meséltél – válaszolt Miko.

-Ja, igen. Szóval a mi népünk olyan dolgokra volt képes, amelyeket csak keveseknek sikerült elsajátítani még itt, ebben a világban is, mert nem hittek eléggé magukban. Hogy csak a legkisebb dolgokat említsem, például képesek voltak az akaratukkal tárgyakat mozgatni, a halott növényeket új életre kelteni, gyógyítani, de képesek voltak beszélni a fénylényekkel és megakadályozni a gonosz túlzott mértékű terjedését. Ja és persze láthatatlanná tudtak válni.

-Aha, értem. Vagy lehet, hogy nem nagyon… Na és neked is megvannak ezek a képességeid?

-Hát, nem egészen. A láthatatlanná válás okés, harmóniában élek a földdel és az élőlényekkel, de csak ritkán értem a szavukat. És egy fénylénnyel tudok beszélni néha. Ezért is vagyok most itt – ő vezetett a nyomodra. Viszont… nagyon sok mindent nem tudtam megtanulni. A képességek egy része öröklött. De meg kell tanulni ezeket uralni és irányítani. Én még csecsemő voltam, amikor a szüleim, és népünk nagy része… meghalt. Így nem nagyon volt idejük tanítani engem.

-Meghaltak? – kérdezte Miko szinte suttogva.

-Igen – Nesca szemébe mintha könny gyűlt volna. De nem törődött vele, erőt vett magán és folytatta a mesét. – A népem nem tudott harcolni. Kivéve a mestereket, de ők sem akartak soha. Békés nép volt. Apám öccsét azonban megigézte egy fekete boszorkány. Egymásba szerettek, és a nagybátyám senkire nem hallgatott, hiába próbálták jobb belátásra bírni. A nő velejéig romlott volt, de a nagybátyám ezt nem látta, teljesen elvakította a szerelem. Ördögi módszereket tanult újdonsült feleségétől és azt fontolgatták ketten, hogy ennek a világnak, majd a ti világotoknak is az urai lesznek, így hozva boldogságot és új „békét”. Csakhogy ezt a rémuralmat rajtuk kívül senki nem tartotta jónak. Az asszony rövidesen fiút szült a nagybátyámnak. A fiú azonban gonosz erővel bírt, borzasztó hatalommal, már egész kiskorától fogva. Ő is láthatatlanná tudott válni, azonban csak úgy maradhatott erős, ha mások életenergiáját, mások lélekdarabkáit és emlékeit elszívta. Cserébe új emlékeket adott, amelyek olyan borzasztóak voltak, hogy az emberek belehaltak. Ezzel a lélekvámpírral találkoztál te. Csak azt nem értem, hogy hogyan talált rád. Fel nem foghatom, hogyan tudott átmenni egyáltalán a ti világotokba. Ilyen eddig nagyon kevés itteni lénynek sikerült, és ők nagyon tudtak. De ő eddig még nem járt odaát. Onnan tudom, hogy fénylény barátom, Mandu szemmel tartja őt, amennyire tudja. De megakadályozni sajnos nem tudja a szörnyű tetteket.

-És a népeddel mi történt pontosan?

-Amikor megszületett a nagybátyámék fia, a népünk egy maroknyi csapata éjjel rájuk támadt és megölték Juttát, a fekete boszorkányt. A fiút is megpróbálták megölni, de nem sikerült nekik. Sokkalta erősebb volt mindannyiuknál már gyermekkorában is.

A nagybátyám óriási dühbe gurult, és a feleségétől tanult ördögi módszerekkel csaknem az egész falut kiirtotta. A valaha gyönyörű falu porig égett, az emberek nagy része – köztük sok nő és gyermek – meghalt. Édesapámat és édesanyámat foglyul ejtette apám öccse, és kínozta őket, hogy árulják el, hol a kincs. Nem tudom, miért keresheti annyira a kincset, és hogy mi lehet az a nagyon fontos kincs. Apám szökni próbált, hogy megkeressen engem, de rájöttek és menekülés közben megölték. Anyámnak pedig mindezek látták megszakadt a szíve. Apám öccse azt akarta, hogy mindenki érezze át a fájdalmat, amit ő érez. Sikerült neki… - A mondat végén Nesca hangja elcsuklott. Nyelt egy nagyot. – Bosszúszomja szerintem azóta sem csillapodott. Ráadásul hatalomvágya sem csökkent, és egyedül, illetve fiával akarja véghezvinni mindazt, amit feleségével egykor elterveztek: uralni és igába hajtani a világot. Mint láthattad, ennek egy része már sikerült is neki.

-Hol láthattam? – nyílt kerekre Miko szeme a csodálkozástól. – Atyaég! Nem mondod, hogy a fekete leples alak a te nagybátyád?

-Pedig mondom – bólintott Nesca. – Rabszolgákkal végezteti a munkát. Új világot építenek, és folyamatosan keresik azt az átkozott kincset, ami gőzöm sincs, micsoda. De ő sem tudja, mert ha tudná, nemigen vágna szét minden fát és sziklát, nem kutatná át a tavak fenekét és nem próbálná meg erőszakkal kiszedni mindenkiből, aki esetleg szerinte sejthet valamit.

- Várj! Tehát a sötét alak a nagybátyád. A fia – azaz az unokatestvéred - megtámadott engem, és.. De miért? Miért épp engem?

- Azt nem tudom. Bár tudnám. Teljesen zavaros az egész. De az, hogy te mentettél meg attól, hogy újra gyilkoljak, nekem is felettébb furcsa. A meg pláne, hogy hogyan tudsz te utazgatni. És hogy vajon miért és hogyan küldtek téged ebbe a világba. De azt mondom, hogy Morto – a nagybátyám fia – valamiért tart tőled.

- Hát, nem lenne rossz tudni a válaszokat. Vagy ki tudja… Talán jobb mégsem tudni, azok után, amiket most hallottam…. De így, hogy azt sem tudom, hogy holnap hol ébredek, és nem tudom, ki támad rám éppen álmomban és miért, és nem tudom, hogy hogyan tudnék bármiben is segíteni, elég szar. De hogy hogy tudnál te gyilkolni, azt végképp el nem tudom képzelni.

- Köszi. De hidd el, addig jó, amíg nem látod, hogy hogyan tudnék.

- Nem így értem. Nem tudom elképzelni, hogy te, aki lelket öntesz a rabszolgákba, te, aki segítesz… - Miko már nem tudta befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban morgásra lettek figyelmesek a közelből.

- Mi volt ez? – pattant fel a fiú a földről.

- Css! – csitította őt Nesca. - Ez valamilyen állat lehet. Szerintem… - Abban a pillanatban előlépett egy furcsa, kecskeszerű lény, akinek szarvai aranyfényben fürödtek, fogai pedig éles tigrisfogakként meredtek előre, ahogy morogva kivillantotta őket. Ez a groteszk lény olyan hatást keltett Mikoban, mintha egy cirkuszi állatot látna, egy ragadozó és egy patás furcsa keverékét. A fiúnak csak most tűnt fel, hogy az állat bal oldalából vércseppek hullnak a sárgászöld, hószerű talajra. – Egy zlatorog – fejezte be a mondatot Nesca. Az állat a következő pillanatban hirtelen nekiiramodott, és teljes erővel fellökte Mikot. A fiú karjába éles fájdalom hasított, ahogy a lény jókora tépőfogai a húsáig hatoltak. Mégsem kecske, állapította meg magában a fiú.

Nesca egy ugrással ott termett és kezét végigsimította a kecskeszerű lény sebzett oldalán. Az állat egy pillanat alatt abbahagyta a fújtatást és nyugodtan leroskadt melléjük, immár támadó szándék nélkül.

A lány a talajra csöppentette a kezén lévő állatvért, és a földből rövidesen fehér és sárga virágok bukkantak elő. Letépett néhányat, ujjai között elmorzsolta és Miko vérző karjára dörzsölte.

-A zlatorog vére gyógyító virágokat terem –közölte tárgyilagosan.

-A zlatorog…. Au – szisszent fel fájdalmában a fiú -, azt hittem, a zlatorog egy sörmárka.

-Naná. A te tájszólásodban – bökte oldalba Nesca. Leült és megsimogatta az állat fejét, aki láthatóan jobban volt és az ő sebei is – akárcsak Miko karja – kezdtek begyógyulni.

-Gyere, menjünk – állt fel Nesca. Miko szó nélkül követte. A zlatorog is fölkelt és házikutyaként követte őket.

-Folyton bajba keversz – szólalt meg a lány, ahogy sétáltak.

-Één? –mutatott Miko magára. – Normális vagy? Azt sem tudom, hogy kerültem ide. –Mindketten elnevették magukat. – Szóval mi ez a te világod – én világom mese? – Miko örült, hogy sikerült a lányt kissé jobb kedvre derítenie. A szörnyű emlékek felidézése mélyen felkavarhatta őt, csak igyekezett nem láttatni ezt.

-Még mindig azt hiszed, a Városkertben vagy hol vagy?

-Városliget. És nem, már egyáltalán nem hiszem azt. De akkor hol? És biztos, hogy jó, ha ez a kecske követ minket?

-Nézd, Miko! Ez ugyanaz a világ, és mégis teljesen más. Talán hallottál már olyanról, amikor azt mondják, angyalok vigyázzák a lépteit, vagy ördögök suttognak a fülébe, ezért cselekszik rosszat.

-Persze, hallottam már ilyen régi babonákat. Anyám hitt is bennük.

-Bölcs asszony lehetett. Nos, ezek a régi babonák mi vagyunk.

Miko felnevetett. – Ha szándékosan zavarsz össze folyton folyvást, gratulálnom kell, mert tökélyre fejlesztetted. Inkább elmegyek filozófiát tanulni.

-Hjaj, hogy is mondjam – próbálkozott elmagyarázni Nesca a lehetetlent. – Ez az a világ, ahol vannak angyalok és ördögök, és ha akarják, befolyásolhatják az emberek döntéseit, akaratát. A mi feladatunk megteremteni a Föld egyensúlyát. Ha a jó és a rossz egyensúlyban van, a világ halad tovább a megszokott mederben. Ha azonban kibillen valamelyik irányba – ahogy az mostanában történik -, a ti világotok is veszélybe kerül. És félek, a helyzet csak egyre rosszabb lesz.

-És ez a ti világotok – mármint ez a másik dimenzió – épp itt Magyarországon van?

-Mi nem vagyunk sehol, és mindenütt vagyunk.

-De magyarul beszélsz.

A lány csengő kacagást hallatott. – Nem. Azt akarom, hogy érts, és te értesz. Errefelé nincsenek országok, nyelvek és effajta egyéb megkülönböztetések.

Egy darabig szótlanul ballagtak tovább az alkonyi fényben egymás mellett. Miko úgy érezte, egy év is kevés lenne, hogy mindezt elhiggye, befogadja, feldolgozza. Az azonban már bizonyos, hogy ez nem álom.

A megcsillanó valamire gondolt, amit egyik éjjel hazafelé menet látott az utcán. Talán mindig is sejtette, hogy van valami a puszta, megszokott fizikai világon túl. És hogy vele nem teljesen okés minden. Hogy valamiért kicsit furább, mint a haverjai például.

Az aranyszarvú kecske-ragadozó békésen ballagott a nyomukban.

Nesca átbotorkált egy sekély patakocskán, Miko és a zlatorog pedig némán követték őt. Miko karja még hasogatott ugyan, de meglepően gyorsan gyógyult. A fiú még mindig kissé gyanakvóan pislogott hátra az állatra, bár Nesca szerint csak azért vadult meg, mert fájdalmai voltak, és egyébként teljesen szelíd.

-Hová megyünk? – tudakolta a fiú.

-Valami biztonságosabb és szárazabb helyre.

-Jó ötlet. És azután?

-Azután alszunk, keresünk valami ennivalót, de hogy mihez kezdünk majd azután, fogalmam sincs – tárta szét a karját tanácstalanul a lány. – Ki kellene deríteni, hogy mi folyik itt. Hogy hogyan kerültél ide. És legfőképpen, hogy miért.

-Az nem lenne rossz – válaszolt a fiú.

-Talán azért, hogy valahogyan segíts nekünk. De talán valaki csapdát állított neked. Fogalmam sincs….

Sokáig bandukoltak, a Nap is lement már és alig sugárzott át egy csekélyke fény a lombkoronákon.

Nesca útközben azon rágódott, hogy vajon mennyire bízhat meg a fiúban. Mi van, ha éppen őt akarják csapdába csalni? Nincs kizárva. Talán elhitetik vele, hogy Miko azért jött, hogy segítsen neki. Hogy a jók közé tartozik. Azután épp az ő segítségével akadályozzák meg, hogy segítsen a jóknak.

Ezen gondolatai ellenére mégis a szívére hallgatott. Hiába minden intelem, amit az agya üzent neki, a szíve valamiért azt súgta, hogy bízhat a fiúban.

Ahogy egy fákkal kevésbé benőtt helyre értek, Miko hunyorogva felpillantott az égre. A szája tátva maradt a csodálkozástól. Az égen ugyanis nem azokat a csillagokat és nem is azt a Holdat látta, amelyet már megszokott.

-Azok micsodák? – mutatott az égre.

-Azok az ikermeteoriták. Nálatok nem…? Ja nem… Tényleg. Ott másféle égbolt van. Itt az ikermeteoriták bocsátják ki a fényeket. Csak együtt képesek működni. Ha az egyiknek bármi baja esne, a fények kihunynak. Mert a párja nem létezhet egyedül.

-Tényleg? Ez tetszik. Végre valami érdekes jelenség, ami nem támad rám.

-Csak ne kiabáld el – válaszolt a lány. Miko meghökkent arccal nézett vissza rá. - Nyugi, vicceltem!

-Nagy poén!

Nescának valamiért nem akaródzott megállni. Talán nem érezte kellően biztonságosnak a terepet, mert egyre csak menetelt tovább.

-Nézd, ott egy kitűnő fa. Itt lepihenhetünk – mutatott Miko egy öreg fa irányába.

-Á, nem, inkább menjünk tovább - intette le a lány. – Nem biztos, hogy ez csak egy nagy fa.

-Mégis mi más lenne? Izé, felejtsd el…

-Nem tudhatjuk, de érzek valamit.

-Oké, oké – hagyta rá a fiú. A lába elfáradt és olyan jólesett volna egy kicsit megpihenni. – Szóval lett egy háziállatunk? 

A zlatorog érdekes hangot hallatott. Mintha sértette volna a háziállat kifejezés.

-Jól van na, ne vedd a szívedre. Mindig is szerettem volna kecskepásztor lenni. Az aztán a nyugis élet.

Az állat fújt egyet és továbbra is szorosan a nyomukban maradt.

Hamarosan találtak végre egy helyet, ami biztonságos kis zugnak tűnt. Szélvédett volt és három fa fogta közre oltalmazóan. Letelepedtek a fák fölébük tornyosuló árnyai alá, és a kimerítő események hatására néhány perc alatt máris mély álomba zuhantak.

Üdítő reggelre ébredtek.

Miko kinyújtózatta a földön fekvéstől elgémberedett végtagjait, majd lassan feltápászkodott.

Neszére Nesca is kinyitotta a szemét és álmosan felült a fűben.

-Jó reggelt! – szólt kábán a fiúnak.

A kecske éberen figyelt – mintha őrizte volna őket.

-Szia! – köszönt vissza Miko.

-Szerzek valami reggelit – szólt Nesca. – Aztán mutatok valamit.

Felállt és körülnézett.

Elindult a fák között, és rövid idő után eltűnt szem elől. Kisvártatva bogyókkal és gombákkal érkezett vissza. Miko felé nyújtott néhányat.

A fiú óvatosan, kétkedve forgatta ujjai között a zöld, fehér és kék bogyókat.

-Biztos vagy benne, hogy ezt én is megehetem? – kérdezte. Most a pici, érdes felületű, citromsárga gombát vizsgálgatta.

-Ennivaló – felelte Nesca. – Nem hiszem, hogy bajod lenne tőle.

Miko tétován a szájába tett egy bogyót és óvatosan rágni kezdte.

-Ha esetleg bezöldül az arcom, kérlek, adj egy pirosat is. Inkább pirospozsgás szeretnék lenni.

Nesca égnek emelte a tekintetét, jelezve, hogy unja Miko károgását.

Egész más hatása volt azonban a finomnak épp nem mondható, savanyú éteknek. Miko úgy érezte, testét átjárja az erő, és nyomban teljesen éber lett tőle.

-Az íze nem nagy szám. De jobb, mint az energiaital – vetette oda a lánynak.

-Ha majd megetted, elindulhatunk.

-Oké. Hová megyünk?

-Majd meglátod.

Nesca Miko mellé állt – aki időközben feltápászkodott -, megfogta a kezét és siklani kezdtek a fák között. Olyan érzés volt, mintha néhány centivel a föld fölött lebegnének, és a tempó egyre gyorsult. Hamarosan már csak elmosódó csíkokban látták a világot. Miko annyit érzékelt, hogy a fás részről mintha épületek közé érnének. Kezdett émelyegni. De akkor egyszer csak megálltak és lábuk újra a talajt érte.

-Hú, ezt meg hogy csináltad? - kérdezte a fiú.

-Trükk – felelte lihegve a lány. – De eléggé kifáraszt, ezért nem közlekedem mindig így.

-Majd nekem is tanítsd meg. Nem kellene bérletet vennem.

Nesca kétkedően elmosolyodott. – Azért nem vagyunk egyformák.

-Még jó – válaszolt Miko.

Ahogy körülnézett, újra a Munkás utca környéke tárult szemük elé.

-Hazahoztál? – kérdezte a fiú, miután körülnézett a zsúfolt utcán. Körülöttük sötét árnyak járkáltak fel-alá.

-Nem igazán. Ez nem ilyen egyszerű – válaszolt a lány. – Szeretném kideríteni, hogy hogyan tudsz te egyik világból a másikba kerülni. És hogy miért.

-Jól van - sóhajtott Miko. – Nem tudom, a múltkor hogyan kerültem hirtelen haza, amikor itt jártunk. Nem értem az egészet.

-Én sem. Mi, akik a másik világban élünk, nem mehetünk át a ti világotokba. Kivéve, ha valami olyan horderejű dolog történik, ami miatt át KELL jutnunk. Csak néhány nagyon erős lény képes erre.

-A haverom mégis átjutott. – Miko arra a szörnyű estére gondolt, amikor majdnem megfulladt az ágyában fekve. Megborzongott.

-Hát igen – bólintott lassan Nesca. – Nem tudom, hogy csinálta. Félek, hogy az ereje jóval meghaladja azt, amit képzeltünk. Ráadásul nem tudom, miért éppen téged keresett – vonta össze a lány a szemöldökét, amitől apró ráncok jelentek meg a homlokán. – De valamiért fontos lehetsz. Nézd – mutatott az előttük elsétáló járókelőkre. – Mit látsz?

-Árnyékokat. Továbbra is csak árnyékokat – felelt a fiú lemondóan. – Te hogy vagy képes látni őket?

-Megtanultam – vonta meg a vállát a lány. – A legtöbbeket mifelénk megtanítják az ilyesmire, de sajnos engem nem volt, aki tanítson. Próbálkozz. Próbáld meg LÁTNI őket. Higgy benne.

-Nem tudom, hogy hogyan kell – fakadt ki Miko. – Azt hiszem, hiába is próbálom.

-Semmi sincs hiába. Hinned kell magadban.

Az egyik, egész aprónak tűnő árny mintha megfordult és egyenest rájuk nézett volna.

-Most… Mi történik? – hökkent meg a fiú. – Ők nem látnak minket, nem igaz?

Az árnyék még egy lépéssel közelebb ért, és csengő hangon megszólalt.

-Anya, anya, nézd! Angyal! – csilingelte a kislány, látszólag édesanyja kezét rángatva.

-Hát persze, kicsim – hagyta rá az anyja. – Gyere, mert elkésünk az oviból – próbálta arrébb húzni gyermekét. A kislány egy pillanatig még kíváncsian toporgott, aztán megadóan elindult édesanyja után.

-Hogy lehet ez? Ő látott minket? – bámult utánuk tátott szájjal Miko.

-Miből gondolod, hogy látott minket? – kérdezte Nesca. – Angyalt látott.

-Ja, igaz. Lehet, hogy csak engem látott meg – válaszolt Miko.

Nesca oldalba bökte.

-Egyébként a gyerekek sokszor látnak, éreznek dolgokat, amik a felnőttek elől rejtve maradnak. Csak sajnos ahogy felnőnek, ezek a képességek elvesznek belőlük is. Nagyon ritka, hogy egy emberben felnőttként is éljenek ezek a képességek. Sajnos – mint már mondtam - a ti világotok a racionalitásra nevel. Mindenkit, aki furcsa, hihetetlen dolgot lát, bolondnak titulálnak.

-Gondolod, hogy az elmegyógyintézetek ilyen emberekkel vannak tele?

-Elképzelhető, hogy akadnak köztük ilyenek – bólogatott a lány. - De persze aki Elvisnek képzeli magát vagy azt hiszi, hogy tud repülni – nos, az nemigen a harmadik szemével jellemezhető leginkább.

-Látszik, hogy nem nézted a Hősöket.

Továbbsétáltak és nézegették az embereket és a kirakatokat. A fekete-fehér város és az árnyékok egész más képet festettek Miko szeme elé, mint amit korábban megszokott.

A pályaudvarhoz érkezve látták, hogy egy tagbaszakadt férfi krumplit árul és ezt minden arra elhaladó járókelő előtt hangoztatja, általában kevesebb sikerrel.

-Még mindig nem látod az arcukat? – fordult Nesca Mikohoz.

-Nem – csóválta a fejét a fiú. – Pedig annyira próbálkozom… Habár – tette hozzá – talán jobb is, ha nem látom. Egyelőre nem szeretnék visszakerülni az én világomba, amíg meg nem tudtunk valamit arról, hogy mit keresek itt a másik világban. Márpedig a múltkor visszakerültem. Talán tudok valahogyan segíteni. És marhára elegem van már ebből az oda-vissza utazgatásból. Nem olyan jó buli, ha az ember abban sem lehet biztos, hogy hol fog ébredni legközelebb. Rossz lehet az alvajáróknak. És a drogosoknak.

Tovább bandukoltak, és az egyik bolt előtt egy utcára kirakott asztalra lettek figyelmesek. A felirat a következőt hirdette: Aurafotózás féláron – a héten a 16 oldalas aurafotó csak 8200 Ft. A fotós éppen akkor jött ki az épületből, ahol türelmetlenül várta őt egy lelkes tizenéves lány.

-Sosem értettem, hogyan képesek lefotózni az aurát. Milyen gép lehet ez? – lopózott közelebb Nesca kíváncsian.

-Nem tudom – felelte Miko. – Talán csak szemfényvesztés az egész.

A fotó közben elkészült, majd miután a fotós kinyomtatta, meredten nézte a képet és vakargatta a fejét. Majd a lány háta mögé sandított, éppen oda, ahol Nesca és Miko álltak.

-Azt hiszem, mégse vagyunk annyira láthatatlanok. Menjünk innen – fogta meg Nesca karját Miko és továbbvonszolta.

Alkonyodni kezdett. Miután mindketten kicsodálkozták magukat a városbéli látnivalókon (Nesca ugyanis rég nem járt már a másik világ peremén, hiszen többnyire bujkált és se az egyik, se a másik világ számára nem óhajtott érzékelhetővé válni), úgy döntöttek, jobb, ha visszamennek az erdőnek azon részére, ahol múlt éjjel is megpihentek. Az a rész biztonságosnak tűnt. Nesca megérintette Miko karját, és csak suhantak és suhantak a föld felett. Mikonak az jutott eszébe, hogy olyan ez az utazás, mint egy hiperűrugrás a filmekben. Rövidesen újra a fák között találták magukat. A zlatorog ugyanott várt rájuk. A fűben hevert és érdeklődve nézte, ahogy megérkeznek. Nesca megsimogatta az állatot.

-Kösz a fuvart – szólalt meg Miko.

-Igazán nincs mit. Egyedül nem olyan szórakoztató. Na de ha egy angyalka is van az emberrel…. – nevette el magát a lány.

-Oké, oké, rossz poén volt – ásított egy nagyot a fiú. – De te sem vagy ördög. Különben nem tudnál így egy érintésre megszelídíteni egy vadállatot. Az állatok megérzik, hogy ki milyen ember.

-Megszelídítettelek? –vágott vissza Nesca. – Akkor most már felelősséggel tartozom érted – ásított ő is.

-Te olvastad a Kis Herceget? – pislogott Miko álmosan.

-Naná. Az emberek tudnak klassz dolgokat is alkotni. Egyes könyvekért egyenesen rajongok. Meg is szoktam szerezni őket. Sokat tanulok belőlük a ti világotokról, és az élők érzéseiről, gondolatvilágáról. Vannak fantasztikusan tehetségek emberek – zenében, könyvben, sportban egész rendkívüliek. De sajnos vannak olyanok is, akik nagyon nem fantasztikusak. Akik például nem törődnek semmivel, csak arra vágynak, hogy folyton lóbálhassák a lábukat, ehessenek és ihassanak, és abszolút nincsenek céljaik. Vagy akik a saját családtagjaikkal is csúnyán bánnak.- Miko az apjára gondolt és görcsbe rándult a gyomra.

A sok sétától kellemesen elfáradt a két fiatal és nagyon hamar álomba merültek.

Miko álmába beférkőzött egy sötét lepelbe bújt alak, aki most megfordult és egyenest a szemébe nézett. Gonosz arca eltorzult a dühtől, ahogy megpillantotta a fiút. Majd Miko lábnyomokat vett észre az avaron. A lábnyomok pici, négy ujjú lényektől származtak. És mind jobban közeledtek.

-Megígértük! – hallatszott egy vészjóslóan sziszegő hang. Miko felriadt. Körülnézett és felsóhajtott. Az ikermeteoriták békésen ragyogtak az égen. Lábnyomoknak nyomuk sem volt. Kósza szellő fújdogált a fák ágai között.

A fiú újra lehunyta a szemét és igyekezett ismét álomba merülni. Eközben hallotta, ahogy a szél egyre jobban feltámad, furcsa csengést-bongást kölcsönözve a környező tájnak. Miko felült és fülelt. Tompa puffanások kísérték a szellőt. Nesca, lábát a szomszédos fának vetve, elnyúlva pihegett.

Valami nem stimmelt. Persze itt bizonyára még a szél is másmilyen, gondolta Miko.

Morgások, acsargó neszek kúsztak minduntalan közelebb hozzájuk.

A zlatorog felriadt, talpra szökkent és panaszosan fújtatott.

Valami közeledett.

Nesca csak akkor tért magához, amikor Miko már a karját ráncigálta.

-Ébredj! Nesca, ébredj! – szólongatta a lányt.

-Mi történt? – dörgölte meg Nesca álmosan a szemét.

-Nem tudom. De valami nem okés.

-Nem tudod? És ezért ébresztettél fel?

-Hallgasd! – suttogta a fiú. A lombkorona felé nézett. – Nem hallod?

Nesca szeme nyomban kipattant, ahogy meghallotta a különös zörejeket. – De, már hallom. Mi a franc… - kérdezte volna. Közben azonban egy ág megreccsent. Miko a kezénél fogva talpra rántotta a lányt. Éppen hogy ki tudtak térni a bődületes robajjal feléjük zuhanó ág útjából.

-A fenébe – lihegett Nesca.

A következő pillanatban éles fény villant az égen, majd egy újabb, és egy következő.

-Vihar közeleg – jelentette ki a lány, mintha nem lett volna elég nyilvánvaló.

A föld enyhén rázkódni kezdett a talpuk alatt.

-Kapaszkodj! – kiáltotta Miko, és ő maga is egy nagy fa törzsébe fogódzkodott.

A robaj egyre erősödött. A föld őrült táncba kezdett. A talpuk alatt repedések nyíltak- egy, aztán egy újabb. A fák között villámok cikáztak át.

-Ne! – kiáltott Nesca, akit egy újabb zuhanó ág a földre taszított és felsértette a lány halántékát. Kezét védekezően feje fölé tartva egyenesedett fel.

-Jól vagy? – kiabált Miko, mert már csak így hallhatták egymást.

-Igen!

Egy villám lecsapott nem messze tőlük. Nyomában tűz lobbant, és felperzselte a környező növényzetet. A tűz feléjük tartott, és eközben különös alakot öltött.

-Nézd! - mutatott Miko a tűzbe. A zöldeskék lángokból egy arc körvonalait vélte kirajzolódni.

-Menjünk innen! – szólt ijedten a lány, és elindult az ellenkező irányba.

A tűz rohamosan terjedt, mindent felperzselt maga körül, és nőttön nőtt. Újabb villám csapott le, immár közelebb hozzájuk. A zlatorog ijedtében két hátsó lábára ágaskodott, majd eliramodott egy nagy fa irányába.

Mielőtt Nesca utolérhette volna, a fa törzse recsegve-ropogva feltárult és egy mély, éjsötét barlang nyílt a belsejében. A kecskeszerű lény menekülni próbált, a fa rése azonban tovább tágult és fekete lyukként szippantotta őt magába. Majd hatalmas égzengés közepette bezárult, elnyelve az állatot.

-Ó, ne! – kiáltott Nesca. – Gyere, Miko, most azonnal el kell tűnnünk innen! – A fiú felé futott. Ekkor azonban egy ódon fa gyökerestül kifordult és egyenest feléjük zuhant. A tomboló lángnyelvek immár több méter magasba szöktek és csaknem teljesen bekerítették a fiatalokat.

-Miko!

-Nesca!

Hiába kiáltoztak, képtelenek voltak elérni egymást.

Egy kismadarat a földhöz csapott a vihar. A madárka nem röppent föl újra. Majd még egy, és még egy halott madár zuhant Miko elé a földre. Ahogy balra tekintett, az avarban rengeteg rovart látott, és egy gyíkszerű állatot, amelynek a farka helyén is fej nőtt. Mind holtan hevert. Épp, ahogy az álmomban – gondolta a fiú elborzadva. Arra már nem jutott ideje, hogy ezt Nescának elmondhassa.

-Segíts! Hozz egy párat abból a piros szárú növényből! És a kékből is! Gyorsan! – kiáltotta Nesca. Mikonak nem volt ideje megkérdezni, mi szükség erre. Gyorsan letépett néhány növényt és Nesca felé hajította. A lány elkapta, miközben ő is sebtében szedegette a földről a különböző színű és formájú növényeket.

- Ez nem közönséges vihar – jelentette ki a lány. Összecsomózta a legalább tucatnyi színben pompázó növények szárát, gondosan minden szálat más irányból kötve a többire.

-Megkötlek, hogy ne tombolj szabadon. Megkötlek, hogy ne okozhass több bajt – kántálta a lány abba az irányba fordulva, amerről az iszonyatos erejű szél jött. A csomót a magasba tartotta. – Megkötlek egyszer s mindenkorra, hogy élőlényeid békét leljenek – folytatta emeltebb hangon, majd elengedte a virágcsomót és az csak repült és repült a szél szárnyain. De már túl késő volt. A pusztító orkánt semmilyen kötés nem tartóztathatta fel.

-Hát ez nem jött be – kiabált Nesca Mikonak.

A föld újabb őrült rángatózásba kezdett, és míg mindketten igyekeztek talpon maradni és kitörni a feléjük röppenő faágak és az egyre közeledő lángok kereszttüzéből, a közeli hegy kövei borzalmas robaj kíséretében leszakadtak és zuhanni kezdtek, az erdőnek épp azon része felé, ahol ők tartózkodtak.

-Megindult a hegy! – ordított Nesca az ijedtségtől hisztérikus hangon. Majd Miko felé ugrott, de a lángok a keze felé kaptak és felperzselték a bőrt a karján.

-Mikoooo! – kiáltozott tovább kétségbeesetten a lány. Miko azonban már nem hallhatta. Egy óriási kőrakás egyenest felé zúdult és teljesen betemette. Nesca a füsttől prüszkölve és köhögve, kormos arccal próbált utat találni arrafelé, ahol a fiút sejtette. Sérülései és a levegőtlen, fojtó füst hatására azonban rövidesen eszméletét vesztette.

-Szerinted ő az? – hallott Nesca egy visszafojtott, de izgatottan csengő hangot. Megpróbálta kinyitni a szemét, de a résnyire nyitott pupilláin beszüremlő fény túl erős volt, könnyeket csalt a szemébe.

-Ha ő lenne az, azt tudnánk. Ez a lány gonosz. Érzem – válaszolt egy másik fojtott hang az iménti sziszegő kérdésre.

Nesca alkarjára támaszkodott és óvatosan följebb tornázta magát. Köhögnie kellett, úgy érezte, menten kiszakad a tüdeje, mégis lélegzetvisszafojtva fülelt. Tudta, hogy róla beszélnek. És hallani akart minden szót.

-Nem biztos, hogy gonosz – mondta a másik.

Azután egy sárga, elgyötört szempár pillantott be az ajtó résén.

-Felébredt – szólt valamivel hangosabban a szempár gazdája. – Gyere gyorsan! Hozz vizet!

Egy idős pár lépett be a szobába.

Nesca agyán egy szempillantás alatt végigsöpört a felismerés. Az idős házaspár népük életben maradt két tagja volt.

-Jó estét… Mester – szólította meg félénken az idős férfit.

-Szervusz, lányom – lépett közelebb hozzá a férfi. Az idős hölgy egy pohár vizet nyújtott át a lánynak. Ő mohón kiitta fenékig, majd ismét megszólalt: -De jó, hogy itt vannak! De jó, hogy élnek! – Megpróbált felkelni, de túlságosan sajgott minden tagja. – Alig hiszem el, hogy találkozunk!

-Lassan a testtel, leány! – parancsolt rá az asszony egy orvost is meghazudtoló magabiztossággal, és lágyan visszanyomta Nescát az ágyra. – Pihenned kell még.

-Hogy kerültem ide? – tudakolta a lány.

-Én találtam rád – közölte Remigius, akit mindenki csak Mesternek hívott a hajdani virágzó faluban. – A földön hevertél, akár egy darab fa. Borzalmas vihar tombolt az éjjel. Én mondom, nem közönséges vihar volt az. Szerencse, hogy egy kis füstmérgezéssel és néhány karcolással megúsztad. Keményebb fából faragtak, mint hittem.

Nescában csak most tudatosult, hogy nem egyedül élte át a pusztító tűzvészt és földindulást.

-Miko! Hol van Miko? – kérdezte hevesen és ismét fentebb ült az ágyon.

-Kicsoda, lányom? – kérdezte az öreg.

-A fiú, aki velem volt. Betemette a föld, ahogy megindult a hegy – kapkodta egyre szaporábban a levegőt. – Meg kell keresnem!

-Nem lehet – csóválta a fejét az asszony. – Most nem.

-De… jól vagyok. Meg kell őt találnom.

-Az erdő járhatatlan – sietett a válasszal az öregúr. – Éppen hogy meg tudtalak menteni. Várnunk kell, amíg elül a vihar és visszahúzódnak a lángok. Szerencséd, hogy épp arra jártam.

-És mit keresett arra, uram? Ha megkérdezhetem…

-Az állatokat próbáltam összeterelni. De sajnos sok közülük odaveszett.

-Sajnálom – szólt Nesca halkan.

Rövid hallgatás után ismét megszólalt. – Szóval maguk itt élnek?

-Hát, igen…

-Rengeteget kóboroltam errefelé, de sosem láttam magukat. És az állataikat sem. Azt hittem, a népünk tagjai között ez nem működik. Mármint a láthatatlanná válás.

-Nem akartuk, hogy láss. Vagy hogy bárki más lásson – felelte az öreg.

-Megértem – bólintott Nesca. – De most már ideje cselekedni.

-Ezt hogy érted? – vonta össze Remigius mester a szemöldökét.
-Hogy hogyan? Ha ezen a környéken élnek, azt is látniuk kellett, hogy a nagybátyám rabszolgákat tart a birtokán. És hogy borzalmas dolgokat művel ártatlan lényekkel.

-Láttuk…de…

-De? Küzdenünk kell, különben végünk van.

-Ez nem a mi dolgunk – válaszolt a Mester megingathatatlan nyugalommal és határozottsággal a hangjában.

-Micsoda? – kerekedett el a lány szeme. – Nem a mi dolgunk? Hogy érti ezt? A rokonainkat, a barátainkat és sok jó embert kínoztak és sokakat meggyilkoltak. Nem sokan maradtunk, akik véget vethetünk ennek. Minél előbb cselekednünk kell! – Nesca szinte harsogott a rá törő indulattól.

-Nem harcolunk – csóválta meg a fejét az öreg. – Soha többé.

-Nem mondhatja komolyan – felelte elhűlve Nesca.

-De bizony komolyan mondom. Szót se többet! – A Mester okkersárga szemei vészjóslóan villogtak az éles fényben.

-De hát… Nem értem – bizonytalanodott el Nesca. – Maga volt az egyik legnagyobb harcos.

-Éppen a harc vezetett oda, ahol most tartunk. Amiben élnünk kell. Már ha ez élet. Remeteként, bujdokolva kell tengődnünk. Egyben biztos lehetsz: soha többé nem fogunk harcolni – jelentette ki színtelen hangon az öreg. - Most már örökké a szeretteink nélkül kell élnünk. A gyermekeink nélkül, akik mind odavesztek. Láthattad: akik sosem harcoltak, sokan megúszták. A mi családjainkat irtotta ki elsőként Arno. Ne hidd, hogy felejtettem. Örökre a szívembe égtek azok a kétségbeesett sikolyok, a vér és a pusztulás, és azok az éjfekete, halált hozó fellegek. Ne kívánd, hogy ezt újra át kelljen élnünk.

-Nincs más megoldás – jelentette ki nyomatékosan Nesca. – Apán bízott magában! Mindig erősnek tartotta. És nem csak a képességeit. Az embert magában. Valahol mélyen most is ott lapul. Én tudom! – Hangja szinte könyörgéssé alakult át.

-Apád már nem él – jelentette ki színtelen hangon a férfi.

Nesca érezte, hogy szétárad benne a mindent elöntő düh. De türtőztette magát. Talán most először sikerült visszafognia érzelmeit. Tudta, hogy nagyon sok forog kockán, ezért minden erejét megfeszítve igyekezett nyugodt maradni.

Kitörölt a szeme szegletéből egy kósza könnycseppet, majd folytatta. – Ha nem segít, hogyan győzzük le Arnot? És mi lesz a Földön élő emberekkel? Rájuk nem gondol? Van, hogy áldozatokat kell hozni azért, hogy mások boldogok lehessenek.

-A földi emberek? Ugyan már! Nem tudnak azok semmit – legyintett búskomoran Remigius mester. – Azt se veszik észre, ha tömeges mészárlást hajtanak végre épp az orruk előtt. A világvége sem fog feltűnni nekik.

-Történetesen az én egyik legjobb barátom, azaz jobban mondva az egyetlen barátom egy földi ember. Épp őt kell most megtalálnom. Ráadásul maga megjelent az ő álmában. Ez csak jelent valamit.

-Bármit tervezel is Arno ellen, a vesztedbe rohansz, leányom – szólalt meg Hemma asszony.

-Vannak dolgok, amelyek fontosabbak annál, mint hogy a saját bőrömet mentsem – suttogott Nesca.

-Meglátjuk, mit tehetünk – igyekezett lenyugtatni az asszony. – Egyelőre pihenj, kedvesem, fel kell épülnöd. Ha az erdő újra járható lesz, majd kitaláljuk, hogyan keressük meg a barátodat. 

Nesca megadóan visszahanyatlott a párnára. Fejében egymást kergették a gondolatok. Aztán érezte, ahogy az álom huncut mód visszakúszik szemhéjai alá. Valamit tehettek a vízbe, amit megivott, suhant át az agyán, de a következő pillanatban már el is nyomta az álom.

Nesca csak másnap hajnalban ébredt fel. Jóval erősebbnek érezte már magát, így lesétált a különös lépcsőn abból a kis szobából, ahol ez idáig aludt. Ahogy jobban körülnézett, rájött, hogy a ház valójában egy különös barlangszerű hely. Óvatosan körülsétált és megtapintotta az érdes, kissé nyirkos falakat. Valóban barlang volt, és itt-ott kisebb cseppkövek képződtek a beszüremlő esővíz hatására, érdekes alakzatokat formálva. Volt köztük pici elefántra emlékeztető cseppkő, de volt ott csillagot formázó és egy egészen kivehetetlen alakú kődarabka is. Tovább settenkedett, kereste, hogy honnan származhat a pislákoló fény. Fényforrást azonban nem talált. Hiszen a Mester sok mindenhez értett, így egy kis fény előcsiholása nem volt különösebben furfangos feladat számára.

Egy enyhén lejtős és csúszós, szabálytalan lépcsősor vezetett az előtérből lefelé.

Rövid császkálás után Nesca megtalálta az ajtót, amely valószínűleg a szabadba vezetett. A rozoga fa kaput nyitva találta, csendben kiosont hát rajta, hogy fel ne ébressze az idős házaspárt mély álmukból.

Kilépett a fénybe és az ajtó halk nyikorgással összezárult mögötte. Ahogy hátrapillantott, észrevette, hogy egy nagy, odvas fa nyújt oltalmat a barlang lakóinak.

A lány mélyet szippantott a friss levegőből és örömmel nyugtázta, hogy odakint csend és béke honol. A tomboló vihar borzalmai tovatűntek.

Az ég bíbor palástként borult az erdőre, ahogy az ikermeteoriták ébredeztek álmukból.

Nesca körülpillantott, majd sétálni indult. Hamarosan talált egy farönköt, amelyre letelepedett. Fejét lehajtva töprengett, és megpróbált erősen koncentrálni. Próbálkozása sikerrel járt, rövidesen elérte a mély meditációs fázist, ahol oly sokszor láthatott, hallhatott korábban is érdekes, különös dolgokat tájakról, emberekről és különféle lényekről. Mikot szerette volna meglelni, de sajnos a fejében lévő látkép egyelőre csupán néma fák, úttalan utak között vándorolt, céltalanul. Minden erejét megfeszítve koncentrált a fiúra és gondolatban magához hívta. De nem sikerült közös ösvényt találniuk.

Valami megmoccant a fűben. Nesca, kizökkenve az alfa állapotból, gyorsan felkapta a fejét és a hang forrásának irányába tekintett. Meg is pillantotta, mi okozta a neszt – vagyis inkább ki -: egy fiatal, látszólag vele egykorú fiú lopózott a közelébe, amíg ő meditált. A fiú lassan közelebb lépett és a kezét nyújtotta a lány felé. Hosszú, éjfekete haját lófarokba kötve hordta. Arca kedvesen ismerős volt.

-Szia! – köszöntötte őt.

-Szia! – köszönt vissza Nesca.

-A nevem Roanoke. Láttalak már. Ahogy aludtál – tette hozzá.

-Ó… - Nesca zavarba jött és egy árnyalatnyit elpirult. – Te… te Remigius mester rokona vagy?

-Igen, az unokája vagyok.

-Értem.

-Figyelj, véletlenül hallottam, hogy miről beszélgettetek a nagyapámmal. Illetve miről vitatkoztatok.

-Ja, hát én csak…

-Ne, nem kell mentegetőznöd! A nagyapám sokszor nagyon önfejű. És hajthatatlan. Viszont sok mindenre megtanított, és arra gondoltam, hogy szívesen megtanítalak téged egy-két dologra, ha szeretnéd – folytatta. – Talán tudnék néhány hasznos dolgot mutatni.

-Az nagyon klassz lenne – felelte lassan Nesca. – De… nem lesz ebből baj? Ha megtudja, hogy segítesz nekem, irtó mérges lesz. Ő nem akar harcolni, hallhattad.

-Épp ezért nem kell megtudnia – kacsintott a fiú. – Ők már régesrég – amióta a sok szörnyűség történt a népünkkel – remeteként élnek itt. A szüleim halála után hozzájuk kerültem. A szüleim harcoltak Arno ellen. De Arno túl erős. Túlontúl sötét módszerei vannak. Szinte lehetetlen legyőzni.

-Szinte – jegyezte meg alig hallhatóan Nesca. – És mi történt a szüleiddel?

-Hát… összeszedtek néhány embert, akik népükből megmaradtak. Sajna ez nem volt elegendő, pedig mindannyian nagy tudású mágusok voltak. Arno elfogta és kínozta őket. Továbbra is valamilyen kincset keresett megszállottan. Nem voltak hajlandóak segíteni neki, így megölte őket….

-Sajnálom –monda a lány szinte suttogva.

-Éppen ezért kell nekünk folytatnunk a harcot. Teljesen egyetértek veled. Hiszen ha nem teszünk semmit, több százan, köztük a családunk is hiába halt meg. Nem engedhetjük, hogy egyetlen gonosz lény miatt mindenki szenvedjen. És félek, amit eddig megmutatott magából, az még csak a kezdet.

-Kettő – helyesbített halkan Nesca.

-Igen, már ketten vagyunk.

-Nem, úgy értem, két gonosz lény. Arnonak van egy fia. Az anyja sötét erejét és kegyetlenségét örökölte. Gyűjtögeti a tudatlan, ártatlan emberek lélekdarabkáit, és ettől egyre erősebbé válik.

-Hm, ez még jobban megnehezíti a dogunkat – vakarta meg az állát Roanoke.

-De nem adhatjuk fel.

-Nem is fogjuk!

A tanítás rövidesen kezdetét vette. Nesca naponta többször találkozott Remigius mesterrel és Hemma asszonnyal, de egyszer sem hozta szóba újra a harcot.

Az öregek ellátták étellel, itallal és éjszakánként fekhelyet kínáltak számára.

Ugyanakkor Nesca sokszor azon kapta őket, hogy ferde pillantásokat vetnek rá a szemük sarkából – mintha tartanának tőle. Lehet, hogy sejtik, milyen borzalmas dolgokat műveltem, gondolta Nesca. Ugyanakkor szüksége volt Roanoke tanításaira, hogy tovább indulhasson.

Minden nap meditált, igyekezett mind mélyebbre kerülni a tudatalatti világban, kitárni elméjét az elrejtett dolgok előtt, de Mikot nem lelte. Fogalma sem volt, merre induljon, hová menjen. Talán hazajutott valahogyan. De mi van, ha mégse? Ez a világ teljesen idegen neki. Hogyan boldogulna egyedül?

Egy napon egy madárka szállt arra. A pöttöm szárnyas rátelepedett Nesca karjára, ahogy a lány kinyújtotta felé, és vidáman csacsogott neki.

-Eredj, keresd meg nekem Mikot! Küldj egy jelet, hogy merre induljak – ismételgette a madárnak. A madár, mintha értette volna, hogy feladata van, felröppent a magasba és tovaszállt.

Nesca azonban jó ideig várta, fürkészte az égboltot, de nem látta viszont a kedves madarat, és álmaiban sem találta meg.

Az okítás első napján Roanoke egyszerűbb dolgokkal indított.

-Kezdjük mondjuk ezzel – javasolta a fiú, majd erősen koncentrált egy pontra a tekintetével, ahová egy nagyobb darab faágat helyezett.

-Ezzel a kis faággal több dolgot is gyakorolhatunk. Például ezt – mondta, és tekintetével mintha bűvölni próbálta volna a faágat. A faág egyszer csak megmoccant, enyhén rázkódni kezdett, majd 180 fokos fordulatot tett a saját tengelye körül. – Próbáld meg!– biztatta a lányt.

Nesca erősen koncentrált a letört ágra – de nem történt semmi.

Most még erősebben, minden benső akaraterejét összegyűjtve próbálkozott újra. Semmi.

-Nem baj. Eleinte nehéz, de hamar belejössz. Próbálj minden másról megfeledkezni. Csak ez a faág létezik, nincs itt semmi más. A fejedben se legyen semmi más, és ne is láss mást, csak ezt a fadarabot - magyarázta a fiú.

Nesca újra próbálkozott, mire a faág egy hirtelen rándulással a levegőbe röppent és több métert repült előre, majd lezuhant valahol a fák között.

-Ejha! – szólt Roanoke elismerően. – Több van benned, mint hittem. Nem semmi. De meg kell tanulnod uralni.

Nesca bólintott, és kissé elmosolyodott, de közben a mellkasára ült múltbéli tetteinek súlya. Valóban több van benne, csak sajnos eddig nem megfelelően használta, gondolta magában. Tényleg meg kell tanulnia irányítani az erejét, ez a legfontosabb. Az elsődleges cél. Hiszen ha magával nincs tisztában, hogyan győzhetné le az ellenséget?

A gyakorlást minden áldott nap folytatták, és Nesca nap nap után egyre ügyesebbnek bizonyult. Sok tekintetben meg sem közelítette Roanoke tehetségét, aki pici korától fogva tanulhatott, ráadásul a Mestertől és annak fiától. Egyes gyakorlatokban viszont messze felülmúlta az elvárásokat.

-Na, ahogy az elején is mondtam, egy ilyen faággal sok mindent lehet tenni – mondta egy verőfényes reggelen a fiú. Felemelt a földről egy ágat és a földhöz csattintotta. A csattanás nyomán a fiú közvetlen közelében tartózkodó madárka és egy pár szarvasbogár kinézetű, de lilás színben pompázó bogár egy szempillantás alatt kővé változott.

-Te jó ég! – ámult el Nesca. – Te nagyon ügyes vagy, Roanoke!

-Á, gyakorlás kérdése ez is – vonta meg a vállát a fiú. Ismét csattintott, mire a madár és a két bogár újra nyomban életre kelt. – Gyere, próbáld meg! – unszolta a lányt.

Nesca koncentrált, majd csattintott a faággal. A madárka vígan csiripelt nekik, a bogarak pedig üreget kezdtek ásni. Szemét lehunyva igyekezett alfa állapotba kerülni, ahogy meditációi során szokta, majd lassan kinyitotta a szemét, és újra csattintott a faággal. Az állatok továbbra is gondtalanul mozgolódtak. De Roanoke feljajdult.

-Sikerült kővé változtatnod a nagy lábujjamat – mutatta cipőjét lehúzva.

-Úristen! Ne haragudj! Mit csináljak?

-Inkább semmit – sóhajtott a fiú. Csattintott ő is egy faággal és a lábujja visszaváltozott eredeti formájába. Roanoke nevetett, és Nesca is nevetni kezdett. Rég nevetett már ilyen jóízűen.

-Cseppet se búsulj – fogta át Roanoke barátságosan a lány vállát. – Tudod, nagyapám mindig azt mondja, mindenki másban jó. Ha mind egyformák lennénk, senki nem tudna legyőzni senkit. Akkor örök harc lenne, és senki nem tudna igazságot tenni.

-Van benne valami – nyugtázta Nesca. – Várj, eszembe jutott valami! – Megint felemelte a faágat, tekintetével meredten bámulta, mire az ág nőni kezdett. Néhány pillanat múlva kitekeredett Nesca kezéből, a földre koppant, és gyönyörű szép kis fa hajtott ki belőle.

-Ez szép volt – bólintott a fiú elismerően. – Na látod, én például ilyet nem tudok. De megtaníthatnál rá. Csak hogy én is kapjak valami fizetséget a tanítóbácsiskodásért – kacsintott huncutul a fiú és elmosolyodott. Nesca visszamosolygott rá. – Majd meglátjuk, jól viselkedik-e a kisdiák – felelte.

Egy következő napon, amikor már a faág minden létező funkcióját kivesézték – vagy majdnem mindet, mert az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy sétapácának is lehetne használni, vagy tábortűz gyújtásához –, Roanoke-nak új ötlete támadt.

-Eszembe jutott, mit taníthatnék neked – csillant fel a szeme. – Várj, megmutatom. – Odasétált Nescához, tenyerébe fogta a lány kézfejét, és alig hallhatóan egy szót mormolt. Nesca kissé meghökkent, amikor látta, hogy tenyerében piciny kék láng gyúlt. A láng nem égette, csak egy kicsit csiklandozta.

-Nahát! És ez mire jó Arnoval szemben? – Roanoke kissé összerándult a név hallatán. Azon a verőfényes nyári napon, Nesca mellett minden rosszat feledett. Ahogy a lány kimondta a gonosz nevet, rájött, valójában miért is tanítja őt, mi a céljuk az egésszel. Aznap valahogy nem fűlött a foga a harchoz.

-Ez, kérlek szépen, az egyik legfontosabb fegyver a Főúrral szemben – válaszolt a fiú kissé tudálékosan – szándékosan. – Az ő vörös tüzét ugyanis nem oltja a víz, nem közömbösíti a szél, nem lehet szinte semmilyen más varázslattal legyőzni, a kék láng azonban éppen a vörös tűz ellentétpárja. Ezért kioltja a másikat.

-Úgy van – szólalt meg egy hang a hátuk mögött.

Most Nesca rezzent össze. Remigius mester egyenesen feléjük tartott. – Nem tudtam, mi a fenét csinálhattok itt kint napról napra kettesben. De most már látom. Gyerekek, ha csinálni akarjátok, csináljuk rendesen. – Onnantól fogva a Mester tanította őket – elsősorban persze Nescát - különféle trükkökre, varázslatokra, és mindenféle jóra.

A véleménye továbbra sem változott a harccal kapcsolatban, de látszólag szimpatikus volt neki a lány, ráadásul unokája is megbízott benne, ezért úgy döntött, elvállalja az okítást. Vagy lehet, hogy úgy vélekedett, hogy így talán sikerül kordában tartania a lány negatív erejét, hogy ne okozhasson több bajt. Legalábbis amíg rajta tartja a szemét.

Nesca sokszor érezte, hogy a Mester tekintete szinte perzseli a tarkóját, ahogy követi őt pillantásával a házban és a ház körül is.

Olykor erőt vett rajta az érzés, hogy rabságban tengődik ott, megfigyelik, és talán sosem kezdik el valójában a harcot. Miko sorsa pedig mind jobban rányomta a bélyegét a lány napjaira, és szíve egyre nehezebbé vált. A kismadár sem tért vissza, és különös módon Mandu, a fénylény sem jelentkezett jó ideje már. Pedig mindig ő segített, ha szükség volt rá, és Mikot is többször ő vezette el Nescához. Most azonban néma és láthatatlan volt. Vagy azt gondolta, Remigius Mesternél jó kezekben van a lány. Talán éppen ez volt a célja az egésznek, hogy a Mesterék rátaláljanak a lányra, és tanítsák. Csak nem értette, Miko miért nem tanulhat vele. Néha arra gondolt, hogy Miko talán tényleg hazament. Meditációi során azonban továbbra sem lelte, sem ebben, sem a másik világban – merthogy oda is átmerészkedett titokban, amikor senki sem figyelte. Odamenni viszont egyelőre nem akart. Nem, amíg meg nem tanulja azokat a dolgokat, amik a hasznukra lehetnek a küzdelemben. Attól félt, hogy ha otthagyja az öregéket, soha többé nem talál már vissza, ahogy eddig sem talált rájuk soha, bármilyen közel járt is.

Másnap Nesca kora hajnalban felébredt és sétálni indult. Roanoke észrevette, és a lány után osont.

-Hová hová? – kérdezte tréfásan.

-Csak gondoltam, járok egyet. Nem tudtam aludni - tette hozzá Nesca.

-Akkor sétáljunk. Veled tartok, ha nem baj. Gyere! – megfogta a lány kezét, és maga után húzta. Bejárták a környék zegzugos, fák övezte ösvényeit. Egy jó darab séta után egy takaros kis tóhoz érkeztek. A fák lombkoronái között átragyogó ikermeteoriták fényének köszönhetően aranyló fényben játszott az egyébként őzbarna vizű tó felszíne, apró szikrákat szórva a látogató szeme elé.

Nesca mélyet sóhajtva teleszívta a tüdejét az üde, harmatos levegővel.

-Mire gondolsz? – fürkészte az arcát érdeklődve Roanoke.

-Arra, hogy annak ellenére, hogy annyi gonoszság és sötétség van a világban, mégis gyönyörű. És ez a földi emberek világában is így lehet.

-Gyakran kijárok ide – bökött Roanoke a fejével a tó irányába. – Megnyugtat. Régen mindig azt képzeltem, hogy itt nem érhet el a gonosz.

Letelepedtek a tavacska partjára és egy darabig némán élvezték a fényt, a lágyan ringatózó hullámok moraját és úgy érezték, testüket-lelküket átjárja a harmónia.

Valamivel később azonban zöldes felhők úsztak a mustársárga égboltra és cseperegni kezdett az eső.

Egy ideig még nem mozdultak, olyan jó volt ott üldögélni. De aztán az eső egyre jobban rákezdett. Erőteljes dobolások törték meg a csendet.

-Hallgasd! – fülelt Roanoke. – Olyan, mintha zenélnének. – Az eső valóban úgy kopogott a tó víztükrén és a fák levelein, mintha koncertet adna az arra járóknak.

Roanoke újra kézen fogta Nescát, felsegítette a földről, majd lassan átölelte a derekát. A lány átölelte a fiú hátát, és lassan táncolni kezdtek a természet ritmusára. Nesca elnevette magát.

-Rég éreztem magam ilyen jól – szólalt meg.

Roanoke arca egyre közelebb került az ő arcához, míg végül ajkuk lágy csókban forrt össze.

Az eső most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Roanoke megragadta a lány kezét. – Gyere! – kérte, és futásnak eredtek, amíg menedéket nem találtak egy hatalmas tölgyfa árnyékában. Ott megvárták, amíg kissé elcsendesedik a vihar, majd továbbindultak. Hamarosan egy másik tóhoz érkeztek.

-Hú de szép! – lelkendezett Nesca. – Itt ennyi tó van?

-Ez a kettő van összesen – kacagott a fiú. – Viszont nem véletlenül hoztalak ide. Várj csak! – odasétált a tó pereméhez, amely hófehéren tündökölt, visszaverve az ikermeteoriták minden fényét (merthogy közben a felhők közül ismét előbukkant a fény, a szél pedig messzire söpörte a nedves fellegpárnákat).

A lányt egészen elvakította a látvány, ezért hunyorogva figyelte, mit csinál Roanoke. A fiú a tó fölé hajolt, majd kezével a víz felszínéhez ért, óvatosan, hogy bele ne bucskázzon, és mint valami hófehér függönyt, úgy húzott le valamit a felszínről. A ragyogó fehér leplet két kezében tartva átadta a lánynak, ahogy odaért hozzá. – Ez a láthatatlanság fehér fátyla – magyarázta. – Ha egy ilyen van az embernél, nincs szüksége arra, hogy erejét megfeszítve láthatatlan maradjon a kíváncsi vagy ártó szemek elől.

-Hű, komolyan? – kérdezte a lány, és óvatosan megtapogatta a fátylat. Majd elvette a fiútól és a hátára terítette. Roanoke újra felnevetett.

-Egész ijesztő vagy így hát nélkül – kommentálta. A lány a háta felé sandított és meglepetten látta, hogy nem látta.

-Ez nagyon klassz – mosolygott. – Hogy csináltad ezt? Úgy értem, bárki, aki idejön, szerezhet egy fátylat a tóból?

-Nem, azért nem ilyen egyszerű – mosolygott a fiú. – Ilyen ragyogó idő kell hozzá, hogy működjön, és az őseink tudása. Engem a nagyapám tanított erre még kiskoromban.

-Tök jó. Csak egy baj van: hogy tudnék egy ilyet magammal vinni a harcba?

-Egész egyszerűen – vigyorgott a fiú. Két markába zárta a fátylat és addig gyűrögette, morzsolta, amíg egész kicsi gombóc lett belőle. - Majd kivasalod, asszony – közölte a lánnyal, és a gombócot Nesca kezébe tette. Nesca válaszképpen csúnyán nézett a fiúra, majd zsebre tette a fátyolgombolyagot.

A nap úgy tovasuhant, hogy szinte észre sem vették. Alkonyodni kezdett.

Visszafelé más útvonalat választottak, hogy Nesca többet láthasson a környékből.

Amikor egy barlang bejáratához értek, Roanoke megtorpant. – Ezt majdnem elfelejtettem megmutatni. Pedig fontos a tanulás szempontjából, bezony ám – bólogatott meggyőzően. Közelebb lopóztak a barlang szájához és a fiú óvatosan belesett. – Itt én megyek előre – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – De maradj szorosan a nyomomban, mert különben egy pillanat alatt eltévedhetsz és lehet, hogy soha többé nem találok rád.

Nesca kétkedően ráncolta a homlokát és azon morfondírozott, vajon most is viccel a fiú, vagy ezúttal kivételesen komolyan beszél.

Mindenesetre megfogadta Roanoke tanácsát és végig a sarkában mendegélt.

Ahogy beljebb értek, Nesca rájött, hogy a fiú egyáltalán nem viccelt. A barlang telis tele volt szerteágazó folyosókkal minden irányban, azok pedig újabb és újabb szerteágazó folyosókban végződtek.

-De ugye nem a Minotaurusnak akarsz bemutatni? – suttogta a lány.

-A kinek? – fordult hátra a fiú.

-Nem érdekes – legyintett Nesca. Tovább baktattak.

Roanoke hirtelen megállt, Nesca pedig figyelmetlenségében nekiment és kibillentette az egyensúlyából, kis híján fellökte.

-Ennyire nem muszáj mindent szó szerint érteni – fordult hátra Roanoke.

-Férfiak! – emelte Nesca égre a tekintetét.

-Jól van, azt hiszem, rájöttem – bólintott kis idő múltán a fiú.- Arra kell tovább mennünk.

-Azt hiszed? Biztató… - morogta cinikusan a lány.

-Miért, te hogy gondolod?

Nesca egy pillanatra elnémult, fülelt, és akkor megérezte: valami olyan óriási, vonzó erőt érzett, ami arra késztette minden egyes porcikáját, hogy minél gyorsabban továbbmenjen, minél előbb odaérhessen. A nagy koncentrálásban nekidőlt a barlang nyirkos falának, és majdnem elesett, ugyanis a fal dörrenve megmozdult és fél méterrel arrébb vándorolt.

-Na látod, ezért mondom, hogy maradj a nyomomban – nyomatékosította a fiú.

Nesca figyelmen kívül hagyta az újabb provokáló megjegyzést és mutatóujját előre meresztette. – Szerintem arra menjünk. Valami iszonyú nagy erőt érzek ott előrefelé.

-Ó, köszi - vágta rá Roanoke. Nescának erős kísértése támadt, hogy elgáncsolja az előtte haladó fiút, de félt, hogy a föld is megnyílik és lezuhannak valami tömlöcbe.

A különös, mágnesként vonzó érzés egyre erősödött a lányban, mígnem egy furcsa csarnokban találták magukat.

A csarnok vastag falai elnyeltek minden zajt, odabent síri csend honolt. Egyetlen monoton zümmögést leszámítva.

-Mi ez a hang? – faggatta Nesca Roanoke-ot.

Nemsokára azonban ő maga is rájött. A csarnok túlsó szegletében egy ezüstösen csillogó tárgy virított. Roanoke közelebb húzta a lányt.

-Nem kell félned tőle – mondta.

-Mi ez? – kérdezte Nesca. Ahogy odaléptek a tárgyhoz, már látta, hogy a barlangfal hasadékában egy ezüstösen izzó koponya körvonalazódik szeme előtt.

-Ez egy kristálykoponya – magyarázta a fiú szintén suttogva, mert a falak erős visszhangot vertek odabent.

-Ezt már láttam valami filmben – fürkészte Nesca a kicsiny koponyát.

-Filmben, mármint az emberekében? – Nesca bólintott. – Többet sejtenek az emberek erről a világról, mint ők maguk gondolnák. Érdekes…- gondolkodott el.

-De ugye ez nem igazi? Mármint nem emberé volt?

-Várj! Egyszerre csak egyet! – intette le Roanoke. – Te nézel filmeket?

-Sokszor megfigyeltem az emberek világát és sok érdekes dolgot láttam – vonta meg a vállát a lány.

-Szerencsés vagy. Nekem ilyesmit sosem engedtek. Mindig azt tanították a szüleim, és a nagyszüleim, hogy az emberek dolgába nem szabad beleártanunk magunkat. És nem szabad túl közel kerülnünk hozzájuk.

-Bölcs gondolat – bólintott Nesca.

-De így csomó mindenről lemaradtam – panaszkodott a fiú. – Bár azért néha titokban meglestem egy-két dolgot. Hallgattam például zenéket is. Ja, visszatérve arra, amiért jöttünk: ez a koponya nem élőlényé volt. De valamilyen formában mégis élő.

-Igen, érzem – bólogatott a lány. – Fantasztikus ereje van.

-Ez egy energiaforrás.

-Ha Miko itt lenne, biztosan azt kérdezné, hol a konnektor... Nem érdekes – legyintett a lány Roanoke értetlen arcát látva.

-Kapcsolatba lehet lépni vele – folytatta a fiú –, és jó hatása van az emberre. A nagyapám hozott el egyszer ide, amikor úgy érezte, már elég érett vagyok hozzá. Ha kapcsolatba lépsz a kristálykoponyával, egy életen át elkísérhet.

-Elkísér? – vonta össze a szemöldökét Nesca.

-Átad valamit a benne rejlő csodás erőből –magyarázta Roanoke. – Érintsd meg. Nem kell tartanod tőle – tette hozzá, látva Nesca vonakodását.

Csodálatos érzés volt. Nesca egyszeriben úgy érezte, mintha megint a barna vizű tó partján ülne, csak ezer ikermeteorita fénye hull rá, tetőtől talpig feltöltve erővel, tettvággyal és magabiztossággal.

-Ez aztán a hűha! – mondta végül elcsukló hangon. Megpróbálta elengedni a koponyát, de az mintha nem engedte volna el őt. A képek és az érzések drasztikus hirtelenséggel megváltoztak. Minden a visszájára fordult. Nesca rémülten sikoltozott, és csak azt tudta, hogy mindenütt elszürkült szemeket lát maga előtt, és érzi, hogy az övé is teljesen elszürkül, majd a sötétség továbbfut az ereibe, teljesen beteríti az egész testét. Érezte a gonoszság hatalmát, és ereje megsokszorozódott. Sikoltásai borzalmas visszhangot vertek a falak között, ide-oda cikáztak megállás nélkül, teste pedig rángógörcsben vonaglott a földön. Ő mindebből semmit nem érzékelt.

Roanoke teljes kétségbeesésében fogta a lányt fél kézzel, a másik kezét próbálta elrántani a kristálykoponyáról, de amikor nem sikerült elengedtetnie a különös hatalmú tárgyat a lánnyal, taktikát váltott. Hirtelen ötlettől vezérelve egyik kezét Nesca mellkasára tette, oda, ahol körülbelül a szíve lehetett, másik kezét pedig a koponyára és erősen koncentrált, latba vetve minden fehér erejét, hogy szétválassza őket. A koponya végül elengedte a lányt, és Nesca élettelenül hanyatlott a nyirkos földre. Roanoke rázta, szólongatta, de Nesca nem reagált. Próbálta gyógyítani, próbált meditálni és úgy kapcsolatba lépni a lány gondolatvilágával, de semmi reakció. De akkor egyszer csak - mintha egy Csipkerózsika álomból ébredt volna – Nesca lassan kinyitotta a szemét és lélegezni kezdett.

Roanoke megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy egész szikla esett le a szívéről.

-Te lány, nagyon rám ijesztettél – szólította meg kedvesen.

-Ne haragudj, kérlek. Téged sosem akarnálak bántani. De félek, hogy tudnálak – ült fel a lány.

-Hogy érted ezt?

-Nem tudsz rólam mindent.

-Szerintem tudom, amit tudnom kell, mert érzem. A többi nem számít.

-Ugyan, Roanoke - nézett a lány éles pillantással a fiú szemébe. – Tudom, hogy tudod és érzed, mi vagyok.

-Szerintem egy nagyon tiszta szívű, csodálatos lány vagy, különleges tehetséggel.

-Sokszor félek, hogy gonosszá válok és nem tudom uralni. Képtelen vagyok uralkodni magamon.

-A koponya felerősíti a tulajdonságokat és az érzelmeket. Gondolnom kellett volna erre. Nagyon buta ötlet volt tőlem, hogy ide hoztalak.

-Te tudtad…

-Igen. Ez az egyik fő képességem: a megérzés. De teljes mértékben hittem abban, hogy csupa jó történik majd itt. Bocsáss meg, kérlek, hogy veszélybe sodortalak.

-Nem, te bocsáss meg, hogy nem mondtam el neked a teljes igazságot magamról.

-A hiba nem a te készülékedben van, hidd el. A világban van: mindinkább megfertőz. De te nagyon erős vagy. Képes vagy felvenni vele a harcot. Tudom. Na gyere, vacsoraidő van. Ki tudja, mikorra érünk így haza. – Megfogta a lány kezét, talpra segítette és maga után húzta, kifelé a barlangból.. – Farkaséhes vagyok.

Nesca mindannak ellenére, hogy ilyen rossz dolog történt és majdnem bántotta Roanoke-ot, most mégis teljesen megnyugodott, ahogy a fiú megfogta a kezét és együtt indultak kiutat keresni.

Remigius mester napról napra okította Nescát, és Nesca gyorsan fejlődött. Meg is jegyezte a Mester, hogy rég nem látott ilyen ügyes növendéket. Annak ellenére, hogy egész életében minden tudást magától kellett eddig elsajátítania. A rossz percek a kristálykoponya óta nem tértek vissza, és a fiatalok nem is hozták szóba, teljes mértékben ki akarták törölni emlékezetükből.

-Rég nem éreztem ilyen jól magam – jelentette ki egy hosszú, fárasztó nap estéjén a Mester. – El is felejtettem, hogy ilyen jó dolog tanítani.

-Na látja, Mesterem – válaszolt Nesca. – Pedig hallani sem akart róla, hogy tanítson. Mégis milyen jó, hogy kirángattam a remetelakból.

-Attól még továbbra is elítélem a harcnak minden formáját – jelentette ki az öreg ellentmondást nem tűrő hangon.

-Sajnos van, amikor a harc szükséges – felelte halkan Nesca.

-Meglehet. De én – számos tapasztalatom alapján – úgy tartom, hogy a harc harcot szül. A gonoszság gonoszságot. Márpedig Arnot vagy a fiút nem tudod meggyőzni róla, hogy engedje szabadon rabszolgáit, és holnaptól inkább a mezőn, virágok között töltse a nappalokat.

-Erre én sem látok túl sok esélyt – bólintott Nesca. De azért elképelte, milyen lenne látni, ahogy nagybátyja szelíd, boldog bárányka módjára virágokat gyűjtöget fekete palástjába. A gondolat mosolyra késztette. Ehhez azonban minimum agymosást kellene végezni a gonosz úron, azt pedig a Mester sem tudta, hogyan kell csinálni.

-Ki lehet hozni mindenkiből a legjobbat – folytatta nagy komolyan Remigius. – De sajnos akiben eleve nem találsz jót, ott semmi esély. De ez így is van rendjén. Hiszen nem létezhet egyik a másik nélkül. Meg kell őriznünk az egyensúlyt. Mert bármelyik oldal kerekedik felül, az emberek világa megszűnik létezni. Hiszen a földi ember éppen abban különbözik tőlünk, hogy megtalálható benne a jó és a rossz egyaránt. Hogy melyik suttogásra hallgat, az csakis rajta áll. Ilyenformán minden egyes ember különböző. Bizonyos mértékig befolyásolhatóak, de szabad akarattal bírnak. És szabad lélekkel.

-Értem – bólintott lassan Nesca. – Vagyis kapizsgálom, azt hiszem. Szóval ettől olyan érdekes a földi emberek világa…

-Bizony. Rosszat cselekszenek, vétkeznek, de aztán megbánják, és megbocsátanak egymásnak. Máskor pedig nem küzdenek, rosszul alakul az életük, de ha elkezdenek küzdeni, nagy tetteket vihetnek véghez. Akár az egész világra kiható dolgokat alkothatnak. De olykor terelgetni kell őket.

-Arnoék is belátják, hogy az egyensúlyt fenn kell tartani?

-Nem tartom valószínűnek – válaszolt Remigius, résnyire szűkítve szemeit. – Arno uralkodni akar. Valószínűleg úgy tartja, hogy képes mindkét világot uralni. Minket pedig mindeközben eltipor. A hatalomvágyra nincs gyógyír. Aki megízleli ezt a fajta erőt, meg sem próbál többé ellenállni a kísértésnek.

-Én ezt nem értem – ráncolta a homlokát Nesca. – Arno nagyon okos. És nagyon tehetséges. Valaha ő is nagy mágus volt, nemde? És mégis kockára tenne mindent. De miért? Mintha teljesen elvakult lenne. Nem számol a következményekkel.

-Erről beszélek. Régen nem volt ám ez így. Te bizonyára nem emlékszel, mert még kicsi voltál – motyogta az öreg maga elé. – Nem tudom, mitől változott meg ennyire. Hogyan hagyhatta, hogy egy fekete boszorkány ennyire beszennyezte az elméjét és a lelkét? Talán még a halála után is rabságban tartja őt valamilyen módon. Emlékszem a kis kölyökre, aki mindenáron segíteni akart másokon. Habár már akkor is mindenkinél jobb akart lenni. De akkoriban nem szívelte a káoszt. Milyen helyes kis gyerek volt – motyogott tovább az öreg magában, és lassú léptekkel elindult vissza a ház felé.

-Te mit gondolsz erről? – fordult Nesca Roanoke-hoz.

-Nem tudom – vont vállat a fiú. – Hallottam már ezt-azt Arnoról. De azt nem tudtam, hogy nem mindig volt ilyen sötét lelkű. Úgy képzeltem, hogy kiskora óta szövögette álnok terveit, hogy leigázza az embereket. De talán gonoszul bántak vele a játszópajtásai. Talán kigúnyolták. Vagy háttérbe szorították a nála ügyesebbek. Ki tudja, mióta gyűjtögette a tüskéket…

-Nem tudom. Ki tudja, milyen volt a családunk. Én sajnos nem nagyon emlékszem – merengett el a lány. - A nagyapád nagyon bölcs ember. És az édesapám is az volt. Biztosan rájöttek volna, ha a kisfiúban gonoszság bujkál. Habár… ha úgy vesszük, erősebbé vált a Mestereknél. Talán nagyon is képes volt rá, hogy jól titkolja a képességeit és szándékát, ameddig elég érettnek nem érezte magát, hogy cselekedjen. – Nesca azonban már nem folytathatta okfejtését, mert Hemma asszony vacsorát kiáltott a barlang-odú-ház bejáratából.

Az ifjak korgó gyomorral siettek a hívó szó felé.

Nesca aznap éjjel képtelen volt álomba szenderülni. Fejében cikázó madarakként kergették egymást a gondolatok. Hosszas forgolódás után felült az ágyában és úgy döntött, kimegy a friss levegőre. Talán az majd elaltatja.

Ahogy kilépett a csaknem vaksötét éjszakába, érezte, ahogy a nyirkos, csípős levegő az arcába csap. Mélyen, hosszan beszívta a tüdejébe és ettől kissé megnyugodott.

Az egyik közeli fa tövébe vackolta magát, törökülésbe kuporodott, úgy próbált egy másik, mélyebb tudatállapotba kerülni. Lassan, nyugodtan lélegzett, és szemét lehunyva igyekezett újra meg újra bejárni az erdőt, hegyet, völgyet, patakokat, ereket, tavakat. A víz egyre hangosabban morajlott a képzeletében. Majd egy szélsebesen zubogó vízeséshez érkezett. A víz azonban vörös volt és alattomosnak tetszett.

Roanoke – ahogy már többször előfordult – most is észrevette, vagy talán inkább megérezte, hogy a lány elhagyta a barlang-lakot, és utána lopózott a sötétben. Néhány lépésnyire tőle leült és mozdulatlanul figyelte őt. Nem szerette volna megzavarni. Elegendő volt az is, hogy ott lehet vele. 

Nesca gondolatban egyre Mikot hívogatta, kutatta, de sehol nem lelte.

Roanoke felfigyelt rá, hogy a lány kezét mind jobban ökölbe szorítja, légzése pedig zihálásba megy át. A fiú érezte, hogy Nescában kavarognak az érzések, feldúlják, felzaklatják. Mégsem merte megszólítani, továbbra is némán figyelt.

Nesca újabb képsorokat látott elsuhanni. A táj vadul forogni kezdett behunyt szemei előtt. Úgy érezte, forgószél kapta fel és csak repült és repült pörögve, mígnem egyszer csak zuhanni kezdett. Felkiáltott rémületében, és teljes erőből a nedves földbe csapódott. Miközben mélyen valahol tudta, hogy egy biztonságos, barátságos helyen kuporog a földön és mindez csupán elméjében játszódik le, mégis érezte, hogy minden csontja elviselhetetlenül sajog. Körülnézett a különös helyen, ahová a szél repítette. És akkor meghallotta. Meghallotta azt a hangot, amely színültig töltötte a korábban oly békés csobogást negatív, borzalmas zümmögéssel. A zümmögés nem méhekre emlékeztette. Inkább mintha valaki lehalkította volna a milliónyi sikolyt és jajszót, amit arra sodort a fuvallat. – Miko, itt vagy? – szólította gondolatban a fiút. – Miko! Te vagy az? – A ködből egy árnyba rejtett, hórihorgas alak bontakozott ki. Nesca erőlködött, de az arcát nem láthatta. Az alak mintha kémlelt volna valamit a távolban, fürkészőn körülpillantott. A lányt nem vette észre, más terelte el a figyelmét. Nesca még erőteljesebben koncentrált, hogy meglássa, kit rejt az árnyék. Úgy érezte, erőfeszítése hatására az ájulás kerülgeti. Ismerősnek tűnt az alak. De honnan?

Majd az árny irányt változtatott: megérezte őt. Nesca mindössze egy villanásig látta az arcát. Arno volt. Vészjósló fekete szemein keresztül a lány tekintete csak zuhant és zuhant, és olyan borzalmakat talált mélyen, a Főúr fejében, amire nincsenek szavak. A gonoszság egy pillanat alatt átitatta elméjét. Képtelen volt gondolkodni, képtelen cselekedni, képtelen védekezni. Torz sikolyokat, üvöltéseket hallott, majd fagyos kacajt. Ne!, nyögte elhaló hangon. Aki azonban belepillantott a Főűr elméjébe, többé már nem volt ugyanaz az ember.

Roanoke látta, hogy Nesca a földre hanyatlik és egyre vonaglik, vergődik, mintha láthatatlan kezek nyomnák lefelé, és hiába is igyekszik, nem térhet ki előlük.

A lányhoz rohant és leguggolt mellé.

-Nesca! Nesca! – szólongatta, és a lány fejét két karjában megtámasztotta. Csakhogy a lány olyan mély transzba esett, hogy nem tudott felébredni belőle. – Nesca! – kiáltott rémülten a fiú, és mind erősebben rázta a lányt, így próbálva életet csiholni belé. Megpróbálta felültetni, de a lány teste olyan görcsben volt, hogy ő képtelen volt tartani a vonagló kis testet. Majd a test hirtelen, mintegy varázsütésre elernyedt. Roanoke egy másodpercig azt hitte, a lány talán meghalt. Fölé hajolt és hallgatta, hogy szuszog-e. Majd ismét az arcára nézett, és már indult volna befelé, hogy nagyapjáékat hívja segítségül, amikor a lány egyszerre felült és kinyitotta a szemét.

De ez a Nesca nem az a Nesca volt, akit a fiú ismert. A lány szeme szürke ködben úszott. Tudattalan állapotban volt, gépiesen mozgott.

-Nesca! Térj magadhoz! Én vagyok az, Roanoke! – Megragadta mindkét vállát, de ekkor úgy érezte, mintha villám sújtott volna le karjaira. Rémülten rántotta el kezeit és hátrahőkölt. Ez sokkal rosszabb volt, mint amit a kristálykoponyánál tett látogatásukkor érzett.

Akkor ért oda a Mester. Nesca hátat fordított nekik, és elindult az ellenkező irányba. Egyenletesen lépkedett, ügyesen kerülgetve a földből kiálló nagyobb köveket. Mégis úgy menetelt, mint egy holdkóros, akinek fogalma sincs róla, hogy útra kelt és hogy tart valahová.

Roanoke már indult volna utána, de nagyapja elkapta a karját.

-Ne! – kiáltott rá. – Hagyd!

-Hagyjam? Hagyjam?! – ismételgette hisztérikus hangon a fiú. – Most viccelsz, ugye? Segítségre van szüksége! – zihálta, és kirántotta a karját a szorításból.

Remigius felkapott egy kavicsot a fűből és a fiú elé a földre dobta.

Roanoke úgy pattant vissza onnan, ahová a kő esett, mintha egy láthatatlan gumifal állta volna útját.

-Eressz, nagyapa! – sziszegte felindultan. – Értsd már meg, segítenem kell neki!

-Semmit nem értesz! – kiabált az öreg. Roanoke sosem hallotta még nagyapját ennyire dühödt és ellenséges hangon beszélni. – Nem engedem, hogy a vesztedbe rohanj!

Roanoke ereje azonban – valószínűleg a lány iránt táplált érzelmei hatására – megsokszorozódott, és egy szempillantás alatt áttörte a láthatatlan falat.

Remigius épp csak néhány másodpercig látta, hogy unokája szélsebesen a lány nyomába ered, majd elnyelte őt a sötét éj.

A Mester utána iramodott, de hiába kereste, kutatta az erdőben, messze maga mögött hagyva azt a biztonságos zugot, amelyet oly sok éve alig hagyott el, nem lelte a fiút. Végül levegő után kapkodva tért vissza otthonához, és a kapu előtt a földre rogyott – reszketeg térde felmondta a szolgálatot. Hemma asszony rohant elébe.

-Mi történt? – Bár látszott rajta, hogy ő is előre retteg a választól.

-Vége. Vége mindennek – nyögte a Mester fuldokló-elhaló hangon. – Elment. Roanoke elment. A lány után. – Talán zavaros volt, amit mondott, Hemma asszony mégis pontosan értette. Mélykék szemeit tágra nyitotta rémületében. Ajka mozgott, de nem jött ki hang a torkán. Belül valami összetört.

Mindketten tudták, hogy bekövetkezett, amitől rettegtek. Amióta csak Nesca előtt felfedték hajlékukat, gyötörte őket a balsejtelem.

-Minden hiába volt. A sok tanítás, mind hiába… - Remigius mester hangját elnyelték az éj vaskos szárnyai.

Miko bágyadtan felült. Körülpillantva homályosan látta, hogy a földön ül. Mintegy hívó parancsszóra felállt és gépiesen elindult a sziklához vezető ösvény nyomában. Három másik ember is így tett: egy bozontos szakállú, középkorú férfi, egy tömzsi, pocakos, harmincas évei végén járó, kontyos nő és egy kislány, aki alig lehetett több nyolcévesnél.

Mind a négyen a gigászi kőtömbökhöz ballagtak, felemelték az erre a célra a sziklák tövében elhelyezett szerszámokat és hangos robajoktól kísérve ütni-vágni kezdték a köveket.

Órákon át folytak a munkálatok, míg a dolgozók olyan mértékben kimerültek, hogy már alig bírták megemelni a robosztus szerszámokat.

A közelben álló, mogorva férfi – akinek tekintete olyan fagyos ridegséget sugárzott, hogy szinte a levegő is megfagyott ott, ahová ő pillantott - egykedvűen intett jobb kezével.

A csörgős-csattogós munkálatok mintegy varázsütésre abbamaradtak, és a hangyamód szorgoskodó emberek a mező széléhez battyogtak, majd felvették a földre trehányan elhelyezett élelmet és vizet, és sebtében majszolni kezdték.

Amint befejezték az evést – amely nem volt több némi apró kenyérfalatnál és bogyónál, valamiért mégis táplálónak hatott a munkások gyomrának felfogása szerint –, a csaknem teljes mértékben lerombolt kőhalmoktól eltávolodva a négy ember, kiegészülve egy tucat másikkal, bevette magát az erdőbe. Meg sem álltak, amíg egy üreg bejáratához nem érkeztek.

Ott aztán felvették a kemény, türkizkék földre helyezett ásókat, és engedelmes rabszolgákként ásni kezdtek. Az árkok, amelyeket így alkottak, egyre szélesedtek és mélyültek.

Miután kellően mélyre ástak, néhány méterrel odébb folytatták ugyanezt a műveletet. Láthatóan kerestek valamit.

Miko felpillantott az ásásból, miután egy fénynyaláb egy pillanatra szinte elvakította. Tekintetével kutatni kezdte a fény forrását. Hamarosan meg is találta: egy fiatal nő valamilyen fémes tárgyat szorongatott két tenyerében, igyekezve minél jobban eltakarni azt, és a pajta felé rohant vele, ahol a munka után mindannyian álomra szokták hajtani fejüket. Az egyik őr azonban észrevette, mit csinál és a nyomába eredt. Rövid időn belül utolérte és a földre terítette őt, majd erőszakos mozdulatokkal kitépte a kezéből a medált, amit a nő olyan erősen szorított, hogy ujjai egész elfehéredtek tőle. Mindenki más megbabonázva figyelte a történéseket. A nő ellenállt, sikított, de hiába – az őr már elvette tőle a különös fényben derengő díszt.

-Ezt meg ne próbáld még egyszer – sziszegte ingerülten a férfi. – Világos? – kiáltott fel. A nő lesütötte a szemét, és nem moccant. Miko most már egészen jól látta, hogy a medál valamiféle kulcsot formáz, amelybe rúnaszerű írást karcoltak, és halványkéken izzik. Ezen azonban nem volt ideje és energiája elrágódni, mert az őr szinte rögtön visszatért, hogy továbbra is ellenőrzése alatt tartsa a rabszolgákat, akik szüntelenül robotolnak a Főűr kívánságainak megfelelően. Az őr arcán mintha egy pillanatra félelem suhant volna át, de azután újra elfoglalta megszokott helyét, hogy tovább irányíthassa az agyonhajszolt szolgákat.

A hosszas, tikkasztó munkálatok után a dolgos emberek enni és inni kaptak ismét, majd – miután társaik felváltották őket - nyugovóra térhettek.

Miko gépiesen befalta gusztusosnak épp nem nevezhető vacsoráját, és sietős léptekkel társai után iramodott, majd minden gondolattól mentesen a többiek mellé heveredett a romos pajta padlóján, és azon nyomban elnyomta az álomtalan álom.

Röviddel éjfél után Miko arra ébredt, hogy a körülötte lévő szolgák mind ébren vannak, és a vaksötétben halk sóhajok közepette fülelnek, közben pedig mintha valakihez fohászkodnának. A helyiséget megtöltötte a félelem.

A pajta gyatra, fából tákolt ajtaja halkan megnyikordult, majd résnyire kitárult, aminek következtében halványan derengő fénycsík vetült a bent lévő emberek arcára, akik erre hunyorogva, nagyokat pislogva próbálták kivenni egy sebes mozgás forrását, melyet látni véltek.

Rövidesen azonban érezni kezdték az illető jelenlétét, és már nem volt szükség éleslátásra. Jeges rémület markolt az emberek szívébe, és felkúszott egész a torkukig.

Érezték a Főúr haragját. Miko egészen magához tért, és elcsodálkozott mindazon, amit maga körül érzékelt. Moccanni azonban ő sem bírt, valami teljesen megbénította.

-Ti! – mutatott végig a Főúr a hozzá egészen közel, a földön kuporgó csoporton. – Megpróbáltatok elvenni valamit, ami az enyém! – folytatta a lidérces hang borzasztó indulattal. – Ezért meglakoltok.

Egy fiatal nő a többiek elhaló neszeit is elnyomva, zihálva kapkodott levegő után, akár egy partra vetett hal. Majd erőt vett magán, és menekülni próbált. Felállni azonban képtelen volt. Remegő tagokkal kúszott a földön, szinte vonszolva magát. Nem merte a Főúrra emelni tekintetét.

Talán abban reménykedett, hogy el tud bújni előle. 

Miko érezte, hogy tennie kell valamit, de képtelen volt gondolkodni, képtelen megmozdulni, és képtelen volt arra, ami korábban olyan remekül működött: hogy a rosszat kiűzve másokból helyrebillentse és jó irányba terelje a világnak azon kis szegletét, ahol éppen tartózkodott.

A nő remegve próbálta karjai segítségével odébb tornászni magát a földön.

-Tanja, ne! – próbálta figyelmeztetni egy nála idősebb nő alig hallhatóan.

De már késő volt.

Miko a félhomályban is jól látta, ahogy a Főúr szeme fenyegetően megvillan.

A nő a nyakához kapott és holtan zuhant a padlóra. Karjait szétvetve feküdt a halálra rémült emberek előtt. Nyakán kígyómaráshoz hasonló seb éktelenkedett.

A Főúr hátat fordított a döbbent tömegnek és döngő léptekkel elhagyta a helyiséget. Fekete palástja hatalmas varjúként lobogott mögötte. Az ajtó fülsértő robajjal bezárult, a nő teteme pedig abban a minutumban köddé oszlott, majd a köd is nyomtalanul felszállt.

Minden rendben, nyugodjatok meg. Nincs mitől tartanotok - hallottak az emberek egy melankolikus hangot a fejükben. Valamennyien békésen, leküzdhetetlen fáradtságot érezve visszahanyatlottak a piszkos padlóra és újra mély álomba zuhantak.

Mindenki, kivéve Mikot, aki térdét átölelve kuporgott egész éjszakán át és meredten bámulta a sötét, porlepte falat.

Így, zombi szolgalétben teltek a napok, a hetek. Az áldozatul esett emberek nem gondolkodtak, nem éreztek, nem bánkódtak.

Hanem egy napon különös dolog történt.

Miko éppen akkor ért a mezőnek azon részére.

Egy egész embercsoport állt körbe valamit, amit nagyon érdekesnek találtak.

A fiú robotszerűen lépkedve csatlakozott a tömeghez.

-Ölj meg! – kiáltott egy fiatal, harmincas éveiben járó nő. – Jobb lesz úgy mindkettőnknek. Ne habozz! Gyerünk! – rikoltotta.

Miko most látta, hogy a nő valamiféle tárgyat szorít a szívéhez. Egy különleges fegyvert.

A fegyver másik végét a Főúr egyik bizalmasa, hű szolgája tartotta kezei közt.

-Tedd meg! Vagy ehhez is gyönge vagy? – kiabált tovább a nő.

-Kérlek, Leila! Kérlek… ne csináld ezt! – könyörgött a férfi. Ahogy figyelte őket, Miko egyszerre úgy érezte, mintha egyazon minutumban jeges és tűzforró vizet öntöttek volna a nyakába. Minden porcikája, minden zsigere új életre kelt.

Magához tért.

Mozdulni nem mert, egyelőre nem. Sem megszólalni. Nehogy bajt okozzon vele.

-Ölj meg, Alfred! Nem akarok ilyen világban élni, többé már nem! Elég volt! – Leila ekkorra már egészen suttogóra fogta a hangját. Miko óvatosan egy lépéssel közelített feléjük.

-Uram! Kérem, ne bántsa! Ne bántsa őt! – kérte a férfit egészen halkan.

A többi ember bárgyú, kába tekintettel most mind felé fordította tekintetét. Senki nem moccant.

A férfi néhány másodpercig habozott, majd szelíden kihúzta a fegyvert a lány kezei közül, és gyengéden leeresztette azt.

-Bocsáss meg! – szólt, és könnyekben tört ki. Abban a minutumban a többi őr is felbukkant a semmiből.

Tenyerükben valami jégkék izzással közeledtek az ácsorgó tömeg felé.

-Mi történt, Alfred? – kiáltott oda egyikük, amikor hallótávolságon belülre értek.

Alfred nem felelt. Megragadta fegyverét, és egy szemvillanásnyi idő alatt izzó lávaköveket zúdított a közeledő őrökre. Azok védekezésképpen kezükkel igyekeztek hárítani a becsapódásokat, aminek az lett az eredménye, hogy a lilává vált kövek hangos puffanások kíséretében a földre hullottak, mielőtt kárt tehettek volna az őrökben.

Az egyiket eltalálta egy kicsapódó lángcsóva, amitől térdre rogyott, majd elterült a puha pázsiton.

-Ne! Várjon! – kiáltotta Miko Alfred felé.

Nem tudta ugyan, hogy mit csinál. Nem tudta, mi okozta Alfredban a drasztikus változást, hogy Leila volt rá ilyen hatással, vagy az, hogy ő magához tért, de meg kellett próbálnia. Ez volt az egyetlen esélyük.

Lassan közelített az őrök felé.

-Várjanak! Hallgassanak meg! Kérem! – Előrenyújtott karokkal haladt feléjük, tenyerét az őrök felé fordítva.

Igyekezett minden gondolatát és érzelmét arra összpontosítani, hogy megnyerik maguknak az őröket, bár valójában fogalma sem volt, hogyan csinálta eddig, hogyan tudta a gonosz szándékú lények lelkét meggyógyítani, és jóra fordítani akaratukat.

Ennyi őrrel szemben ennyi öntudatlan embernek azonban kizárt, hogy más esélye lett volna.
Meg kellett hát próbálnia. 

Az egyik őr tekintete mintha kissé megenyhült volna, ahogy Miko közelített feléjük. Vagy talán csak a képzelete játszott a fiúval.

Egyre közelebb lépdelt és látta, hogy az őrök közt nők is helyet kaptak.

Kegyetlen, rideg tekintettel méregették őt és mozdulatlanul várakoztak.

Egy idősebb férfi közöttük felemelte indigókéken izzó tenyerét, és Miko felé fordította. A fiú nem torpant meg, tovább menetelt, és már csupán néhány méter választotta el őt a fenyegetően népes társaságtól.

A férfi ekkor váratlanul oldalra fordult, és a tenyeréből kilövellő kék fénycsóva a mellette álló két őrszemre záporozott, akik a meglepetés erejétől védekezés nélkül csukottak össze.

A többiek fenyegetően körülállták a férfit, aki ellenük fordult. Újabb kék lángocskák röppentek azonban az őrök közé, és Alfred is újra lőni kezdett az őrökre. 

Ezzel a rögtönzött támadással egy időre sikerült eltántorítani azokat, akiket nem sikerült meggyőzni.

Ebben a minutumban valami merőben megváltozott. A szél szárnyra kapott, az égre sebesen száguldó felhők gyűltek.

Egy alak bontakozott ki távol, a fák között, és egyenesen feléjük tartott.

Mikonak ismerős volt a jövevény. Villámként hasított belé a felismerés. Nesca érkezett meg. Nem a kedves, jó szándékú Nesca, hanem az a lány, akit határtalan gonoszság járt át. Körülötte szinte szikrázott a levegő, a növények pedig elfonnyadtak és lehullottak, amerre elhaladt. Miko megfordult, de nem mert mozdulni. A háta mögött ácsorgó őrök szintén nem mertek vagy nem tudtak mozogni.

Nesca nyomában egy fiatal fiú jelent meg kisvártatva, és futva próbálta utolérni őt. A fák is roskadozni kezdtek egy láthatatlan ólomsúly alatt.

Az őrökkel is hasonló dolog történt, csakúgy, mint a rabokkal. Térdre rogytak, néhányan a mellkasukat szorongatták. Volt, aki a földre hanyatlott és nem moccant többé.

-Nesca! Ne! – kiáltott Miko, és a lány elé sietett, igyekezve megakadályozni továbbhaladását az embercsoport felé. - Nesca! Figyelj rám! Én vagyok az, Miko. Gyere! – A fiú kinyújtotta a kezét. Nesca tomboló dühvel és gyűlölettel a szemében félrelökte a fiút és egyenest az őrök felé vette útját.

Miko utána iramodott. – Nesca! Várj! Itt vagyok! – Miko ismét felé nyújtotta a kezét és megragadta a lány karjait, hogy maga felé fordítsa őt. Érezte, ahogy az ő lába is egyre gyengül, már nem bírja el a mérhetetlen súlyt. De csak markolta Nesca kezét, és a végsőkig el nem eresztette.

A lány is összerogyott, és tekintetéből lassanként távozni látszott a gonoszság, a gyűlölet.

-Én vagyok az, Nesca! Térj vissza! – ismételgette Miko. Úgy érezte azonban, hogy Nesca képessége ezúttal felülkerekedik az övén. Elhagyta az ereje, a füle zúgott, a látása elhomályosult. De tovább küzdött, nem adta fel. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ezt kell tennie. Nem hagyhat cserben ennyi embert. Nem engedheti, hogy a lány mindenkit megöljön. Ennyi ártatlan embert. És Nesca sem bírná elviselni, ha rádöbbenne, mit tett. Nem engedheti… Nem szabad…

Mielőtt Miko elájult volna, talán megtörni látszott az átok.

A lány eszméletét vesztve a földre zuhant.

Az őrök alig néhány másodperc eltelte után felegyenesedtek. Visszatért erejük. Az ikermeteoriták átsütöttek a sűrű felhők kósza redőin és a lány arcára vetültek. Nesca fektében kinyitotta a szemét, és lassan, kábultan feltápászkodott. – Miko! Megtaláltalak! – Magához vonta a fiút és gyenge, remegő karjaival örömében átölelte.

Roanoke akkor érte be a lányt. A haldokló természet morzsáit követve lelte meg a helyes irányt. Rohanva közelített feléjük, de egy kicsivel távolabb megtorpant. Nézte, ahogy Nesca átöleli a fiút, és térdére támaszkodva lihegett. És várt. Szemeiben mintha könnycseppek csillogtak volna.

Nesca felegyenesedett, és a fiú tekintetét érezve a hátán megfordult.

-Roanoke! – Őt is megölelte. Ez azonban egészen másfajta ölelés volt. Testük szinte egybefonódott. – Miért jöttél utánam? – kérdezte halkan Nesca, amikor elengedte a fiút. Roanoke vállat vont, de nem jött ki hang a torkán.

A meghitt pillanatot egy irdatlan robaj szakította félbe. Mindannyian a hang irányába fordultak. Az egyik őr kezében ott lángolt a már ismert kék fénycsóva és egyenesen feléjük taszította azt. Roanoke éppen az utolsó pillanatban rántotta a földre a lányt, így a fejük felett zúgott el az ártás, amely hangos csattanással egy jókora fa törzsének csapódott. A fa kissé meginogott, majd recsegve-ropogva kidőlt és elnyúlt a talajon.

-Gyerünk! – kiáltott Alfred, és a még mindig éberkómában lévő rabszolgákat igyekezett odébb terelni.

Egy szempillantásnyi ideig úgy tűnt, sikerülhet, ki tudja vinni őket onnan.

De ez csupán hiú ábránd volt, illúzió. Az őrök utánuk vetették magukat. Azon kevesek, akikben Mikonak köszönhetően a jóság a gonoszság fölé kerekedett, Alfeddal együtt vállvetve küzdöttek.

Faággal mért csapásokkal, lángoló fénycsóvákkal és minden pillanatnyilag rendelkezésre álló eszközzel sikeresen elkábítottak és ártalmatlanná tettek néhány őrt.

Azok megfogyatkozott kis csapata a szolgák és Mikoék nyomába eredt.

Futottak, ahogy a lábuk bírta. A szolgák eleinte nem akartak elindulni, Roanoke azonban látta, hogy Nesca susog valamit nekik és karjaival kis kört leírva próbálkozik valamivel. Ennek hatására a rabok is megindultak és futásnak eredtek. Miko sereghajtóként terelte őket maga előtt. Az egyetlen menekülési lehetőség a bánya volt, ahol ez idáig számtalanszor dolgoztak – akaratuk ellenére. Ennek köszönhetően azonban úgy ismerték a sötét járatokat, elágazásokat, mint a tenyerüket. Alfred haladt elöl, olykor-olykor hátrapillantva, várva a további javaslatokat attól az egy-két rabszolgától, akik magukhoz tértek, hogy melyik irányban folytassák útjukat. Majd egy hasadékból körülkémlelt, mielőtt a többi embert maga után engedte. Leila a nyomában loholt, nem eresztve a férfi kezét. Egyszer megbotlott, de a férfi szerencsésen megvédte az eséstől. Nemsokára azonban üldözőik is elérték a bánya bejárati nyílását és továbbra is közvetlenül a nyomukban haladtak.

Egy fénycsóva röppent feléjük, és Miko felkiáltott: - Mindenki a földre! – Ő is hasra vágta magát, egy előtte haladó nő azonban nem volt ilyen gyors. Eltalálták.

Miko minden akaratát megfeszítve koncentrált arra, hogy ne mehessenek utánuk az őrök. Hátha ez beválik. De ezzel mindössze annyit sikerült elérnie, hogy néhány nagyobb kőtörmelék záporozott üldözőikre, egy röpke időre elzárva útjukat. Miko a sebesült nő fölé hajolt, de nem tudta, mit tegyen vele. Roanoke, aki jóval előrébb járt már, az emberek között óvatosan lépdelve, kerülgetve őket visszasietett hátra. Tenyerét a nő arcához, majd fejéhez közelítette, szemeit lehunyta és érthetetlen nyelven mormogott valamit. A nő kinyitotta a szemét, és hörögve vett egy mély levegőt.

A fiúk felsegítették, és kissé tántorogva ugyan, de a saját lábán elindult ismét a többiek nyomában.

A szűk járatok miatt olykor kúszva tudtak csak haladni, és túlságosan sokan voltak, ami tovább lassította az előrehaladást, mert csak egyesével fértek be a kacskaringós járatokba.

-Gyógyítani ugyan nem tanítottál meg - szólt Nesca Roanoke-nak csipkelődve -, de ezt azért megjegyeztem, hogy hogyan csináltad. – Visszaaraszolt, és kezeinek néhány suhintásával kövekből és valamilyen áttetsző anyagból fal épült mögöttük.

-Szóval nem kizárólag pasizni léptél le annyi időre? – cukkolta Miko.

Nesca könyökével erőteljesen oldalba bökte a fiút. – Marha! – vetette oda neki.

Tovább haladtak, óvatosan, hogy a bányafalak kiálló szikláiba ne verjék be a fejüket vagy végtagjaikat.

A rabszolgák kitartóan meneteltek előre. Egy idős bácsi levegő után kapkodva, de hősiesen folytatta az utat. Egy asszony karjával védelmezte kisfiát, aki maximum 8-9 éves lehetett. Így haladt a kis csoport, mind mélyebbre a bánya szívében.

Halk motoszkálás ütötte meg Roanoke fülét.

Hátrafordult és fülelt.

-Mintha lépéseket hallottam volna – szólt Mikonak és Nescának. Nesca is fülelt, majd ő is felfigyelt a neszre. Valaki közeledett.

-Átjutottak! Gyerünk! – szólt a lány hangosan előre az embereknek. De alighogy ezt kimondta, valami borzalmas, fülsiketítő robaj töltötte be a földalatti csarnokot. Megmozdult talpuk alatt a föld.

-Gyorsan, siessenek! – kiabált a lány. – Erre! – Tovább vezette őket, megérzéseire hagyatkozva, bízva abban, hogy azok megmutatják a helyes irányt.

Újabb robbanásszerű zaj töltötte meg a csendet. Miko a falnak csapódott, ahogy a föld rángani kezdett. Apró kavicsok áradata záporozott a menekülők fejére. Azután mind nagyobb és nagyobb kövek hullottak alá.

-Vigyázzon! – kiáltott Miko az egyik férfinak, de már túl későn. Egy jókora kődarab egyenest a férfi fejére esett, aki összerogyott a hirtelen ütéstől. De azután Roanoke segítségével talpra kászálódott és panaszszó nélkül ment tovább.

Mindeközben ütemes lépések hangzottak fel nem messze mögöttük. Üldözőik utolérték őket.

-Menjünk! – kiáltott Miko. Karjánál fogva megragadta az egyik asszonyt, majd egy kislányt, és sorban maga elé tessékelte őket. – Nincs több időnk!

A föld megint rázkódni kezdett. Egyensúlyozva, olykor-olykor a falnak ütközve igyekezett a csapat továbbaraszolni.

-Erre! – kiabált hátra az élen haladó Nesca. Üldözőik, a Főúr hű szolgái a nyomukba értek. Roanoke kezét maga elé nyújtva kőáradatot zúdított üldözőik nyakába. Továbbsiettek, ám a fiú látta, hogy a gonoszság túl erős, az ellenség a köveket ledobva, lerázva emberfeletti erővel kikecmereg a kőrakás alól és újra a nyomukba szegődik.

Ezúttal Miko próbálkozott. Minden erejét latba vetve koncentrált, és érezte, ahogy gonosz erők járják át egész lényét, elszívva azt üldözőik lelkéből. Talán a pozitív érzelmek túlsúlya feltartóztatja őket kis időre, remélte. Megfordult, és a többiek nyomában tovább indult, de pár lépés után hirtelen térdre rogyott. Úgy érezte, nem bírja el a lába. Mintha hirtelen száz kilót húzott volna magával, és az izmok nem erősödtek meg kellően egy ekkora teherhez.

Roanoke visszarohant hozzá, és Miko kezét saját vállán átvetve segített a fiúnak haladni.

-Ezt hogy csináltad? – kérdezte közben Mikotól.

-Csak úgy jön. Én ezt az egyet tudom – felelte Miko erőtlenül.

Nesca hátra-hátrapillantott, de igyekezniük kellett, és ő próbálta a jó irányba terelni a menekülőket, amennyire csak erejéből tellett. Ez a terep már a rabszolgáknak is ismeretlen volt, ilyen messze sosem jutottak a sötét járatokban.

Üldözőik mintha kissé lemaradtak volna.

A föld azonban újra rángatózni kezdett. Őrült tánca közepette képtelenek voltak tovább haladni. A legyengült emberek nem hogy korábbi különleges képességeiket használni tudták volna, még arra sem tellett erejükből, hogy magukat elbírják. Újabb kövek záporoztak fentről.

Nesca a gravitációval dacolva kezével legyintett és a kődarabok lebegve köröztek tovább a fejük felett. Újabb robaj, újabb kőszakadás-földindulás.

És már nem volt mit tenni.

A kis csapat rohant, ahogy csak a lábuk bírta, neki-nekiütődve a kiálló éles köveknek. 

Nesca meglátta a fényt.

-Arra! Ott a kiút! Gyorsan! – kiáltott hátra a mögötte haladóknak.

Néhányan azonban lemaradtak. Miko és Roanoke előttük haladt. A kőzuhatag azonban beterítette őket és a mögöttük haladókat is. Nesca visszarohant. A fiúk köhögve-prüszkölve másztak ki a kőhalom alól. Miko feje vérzett.

-Jól vagytok? – kérdezte Nesca. Roanoke azonban figyelmen kívül hagyta a kérdést és hátraszaladt, hogy segítsen az ott rekedt embereken.

Egy láb lógott ki a kőtörmelékek alól. Roanoke Miko segítségével megpróbálta lepakolni a kődarabokat.

-Itt vagyunk! – kiáltott egy nő a kőhalom túloldaláról. - Kérem, segítsenek! Közelednek!

Akkor azonban akkora erejű földrengés rázta meg a bánya roskatag falait, hogy Miko, Nesca és Roanoke kénytelenek voltak beugrani egy csaknem merőleges járatba, hogy ne vesszenek oda.

-Erre! – integetett Nesca a többieknek, amire egy fiatal férfi, egy idősebb nő és egy kisfiú követték példájukat és a szűkös járathoz futottak, egymást támogatva.

Őket követte az a férfi – Alfred -, aki a Főúr szolgálata helyett végül mégis a rabszolgák támogatását és a küzdelmet választotta, és szerelme, Leila, aki őt észre térítette.

A többiek azonban túl messze voltak. Őket egy az egyben betemette a lavinaként legördülő kőhalom.

A megmenekültek szuszogva, fuldokolva kuporodtak össze, amikor a föld háborúja valamelyest tompult. Nesca hátát a falhoz támasztva lihegett, és látszólag könnyeivel küszködött.

-Hogy tehette ezt? Gyerekek is voltak köztük – szólalt meg remegő hangon.

-Gondolod, hogy aki nőket és gyerekeket dolgoztat rabszolgaként, annak nagy ügy megölni őket? – válaszolt ingerült hangon Roanoke. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban.

-És ez sajnos csak egy tábor volt – tette hozzá Miko elfúló hangon.

-Micsoda? – fordult Nesca Miko felé.

-Igen, jól hallottátok. Ez csak egy rabszolgatábor, de sajnos sok van még a világotokban.

-Gyertek, tovább kell mennünk, mielőtt… - Roanoke azonban már nem fejezhette be a mondatot, mert közben ismét felerősödött a föld mélyének harca az emberekkel.

Szélsebesen rohanva menekültek tovább és tovább.

Az út legnagyobb szerencséjükre visszakanyarodott balra, a kijárat irányába.

Újabb kőhalom záporozott, egyenest Miko feje irányába. Ekkor azonban különös dolog történt: a szikladarabok Miko feje fölött néhány centire megpattantak egy láthatatlan valamin és Miko lába előtt zuhantak a padlóra.

-Mi a… - kezdte Nesca, de az ámulattól tátva maradt a szája. Az újabb kövek ugyanis őket is ugyanígy elkerülték. – Miko! Miko, te mikor tanultad ezt?

-Én? Hát izé… Nem tanultam. Ezt ÉN csináltam? Ezt…

A becsapódások újabb elhárítása megadta a választ a fiúnak.

-Igen, ezt te csinálod! – fogta meg a kezét örömében Nesca.

-Basszus – Miko csak ennyit tudott kinyögni elsőre. – Ez nem lehet igaz! – Úgy érezte, menten felrobban. Mintha a mellkasában egy bomba lenne, ami azonnal aktiválódik és szétfeszít mindent. - Miért csak most? Miért most? Basszus! Miért nem néhány perccel korábban? - Teljes erőből a falba rúgott. Az orra vére pedig ömleni kezdett.

-Miko! Nyugodj meg! – kérlelte Nesca. – Nem a te hibád. De az itt lévőkön még tudsz segíteni. Gyerünk tovább! Most, hogy kevesebben vagyunk, gyorsabban is tudunk haladni. Kapaszkodjanak belém. Ti is! – utasított mindenkit a lány. És suhanni kezdett, végig a járatokon, végig a sötét folyosókon, ügyesen lavírozva a meredek kanyarulatokban.

Valójában nem lehetett több tíz percnél, de egy örökkévalóságnak hatott, mire végre kiértek a napfényre, maguk mögött hagyva a szűk és haragos bánya dohszagú falait. A friss levegőre érve jókorát sóhajtottak, és elgyötört testük boldogan szívta magába a fényt.

-Vissza kell mennünk – szólalt meg Alfred. – Talán van, aki még életben van. Meg kell próbálnunk segíteni rajtuk.

A többiek egyetértően bólogattak és helyeseltek.

A kisfiú megszeppenve, némán álldogált mellettük. Az idősebb hölgy hátulról átölelte, így próbálva nyugtatni őt.

Az utolsó robbanásszerű hang minden addiginál borzasztóbb volt. A bánya, mintha egy hatalmas súly az égből egyenest a tetejére zuhant volna, teljesen beomlott és helyén csupán egy óriási kráter maradt és sok por, sok-sok por.

Miko összerogyott a láthatatlan teher alatt, és fogalma sem volt, mennyi időn keresztül, de nem volt tudatában annak, mi zajlik körülötte.

Órákkal később csapzottan, elgémberedett tagokkal ült fel az összekuporodott csecsemő-pózból, és óvatosan körülnézett. A többi túlélő tábortüzet gyújtott, a körül melegítették átfagyott testüket.

Miko kábán odaballagott hozzájuk és lekuporodott Nesca mellé, akit már majdnem elnyomott az álom.

-Helló! – köszönt a tűz körül ülőknek. – Nesca, mégis meddig hagytál volna engem aludni?

-Kimerültél, a fejed és az orrod is vérzett, és kidőltél. A sebedet egy itt szedett levéllel rendbetettem, de mindannyian jobbnak láttuk, ha békén hagyunk – mosolyodott el a lány. Ez a mosoly azonban keserédes volt. Milyen is lehetett volna, ily vészterhes időkben.

Másnap reggel, miután mindannyian kipihenték magukat valamelyest, felkerekedtek, hogy élelem után nézzenek.

Bemerészkedtek a közeli erdőbe, hiszen ott volt a legnagyobb esély arra, hogy találnak bármi harapnivalót.

-Szervezkednünk kell – szólalt meg Nesca. – Túl kevesen maradtunk, szükségünk lesz szövetségesekre.

-Mihez? – kérdezte Miko.

-A harchoz, természetesen! – méltatlankodott a lány Miko nehézkes észjárásán.

-Szembeszállunk velük? – tudakolta Roanoke. - Ne érts félre, Nesca, én is azt szeretném, hogy a pokolban rohadjanak ezek a gerinctelen gyilkosok. Én is szeretném szétrúgni a pofájukat, felrobbantani az egész borzalmas bázist minden átkozott teremtményével együtt, és leginkább Arnot és Mortot elkapni… De hogyan csináljuk? Láttad, mire képes a Főúr. Igazán ütős seregre van szükségünk, ha nyíltan harcba akarunk szállni velük.

-Ki mondta, hogy nyíltan? – vonta fel a lány a szemöldökét. – Éppen annyira kell tisztességesnek lennünk, amennyire ők azok.

-Egyetértek, keressünk szövetségeseket! – szólalt meg Alfred. - Pusztítsuk el a rabszolga birodalmat, szabadítsuk ki az ott rekedteket.

-Benne vagyok – szólalt meg Miko is.

-Jól van, én is – fogta meg Roanoke Nesca kezét, akinek ettől szokatlanul nagyot ugrott a szíve, nagyobbat, mint a bányából történő menekülés során. – De kell egy jó terv.

Tovább bandukoltak, egy darabig némán.

Délután lett, de ennivalót továbbra sem leltek sehol.

-Na jó – szólt Nesca, amikor már kellően elfáradtak és hangosan korgott a gyomruk. – Megpróbáljuk a másik módszert. – Leült a földre törökülésben, szemét lehunyva, és valamit mormolt az orra alatt. Roanoke aggódva figyelte. Hiszen a lány legutóbbi meditációja igencsak rossz véget ért. A többiek mindezt nem tudták, így kíváncsian, érdeklődve figyelték, mit csinál a lány. Néhány pillanattal később kinyitotta a szemét, körülnézett, majd déli irányba mutatott. – Arrafelé találhatunk élelmet.

A többiek mintegy varázsütésre egyszerre indultak a mutatott irányba.

-Mit csinálsz ilyenkor? – tudakolta Leila Nescától.

-A négy fő elem segítségét kérem, hogy megmutassák nekünk a helyes utat. Így próbálok válaszokat találni - felelte ő.

-A négy fő elem? – pillantott fel érdeklődve Miko, aki eddig a földet bámulta, magában merengve.

-Igen, a föld, a víz, a tűz és a levegő – bólintott Nesca.

-Milyen érdekes – mélázott el a fiú. – Mért épp ez a négy fő elem? Oké, fizikailag értem, hogy miért, ugyanúgy, ahogy az alapszíneket is értem, hogy miért nem lehet más színekből kikeverni. – Látva a többiek értetlen arcát, akik valószínűleg nem nagyon festettek még életükben, inkább visszatért az eredeti gondolatmenethez. – Csak arra gondoltam, hogy a négy fő elem sokkal inkább lehetne a zene, a sport, az álomvilág, vagyis a mese birodalma, és.. és a szerelem.

-Ez jól hangzik – felelte Roanoke.

-Hiszen a zene felerősíti az érzelmeket és egyszerre úgy érzed, sokkal több dologra képes leszel tőle, tehát a lelkedet erősíti, a sportban egyesülhetsz a természettel, mert használod a tested, és az elméd is fényesebb lesz tőle, a szerelem pedig mindennél többet ér, azért érdemes igazán élni.

- Akit pedig megszáll az álomvilág szelleme, az lehet, hogy soha többé nem tud visszatérni ebben a világba – szólalt meg a kisfiú, aki most épp mellettük haladt.

-Így van – mosolyodott el Miko. – De egyben a mese, az álomvilág egy olyan másik dimenzió, amire szüksége van az embernek, pláne a mai világban, hogy kibírja mindazt, amit át kell élnie.

-Zene alatt mit értesz? – kérdezte Leila. 

-Hát, a zene az, amikor hangszerekkel…Öö… - De nem tudta elmagyarázni. – Na jó, inkább megmutatom. Ti tényleg nem szoktatok zenét hallgatni ebben a világban?

-Én szoktam – vágta rá Nesca. – Egyszer elcsórtam egy rádilót vagy mit a másik világból. Jó, csak kölcsönvettem, ne nézzetek ilyen rondán – sütötte le a szemét.

-Na jó, a többiek kedvéért előkeresem. – Miko elővette kis mp3 lejátszóját és beindította. Abban éppen egy Quimby szám következett, amely a Bélahúsországban címet viselte. Miko kicsit felhangosította a zenét, a többiek pedig füleltek.

-Ez maga a harmónia – hunyta le a szemét Leila. Mintha… mintha átjárná az egész testemet, és meggyógyítaná a szívemet…

-A földiek tudnak – bólintott Miko.

-Szívesen megnézném magamnak azt a világot. Kár, hogy mi nem mehetünk oda – sóhajtott Roanoke.

-Ki tudja? – vetette ellen Nesca. – Én is jártam már ott.

-Mi nem tudunk átmenni. Távolról talán befolyásolhatjuk a dolgokat, de nem léphetjük át a másik világ küszöbét – szögezte le a fiú. – Nem is értem, neked hogyan sikerülhetett.

-Én azt hiszem, kezdem kapizsgálni – töprengett Miko. – Majd egyszer elmondom az elméletemet – mondta félhangosan Nesca felé fordulva. Nesca kérdőn vonta fel a szemöldökét. De Miko nem akarta folytatni.

Megint rájuk esteledett. A kis csapat megfelelő búvóhely után kutatott, ahol nem lepheti meg őket olyan egyszerűen az ellenség.

-Mindenképpen valami zártabb helyet kell találnunk – jelentette ki Roanoke határozottan. – A falak ugyan nem akadályozzák meg, hogy Arno vagy Morto ránk találjanak, hiszen az elménkbe láthatnak. De egy nyílt terepen sokkal könnyebben rajtunk üthetnek.

-Egyetértek – bólintott Miko. – Keressünk legalább valami sziklahasadékot.

-Fáradt vagyok – ásított egy nagyot a kisfiú. Édesapja megfogta és ölben vitte tovább.

-Hamarosan megpihenhetünk – nyugtatta fiát. Miko kettejüket nézve arra gondolt, vajon az ő apja mit csinálhat éppen. Vajon feltűnt neki, hogy jó ideje nem ment már haza? És a többiek mit gondolhatnak? Anita és a haverok és mindenki más? Biztosan azt hiszik, hogy lelépett, mert elege lett mindenből. A munkahelyéről már tutira rég kirúgták és felvettek helyette egy másik robotot. De mit számít a munkahely vagy a pénz, ha talán nem is lesz hová hazatérni? Ha Arno és csatlósai megtámadják a Földet, nem kell többé dolgoznia. De inkább visszamenne a saját kis életébe, az egérszürke hétköznapokba, a vitákba, a csóróságba.

Egy része valahogy mégis örült, hogy itt van. Talán tényleg tehet valami fontosat. A földi halandóknak fogalmuk sincs arról, hogy mi készül. Vagy lehet, hogy sejtenek már valamit? Lehet, hogy veszélyben is vannak? Hiszen Morto már átjutott az ő világukba és egykettőre megtalálta őt. Mi van, ha ezúttal Anitát célozza meg? Mikonak már olyan görcsben volt a gyomra, hogy hiába próbált mélyeket lélegezni, hiába próbálta elhitetni magával, hogy megoldják, hogy legyőzhetik a gonoszt, és minden olyan lesz, mint azelőtt, nem tudott megnyugodni. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Nesca szokatlanul hangosan megszólalt:

-Ott van valami! – És maga elé mutatott.

-Hol? Mi? – meresztgette a szemét a fiú, de a szinte koromsötétben semmit sem látott.

-Ott, előttünk, nem messze. Érzem – fűzte hozzá a lány.

-Én is érzek valamit – bólintott Roanoke. Közelebb sétáltak, sietősen, de óvatos léptekkel.

-Én azt hiszem, tudom, mi ez – szólalt meg Alfred. –Ismerem ezt a helyet. Sokat hallottam már erről a barlangról. Itt haladt át egykor a Fekete Expressz. – Rajta kívül azonban mindenki értetlenül bámult, ezért hozzátette: - A Fekete Expressz egy legenda. Egy olyan energiaspirál volt, amely segítségével úgy tudtak utazni az akkori lakosok, mint egy fénysebességgel közeledő vonattal. De egyszer, amikor így szerettek volna utazni, egy ellenerő nem engedte, hogy továbbhaladjanak. Szépen lassan mindenki elaludt, amíg rostokoltak.

-Meghaltak? – kérdezte Leila csendesen.

-Valamilyen gonosz erő talált rájuk. Egyesek szerint Jutta volt az, aki Arno felesége lett és az egyik legrettegettebb fekete boszorkány volt. Elszívta az életerejüket és ők békésen elaludtak.

-Erről én is hallottam – ugrott be Roanoke-nak a történet, melyet gyerekkorában nem egyszer hallott a nagyapjától. – Ők voltak az Utazók. Ez azt jelentette, hogy útjaik során megpróbálták összegyűjteni a jókat és egyesíteni erőiket. A Jó nőttön nőtt, a fekete boszorkányok pedig rettegtek, hogy megsemmisítik őket. Ezért támadtak rájuk, amikor a legkevésbé számítottak rá. De mindig azt hittem, ez csak dajkamese.

-Annak elég meredek – húzta el a száját Miko. – Bár a Hófehérkében is elég ijesztő a mostoha, de ennyire nem durva a végkifejlet. – Látva, hogy a többiek megint egy mukkot sem értenek az egészből, inkább feladta a magyarázkodást. A Kis hableányba már bele sem kezdett.

-Ha ez tényleg a Fekete Expressz alagútja – szólalt meg a kisfiú, aki időközben felébredt és öklével a szemeit dörgölte -, akkor itt szellemek laknak.

Miko a szellem szó hallatán arra gondolt, látott itt már épp elég kacifántos dolgot, úgyhogy ezt az egyet talán most kihagyná.

-Ez tényleg csak dajkamese – legyintett Roanoke. - Nem kell félni. Menjünk be, derítsük ki, alkalmas-e a hely arra, hogy megpihenjünk itt éjszakára. – Megfogta Nesca kezét és Nescának minden kétsége elpárolgott. Úgy érezte, követné a fiút bárhová, egy mély szakadékba is akár, ha most oda indulnának. A fiút, aki alig tizennyolc, mégis igazi harcos szellem lakozik benne. Ezt Nesca az első perctől érezte.

Megérkeztek a barlangszerű alagút bejáratához. Mikoban felötlött, hogy nemrég épp egy bánya omlott rájuk és temette el sok társukat. Azután a vihar is eszébe jutott az erdő közepén. Már fogalma sem volt, hol lehetnének biztonságban. Félt, és féltett mindenkit, aki velük volt.

De nem volt sok választásuk, valahol, valahogyan csak meg kellett pihenniük. Máskülönben nemhogy harcolni nem tudnak, továbbmenni sem marad erejük.

A bátor kiselefánt (vagy kisoroszlán, ki hogy ismeri) jutott eszébe, akinek beteg lett az anyukája. A gyerkőcnek segítséget kellett hívnia hozzá. De nagyon félt kimenni az ismeretlenbe. Végül azonban mégis kiment, és ahogy mendegélt, egyre csak azt mondogatta magában: megyek és nem félek, megyek és nem félek. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem fél az ember (vagy nem ember), hanem, hogy akkor is cselekszik, ha fél.

Alfred elsőként lépett a barlangba. A többiek tisztes távolból követték. – Jöjjetek! Bátran – integetett hátra a férfi. Roanoke kilépett és elindult a nyomában.

Hamarosan Nesca is belépett, és hunyorognia kellett a hirtelen fénytől. De ahogy szeme hozzászokott, jobban körülnézett, és az ámulattól tátva maradt a szája. A falak haloványan izzottak, így kölcsönözve világosságot a teljes járatnak, és hatalmas terek nyíltak odabent. A jövevények mind úgy néztek körül, mintha egy múzeumban lennének.

-Hűha – törte meg a csendet Miko. – Ez nem semmi!

-Ti is hallottátok? – kapta fel a fejét Nesca.

-Ne légy paranoiás – intette le Miko, aki saját magukon kívül semmilyen más zajt nem hallott. – Lehet, hogy a gyomromat hallottad.

-Nem, komolyan mondtam – bizonygatta Nesca. – Mintha valaki suttogna. Vagy valakik. Még most sem? Senki sem hallja? – nézett végig kérdőn az embereken.

-Talán… Mintha… Nem, nem biztos – felelte Roanoke.

-Lehet, hogy megsüketültem a túl sok zenehallgatástól – vonta meg Miko tanácstalanul a vállát.

Ő azonban egész másra lett figyelmes: mozgást vél látni a folyosó egy távoli szegletében. – Láttátok?

-Most meg te próbálod ránk hozni a frászt? – kérdezte Nesca.

-Nem. Valaki van ott – mutatott előre. Úgy döntött, odamegy és megnézi. Maga sem értette, miért, meglehetősen otthonosan mozgott ezen a helyen. Nem félt, inkább mintha vonzotta volna valami. Lassú, de biztos léptekkel haladt előre. A többiek pisszenni sem mertek, feszülten várakoztak.

-Hahó! Van itt valaki? – szólalt meg a fiú, amikor körülbelül ott járt, ahol az árnyakat látta.

-Nincs – felelte egy hang. Miko enyhén összerezzent, de egyben mókásnak is találta a választ. Akárki is van itt – akár élő, akár szellem -, van humorérzéke. Nescáék mindössze annyit láttak onnan távolról, hogy Miko egyszer csak hátratántorodik. Kis híján hanyatt vágódott. Kékes fény lobbant. Nesca és Roanoke elindultak felé. Egyre sietősebben szedték a lábukat. Az utolsó pár méteren azonban ők is hátrahőköltek.

Maroknyi csapatuk többi tagja értetlenül nézte, mit csinálnak. Alfred és egy másik férfi, aki szintén rabszolga volt korábban, utánuk indult.

Most már mindenki látta, hogy az alagút végén öt, talán hat hórihorgas alak bontakozik ki az árnyékból, tenyerükben lék lángocskákat lobogtatva.

-Kik vagytok? Mit kerestek itt? – kérdezte egy mély hangú, borostás arcú, szigorú tekintetű férfi. Ruhája megtépázva, arcára mély redőket varrt a szenvedés vagy a félelem.

-Úton vagyunk és meg szerettünk volna pihenni éjszakára – felelte Miko.

A borostás férfi szemei kerekre tágultak, ahogy megpillantotta a fiút. – Te? – Csak ennyit tudott kérdezni. Majd Nescát kezdte vizslatni, azután pedig Roanoke-ot. Roanoke odasétált hozzá, de közvetlenül előtte megállt, majd hirtelen felemelte a kezét. Valamennyien azt hitték egy pillanatra, hogy az idegen a fiúra fog támadni, de azután valami egészen más történt. A férfi kinyújtotta kék lángocskákkal színezett kezét, mintha kezet szeretne fogni a fiúval. Roanoke tudta a választ: az ő tenyerében is fellobbantak az apró lángok és viszonozta a kézfogást. Ezután a férfi magához rántotta és egy hirtelen mozdulattal megölelte a fiút. Nesca szemében mintha könny csillant volna. Ő már értette.

-Azt hittük, nem maradt más – szólalt meg fakó hangon. Hangja saját füle számára is valahogy idegenül csengett.

-Mi is azt hittük. – A szigorú tekintetű férfi most Nescát ölelte meg.

Miko már épp szólásra nyitotta a száját, de Alfred megelőzte.

-Mi folyik itt? Valaki elmagyarázhatná már!

-Ők a népünkből valók – fordult a többiekhez Nesca. – Azt hittük, Roanoke-on és családján kívül mindenki más odaveszett. De ők ÉLNEK! És ők szintén harcosok voltak!

-Most is azok vagyunk – felelte komolyan a férfi.

-Nagyszerű – örvendezett Leila.

A férfi Mikora nézett. – Gyere velem! Mutatnom kell valamit. –Miko engedelmesen követte az idegent. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy megbízhat benne. Az út balra, aztán jobbra, majd ismét balra kanyarodott, ahogyan a fiú követte a férfit.

Mígnem egy viszonylag szűkös teremhez értek. A többiek tétován várták, mikor térnek vissza. A másik öt „helybéli” rezzenéstelen arccal bámult vissza rájuk, mintha őriznék őket, nehogy ellopjanak valamit.

A kis csarnokban Miko barlangrajzokat vélt felfedezni.

-Nézd csak – mutatott a férfi az egyik rajzra, megvilágítva azt kék lángjával. A lobogó fénynél Miko egy pillanatra azt hitte, tükörbe néz. Azután arra gondolt, inkább egy karikatúra lehet, amit lát. Akárhogy is, a kép őt ábrázolta. Vagy valakit, aki nagyon hasonlít rá.

-Hogyan lehetséges ez? – kérdezte ámulva.

-Azt hittem, te majd megadod a választ – felelt a férfi. Rövid csend után ismét megszólalt.- Te nem vagy idevalósi, igaz?

-Nem. Ember vagyok.

-Úgy érted, a Földről? Onnan jöttél? – ámult el a férfi. – Akkor már értem.

-Mit ért? – ráncolta a fiú a homlokát.

-Ezeken a járatokon fénylények közlekedtek. Az energiaspirált ők tartják fenn. És csak a fénylények képesek vándorolni egyik világból a másikba.

-De én ember vagyok – szögezte le újra Miko, amikor eszébe jutott a fényes törpe, akire ő véleménye szerint egy cseppet sem hasonlított.

-Ez igaz – dörzsölte meg állát a férfi. – Lehetséges, hogy az egyik ősöd fénylény volt.

-Ilyen létezik?

-Nem tudom. Nem találkoztam még ilyesmivel. Egy dolog azonban bizonyos: a barlangrajzok a jövőt mutatják. Valamiért vártunk már rád.

Rövidesen visszatértek a többiekhez.

-Mit láttál? – faggatta a fiút Nesca.

-Magamat – felelte ő. Ennél többet azonban nem tudott mondani, mert a borostás vezető – ugyanis egyértelmű volt, hogy ő a vezető – fennhangon így szólt:

-Gyertek velem mindannyian. Élelemmel és vízzel tudunk szolgálni. Kissé szűkösek a készleteink, és talán egy kicsit egyhangúak, de mindenkinek jut belőle. Azután pedig álomra hajthatjátok a fejeteket. Mi majd őrködünk.

-Nahát, milyen jól sikerült megint a meditációd – súgta oda Miko Nescának elismerően. – Szuper helyet találtál, ahol kaja is van, alvóhely is, és biztonságban vagyunk.

-Nem meditáltam – súgta vissza a lány szemét lesütve. – Nem mertem. Roanoke-nak igaza volt. Az okozott minden bajt.

-De így találtál rám.

-Ez igaz. De milyen körülmények között… Na és mi az elméleted rólam?

-Őszintén? Az, hogy te inkább vagy ember, mint idevalósi lény. Úgy értem, hogy megvan minden képességed és tehetséged, hogy jó légy, de mélyen legbelül megvan benned a rossz is. Ahogy az emberekben. Minden emberben.

-Furcsa elmélet – ásított egy nagyot a lány. – Nem áll össze a kép – suttogta.

-Lehet, hogy csecsemőkorunkban elcseréltek minket – tréfált Miko.

Mindketten kábán nevettek.

Némán baktattak tovább a vacsora irányába.

Másnap reggel valamennyi vendég frissen és kipihenten ébredt. A fekvőhelyül szolgáló, földre helyezett deszkák meglepően kényelmesnek bizonyultak, szemükre pedig – talán a kimerültség, talán más jótékony erők hatására – olyan mély álom kúszott, amelyhez már igencsak rég volt szerencséjük.

A laktató reggeli után, amely nagyrészt friss erdei bogyókból, valamilyen kékeslila, frissen facsart gyümölcs levéből és a nép egyedi, saját készítésű kenyeréből állt, még jobban érezték magukat az újonnan érkezettek. Akárcsak vendéglátóik. Az önfeledt falatozás közepette az egyik nagytermetű – Miko szerint biztonsági őr külsejű – férfi így fordult hozzájuk:

-Itt az ideje, hogy többet meséljetek magatokról. Hogyan kerültetek ide? És mi utatok célja?

-Ez hosszú történet – sóhajtott Roanoke. Érezte, ahogy lelkére nehezednek az elmúlt napok vészterhes eseményei. A sok ártatlan lény, akiket ahelyett, hogy megmentettek volna a rabszolgaságtól, a biztos halálba taszítottak.

-Nem a ti hibátok – fordult hozzájuk a csapat vezetője, akivel Nesca és Miko előző este megismerkedett. Mindenki némán figyelte, vajon hogyan folytatja mondandóját. – Láttam. Láttam mindent, amit átéltetek az elmúlt napokban. Veletek együtt én is átéltem – nézett Roanoke szemébe. – Hidd el, fiam, nem rajtatok múlt. Azt a sok borzalmat, szenvedést és pusztulást mind Arno okozza. Próbáltunk tenni ellene, de kudarccal végződött minden kísérlet. Mostanáig…

-Ezt hogy érti? – tudakolta Nesca, miután legyűrt egy nagyobb falat házi kenyeret. – Ugye még győzhetünk?

-Győzni? A győzelem kétes dolog – válaszolt lassan és megfontoltan a férfi. – Megállítani Arnot és újra egyensúlyt teremteni, ez a mi feladatunk. Illetve ez lenne. De most, hogy velünk van az, akire vártunk, talán könnyebb lesz. – A férfi merően nézett Mikora.

-Mármint…Miko? – kérdezte Nesca. – Miről maradtunk le?

-Mi sem tudjuk. De egy jóslat szerint ő segíthet.

-Tyű… Értem… Ez nagyon jó hír – bólintott Nesca.

-Mit tehetnék? Hogyan tudok én segíteni? – érdeklődött Miko. – Ha mind összefognánk, talán sikerülne megállítanunk valahogyan. De lehet, hogy először időt kellene nyernünk. Időt ahhoz, hogy felkészüljünk. Hogy kitaláljuk, hogyan oldhatjuk meg ezt az egész… helyzetet…

-Na ja. A világvége egy egészen különleges helyzet – csipkelődött Nesca.

Miko nagy ártatlan szemekkel nézett rá.

Nesca nevetett volna, de a helyzet korántsem volt viccesnek mondható.

Világvége, világbéke – nagy szavak, amelyeket kis emberek előszeretettel használnak a nagy hatás kedvéért. Ezen elgondolkodott, és azon is, hogy olyan sokszor kiáltottak már világvégét az emberek, megjósolták a megjósolhatatlant, de eddig valójában sosem következett be. De mi van, ha most mégis? Derűs hangulatát azonban nem tudta beárnyékolni ez a feltételezés. Úgy érezte, minden rendben lesz majd. Nincs mitől félniük, nincs megoldhatatlan probléma. Vagy az is lehet, hogy valaki éppen ezt akarja elhitetni velük. Esetleg a hely varázsa a derű okozója. 

Töprengéséből a vezető hangja térítette vissza a valóságba. Mármint a „valóságba”… Ami sokkalta valósabb, mint arról valaha álmodott volna.

-A meglátásod nem rossz, ifjú – szólt Mikohoz a vezér. – Tervet kell kovácsolnunk. Nem hagyhatjuk, hogy még több vér folyjon. Nem engedhetjük, hogy rokonaink, barátaink és sok jó lény halála hiábavaló legyen.

-Egyetértek – felelte csendesen Nesca. Nagyon jó érzés volt, hogy végre talált valakit, aki ennyire megérti és átérzi a fájdalmát. Aki éppen arra gondol, amire ő.

Nem mintha Roanoke nem értette volna meg, hiszen ő is elveszítette a szüleit és sok mindenkit, aki fontos volt számára. És az egész korábbi életét, csakúgy, mint ő maga.

De Roanoke olyan mélyre zárta ezeket az érzelmeket, ezeket a fájó emlékeket, hogy Nesca semmit nem érezhetett ezek rezdüléseiből.

A nép túlélői nem csupán harcosokból, filozófusokból, vezetőkből álltak. Családok és barátok őrizték együtt a még élő jót és nap nap után küzdöttek az életben maradásért és a jobb jövőért.

-Bilu, vidd ki a gyermekeket, kérlek – fordult a vezető egy ősz halántékú, megtermett férfihoz.

-Máris – felelt Bilu, és feleségével együtt kiterelgették a néhány gyerkőcöt, akik a kis csapattal éltek.

-Ne, Bilu bácsi, én is hallani akarom – kérlelte konokul az egyik kisfiú.

-Nem lehet, ez most a nagyok dolga – csitította Bilu. – Majd ha ti is nagyok lesztek, részt vehettek a tanácskozásokon. De addig mars vissza a hálóterembe. Játsszatok valamit!

A gyerekek szépen libasorban kivonultak, de a panaszkodó kisfiú kifelé menet még zöld szikrákat szórt szét tenyeréből – valószínűleg akaratlanul.

-Kellene egy jó stratégia. Talán a meglepetés ereje a legjobb fegyver – gondolkodott hangosan Roanoke.

-A rajtaütés nem működik Arno és csatlósai esetében – felelte Olme, a vezér. – Megérezné a jöttünket. És nem csak ő, hanem azok is, akik őt szolgálják. Próbáltuk már, nem egyszer, nem is kétszer.

-Az nem olyan biztos – vetette ellen Roanoke. - Ha Miko lefoglalná az embereit – persze nem harccal, hanem azzal a képességgel, amellyel korábban is sikerült akaratukat és gonoszságukat rövid időre meggyengíteni -, talán el tudnánk bánni a Főúrral.

-A baj csak az, hogy őt nem tudjuk megsemmisíteni. És nem is tehetjük – szólalt meg Nesca.

-Nem tehetjük? – fakadt ki Miko. – Megölt egy halom embert… és más lényt… Elhozhatja a világvégét, és mi nem bánthatjuk?

-Nagyon emberien gondolkodsz. Túl emberien – szűkítette gondolkodóan résnyire a szemeit Olme.

-Talán mert ember vagyok? – vonta fel Miko a szemöldökét.

-Értsd meg, Miko – fordult hozzá Nesca -, ebben a világban más törvények uralkodnak, más szabályok szerint kell játszanunk.

-Meggyengíthetjük, de ha eltiporjuk őt és valamennyi hívét, a világ újra kibillen az egyensúlyából.

-De a jó felé, nem igaz? – kérdezte Miko. – Az miért baj? Ezt a mai napig nem értem. Biztos, hogy az egyensúlyt nem szabad megbontani?

-Mit kezdenének az emberek a csupa jóval? Úgy értem, az anyagi világ, amit teremtettetek, semmivé foszlana, ha nem lenne bennük semmi önzés, semmi kapzsiság, semmi gonoszság. De ez meg sem valósulhat. Hiszen – folytatta Nesca harciasan - nem létezhet egyik a másik nélkül. Nincs jó, ha nincs rossz. Nem létezik. Ha minden gonoszt elpusztítunk, a ti világotok ugyanúgy megszűnne létezni, mint ha Arno gonoszsága falja fel azt.

-Ez elég ködös fogalmazás, nem tudom, egy ember mennyire értheti meg – mondta Roanoke.

-Hát, lehet, hogy túl hülye vagyok – vakarta meg Miko a feje búbját. - Mert ez nekem mindig is magas lesz. Vágom, hogyan épül fel a világ. Vagy legalábbis azt hiszem. Mert ha megnézek egy embert, bárkit, van benne jó és rossz. Ha valamelyik kizárólagossá válik, az ember önpusztító lesz, vagy mások okozzák a pusztulását. Vagy ő okozza mások pusztulását.

-Mindegy, ebbe nem menjünk bele. Sajnos nem tehetjük meg, hogy egész nap filozofálunk – szólt Roanoke. – Szóval nem pusztíthatjuk el. De harcképtelenné kell tennünk. Attól még jó az ötletem – szerintem -, hogy így meg tudnánk állítani - szögezte le. - Ha a maguk csapata és a mi csapatunk összefog, együtt sikerülhet.

-Nincs más esélyünk – legyintett beleegyezően a vezér.

-Szerintem hibádzik az elmélet – ellenkezett Miko. – Nekem egyetlen dologhoz van képességem, ezt ti is jól tudjátok. A legnagyobb gonosz legyőzéséhez szükségetek van rám is. Valaki más terelje el a társai figyelmét.

-Nem – vágta rá meglepően határozott és ijesztő hangon a vezér. – Túl veszélyes.

-És mi nem az manapság? Ha egyensúlyt akarunk teremteni, minden esélyt meg kell ragadunk – válaszolt Miko.

-Nem. És ez az utolsó szavam.

-Talán nem bízik bennem?

-Nem erről van szó.

Miko azonban akkor, ott már nem tudhatta meg, mi baja van a vezérnek azzal, hogy segíteni szeretne. Hiszen nem véletlenül csöppent ide. Nem véletlenül van olyan képessége, ami más lényeknek nincs. Nem véletlenül akart Morto végezni vele. Tartanak tőle valamiért.

-Szerinted elég erős vagy? – érintette meg a vezér Miko karját.

-Igen – vágta rá a fiú. – Annak kell lennem. Az én szeretteim is ugyanúgy veszélyben vannak.

-Akkor megmutatom neked, amit én láttam. – Ahogy Olme megmarkolta a fiú karját, Miko egy erőteljes rándulást érzett a testében, majd mintha egy belső tévét nézne, úgy peregtek az események a szeme előtt.

Utcai harcokat látott, a VII. kerület szívében, ott, amerre ő is lakott. Rablók fosztogatták a boltokat, törték össze a kirakatokat. Egy férfi erőszakoskodott egy fiatal lánnyal. A barátok egymásnak estek és ütni-vágni kezdték egymást. Egy fiú apjával ordított, miközben könnyeivel küzdött, hogy „gyűlöllek, nem akarlak többé látni”. Egy csapatnyi katona fegyvereket gyártott és próbált ki, amely kísérletezésnek olykor ártatlanok is áldozatul estek. Az emberek lökdösődtek, hogy felférjenek a villamosra és egymást taposták. Egy betörő, miután kirabolta a lakást, ahová az ablakon át jutott be, egy éles késsel elvágta az idős bácsi torkát, akit álmából riasztott fel az üvegcsörömpölés. Egy állatmenhelyen borzalmasan bántak a pici helyre zárt kutyákkal, macskákkal. Az állatkertben pedig foglyul ejtett állatok a világ minden tájáról riadtan hátráltak a kíváncsiskodó és zavaró gyerekek és felnőttek elől. Egy laborban vegyi fegyvert készítettek terroristák számára. Tüntetők százai vonultak fel az utcákon és csaptak össze a rendőrökkel. Tizen- és huszonéves fiatalok csuklottak össze holtan, mintha csak bábuk lettek volna. Emberek rettegtek a bezárt falak mögött, elsötétített szobájukban, mert már nem mertek kimenni az utcára. Ők már tudták, mi rejtezik odakint. Egy metró aluljáróban tűz ütött ki, és az emberek egymást eltaposva igyekeztek a saját bőrüket menteni, hátrahagyva a lassúbbakat és az idősebbeket. A valaha biztonságos otthonokat feldúlták a kis falvakban is.

-Nee!!! – ordított fel Miko, majd kipattant a szeme és zihálva ugrott fel üléséről. Az orrából dőlt a vér. Amikor kitisztult a látása, akkor vette észre, hogy Nesca is felállva kiabál a vezérrel, aki meglepetésében elengedte Miko karját.

-Hát, ez nem esett jól – hanyatlott vissza a fiú a székre, de közben megtántorodott és a földre zuttyant.

Roanoke és Nesca karjánál fogva megemelték és visszaültették az ülőalkalmatosságra. Ő azonban továbbra sem tért magához.

-Mit művelt vele? – kiabált dühtől remegő hangon Nesca.

-Semmit – felelte a vezér higgadtan. De hangjában mintha enyhe bizonytalanság csengett volna. – Ő művelte saját magával. Nem befolyásolhatom, amit lát vagy amit érez. Csupán megnyithatok egy-két kaput segítségül.

Nesca csak fél füllel hallotta, mit mond a vezér. Két tenyerét Miko feje, majd arca fölé emelte. Roanoke is ott guggolt felettük és figyelt. Nesca szemét lehunyta és alig hallhatóan mormogott valamit. Miko nehézkesen kinyitotta a szemeit, majd óvatosan felült.

-Köszi – mondta Nescának.

-Nincs mit – szólt a lány szinte suttogva. – Még így sem vagyunk kvittek – kacsintott.

Miko visszaült a „székre”.

-Mit akart ezzel elérni? – kérdezte a vezértől. Ő szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna, Miko felállt és kisétált a helyiségből.

A szomszédos barlangszobában aztán összekuporodott egy sarokban, fejét két tenyerébe hajtotta és nem mozdult.

Nesca utánament. – Mit művelt veled? – kérdezte csendesen.

A fiú nem felelt. Rövid idő elteltével mégis megszólalt: - Egyre csak suttognak. Mormolnak. Imádkoznak. Egyre többen vannak. Nem bírom már hallgatni. – Haját túrta. Nescának az jutott eszébe, úgy fest a fiú, mint aki kezd megtébolyodni.

Miko tarkóját fogva ücsörgött tovább, és testével enyhén előre-hátra billegett.

Nesca kiviharzott a teremből és visszasietett Olméhoz.

-Árulja el, mit művelt vele! – szólt emelt hangon.

-Semmit. Az én egyik fő képességem, hogy a valóságot láttatom az emberekkel. Úgy látszik, ő mégsem viseli olyan jól, mint hitte. De tudnia kellett, miért akar meghalni.

Nesca idegesen az asztalra csapott, majd utasító tekintettel Roanoke-ra nézett és kiviharzott a teremből. Roanoke némán követte.

-Mi történt? – faggatta a fiú. Bár sejtette ő is.

-Nem tudom. De Miko nagyon kiborult. Csupa rossz dolgot láthatott és érezhetett, csupa fájdalmas dolgot. Azt mondja, suttognak, imádkoznak. Rettegő embereket hall. Érzi, amit éreznek.

-Akkor a Földön is nagy a gáz már – állapította meg a fiú.

-Igen. És nem tudom, hogy a saját népünk tagjaitól kérhetünk-e segítséget. Most már nem tudom, hogy bízhatunk-e bennük egyáltalán.

-Bízhattok – lépett a helyiségbe Olme. – Ti és mi ugyanazért harcolunk. Éppen ezért fel kell készülnünk mindenre. Tudnunk kell, mivel állunk szemben. Tudnunk kell, mit veszthetünk vagy nyerhetünk.

Nesca nem szólt semmit. Az járt a fejében, hogy akkor legalább egymást nem kellene bántaniuk. De ez az állítólagos vezér elvette Miko hitét és most nem tudta, mi lesz, hogyan folytatják a harcot. De mélyen legbelül érezte, hogy a vezérnek igaza van.

Mire Nesca és Roanoke aludni tért, Miko már békésen pihegett a sarokban, ahová korábban kuporodott.

Éjszaka azonban többször felült, és kattogtak a fogaskerekek az agyában. Próbálta összerakni a képeket és az érzéseket. És azon rágódott, hogy vajon mi lehet Anitával, és mi lehet édesapjukkal, és a barátaival. Jól vannak-e, vagy történt-e velük is valami szörnyűség. Mennyire jó lenne most a barátaival focizni. Milyen jó lenne azért izgulni, hogy hogy sikerülnek a dolgozatai.

Órákkal később a kimerültségtől végül mégis mély álomba zuhant.

Másnap reggel, mire Nesca és Roanoke felébredtek, Mikonak már hűlt helye volt.

Nesca álmos szemei azon nyomban kipattantak, és kirohant a helyiségből. Meg sem állt addig, amíg ki nem ért a barlangrendszerből a friss levegőre.

-Miko! – kiáltozott az erdő irányába. – Miko, gyere elő! Kérlek! Kérlek! Nem veszíthetlek el újra. Most, amikor végre megtaláltalak. Amikor annyi mindent átéltünk már! - Semmi válasz. – Miko! Ezt együtt kell végigcsinálnunk. Nélküled nem fog sikerülni. Tudod, hogy nem véletlen, hogy idekerültél. Feladatod van. Én egyetértek veled. Nagyon fontos vagy. Az emberiségnek, a mi világunknak és… és nekem is. – Nesca fel-alá sétált, benézett minden fa és bokor mögé. Minden zörrenésre megpördült, hátha bajtársát látja valahol kuporogni. De a fiú nem került elő.

-Miko, gyerünk, szedd össze magad! Sokkal erősebb vagy te ennél! – szólt a lány parancsolóan.

Miko azonban a füle botját sem mozdította. Ott kuporgott egy fa tetején, a sűrű lombkorona védelmezően takarta el a fürkésző tekintetek elől.

Amikor Nesca már teljesen átfagyott, és több mint egy óra hosszat kereste a fiút és könyörgött neki, feladta és visszavonult a jó meleg, fedett barlangszobába.

-Nem találtad meg? – érdeklődött Roanoke.

-Nem, nyoma sincs sehol - csóválta a lány a fejét. – Egyszerűen nem értem. Hová tűnhetett? Illetve… azt megértem, hogy miért ment el. Én tizenöt éven át bujkáltam. Nem akartam, hogy bárki is lásson. Nem akartam kommunikálni senkivel.

-De most, ilyen időkben ezt nem teheti meg a srác. Szükségünk van rá, és ezt ő is tudja. Be fogja látni. – Roanoke vigasztalóan átkarolta a lány vállát.

-Hjaj, remélem – sóhajtott Nesca, és a fiú vállára hajtotta a fejét.

Nesca egész nap folytatta a keresést. Folyamatosan kint mászkált a környéken. Meditálni nem mert, Roanoke pedig nem volt elég ügyes az efféle kutatásokban.

Az erdőbe azonban ő is Nescával tartott és segített bejárni minden zegzugot, végignézni minden fát és fűcsomót.

Miko alig érzékelt valamit a külvilág rezdüléseiből. Fázott ott a fa tetején ücsörögve, éhes, szomjas és kimerült volt, de ennek egyáltalán nem volt tudatában. Csak ült ott, és egyre ugyanazok a rémképek peregtek a szeme előtt. És újabbak és újabbak. Az emberi gyarlóság, gonoszság rémképei. A Föld, ami egyértelműen pusztulásra ítéltetett mára. Miért kellene megmenteni?, gondolta. Mi értelme lenne? Igaz, elveszíti a családját, a barátait, ha megsemmisül a világ. Igaz, nyoma sem marad mindannak, amit az ember annyi évszázadon át felépített. De megéri. Igen, határozottan megéri. Véget ér ez a sok szenvedés, és a szerettei is biztonságban lesznek. Véget ér ez a mérhetetlen sok fájdalom. Az embereknek nem kell többé rettegniük. Nem kell félniük már, hogy szeretteikre támad egy pszichopata, vagy egy bankrabló. Nem kell rettegniük, hogy éhen halnak, hogy nem lesz elég a fizetésük. Nem kell harcolniuk. Nem kell tűrni mindent ott, ahol egyre több a rossz és mára már alig maradt jó. Pusztuljon hát az a kis jó is, megéri az áldozatot. Végre béke lesz. Mindenki békésen alhat. Mindenki jó helyre kerül. Csak hagyni kell, hogy Arno és a fia bevégezze a dolgát. Mi sem egyszerűbb ennél.

Fel sem tűnt Mikonak, hogy dühtől tajtékzó gondolatai miatt ismét eleredt az orra vére. Félig transzban kuporgott a faágon, mozzanatlanul.

Alkonyodni kezdett.

Nesca valami oda nem illő neszre lett figyelmes. Csöpp-csöpp-csöpp. Valami csöpög. De nem esik az eső. A hang irányába vette útját. Legjobb képessége szerint kiélesítette látását és a hang forrását fürkészte tekintetével. Végül meglátta. Valaki ült fent a faágon. Nesca nem merte megszólítani. Csendben felmászott hát a fára, és amikor felért, Mikoval szemközt letelepedett egy másik ágra. Miko fel sem nézett, noha homályosan tudatában volt, hogy már nincs egyedül. Kissé úgy festett, mint egy autista kisfiú, aki képtelen kommunikálni a külvilággal, viszont sokkal mélyrehatóbban átlátja a nagy összefüggéseket.

Nesca lassan, óvatosan a fiú karjára tette a kezét. Miko enyhén felemelte az állát, de nem nézett fel.

-Nem… nem érek rá éppen – motyogta önkívületben.

-Dehogynem. Miko, be kell mennünk. Hideg van, és biztosan éhes vagy. Na, indulás – parancsolta anyáskodóan, de a fiú továbbra sem reagált. Nagyon is tudta, mit érez most. Átérezte minden porcikájában.

Úgy döntött, ha Miko nem megy le, akkor ő is ott marad vele. Segíteni képtelen volt. De ott volt vele. Vele, az egyetlen igaz barátjával. Csak ült mellette némán, amíg fel nem kúsztak az égre ismét az ikermeteoriták. És azután is.

Roanoke reggel kiment hozzájuk. Tudta, hogy Nesca merre van, mert olyan erős kapocs fűzte össze őket, hogy érezte jelenlétét. Ezért nem zavarta őket egész éjjel. Helyette terveket kovácsolt magában. Egész éjszaka azon töprengett, hogy Arno mit tervezhet. Mi lehet a következő lépése a sakkjátszmában. És hogy ők mit tervezzenek. Túl sokra nem jutott, de néhány jó ötlet azért felmerült fejében.

Odaért a fához, ahol Nescáékat sejtette. Nesca a földön térdelt előrehajolva. Roanoke nem értette, mi történhetett, ezért odafutott, hogy kiderítse.

-Elvesztette az eszméletét. Egyszer csak lezuhant a fáról, és azóta meg se mozdult. Mindent megpróbáltam már – zihálta a lány. Miko orra, álla, ruhája és körülötte a fű csupa vér volt. Nem moccant. Úgy festett, mint aki már nem is él. Arca falfehér volt.

-Engedj ide – tolta finoman odébb Roanoke a lányt. Bal kezét tenyérrel lefelé végighúzta Miko fölött, a feje búbjától a talpáig. Azután fülét a mellkasára tette. – A szíve még ver. De nem AKAR magához térni.

Nesca Miko homlokára tette a kezét.

-Miko! Figyelj rám! Fogd már fel végre, hogy szükségünk van rád! Nem adhatod fel éppen most! Szó se lehet róla, nem engedem. Kelj fel azonnal! Nem hallod?!

Miko szemhéja mintha enyhén megremegett volna. Nesca folytatta. – Ezt mind tudtad eddig is. Tisztában voltál vele, milyen a világ. Hiszen benne éltél. Mégis küzdöttél. Harcoltál mindvégig akkor is, amikor nem láttál kiutat. Nem így van?

Miko azonban továbbra is úgy feküdt ott, mint egy darab fa.

És akkor az erdőt irtózatos robaj rázta meg. A föld szédült táncba kezdett. Nesca egy fának esett. Roanoke megpróbált utánakapni, de elkésett. Őt a következő rengés csapta teljes erőből a földhöz. Levegő után kapkodott. Nesca feje vérzett. Azt gondolták, Arno újra rájuk talált és beveti az eddig is jól bevált módszerét. De akkor a fák rejtekéből lassan kibontakozott valami. Vagy valaki. Nesca sosem látta még, de tudta, ki ő. Érezte.

Miko úgy pattant fel fektéből, mintha rugóra feküdt volna. Szeméből olyan düh áradt, amilyet még sosem láttak rajta.

Az alak nem mozdult. Egy helyben állt és merően bámulta a három fiatalt.

Majd magasba emelte két kezét, lassú mozdulatokat írva le az ég felé, mire egy egész csapat varjú jelent meg az égbolton. A madarak sötétségbe borították az eget. Majd az alak tett egy újabb kézmozdulatot, mintha vezényelne, ezúttal Nescáék felé, és a varjak támadásba lendültek.

-Nee! – kiáltotta Nesca, kezeivel védve arcát a madarak éles csőrének döféseitől. Roanoke meglegyintette a kezét, és a madarak – mintha egy láthatatlan ostor csattant volna rajtuk – félkörívben suhantak vissza, fájdalmas károgások közepette.

Éjfekete tollak szállingóztak közöttük.

Miko mozdulatlanul állt. Majd lassú léptekkel elindult előre, mit sem törődve a madarak csípéseivel az arcán, a kézfején.

Az alak láthatóan hátrahőkölt – meglepődött.

-Tudtam, hogy eljössz – szólalt meg Miko.

Nesca boldog volt, hogy Miko magához tért, ugyanakkor teljesen kétségbeesett, hogy mit művel a fiú. De nem mert megszólalni.

-Hát igen. Több dologban hasonlítunk, mint hinnéd – felelte Morto.

-Tévedsz – válaszolt Miko. - Egy cseppet sem hasonlítunk.

-Fogadjunk? – kérdezte Morto provokáló hangon. Majd újabb csapást mért a három fiatalra: egy egész sáskahadat zúdított a nyakukba a semmiből.

Nesca és Roanoke ijedten hessegették el a zúgva repülő kis szörnyetegeket. A sáskák nem közönséges rovarok voltak. A növények cseppet sem érdekelték őket, helyettük Nescáékat célozták: ruháikat tépték, hajukba csimpaszkodva haraptak. Miko – ügyet sem vetve rájuk –még közelebb sétált Mortohoz. Úgy érezte, többé már semmitől sem fél.

Morto is közelebb lépett. Arcán elégedett derű jelent meg és elkapta Miko karját.

Miko újra azt érezte, amit egykor ágyában fekve: hogy azon nyomban megfullad, és előtör minden rossz emlék, minden fájdalom, minden negatív érzés.

Morto azonban néhány másodperc elteltével váratlanul elengedte a fiút és zihálva roskadt össze.

-Mi a franc volt ez? – nyögte. Lassan felegyenesedett. Még dühösebb volt, mint eddig, de Miko a szemében valami rémületfélét vélt felfedezni.

-Mint már mondtam, tévedsz. Egy cseppet sem hasonlítunk. Ráadásul te sokkal gyengébb vagy – válaszolt Miko higgadtan.

Morto egy dühödt ordítás közepette megpördült saját tengelye körül, miközben két kezével úgy suhintott, mintha a levegőt akarná egy láthatatlan karddal kettészelni.

Nesca és Roanoke ekkorra – miután rengeteg sáskát eltapostak és elzavartak – Miko mellé értek. Tenyerüket előretartva védték magukat és egymást a várható ártásoktól. Kezeikben halványkék szikra villódzott. Miko továbbra is higgadtan és mozdulatlanul állt ott.

Morto egy újabb csapással vörös izzást zúdított rájuk. Roanoke tenyeréből kilövellt a kék fény és eltalálta Mortot. Az energia a gonosz fiú halántékát érte. Ő ettől kissé megtántorodott, de egy kis égésnyomtól eltekintve más baja nem esett. Fokozott dühvel legyintett egy jókorát, és egy újabb vörös villanást küldött támadója felé. Roanoke előreugrott, de lassú volt, nem tudta időben kivédeni az ártást. A vörös fénynyaláb végigszántott a mellkasán.

A vágás nyomán vér serkent és a fiú térdre rogyott, majd elterült a sáskáktól hemzsegő földön.

-Nee! Ez nem lehet! – ordította Nesca, és tehetetlen dühében óriási erejű kék lángokat vágott Mortohoz. A fiú azonban ügyesebb volt: vörös lángjával még időben hárította a felé küldött átkokat. Nesca könnyeitől alig látva sebtében Roanoke fölé hajolt és gyengéden megfordította a fiút. Majd miután látta, hogy már nem mentheti őt meg, hangos zokogásban tört ki. Még ha meg is tanulta, hogyan kell gyógyítani, már túl késő volt.

Néhány másodperc után felállt, mintha egy láthatatlan erő húzta volna magával, és már száguldott is Morto felé. Miko elkapta a karját, és bár érezte, hogy ekkora erővel még sosem találkozott, sosem taszította még semmi ennyire a mélybe, nem engedte el. Sokkal nagyobb gonosz erő járta át a lányt, mint legutóbbi küzdelmük alkalmával, pedig az is borzalmas volt és kis híján végzetesnek bizonyult mindnyájuk számára.

De Miko is megváltozott. Valamiért erősebb lett. Talán a gyakorlás miatt, de valószínűleg leginkább azért, mert már nem érdekelte semmi. Ezúttal sokkal könnyebben sikerült erejét kiterjesztenie. Kitartóan szorította Nesca kezét, egészen addig, amíg a lány szeméről lassan oszlani kezdett a köd.

A lány újfent zokogásban tört ki és kitépte magát Miko szorításából.

Morto eközben érdeklődve figyelt – láthatóan remekül szórakozott.

-Miko, miééééért?? – ordított Nesca barátjának.

-Nem ez a módja – felelte a fiú csendesen, de meggyőzően. – Ő sem akarná ezt.

Abban a pillanatban a vezér és társai kirontottak a barlang-lakból és egy sor irdatlan erejű ártást küldtek Morto felé. Morto pördült egyet és a következő pillanatban már csak hűlt helyét találták.

Úgy látszott, megrettent a hirtelen túlerőtől.

-Miért nem tudtak előbb jönni? – kiabált velük Nesca és visszaroskadt Roanoke mellé.

-Nesca! – szólította meg halkan Miko. – Gyere! – Megpróbálta óvatosan megfogni a lány kezét. Nesca azonban még hamarabb elrántotta a karját. – Hagyj békén! – szólt rá Mikora és gyilkos tekintettel nézett a szemébe.

-Kérlek… - szólt ismét a fiú.

-Hagyj békén, nem érted? – sziszegte. – Menj el! Te tehetsz az egészről! – Azzal újra elsírta magát és elrohant.

Miko szívén ezerszeresére nőtt az ólomsúly. Eddig is úgy érezte, nem kellett volna olyan hülyének lennie, hogy a többieket is veszélybe sodorva nyíltan szembeszáll Mortoval. Az, hogy már nem akar élni, még nem ok arra, hogy a barátait is kinyírassa.

Ráadásul ő tudott volna védelmet képezni. Olyat, amilyet a többiek nem. Bár nem biztos, hogy ez Morto ellen is hatásos lett volna. Hiszen ő nem kőszikla. Habár leginkább olyan. Igen, mint egy kőszikla, amibe beömlött a mocskos esővíz és ettől belülről rohad, gondolta dühösen, gyűlölettel telve.

Bekullogott az ajtón, ügyet sem vetve a kapuban ácsorgó emberekre, akik talán őhozzá szóltak. Szeme sarkából még látta, ahogy Roanoke teste semmivé foszlik a földön.

Azután nem hallott és nem látott semmi egyebet. Bár ne is érzett volna! Azt hitte, rosszabb már nem jöhet. De mégis mindig van rosszabb. Mindig van…

Besétált a „szobájukba” és leült a legtávolabbi, sötét sarokban. Nem tudta, mennyi ideig ült így, amikor Nesca megjelent az ajtóban.

-Hé! – szólt a fiúnak. - Miko! Ne haragudj rám, kérlek.

Miko lassan felnézett.

-Tudom, hogy nem a te hibád. Én csak… én csak…

-De, az én hibám, Nesca. Én is tudom jól.

-Nem, dehogy. Sem te, sem én nem tehetünk róla. És a többiek sem. Csak egyvalaki. És megesküszöm rá, hogy ő megfizet ezért – fejezte be csendesen, de annál eltökéltebben.

A szoba egyik távolabbi szegletében egy darab papír és egy lúdtoll hevert, és egy kis tinta kinézetű üvegcse. Erre kezdték el közösen tervezgetni, hogy mit fognak tenni, hogy felszabadíthassák a rabszolgákat és megmenthessék a világot. De azóta minden megváltozott. Mikot megtörte a világ, Roanoke pedig halott.

Nesca sercegésre figyelt fel. Lassan felnézett.

A penna egy láthatatlan kéz által karistolva írt egy papírdarabra. Óvatosan közelebb sétált, hogy megnézze, mi történik.

„Ne bánkódj. Szeretlek. Harcoljatok! Roanoke”

Ez állt a papíron. Nesca értetlenül bámulta a leírt szavakat. Újra meg újra elolvasta őket.

Lassan Miko is odabotorkált és megnézte, mi történt.

A papír láttán hevesen megölelte a lányt, aki újra sírni kezdett. De lassanként megnyugodott, majd álomba merült.

Miko azonban most sem aludt. A távoli sarokból nézte, hogyan forgolódik a lány álmában és nagyon fájt érte a szíve.

Másnap reggel Nesca úgy érezte, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna. Ezerszer újra és újra lejátszódtak lelki szemei előtt az előző nap borzalmas eseményei.

Talán még éjszaka van. De nem, már reggelnek kell lennie. Érezte, hogy már reggel van. De látni nem látta: koromsötétség honolt körülötte. Csendben felkelt, és óvatosan, hogy ne ébressze fel a többieket, kiosont a barlang-lakból.

Ahogy felnézett az égre, az egyértelműen az ő hangulatát tükrözte. A sötét égboltot vérvörös és sötét narancsszínű foltok tarkították. Az ikermeteoriták nem keltek fel.

Visszasietett, hogy mégis felébressze Mikot.

-Miko! Ébredj! – rázta meg óvatosan a fiút. Mikonak azonnal kipattant a szeme és felült.

-Mi történt? – kérdezte feszülten.

-Valami nagy baj van. Gyere, megmutatom.

Kisiettek a szabadba, és Miko is döbbenten tapasztalta ezt a félelmetes változást.

-Te jó ég! Arno már a Napot is eltakarta tőlünk?

-Attól félek, igen. Márpedig úgy még sokkal nehezebb lesz minden. A harc, a védekezés, minden…

A többi ember is kisereglett és rettegve suttogtak-beszélgettek, és az égre mutogattak.

-Ez már tényleg a vég kezdete – sétált oda a fiatalokhoz Olme, a vezér. – Nincs vesztegetnivaló időnk.

-Egyetértek – vágta rá Nesca.

-És hogy érzed magad? – lépett oda a lányhoz Leila.

Nesca válaszképpen haloványan bólintott, hogy minden rendben vele, de egyebet nem tudott mondani.

-Hozzá kell látnunk a csapatszervezéshez és a tervek kovácsolásához – közölte Olme.

-Vagy üssünk rajtuk most. Lehet, hogy nem győzhetünk, de meg kell próbálnunk mindent, amit megtehetünk – felelte Nesca eltökélten.

-Megértelek, lányom – tette Olme nyugtatásképpen a kezét a lány vállára. – Hidd el, mi is alig várjuk a napot, amikor megütközünk velük és véget vethetünk ezeknek a borzalmaknak. De nem tehetjük. Tizenhatan vagyunk összesen, ha jól számoltam. Ők pedig több százan lehetnek. És nem hiszem, hogy a barátod képességei segítségünkre lehetnek. A velejéig gonoszak ellen valószínűleg nem hat Miko ereje. A biztos halálba rohannánk. Én nem vagyok hajlandó ilyen módon feláldozni népünk maradékának életét. Ezt meg kell értened.

-Maga értse meg, hogy nincs más esélyünk. Ha nem kelnek fel az ikermeteoriták, elpusztulnak a növények, majd az állatok, mert nem jutnak táplálékhoz. Így mi is hamarosan éhen halunk. Biztosan itt akarnak várni, amíg Arno rajtunk üt és mindnyájunkkal végez, majd elpusztítja mindkét világot? – Nesca már szinte harsogott. Indulattól vezérelt hangja el-elcsuklott olykor. – Hiszen épp az imént mondta, hogy nincs vesztegetnivaló időnk!

-De nem indulunk háborúba. Még nem!

-Ez az utolsó szava?

-Ez.

-Rendben.

Nesca beviharzott „szobájukba” és sietve összepakolta azt a néhány holmit, amit útja során mindig magával vitt. Egy kevéske élemet is bedobott a kis, levelekből és virágszárakból font táskába.

Miko utána rohant.

-Mit csinálsz? 

-Megkeresem Arnot és Mortot. És megölöm őket.

-De nem indulhatsz el egyedül.

-Dehogynem.

-Nem, mert veled megyek.

-Jó, gyere – felelte Nesca, és úgy érezte, hogy valójában ha Miko nem akart volna vele menni, erőszakkal is magával vonszolta volna. Hiába tudta, hogy a fiú nem tehet semmiről, mégis neheztelt rá Roanoke halála miatt és azt kívánta, a fiú igenis tartson vele és segítse őt, ez a minimum.

Néhány perc múlva búcsú nélkül nekivágtak az ismeretlennek.

Miko sejtette, mi dúl Nesca lelkében, és egyetértett azzal, hogy azonnal cselekedniük kell.

A hosszas tervezgetéssel csak azt érik el, hogy Arnoéknak idejük lesz felkészülni, és közben mindent lerombolnak, ami még esetleg megmaradt.

És talán a Föld sem bírja már sokáig. Borzalmas lehet ott is a helyzet.

-Na és merre induljunk? – kérdezte útközben Miko.

-Amerre visz a lábunk. Arno tudja, hogy őt keressük, és meg fog találni.

-Rendben.

Napokon át bandukoltak, meneteltek, de életnek semmi nyomát nem lelték. Kimerültek, éhesek és szomjasak voltak és fáztak is. A kegyetlen, fagyos időjárás nem volt tekintettel a kint alvókra.

-Biztos vagy benne, hogy Arno megkeres minket? – tette fel a kérdést egyik este Miko. Talán akkor szólaltak meg aznap először. Nesca gyásza olyan mély volt, olyan friss, hogy egyelőre képtelen volt kommunikálni.

-Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos.

-Helyes – felelt a fiú. – Azt szeretném még tudni, hogy mi lehet az, amit Arno annyira keres. Mi lehet az a kincs, amiért a rabszolgákat hosszú ideje dolgoztatja.

-Ez engem is nagyon érdekelne. De sajnos a fejébe nem merek belenézni még egyszer.

-Ne is tedd.

-A kincs talán valami olyasmi, amitől még erősebb lesz. Valami, amivel könnyedén uralhatja a világot.

Hamarosan álomra hajtották fejüket egy fa tövében. Miko többnyire őrködött, fülelt, mert még mindig elég volt neki az a néhány óra alvás, bármilyen kimerült is volt.

Éjjel azonban – már amennyire tudták, hogy éjjel van, mert egyre inkább lehetetlen volt megállapítani – furcsa neszre figyelt fel.

Talpra szökkent és a zaj forrását kereste tekintetével. Nesca is felriadt és Miko ijedtében ugrott egyet, ahogy a lány megfogta a karját a sötétben.

-A szívbajt hozod rám – közölte.

-Bocs.

-Valami vagy valaki jár itt.

-Igen, szerintem is. – Nesca fellobbantotta tenyerében a Roanoke-tól tanult módszerrel működő kis kék lángot, és megpróbálta megvilágítani a közeli tájat, mert enélkül az orruk hegyéig sem láttak.

-Újra ketten, mint a régi szép időkben – suttogta Nesca.

-Na igen. Várj! Arra! Valaki elfutott ott! – mutatott a fiú enyhén balra. Fejében hirtelen táncot járt az összes régen látott horrorfilm, és nem igazán akaródzott neki megnézni, mi szaladt el előttük.

De Nesca már el is indult arrafelé, és nem hagyhatta magára.

Óvatosan lépkedtek, hogy nem tudassák az illetővel akaratlanul, hogy jönnek, és mert folyton-folyvást belegabalyodott lábuk egy-egy növénybe, ami igencsak megnehezítette a sötétben osonást. Az árny újra és újra felbukkant egy-egy századmásodpercre, majd ismét eltűnt. Kitartóan követték.

-Aú! – kiáltott fel Miko, mert elbotlott egy kidőlt fa ágában és előrezuhant. És csak gurult és gurult, lefelé a lejtőn. Nesca – nem foglalkozva azzal, hogy észrevehetik őket – utána iramodott.

-Miko! Merre vagy? – rohant lefelé, de a fiút sehol sem látta. Végül mégis megpillantotta: jóval lentebb feküdt egy gödörben. Bizonyára megütötte magát.

Oldalazva lesietett a domboldalon, de mielőtt a fiú fölé hajolt volna, meglátta: rájött, hogy megtalálták, amit kerestek.

A domb aljában egy irtózatos sereg menetelt szigorúan rendezett sorokban. Gyilkos katonák.

-Jól vagy? – hajolt le Nesca Mikohoz és a karját megmarkolva felsegítette.

-Kösz, jól – simogatta a fiú sajgó hátát és tomporát. – Úristen, mik ezek?

-Arno serege – suttogott Nesca. A több száz „katona” rendületlenül menetelt előre. Valószínűleg parancsot kaptak valamire.

-Mi a franc… - kezdte Miko, de benne rekedt a szó. – Ezek nem emberek – nyögte elfúló hangon.

-Hogy érted ezt? – vonta össze Nesca kétkedően a szemöldökét.

-Hát te nem érzed? Nincs lelkük. Ezek lélektelen szörnyszülöttek.

-Úgy érted, nem is gonoszak, hanem egyáltalán nincs lelkük?

-Ezt mondom, igen. Mintha robotok lennének. Mostanában… mostanában valahogy egyre erőteljesebben érzek érzéseket, érzeteket, ami eddig minden lényt jellemzett, akivel találkoztam. De náluk semmit nem érzek. Mintha… olyanok, mint a robotok, igen…

A hátuk mögött megmoccant valami.

-Mi a… ááá… - kiáltott Nesca, és Miko is hasonlóképpen vélekedett, amikor a surranó árny a hátuk mögé lopózott, megragadta őket és hatalmas erővel mindkettejüket a mélybe dobta. Ők csak gurultak a lejtőn, és egyenest a sereg lábai előtt landoltak.

-Gyere! – rántotta félre Mikot a lány, mert kis híján eltaposták őket. A katonák nem vették észre, hogy ott vannak, rendületlenül meneteltek tovább.

Akkor azonban az árnyék egy jól irányzott ugrással utánuk vetette magát. És már látták az arcát. Morto volt az.

-Tudtam, hogy megtalállak – sziszegte Nesca fogait csikorgatva.

-Hé, fiúk! – kiáltott Morto a katonáknak. – Fogtunk két jómadarat!

A lélektelen emberek egyszerre fordították arra torz arcukat, majd lapátkezeikkel megragadták a két fiatalt és a magasba emelték őket.

-Vigyétek őket a Főúrhoz! – parancsolta Morto.

Nesca és Miko hiába kapálózott, hiába próbáltak ellenállni, semmit sem tudtak tenni. Nesca rúgta-ütötte fogva tartóit, ahol érte, de azoknak ez meg se kottyant.

Egy poros, piszkos raktárszerű épületbe cipelték és ott a földre dobták őket. Hátukat fájlalva ültek fel.

Ahogy szemük hozzászokott a félhomályhoz, felfedezték, hogy rajtuk kívül még sok ember van a helyiségben. Azok barátságtalanul mérték végig őket tekintetükkel.

-Jó napot! – köszönt Miko.

Egy magas, sovány férfi lépett eléjük. Úgy negyvenéves lehetett, de a szeme alatti karikák és ráncai hatására legalább tíz évvel többnek látszott.

-Kik vagytok? – tudakolta a férfi.

-Foglyok. Csakúgy, mint maguk, ha jól sejtem – válaszolt Miko. – Hogyan kerültek ide?

-Azok, akik ellenszegülnek a Főúrnak, itt végzik. Nem bíznak abban, hogy tudnak minket irányítani. Már rabszolgáknak sem vagyunk jók. Ezért bezártak ide. Hogy ezután mi következik, jobb, ha nem tudjátok.

-Nem próbáltak meg elmenekülni? – tudakolta Nesca.

A férfi keserűen felnevetett. – Semmi értelme nem lenne. A birtok hatalmas, és vagy az őrök, vagy a Főúr, vagy a fia azonnal kiszúrja a menekülőket. Sokan megpróbálták már. Láttuk. – Tekintette elhomályosult és elfordította a fejét.

-Beel neje is a menekülők közt volt – tette hozzá egy idősebb nő. – Nem tudtunk nekik segíteni.

-Meghaltak? – tudakolta Miko csendesen.

-Rosszabb.

Ekkor azonban csevegésüket félbeszakította a suhogva kitáruló ajtó.

-Fogd őket – mutatott Arno egyik szolgálója egy férfira és egy fiatalabb nőre. - És őket is!- parancsolta Nescára és Mikora mutatva. A „nem ember” megragadta egyiküket, társai pedig a többieket, és kicipelték a helyiségből.

A tájat fák keretezték odakint. Az erdő sűrűjébe cipelték a négy foglyot, majd gyors mozdulatokkal egy fához kötözték őket.

-Mi lehet az az épület? – bámulta Miko a nem messze lévő, hosszúkás, göcsörtös falú kőépületet.

-Nem tudom, Miko – felelte Nesca. – De valahogy most ez érdekel a legkevésbé – nyögte, ahogy megpróbálta kiszabadítani magát a kötelek szorításából. Azon agyalt, vajon milyen módszerrel, melyik tanult vagy nem tanult képességgel tudná meglazítani vagy elvágni a köteleiket. Nem sok ideje maradt azonban ezen gondolkodni, mert akkor eléjük lépett az, akivel annyira várták a találkozást, remélték, hogy rájuk talál és végezhetnek vele: Arnoval. De a helyzet közben megváltozott. Nagyon úgy tűnt, hogy nem sok esélyük van rá, hogy legyőzzék. Őt, a fiát és egy egész hadsereget.

Ha Arnot és Mortot sikerülne kinyírni vagy legalább elvenni az erejüket, a katonák valószínűleg nem támadnának. Hiszen egyértelműen ők irányítják ezt a hatalmas sereget, morfondírozott Miko egy pillanat törtrésze alatt.

-Tudtam, hogy eljöttök – sziszegte Arno fekete csuklyája alól.

-Tudtuk, hogy tudni fogod – vágta rá Nesca ellenséges hangon.

-Mégis egy fához vagytok kötözve – tárta szét Arno tanácstalanul két karját.

-Mégis megölünk – harsogta a lány.

Arno mély, gurgulázó hangon felnevetett.

-Igazán? Becsülöm a bátorságodat. De más módja is van annak, hogy győzz. Állj át az én oldalamra. És akkor a barátodat is szabadon engedem. Elvégre… rokonok vagyunk.

Nesca gúnyosan elmosolyodott, bár csuklójába és bokájába fájdalmasan bevágtak a köréjük tekert kötelek. – Körülbelül annyira látom értelmét veled egyezkedni, mintha egy kobolddal alkudoznék. És én sajnálom a legjobban, hogy rokonok vagyunk – sziszegte a férfira.

-Meg fogod te még gondolni magad. Tudom, mert láttam – válaszolta a Főúr higgadtan.

-Igazán? Erre ne vegyél mérget! – Nesca arca úgy festett, mintha menten felrobbanna a dühtől. – Vagy tudod, mit? Inkább vegyél! Jó sokat! – Arno nem méltatta válaszra.

-És te… gyenge kisfiú – fordult most Mikohoz. – Tényleg azt hiszed, hogy lehet esélyed? A te jövődet is láttam. Nem bírod már sokáig. A te képességed a legszörnyűbb átok, amit bármilyen lény birtokolhat. Pláne, ha túlteng benne a jóság.

-A jövőt mi alakítjuk – felelte Miko. – És én mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik.

-Ezt el is hiszem, kisfiú – szólt Arno továbbra is higgadtan. – De hát az vajmi keveset nyom majd a latban. Ti emberek azt hiszitek, képesek vagytok bármire. Csodát tenni… Nevetséges – kacagott fel újra a Főúr. Ettől a kacagástól égnek állt Miko karján a szőr.

-Morto! – szólt kissé emeltebb hangon Arno. Fia abban a minutumban megjelent mellette, mintha a semmiből érkezett volna. Útvonalát fekete porfelhő kísérte, mintha egy sötét forgószél robbant volna oda közéjük.

-Reméltem, hogy még találkozunk, amíg életben vagytok – mosolyodott el ő is.

-Remény? – nevetett fel Nesca. – Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtad. Ez a fogalom számodra teljesen idegen lehet.

-Valóban – vakarta meg állát a fiú. – Most, hogy mondod… De azt hiszem, a te számodra is. Miután a kis szerelmedet már hiába várod vissza. Nem akarsz inkább te is utánamenni?

Nesca érezte, hogy féktelen dühbe gurul. Akkora erő gyűlt fel benne, hogy a kötelek egy szempillantás alatt leégtek róla. Talpra szökkent és közvetlenül Morto elé állt, farkasszemet nézve vele. És behúzott neki egy hatalmasat.

Morto az ütéstől kissé hátratántorodott, és kikerekedett szemmel, döbbenten bámult a lányra.

-Erre nem számítottál, mi? – dühöngött a lány, némi csekély elégtételt érezve legbelül.

-Ne nevettess – fintorgott Morto. – Emberi módszerekkel próbálsz nekem ártani?

-Tudom, hogy halálra verni nem tudlak. De azért jólesett – mosolyodott el Nesca. – És egész szép kis monoklira tettél szert.

A Főúrra eközben nem is figyeltek. A lélektelen sereg néhány tagja újabb foglyokat kötött a fához: egy hét-nyolcéves kinézetű kisfiút és édesapját, egy harmincas évei elején járó, megtört férfit, egy idősebb nőt és egy tizenéves lányt.

-Morto, éhes vagy? – fordult Arno a fiához.

-Miazhogy! – vigyorgott Morto, majd forgószél módjára odasuhant a foglyokhoz, akiknek néhány pillanat múlva csak a jajgatását, könyörgéseit hallották. A kisfiú felsikoltott. – Nem kapok levegőt! Megfulladok! – kiabált kétségbeesetten.

Mire Nesca kiszabadította Mikot – ami mindössze néhány másodperc lehetett -, a sikolyok és kiáltások elhaltak és néma csend ült a tájra.

Morto komótos léptekkel visszasétált apjához.

Nesca elborzadva bámulta az áldozatokat, és legszívesebben bömbölve zokogott volna, de igyekezett ezt nem láttatni. Miko a döbbenettől nyelni sem bírt.

-Hogy tehetted ezt, mocsok? Ártatlan emberek voltak! Gyerekek! – ordított Nesca torkaszakadtából.

-Ezek? Ártatlan emberek? Szörnyű tettekre képesek ezek. Nem is hinnéd, mikre. A kicsik pedig még rosszabbak lesznek, mire megnőnek. Egyre fejlettebbek. Ráadásul szükségem van az energiára. – Morto körvonalai koromfeketén izzottak. Annyi erőt merített ebből a néhány emberből, hogy még ezerszer félelmetesebbnek tűnt, mint ez idáig. Miután minden lelkierejüket, minden akaratukat elszívta, testük nem bírta a sok szenvedést, és holtan csuklottak össze. Nesca, borzasztó erőt érezve magában, egy pillanat alatt elkapta Miko karját és suhanni kezdtek a fák közt, olyan őrületes sebességgel, hogy Miko gyomra teljesen felkavarodott.

-Hová megyünk? – kérdezte a fiú szinte kiabálva, hogy Nesca meghallja a szél fütyülése közepette.

-El innen! – válaszolt Nesca. – Nem tehetjük ezt! Hülye voltam és elvakult. Nem lehetek ennyire önző. Ha most megöletjük magunkat, a világ attól még nem jön rendbe, és ezt a sok ártatlant mind veszni hagyjuk. Más ötlet kell – zihálta a lány.

A következő, amire emlékeztek, mindössze annyi volt, hogy valami teljes erőből szembeszáguld velük és akkorát taszít rajtuk, hogy úgy érzik, a mellkasuk a hátuk túlfelére kerül. Azután se kép, se hang.

Újra egy sötét, nyirkos, kongó raktárépületben tértek magukhoz.

Nesca köhögve-prüszkölve felült a porban. Hörögve szívta magába az éltető levegőt. Mellette egy alak hevert, mozdulatlanul és piszkosan.

-Miko! Ébredj! – kezdte el Nesca rázni a fiút. – Kelj fel! Kérlek! – Egyre hevesebben rázta.

A fiú, szintén hörögve, fuldokolva, lassan ülő helyzetbe tápászkodott.

-Hol vagyunk? – kérdezte elfúló hangon.

-Nem tudom. De azt hiszem, ez az az épület, ami téged annyira érdekelt.

Miko hátán végigfutott a hideg.

-Ajjaj…. Ennyire azért nem voltam rá kíváncsi. Ez egy szörnyű hely. 

-És mi nem az manapság? – sóhajtott Nesca.

-Nem… úgy értem, azért furdalta az oldalamat, hogy mi lehet ez a hely, mert úgy éreztem, itt valami nagyon nem stimmel.

-Nahát, tényleg? Na jó, nézzünk körül – fejezte be a lány a gunyoros megjegyzéseket.

Az épület hosszú, sötét folyosókból állt, ablakok nélkül. Nem mintha az ablakok bármiben is segítségükre lehettek volna így, hogy odakint is éjjeli sötétség honolt.

Nesca meggyújtotta tenyerében a kis kék lángot, és útnak indultak.

Miko úgy érezte, valami hívogatja az egyik irányból.

-Arra menjünk! – mutatott jobbra.

Elindultak a szerteágazó folyosókon a Miko által mutatott irányba. A folyosó vége felé közeledve feltűnt nekik, hogy valamiféle zöld izzás öleli körül a következő termet.

-Oltsd el!- suttogott a fiú a lány tenyerében pislákoló kék lángocskára nézve.

-Oké – suttogott Nesca is.

Beértek a terembe.

Miko álmában sem hitte volna, hogy valaha ilyet fog látni.

Különös, gömbölyű, óriási lombikokra hasonító edények sorakoztak a helyiség két oldalán rendezett egymásutánban. A gömbökből csövek ágaztak el több irányban, keszekuszán.

-Te jó ég! Mi a franc ez? – kérdezte Nesca döbbenten.

-Homunkuluszok.

-Micsodák?

-A régi mesék között olvastam homunkuluszokról. Lombikban nevelt, lélektelen emberek. Nem születnek, hanem teremtik őket. Ez Arno hadserege, Nesca.

-Basszus – Nesca csak ennyit tudott kinyögni. - Szóval ezt érezted. Ezért mondtad, hogy ezeknek a katonáknak nincs lelkük.

-Igen. Most már biztosan tudom – nyögte Miko. – Figyi, Nesca. Szerintem addig húzzunk innen, amíg fel nem ébrednek.

-Egyetértek.

Elhagyták a helyiséget, és egy darabig vakon, a falat tapogatva haladtak előre. Nem merték meggyújtani a kék lángocskát, nehogy az alapján a nyomukra bukkanjanak. Legalább negyed óráig bolyongtak így, nem lelve kiutat.

Mikonak eszébe jutott, hogy álmodott régen ilyen borzalmakat: hogy bármerre megy, nincs kijárat, csak sötét, kihalt folyosók, százfelé ágazó járatok.

Néhol egészen le kellett húzniuk a fejüket, annyira alacsony volt a plafon.

Miko haladt elöl. Végig egymás kezét fogták. És egyszer csak a fiú nekiütközött valaminek, ahogy a fal mentén próbált araszolni. – Aú! – kiáltott fel meglepetésében.

Nesca nekiment a fiúnak. – Mi történt? – tudakolta.

-Nem tudom. Van itt valami.

Nescát már nem érdekelte, mi történik: fellobbantotta a kis lángot.

Jobb lett volna talán, ha nem teszi. Két homunkulusz nézett egyenest szembe velük. Megragadták őket és hiába rúgkapáltak, a szörnyetegek nem engedtek a szorításon. Egy újabb terembe cipelték mindkettőjüket.

A termet rettegő suttogások töltötték meg. A homunkuluszok durván lehajították a földre a két foglyot, és el is tűntek. Miko a többi ember felé fordult, akik szintén azon a helyen raboskodtak.

-Szerencsétlenek! – szólalt meg egy kövér asszony. – Innen nincs többé kiút.

-Vettük észre – szólalt meg Nesca.

-Nagyon unom már ezt a fogócskát. Hol vagyunk? – kérdezte Miko.

-A holt nem tudom, a mikorról már jó ideje fogalmam sincs, a miértet pedig pláne nem tudom megválaszolni – hangzott az asszony válasza.

-Mit műveltek magukkal? – kérdezett újra Miko.

-Kísérleteznek. Befolyásolnak. Meg akarnak változtatni. De a kísérleteik még nem tökéletesek. Többen belehaltak.

Miko nem mert többet kíváncsiskodni. Úgy döntött, az elmúlt napok borzalmai után talán jobb, ha nem tud meg már semmilyen információt. Pláne ha úgyis végük.

Kábán hanyatlott vissza a padlóra. De a következő pillanatban egy alak Miko fölé hajolt.

A fiú erejét megfeszítve koncentrált, hogy karját vagy lábát megmozdítsa. Nem sikerült.

Ahogy a férfi valamilyen piros folyadékot készült a karjába fecskendezni, a tű visszapattant, leesett és a férfi combjába fúródott. Miko pajzsa visszaverte. A férfi kábán rogyott a földre. Szemei vörös tűzben égtek; úgy festett, mint maga az ördög. Miko most még sokkalta jobban koncentrált és érezte, ahogy a férfiban felgyülemlett rengeteg negatív energia, iszonytató gonoszság átszáll ő belé. A férfi gyengült, nem tehetett semmit Miko ellen.

-Mi volt ezzel a szándékuk? – sziszegte Miko, miközben majd’ szétrobbant a teste a borzalmas fájdalomtól, az erőfeszítéstől pedig láthatóan lüktettek az erek a halántékán, és újra eleredt az orra vére.

-Ez a szer visszájára fordítja a képességeket..a..a lelket – nyögte a férfi. Miko belegondolt abba, mit beszél a rémültnek látszó férfi. Hogy ettől a szertől gonosszá válik, és a jót szívja magába, abból táplálkozik. Épp, mint Morto. Újra megborzongott.

-Ki találta fel ezt a borzalmat? – suttogta a fiú.

-Én. De nem önszántamból, higgye el. – A férfi zokogásban tört ki.

-A lánynak mit adott be?

-Nem vagyok egészen biztos benne. Elméletileg előhozza az igazi énjét. De ez nem az én kutatásom.

Tehát Arno azt reméli, így maga mellé állíthatja a lányt, kattogott Miko agya. Azt hiszi, Nesca valódi énje a gonosz, gyilkos lény. A gondolatra, hogy a Főúr ilyesmire is képes, a lélegzete is elakadt. Majd’ felrobbant a haragtól.

Nesca eközben ájultan pihegett.

-Segítsen magához téríteni!- szólt Miko emeltebb, parancsoló hangon.

-Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet.

-Nem érdekel, hogy mit gondol! Csak csinálja!

A férfi elsomfordált, és rövidesen egy újabb fecskendővel tért vissza.

-De mi lesz, ha… - kezdte volna a férfi

-Akkor itt vagyok én – szakította félbe a fiú.

A férfi beadta a szert Nescának. Egyelőre nem történt semmi. De néhány pillanattal később Nesca hirtelen, mint akibe a villám csapott, felült és kinyitotta a szemét. – Mi történt? – nézett Mikora. – Hol vagyunk?

-Nem ott, ahol lennünk kellene. Gyere! – Felsegítette a lányt, majd megkérdezte: - Hogy érzed magad?

-Hát, nem mondom, hogy sose voltam jobban.

-De te vagy.

-Igen, én vagyok. Bár nem tudom, mennyire jó dolog nekem, hogy én én vagyok – mosolygott a lány erőtlenül.

-Na, majd útközben mindent elmesélek. Menjünk! – Megfogta Nesca karját, nehogy eldőljön, és kisegítette az ajtón.

-És velem mi lesz? – szólt utánuk rémült hangon az orvos.

-Az csak magán múlik – vetette oda Miko, azzal kifordultak a folyosóra.

-Merre menjünk? – fordult a fiú Nescához.

-Arra! – bökött a lány előre a fejével. – És légy szíves, most vesd be azt a védőizét.

-Oké, igyekszem – felelt a fiú.

Nesca lehunyta a szemét, úgy koncentrált, hogy valóban a helyes irányt válassza. Érzékeivel igyekezett kifürkészni, hol bújhatnak meg őrök, merre van élet. Közben kettejükre terítette a láthatatlanság fehér fátylát, úgyhogy az alatt araszoltak óvatosan, nehogy lecsusszanjon róluk és akaratlanul felfedjék kilétüket.

A kongó folyosókon síron túli csend honolt. Néha egy-egy vízcsepp lecsöppent a plafonról. Hangja óriási robajként hatott a baljós némaságban. Óvatosan araszoltak a halvány fény felé, ami a kiutat sejttette.

A láthatatlanná válás láthatóan bevált, mert nem állták útjukat homunkuluszok vagy Morto és csatlósai. Megszaporázták lépteiket, mert úgy tűnt, sosem érnek a folyosó végére.

-Nem tudnánk begyorsítani? – tudakolta Miko suttogva.

-Nem. Könnyebben észrevesznek, és könnyebben megállíthatnak, mint láttad. A lábunkon kell mennünk.

-Rendben. De nem tudom, észrevetted-e, hogy ez a folyosó sosem ér véget.

-Ó! Francba, azt hittem, csak baromi hosszú – sóhajtott fel Nesca. –Útvesztőbe csaltak minket?

-Talán. Talán nem.

-Mit forgatsz a fejedben, Miko?

-Együtt megtalálhatjuk az igazi utat. Talán ez sok párhuzamos folyosó. De a legtöbb közülük nem valódi. Egy viszont igen.

-Öregem, te rohamosan fejlődsz. Oké, melyik lehet az igazi?

-Figyelj! – Miko megfogta Nesca kezét, lehunyta a szemét és koncentrált. – Néhány dolgot megtanultam tőled. Meditálj nyugodtan, és én itt vagyok veled, hogy visszahozzalak, ha próbálkozik valamivel. Találd ki, hogy melyik a jó folyosó. Benned van minden reménységem. És az egész világ reménysége…

-Fogd már be! Ezzel nem segítesz, csak teljesen felidegesítesz.

-Tudom – szórakozott Miko. – Na, befogom, koncentrálj.

Nesca lassan lehunyta a szemét és a folyosókat látta maga előtt: rövidebbeket, hosszabbakat, görbéket, egyeneseket, végtelen folyosókat, üreseket és zsúfoltakat.

De akkor a lány egy hirtelen és nagyon erős rántást érzett egész testében, és csak zuhant és zuhant egy mélységes mély, éjfekete gödörbe. Talán nincs is alja. Talán egész életében zuhanni fog… míg megöregszik és végkimerülésben meghal.

Miko felült. Pihe-puha fűben feküdt. A fű zöld volt. Zöld! Elképedten dörgölte a szemeit, majd jobban körülnézett. Ez biztosan csak álom.

Nesca is ott volt mellette.

-Hová hoztál már megint? – kérdezte Miko.

-Én? Én hová hoztalak? – mutatott Nesca magára olyan „nemteheteksemmiről”-arckifejezéssel.

-Te hoztál ide minket – erősködött a fiú.

-Zuhantunk valahová, aztán… aztán… Ide kerültünk. Ez Arno vagy Morto újabb csapdája lehetett. Te pedig megijedtél és idehoztál minket.

-Szóval én voltam? Klassz. De mégis hol vagyunk?

Miko szétnézett, és rövidesen rájött, hogy ismeri ezt a helyet. Egész barátságos hely. Végre egy barátságos hely, gondolta.

-Már beugrott. A zuhanás közben az utolsó pillanatban a húgom jutott eszembe, és a haverok. Szerintem itt lesznek valahol. – Miko feltápászkodott és körülkémlelt.

-Itt még egész világos van – állapította meg Nesca. – Ez jó. Akkor még van esély.

-Hát reméljük –sóhajtott fel Miko. Ez mégiscsak az ő világa.

-De most komolyan: hol vagyunk, Miko? - nézett Nesca a fiúra számon kérő arckifejezéssel.

Miko körbenézett. Látta a fényeket, hallotta a dobpergést, a húrok pendülését, látta a nyüzsgő tömeget, és a vidám, önfeledt arcokat.

-Fesztiválon vagyunk – bólintott nagy komolyan. – És gondolom, a többiek is itt lesznek valahol. Gyere! – Nesca engedelmesen követte, bár be kellett vallania magának, hogy fesztivált még sosem látott. De a zene szólt, még ha jó hangos volt is, és az emberek önfeledten nevettek. Meg sem tudta volna mondani, mikor látott ilyet utoljára. Talán sosem… Igen, valószínűleg sosem…

Mikonak nekiütközött valaki és kis híján fellökte.

-Miko! – visította a valamihez tartozó hang.

-Anita! – Miko megölelte a húgát.

-Nesca, ő Anita, a húgom. Anita, ő Nesca! – mutatta be őket egymásnak a fiú.

-Azt ne mondd, hogy egy lány miatt tűntél el ilyen hosszú időre, bátyó – szólalt meg Anita, kissé ittas hangon.

-Nem egészen… - kezdte Miko, de fogalma sem volt, mit is mondhatna. Mindenesetre akkora kő esett le a szívéről, hogy látta, hogy a húga jól van, és hogy végre szabadok – vagy legalábbis most úgy tűnik -, hogy úgy érezte, a föld is beleremeg.

-Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted? – lökte meg Anita két kezével dühösen a bátyját.

-Hé! Én is aggódtam érted.

-Akor talán hazajöhettél volna.

-Ez nem ilyen egyszerű… - kezdte Miko, de Nesca szigorú tekintettel a szemébe nézett és benne ragadt a szó.

Miko egy „nem vagyok olyan hülye, hogy elmeséljem” pillantással válaszolt a lánynak.

Néhány éneklő fiatal haladt el mellettük. Az egyik fiú Nesca fülébe énekelt, amikor mellé ért. A lány csodálkozó tekintettel fordult utána.

-Gyertek utánam, megmutatom, hol vannak a többiek! – Anita elindult, miközben minden irányból folyamatosan áramlott a tömeg. Igyekeztek Anitát nem szem elől téveszteni, ami nem volt éppen egyszerű feladat.

-Most mit csinálunk? – kérdezte Nesca kissé hangosan Mikotól, mert a több irányból érkező zene és a nagy zsivaj közepette csak így hallhatták egymást.

-Nem tudom – kiabált vissza Miko. – Majd elmondom – legyintett, mert nem szerette volna, hogy a továbbiakat más is hallja.

Kiértek egy kis tisztásra, ahol az egyik zenekar éppen átszerelt, úgyhogy egyelőre viszonylag csend volt, és az emberek is elvonultak arról a területről érdekesebb programot keresve.

-Szuper, hogy idehoztál minket – fordult Nesca Mikohoz. – Jó ez a hely. De mit csinálunk most? Hogy jutunk vissza?

-Nem tudom. Biztos, hogy vissza akarunk jutni? – tett Miko egy reménytelen kísérletet.

-Én biztosan. Hogy te mit csinálsz, arról nem én döntök – sértődött meg a lány. – Én mindenesetre megyek és legyőzöm Arnot.

Miko nagyot sóhajtott. – Oké, oké, higgadj le. Én is tudom, hogy ezt kell tennünk. De miért épp nekünk? Annyira hihetetlen, hogy nincs más, aki megteheti ezt.

-Tudom. Hidd el, Miko, megértelek. De az is tuti, hogy én nem akarok kimaradni a harcból. Azok után, amit…- De itt elcsuklott a hangja.

-Tudom. Tudom. – Miko vigasztalásképpen a tenyerébe fogta Nesca két apró kezét.

Közben néhány ember viharzott kettejük felé. Miko barátai, Anita kíséretében.

-Öregem! Hát te itt? Rád számítottunk a legkevésbé! – szólalt meg az egyik fiú, és kezet fogott Mikoval, majd örömében megölelte. – Hova a francba tűntél?

-Ez hosszú mese, Attis – felelte Miko, akinek szintén csillogott a szeme az örömtől, hogy láthatja a barátait, és mind jól vannak. – Le kellett lépnem egy időre.

-Megértem, haver. Többen szívesen lelépnénk. Főleg ami mostanában zajlik… De hagyjuk ezt.

-Be se mutatsz minket a kisasszonynak? – tudakolta egy másik fiú, aki szintén a focicsapat tagja volt, és szintén nagy örömmel üdvözölte a hazatért báránykát. Miután Miko mindegyikükkel kezet fogott és kiörvendezték magukat, Nescára nézett.

-Bocs. Fiúk, ő Nesca. Nesca, ők a barátaim. – Elsorolta mindegyikük nevét, Nesca pedig illendően bemutatkozott mindegyiküknek egytől egyig, ahogy azt az emberektől elleste.

-A Nesca milyen név? – kíváncsiskodott az Attis nevű fiú.

-Lengyel – vágta rá Miko, ami először az eszébe jutott. – Nesca anyukája lengyel volt.

A fiatalok rövidesen egy hosszú asztal mellett találták magukat. Körülülték, és a fiúk arról meséltek Mikonak, hogy milyen történésekről maradt le, amíg távol volt.

A fiúk (közülük is azok, akik már nagykorúak voltak) az újonnan érkezetteknek is rendeltek egy-egy sört. Mikonak nagyon jólesett végre a hazai íz a fura bogyók után. Nesca belekóstolt és fintorogva nézett az italra.

-Ú, és ti ezt szeretitek? Ez keserű!

A fiúk nevettek. – Sosem ittál még sört? – kérdezte az egyik, Csaba nevű srác. – Biztos, hogy Lengyelországból jöttél te, és nem a Holdról?

-Ha-ha, vicces – motyogta a lány zavartan.

-Na, azt ígértétek, elmesélitek, milyen furcsaságok történtek mostanában errefelé. Azon kívül, hogy bezártak két bulihelyet és mindenhol zsaruk nyomulnak, mi történt még?

-Hát, haver, az egész világ a feje tetejére állt – sóhajtott Csaba. – Az emberek mintha még jobban meghülyültek volna. Állandóan balesetek vannak a városban, és tüntetőket is láttunk. De nem volt éppen békés tüntetés.

-És a múltkor valami állat lövöldözni kezdett a nyílt utcán.

-Valójában nagyon elegünk van már az egész helyzetből – mesélte Attis -, ezért is döntöttünk úgy, hogy eljövünk ide és jól érezzük magunkat. Ha már közeleg a világvége, legalább a vége előtti részt élvezzük még ki. Nem tehetünk mást, mint hogy leszarunk mindent. Mert itt már nincs mit tenni.

Miko nem tudott felelni. Gyomra pici pont méretűre szűkült.

Újra előtört valahonnan mélyről az az érzése, amit a fán kuporogva élt át. Megint egyre jobban elege volt mindenből.

A káosz nem összekovácsolja az embereket, hanem még önzőbbé, kegyetlenebbé, szemetebbé teszi őket.

Jó nagyot kortyolt a söréből.

-Ki kér pálinkát? – állt fel Attis és mókásan felnyújtotta a kezét, mintha jelentkezne.

-Jöhet – legyintett Miko.

-És te, kislány, ittál már pálinkát? – vonogatta Csaba csábosan a szemöldökét Nescára nézve. Miko elnevette magát.

Nem telhetett el sok idő, de Nesca és Miko már úgy érezték, mintha a lelkük vagy száz kilóval könnyebb lenne. Szinte mindenen nevettek.

-Vagy ezer éve nem nevettem ennyit – szólalt meg Miko mosolyogva.

Nesca az asztalt csapkodta kacagva, majd az asztallapra bukott.

-Kisit szédüök – mondta. – Misinájak?

-Semmit – biggyesztette le Miko a száját. – Néha olyan is kell.

Nesca önfeledten mulatott Miko barátaival és húgával, de Miko úgy döntött, körülnéz, szív egy kis friss levegőt ott, ahol nincsenek sokan.

Ahogy bandukolt, mélyen elgondolkodott. Ez a helyzet nagyon furcsa volt, meglehetősen különös. Átkerül egy másik világba, ami teljesen más, felborul az egész élete, kiderül, hogy küldetése van, bár még mindig ő maga sem tudja, mi az, és nekik, akik még mondhatni, tinédzserek, nekik kell megállítaniuk a fő gonosz urat, aki eltiporhatja az egész világot. Minderről persze az embereknek fogalmuk sincs, és se a tesójának, se a legjobb barátainak nem mondhatja el. Pedig joguk lenne tudni az igazságot. Nagyon, de nagyon magányos érzés volt így kóborolni. Most érezte csak igazán, hogy miközben ott vannak a számára fontos emberek a közelben, mégis lemérhetetlen távolságra vannak tőle.

Ahogy tovább baktatott a magányos kis hős, különös dologra figyelt fel: furcsán, halványan izzó körvonalakat vélt látni az emberek között, elmosódott árnyakat. Először csak egyet-kettőt, majd egyre többet. Arra gondolt, hogy talán megártott a sör, vagy az események, amelyeket mostanság át kellett élnie, de azért mégis nagyon különösnek tartotta ezt a jelenséget. És egyre inkább sötétedni kezdett az égbolt.

Miko visszasietett Nescához, hogy kikérje a véleményét arról, amit tapasztalt. De addigra már nem az asztalnál ült a csapat, hanem a legközelebbi koncerten mulattak. Szerencsére Miko hamar megtalálta őket, mert ott nem volt tömeg.

Nesca azonban addigra már nagyon nem tudta, hol van, és főleg nem volt társalgó állapotban. 

A sötétség azonban egyre fokozódott. Erre már az emberek is felfigyeltek. Feszülten-izgatottan beszélgettek, motyogtak, és az égre mutogattak, ahol különös, sötét hegy emelkedett a semmiből. Ha ez felhő volt, az biztos, hogy nagyon egyedi felhő.

Miko megpróbálta észhez téríteni Nescát, próbálta felemelni a fejét, hogy rá figyeljen, miközben szólongatta. Ahogy a lány kinyitotta a szemét, nyomban magához tért. Az alkohol hatása, ahogy jött, olyan gyorsan el is múlt. Nesca már érzékelte a veszélyt és minden idegszála pattanásig feszült.

-Átjutottak – suttogta Miko felé.

-Kik? – értetlenkedett a fiú.

-Ők… Arno hívei.

-De hogyan lehetséges ez? Nem azt mondtad, hogy csak nagyon keveseknek sikerül átjutni az egyik világból a másikba?

-De igen. Nem teljes valójukban vannak itt, csak az árnyékuk. Suttognak az emberek fülébe. Ezért nő tovább a sötétség. Káoszt, elkeseredettséget keltenek, elhitetik az emberekkel, hogy már nincs miért küzdeniük.

Miko is érzékelte ezt. Kétségbeesést és mély szomorúságot érzett a levegőben. Mintha egész embertömegek adták volna fel mindazt, ami valaha fontos volt számukra.

A legjobban azok jártak, akik már teljesen kiütötték magukat. Ők békésen hortyogtak egy-egy dombocskán vagy sátorban.

-Mit tegyünk?

-Itt nem sokat tehetünk. A túloldalon kell megfékeznünk őket, ahogy terveztük. Gyötör egy gondolat: attól félek, hogy Arnoék foglyul ejtették a fénylényeket. Ezért nem találom Mandut sem, és ezért sikerülhet egyre több lénynek átjutnia ide és vissza. Valahogyan kényszerítik őket. Ha a fénylények teljesen az uralmuk alá kerülnek, akkor szabad lesz az átjárás. Ugye, tudod, mit jelent ez, Miko?

-Persze. A jó öreg világvégét – sóhajtott a fiú. – Mit csinálunk? Hogy jutunk vissza?

-Nem tudom. Törd a fejed.

Ahogy így tanácskoztak, egyszer csak furcsa robajra figyeltek fel. Sajnos túlontúl ismerős volt már ez a robaj számukra. Alig néhány méterre előttük egy rés keletkezett a talajban. A rés egyre tágult, a föld pedig remegni kezdett.

Nesca és Miko egyszerre pattantak fel ültükből és rohanni kezdtek abba az irányba, ahol a föld megnyílt. Néhány fiatal épp azon a részen pihentette megfáradt végtagjait, és most rémülten kapálózva igyekeztek nem beleesni a hasadékba. Miko az utolsó pillanatban ragadta meg az egyik srác karját és igyekezett nem beleejteni őt a résbe. – Nesca!

-Mi az? – fordult hátra a lány.

-Esetleg segíthetnél – sziszegte Miko a fogai között. Nesca odaugrott és megfogta a fiú másik karját. Közösen sikerült hasra rángatniuk az idegent és biztos távolba húzták a szakadéktól. A többi fiú és lány szerencsésen el tudott iszkolni.

Nesca és Miko pihegve, kezüket térdükön nyugtatva álltak, amikor a föld befejezte a rángatózást.

-Láttátok ezt? – szaladt feléjük Anita. – Mi a fészkes fene folyik itt? Mi ez, tényleg itt a világvége? Vagy eljöttek az ufók értünk? – Anita meglehetősen ijedtnek tűnt. Nesca és Miko felnéztek rá, de semmi értelmes nem jutott az eszükbe. – Mi az? Mit tudtok, amit én nem?

-Semmi érdekeset – felelt sebtében Miko. Nescával összenéztek. – Anita, ne haragudj, de most mennünk kell…

-Ezt nem teheted, bátyó. Alig értél vissza. Megint itt hagysz, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád?

-Ígérem, visszajövök – válaszolt a fiú, bár egyáltalán nem tudta, betarthatja-e majd ezt az ígéretét. – És kiderítem, mi folyik itt, rendben? Addig csak… csak húzzátok meg magatokat valahol, egy biztonságos, szilárd helyen! És ne keltsetek feltűnést! Add át a többieknek is. Okés?

-Na nem. Egy kukkot sem értek abból, amit mondasz. Mit jelent az, hogy ne keltsünk feltűnést?

-Tényleg indulnunk kell, Anita – intette le Miko a húgát és Nescát maga után húzva nekiindult a tömegben. – Fogalmam sincs, mit kellett volna mondanom – mondta Nescának.

-Megértelek. Nekem sincs ötletem. Na és most mi legyen?

-Gőzöm sincs. Menjünk egy kihaltabb helyre, ha lehet – kérte Miko.

Miután átverekedték magukat a tömegen, találtak egy csendesebb, kietlen mezőrészt a fesztivál kerítésén túl. Ott megálltak, kifújták magukat és némán töprengtek. Használható ötlete azonban egyiküknek sem volt.

Mígnem…

Egy érdekes, torz alakú fénycsóva jelent meg szemük előtt. Nesca arcát két tenyerébe temetve álldogált, de a jelenségre azonnal felkapta a fejét. A fénycsóva rohamos sebességgel közeledett feléjük, és alig néhány centire az orruk előtt lefékezett, majd mozdulatlanul lebegett tovább.

Nesca elkapta Miko kezét. – Gyere! – És magával húzta, egyenesen a fénybe.

Miko a megszokott módon újra nem tudta, hogyan, hová került, de megint a földön heverve tért magához, és most is csupa szutyok volt a ruhája és az arca. Az biztos, hogy most már kimondhatatlanul utálta a meglepetéseket. Meg is fogadta, hogy ha ezt túlélik, kinyírja azt, aki meglepetés bulit mer neki valaha is szervezni.

Ahogy felült, némiképp elégedetten nyugtázta, hogy sikerült – visszajutottak a másik világba. Nesca is feltápászkodott, majd meglepetésében felkiáltott. – Te jó ég! A szívbajt hoztad rám! – Miko odafordította a fejét és akkor jött rá, mi döbbentette így meg a lányt: magukkal hozták Anitát!

-Anita! Hogy jöttél utánunk? – kérdezte Miko döbbenten.

-Nem tudom. Meg akartam nézni, hogy mit csináltok, és akkor jött az a nagy fény… Azt hittem, veszélyben vagytok, és segíteni akartam… - magyarázkodott a lány.

-Most hogy tudjuk hazajuttatni? – fordult Miko Nesca felé.

-Gőzöm sincs – fújt egy nagyot a lány.

-Miért akartok hazajuttatni? Hol vagyunk egyáltalán? – fordult Anita most Nescához. – Azt hittem, csak lógtok, de úgy érzem, valami egész másba keveredtetek. Most már muszáj elmesélnetek, mi folyik itt.

-Hát… öö… nem is tudom, hol kezdjem – nézett Miko tanácstalanul Nescára.

-Szerintem mondjuk el neki, Miko. Végül is a rokonod. Nincs kizárva, hogy ő is tud segíteni. És az sem a legjobb ötlet, ha visszaküldjük, mert a másik világban is káosz van.

-Másik miben? Másik VILÁGBAN? – döbbent meg Anita még jobban. – Mégis az ufók jöttek el, vagy mi van?

-Na jó. Rendben. Anita, elmesélem, de hinned kell nekem. Nincs kedvem még győzködni is téged. De félek, hogy még nagyobb veszélybe keverünk…

-Nincs sok választásom, azt hiszem. Nem tudom, hogy találnék haza. De Nescának igaza van: hátha segíthetek.

Miko elmesélt mindent onnan kezdve, hogy miután hajléktalanok megverték, hogyan került át először ebbe a másik világba. Elmesélte, hogy Nescával hogyan találkoztak, és milyen kalandokat éltek át. Mesélt a Főúrról és a fiáról. Nesca olykor közbevágott, és felvázolta, mi történt a népükkel, és hogy mi is ez a világ valójában és mi az ott élők küldetése. És hogy mit jelent a jó és a rossz egyensúlya. Miko a lány képességeiről nem mesélt. Nem tudta, hogyan is mesélhetné el, ráadásul nem volt biztos benne, hogy Anita jól fogadná, hogy Nesca félig talán gonosz… Végül a nagy vihartól, a Mestertől és a rabszolgáktól eljutottak az eddigi utolsó helyszínig, a fesztiválig.

-Így már értek mindent. Egyet kivéve: Miko, mi közöd neked ehhez az egészhez? Te egyszerű ember vagy, csakúgy, mint én. Miért éppen te?

Miko éppen ettől a kérdéstől tartott. Annak azonban nagyon örült, hogy Anita nem kérdőjelezi meg a szavahihetőségüket, nem hiszi azt, hogy csak kitalálták, vagy hallucinálnak valamilyen különleges drogtól, esetleg meghibbantak.

-Ez is hosszú mese. Nem tudom, miért, de képes vagyok másokból elvonni a negatív érzéseket, tulajdonságokat. Valahogyan egy kicsit békét teremtek, ha úgy alakul.

Nesca hálás volt, hogy a fiú nem említette, hogy rajta is nem egyszer segített ily módon.

-Mindig is tudtam, hogy fura vagy, de ez azért nem semmi – bólintott Anita elismerően. – Mutatok valamit. – Azzal felkapott egy követ a földről, a tenyerébe helyezte, és merőn nézte. A kő emelkedni kezdett, és egy idő után megállt és csak lebegett a semmiben.

-Anita! Mióta tudsz te ilyesmit? – döbbent meg Miko újfent.

-Egész kicsi korom óta. Képes vagyok a tárgyakat mozgatni. Nagyon jól jön, amikor pl. kinyitod a reluxámat kora reggel, mert vissza tudom csukni – mosolygott a lány. – De szerintem ebben ki is merül minden tudásom. Nem mondtam, mert teljesen hülyének néztél volna.

-Lehetséges – morfondírozott Miko állát vakargatva. – Persze még így sincs kizárva. – Anita viccesen bátyja karjába bokszolt.

-Ez érdekes. Kíváncsi lennék, hogy kik voltak az őseitek – közölte Nesca. – Lehetséges, hogy a mi világunkból jutottak át hozzátok. Ez sok mindent megmagyarázna.

-Lehet, hogy az egyikük idevalósi volt. Megismert egy földi embert és beleszeretett. Mivel megvolt az a képessége, hogy átmenjen a másik világba, úgy döntött, ott marad – gondolkodott hangosan Anita.

-Akár az is meglehet – biggyesztette le a száját Nesca. – Na mindegy. Van ennél fontosabb dolgunk is. De Anita, szerintem is jobban járnál, ha hazamennél. Bár már ott sem vagy biztonságban, de mi egyenesen keressük a gonoszt, keressük a háborút, hogy megütközzünk az ellenséggel.

-Én is veletek tartok. Nem akarok kimaradni egy ilyen buliból. Ha közeleg a világvége, minden segítség jól jön, nem? Kizárt, hogy magára hagyjam a bátyámat! Attól rettegtem, hogy talán már elő sem kerül.

-Végül is… - kezdte Nesca megadni magát.

-Szerintem ez nem olyan jó ötlet – ellenkezett Miko. – Mégiscsak a húgom. Nem szeretném, ha neki is baja esne. Talpraesett a csaj, de azért az én dolgom, hogy vigyázzak rá. Nem igaz? – fordult húgához.

-Nagy vagyok már, kiscsillag, nem kell rám vigyázni – vigyorgott kissé gúnyosan Anita. - Utoljára talán háromévesen kellett… De ha őrködni akarsz felettem, nincs is jobb mód rá, mint ha veletek tartok, nem igaz? Ú, basszus…

-Mi történt? Valamit otthon felejtettél? – cukkolta Miko.

-Ha-ha. Nem, most jöttem csak rá… Ezek szerint te vagy Morto ellentéte, igaz, bátyó? Te vagy az, aki jó és a rosszat magába szívja, Morto pedig a gonosz, aki a jót szívja magába. Nesca elmondása alapján ez is egy olyan ellentétpár vagy mi.

-Okos a kiscsaj – szólt Nesca elismerően. – Biztos, hogy rokonok vagytok? Bocs… szóval… mi is valami ilyesmit sejtünk.

-Durva… Na, most, hogy kiábrándoztuk magunkat, merre induljunk? – Anita egyik lábáról a másikra billegett, ami Mikot meglehetősen idegesítette.

-Fogalmunk sincs. Azt terveztük, hogy szövetségeseket keresünk. Nem tudjuk, hogy merre, kit, de olyanra lenne szükségünk, akinek van hatalma. Nem kell, hogy nagy sereg álljon mögötte, az is elég, ha jó ötletei vannak arra, hogyan győzhetjük le az ellenséget.

Elindultak arra, amerre a lábuk vitte őket. Nesca próbált a megérzéseire hagyatkozni, de ezúttal nem igazán súgtak semmit.

Miután több órát meneteltek, és útközben megettek néhány bogyót, és egy kis zsíros kenyeret hagymával, amit Miko a fesztiválról vitt el nagy szerencséjükre, egy kis tisztáshoz értek. A tisztás szélénél egy tavacska kapott helyet.

Nesca gyomra összeszorult, amikor meglátta. A tavak Roanoke-ot juttatták eszébe.

-Talán iható a vize – mondta Miko. – Megnézzük?

-Nézzük – bólintott a lány és nyelt egyet.

Anita némán követte őket.

De ahogy a víz fölé hajoltak, mintha feje tetejére állt volna a világ. A tó a fejük fölé került, az ég pedig a lábuk alatt volt, valahol mélyen. Rémülten kerestek valami fogódzkodót, nehogy lezuhanjanak.

-Úristen! Mi történt? – nyögte Anita ijedten.

-Nem tudom – felelte Nesca szintén remegő hangon. – Talán ez is a Főúr egy eszköze. Menjünk innen!

Hiába próbáltak azonban távolabb kerülni a tótól, egyre csak körülötte köröztek - azaz egész pontosan alatta -, mintha egy láthatatlan fonállal kikötözték volna őket a tó közepéhez. Mikonak a vásári lovak jutottak eszükbe, akik a rajtuk lévő póráz miatt csak körbe-körbe futkoshatnak.

Nesca Mikora nézett, majd Anitára, és meg kellett állapítania, hogy ők nem a barátai. Végre tisztán látott. Ők mindketten ellenségek, és csak ők tehetnek róla, hogy ide jutottak. Hogyan is bízhatott meg bennük? Hogy hihette, hogy segítenek neki majd elkapni Arnot?

-Nesca, ne csináld ezt! – kiáltott rá Miko, amikor már nagyon forgott körülötte a világ. – Hagyd abba! Ki akarsz nyírni mindannyiunkat?

-Én?? Ti csináljátok ezt! Takarodjatok innen!

-Ha engeded, elmegyünk – felelt Anita szintén indulattal teli hangon.

Miko úgy érezte, összerogyik a lába. Egy kis szék hevert fél oldalra dőlve a közelében. Óvatosan odaaraszolt hozzá és felállította. Megpróbált ráülni, de ehelyett a szék ült őrá. Rémülten pattant fel. Anitára eközben rálépett néhány kavics. – Hé! Hagyjátok már abba! Miko, fejezd ezt be! – ordított magán kívül.

-Te fejezd be! – kiabált vissza Miko is. – Mit műveltek velem? Engedjetek elmenni!

Nesca különös dolgot vett észre az égen (azaz a lába előtt): egy furcsa kis könyv hevert ott. Valaki trehány módon ledobta és otthagyta. Felemelte, hogy beleolvasson, hátha ott megoldást talál, vagy valamilyen üzenetet, amiből rájöhet, mi folyik itt. Ehelyett azonban a könyv szembefordult vele, megfogta a lány két oldalát és olvasni kezdte Nescát.

Eközben Anitát egyre fényesebb, egyre vakítóbb fény ölelte körül. A többiek rápillantottak, és látták, hogy Anita süti az Ikermeteoritákat.

Anita rémületében elkapta Nesca és Miko kezét – hogy miért, azt ő maga sem tudta: vagy az ellenségeivel akart végezni, vagy a barátain segíteni -, és teljes erejéből rohanni kezdett, maga után vonszolva őket. A rohanás közben Nesca és Miko el-elbotlott, de talpra ugrottak és ők is szaladtak Anita nyomában. Egészen addig futottak, amíg egy hirtelen rántást nem éreztek egész testükben. Mintha puskából lőtték volna ki őket, mindketten a tisztásra repültek. Meglepetten tápászkodtak fel és néztek körül.

-Miért mindig az a vége, hogy mi fekszünk a földön? – prüszkölt Nesca. – Jaj de jó, a földön vagyunk! – örült meg hirtelen, mert rájött, hogy már nem az égbolt lebeg valahol alattuk. Visszatértek a rendes kerékvágásba.

-Mi a franc történt? – nézett körül meglepetten Miko.

-Ez olyan valami volt, mint egy görbe tükör – felelt higgadtan Anita. – Nem semmi! Ördögi játék. Mintha minden fordítva történne. Ránk ül a szék, olvas a könyv, ellenségeknek látjuk a barátokat, ránk lépnek a kavicsok. Így könnyen kinyírhattuk volna egymást.

Nesca egy pillanatig tátott szájjal figyelte a lányt, aztán megszólalt: - Nem tudtam, milyen ötlet, hogy magunkkal viszünk, de most már látom, hogy belevaló csaj vagy te. Éppúgy, mint a bátyád.

-Én nem vagyok csaj – húzta össze Miko tréfásan a szemöldökét.

Tovább bandukoltak, minél messzebb a tótól…

Éjszakára (már amennyire a szervezetük megsúgta, hogy éjszaka van) egy erdő mélyén pihentek meg. Úgy döntöttek, hogy jobban járnak, ha a hórihorgas fák végtelen sora mögött elrejtőznek, nem keresnek tisztást vagy zárt menedéket. Pláne barlangot!

Mert eddig egyik sem vált be igazán.

Miko hamar elaludt, Nesca pedig kimerülten forgolódott az avarban, és a szeme sarkából látta, hogy Anita ül, kuporog a földön, és meg sem próbál aludni. Óvatosan, hogy fel ne ébressze Mikot, odabattyogott a lányhoz.

-Mi baj van? Nem vagy álmos? – kérdezte suttogva.

-Nem is tudom… Mostanában valahogy nem nagyon tudok aludni – suttogta Anita. – Kicsit elegem lett mindenből…

-Hogyhogy mindenből?

-Az egész életemből. Most is folyton jár az agyam, pedig hidd el, nagyon szeretnék aludni.

-De min jár az agyad? – faggatta tovább Nesca. – Mi nyugtalanít ennyire?

-Sok minden. A lényeg, hogy már rég rájöttem – még otthon, a mi világunkban -, hogy csak én magam vagyok magam mellett. Soha senkire nem számíthatok, és rohadtul elegem van már ebből az állandó körforgásból, ebből a sok szarból…

-Hogy mondhatod ezt? Pont most, amikor ilyen rossz a helyzet, és nem tudhatjuk, hogy lesz-e még holnap, éppen most kellene összeszedned magad. Ha segíteni akarsz, így pont nem fog menni! – pirított rá Nesca.

-Tudom, de nagyon nehéz.

-Nézd meg a bátyádat. Annyi mindenen keresztülment, de sosem adta fel. Jó, volt, amikor majdnem feladta, de végül mégis küzdött tovább.

-Te könnyen beszélsz. Itt az angyalok és ördögök világában, ahol nincs is más dolgod, mint jónak lenni… És a lételemed a küzdelem. Téged nem kötnek olyan hülye, monoton dolgok, amiket nap mint nap meg kell csinálni, és az a mókuskerék, amiből lehetetlen szabadulni. Ha meg is mentjük a világot valahogyan, valamilyen csodával határos módon, akkor is folytatódik tovább ez az egész…

-Azt hiszed, hogy nekem könnyű? Azt hittem, egy talpraesett lány vagy, de lehet, hogy inkább fejreesett, ahogy elnézlek. A bátyád is eljátszotta ezt velem. Majdnem kinyírta magát, mert hagyta, hogy eluralkodjon rajta a bánat. Te nem teheted ezt.

-Lehet, hogy az emberek ilyen idióták, szeszélyesek és… - Anita pityeregni kezdett. Megtörölte az orrát. – Most, hogy a világvége a küszöbön áll, valahogy úgy kellene éreznem, hogy harcolni akarok mindazért, amiért érdemes. Mint a filmekben. De fogalmam sincs, hogy miért érdemes. Elképzelésem sincs, hogy mi tarthatná bennem a lelket.

-Ha nem a saját életed, akkor másoké. Talán nem gondolkodik mindenki úgy, ahogy te, és sokan szeretnének még élni. Emberek, családok, akik boldogok.

-Talán őket kellene segítségül hívnotok helyettem…

-Na ebből elég legyen. Fogalmam sincs, hogyan juttathatnálak vissza. Most már nincs visszaút. Te akartál itt maradni. És ma megöltük volna egymást Mikoval, ha te nem lettél volna velünk. Tehát szerintem igenis tudnál segíteni. De azt nem fogom hagyni, hogy a bátyádra is átragaszd ezt a keserűséget, ezt a feladást. Se időm, se energiám nincs arra, hogy folyton a ti lelketeket pátyolgassam. Szóval ha így érzel, és nem akarsz segíteni, akkor menj el. Menj, ahová akarsz!

Anita nem felelt. Ledőlt a földre, az oldalára fordult, háttal Nescának, és nem volt hajlandó tovább beszélgetni.

Éjjel különös dologra ébredt a három fiatal. Nesca nyitotta ki elsőként a szemét. Különös, lebegő fényeket látott távolabb, a fák gyűrűjében fel-felvillanni. Mintha valaki jelzéseket adna le egy kis lámpával. Vagy mintha…

-Mi ez? – kérdezte Miko, miután ő is felült a földön. – Kísértetek?

-Nem tudom. Lehet, hogy valaki így jelez nekünk. Szerintem nézzük meg – javasolta Nesca.

Mikoval mindketten feltápászkodtak és indulni készültek. Egy másodpercet sem akartak elvesztegetni, nehogy tovatűnjön a kósza jelenség.

-Anita? – nézett vissza Miko a húgára, akinek nem akaródzott felállni.

-Én inkább itt maradok – fonta keresztbe a lány két karját a teste előtt.

-Felőlem – vont vállat Miko. – De nem tudom, mennyire leszel itt biztonságban, egyedül.

-Nem félek. Itt megvárlak titeket – vont vállat Anita, dacolva azzal az ijedtséggel, hogy egyedül marad egy sötét és teljesen idegen erdőben, egy másik világban. Azután, ahogy Nesca beszélt vele, semmi kedve nem volt úgy ugrálni, ahogy ők fütyülnek, és mindenféle marhaságba beleugrani puszta kíváncsiságból. Szívesebben marad most egy kicsit egyedül végre. Legalább gondolkodhat.

Nesca és Miko elindultak arra, ahol a néha-néha felvillanó fényeket vélték látni. Lassan, óvatos léptekkel haladtak.

Meglepetésükre a fények egy gúla alakú, különös építményhez vezették őket.

Óvatosan bekukucskáltak az alacsony ablakon, de nem láttak semmit. Az ajtóhoz osontak és Miko lassan kinyitotta. Bedugta a fejét a résen, úgy próbálta meg kideríteni, hogy biztonságos-e belépni rajta. Kis híján felordított rémületében, amikor egy apró, pápaszemes emberke nézett farkasszemet vele. Az emberke szemeit a szódásüveg szemüveg jelentősen felnagyította, és úgy pislogott a látogatókra, mint egy partra vetett hal (ja nem, azok nem pislognak, de körülbelül ilyen nagy kerek szemeik vannak). Miko hátrahőkölt, a furcsa házikó lakója azonban szélesebbre tárta az ajtórést és kilépett eléjük.

Tagbaszakadt, őszes halántékú férfi volt, aki gyanakvóan méregette a két fiatalt. – Mit akartok itt? Nincs semmi, amit érdemes lenne ellopni – hadarta érdekesen magas hangján és hessegető mozdulatokat tett Mikoék felé.

-Mi? Ja, nem akartunk mi semmi rosszat. Láttuk a fényeket, és meg szerettük volna nézni, hogy mi lehet az – nyugtatgatta Nesca.

-A… fényeket? Ja, a lidércek. Többnyire nagy ívben elkerülik a házamat, mert az emberek félnek a lidércektől. Titeket pedig ide vonzott?

-Nem tudtuk, hogy lidércek – álldogált Miko tanácstalanul egyik lábáról a másikra.

-Nem is azok – hangzott a kisember vicces felelete. – Valójában a kísérleteim melléktermékei. Ártalmatlanok, de az emberek félnek. Ezer éve nem fogadtam már látogatókat. Ti mi járatban vagytok erre, ilyen veszélyes időkben?

-Egyelőre pihenünk, élelem után kutatunk… - magyarázta Nesca.

-Ti is menekültek vagytok?

-Menekültek? – húzta fel Miko a szemöldökét.

-Kinek az oldalán álltok? – tudakolta a kis kísérletező továbbra is bizalmatlanul.

-A jók oldalán – biztosította Nesca. Úgy döntött, az igazat mondja, annak ellenére, hogy nem tudták, ez az idegen kinek az oldalán áll.

-Akkor jó – sóhajtott fel a pöttöm ember. – Gyertek be – nyitotta ki az ajtót és betessékelte őket. – Van némi ennivalóm, és át is melegedhettek itt bent. Egyébként Inotus a nevem.

-Köszönjük szépen, de nem maradnánk sokáig. Nem szeretnénk zavarni, és egyébként is csak a kíváncsiság hajtott ide minket. A húgomat az erdőben hagytuk. – Miko arra gondolt, ezt talán nem kellett volna elmondania. Nem is értette, mitől eredt meg így a nyelve. Ha a kis ürge mégsem az ő oldalukon áll, könnyen Anitáért küldhet valakit és elvihetik vagy bánthatják. – El is indulunk lassan – hátrált a fiú az ajtó felé.

-Min dolgozik? – kérdezte Nesca kissé gyanakvó hangsúllyal.

-Hogy min? Ez a gépezet – rántotta le a leplet a kis feltaláló a robosztus masináról, ami a szobaszerű helyiség közepén kapott helyet – átjuttathat a másik világba. Ha kész lesz. De hamarosan elkészül – válaszolta büszkén és kihúzta magát. – És akkor el tudunk innen menekülni. El a Földre.

-Át tud ezzel jutni a Földre? – ámult el Miko.

-Bizony.

-Milyen energiát használt fel ehhez, uram? – faggatta Nesca. 

-Milyen… Ja, ugye nem gondolod, hogy bántottam egy fénylényt azért, hogy egy gépet megalkothassak?

-Nem tudom – nézte tanácstalanul Nesca a művet.

-Ez, kérlek szépen, színtiszta tudomány – oktatta ki Inotus. – Túl bonyolult lenne, hogy megértsétek. Hacsak nem vagytok ti is tudósok.

-Nem vagyunk. De nem fejezheti be ezt a gépet – szólt Nesca. Ezzel végképp kivívta a kis ember ellenszenvét.

-Miről beszélsz, leányom?

-Ez nem a menekülés eszköze. Hanem a támadásé. Gondoljon bele. Ha megnyit egy átjárót a Föld felé, annak nagyon rossz vége lehet. Így is egyre rosszabb a helyzet, de ha még simán át is engedi őket oda, akkor vége mindennek. Néhányan már át is jutottak – közölte Nesca ridegen. – Nincs ötlete, hogy hogyan történhetett? Biztos, hogy maga is a jók oldalán áll?

Inotus a tenyerébe temette az arcát, majd válaszolt. – Nemrég rám támadtak. Nagyon rémisztő lények voltak, mérhetetlen gonoszsággal. – Megborzongott az emlék hatására. – De többre nem emlékszem. Lehetséges, hogy átjutott egy-két másik oldalon álló lény… Nem tudom…

Nesca megsajnálta a kis öreget, de nem tudta, mit is mondhatna. Dühe és igazságérzete erősebbnek bizonyult a sajnálatánál – Meg kell semmisítenie ezt a szerkezetet! 

-Nem tehetem. Ez életem munkája. És nekem már nincs más menekvésem, csak az, ha kijutok ebből a világból. Már régen száműztek, mert nem segítettem Arnot a találmányaimmal, de elpusztítani nem tudtak. Megvédtem magam. Megvannak az eszközeim.

-Nem fordulhat elő, hogy amikor átjut, nem tudja lezárni a gépezetet? – tudakolta Nesca.

-Nem tudom biztosan… - habozott Inotus.

-Akkor lehet, hogy gyorsabban eljön a világvége, mint számítottunk rá. Teljes lesz a káosz.

-Márpedig én elmegyek – szögezte le Inotus. Egy hirtelen gombnyomással beindította a szerkezetet, majd azon nyomban átvetette magát a megnyíló, narancssárga fényben fürdő féregjáraton. Nesca utána ugrott és megpróbálta elkapni, de kezei már csak a levegőt markolták.

A gépezet iszonyú robajjal húzta Nescáékat is magával. Fekete lyukként minden közelben lévő tárgyat magába szippantott. A járat egyre nőtt, úgy tűnt, hamarosan beburkolja a házat és mindent, ami a közelében van. A fiatalok kapaszkodtak, ahogy csak bírtak, de a húzó erő erősebbnek tűnt. És ereje nőttön nőtt.

Nesca Miko számára érthetetlen szavakat kiabált, kántált az éterbe, de a járat csak egyre tágult és mind erősebbé vált.

-Miko! Mit csináljunk? – kiabált a lány. – Mi lesz most?

-Nem tudom! – Végül Miko mentette meg a helyzetet. Kétségbeesésében sikerült egy olyan mértékű védőburkot képeznie a veszélyes masina köré, amely egy időre lelassította a hatalmas szippantó erőt. Végre elengedhették kapaszkodóikat.

Nesca talpra szökkent és kezével a hatalmas gép felé hajított egy láthatatlan valamit.

-Futás! Rohanj, Miko! – kiáltotta, és egyszerre kezdtek futni a kijárat felé, olyan sebesen, ahogy csak a lábuk bírta. Egy jókora ugrással átvetették magukat az ajtón. A következő pillanatban a gépezet borzalmas, fülsiketítő hang kíséretében felrobbant. Kékeslila lángok és a füstölgő felhők lepték el a környéket.

-Gyerünk, tovább! – ordított a lány és ismét futásnak eredtek. Futás közben Nesca elkapta Miko karját és suhanni kezdtek a fák között szélvész sebességgel. A robbanás többször megismétlődött, míg a házból és a környező fákból semmi sem maradt.

Amikor percek múlva megálltak és hátranéztek, mindössze rengeteg por és füstölgő romok jelezték, hogy tőlük nem messze valami irtózatos dolog történt.

Az átjáró bezárult.

-Ennyit erről – lihegte Miko térdére támaszkodva. – Talán sosem jutunk haza.

-Nem tudom. Az sem biztos, hogy lesz miért hazajutnotok – szólalt meg Nesca.

Anita rohant feléjük rémülten lihegve. – Mi a franc történt? – zihálta, amikor meglátta őket. Nesca és Miko arca csupa kékeszöld korom volt és sem arcuk, sem ruhájuk nem festett túl jól.

-Jól vagyunk – nyugtatta Miko a húgát.

-Még szerencse – sóhajtott Anita, és hangjában szemrehányást éreztek. – Mi történt?

-Felrobbantottuk egy tudós laboratóriumát – közölte Nesca és távolabb sétált a testvérpártól.

-Mi? – hökkent meg Anita. – Hogyhogy? – Ennél értelmesebb kérdést nem tudott feltenni.

-Hosszú mese – válaszolt Miko. – Talán nem is akarod tudni. – A fiú hatalmas csalódottságot és elkeseredettséget érzett. Az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtuk, ha véget ér ez a rémálom, átteleportálta magát a Földre, és nem fogják többé viszontlátni, mert a csodás találmány semmivé lett. De talán Nescának van igaza. Talán túl sem élik. Talán a világ sem éli túl. Mi értelme akkor ezen rágódni?

A földre kuporodott és két füléhez kapta a tenyerét. Úgy hallotta, mintha egyszerre fülében csengnének mindazok a negatív, rosszindulatú, gonosz érzelmek, gondolatfoszlányok, hangulatok, amelyeket magába szívott azóta, hogy megérkezett ebbe a világba. Vagy tán már előtte is. Nem, nem történhet meg újra. Erőt vett magán és kizárta ezeket a hangokat, kizárt minden morajlást, míg végül újra csend lett.

Anita bátyja mellé kuporodott. – Már reggel van, kábé – közölte. – Merre indulunk?

-Gőzöm sincs – vont vállat Miko fáradtan.

Nesca visszasétált hozzájuk. Ő is ugyanolyan tanácstalan, gondolatmentes tekintettel bámult a testvérekre, ahogyan ők bámultak rá.

-Keressétek tovább! – ordított sakál módjára a Főúr. – Az nem lehet, hogy nincs meg. Lassan mindent tűvé teszünk, és a kincs sehol. – Arno tajtékzott a dühtől. – Elegem van ebből a holdkóros csordából! – Körülötte álló hű csatlósai ijedten húzták be a nyakukat.

A rabszolgák a környék minden területét átkutatták. A kincsnek ott kellene lennie valahol, de nincs meg. Valaki talán elrejtette. Talán nincs is kincs. De ezt senki sem merte kimondani, mert az lett volna az utolsó mondata.

-Főúr – hajtott fejet előtte behízelgően az egyik férfi. – Kérlek… ha elárulnád, hogy pontosan mit kell keresnünk, talán könnyebb lenne...

-Én sem tudom – harsogott a gonosz úr. – Ha tudnám, már rég megtaláltuk volna, nagyokos! Annyit mondhatok, hogy valami olyan kincset keresünk, amely képes arra, hogy feltámassza a holtakat.

A hű szolgák tátott szájjal hallgatták és próbálták megemészteni a hallottakat.

Tehát a Főúr a világuralmi tervei és minden egyéb elé helyezi azt az egy dolgot, hogy a feleségét visszahozza. Ez képtelenség, suhant át az egyikük agyán. Nem sejtettük, hogy ennyire önző, gondolta egy nő. Mi hasznunk lesz nekünk ebből az egészből? Ránk valószínűleg nem is gondol… Amint visszatér a felesége, talán mindnyájunkkal végeznek.

Miután felocsúdtak döbbenetükből, a vezetők újra munkára fogták rabszolgáikat – akik száma jelentősen megnőtt ahhoz képest, hogy sok rabszolga szabad lett, sok pedig odaveszett -, hogy tovább kutassanak az után, ami talán nem is létezik. Remélhetőleg nem létezik…

Nescáék felkaptattak egy nagyobbacska domb tetejére, remélve, hogy onnan többet látnak és rájönnek, merre kellene tovább indulniuk. Kifogytak már az ötletekből és a megérzéseik is csődöt mondtak Annyira beburkolt, átjárt mindent a gonosz, hogy egyre inkább képtelenek voltak mindenfajta Jó dologra.

-Nézzétek! Nem is tudtam, hogy ilyen közel vagyunk már a tengerhez – derült fel Nesca arca. A halkan morajló, vöröses hullámok csodálatosan nyugodt képet festettek szemük elé. – Mit szólnátok, ha hajóra szállnánk?

-Hajóra? – nézett rá kétkedve Anita.

-Aha. Talán úgy gyorsabban eljutunk oda, ahová szeretnénk. Talán a tenger megmutatja, merre tovább.

-Túl sok a talán – vetette a szemére Anita.

-Van jobb ötletetek? – nézett végig Nesca Anitán és Mikon. Ők nem feleltek. Tehát nem volt.

Óvatosan, oldalazva lekaptattak a dombról és a tenger felé vették az irányt.

-És milyen hajóra fogunk szállni? – tudakolta Miko.

-Talán össze tudunk dobni egyet – legyintett Nesca.

-Nesca! Egyre rejtélyesebb vagy. Vagy egyre viccesebb. Vagy egyre jobban elmegy az eszed – közölte Miko tanácstalanul. – Én nem tudok hajót tákolni, ne nézz rám úgy, minta tudnék.

-Nem kell azt úgy készíteni, ahogy a földi emberek szokták. Más módja is van – kacsintott a lány.

-Áhhá – húzta el a száját Miko és továbbra is értetlenül baktatott tovább a lányok mellett.

Ahogy a vízpartra értek, körülnéztek. Sehol egy lélek nem volt a környéken, még egy madarat sem láttak a sötétlő égbolton.

Nesca odébb sétált, kinézett néhány faágat, hasábot és kisebb darabkát, és néhány legyintéssel és kellő koncentrálással rövidesen egy piciny csónakot alkotott szögek vagy bármi egyéb kellék és eszköz nélkül.

-Nem vagyok biztos benne, hogy én ebbe be szeretnék szállni – tétovázott Anita. – Tudjátok, ez egy pici csónak, és nagyon könnyen felborulhat. Ez pedig egy nagy, piros tenger. Valahogy nem szeretnék beleesni – borzongott meg. – Tudjátok, sosem voltam túl jóban a nagy vizekkel.

-Akkor megvársz minket itt? – kérdezte Nesca.

-Dehogyis! Hogy lemaradjak a következő robbanásról is? – kérdezte a lány cinikusan.

-Nagy poén. Gyere, Anita, vigyázunk rád – unszolta Miko. – Nesca úgy érzi, valamiért csónakáznunk kell, és én hiszek neki. Errefelé már nincs tovább, nem találunk senkit a környéken, aki segíthetne nekünk.

Óvatosan beültek a kissé billegő csónakba és vízre bocsátották. Evezés helyett hagyták, hogy sodorja őket az áramlat, ami elég energikusnak bizonyult.

Már jócskán bent jártak, amikor különös dologra lettek figyelmesek.

-Mi ez? – kérdezte Anita ijedten. – Látjátok? - A víz bugyogni kezdett. - Van itt valamilyen gyógyforrás a tenger alatt?

-Nem tudok róla – felelte Nesca összehúzott szemöldökkel. – Attól félek, ez valami más lesz.

A víz egyre nagyobb buborékokat vetett.

-Au! – Miko ujjai végével megérintette a vizet és döbbenten tapasztalta, hogy forró. – A víz kezd felforrni. Valamit csinálnunk kell, de gyorsan! – közölte rémülten. – Nesca, nem tudsz csinálni valamit a vízzel? – Nesca koncentrált, próbálkozott, de hiába. Megpróbálta lehűteni a vizet, de csupán a felszínt sikerült, és a víz rögtön újra bugyogni is kezdett.

Közben érezte a gonosz erőket a víz mélyéről. Mintha magukhoz hívnák őt. Nem tudott mit tenni. Feladta a próbálkozást.

-Arra! – kiáltott fel hirtelen, mire Miko és húga összerezzentek.

-Mi van arra? – tudakolta Miko.

-Arra kell mennünk! Gyerünk! Evezzetek! – Nesca elővette a néhány faágat, amelyeket induláskor ügyesen elhelyezett a csónak végében. Anita és Miko evezni kezdtek, ő pedig továbbra is arra koncentrált, hogy a helyes irányba menjenek.

-És megint igaza lett – állapította meg Anita. Nem tudta, hogy megkönnyebbült, vagy még jobban retteg attól, ami ezután következik: ugyanis egy hatalmas vitorlás hajó közeledett feléjük.

-Próbáljuk meg megközelíteni – utasította őket Nesca.

-Biztos, hogy ez jó ötlet? – kételkedett Miko.

-Azt hiszem, igen… Szerintem ezért jöttünk.

A hajón nem láttak mozgást. Valószínűleg a rajta utazók a kabinban tartózkodtak.

Ahogy látható közelségbe értek, egy kis embert fedeztek fel a hajó orrában, aki láttukra megfújta a kürtjét. A gőzölgő habok visszhangot vertek a kietlen távolban.

-Hahó! – kiabált és integetett feléjük Nesca. – Itt vagyunk!

A vitorlás melléjük ért, és egy kötélhágcsót engedtek le feléjük.

Miko elkapta. – Menjetek! – szólt a lányokhoz.

Elsőként Anita kapaszkodott fel a kötelekből készült létraszerűségre, és óvatosan, de meglehetősen ügyesen átmászott a vitorlásra. Nesca következett. Ő is ügyesen egyensúlyozott, ügyelve rá, hogy egyik testrésze se érjen a mostanra már legalább száz fokos vízhez. Amikor ő is átért, átkiáltott Mikohoz. – Kösd ki a végét a csónakhoz és gyere! – Miko úgy is tett, és már éppen indult volna, amikor észrevette, hogy a csónak léket kapott. A forrongó víz kikezdte a hajócska alját és süllyedni kezdett. – Igyekezz! – kiáltott rá Nesca.

A kikötött kötélhágcsó meglepően stabilnak bizonyult. Miko sebtében felmászott rá és így neki is sikerült átjutnia a hajóra. A lányok átsegítették a párkányon. A csónak egyre inkább alámerült.

-Na, akkor utazom én még egyszer csónakban, ha piros hó esik – közölte Anita feldúltan.

-Vigyázz, hogy mit mondasz – intette le Nesca. Anita félve felnézett az égre és gondolatban már felkészült rá, hogy valóban piros hó fog esni. De nem történt semmi.

Fent nem. A hajón azonban…

Három zömök, ijesztő kinézetű fickó jelent meg a fedélzeten.

-Üdvözöllek titeket – szólalt meg az egyikük. – Gyertek, fáradjatok beljebb – tessékelte be őket. Miko gyanakvóan figyelte őket. Valami nem stimmelt. – Igyekezzetek, mielőtt kitör a vihar! – A vihar szó olyan képzeteket keltett a három fiatal agyában, amitől lábuk akaratlanul is elindult a kabin felé. – Jól van – nyugtázta a zömök férfi. Kinyitotta nekik az ajtót és sorban beengedte őket. Ők pedig bemásztak. Ekkor erős karok ragadták meg mindhármukat és cipelték és cipelték őket, ők pedig csak tehetetlenül vergődtek.

Egy rács megnyikordult és ők egy börtöncellában landoltak. Legalábbis arra emlékeztetett.

-Francba! – szólalt meg Nesca. – Mi folyik itt? Miért hittem, hogy…

-De tényleg, miért gondoltad, hogy ez jó ötlet? – vetette a szemére Anita.

-Miért, mi mást tehettünk volna szerinted? Így legalább nem lett belőlünk főtt hús – tudatta a testvérével Miko.

-Még… - szólalt meg újra Anita.

Az árnyékból, a pici zárka hátsó szegletéből egy csuklyás alak árnyéka bontakozott ki. Miko egy pillanatra megrémült, hogy Arno ejtette foglyul őket, hogy ez csak egy újabb csapda volt, de Nesca közelebb sétált az alakhoz. Egy darabig nézte az arcát, majd váratlanul megölelte őt.

-Mester! – szólalt meg a lány. – De jó, hogy itt van. Tudtam, hogy itt a helyünk.

-Nem tettétek jól, hogy idejöttetek, lányom. Ezúttal tévedtél. Ezúttal is…

-Mi történt? És hol vagyunk? – faggatta Nesca türelmetlenül.

-Ezek a Főúr szolgái. Kalózok. Begyűjtik azokat, akik a tengeren át próbálnak menekülni.

-Micsoda? De együtt megoldjuk, igaz? – nézett merően a Mester sárgán izzó szemébe.

-Nem tudom…

-És egyáltalán hogy került maga ide? Hogyan fedezték fel?

-Harcoltam. Itt volt már az ideje – közölte Remigius mester.

-Tényleg? – Nesca egy rövid ideig nem szólt, de azután kissé nehézkesen megszólalt: - Mesterem, el kell mondanom valamit. – Nesca szemei megteltek könnyel.

-Nem kell. Tudom. – Remigius lehajtotta a fejét és többet nem bírt mondani.

Nesca sem tudta, hogy mit szólhatna. Hogy sajnálja, hogy a Mester unokáját magával rángatta a bajba és megölette? Hogy neki is hiányzik? Idiótaság bármit is mondani. Semmi értelme.

-Nem a te hibád – közölte a Mester.

-De igen – vágta rá Nesca. Gyűlölte magát, amiért ezt tette Remigius egyetlen unokájával. És azzal, akit ő is mindennél jobban szeretett.

-Menni akart. Szabad akaratából ment veled, és igaza volt. Ezt a helyzetet nem lehet másképp megoldani. Nem dughatjuk homokba a fejünket. Most már én is magamhoz tértem és tudom, mit kell tennem. Csak kár, hogy egy ilyen dologra volt szükség hozzá…

Nesca egy darabig nem tudott megszólalni, de végül megkérdezte:

-De hogyan győzzük le ezeket a kalózokat, hogy kijussunk innen és harcolhassunk?

-Azt nem tudom, leányom – csóválta a Mester a fejét. Csak most tűnt fel nekik, milyen elgyötört az arca. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, sápadt bőre aszottnak tűnt. – Talán nem kell őket legyőznünk.

-Hanem? Hagyjuk, hogy azt tegyenek velünk, amit akarnak?

-Arra gondolsz, hogy elvisznek majd minket a Főúrhoz és úgy egyszerűbb lesz?

-Nem tudom…

-Kihallgattam őket. Eszük ágában sincs. De van egy ötletem. – Előrébb battyogott, majd egyazon mozdulattal megszorította Miko és Anita kezét. – Örülök, hogy itt vagytok.

-Én… - kezdte volna Miko a bemutatkozást, de a Mester közbevágott:

-Tudom. Ismerlek titeket.

-És maga küldött üzenetet nekem álmomban – közölte Miko mintegy érdekességképpen.

-Én nem küldtem üzenetet – reagált Remigius. – De bizonyára jelentenek valamit ezek az álmok. Hiszen itt vagy. És velünk vagy.

-Hát igen. Bár nem tudom, hogy ennek örüljek vagy sem. Gőzöm sincs, hol lehetne jobb most… Mester – nézett a fiú az öregember szemébe -, az is Arno műve, hogy a tenger felforrt? – tudakolta Miko.

-Nem egészen – felelte Remigius mester. – Arno kezéből kicsúszott az irányítás, már ő sem ura a helyzetnek, amit elindított. A gonosz nőttön nő, saját tüzét táplálja.

Miko megborzongott. Ez még rosszabbul hangzott, mint amit eddig el tudott képzelni.

-Mester, Hemma asszony hol van? – kérdezte Nesca, előre félve a választól.

-Otthon. Őt eszem ágában sem volt magammal cipelni.

-Akkor jó. Reméljük, biztonságban van.

-Szóval, mi a terve? – szólalt meg Anita is.

-Nem tudjuk legyőzni ezeket az embereket. Veszélyes egy hajón, egy forrongó tengeren bármilyen harcot kirobbantani. Úgyhogy elaltatjuk őket.

A fiatalok elismerően bólogattak.

-Mester, kérdezhetek még valamit? – érdeklődött Miko kíváncsian.

-Persze – bólintott Remigius.

-Miért nem használnak ebben a világban olyan fegyvereket, amelyeket földi ember készített?

-Úgy érted, puskákat, bombákat és ehhez hasonlókat? Tudod, fiam, a ti világotokban nem az egyenlő esélyeken van a hangsúly. Ezért mi ezt eleve megvetjük. A gonosz persze szívesen bujtogatja az embereket, hogy így hatalmat érhetnek el, győzelmet arathatnak. De valójában a mi világunkban a tehetség számít. Nem a mennyiség (ezért is lehet esélyünk a Főúr ellen), és nem is fegyvereink ereje határoz meg minket. De szerintem ezek a fegyverek itt nem is működnének.

-Értem – bólintott a fiú. – Az klassz. Mármint hogy akkor az ellenség sem tud ellenünk ilyen fegyvereket felhasználni. Na és akkor ön szerint van esélyünk legyőzni a homunkulusz sereget? – kérdezte reménykedve.

-Minden rajtunk áll. A jövőt megjósolni én sem tudom. Tény, hogy túl sokan vannak. Arno elvetette a sulykot. De a homunkuluszok nem tudják, miért harcolnak. Nincs értelme a harcuknak. Utasításokat követnek. Így talán van esélyünk.

A Mester szavai mindenkit egy kis reménységgel töltöttek el.

-Na, tehát hogy visszatérjünk az eredeti mondandómhoz: el kell altatnunk őket. Ehhez szükségem van a ti segítségetekre is, mindnyájunknak koncentrálnunk kell. Elég sokan vannak. Gyertek ide körém, és fogjuk meg egymás kezét.

-Bocsánat, hogy közbevágok – szólalt meg Anita ismét. – Ki tud közülünk hajót vezetni?

-A hajó majd elvezet minket – nézett rá nagy bölcsességgel Remigius. Anita vállat vont.

Megfogták egymás kezét és koncentráltak. Amikor egy őr lépett oda hozzájuk, alig érte el a rácsot, máris összerogyott - mintha egy óriási, láthatatlan teher nyomná a vállát - és mély álomba szenderült. A foglyok nem láthatták, de egy másik, közelben lévő hajóról – ha lett volna bárki a környéken - jól látható lett volna, ahogy a fedélzeten is minden kalóz egyszerre hajtja álomra a fejét, mintha valamilyen kórság gyötörné őket.

Ezután Anita magához repítette a kulcsot és kinyitotta a rács ajtaját.

-Ezzel megvolnánk – szólt vidáman.

-Igen – bólintott a Mester lassan. – Most már csak várnunk kell, amíg kikötünk.

Néhány óra múlva a kabin ablakából már látták, hogy közeledik a szárazföld. Nesca felpattant és örömmel mutogatott ki az ablakon, közölve útitársaival, hogy célba érkeztek.

-Reméljük, hogy jó helyen kötöttünk ki – felelte Miko.

Ahogy közeledtek, ismét Anita segítségére volt szükség: ő egy kisebb erőfeszítéssel és egy legyintéssel ledobta a horgonyt és hamarosan partot érhettek. A fortyogó habok cipőik talpát nyaldosták, ahogy kikászálódtak a hajóból. A legénység továbbra is mélyen aludt, békésen szuszogtak.

-Igyekezzünk – kérte Nesca -, mielőtt magukhoz térnek.

-Jó ötlet – helyeselt Miko.

Sokáig kaptattak felfelé, be az erdő mélyébe, de élőlényeket sehol sem leltek. Sem barátot, sem ellenséget.

-Biztos, hogy a jó irányba indultunk el? – bizonytalanodott el Miko.

-Hamarosan kiderül – ásított egyet Nesca. – De most aludnunk kell, különben nem sokáig tudunk már tovább haladni.

-Megint éjszaka van? – kérdezte Miko. Mivel már teljessé vált a sötétség, képtelen volt megállapítani, hogy milyen napszak lehet. – Oké, aludjatok csak, majd én őrködök.

A többiek beleegyezően leheveredtek a fák tövében egy valamivel egyenesebb talajon. Remigius mester is meglehetősen kimerült – hiszen benne volt ő a korban jócskán és ki tudja, mióta hánykolódott a haragos tengeren. Nem sokat mesélt a történésekről.

Álmaik zavarosak, vészjóslóak és idegborzolóak voltak.

Egy kis időre végül Miko is álomra hajtotta a fejét, és szerencséjükre senki nem lelt rájuk, senki nem lepte meg őket bóbiskolás közben.

Miko valamiféle csoszogást hallott a közelből. Ahogy kinyitotta a szemét, különös árnyakat vett észre a haloványan pislákoló tűz fényében, amelyet a két lány gyújtott néhány órája, hogy ne fagyjanak meg. Nyár volt, de esett a hó. A tűz kék csóvái láthatóvá varázsolták, hogy valaki körülöttük jár-kel. Vagy valakik.

Miko megdörzsölte a szemét, hátha csak képzelődik – nem lenne meglepő ennyi csodás és borzalmas kaland után (egyelőre a borzalmas nagy fölénnyel nyert) -, de az árnyak csak nem tűntek el.

Úgy döntött, jobb, ha felébreszti Nescát, ahogy szokta. Óvatosan megrázta, mire a lány nyomban felült.

-Mi történt?

-Mik ezek szerinted? Vagy kik?

Nesca szemét meresztgette és ő is hamarosan megpillantotta a különös árnyakat.

-Fogalmam sincs. Megnézzük?

-Nem tudom. Ugye nem lehetséges, hogy visszajutottunk az én világom küszöbére?

-Kizárt – szögezte le Nesca. – Alvás közben? Habár…

Óvatosan közelebb lopakodtak a fel-alá ténfergő árnyakhoz. Azok nem sétáltak, mint az emberek, sokkal inkább siklottak a föld felett, alakjuk pedig el-eldeformálódott, ahogy mozgásba lendültek.

Az árnyak észrevehették őket, mert láthatóan távolodni kezdtek. Mintha menekültek volna előlük.

-Mester! Anita! Nézzék! Találtunk valamit – szólt hátra Nesca. – Mikoval megnézzük.

-Jövünk mi is – ugrott fel Anita, majd a Mester is talpra állt és mindketten követték őket.

-Mit láttatok? – érdeklődött a Mester.

-Árnyembereket – válaszolt Miko. – Ismer esetleg ilyeneket?

Remigius megrázta a fejét.

Felcaplattak a meredek dombocskán, és kisvártatva el is érték a tetejét.

Amit a dombról láttak, attól bizony tátva maradt a szájuk. A dombon túl egy hófehér fényben pompázó város terült el. Kúp, gúla és gömb alakú házacskák sorjáztak szép számban egymás mellett és egymással szemben. És különös árnyak sürögtek-forogtak mindenütt. Olykor mintha beszélgettek volna, máskor pedig magányosan kullogtak vagy éppen pakolásztak.

-Hűha! – csodálkozott el Anita. – Ezt vajon ők építették fel? Nem semmi!

-Ki tudja? – Nesca lentebb sétált. A többiek követték példáját.

Mivel az árnyak tudomást sem vettek róluk, Nesca megfogta egyikük karját és maga felé fordította azt a részét, ahol az arcának kellett volna lennie. – Elnézést! Bocsánat, hogy megzavarom, de meg tudná mondani nekünk, hol vagyunk? – Az árnyék egy szót sem szólt. Nesca elbizonytalanodott, hogy van-e egyáltalán szája, meg tud-e szólalni. – Utazók vagyunk. Békés szándékkal jöttünk. - Az árnyék továbbra sem szólalt meg. Ehelyett egy különös hang szólalt meg Nesca fejében. Egy női hang. – Árnyemberek vagyunk.

-Emberek? – próbált meg Nesca is gondolatban kommunikálni a különös lénnyel. – Úgy érti, földi emberek?

-Valaha azok voltunk – szólt a néma felelet. – De elegünk lett. Nem akartunk ott maradni. Grotia segít nekünk.

-Kicsoda Grotia?

-A vezetőnk.

Nesca egy darabig némán beszélgetett a hölggyel, majd amikor az távozott, a lány a többiekhez fordult. – Telepatikus úton kommunikálnak. Beszélni nem hajlandóak. Ha jól hámoztam ki, amit a hölgy mondott, akivel „beszéltem”, ők a Földről jöttek. Teljesen feladták az életet, mert nem volt miért küzdeniük. Vagy meghaltak a szeretteik, vagy nem találták értelmét az életnek, és öngyilkosságot kíséreltek meg. Ezért ide „zuhantak”, legalábbis ő így fogalmazott, és itt kezdtek új életet. Így váltak árnyemberekké. Itt viszont már nem fáj nekik semmi. És felépítették ezt a gyönyörű várost, ahol élhetnek.

-Ezért tűnnek el emberek, ezért mutogatják őket tévéműsorokban és a családjuk sosem talál rájuk? – kérdezte Miko mély döbbenettel.

-Ebben van ráció – morfondírozott Nesca.

-Milyen különös – vakargatta a Mester az állát. – Hallottam már erről. De nem hittem, hogy valóban létezik ez a hely. Ha jól sejtem, Ahrimanéban vagyunk. A vezetőjük nem Grotia véletlenül?

-De, úgy van – lépett elő az egyik legnagyobb, gúla alakú házból egy fényben fürdő, legalább 190 centi magas, kecsesen vékony, hegyes orrú, előkelő ruházatú nő. – Én vagyok a vezető. Mit óhajtanak?

-Vándorok vagyunk. Békés szándékkal jöttünk – ismételgette Nesca. – Segítőket keresünk Arno legyőzéséhez és csak erre tévedtünk utunk során. Talán véletlenül, de talán nem… – Nem tudta, mit vált ki a hölgyből ez a kijelentés, nem tudta, vajon az ő oldalukon állnak-e, de meg kellett próbálnia.

-Nem érzek gonosz erőt – súgta Miko Nesca fülébe, biztatva, hogy próbálkozzon tovább.

-Sajnálom, de nem segíthetek – közölte velük tárgyilagosan Grotia, azzal sarkon fordult és nekiiramodott az ellenkező irányba.

-Kérem, várjon – sietett utána Remigius mester. – Ahogy látom, Önök gyönyörű helyen és békés közösségben élnek. Ugye nem szeretnék, ha mindez eltűnne, ahogy a gonosz bekebelezi a világot?

-Minket az egyáltalán nem érdekel – hangzott a vezető felelete.

-Kérem… Higgye el, én sem akartam harcolni. Egyszer megtettem, és nem lett jó vége. Megfogadtam, hogy többé nem harcolok. – A Mester fölé magasodó hölgyemény érdeklődve fürkészte az idős férfi arcát. – De van, amikor nincs más választás. Ha meg szeretnénk őrizni azt a kevéske jót, ami a világunkból még megmaradt, meg kell próbálnunk bejárni minden lehetséges utat.

-Ez mind nagyon szép, Remigius mester – szólalt meg Grotia. – Igen, tudom, hogy ki maga, felismerem, mert valamikor réges-rég találkoztam a népükkel. Talán maga nem emlékszik, mert maga akkor még gyermek volt, de én emlékszem. Önre, és a családjára is. Viszont ezeknek az embereknek szükségük van rám. Itt egyedül az én hatalmamnak köszönhetik, hogy végre jól érzik magukat és új életet alakítottak ki.

-És ők? Nem szeretnének vajon segíteni? Nem adná meg nekik a választás lehetőségét? – szólalt meg a mostanáig hátul bujkáló Anita. - Hogy eldönthessék, akarnak-e harcolni?

-Hidd el, lányom, nem akarnak. Ők már nem éreznek sem fájdalmat, sem örömet. Sokkal jobb nekik így. Nem AKARNAK érezni. Ezért is jöttek el hozzám. Csak én tudok segíteni rajtuk. Ezért vannak még életben.

-Milyen élet az, ahol az ember nem szeret, nem sír, nem nevet? Kérem, gondolja meg! A maga hatalma biztosan a segítségünkre lehetne.

-Nem, és ez az utolsó szavam! – Azzal a hölgy ismét sarkon fordult és elsétált.

-Hagyjuk, menjünk tovább – szólt csalódottan Miko. – Talán nem ide kellett jönnünk, talán tényleg csak véletlenül keveredtünk ide. Hátha mások is élnek a környéken.

-Csak még egy pillanat – szólalt meg ismét Anita. Tett még jó néhány bizonytalan lépést előre, és tekintetével azt kutatta, hová tűnhetett e különös női lény.

Eközben azonban egy irdatlan erejű villám szelte ketté az eget, és egy fába vágódott. A négy jövevény rémülten rezzent össze és kezüket a fejük fölé kapták védekezésképpen.

Vihar közeledett.

A következő villám még durvább volt: egyenest a közelben lévő házra csapott le. A ház talapzata megingott, és a tető borzalmas robaj közepette leomlott. Anita éppen a ház mellett állt, és teljesen betemették a lezúgó törmelékek.

-Anita! – kiáltott fel Miko rémülten és a húgához rohant. Sorozatban dobálta le a kőtörmelékeket a mozdulatlan testről. Anita feje vérzett, és nem volt eszméleténél. – Meghalt! – kiabált Miko. – Úristen, a húgom meghalt! – Önkívületben ordított tovább. – Valaki segítsen!!

A többiek odarohantak hozzájuk, és látták, hogy a lány valóban nem mozdul és nem is lélegzik.

-Mester, csináljon valamit! – üvöltött Nesca is.

Remigius a lány fölé hajolt, és amikor megállapította, hogy valóban meghalt, így felelt: - Nem tudok semmit tenni. Már késő. Sajnálom… Nagyon sajnálom… - hebegett, bár valószínűleg ő sem tudta, mit is beszél.

Grotia a hangzavarra és a felfordulásra visszasietett a jövevényekhez, dacolva a zord időjárással, a tomboló, orkán erejű széllel. Hófehér palástja többméteres körzetben mindent beragyogott, amerre csak járt. Küszködve, levegő után kapkodva lépett oda Mikohoz.

-Eresszetek oda – lökte félre Mikot és a többieket. Megállt Anita felett és a fényt még inkább kiterjesztette. Majd amikor semmi sem történt, két karjával átölelte Anita hátát és felemelte a lányt. Hihetetlen, hogy mekkora erő volt benne.

Megdöbbenten és megkönnyebbülten látták, hogy Anita szemhéjai egyszer csak megmozdulnak és lassan kezd magához térni.

A vakító fény eltűnt, és egy jóval alacsonyabb, görnyedtebb hölgy állt ott, ahol elvileg Grotiának kellett állnia.

Anita felült. – Mi történt? – Köhögni kezdett. Miko odaugrott hozzá és boldogan megölelte, majd zokogásban tört ki. – Ilyet többé ne merj velem csinálni, megértetted? – szólt húgához.

-Naná. Máskor nem küldök magamra villámokat – felelte Anita erőtlenül bátyjának és az ő segítségével feltápászkodott a földről. – Hülye, jó, hogy azt nem mondod, hogy ha még egyszer meghalok, megölsz – nevetett a lány, de a nevetéstől szúrtak az oldalbordái.

-Hogyan hálálhatnám meg…? – kezdte Miko Grotia felé fordulva, de ő leintette a fiút.

-Nincs mit meghálálni. Anita nagyon emlékeztet a lányomra. Nem csak külsőre, hanem a makacssága, a csökönyössége is legalább annyira hasonlít rá.

-Van egy lánya? – faggatta érdeklődve Anita.

-Volt – felelte Grotia. De többet nem árult el.

-Akkor talán mégis segít nekünk? – mosolygott rá Anita reményteljes arckifejezéssel.

-Sajnos nem tehetem – csóválta meg a fejét a hölgy. – Mint láthatod, én már senkin nem tudok segíteni. – Elsétált, és a „vándorok” engedték.

Nesca különös dologra figyelt fel: az árnyemberek arcára, kezére lassacskán visszaköltözött a szín és az élet.

-Nézzétek! Már van arcuk – fordult Mikoékhoz a lány. Az arcok, testek és színes ruhák végül teljesen kibontakoztak, ahogyan tavasszal a frissen nyíló virágok ezerszínű szirmai. Többen közülük magukban összekuporodva vagy épp egymás vállára dőlve zokogtak. Hihetetlen látványt nyújtottak: mintha egy természeti katasztrófa túlélői találkoztak volna szeretteikkel.

Az egyik nő Anitához sétált.

-Köszönjük neked! – szólt a lányhoz. – Elfelejtettük, milyenek voltak azok, akiket szerettünk. Pedig sohasem akartuk igazán elfelejteni.

Anita erre nem tudott mit mondani. A fájdalom is az élet velejárója, gondolta magában.

-Mennünk kell – fordult a Mester a fiatalokhoz.

-Csak egy pillanat – kérte Anita, és Grotia után rohant. Az egyik házikó tövében talált rá.

-Elnézést! Csak meg szeretném köszönni, hogy…

-Igazán nincs mit köszönni. Te felnyitottad a szemem. Nem érdemes érzelmek nélkül élni. Az nem élet – nyújtotta a nő a szavakat. – Sajnálom, hogy nem tudok nektek segíteni. Ennyi volt a hatalmam. És erőm sincs már harcolni. Túlontúl fájdalmas a lét. De erre valóban szükség van. Én köszönöm neked!

-Sajnálom.

-Ne sajnáld. Jobb lesz így. Menj, már várnak rád.

-Rendben. De visszajövök. – Anita hirtelen megölelte a hölgyet, amivel ő nem nagyon tudott mit kezdeni. Zavartan nézett a lányra. – Ígérem – monda Anita, és visszasietett a többiekhez.

Miközben a földi ember számára láthatatlan világban az utolsó csata a küszöbön állt, az embereknek fogalmuk sem volt, mit tehetnének, hogy megváltozzék a helyzet.

Télies hideg köszöntött a bolygó lakóira a nyár közepén, éjjeli sötétség honolt a tájakon.

Nem volt áram, víz, gáz, országok fagyoskodtak, éheztek.

A tornádó, a vulkáni hamu, a megáradt folyók, a házakat elöntő iszap, a légi katasztrófák, az erdők pusztulása megmásíthatatlannak tűntek. A gazdagok azt hitték, pénzért megvehetik életüket, menedéket kaphatnak, de ebben a helyzetben a pénz és az arany már semmit nem ért.

Remigius mester úgy döntött, felkészülnek, csapdákat állítanak és odacsalják Arnot és seregét, hogy így győzhessék le őket. Éjt nappallá téve dolgoztak, nem is számolták már, mióta.

-Ez micsoda? – érdeklődött Miko, amikor látta, hogy Nesca valamilyen érdekes gyökeret tör apró darabokra.

-Macskagyökér – felelte a lány egyszerűen, mintha mindenkinek tudnia kellene, mi is az. – Gonoszűző hatása van. Ennek a pünkösdi rózsának pedig, amit még a ti világotokból szereztem – húzott elő egy kiszárított virágot batyujából – olyan ereje van, amely elűzi a rémálmokat. Kipróbálhatjátok otthon is, ha rosszat álmodnátok. – Nesca csak azután gondolt bele, mit mondott, hogy már kimondta. Miko és Anita is ugyanarra gondolhatott. Otthon? Hát, nem biztos, hogy ki tudják majd ezt próbálni… - Bocs… Mindenesetre ez arra is jó, hogy ne engedje be a gonosz gondolatokat, képzeteket a fejetekbe. – Mindenkinek átnyújtott egy-egy szirmot, ők pedig gondosan zsebükbe rejtették a parányi kincset.

Az egyik napon, ahogy tettek-vettek, készültek a háborúra, a fák között néhány emberi alak körvonala rajzolódott ki. És még több és még több.

Alfred, Leila, és mindazok a férfiak és nők, akiket még kimenekítettek a rabszolgasorból Mikoék. Őket pedig Olme és maréknyi serege követte. Mindenki ott volt. Mindenki, akivel Miko valaha ebben a világban találkozott, mindenki, aki az ő oldalukon állt. A jégszívű – azaz volt jégszívű – Grotia is eljött. Azokkal a földi emberekkel egyetemben, akik Grotia birodalmába kerültek, és nemrég felébredtek az „éberkómából”. Mind ott voltak, egységként, kerek egészként, és készen álltak a harcra. Készen álltak rá, hogy a végsőkig küzdjenek. Látszott az arcukon az elszántság.

-Mi folyik itt? – nézett körbe Miko ámulva. Szája tátva maradt a csodálkozástól.

-Itt a segítség, amire szükségünk van – közölte Remigius mester. – Szólítottam őket, és ők jöttek. Mindenki, aki meg szeretné menteni ezt a világot, és a másikat. Mind itt vannak – nyugtázta elégedetten.

-Mester, maga aztán tud – szólt Nesca remegő hangon.

-Ne feledjétek, nem számít, hányan vannak. Nem számít, hogy a lelkük épp olyan sötét, mint az ég mostanában. Csak az számít, mi van itt bent – érintette meg Remigius mester tenyerével a mellkasát ott, ahol a szíve volt. – Akarunk küzdeni, meg AKARJUK menteni a világot, éppen ezért sikerülnie kell! Készítsük elő a csapdákat, hadd sétáljanak bele!

A tervek kovácsolásában nagy segítségükre volt Alfred, aki, mint kiderült, meglehetősen sokat tudott a harcról és egyéb praktikákról.

-Ne próbálkozzatok azzal, hogy befolyásoljátok az elméjét. Egyáltalán semmilyen elmetrükkel ne próbálkozzatok, mert Arno azonnal rájön és a visszájára fordítja – osztotta Alfred a tanácsokat.

-Milyen jó, hogy lenyúltuk a Főúr embereit – szólalt meg az egyik földi férfi. – Nagy előny, ha tudjuk, hogyan gondolkodik.

-Azt senki nem tudja. Talán még ő maga sem – vetette ellen Alfred. – De egy dolog biztos: úgy kell győznünk, hogy közben nem válunk olyanokká, mint ők.

-Jól mondod, fiam – sétált közéjük a Mester.

Napok hosszat csak vártak, füleltek, éberen őrködtek. De Arno nem jött el.

Nem tudták, eljön-e valaha, hiszen tudta, hogy várnak rá. Bár a Mester elméjével levédte azokat a gondolatokat, amelyek elárulhatták volna őket. Nem engedte, hogy Arno lássa, sereg vár rá, nem engedte, hogy lássák, csapdákat állítottak ellenségeik számára. A tét a világ volt, semmilyen rést nem hagyhattak a jól álcázott terveken.

Minden nap egyformának tűnt, hiszen nem volt éjjel és nappal, nem történt semmi újdonság, csupán a nagyon vegyes társaság tett-vett szüntelen, hogy önmagukat, egymást felkészítsék és biztosítsák a terepet. Folyamatosan edzettek, és egymás lelkét is edzették. Egészen hihetetlen módon összekovácsolta őket a közös cél, barátokká váltak az ismeretlen emberek.

Miko láthatatlan burkot képzett köréjük, hogy ha Arno odaküldi a homunkuluszokat, ne sétálhassanak be egy óvatlan pillanatban hozzájuk könnyedén, Remigius mester pedig egy különleges riasztó trükkel látta el jelenlegi lakhelyüket.

Nesca és Miko éppen aludni készültek, de mindketten éberen forgolódtak a felvert sátorban.

-Úgy tűnik, ma sem történik már semmi – ásított egyet Miko.

-Igen, nagyon úgy látszik – felelte Nesca. – Nem tudom, érdemes-e itt várnunk, és karba tett kézzel nézni, ahogy Arno és az a másik mocsok mindent elpusztít. Lehet, hogy épp ezért nem jönnek. Mert tudják, hogy várunk rájuk – hiszen a Mester egy elmét befolyásoló trükkel megüzente Arnonak, hogy itt vagyunk hárman és várjuk őt –, mert amíg mi itt várunk, halomra gyilkolhatja az embereket és más lényeket.

-Gondolod, hogy oda kellene mennünk?

-Igen, szerintem sokkal jobb lenne. Most már elég sokan vagyunk, hogy győzhessünk. Te nem így gondolod?

-Fogalmam sincs – válaszolt Miko. Tényleg nem tudom, meddig kell így várnunk, és ez kiborít, mert közben nem tudom, mi történik a Földön, és nem tudom, nem csal-e a Főúr így minket még nagyobb csapdába. De bízom a Mesterben. Szerintem tudja, mit kell tennünk. Nem lesz baj…

Nesca hallgatott. – Meglátjuk – sóhajtott fel végül. – De soha semmire nem vágytam annyira, mint arra, hogy véget vethessünk ennek. Talán csak még egy dologra vágynék ennyire...- Elcsuklott a hangja, ezért inkább elhallgatott.

-Nagyon hiányzik? – kérdezte Miko, de máris rájött, mekkora ostobaságot kérdezett, ezért inkább csöndben maradt.

-Itt vannak – nyitott be Anita a sátor ajtaján. Gyertek, gyorsan! – rémülten zihált és türelmetlenül toporogva várta, hogy Nesca és Miko végre felpattanjanak és kövessék őt.

-Arno itt van? – faggatta Miko. – Mi történt?

-Mindjárt meglátod. Gyertek velem! – Futva folytatták az utat. Hamarosan el is érkeztek a helyszínre. Arno természetesen gond nélkül átjutott Miko láthatatlan burkán és Remigius mester riasztóján. A Mester azonban megérezte a jelenlétét és már várta őt.

Amikor a három fiatal odaért, a gonosz Főúr és a Mester gyilkos tekintettel álltak egymással szemben, mozdulatlanul. Mindenütt néma csend honolt. A sereg nem jött elő – valószínűleg a Mester parancsolta ezt nekik - , és látszólag Arno is egyedül volt. Gyanították, hogy csak látszólag…

-Hát eljöttél – szólalt meg Remigius.

-Hívtál, nem igaz? – kérdezte zordan a Főúr.

-De, így van. Rendezzük ezt le ketten egymás között. És hagyd békén mindkét világot. Hadd éljenek szabadon. Hadd döntsenek, melyik oldalt választják. Hiszen ez az egész világ lényege. És ők nem tehetnek semmiről. Nem ők ölték meg a feleségedet. Hanem én!

Arno éktelen haragra gerjedt, ahogy Remigius a feleségét említette. A levegő parázslani kezdett körülöttük. A hőmérséklet egyre csak nőtt és nőtt, a fullasztó térben lassan alig maradt oxigén.

-Tudom. Ne hidd, hogy nem akarok bosszút állni. De átlátok rajtad. Tudom, mit tervezel.

-Igazán?

-Igen, és sajnálattal kell közölnöm, hogy hiábavaló minden cselekedet.

-Semmi nem hiábavaló, csak az, amit nem tettünk meg. Én megteszem, amit tudok.

-Abban biztos vagyok – bólintott Arno, majd suhintott egyet a karjával. Ennek nyomán különös robaj törte meg a korábbi csendet. A fák sötét rejtekéből egy homunkulusz bukkant elő. Majd még egy, majd pedig még egy. Ahogy sorakoztak, Mikoék már látták, több százan lehetnek. Nem baj, a Mester majd legyőzi a Főurat, és akkor nem lesz, aki irányítsa őket. Nincs lelkük. Egy fabatkát sem érnek – ezzel biztatta magát Miko, de nagyon halovány volt ez a remény, és ő maga sem vette komolyan a saját gondolatait.

A sereg megtorpant Miko védőburka előtt. Egy szélsebes mozdulattal azonban egy pillanat alatt ott termett Morto és gond nélkül átvezényelte a sereget a burkon. Magával hozta azokat az embereket is, akik nem álltak át Mikoék oldalára. Jó néhány rabszolgatartó menetelt a csatasorba megingathatatlan erővel Remigiusék ellen.

A Mester csak erre várt. Gondolatban magához hívta az ő oldalán álló harcosokat, akik szép sorjában előbújtak rejtekükből és a Mester mögé sorakoztak.

-Készen álltok? – kérdezte tőlük.

-Igenis, Mester! – válaszolt határozott hangon Olme.
Valamennyi férfi és nő rendíthetetlen nyugalommal és elszántsággal állt mögötte, igazi csatasorban.

Arno egy váratlan mozdulattal Nesca mögött termett – csupán annyit láttak, hogy eltűnik, majd feltűnik a lány mögött – és elkapta a lányt. – Gyere velem – vonszolta maga után.

-Eresszen el, féreg! – üvöltött a lány. Két tenyerében megnyitotta a kék lángocskát és anélkül, hogy látta volna, hová nyúl, Arno arcához nyomta. A Főúr felüvöltött a fájdalomtól. A következő pillanatban pedig két kezét Nesca halántékára szorította. Szorította, ahogy csak bírta. Nesca egy rövid idő után már nem ellenkezett. Miko utánuk eredt, de a Mester egy láthatatlan fallal útját állta. – Várj! – parancsolta.

-Mire? – tombolt Miko magán kívül. - Arra, hogy megölje? Eresszen!!

-Nem tehetem. A döntés az ő kezében van.

Hamarosan megértették, mit jelentett ez az állítás. A Főúr Nesca fülébe suttogott valamit, amit csak a lány értett.

-Semmi keresnivalód köztük – suttogta. – Te közénk tartozol. Gyilkos vagy. Ártatlan lényeket gyilkoltál. Most is benned van ez ott mélyen. Tarts velünk! Csak így láthatod őt viszont. Ők nem tudnak segíteni. Csak hitegetnek, hogy szeretnek. De téged sosem szeretett senki. Egyedül vagy. Én viszont segíthetek rajtad. – Kezei erejével és szavaival szinte teljesen átmosta a lány agyát.

-Soha – suttogta a lány. – Soha nem állok egy gyilkos oldalára.

-Dehogynem, lányom, dehogynem – suttogta hátborzongató hangon a Főúr. – Gyere velem, és megmutatom, hol van igazából az otthonod. Ezt a csőcseléket pedig hagyd veszni. Nem érdemelnek ezek semmi mást, csak pusztulást. Ők tehetnek arról, hogy a családod meghalt. Ők tehetnek Roanoke haláláról is. Nem álltak melletted, amikor szükséged lett volna rájuk. Több mint tíz éven át bujkáltak és nem segítettek. Ők a valódi gyilkosok. Miért vársz most tőlük mást? Az én feleségemet is megölték, és a lányomat, akivel ő várandós volt. Tényleg azt hiszed, hogy ők a jók? Csak áltatnak téged, hitegetnek, de minden szavuk hazugság. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de én nem hazudok neked. Hidd el, tudom, mit érzel. Mit gondolsz, milyen kincset kerestem? – folytatta kitartóan. – Nekem is az minden vágyam, hogy visszahozzam a szerelmemet.

Miko áttörte a láthatatlan falat és Nesca felé indult. – Nesca! – kiáltott oda neki, ahogy közeledett felé. – Gyere! – nyújtotta kezét a lány felé.

Abban a minutumban Nesca szeme éjfeketévé változott. Sötét erek dagadtak ki homlokán, arcán, karján. Fekete auráját még Miko is látta. Továbbra is a lány felé igyekezett és rendületlenül nyújtotta felé a kezét – Gyere vissza! Segítek – győzködte.

-Neeem! – üvöltött fel Nesca. A Főúr elkapta és magával vonszolta.

-Hová viszi? – ordított Miko.

A Főúr nem méltatta válaszra. Helyette a tisztás távolabbi részére vitte a lányt, ahol a földre hajította, és egy suhintással vörösen izzó tüzet gyújtott körülötte.

-Várjatok! – szólt Remigius a többieknek.

-Mire várjunk? Hogy máglyán elégesse Nescát?

-Szó sincs róla. Ő a kincs, amire Arnonak szüksége van! – döbbent rá a Mester.

-A… milyen kincs? – vonta össze Miko értetlenül és türelmetlenül a szemöldökét. - Feleljen már! Milyen kincs?

-Amiért Arno annyi rabszolgát dolgoztatott. Amit éjt nappallá téve kerestetett. Nesca az!

-Nesca a kincs?! Mire kell neki Nesca?

A Mester nem felelt.

-Hogy bízzak magában, ha nem mondja el, mi folyik itt? – kiabált a fiú a felindultságtól remegő hangon.

Mielőtt azonban Remigius bármit mondhatott volna, a homunkulusz sereg támadásba lendült. A csata túllendült a küszöbön. A világért folyó háború elkezdődött.

A homunkuluszok fejszékkel, kardokkal és egyéb félelmetes pengéjű fegyverekkel támadták a jóval kisebb létszámú sereget. Az ügyesebb harcosok kitértek útjukból, mások mindenféle praktikával próbálták maguktól távol tartani a borzalmas bestiákat.

A csapdák remekül beváltak: több homunkuluszt egy mély árokba juttatott Olme és két társa, másokat egy üvegkalitka szerű, áttetsző kockába zártak a Grotiához tartozó földi emberek (természetesen a Mester segített a mű megalkotásában, az emberek pedig leleményesen odacsalták az ellenséget, hogy elfoghassák őket), és hasznosnak bizonyultak a Nesca által kevert gyógynövények is, amelyek fojtó gázként hatottak a homunkuluszok számára, vagy erőtlenné tették lábaikat, amely összecsuklott alattuk, vagy éppen egy pillanatra megzavarták tájékozódási képességüket, ez a leheletnyi idő pedig éppen elég volt arra, hogy Olme harcosai végezhessenek velük.

A harcosok jó néhány homunkuluszt levágtak, de úgy tetszett, a sereg létszáma még így sem csökkent számottevően.

Anita két kezét a feje elé tartva hátrált két homunkulusz elől, akik baltával próbálták őt kettéhasítani.

-Hé, ide figyeljetek! – kiáltott rájuk Miko. – Itt vagyok! – A két melák felé fordult, Miko pedig a Mestertől tanult trükkel kőáradatot zúdított a nyakukba.

-Szép volt, tesó – lihegte Anita. – Kösz!

-Anita, vigyázz! – A lány nem vette észre, hogy a háta mögül három újabb lény érkezik. Megpördült, és a hatalmas erővel, amit a rémület és az adrenalin kölcsönzött neki, egy másodperc alatt gyökerestül kicsavarta a szörnyetegektől nem messze lévő fát és egyenest a nyakukba zúdította. Majd, amikor látta, hogy csak kettőt sikerült eltalálnia, futásnak eredt.

Eközben Remigius mester Mortoval harcolt. Morto vörös lángnyelveket zúdított a Mesterre, akinek bőrén sötét égésnyomok keletkeztek. Megrogyott, de nemsokára ismét talpra állt és folytatta a küzdelmet. Morto felé suhintott, mire kék lángok záporoztak az ellenségre, viszonzásul az előbbiért. Morto a fájdalomtól felordított és hanyatt esett. Fektében azonban újabb ártásokat küldött a Mester felé. Miko azonban gyorsabb volt: melléjük ugrott és láthatatlan burkot képzett Remigius köré. Az ártások visszapattantak és Morto felé száguldottak, de ő egy ügyes trükkel elnyelte azokat.

-Miko! Menjetek! Most! Mentsétek meg Nescát! – kiáltott a Mester a fiú felé. Miko futásnak eredt, Anita pedig a nyomában loholt. A föld rázkódni kezdett.

Ahogy Miko odaért Arnoékhoz, látta, hogy a föld egy hatalmas hasadékban kettényílik a mozdulatlanul heverő Nesca mellett. A hasadékból vörös gőz áramlott az ég felé.

Miko óvatosan a Főúr mögé lopózott. A Főurat néhány rabszolgatartó védelmezte.

Anita felidézte, mit tanított neki Remigius mester és addig susogott, amíg az őrök szeme lassan lecsukódott.

-Hosszú évek óta kereslek – hallotta meg a két testvér Arno hangját. – Nem tudtam, hol lehet a kincs, nem tudtam, mi lehet a kincs. De most már tudom. Te voltál az, akivel legyőzték életem szerelmét. De mindvégig elbújtál előlem. Ügyes, nagyon ügyes! Te voltál az, aki a hitvesemet a másvilágra segítette. Csak benned van meg ez az erő és ez a kettősség. Éppen ezért most te leszel az áldozat, akinek segítségével visszahozom őt. – Felemelte az élettelen Nescát és a hasadék felé cipelte két karjában, hogy senki ne vehesse el tőle.

-Álljon meg! – kiáltott rá Miko. Anita döbbenten nézett bátyjára.

Arno kacagott. Ez a kacaj azonban hátborzongató volt, és elkeseredett. Valahogy fáradtnak tűnt. – Hát persze, természetesen elengedem – gúnyolódott a Főúr. – Ha te kéred… Hitvány kis szolga…

Nesca szemei kipattantak, és egy jól irányzott rúgással kitépte magát Arno kezeiből. A földre zuhant, de azonnal felpattant és Mikoék felé vágtatott. Szeme továbbra is olyan volt, akár a sötét éj. Arno lelkének tükörképe.

Miko azonban nem rettent meg tőle, a kezét nyújtotta a lány felé. – Gyere! – kérlelte. – Nem félek tőled. Nem félek… - Többet azonban nem tudott mondani, mert Nesca megragadta Miko két karját, és a gonoszság szétáradt a fiú ereiben. Ez a gonoszság azonban oly mértékben felülmúlta az eddigieket, hogy a fiú képtelen volt harcolni vele. Nem tudta megmenteni Nescát. A Főúr tudta ezt, ezért nem eredt rögtön a lány nyomába. Tudta, hogy miután a lány bevégezte dolgát, önként tér majd vissza hozzá.

Nesca tovább indult. – Nesca, hallgass rám! – harsogta Miko elkeseredetten és lábai összerogytak egy láthatatlan súly alatt. – Te jó vagy. Veled vagyunk. Segíteni akarunk. Megmenteni azt, ami a világból még jó.

-Hazudsz – szólalt meg Nesca torz, érdes hangon.

Széttárta karjait, és az éjsötét fellegek mind köréjük gyűltek. Ahogy a lány az ég felé emelte két kezét, kiterjesztette az irdatlan, leküzdhetetlen gonoszságot és sötétséget. A sötét szinte az egész világot átitatta, beburkolta. A jók serege fulladozott, erejük megcsappant, immár képtelenek voltak tovább küzdeni a gonoszság ellen. Mind térdre rogytak, a homunkuluszok pedig ütötték, döfték, vágták, akit csak értek. Élettelen testek hevertek a mezőn szerteszét. Alfred és Leila utolsó erejével is küzdött. Alfred két homunkuluszt terített le, Leila pedig az egyiktől elvett karddal kettészelt egy szörnyeteget, egy másiknak pedig térdhajlatát vágta el, így az is a földre rogyott. De egy újabb lélektelen árny feléjük rontott, és az összeölelkezett szerelmeseket egyetlen suhintással kivégezte.

Miko orrából dőlt a vér, kezdte elveszteni eszméletét. Hiába próbált minden gonoszságot magába szívni, nem bírta el a teste. Ennyi volt. Ilyen hamar vége lett. Legalább nem kell végignézni, ahogy egyenként mészárolnak le mindenkit. Nesca elintézni, hogy hamar vége legyen. Csak azt nem tudta, Nescával mi lesz ezután. Borzalmas volt a tudat, hogy elméje gonosz rabságban fog tengődni az idők végezetéig. Nem, ezt nem engedheti. De hát… nincs mit tenni már…

Anita a földön hasalt. Minden ereje elszállt.

Ahogy nézte a koromsötét fellegeket, a fekete, fullasztó levegőt és azt, ahogy bajtársai egymás után esnek el a harcmezőn, valahogyan mégis erőt vett magán és talpra tornászta magát. Megfogta testvére kezét, és Nesca felé vonszolta. Remigius mester, aki immár több sebből vérzett és csak tántorogva tudott haladni, szintén csatlakozott hozzájuk.

Mikonak eszébe ötlött valami. Megszólalni képtelen volt, de a Mester értette. Miko remegő kézzel elővette zsebéből a kis csodazenemasináját, az mp3 lejátszót, a Mester pedig felhangosította a zenét, hogy szétáradjon az egész világban, hogy mindenki hallja és érezze. A zene megnyugtató dallamai furcsán abszurd visszhangot vertek e sötét időben. Torz megcsúfolása volt ez az emberek jelenlegi hangulatának, a világ helyzetének. Legalábbis eleinte.

Miko, Anita és Remigius egy emberként, vállvetve Nescához küzdötték magukat. Tenyerükben fellobbant a kék láng, a jók tüze, és Nesca arca elé emelték kezeiket.

„Harcoljatok! Még győzhettek!” – hallott meg Nesca egy hangot gondolatmentessé vált agyában. Roanoke hangja volt.

Nesca még dühösebben, még nagyobb energiával engedte szabadjára minden dühét és elkeseredettségét. Lelkében tombolt a fájdalom sötét ereje és minden mást elsöpört az útjából.

A sötétségből azonban fény lett, és a fény szétáradt minden mezőn, az egész földön, az egész égen. A nap sugarai aranylóan vonták be a tájat, az ikermeteoriták végre újra felragyogtak és melegséggel töltötték meg a levegőt. A kismadarak csicseregni kezdtek. A zene immár teljesen odaillőnek tetszett.

Egy homunkulusz utolsó erejével Miko után vetette magát és egy jókora dárdával hátba döfte a fiút.

Miko élettelenül csuklott össze.

Remigius mestert pedig Morto átka találta el egy óvatlan pillanatban. Ő is élettelenül terült el a földön.

Ezek voltak a homunkuluszok utolsó cselekedetei. Valamennyi gépszörny szinte egyszerre hanyatlott a kivirult pázsitra és nem mozdultak többé.

A megmaradt piciny seregnek nem volt ereje éljenezni vagy egymás nyakába borulni, de a megkönnyebbülés és a boldogság könnyei igencsak eláztatták a ragyogó földet. A két sereg küzdelme véget ért.

Ezzel egy időben a világ más táján – nem is olyan messze – egy idős asszony összerogyott és nem mozdult többé.

Hemma asszony csak Remigius mesterrel együtt élhetett. Lelkük egy volt az idők kezdete óta.

Arnot és Mortot persze nem lehetett a napfény vagy a jóság erejével elintézni, mint a homunkuluszokat.

Morto a jók maréknyi serege után vetette magát és pillanatok alatt kivégzett egy tucat ártatlan nőt és férfit. Lélekdarabkáikat magába szívta, és ereje csak nőtt és nőtt. Az élénk fényben még félelmetesebbnek, még hatalmasabbnak tűnt.

Anita utána iramodott, de mire odaért, már késő volt. Mindent beborítottak az élettelen testek és a vér.

Grotia tűnt fel Morto háta mögött és egy hatalmas husánggal ledöfte az álnok szörnyeteget. Morto felüvöltött és Grotiára vetette magát. Anita azonban egy jól irányzott suhintással felrepítette Mortot a magasba, mielőtt elszívhatta volna Grotia lelkét is, és egy odvas fához vágta őt. Morto üvöltött dühében és harcra készen újra felpattant, majd Anita nyomába eredt. A lány rohant előle, ahogy csak a lába bírta.

Remigius mester és Miko mozdulatlanul hevertek a fűben.

-Miko! Kelj fel! – ordított Anita. Miko lassan kiemelte arcát a sárból, kinyitotta a szemét és felpillantott.

Éppen a megfelelő pillanatban. Morto száguldott feléjük. Miko féltérdre küzdötte magát és elgáncsolta a fiút. Morto elzuhant, de a következő pillanatban Mikora vetette magát.

Birkózni kezdtek és ütötték-vágták egymást, ahol csak érték. Morto igyekezett lefogni Mikot, hogy újabb ártást szórhasson rá.

Miko vállából és hátából ömlött a vér – a dárda ugyanis a vállát találta el és átment rajta.

Végül Morto kerekedett felül. Lefogta Mikot és közben beszélni kezdett:

-Tényleg azt hiszed, hogy győzhettek? Túl gyengék vagytok apámhoz és hozzám képest. És alig néhányan maradtatok. A seregeteknek annyi, kivégeztük őket. Attól még, hogy kisütött a nap, koránt sincs vége. Nézd csak! – Felnézett az égre és Miko követte a példáját. Piros hó esett. – Látod? Ez a tieitek vére. Semmi sem maradt. Nincs miért küzdeni. Egyszerűen adjátok fel, nektek is jobb lesz úgy. Egy ilyen gyenge és éretlen világot akartál te megmenteni? Ahol a földi emberek csak a saját bőrüket mentik ahelyett, hogy összefognának, hogy segítenének egymáson? Tudod jól, hogy ez az igazság. Tudod, hiszen ott éltél. Hiszen láttad. – Morto Miko fejébe vetítette azokat a képeket, amelyek Mikot a lehető legjobban kiborították. Az emberek esélytelen küzdelmét, az emberi gyarlóságot és önzést. Újra eleredt orra vére is és egyre inkább úgy érezte magát, mint annak idején a fán kuporogva. Nem szabad, ez csak egy újabb trükk. A világ jó, nem hallgathatok erre a szörnyetegre, győzködte magát (a pünkösdi rózsa is hatott valamelyest), de hiába. A bánat erősebb volt. Miko egész testében remegett és arca hófehérré vált. Patakokban folyt róla a víz.

Anita nem tudott a segítségére sietni, mert Arno menekülés közben foglyul ejtette őt. Tudta, hogy Nesca rövidesen barátja segítségére siet majd, és akkor ő, Arno a lány segítségével – illetve egész pontosan a vérével - végre beteljesítheti végzetét, feltámaszthatja az ő halott hitvesét. És akkor totálisan legyőzhetetlenek lesznek.

Nesca azonban valahol egész máshol járt.

A Roanoke-tól kapott láthatatlan lepelben a hegytetőre száguldott, és látomást látott. Látta a nagyvilágot, látta, hogy az emberek a végső küzdelemben összefognak, a nemes eszmék felélednek. Ledobta magáról leplét és cipőjét, hogy a földdel egyesülhessen, és karjait az ég felé tárta. Amíg az ősi erőket hívta segítségül, a természet színpompás sziromruhába öltöztette őt. Hófehér fellegek gyülekeztek feje felett. Az égiek meghallgatták a könyörgést.

Majd letekintett a csata színhelyére, és látta, ahogy Miko küzd Mortoval és saját magával, és tudta, hogy vissza kell térnie. Így odaszáguldott, ahol a két fiú küzdött egymással.

A Nescából áradó hatalmas fénytől Morto megrettent és hátrálni kezdett. Nesca Miko felé nyújtotta a kezét. Miko áramütést érzett egész testében, ahogy a lány keze kezébe simult, és meglátta, amit Nesca látott. És akkor végre tudta, teljes bizonyossággal tudta, hogy a világért érdemes küzdeni. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, bár ezt sosem vallotta volna be.

Újult erővel felkelt a földről, és bár a dárda ejtette seb kegyetlenül fájt, lelki ereje sokkalta nagyobbnak bizonyult annál, hogy holmi testi fájdalom visszatarthassa őt.

Minden erejét összeszedve Morto felé fordult és megpróbálta elszívni azt a rengeteg gonoszságot, ami a fiúban rejlett. Ha mindet elszívja, Mortoból nem marad semmi. Talán így megállíthatja.

Morto szemmel láthatóan gyengült, majd térdre roskadt. Érezte, hogy a sok lélek, amit magába szívott, eltávozik, elszabadul, ereje pedig szépen lassan cserbenhagyja.

Nesca eközben Arnoék felé iramodott, hogy segíthessen Anitán. Grotia követte példáját.

Nesca olyan sebesen mozgott, hogy Arno nem tudta megfigyelni, mit csinál. A lány nagy körívet írt le a gonosz Főúr körül, ábrákat rajzolt a puszta földre: egy kardot, amely a tér végességét jelképezi, egy kelyhet, amely a víz hordozója, egy tőrt, amely a tűz jele, és végül egy pálcát, amely a levegőt szimbolizálja. És a négy elemet segítségül hívva elzárta a Főurat a világ többi részétől. A föld, a víz, a tűz és a levegő istenei mind köréjük gyűltek. Arno is érezte a változást, és – talán életében először – megérezte a rettegés ízét. Ahogy az oltár közepén állt, érezte, ereje elhagyja, mintha keselyűk csőre szabdalná millió cafatra minden testrészét.

Nesca utasítására Grotia és Anita is segítettek.

A negyedik erőt sajnos nem volt, aki képviselje, más nem tudott a segítségükre sietni e pillanatban. 

Nesca egyre csak kántált azon az emberi fül számára érthetetlen nyelven, melyet ő olyan jól ismert.

És akkor a Főúr teste ezernyi részecskére hullott, ahogy a természet istenei bevégezték dolgukat. De a lelke a halál bekövetkezte előtt kiszállt a testből és a Nesca által rajzolt körön belül bolyongott, eszméletlen dühöt árasztva magából. A körön kívül állók minden porcikájukban érezték a hatalmas indulatot, az irdatlan gyűlöletet és gonoszságot, a kitörni készülő borzalmat.

Mivel azonban a kört nem tudták teljes mértékben lezárni a negyedik ember hiánya miatt, Arno lelke kiszabadult és a magasba röppent.

-Most mit csináljunk? – kérdezte Grotia.

-Nem tudom. Gyerünk utána! – zihálta Nesca.

Ahogy Miko Mortoval küzdött, egyre gyengült, egyre inkább elhagyta ereje. Már megmozdulni is képtelen volt.

Érezte, hogy egyre csak zuhan és zuhan a semmibe. Könnyebb lesz így. Többé már nem fog fájni semmi, villant át az agyán a megnyugtató érzés. A teste elviselhetetlen fájdalommal telt meg, de képtelen volt kiabálni, képtelen volt már mindenre. Hiába Nesca csodatétele, hiába volt a fény, rajta már nem segítethetett.

Óriási fekete gomolyag körözött a vonagló test körül. A gonoszság olyan irtózatos erejű volt, hogy Miko alatt egy hatalmas kráter keletkezett a földben. Nesca és Anita elkapták a fiú karját és még éppen időben vonszolták odébb, hogy le ne zuhanjon.

De minden hiába volt: a fiú teste már nem bírt el ekkora fájdalmat – hiszen csak egy egyszerű emberi test volt –, és végül lelke kiszakadt testéből.

Arno – mintha csak erre várt volna – a fiú felé száguldott és megszállta az elhagyott testet.

Nescáék döbbenten látták, ahogy Miko egyszer csak lábra áll, arcára iszonytató gonoszság ül ki, és izzó, vörös lángnyelveket küld egyenest feléjük, hogy felégessen mindent és mindenkit maga körül.

Nesca ugrásra készen állt, kezében egy fehéren izzó gömbbel, amely az égiek erejét rejtette magában, és amellyel végezhetett volna a Főúrral. Amellyel megsemmisíthette volna lelkét is. De képtelen volt megtenni. Képtelen volt megölni Miko testét.

Anita kétségbeesésében már hangosan zokogott.

-Tedd meg, Nesca! Gyerünk! Ez már nem Miko! – zokogta a lány. - Meg kell tenned! Végezz vele! Tedd meg Mikoért, kérlek!

Nesca egész testében remegett, úgy érezte, menten összeesik ő is. Felemelte a tenyerében tartott, vakító gömböt és már éppen Miko teste felé hajította volna… de…

A test, amely egykor Miko teste volt, vonaglani kezdett. A Főúr már nem tudta bevégezni a dolgát. Összegörnyedt és egyre csak ordított és ordított. Megtapasztalta hát mindazt a fájdalmat, amit ő okozott, mindazt, amit ember átélhet, amit láthat és érezhet, és képtelen volt ezt elviselni. Arno lelke bombaként robbant ki a fiú testéből, magával vonszolva a feketeséget, amely teljesen ráakaszkodott és ő képtelen volt szabadulni tőle.

Az éjsötét gomolyag egyenest a kráterbe zuhant. Arno utolsó erejével még elkapta fiát, Mortot, segítséget remélve, és így magával rántotta őt a mély sötétségbe. Morto kétségbeesetten üvöltött, és csak zuhant lefelé a mélységes mély árokba, magával húzva Miko élettelen testét is.

És akkor Anita szélsebesen ott termett és elkapta testvére karját. Nesca fogta a fénygömböt és egyenest a szakadék közepébe hajította. Azt a borzalmas hangot, azt az ordítást, visítást, vinnyogást míg él, nem felejti el, aki hallotta. Ez a hang nem a sötétség hangja volt, nem is Arno vagy Morto keltette: a föld fogadta ily visítva magába a rengeteg fájdalmat, a mérhetetlen gonoszt.

Anita rendületlenül tartotta Miko kezét. Nesca is segítségére sietett.

-Könyörgök, kérlek, Miko, térj magadhoz! Térj vissza! Szükségem van rád! Szeretlek, bátyó! Kérlek, kérlek…- Anita úgy érezte, nem bírják már sokáig így tartani Miko testét. Még egy pillanat, és a sötétségbe zuhan. Nem tudta, van-e értelme egyáltalán küzdeni. Miko látszólag már nem is él. De meg kell próbálnia, akkor is meg kell próbálnia… Miko is megpróbálná. - Kérlek! Nem hallod? Nem hagyhatod cserben a húgodat! – ordított önkívületi állapotban. – Neked kell vigyáznod énrám! Térj már észre! Hallod?! – Anita egy enyhe rándulást érzett az általa markolt kézben. Majd Miko vett egy mély, hörgő lélegzetet, és felnyitotta a szemét.

-Hol vagyok? – rándult össze rémülten, amikor rájött, hogy egy szakadék szélén csüng. Anita és Nesca fogták a karját és ő óvatosan kimászott a kráterből.

-Soha többé ne merd ezt tenni velem, értetted?! – harsogta Anita. Miko megölelte húgát.

-Te nem vagy normális – szólalt meg, amikor már a földön kuporgott. – Ne szálljak ki máskor a testemből? Egyszer se? Nem is akartam. Jó, tudom, most megkaptam a magamét, mert én is beszóltam… Au, basszus, de fáj a vállam.

Anita és Nesca kissé hisztérikusan, de megkönnyebbülten nevettek fel. Eddig valahogy úgy érezték magukat, mint a farkas, akinek köveket varrtak a hasába, de most egyszerre megszabadultak ezektől a kövektől. Üdítő érzés volt.

Nesca Miko hátához tette a kezét, oda, ahol a seb tátongott, és néhány varázsszó elmormolásával valamelyest enyhített a fiú fájdalmain.

Majd – mivel már négyen voltak – visszafelé is elvégezték a varázslatot, azaz ismét segítségül hívták a négy fő elem isteneit, de most fordított sorrendben, majd egy pentákulum elem felrajzolásával bezárták a kört. A kráter borzalmas hangjai elcsitultak, a föld is nyugalomra lelt.

Nesca köszönetet mondott az égieknek és a földnek, és útjukra engedte a segítő szellemeket.

-Nézzétek! Ott valami mozgott az előbb! – mutatott előre Anita.

Nagy örömmel tapasztalták, hogy nem mindenki veszett oda az ádáz küzdelemben. Jópáran sebesülten hevertek a harcmezőn – amely mostanra újra csak „mező” volt -, de meg lehetett őket menteni. Segítettek rajtuk hasznos praktikákkal és hagyományos gyógymódokkal (pl. bekötöztek sebeket), majd Miko, Nesca, Anita és Grotia útnak indultak.

-Annyira sajnálom, hogy sokan nem érhették ezt meg – szólalt meg Nesca.

-Valóban nem érhették meg, de a jó ügyért haltak meg. Emlékezzünk rájuk ekképpen – szólalt meg Grotia. Méltó temetést rendeztek a holtaknak (az e világban élők testét nem őrizte meg a föld, de lelkük nyomot hagyott a nagyvilág egén), megemlékeztek róluk és Grotia elénekelt egy dalt is. A dal saját lányát is eszébe juttatta.

-Azt tudtátok, hogy esténként, ha felragyognak a csillagok, láthatjátok az e világban elesetteket az égbolton? – szólalt meg Grotia valamivel később.

-Tényleg? – kérdezte Anita.

-Igen. Amikor egy-egy újabb csillag kigyúl az égen, az az ő lelkük. Figyeljétek majd, hogy láttok-e két fényes csillagot egymás mellett ragyogni, amelyek eddig nem voltak ott. A Földről is láthatjátok. Az a két csillag lesz Leila és Alfred, vagy pedig Remigius mester és Hemma asszony.

Nesca szíve fényévnyire száguldott a tisztástól, ahol éppen voltak. Azon gondolkodott, vajon melyik csillag lehet Roanoke. Biztosan tudni fogja, amint meglátja.

Grotiát királynőül választották a helybéliek. Ő pedig igazságosan uralkodott élete végéig.

-Ígérem, hogy visszajövök magához – fordult hozzá Anita a búcsúzás pillanatában.

-Azt reméltem is, lányom – válaszolt Grotia, majd búcsúzóul megölelték egymást.

Ahogy az ikermeteoriták ragyogtak, ahogy virágzott a völgy, amelyen keresztülsétáltak – vagy inkább bicegtek -, Anita, Nesca és Miko minden rosszat, minden nyomasztó múltbéli emléket száműzött elméjéből és szívéből.

-Azt hiszem, számunkra is elérkezett a búcsú ideje – szólalt meg Nesca szomorúan, és nagyot sóhajtott. – Ég veletek! Vigyázzatok magatokra, és a többi földi emberre. Mert ti képesek vagytok rá.

-Úgy lesz – kacsintott Miko.

Nesca a tóhoz vezette a testvérpárt, ahová immáron visszatértek a fénylények. Arno bukása után ugyanis végre kiszabadultak és visszatérhettek lakhelyükre, hogy ott ragyoghassanak tovább. Nem senyvedtek már fogságban és bujkálniuk sem kellett.

-Be kell ugranunk a tóba? – tudakolta Anita.

-Igen. Látjátok? Ott örvénylik az energiaspirál, az majd hazavisz benneteket. Ne aggódjatok, valójában nem is lesztek vizesek.

Búcsúzóul megölelték egymást, de egyiküknek sem sikerült egy szót sem kinyögni, ezért Miko és Anita ugrottak.

Csakhogy…

Nesca kótyagos fejjel tért magához. Az ámulattól tátva maradt a szája. A fű zöld volt, a fák zöldek-barnák, virágjaik színpompásak, az ég kék, és csak egy nap világított fenn az égen.

-Bocs, nem tudtam kihagyni – fordult hozzá Miko.

-Ezt még megbánod – morgolódott Nesca.

Miko elmosolyodott. - Na gyere! – Kézen fogta a lányt és maga után húzta. Anita mellettük ballagott.

Az utcák feldúltak voltak, némelyik ház félig lerombolva, de a szorgalmas munkások már hozzákezdtek az újjáépítéshez.

Hamarosan megpillantották a jó öreg Munkás utcát. Hazaértek.

Miko óvatosan, kissé félve benyitott a jó öreg, nyikorgó bejárati ajtón.

Apjuk sétált elébük.

-Miko! Anita! – odasietett hozzájuk és mindkettőjüket hevesen megölelte. – Te jó ég, hol jártatok? Körözést adattam ki utánatok, felvetettelek titeket az eltűnt személyek listájára. Istenem, de hiányoztatok! – Újra megölelte őket. Miko és Anita sosem gondolta, hogy apjukat ilyennek is láthatják, hogy valóban hiányozhatnak neki. – Be sem mutatjátok az új barátotokat? – kérdezte.

-Elnézést! Nesca vagyok – mutatkozott be a lány, és emberi szokáshoz híven kezet nyújtott az apának.

-Jaj de jó, hogy itt vagytok. El kell mesélnetek mindent!

Miko és Nesca összenéztek és felvonták szemöldöküket. Majd Miko alig láthatóan megrázta a fejét.

-Na gyertek, erre koccintanunk kell! – Hát igen, a világ továbbra sem tökéletes, nyugtázták magukban a fiatalok.

A város rohamléptekben tért vissza a megszokott kerékvágásba. A munka, az iskola folytatódott, a járművek újra dübörögtek az utcákon. Néhány bolt és zöldséges ismét kinyitott.

Az egyik este Mikoék elrángatták Nescát is egy koncertre.

-Ezt nem szabadna. Lassan haza kellene mennem az én világomba. Egyébként is gonosz vagyok és gyenge. Kétes személyiség.

-Viszont szereted a jó zenét és a sört – kacsintott Miko.

-Hjaj, pedig már azt hittem, vége a megpróbáltatásoknak – adta meg magát a lány.

-Á, még közel sincs vége – mosolygott Anita.

Ahogy megérkeztek a koncertre, Miko és Anita barátai kitörő örömmel fogadták régi cimboráikat. A három fiatal csatlakozott a bandához és nagyon jól mulattak a koncerten.

Miko meglátta a lányt, aki ezer éve tetszett neki, és aki miatt bunyózott is egyszer, és aki azóta levegőnek nézte.

A lány megfordult, és Mikora mosolygott. Mi a fene?, gondolta a fiú elégedetten.

Nesca pedig azt hitte, rosszul lát. Egy különös alakot vett észre a helyiség távolabbi zugában. A fiú – mert hogy fiú volt, az biztos – lófarokba kötötte haját, és magányosan ácsorogva figyelte a koncertet, lábával aprókat dobbantva a zene ritmusára.

Nesca közelebb merészkedett. – Szia! – szólította meg a fiút és különös, fürkésző tekintettel méregette. A fiú szinte teljesen olyan volt, mint Roanoke. – Nesca vagyok – nyújtott kezet a lány.

-Én pedig Roni – viszonozta a fiú a kézfogást. – Olyan különös… Olyan furcsa érzésem van, amióta megpillantottalak. Nem találkoztunk mi már?

-Nem tudom. Meglehet… - vont vállat Nesca. És arra gondolt, hogy talán mégis marad még egy kis ideig.

Még vár ránk száz meg száz dolog,

Az idő meg nem áll, forog, forog,

De ki kiáll a sziklára, csak az láthat,

Elér ez is, az is, senki sem szabhat gátat.

Rongybabaként kezdődik a játék,

Az élet összevarr, aztán széttép,

De cipőt húzol és elindulsz végre

A mesének boldog befejezésére.

Így tettünk mi is, kisgyerekek,

Bár háborúban pajzsunk sokszor elrepedt.

Egy hosszú társasjáték lett az életünk.

Melyik kockába léphetünk?

Egy kis ház kell, hogy letelepedjünk,

Kandalló tüzé

Angyalok és ördögök vigyáznak ránk,

Vágyaikat fülünkbe suttogják.

Soha nem tudhatjuk, melyik nap következik,

Hogy az angyal vagy az ördög marad itt.

A kis házak még ott állnak,

Csendben süt rájuk a Nap.

Mozdulatlan, de szilárd talpak,

A rémálmok lángra kapnak.

Világvége hangulatot felém vagy elsodorja az ár.

Kicsi poros utcácskákon a félhomály szívébe zár.

Indulnom kell végtelen utakon,

Lesz-e majd érte jutalom.

A Hold szivárványfényben ragyog,

Az ismeretlentől félni nem fogok.

Száz fordulat minden pirkadat,

Most nézd meg az arcomat.

Szemeim előtt szentjánosbogár,

Nem tudom, mi vár,

De megyek, megyek tovább.

A ház az 1900-as évek legelején épült. A kívülről omladozó vakolat és a meglehetősen zajos, trolibuszok övezte utca egy takaros kis körgangos házat rejtett mélyen magában.

A szomszédok többnyire nem beszéltek egymással. Sőt általában fogalmuk sem volt, kiféle-miféle népek lakják a falaikon túli világot. Voltak, akik még azzal sem voltak teljesen tisztában, hogy ők maguk kicsodák. Azt hitték, tudják, pedig még csak nem is sejtették. Itt, Budapesten.

Egy ilyen ódon házban éppen csapódott egy szoba ajtaja, dühös csattanással.

A ház, visszhangja kongásának-bongásának köszönhetően mintha lélegzett volna. Egy szúnyog rémülten röppent át a túlsó sarokba.

Az ajtó belső felén egy tizenhat éves fiú a heverőjére vetette magát, miután feltekerte az általa kedvelt Auróra zenekar egyik dalát az ósdi kazettás magnón. A fiú apja még óbégatott valamit a borgőzös konyhában, a fiú azonban már nem figyelt.

A szobában körültekintve egy rossz megfigyelő is menten megállapíthatta volna, hogy a lakója nem túl jómódú. A szekrény résén pár kopott farmer, pulóver és póló kandikált ki, mert a műanyag szerkezet ajtaja nem záródott tökéletesen.

A kis fakó íróasztalon néhány könyv hevert szanaszét, mind megjelölve, félig elolvasva. Az ágy tövében egy háromnegyedes gitár, melyet nyúlánk használója látszólag kissé kinőtt már. Mégis nagyon szerette ezt a gitárt, társának érezte minden rossz közepette.

Miklós, akit röviden mindenki csak Mikonak nevezett, nem sokat ábrándozhatott. Fésűjével sebtében átkaparta rövid, de rakoncátlan szőke tincseit, majd felkapta táskáját, kikapcsolta a magnót és elindult.

-Hová indulsz már megint? – szólt utána apja, kissé imbolygó görbe lábain tántorogva.

-Dolgozni, mint minden hétköznap este – vetette oda Miko enyhén gunyoros modorban, majd kisietett a gangra, immár valamivel higgadtabban. Mélyet szippantott a friss levegőből és elindult, hogy a gimis órái után megszokott munkaidejét megkezdje.

Egy pizzéria konyháján segédkezett esténként. Olykor kapott egy-egy szabadnapot, de általában éjfél-egy-két óráig dolgozott.

Így be tudott szállni a rezsibe, hogy ne kapcsolják ki a villanyt vagy a gázt, és ki tudta fizetni a számára szükséges dolgokat.

- Helló haver! – köszöntötte kollégája, egy hasonló korú fiú, ahogy beért a munkahelyre. – Gyere, kezdheted is a paradicsomhámozással.

A néhány óra gyorsan elröppent. Miko hazafelé vette útját.

Ahogy a kihalt, füstös utcán baktatott, mozgásra lett figyelmes nem messze maga előtt.

Mintha megcsillant volna a fény valamin. Biztosan egy macska, gondolta, de aztán rájött, hogy nagyobb valami mozgását látta. Az utca azonban kihalt volt, egy pillanattal később már nem látta a mozgás forrását.

Hazasietett. A lakás már csendes volt, Miko apja aludt, a húga pedig még nem ért haza a koncertről.

Miko gyorsan lezuhanyozott, majd lefeküdt. De ahogy általában lenni szokott, ma sem jött álom a szemére.

Két-három óránál többet sosem tudott aludni, mégsem érezte magát fáradtnak.

Hosszas plafonbámulás után végül álomba szenderült. Az álomvilágba egy idős, ősz ember képe úszott be.

Eleinte csak némán mozgott a szája, majd a hang egyre erősödött, és Miko már értette, hogy azt mondja:

-Segíts! Segítened kell!

Miko felébredt és hirtelen felült az ágyában. Az álom túl valóságosnak, túl élőnek tűnt.

Elhessegette a gondolatot, majd összeszedelődzködött és elindult a suliba.

Az iskola szokás szerint unalmas volt. Miko egyszerűen nem találta a helyét az életében, de kitartóan menetelt. Fogalma sem volt, mi lesz belőle, ha „nagy lesz”, egyszerűen tette, amit tennie kellett.

Az órák közötti szünetben találkozott barátaival.

-Hé, Miko! – kiáltott utána Norbi. - Ma foci a hatodik óra után. Jössz?

-Kösz, haver, de ma kihagynám – felelt Miko.

-Ahogy gondolod – vont vállat a fiú. – De minden okés?

-Persze, csak kicsit fáradt vagyok.

-Koncert volt tegnap?

-Nem, nem, csak lefárasztott a suli. De legközelebb tutira jövök – fogott kezet Miko búcsúzóul barátjával.

Valójában most sem volt fáradt, de nagyon vágyott egy kis egyedüllétre. Aznap nem kellett munkába mennie. Egy rövid ideig pengette a gitárját, majd félredobva azt hanyatt dőlt, és elmerengett sok mindenen.

Hajnalban csörömpölést hallott a konyha felől, de nem ment ki. Hozzászokott már. Valamivel később kilesett a résre nyitott ajtón.

A konyhában sötét volt, és az edények szerteszét hevertek a padlón. Csendben összeszedegette, majd úgy döntött, tesz egy sétát a friss levegőn, hátha így könnyebben jön álom a szemére.

Ahogy baktatott a szomszédos utcákban, hajléktalanokat látott egy kapualjban betakarózva feküdni. Hárman voltak, és bűzlöttek az elfogyasztott olcsó bortól. Észrevették Mikot és egyikük feltápászkodott.

-Fiatalember – szólította meg a fiút –, kérem, segítsen rajtunk pár forint apróval!

-Nincs nálam pénz – vetette oda Miko és indult volna tovább, de a hajléktalan megragadta a karját.

-Biztosan nincs magánál pár forint? Csak egy kicsi kellene…

-Értse már meg, hogy nincs! – Miko kezdett ingerültté válni. Közben azonban a másik két férfi is felkelt és körülállták.

-Ha nem adsz, majd elvesszük magunk! – sziszegte a másik.

Egy jól irányzott ütést mért Miko fejére egy kővel, mire a fiú megtántorodott. Megszédült, csaknem elájult. Próbálta kezével védeni magát, de hiába, hármukkal nem bírt el. Püfölték, ahol csak érték. Miko dühe egyre fokozódott. Minden idegszálát megfeszítve arra gondolt, bárcsak ne indult volna sétálni ma este. Bárcsak valahol másutt lenne. Miért kell éppen neki erre járnia? Nem elég szívás az élet enélkül is?

A következő, amire emlékezett, hogy egyedül van az utcán. A közelben, a fák árnyékában mozgott egy alak.

Miért rejtőztek el vajon? – tanakodott magánban, miközben vérző fejét tapogatva igyekezett feltápászkodni és a csillagokat elűzni szeme elől. Egy ötlet jutott csak eszébe: csak akkor bújnának el, ha valami olyan közeledik, amitől ők is félnek.

Akkor viszont el kell tűnni innen mielőbb…

A fák között nesztelenül surranó alak azonban egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, sőt nagynak sem, és egyedül volt. Törékeny alkatát nézve lány lehetett.

Miko fejét fogva óvatos léptekkel közelebb somfordált. A lány észrevette. Riadtan pillantott fel, majd úgy tűnt, mintha egy másodpercre jéggé fagyott volna körülöttük a világ. Megdermedt a levegő, és a lány sem moccant. Üveges tekintettel bámult a fiúra, hitetlenkedve. Félhosszú, seszínű haja kócos volt a széltől, ruháját por lepte. Nem lehetett több ő sem tizenhat-tizenhét évesnél.

-Szia! – köszönt Miko. – Mi a baj? Tudok neked segíteni? – lassan közelebb lépdelt. A lány szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

-Érted, amit mondok? Van valami baj? – Miko már egészen közel ért hozzá.

-Igen, baj van – felelt a lány valami egészen különös, suttogó hangon. Mikonak borsódzott tőle a háta.

-Eltévedtél? – faggatta tovább a fiú. – Hogyan tudok segíteni?

-Menj el! - A lány hangja egész halk, mégis dühödt suttogásnak tetszett. – Magadon segíts!

-De miért, mi a… - De Miko már nem fejezte be a mondatot. A tompa fényben úgy látszott, mintha a lány arcán egy árny suhant volna át, mely egy másodperc töredékéig ráncossá, gondterheltté tette.

-Nem hallottad? Menj innen! – üvöltött fel teli torokból. A szemei szürke ködben úsztak.

A következő, amire Miko emlékezett, hogy a földön ül – félig fekszik inkább -, a lány kezét szorítja, de eközben elhagyja minden ereje. A lány azonban láthatóan jobban volt, szemén nyoma sem volt már a szürke ködnek, és alig hallhatóan zihált.

-M..mi történt? - szólalt meg Miko a fülsiketítő csendben, és mintegy áramütésre elkapta kezét a lány kezéről.

-Ki vagy te? – suttogta a lány.

-Miklós vagyok… de mindenki csak Mikonak hív – felelte a fiú félve. - És te?

-Honnan jöttél?

-A Munkás utcából.

-A… honnan?

-Pár utcányira lakom.

-Atyaég! – A lány szemében ámulattal teli borzalom ült.

Rövid csend után a lány elfúló hangon ismét megszólalt:

-Hogy lehetséges… hogy kerültél IDE?

-Sétálni indultam, és egyszer csak… - Miko most döbbent rá, hogy hajléktalanok támadtak rá az imént. Vagyis emlékei szerint nemrég. De valójában nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta. Végighúzta ujjait homlokán és arcán, és rájött, hogy a bőre felhasadt és vérzik, és több helyütt éles fájdalmat érzett. A bordáival sem stimmelt valami. Fájt a levegővétel.

-Fogalmam sincs, hogy kerültem ide – felelte végül. – A Városligetben vagyunk?

A lány elnevette magát. De ez a nevetés leginkább kétségbeesett kacaj volt. – Ember vagy?

-I…igen. Ahogy te is, ha jól látom – vonta össze a szemöldökét értetlenül a fiú.

-Neked tényleg fogalmad sincs, hogy hol vagy, és hogy mi történt, ugye?

-Hát… azt hiszem, minden egyre zavarosabb…

-Próbálj meg visszajutni úgy, ahogy jöttél. Gyorsan, mielőtt észrevesznek. Itt nem maradhatsz.

-De miért? Hol vagyok?

-Az ne érdekeljen! Tűnj el, most! – Azonban alighogy ezt kimondta a furcsa lány, ezüstös fény derengett fel a fák között.

-Mi a fene… -kérdezte volna Miko, de elharapta a mondat végét. A fény egyre közelebb ért, és egy egészen kicsi, ragyogó lényt pillantott meg a fák rejtekéből előbukkanni.

-Most csak álmodom, ugye?

-Attól tartok, nem – válaszolt a lány.

Miko hunyorogva, sűrűn pislogva próbálta kivenni a kis lény körvonalait, de nem látta tisztán.

Azon töprengett, hogy ha álmában azt kérdezi, hogy ugye nem álmodik, akkor is felelheti azt a másik, hogy ez nem álom. A fájdalom a fejében és a bordái közt azonban nagyon is valóságosnak hatott. Ezért úgy döntött, feláll és közelebb lép a fényben fürdő alakhoz. A picinyke alak a pályaudvarnál kéregető kis fickóra emlékeztette Mikot. De mégsem. Mert ez a lény, habár pici volt, valahogy mégis gyönyörű. És olyan idegenül ismerős.

Igen, ez mégiscsak álom.

De ahogy közelebb ért, a fák között tompa puffanásokra lett figyelmes. Valami megmagyarázhatatlan rettegés fogta el, amikor arra gondolt, hogy mi közeledhet ilyen elszánt léptekkel. Sosem érzett még oly mértékű rettegést, mint akkor, ott. Legalábbis addig a pillanatig. A léptek erősödtek. A szél is feltámadt. Mire újra a fény felé nézett, a pici alaknak hűlt helye volt csupán. 

A léptek közeledtek. Kipp-kopp. Kipp-kopp.

Miko kinyitotta a szemét. A szobájában, a heverőjén feküdt.

Forgott vele a szoba. De rossz álom volt! Talán nem kellett volna annyit kajálni este.

Az ajtaja előtt valaki lépkedett. Felpattant és feltépte a kilincset.

-A szívbajt hozod rám – kapott a szívéhez Anita.

Miko húga éppen akkor ért haza. Hosszú, fekete haja kócos volt a kinti erős széltől. Kabátját még nem vetette le.

-Te jó ég! – nézett bátyjára. – Mi a franc történt veled?

-Hogyhogy… - kezdte Miko, de aztán érezte, hogy beszéd közben megfájdul az arccsontja. Odanyúlt, és mintha ezer tűt döftek volna belé. Az arcából csordogált a vér és több helyen feldagadt.

-Kivel kaptál így össze?

-Ja, fociedzés volt –felelte kissé bizonytalanul a fiú.

-Nagyon brutális lehetett. És a körmöd…

Miko a körmére sandított és döbbenten látta, hogy körmei teljesen elszürkültek. Hirtelen semmi hihető magyarázat nem jutott eszébe. Így inkább meg se szólalt.

-Na gyere, rendbe hozlak – indult a lány a fürdőszobába fertőtlenítőszerért és kötszerért.

-Hagyd, majd én elintézem. Kösz, Anita.

-Oké – Anita vállat vont és elindult a szobájába. 

Miko bement a fürdőszobába, gondosan magára zárta az ajtót, és megnézte ábrázatát a tükörben. Ökölnyomok tarkította arca megdöbbentette. Lemosta a vért, majd felhúzta a pólóját és megnézte az oldalát. Bordája sötétlila volt, és valószínűleg megrepedt. Sziszegések közepette szorosan bekötözte, majd újra megmosta az arcát, és a mosdókagylónak támaszkodva próbálta végiggondolni, mi történhetett. De nem sokra jutott.

Hogyan került haza, miután megverték? Kizárt dolog, hogy helybenhagyói végül hazafuvarozták. Nem emlékezett, hogy a saját lábán jött volna.

Még mindig szédelgett és hányingere volt, és a különös álom vagy hallucináció is nyomot hagyott elméjében. Úgy döntött, a legjobb, ha visszafekszik és nem agyal tovább.

Rövidesen mély álomba szenderült.

Másnap reggel az iskolába igyekezvén megpillantotta a lányt, az osztálytársát, aki régóta nagyon tetszett neki, de aki egy cseppnyi figyelemre sem méltatta, amióta egy fociedzésen összeveszett a lány barátjával és az képen törölte őt.

Miko szíve nagyot ugrott, ahogy meglátta őt, és köszönt volna, de a lány villámgyorsan elfordította a fejét és elsietett. Szőke fürtjei csak úgy röpültek nyomában.

Talán azt hitte, most is összebalhézott a két srác.

Miko a folyosóra érve rögtön két barátjába botlott.

-Haver, veled meg mi történt? – tudakolta a magasabbik, a Robi nevű. – Máshol voltál fociedzésen?

-Jaja, csak rosszul fejeltem a labdát.

-De komolyan, mit műveltél magaddal? Már megint a kiscsaj miatt…?

-Ja, nem –felelte habozva. Nem igazán tudta, hogy mit mondjon, nem akart beszámolni a különös estéről. Nem akarta, hogy dilisnek titulálják.

-És ma jössz edzeni? 

-Persze, megyek –vágta rá. Talán egy kicsit eltereli a figyelmét a foci a többi dologról.

Délután kezdetét vette a fociedzés.

Hamar félbeszakadt azonban, amikor az ellenfél csapatából egy testes srác felrúgta Miko egyik barátját.

-Hé, mi ütött beléd? – ordított a földön fekvő fiú. Felpattant és a nagydarab srác után vetette magát. – Ez szabálytalan volt!

-Igazán? – A két fiú csúnyán összeveszett, szitkozódtak, ordibáltak. Miko érezte, hogy a füle zúgni kezd és kezdi elveszíteni a józan ítélőképességét. Úgy rémlett, mintha apja is ott ordítana, és bevillantak a tegnap esti képfoszlányok a hajléktalanokról. A következő pillanatban, éppen, amikor az ellenfél csapatában játszó kövér fiú ütni próbált, Miko közelebb sétált hozzájuk és elkiáltotta magát.

-Elég legyen! – Hangja dörgőnek hatott a többiek fülében. Tekintélyt parancsolóan és szilárdan állt a többiekkel szemben.

-Jól van, na! Bocsánat – mondta a kövér fiú.

A másik csapat elvonult, a játék véget ért.

-Ezt meg hogy a francba’ csináltad? – kérdezte Robi.

-Mit hogy csináltam? – értetlenkedett Miko. – Ja, hát tudod, nagy vagyok és erős, van tekintélyem – vonta meg a vállát.

-Na ja – nevetett a másik fiú, akit elgáncsoltak. – Vagy féltek, hogy összetörnek téged és sittre kerülnek.

Miko este újra ágyában feküdt és igyekezett rájönni, mi történhetett előző este, és mi történhetett az edzésen, és mi köze a két dolognak egymáshoz, de továbbra is hiába pörögtek a fogaskerekek.

Aztán amikor álomba zuhant, a rejtélyes öregember újra meglátogatta őt. 

-Segíts! – kérlelte, és kinyújtotta felé a kezét.

Reggel Miko nem az ágyában ébredt. Újra a fák között feküdt, éppen ott, ahol tegnapelőtt este a lánnyal találkozott.

Most azonban kihaltnak tűnt a környék. Lassan feltápászkodott és közben kiszedte hajából a harmatos fűcsomókat. Most már végképp semmit sem értett. Tiszta agyrém.

Úgy döntött, ha már újra visszakerült ide, körülnéz. Nem nagyon látott más alternatívát. És ijesztően hatott a gondolat, hogy nem tudja, a következő este vagy reggel éppen hol fog ébredni. Mi van, ha egy tó mélyén, vagy egy kráterben tér magához? Az ciki lenne.

Körüljáratta tekintetét a fákon és elindult abba az irányba, ahol a legsötétebbnek tűnt a liget.

Talán talál valami ésszerű magyarázatot. Lehet, hogy alvajáró? Vagy valaki a bolondját járatja vele?

Lehet, hogy a haverok szórakoznak? De hogyan csinálják? Nem, ennyire nem fejlett az észjárásuk, gondolta magában kuncogva.

Ahogy tovább baktatott, halk beszéd ütötte meg a fülét. Óvatosan közelített a hangok irányába. Néhány perc gyaloglás után megpillantotta a hangok forrását: egy egész csapat ember tevékenykedett a fák mögött elterülő völgyben. Ahogy az utolsó fák rejtekében közelebb lopózott, megpillantotta a lányt, akivel múlt éjjel találkozott.

A lány halkan beszélt a köré csoportosult emberekhez.

Körben sziklás dombok meredeztek az égbe, amelyen furcsa állványok sokasága sorjázott.

Mintha egy építkezés közepén lettek volna.

-A lány annyira gyűlölte a világot, amelyben élt, a borzasztó nagy szegénységet, és hogy gyermekeit minden nap csupán száraz kenyérrel és vízzel kínálhatja, hogy azt kívánta, bár ne kellene itt élnie többé – mesélt a lány az embereknek. Miko füleit hegyezve hallgatta. – Másnap reggel egy gyönyörű, ezer kristály övezte palotában tért magához. A férje királyi ruhában, úrhoz illő módon fogadta őt, mintha a lány mindig is ott élt volna. Szolgák hada sereglett köré, lesték minden kívánságát, és fenségesebbnél fenségesebb reggeliket tálaltak fel számára. Ahogy a nagy, fénylő tükörben megpillantotta önnönmagát, rájött, hogy gyönyörű. Selyem és muszlin alkotta ruhakölteménye lélegzetelállítóan ragyogta be a hatalmas csarnokot. Mindenki őt csodálta.

Gyermekei után kutatva azonban hamarosan rá kellett döbbennie, hogy e világban meg sem születtek.

A férje pedig a látszat ellenére kegyetlen és rideg volt, és más nők társaságában nyíltan mutatkozott, mit sem törődve csodaszép feleségével.

A lány idegennek érezte magát a színpompás világban, és azt kívánta, bár soha ne vágyott volna gazdagságra, szépségre. Szegény férjét és gyermekeit szerette volna viszontlátni, hogy elkölthessék megszokott kenyerüket és vizüket a rozoga asztal mellett, az otthonukban. Hiába próbálkozott azonban, hiába sóvárgott, könyörgött régi élete után az égieknek, azt nem kaphatta vissza.

Végső kétségbeesésében szobája tornyából a mélybe vetette magát. Ekkor azonban különös dolog történt: a lány régi otthonában tért magához. Gyermekei lelkesen ugráltak ágya szélén, hogy édesanyjuk felébredjen, ő pedig boldogan ölelte keblére a csöppségeket. Attól fogva soha nem vágyott pompára, gazdagságra. Egy életre megtanulta a leckét. Boldog volt, hogy szerettei körében élhet – fejezte be a mesét a lány, majd rövid hallgatás után újra megszólalt. – Ez a mese tanulság arra, hogy mindig értékeljük, amink van, és ne legyünk becsvágyók.

A csillogó tekintetek kereszttüzében szétnézett és elégedetten sóhajtott.

-Köszönjük, Nesca! – szólalt meg egy kisfiú. – Te mindig reményt adsz nekünk. Olyan jó, hogy itt vagy.

A lány elmosolyodott.

Mikonak az ott lévő emberek öltözete és a mese Van Gogh Krumplievők című festményét juttatta eszébe, amelyen a szegénység és a szolgalét ellenére a szereplők együtt, közösen fogyasztják el vacsorára kevéske főtt krumplijukat.

Egy ág megreccsent a lába alatt, és a lány talpra ugrott.

-Mi volt ez? – kérdezte, majd megindult a fák felé, és ott megpillantotta a mozdulatlanná dermedt Mikot. – Te mit keresel itt? – kérdezte csodálkozással vegyes szemrehányással a hangjában.

-Én..én csak… fogalmam sincs - vont vállat végül a fiú. – Nem tudom, hogy kerültem ide, nem tudom, miért, és… - úgy szerette volna folytatni, hogy még azt sem tudja, hol van. De akkor a völgyben üldögélő emberek riadtan felpattantak és lázas munkába kezdtek. Miko rövidesen megértette, miért: egy hosszú, fekete lepelbe öltözött, messziről is érezhetően csupa negatív energiát sugárzó, félelmetesnek ható férfi lépett közéjük, és jelenléte szavak nélkül is felért egy fenyegetéssel. 

Miko szívébe jeges félelem markolt. Maga sem értette, miért, ugyanaz a rettegés fogta el, amit előző ittlétekor érzett.

De nem moccant, csak bámulta, ahogy az emberek nyomban felkapaszkodnak az állványokra, fogják a vésőt, baltát és más szerszámokat és nekilátnak a sziklák püfölésének, a földön lévő emberek pedig ásásba kezdenek.

A fekete köpenyes alak megállt, majd lassan feléjük fordult.

Talán meglátta őket, vélte a fiú. De úgy érezte, ezt a találkozót most inkább hanyagolná. A kíváncsiság azonban mégis furdalta az oldalát.

-Gyere – suttogta Nesca és karjánál fogva odébb rángatta Mikot. A sötét férfi lomha ólomléptekkel megindult feléjük. Nesca és Miko futni kezdtek, és addig futottak, amíg olyan távol nem értek az erdő sűrűjében, hogy már nem hallották a kopácsolást sem.

-Várj – lihegte Miko. – Mi ez az egész? És ki vagy te?

A lány is megállt. – Nesca vagyok. – Többet nem mondott.

-És kik ezek az emberek? – tudakolta rövid csend után a fiú.

-Ezek… akikkel beszéltem? Rabszolgák. A Főurat szolgálják.

-A… Főurat? – ismételte Miko.

-Igen. Akit az imént láttál.

Most Nescán volt a kérdezősködés sora:

-Mondd el, honnan jöttél?

-Már tegnap is elmondtam: innen a Munkás utcából, nem mesze a Városligettől. Ott lakom.

-A Városligettől? – visszhangozta papagáj módjára a lány. – És hogy kerültél ide? – Értelmes szemében fojtott izgalom csillogott. – Mert először… az első pillanatban azt hittem, valaki más vagy… Összetévesztettelek valakivel, azt hiszem. De azután már nem… Mindegy…

-Hát, azt mindenesetre én is nagyon szeretném tudni, hogy hogy kerültem ide. Tegnap este néhány hajléktalan megtámadott. Ki akartak rabolni. Eszméletemet vesztettem és itt, a fák mentén tértem magamhoz. De azután reggel újra az ágyamban ébredtem. A következő éjjel egy öregember kérlelt álmomban, hogy segítsek. Aztán újra ugyanitt tértem magamhoz. De ez valójában nem álom, ugye? Ahhoz túl valóságos. Csak tudnám, ha álmodnék. – Nesca megrázta a fejét.

-Azt mondod, egy öregember segítséget kért tőled?

-Igen, álmomban. Rövid ősz haja volt, szakadt ruhája és a szeme furcsa sárgásan világított. Ismersz ilyen embert?

-Valaha ismertem. – Többet azonban erről sem árult el a lány, mintha valami súlyos titoktartási fogadalom kötné. – Miko – szólalt meg ismét, elnyújtva a szavakat. – Azt hiszem, nem véletlen, hogy megláttál engem. Nem értem, hogyan lehetséges ez, de valamilyen módon mintha kötődnénk. – De benne ragadt az utolsó néhány szó, ahogy Miko kezére pillantott. – A körmeid! – kiáltott fel. – Ezt én műveltem! Mire emlékszel még az előző találkozásunkból?

Mikonak halovány képek villantak be váratlanul. Ahogy megpróbál segíteni a lánynak, kinek szeme szürke ködben úszik. Kérleli, sőt könyörög, hogy ne tegye, amit tenni akart, leül vele szemben és megfogja a kezét. Érzi, hogy elgyengül, bemocskolódik, majd elveszíti az eszméletét.

-Mi vagy te? – szólalt meg és kissé elhúzódott a lánytól.

-Bárcsak tudnám. – Nesca kezébe temette arcát és lekuporodott a fűre. Miko óvatosan letelepedett mellé. – Amikor dühös vagyok, elveszítem a fejem. Tudtam, hogy ez be fog következni, ezért kérleltelek, hogy menekülj. De te nem hallgattál rám. Mégis életben vagy.

-Életben? – vonta fel a fiú a szemöldökét és egy kicsit megborzongott.

-Igen – suttogta a lány alig hallhatóan. – Évekkel ezelőtt kezdődött az egész. Egy alkalommal bementem egy kis öreg boltoshoz. Az egyetlenhez, aki létezik ezen a vidéken. Ennivalót akartam szerezni. Sajnos nem tudtam volna fizetni, ezért úgy gondoltam, lopni fogok. – Miko végignézett a lány viharvert pulóverén és nadrágján, piszkos arcán, és most tudatosult benne, hogy a lány régóta élhet a szabadban, és talán nincs hová mennie. – Akkor azonban egy rabló rontott be a boltba. Fegyvert szegezett a boltos emberre és fenyegetni kezdte a szegényt, hogy ha nem adja mindenét oda azonnal, amije van, megöli. A boltos rémülten nyújtotta át kincseit. Ez után csak arra emlékszem, hogy rettentő dühbe gurultam. A rabló menekülni próbált, de nem volt értelme. Mire magamhoz tértem, ő holtan hevert a földön mellettem. A boltos látta az egészet. Meg is jegyezte, hogy ezek az emberek borzalmas lények, pokolfajzatok, sosem lett volna szabad engedni, hogy átjussanak a világunkba. És azt mondta, örökké az adósom, menjek bármikor, boldogan megkínál elemózsiával. De a gyilkosság súlya örökké kísérteni fog. – A gyilkosság szóra Miko összerándult ültében.

-Megölted? De…hogyan? – érdeklődött fakó hangon. Nem volt benne biztos, hogy hallani szeretné a választ.

-Nem tudom – rázta meg a fejét a lány. – Bárcsak tudnám. Akkor talán megtanulhatnám uralni. Mert borzalmas erő ez, és teljességgel irányíthatatlan. Rettegek, hogy legközelebb mit teszek majd akaratomon kívül. Az én népemből származó embereknek vannak bizonyos képességeik – váltott át valamivel könnyedebb hangnemre. - Mindenkinél másképp jelentkeznek. Vannak olyanok, akiknél egészen kisgyermek korukban megmutatkozik, de vannak, akik esetében valamilyen nagyobb érzelmi hatásra bújik csak elő, akár egész későn. Erre nincsenek szabályok. Az egyetlen dolog, amire mindannyian képesek vagyunk, mert apáinktól tanultuk, ők pedig az ő apáiktól és így tovább, hogy képesek vagyunk eltűnni. Illetve képesek voltunk…

-Eltűnni? – A fiú szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. – Mármint láthatatlanná válni?

-Valahogy úgy – bólintott Nesca. – Nem a szó szoros értelmében. De hogyha úgy akarjuk, senki nem lát meg minket, pedig lehet, hogy épp mellettünk sétál el. Nekem sikerült éveken át rejtve maradnom. Csupán a rabszolgák előtt láttattam magam, mert nekik nagy szükségük van rám. Hogy önmaguk maradhassanak. Én vagyok az egyetlen mentsváruk. Egy picit talán lelket tudok önteni beléjük az ilyen nehéz időkben. És sajnos ez a rossz még csak a kezdet. – Itt elhallgatott, mintha egy láthatatlan kéz elszorította volna a torkát. Mikonak ez már túl sok élmény és információ volt egyszerre. Maga sem értette, miért, de minden, teljességgel zagyvaságnak tűnő szavát elhitte a lánynak. És persze még millió miért, hogyan, ki, mi kérdése volt.

-Nem értem, hogy te miért vagy hogyan láthattál meg engem – folytatta Nesca habozva, -, de most már biztos vagyok benne, hogy nem véletlen. Te vagy az egyetlen utazó, akinek sikerült. Gyere, sétáljunk egyet - tápászkodott fel a lány. – Mutatok valamit. – Miko engedelmesen követte. Körülbelül húsz perces gyaloglás után elhagyták az erdőt arrafelé, amerről Miko jött, majd tovább baktattak, és a fiú rájött, miért nézett olyan furcsán a lány, mintha bolondnak hinné, amikor a Városligetet emlegette. Ez nem a Városliget volt, sőt Budapestnek egyik részére sem hasonlított, amelyet a fiú ismert. Továbbhaladva az út menti fák több helyütt piros és narancssárga színekben fürödtek, az út pedig hóhoz hasonlóan ropogott a lábuk alatt, pedig valami zöldessárga salak borította. A táj nem csak a színek miatt nem tűnt ismerősnek.

Sehol egy lélek nem volt. Egy újabb jókora gyaloglás után elértek egy helyre, ahol már mindössze néhány fa keretezte az egyre szélesedő utat. Az út itt szilárdabbnak tűnt a lábuk alatt.

Érdekes, házszerű építményeket pillantott meg Miko, melyek több emelet magasak voltak, de mintha a normál házak inverzei lettek volna. Fekete falú, fehér ablakú házak voltak ezek, és az ajtókilincsek mintha tompa fénnyel világítottak volna. A fiúnak a döbbenettől tátva maradt a szája, ugyanis arcnélküli árnyakat látott mozogni a fényben. Az egyik éppen feléjük közeledett, de Mikonak sikerült még idejében elugrania az egyik szürke, ember formájú valami elől, pedig a lény majdnem fellökte.

-Te jó ég! Hol vagyunk?

-Ott, amit te Munkás utcának nevezel – hangzott a felelet.

-De.. Nem, az nem lehet…

-De bizony. Ezek az emberek a szomszédjaid. Nem ismered meg őket? Ők a körülötted élők.

-De hát nincs arcuk! Ezek nem emberek!- fakadt ki Miko, és ijedtében egyre szaporábban kapkodta a levegőt.

-Nézd meg őket jobban! – Miko közelebb lépett az egyik, látszólag várakozó árnyhoz, és ahogy „arcát” vizslatta, halványan körvonalazódni látta a nő orrának, szemének vonalait, majd a kép egyre színesebbé vált. És egyre ismerősebbé. Hirtelen mintha egy óriásit rántottak volna rajta, Miko nekiütközött a húgának.

-Miko! – Anita szökellt egyet ijedtében. – Hát te meg hogy kerülsz ide? Megijesztettél!

-Anita! Én csak... – Miko már tisztán látta az embereket, és a régi, megszokott színeket. Ahogy azonban hátrafordult, Nesca már nem volt sehol. Minden visszatért a rendes, hétköznapi kerékvágásba. – Várj! Nesca! – kiáltott Miko az utca vége felé, de csak egy-két unott tekintet pislogott vissza rá. – Nescafé-t szerettem volna inni – hadarta Miko Anitához fordulva. – De majd otthon főzök egy kávét. – Azzal elindult húga mellett.

-Tisztára hihetetlen, hogy pont akkor kell neked is lógnod, amikor én lógok. Reggel már nem voltál otthon: azt hittem, már rég suliban vagy. De le ne buktass, hogy nem vagyok beteg, bátyó!

Miko türelmesen hallgatta a lányt és néha bólintott, majd megcélozták a lakásukat.

Az elkövetkező napok, hetek különösebb történések nélkül teltek. Miko már kezdte azt hinni, hogy minden, amit átélt, csak holmi röpke varázslat volt. Az oldalát azonban csak furdalta, hogy hogyan keveredhetett olyan különös kalandokba, miért láthatott olyan szürreális dolgokat, és hogy most miért nem.

Az iskola, az esti munka és a fociedzések még monotonabb módon ismételték egymást.

Ennyi volt. Másnak ennyi igalomban sincs része egész élete során. Vagy talán van, csak azt nem köti mások orrára, éppen azért, amiért én sem, morfondírozott Miko egy nyári estén ágyában heverve. Mert ki ne titulálna bolondnak valakit, még ha oly jól ismeri is az illetőt, ha az egyszer csak azt mondaná: Képzeld, mi történt velem! Egyszer csak egy másik világban ébredtem, ahol a fák vörös és narancssárga színekben pompáztak, és egy sötét úr rabszolgákat dolgoztatott. Ja és láttam egy furcsán fénylő törpét is, no meg egy lányt, aki hirtelen gonosszá vált és ölni tudott volna a puszta jelenlétével. Nevetséges.

Miko az oldalára fordult. Ekkor azonban váratlanul mintha láthatatlan kezek rántottak volna rajta egy hatalmasat és hanyatt lökték. Miko hirtelen ólomsúlyúnak érezte mellkasát, és kapálózni próbált, de nem tudott. Egy számára ismeretlen erő tartotta fogva és képtelen volt menekülni. Először úgy érezte, szívrohama van. Borzalmas képek villantak az agyába egy nagy csatáról, ahol az emberek halomra gyilkolják egymást, kardok pengéje csillan a holdfényben és mindent beborít a bíborszínű, vértől áztatott égbolt, akár egy óriás vörös lepel. Azután elpusztult állatokat látott sorban heverni a földön. Majd látta magát kívülről, amint lelke lassan elhagyja a testét. Mindez néhány másodperc töredéke alatt zajlott, Mikoban mégis olyan mértékű bánat és borzalom uralkodott el, hogy végül eszméletét vesztette.

Behunyt szemhéján át fény derengett fel, és ő zihálva, fuldokolva, levegő után kapkodva kinyitotta a szemét. Éles fájdalom hasított szemébe és tüdejébe egy azon időben, és végre újra levegőhöz jutott. Fájdalmas kiáltás tört fel tüdejéből. Először azt hitte, valaki más kiáltott, de hamarosan rájött, hogy egyedül fekszik ott a sárban, és a hang forrása a tulajdon teste volt.

Köhögéstől rázkódva lassan felült, és akkor megpillantotta a fényárban úszó piciny lényt, a törpét, akihez már korábban is volt szerencséje. Majd egy szempillantás alatt ott termett előtte Nesca. És egyenesen Miko felé rohant.

Letérdelt mellé és faggatni kezdte:

- Miko, jól vagy? Mi történt, és hogy kerültél ide vissza?

- Gőzöm sincs – felelt a fiú két súlyos lélegzetvétel között. – Olyan érzés volt, mintha.. mintha valaki álmomban meg akart volna fojtani. És borzalmas képeket láttam. Mintha valaki más emlékeit néztem volna. Nagyon szomorú lettem. Elkeseredett. Kiakadtam.

- Ó, ne… - Nesca leroskadt Miko mellé a földre. – Ezek szerint megtalált. Akkor hát tényleg igaz.

- Mi igaz? Nesca! – kapta el a lány két karját a fiú, hogy az ne tudja arcát a tenyerébe temetni és rá figyeljen.

Nesca a szemébe nézett és így szólt:

- Ma éjjel meglátogatott téged az, akit, hidd el, jobb, ha nem ismersz.

-Na látod, ezt egyből elhiszem neked! – vágta rá Miko kissé gunyorosan. Nesca nem méltatta válaszra.

-Ez az illető a Főúr fia (a Főurat már láttad, tudod, a csuklyás), és elszívja az emberek éltető levegőjét, ezáltal borzasztó álmokat idézve elő. Így fojtja meg az áldozatait, miközben gyűjtögeti a lélekdarabkáikat. Ettől egyre erősebb lesz. És ezek szerint most már át tud jutni a túloldalra.

-De én nem láttam senkit. Csak éreztem.

-A mi népünkből való.

-Ó.. oó.. két embert ismerek a te népedből, téged és őt. Azt hiszem, nem költöznék be a városotokba, ha nem baj…

-Nagyon vicces. Na, jó, itt az ideje, hogy elmondjak néhány dolgot – bólintott a lány. – Remélem, nem fogom megbánni. Az elején kell kezdenem. A mi népünk valaha csodálatos nép volt. Egyensúlyt hoztunk, nem engedtük a gonosz erőknek uralni a világot. A népünk sosem harcolt. Gyönyörű világunk volt, tele csodásabbnál csodásabb lényekkel, különleges állatokkal, növényekkel, telis tele pompával, fénnyel. A természet erejével uralni tudtuk a sötét erők kicsapongásait. Apám afféle gyógyító volt, a ti kultúráitokban több helyütt sámánnak nevezik az ilyen embert. Gyógyfüvekből sok kórságra ellenszert készített, így segítve másokon. Rajtatok, embereken is, a tudtotokon kívül. A nép feladata azonban ennél sokkal többről szólt. Talán te is éreztél már olyat, hogy képes vagy bizonyos dolgokra, amelyekre nem mindenki képes – fordult nagyon komoly arccal Miko felé.

-Hát..i… igen, mostanában tapasztaltam néha furcsa dolgokat – bólintott a fiú lassan, de még mindig értetlen tekintettel.

-Nos, erre bárki képes lenne – jelentette ki Nesca. Miko kissé lehorgasztotta a fejét ennek hallatán. Talán mégis jobb lenne egy picit különlegesnek lenni… - Akár itt, akár a ti világotokban. De ebben a világban sokkal jobban őrizzük az efféle kincseket. Míg a ti világotokban, a modern technika, a gépesített mindenféle korszakában az emberek egyre racionálisabbak, egyre törtetőbbek, másokon taposnak, hogy feljebb jussanak, és mindent a pénz ural. A ti világotokban nagyon kevesen maradtak azok, akik tényleg hisznek abban, hogy képesek lennének más dolgokra is a napi megszokott rutin feladataikon túl. Akik agyuknak és szívüknek nem csupán egy kis szegletét használják, hanem igazán hinni tudnak magukban, és az által, hogy hisznek, képesek klassz tettekre is. Ha még néhány évszázadot várunk, a gépek talán az emberek helyett fognak gondolkodni és érezni, így minden nagyon könnyű lesz, és tökéletesen értelmetlen. És pofonegyszerű az egész a rossz szándékú lények számára. Na de nagyon elkalandoztam az eredeti mesélnivalómtól – mosolyodott el a lány. – Hol is tartottam?

-Azt hiszem, a népedről meséltél – válaszolt Miko.

-Ja, igen. Szóval a mi népünk olyan dolgokra volt képes, amelyeket csak keveseknek sikerült elsajátítani még itt, ebben a világban is, mert nem hittek eléggé magukban. Hogy csak a legkisebb dolgokat említsem, például képesek voltak az akaratukkal tárgyakat mozgatni, a halott növényeket új életre kelteni, gyógyítani, de képesek voltak beszélni a fénylényekkel és megakadályozni a gonosz túlzott mértékű terjedését. Ja és persze láthatatlanná tudtak válni.

-Aha, értem. Vagy lehet, hogy nem nagyon… Na és neked is megvannak ezek a képességeid?

-Hát, nem egészen. A láthatatlanná válás okés, harmóniában élek a földdel és az élőlényekkel, de csak ritkán értem a szavukat. És egy fénylénnyel tudok beszélni néha. Ezért is vagyok most itt – ő vezetett a nyomodra. Viszont… nagyon sok mindent nem tudtam megtanulni. A képességek egy része öröklött. De meg kell tanulni ezeket uralni és irányítani. Én még csecsemő voltam, amikor a szüleim, és népünk nagy része… meghalt. Így nem nagyon volt idejük tanítani engem.

-Meghaltak? – kérdezte Miko szinte suttogva.

-Igen – Nesca szemébe mintha könny gyűlt volna. De nem törődött vele, erőt vett magán és folytatta a mesét. – A népem nem tudott harcolni. Kivéve a mestereket, de ők sem akartak soha. Békés nép volt. Apám öccsét azonban megigézte egy fekete boszorkány. Egymásba szerettek, és a nagybátyám senkire nem hallgatott, hiába próbálták jobb belátásra bírni. A nő velejéig romlott volt, de a nagybátyám ezt nem látta, teljesen elvakította a szerelem. Ördögi módszereket tanult újdonsült feleségétől és azt fontolgatták ketten, hogy ennek a világnak, majd a ti világotoknak is az urai lesznek, így hozva boldogságot és új „békét”. Csakhogy ezt a rémuralmat rajtuk kívül senki nem tartotta jónak. Az asszony rövidesen fiút szült a nagybátyámnak. A fiú azonban gonosz erővel bírt, borzasztó hatalommal, már egész kiskorától fogva. Ő is láthatatlanná tudott válni, azonban csak úgy maradhatott erős, ha mások életenergiáját, mások lélekdarabkáit és emlékeit elszívta. Cserébe új emlékeket adott, amelyek olyan borzasztóak voltak, hogy az emberek belehaltak. Ezzel a lélekvámpírral találkoztál te. Csak azt nem értem, hogy hogyan talált rád. Fel nem foghatom, hogyan tudott átmenni egyáltalán a ti világotokba. Ilyen eddig nagyon kevés itteni lénynek sikerült, és ők nagyon tudtak. De ő eddig még nem járt odaát. Onnan tudom, hogy fénylény barátom, Mandu szemmel tartja őt, amennyire tudja. De megakadályozni sajnos nem tudja a szörnyű tetteket.

-És a népeddel mi történt pontosan?

-Amikor megszületett a nagybátyámék fia, a népünk egy maroknyi csapata éjjel rájuk támadt és megölték Juttát, a fekete boszorkányt. A fiút is megpróbálták megölni, de nem sikerült nekik. Sokkalta erősebb volt mindannyiuknál már gyermekkorában is.

A nagybátyám óriási dühbe gurult, és a feleségétől tanult ördögi módszerekkel csaknem az egész falut kiirtotta. A valaha gyönyörű falu porig égett, az emberek nagy része – köztük sok nő és gyermek – meghalt. Édesapámat és édesanyámat foglyul ejtette apám öccse, és kínozta őket, hogy árulják el, hol a kincs. Nem tudom, miért keresheti annyira a kincset, és hogy mi lehet az a nagyon fontos kincs. Apám szökni próbált, hogy megkeressen engem, de rájöttek és menekülés közben megölték. Anyámnak pedig mindezek látták megszakadt a szíve. Apám öccse azt akarta, hogy mindenki érezze át a fájdalmat, amit ő érez. Sikerült neki… - A mondat végén Nesca hangja elcsuklott. Nyelt egy nagyot. – Bosszúszomja szerintem azóta sem csillapodott. Ráadásul hatalomvágya sem csökkent, és egyedül, illetve fiával akarja véghezvinni mindazt, amit feleségével egykor elterveztek: uralni és igába hajtani a világot. Mint láthattad, ennek egy része már sikerült is neki.

-Hol láthattam? – nyílt kerekre Miko szeme a csodálkozástól. – Atyaég! Nem mondod, hogy a fekete leples alak a te nagybátyád?

-Pedig mondom – bólintott Nesca. – Rabszolgákkal végezteti a munkát. Új világot építenek, és folyamatosan keresik azt az átkozott kincset, ami gőzöm sincs, micsoda. De ő sem tudja, mert ha tudná, nemigen vágna szét minden fát és sziklát, nem kutatná át a tavak fenekét és nem próbálná meg erőszakkal kiszedni mindenkiből, aki esetleg szerinte sejthet valamit.

- Várj! Tehát a sötét alak a nagybátyád. A fia – azaz az unokatestvéred - megtámadott engem, és.. De miért? Miért épp engem?

- Azt nem tudom. Bár tudnám. Teljesen zavaros az egész. De az, hogy te mentettél meg attól, hogy újra gyilkoljak, nekem is felettébb furcsa. A meg pláne, hogy hogyan tudsz te utazgatni. És hogy vajon miért és hogyan küldtek téged ebbe a világba. De azt mondom, hogy Morto – a nagybátyám fia – valamiért tart tőled.

- Hát, nem lenne rossz tudni a válaszokat. Vagy ki tudja… Talán jobb mégsem tudni, azok után, amiket most hallottam…. De így, hogy azt sem tudom, hogy holnap hol ébredek, és nem tudom, ki támad rám éppen álmomban és miért, és nem tudom, hogy hogyan tudnék bármiben is segíteni, elég szar. De hogy hogy tudnál te gyilkolni, azt végképp el nem tudom képzelni.

- Köszi. De hidd el, addig jó, amíg nem látod, hogy hogyan tudnék.

- Nem így értem. Nem tudom elképzelni, hogy te, aki lelket öntesz a rabszolgákba, te, aki segítesz… - Miko már nem tudta befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban morgásra lettek figyelmesek a közelből.

- Mi volt ez? – pattant fel a fiú a földről.

- Css! – csitította őt Nesca. - Ez valamilyen állat lehet. Szerintem… - Abban a pillanatban előlépett egy furcsa, kecskeszerű lény, akinek szarvai aranyfényben fürödtek, fogai pedig éles tigrisfogakként meredtek előre, ahogy morogva kivillantotta őket. Ez a groteszk lény olyan hatást keltett Mikoban, mintha egy cirkuszi állatot látna, egy ragadozó és egy patás furcsa keverékét. A fiúnak csak most tűnt fel, hogy az állat bal oldalából vércseppek hullnak a sárgászöld, hószerű talajra. – Egy zlatorog – fejezte be a mondatot Nesca. Az állat a következő pillanatban hirtelen nekiiramodott, és teljes erővel fellökte Mikot. A fiú karjába éles fájdalom hasított, ahogy a lény jókora tépőfogai a húsáig hatoltak. Mégsem kecske, állapította meg magában a fiú.

Nesca egy ugrással ott termett és kezét végigsimította a kecskeszerű lény sebzett oldalán. Az állat egy pillanat alatt abbahagyta a fújtatást és nyugodtan leroskadt melléjük, immár támadó szándék nélkül.

A lány a talajra csöppentette a kezén lévő állatvért, és a földből rövidesen fehér és sárga virágok bukkantak elő. Letépett néhányat, ujjai között elmorzsolta és Miko vérző karjára dörzsölte.

-A zlatorog vére gyógyító virágokat terem –közölte tárgyilagosan.

-A zlatorog…. Au – szisszent fel fájdalmában a fiú -, azt hittem, a zlatorog egy sörmárka.

-Naná. A te tájszólásodban – bökte oldalba Nesca. Leült és megsimogatta az állat fejét, aki láthatóan jobban volt és az ő sebei is – akárcsak Miko karja – kezdtek begyógyulni.

-Gyere, menjünk – állt fel Nesca. Miko szó nélkül követte. A zlatorog is fölkelt és házikutyaként követte őket.

-Folyton bajba keversz – szólalt meg a lány, ahogy sétáltak.

-Één? –mutatott Miko magára. – Normális vagy? Azt sem tudom, hogy kerültem ide. –Mindketten elnevették magukat. – Szóval mi ez a te világod – én világom mese? – Miko örült, hogy sikerült a lányt kissé jobb kedvre derítenie. A szörnyű emlékek felidézése mélyen felkavarhatta őt, csak igyekezett nem láttatni ezt.

-Még mindig azt hiszed, a Városkertben vagy hol vagy?

-Városliget. És nem, már egyáltalán nem hiszem azt. De akkor hol? És biztos, hogy jó, ha ez a kecske követ minket?

-Nézd, Miko! Ez ugyanaz a világ, és mégis teljesen más. Talán hallottál már olyanról, amikor azt mondják, angyalok vigyázzák a lépteit, vagy ördögök suttognak a fülébe, ezért cselekszik rosszat.

-Persze, hallottam már ilyen régi babonákat. Anyám hitt is bennük.

-Bölcs asszony lehetett. Nos, ezek a régi babonák mi vagyunk.

Miko felnevetett. – Ha szándékosan zavarsz össze folyton folyvást, gratulálnom kell, mert tökélyre fejlesztetted. Inkább elmegyek filozófiát tanulni.

-Hjaj, hogy is mondjam – próbálkozott elmagyarázni Nesca a lehetetlent. – Ez az a világ, ahol vannak angyalok és ördögök, és ha akarják, befolyásolhatják az emberek döntéseit, akaratát. A mi feladatunk megteremteni a Föld egyensúlyát. Ha a jó és a rossz egyensúlyban van, a világ halad tovább a megszokott mederben. Ha azonban kibillen valamelyik irányba – ahogy az mostanában történik -, a ti világotok is veszélybe kerül. És félek, a helyzet csak egyre rosszabb lesz.

-És ez a ti világotok – mármint ez a másik dimenzió – épp itt Magyarországon van?

-Mi nem vagyunk sehol, és mindenütt vagyunk.

-De magyarul beszélsz.

A lány csengő kacagást hallatott. – Nem. Azt akarom, hogy érts, és te értesz. Errefelé nincsenek országok, nyelvek és effajta egyéb megkülönböztetések.

Egy darabig szótlanul ballagtak tovább az alkonyi fényben egymás mellett. Miko úgy érezte, egy év is kevés lenne, hogy mindezt elhiggye, befogadja, feldolgozza. Az azonban már bizonyos, hogy ez nem álom.

A megcsillanó valamire gondolt, amit egyik éjjel hazafelé menet látott az utcán. Talán mindig is sejtette, hogy van valami a puszta, megszokott fizikai világon túl. És hogy vele nem teljesen okés minden. Hogy valamiért kicsit furább, mint a haverjai például.

Az aranyszarvú kecske-ragadozó békésen ballagott a nyomukban.

Nesca átbotorkált egy sekély patakocskán, Miko és a zlatorog pedig némán követték őt. Miko karja még hasogatott ugyan, de meglepően gyorsan gyógyult. A fiú még mindig kissé gyanakvóan pislogott hátra az állatra, bár Nesca szerint csak azért vadult meg, mert fájdalmai voltak, és egyébként teljesen szelíd.

-Hová megyünk? – tudakolta a fiú.

-Valami biztonságosabb és szárazabb helyre.

-Jó ötlet. És azután?

-Azután alszunk, keresünk valami ennivalót, de hogy mihez kezdünk majd azután, fogalmam sincs – tárta szét a karját tanácstalanul a lány. – Ki kellene deríteni, hogy mi folyik itt. Hogy hogyan kerültél ide. És legfőképpen, hogy miért.

-Az nem lenne rossz – válaszolt a fiú.

-Talán azért, hogy valahogyan segíts nekünk. De talán valaki csapdát állított neked. Fogalmam sincs….

Sokáig bandukoltak, a Nap is lement már és alig sugárzott át egy csekélyke fény a lombkoronákon.

Nesca útközben azon rágódott, hogy vajon mennyire bízhat meg a fiúban. Mi van, ha éppen őt akarják csapdába csalni? Nincs kizárva. Talán elhitetik vele, hogy Miko azért jött, hogy segítsen neki. Hogy a jók közé tartozik. Azután épp az ő segítségével akadályozzák meg, hogy segítsen a jóknak.

Ezen gondolatai ellenére mégis a szívére hallgatott. Hiába minden intelem, amit az agya üzent neki, a szíve valamiért azt súgta, hogy bízhat a fiúban.

Ahogy egy fákkal kevésbé benőtt helyre értek, Miko hunyorogva felpillantott az égre. A szája tátva maradt a csodálkozástól. Az égen ugyanis nem azokat a csillagokat és nem is azt a Holdat látta, amelyet már megszokott.

-Azok micsodák? – mutatott az égre.

-Azok az ikermeteoriták. Nálatok nem…? Ja nem… Tényleg. Ott másféle égbolt van. Itt az ikermeteoriták bocsátják ki a fényeket. Csak együtt képesek működni. Ha az egyiknek bármi baja esne, a fények kihunynak. Mert a párja nem létezhet egyedül.

-Tényleg? Ez tetszik. Végre valami érdekes jelenség, ami nem támad rám.

-Csak ne kiabáld el – válaszolt a lány. Miko meghökkent arccal nézett vissza rá. - Nyugi, vicceltem!

-Nagy poén!

Nescának valamiért nem akaródzott megállni. Talán nem érezte kellően biztonságosnak a terepet, mert egyre csak menetelt tovább.

-Nézd, ott egy kitűnő fa. Itt lepihenhetünk – mutatott Miko egy öreg fa irányába.

-Á, nem, inkább menjünk tovább - intette le a lány. – Nem biztos, hogy ez csak egy nagy fa.

-Mégis mi más lenne? Izé, felejtsd el…

-Nem tudhatjuk, de érzek valamit.

-Oké, oké – hagyta rá a fiú. A lába elfáradt és olyan jólesett volna egy kicsit megpihenni. – Szóval lett egy háziállatunk? 

A zlatorog érdekes hangot hallatott. Mintha sértette volna a háziállat kifejezés.

-Jól van na, ne vedd a szívedre. Mindig is szerettem volna kecskepásztor lenni. Az aztán a nyugis élet.

Az állat fújt egyet és továbbra is szorosan a nyomukban maradt.

Hamarosan találtak végre egy helyet, ami biztonságos kis zugnak tűnt. Szélvédett volt és három fa fogta közre oltalmazóan. Letelepedtek a fák fölébük tornyosuló árnyai alá, és a kimerítő események hatására néhány perc alatt máris mély álomba zuhantak.

Üdítő reggelre ébredtek.

Miko kinyújtózatta a földön fekvéstől elgémberedett végtagjait, majd lassan feltápászkodott.

Neszére Nesca is kinyitotta a szemét és álmosan felült a fűben.

-Jó reggelt! – szólt kábán a fiúnak.

A kecske éberen figyelt – mintha őrizte volna őket.

-Szia! – köszönt vissza Miko.

-Szerzek valami reggelit – szólt Nesca. – Aztán mutatok valamit.

Felállt és körülnézett.

Elindult a fák között, és rövid idő után eltűnt szem elől. Kisvártatva bogyókkal és gombákkal érkezett vissza. Miko felé nyújtott néhányat.

A fiú óvatosan, kétkedve forgatta ujjai között a zöld, fehér és kék bogyókat.

-Biztos vagy benne, hogy ezt én is megehetem? – kérdezte. Most a pici, érdes felületű, citromsárga gombát vizsgálgatta.

-Ennivaló – felelte Nesca. – Nem hiszem, hogy bajod lenne tőle.

Miko tétován a szájába tett egy bogyót és óvatosan rágni kezdte.

-Ha esetleg bezöldül az arcom, kérlek, adj egy pirosat is. Inkább pirospozsgás szeretnék lenni.

Nesca égnek emelte a tekintetét, jelezve, hogy unja Miko károgását.

Egész más hatása volt azonban a finomnak épp nem mondható, savanyú éteknek. Miko úgy érezte, testét átjárja az erő, és nyomban teljesen éber lett tőle.

-Az íze nem nagy szám. De jobb, mint az energiaital – vetette oda a lánynak.

-Ha majd megetted, elindulhatunk.

-Oké. Hová megyünk?

-Majd meglátod.

Nesca Miko mellé állt – aki időközben feltápászkodott -, megfogta a kezét és siklani kezdtek a fák között. Olyan érzés volt, mintha néhány centivel a föld fölött lebegnének, és a tempó egyre gyorsult. Hamarosan már csak elmosódó csíkokban látták a világot. Miko annyit érzékelt, hogy a fás részről mintha épületek közé érnének. Kezdett émelyegni. De akkor egyszer csak megálltak és lábuk újra a talajt érte.

-Hú, ezt meg hogy csináltad? - kérdezte a fiú.

-Trükk – felelte lihegve a lány. – De eléggé kifáraszt, ezért nem közlekedem mindig így.

-Majd nekem is tanítsd meg. Nem kellene bérletet vennem.

Nesca kétkedően elmosolyodott. – Azért nem vagyunk egyformák.

-Még jó – válaszolt Miko.

Ahogy körülnézett, újra a Munkás utca környéke tárult szemük elé.

-Hazahoztál? – kérdezte a fiú, miután körülnézett a zsúfolt utcán. Körülöttük sötét árnyak járkáltak fel-alá.

-Nem igazán. Ez nem ilyen egyszerű – válaszolt a lány. – Szeretném kideríteni, hogy hogyan tudsz te egyik világból a másikba kerülni. És hogy miért.

-Jól van - sóhajtott Miko. – Nem tudom, a múltkor hogyan kerültem hirtelen haza, amikor itt jártunk. Nem értem az egészet.

-Én sem. Mi, akik a másik világban élünk, nem mehetünk át a ti világotokba. Kivéve, ha valami olyan horderejű dolog történik, ami miatt át KELL jutnunk. Csak néhány nagyon erős lény képes erre.

-A haverom mégis átjutott. – Miko arra a szörnyű estére gondolt, amikor majdnem megfulladt az ágyában fekve. Megborzongott.

-Hát igen – bólintott lassan Nesca. – Nem tudom, hogy csinálta. Félek, hogy az ereje jóval meghaladja azt, amit képzeltünk. Ráadásul nem tudom, miért éppen téged keresett – vonta össze a lány a szemöldökét, amitől apró ráncok jelentek meg a homlokán. – De valamiért fontos lehetsz. Nézd – mutatott az előttük elsétáló járókelőkre. – Mit látsz?

-Árnyékokat. Továbbra is csak árnyékokat – felelt a fiú lemondóan. – Te hogy vagy képes látni őket?

-Megtanultam – vonta meg a vállát a lány. – A legtöbbeket mifelénk megtanítják az ilyesmire, de sajnos engem nem volt, aki tanítson. Próbálkozz. Próbáld meg LÁTNI őket. Higgy benne.

-Nem tudom, hogy hogyan kell – fakadt ki Miko. – Azt hiszem, hiába is próbálom.

-Semmi sincs hiába. Hinned kell magadban.

Az egyik, egész aprónak tűnő árny mintha megfordult és egyenest rájuk nézett volna.

-Most… Mi történik? – hökkent meg a fiú. – Ők nem látnak minket, nem igaz?

Az árnyék még egy lépéssel közelebb ért, és csengő hangon megszólalt.

-Anya, anya, nézd! Angyal! – csilingelte a kislány, látszólag édesanyja kezét rángatva.

-Hát persze, kicsim – hagyta rá az anyja. – Gyere, mert elkésünk az oviból – próbálta arrébb húzni gyermekét. A kislány egy pillanatig még kíváncsian toporgott, aztán megadóan elindult édesanyja után.

-Hogy lehet ez? Ő látott minket? – bámult utánuk tátott szájjal Miko.

-Miből gondolod, hogy látott minket? – kérdezte Nesca. – Angyalt látott.

-Ja, igaz. Lehet, hogy csak engem látott meg – válaszolt Miko.

Nesca oldalba bökte.

-Egyébként a gyerekek sokszor látnak, éreznek dolgokat, amik a felnőttek elől rejtve maradnak. Csak sajnos ahogy felnőnek, ezek a képességek elvesznek belőlük is. Nagyon ritka, hogy egy emberben felnőttként is éljenek ezek a képességek. Sajnos – mint már mondtam - a ti világotok a racionalitásra nevel. Mindenkit, aki furcsa, hihetetlen dolgot lát, bolondnak titulálnak.

-Gondolod, hogy az elmegyógyintézetek ilyen emberekkel vannak tele?

-Elképzelhető, hogy akadnak köztük ilyenek – bólogatott a lány. - De persze aki Elvisnek képzeli magát vagy azt hiszi, hogy tud repülni – nos, az nemigen a harmadik szemével jellemezhető leginkább.

-Látszik, hogy nem nézted a Hősöket.

Továbbsétáltak és nézegették az embereket és a kirakatokat. A fekete-fehér város és az árnyékok egész más képet festettek Miko szeme elé, mint amit korábban megszokott.

A pályaudvarhoz érkezve látták, hogy egy tagbaszakadt férfi krumplit árul és ezt minden arra elhaladó járókelő előtt hangoztatja, általában kevesebb sikerrel.

-Még mindig nem látod az arcukat? – fordult Nesca Mikohoz.

-Nem – csóválta a fejét a fiú. – Pedig annyira próbálkozom… Habár – tette hozzá – talán jobb is, ha nem látom. Egyelőre nem szeretnék visszakerülni az én világomba, amíg meg nem tudtunk valamit arról, hogy mit keresek itt a másik világban. Márpedig a múltkor visszakerültem. Talán tudok valahogyan segíteni. És marhára elegem van már ebből az oda-vissza utazgatásból. Nem olyan jó buli, ha az ember abban sem lehet biztos, hogy hol fog ébredni legközelebb. Rossz lehet az alvajáróknak. És a drogosoknak.

Tovább bandukoltak, és az egyik bolt előtt egy utcára kirakott asztalra lettek figyelmesek. A felirat a következőt hirdette: Aurafotózás féláron – a héten a 16 oldalas aurafotó csak 8200 Ft. A fotós éppen akkor jött ki az épületből, ahol türelmetlenül várta őt egy lelkes tizenéves lány.

-Sosem értettem, hogyan képesek lefotózni az aurát. Milyen gép lehet ez? – lopózott közelebb Nesca kíváncsian.

-Nem tudom – felelte Miko. – Talán csak szemfényvesztés az egész.

A fotó közben elkészült, majd miután a fotós kinyomtatta, meredten nézte a képet és vakargatta a fejét. Majd a lány háta mögé sandított, éppen oda, ahol Nesca és Miko álltak.

-Azt hiszem, mégse vagyunk annyira láthatatlanok. Menjünk innen – fogta meg Nesca karját Miko és továbbvonszolta.

Alkonyodni kezdett. Miután mindketten kicsodálkozták magukat a városbéli látnivalókon (Nesca ugyanis rég nem járt már a másik világ peremén, hiszen többnyire bujkált és se az egyik, se a másik világ számára nem óhajtott érzékelhetővé válni), úgy döntöttek, jobb, ha visszamennek az erdőnek azon részére, ahol múlt éjjel is megpihentek. Az a rész biztonságosnak tűnt. Nesca megérintette Miko karját, és csak suhantak és suhantak a föld felett. Mikonak az jutott eszébe, hogy olyan ez az utazás, mint egy hiperűrugrás a filmekben. Rövidesen újra a fák között találták magukat. A zlatorog ugyanott várt rájuk. A fűben hevert és érdeklődve nézte, ahogy megérkeznek. Nesca megsimogatta az állatot.

-Kösz a fuvart – szólalt meg Miko.

-Igazán nincs mit. Egyedül nem olyan szórakoztató. Na de ha egy angyalka is van az emberrel…. – nevette el magát a lány.

-Oké, oké, rossz poén volt – ásított egy nagyot a fiú. – De te sem vagy ördög. Különben nem tudnál így egy érintésre megszelídíteni egy vadállatot. Az állatok megérzik, hogy ki milyen ember.

-Megszelídítettelek? –vágott vissza Nesca. – Akkor most már felelősséggel tartozom érted – ásított ő is.

-Te olvastad a Kis Herceget? – pislogott Miko álmosan.

-Naná. Az emberek tudnak klassz dolgokat is alkotni. Egyes könyvekért egyenesen rajongok. Meg is szoktam szerezni őket. Sokat tanulok belőlük a ti világotokról, és az élők érzéseiről, gondolatvilágáról. Vannak fantasztikusan tehetségek emberek – zenében, könyvben, sportban egész rendkívüliek. De sajnos vannak olyanok is, akik nagyon nem fantasztikusak. Akik például nem törődnek semmivel, csak arra vágynak, hogy folyton lóbálhassák a lábukat, ehessenek és ihassanak, és abszolút nincsenek céljaik. Vagy akik a saját családtagjaikkal is csúnyán bánnak.- Miko az apjára gondolt és görcsbe rándult a gyomra.

A sok sétától kellemesen elfáradt a két fiatal és nagyon hamar álomba merültek.

Miko álmába beférkőzött egy sötét lepelbe bújt alak, aki most megfordult és egyenest a szemébe nézett. Gonosz arca eltorzult a dühtől, ahogy megpillantotta a fiút. Majd Miko lábnyomokat vett észre az avaron. A lábnyomok pici, négy ujjú lényektől származtak. És mind jobban közeledtek.

-Megígértük! – hallatszott egy vészjóslóan sziszegő hang. Miko felriadt. Körülnézett és felsóhajtott. Az ikermeteoriták békésen ragyogtak az égen. Lábnyomoknak nyomuk sem volt. Kósza szellő fújdogált a fák ágai között.

A fiú újra lehunyta a szemét és igyekezett ismét álomba merülni. Eközben hallotta, ahogy a szél egyre jobban feltámad, furcsa csengést-bongást kölcsönözve a környező tájnak. Miko felült és fülelt. Tompa puffanások kísérték a szellőt. Nesca, lábát a szomszédos fának vetve, elnyúlva pihegett.

Valami nem stimmelt. Persze itt bizonyára még a szél is másmilyen, gondolta Miko.

Morgások, acsargó neszek kúsztak minduntalan közelebb hozzájuk.

A zlatorog felriadt, talpra szökkent és panaszosan fújtatott.

Valami közeledett.

Nesca csak akkor tért magához, amikor Miko már a karját ráncigálta.

-Ébredj! Nesca, ébredj! – szólongatta a lányt.

-Mi történt? – dörgölte meg Nesca álmosan a szemét.

-Nem tudom. De valami nem okés.

-Nem tudod? És ezért ébresztettél fel?

-Hallgasd! – suttogta a fiú. A lombkorona felé nézett. – Nem hallod?

Nesca szeme nyomban kipattant, ahogy meghallotta a különös zörejeket. – De, már hallom. Mi a franc… - kérdezte volna. Közben azonban egy ág megreccsent. Miko a kezénél fogva talpra rántotta a lányt. Éppen hogy ki tudtak térni a bődületes robajjal feléjük zuhanó ág útjából.

-A fenébe – lihegett Nesca.

A következő pillanatban éles fény villant az égen, majd egy újabb, és egy következő.

-Vihar közeleg – jelentette ki a lány, mintha nem lett volna elég nyilvánvaló.

A föld enyhén rázkódni kezdett a talpuk alatt.

-Kapaszkodj! – kiáltotta Miko, és ő maga is egy nagy fa törzsébe fogódzkodott.

A robaj egyre erősödött. A föld őrült táncba kezdett. A talpuk alatt repedések nyíltak- egy, aztán egy újabb. A fák között villámok cikáztak át.

-Ne! – kiáltott Nesca, akit egy újabb zuhanó ág a földre taszított és felsértette a lány halántékát. Kezét védekezően feje fölé tartva egyenesedett fel.

-Jól vagy? – kiabált Miko, mert már csak így hallhatták egymást.

-Igen!

Egy villám lecsapott nem messze tőlük. Nyomában tűz lobbant, és felperzselte a környező növényzetet. A tűz feléjük tartott, és eközben különös alakot öltött.

-Nézd! - mutatott Miko a tűzbe. A zöldeskék lángokból egy arc körvonalait vélte kirajzolódni.

-Menjünk innen! – szólt ijedten a lány, és elindult az ellenkező irányba.

A tűz rohamosan terjedt, mindent felperzselt maga körül, és nőttön nőtt. Újabb villám csapott le, immár közelebb hozzájuk. A zlatorog ijedtében két hátsó lábára ágaskodott, majd eliramodott egy nagy fa irányába.

Mielőtt Nesca utolérhette volna, a fa törzse recsegve-ropogva feltárult és egy mély, éjsötét barlang nyílt a belsejében. A kecskeszerű lény menekülni próbált, a fa rése azonban tovább tágult és fekete lyukként szippantotta őt magába. Majd hatalmas égzengés közepette bezárult, elnyelve az állatot.

-Ó, ne! – kiáltott Nesca. – Gyere, Miko, most azonnal el kell tűnnünk innen! – A fiú felé futott. Ekkor azonban egy ódon fa gyökerestül kifordult és egyenest feléjük zuhant. A tomboló lángnyelvek immár több méter magasba szöktek és csaknem teljesen bekerítették a fiatalokat.

-Miko!

-Nesca!

Hiába kiáltoztak, képtelenek voltak elérni egymást.

Egy kismadarat a földhöz csapott a vihar. A madárka nem röppent föl újra. Majd még egy, és még egy halott madár zuhant Miko elé a földre. Ahogy balra tekintett, az avarban rengeteg rovart látott, és egy gyíkszerű állatot, amelynek a farka helyén is fej nőtt. Mind holtan hevert. Épp, ahogy az álmomban – gondolta a fiú elborzadva. Arra már nem jutott ideje, hogy ezt Nescának elmondhassa.

-Segíts! Hozz egy párat abból a piros szárú növényből! És a kékből is! Gyorsan! – kiáltotta Nesca. Mikonak nem volt ideje megkérdezni, mi szükség erre. Gyorsan letépett néhány növényt és Nesca felé hajította. A lány elkapta, miközben ő is sebtében szedegette a földről a különböző színű és formájú növényeket.

- Ez nem közönséges vihar – jelentette ki a lány. Összecsomózta a legalább tucatnyi színben pompázó növények szárát, gondosan minden szálat más irányból kötve a többire.

-Megkötlek, hogy ne tombolj szabadon. Megkötlek, hogy ne okozhass több bajt – kántálta a lány abba az irányba fordulva, amerről az iszonyatos erejű szél jött. A csomót a magasba tartotta. – Megkötlek egyszer s mindenkorra, hogy élőlényeid békét leljenek – folytatta emeltebb hangon, majd elengedte a virágcsomót és az csak repült és repült a szél szárnyain. De már túl késő volt. A pusztító orkánt semmilyen kötés nem tartóztathatta fel.

-Hát ez nem jött be – kiabált Nesca Mikonak.

A föld újabb őrült rángatózásba kezdett, és míg mindketten igyekeztek talpon maradni és kitörni a feléjük röppenő faágak és az egyre közeledő lángok kereszttüzéből, a közeli hegy kövei borzalmas robaj kíséretében leszakadtak és zuhanni kezdtek, az erdőnek épp azon része felé, ahol ők tartózkodtak.

-Megindult a hegy! – ordított Nesca az ijedtségtől hisztérikus hangon. Majd Miko felé ugrott, de a lángok a keze felé kaptak és felperzselték a bőrt a karján.

-Mikoooo! – kiáltozott tovább kétségbeesetten a lány. Miko azonban már nem hallhatta. Egy óriási kőrakás egyenest felé zúdult és teljesen betemette. Nesca a füsttől prüszkölve és köhögve, kormos arccal próbált utat találni arrafelé, ahol a fiút sejtette. Sérülései és a levegőtlen, fojtó füst hatására azonban rövidesen eszméletét vesztette.

-Szerinted ő az? – hallott Nesca egy visszafojtott, de izgatottan csengő hangot. Megpróbálta kinyitni a szemét, de a résnyire nyitott pupilláin beszüremlő fény túl erős volt, könnyeket csalt a szemébe.

-Ha ő lenne az, azt tudnánk. Ez a lány gonosz. Érzem – válaszolt egy másik fojtott hang az iménti sziszegő kérdésre.

Nesca alkarjára támaszkodott és óvatosan följebb tornázta magát. Köhögnie kellett, úgy érezte, menten kiszakad a tüdeje, mégis lélegzetvisszafojtva fülelt. Tudta, hogy róla beszélnek. És hallani akart minden szót.

-Nem biztos, hogy gonosz – mondta a másik.

Azután egy sárga, elgyötört szempár pillantott be az ajtó résén.

-Felébredt – szólt valamivel hangosabban a szempár gazdája. – Gyere gyorsan! Hozz vizet!

Egy idős pár lépett be a szobába.

Nesca agyán egy szempillantás alatt végigsöpört a felismerés. Az idős házaspár népük életben maradt két tagja volt.

-Jó estét… Mester – szólította meg félénken az idős férfit.

-Szervusz, lányom – lépett közelebb hozzá a férfi. Az idős hölgy egy pohár vizet nyújtott át a lánynak. Ő mohón kiitta fenékig, majd ismét megszólalt: -De jó, hogy itt vannak! De jó, hogy élnek! – Megpróbált felkelni, de túlságosan sajgott minden tagja. – Alig hiszem el, hogy találkozunk!

-Lassan a testtel, leány! – parancsolt rá az asszony egy orvost is meghazudtoló magabiztossággal, és lágyan visszanyomta Nescát az ágyra. – Pihenned kell még.

-Hogy kerültem ide? – tudakolta a lány.

-Én találtam rád – közölte Remigius, akit mindenki csak Mesternek hívott a hajdani virágzó faluban. – A földön hevertél, akár egy darab fa. Borzalmas vihar tombolt az éjjel. Én mondom, nem közönséges vihar volt az. Szerencse, hogy egy kis füstmérgezéssel és néhány karcolással megúsztad. Keményebb fából faragtak, mint hittem.

Nescában csak most tudatosult, hogy nem egyedül élte át a pusztító tűzvészt és földindulást.

-Miko! Hol van Miko? – kérdezte hevesen és ismét fentebb ült az ágyon.

-Kicsoda, lányom? – kérdezte az öreg.

-A fiú, aki velem volt. Betemette a föld, ahogy megindult a hegy – kapkodta egyre szaporábban a levegőt. – Meg kell keresnem!

-Nem lehet – csóválta a fejét az asszony. – Most nem.

-De… jól vagyok. Meg kell őt találnom.

-Az erdő járhatatlan – sietett a válasszal az öregúr. – Éppen hogy meg tudtalak menteni. Várnunk kell, amíg elül a vihar és visszahúzódnak a lángok. Szerencséd, hogy épp arra jártam.

-És mit keresett arra, uram? Ha megkérdezhetem…

-Az állatokat próbáltam összeterelni. De sajnos sok közülük odaveszett.

-Sajnálom – szólt Nesca halkan.

Rövid hallgatás után ismét megszólalt. – Szóval maguk itt élnek?

-Hát, igen…

-Rengeteget kóboroltam errefelé, de sosem láttam magukat. És az állataikat sem. Azt hittem, a népünk tagjai között ez nem működik. Mármint a láthatatlanná válás.

-Nem akartuk, hogy láss. Vagy hogy bárki más lásson – felelte az öreg.

-Megértem – bólintott Nesca. – De most már ideje cselekedni.

-Ezt hogy érted? – vonta össze Remigius mester a szemöldökét.
-Hogy hogyan? Ha ezen a környéken élnek, azt is látniuk kellett, hogy a nagybátyám rabszolgákat tart a birtokán. És hogy borzalmas dolgokat művel ártatlan lényekkel.

-Láttuk…de…

-De? Küzdenünk kell, különben végünk van.

-Ez nem a mi dolgunk – válaszolt a Mester megingathatatlan nyugalommal és határozottsággal a hangjában.

-Micsoda? – kerekedett el a lány szeme. – Nem a mi dolgunk? Hogy érti ezt? A rokonainkat, a barátainkat és sok jó embert kínoztak és sokakat meggyilkoltak. Nem sokan maradtunk, akik véget vethetünk ennek. Minél előbb cselekednünk kell! – Nesca szinte harsogott a rá törő indulattól.

-Nem harcolunk – csóválta meg a fejét az öreg. – Soha többé.

-Nem mondhatja komolyan – felelte elhűlve Nesca.

-De bizony komolyan mondom. Szót se többet! – A Mester okkersárga szemei vészjóslóan villogtak az éles fényben.

-De hát… Nem értem – bizonytalanodott el Nesca. – Maga volt az egyik legnagyobb harcos.

-Éppen a harc vezetett oda, ahol most tartunk. Amiben élnünk kell. Már ha ez élet. Remeteként, bujdokolva kell tengődnünk. Egyben biztos lehetsz: soha többé nem fogunk harcolni – jelentette ki színtelen hangon az öreg. - Most már örökké a szeretteink nélkül kell élnünk. A gyermekeink nélkül, akik mind odavesztek. Láthattad: akik sosem harcoltak, sokan megúszták. A mi családjainkat irtotta ki elsőként Arno. Ne hidd, hogy felejtettem. Örökre a szívembe égtek azok a kétségbeesett sikolyok, a vér és a pusztulás, és azok az éjfekete, halált hozó fellegek. Ne kívánd, hogy ezt újra át kelljen élnünk.

-Nincs más megoldás – jelentette ki nyomatékosan Nesca. – Apán bízott magában! Mindig erősnek tartotta. És nem csak a képességeit. Az embert magában. Valahol mélyen most is ott lapul. Én tudom! – Hangja szinte könyörgéssé alakult át.

-Apád már nem él – jelentette ki színtelen hangon a férfi.

Nesca érezte, hogy szétárad benne a mindent elöntő düh. De türtőztette magát. Talán most először sikerült visszafognia érzelmeit. Tudta, hogy nagyon sok forog kockán, ezért minden erejét megfeszítve igyekezett nyugodt maradni.

Kitörölt a szeme szegletéből egy kósza könnycseppet, majd folytatta. – Ha nem segít, hogyan győzzük le Arnot? És mi lesz a Földön élő emberekkel? Rájuk nem gondol? Van, hogy áldozatokat kell hozni azért, hogy mások boldogok lehessenek.

-A földi emberek? Ugyan már! Nem tudnak azok semmit – legyintett búskomoran Remigius mester. – Azt se veszik észre, ha tömeges mészárlást hajtanak végre épp az orruk előtt. A világvége sem fog feltűnni nekik.

-Történetesen az én egyik legjobb barátom, azaz jobban mondva az egyetlen barátom egy földi ember. Épp őt kell most megtalálnom. Ráadásul maga megjelent az ő álmában. Ez csak jelent valamit.

-Bármit tervezel is Arno ellen, a vesztedbe rohansz, leányom – szólalt meg Hemma asszony.

-Vannak dolgok, amelyek fontosabbak annál, mint hogy a saját bőrömet mentsem – suttogott Nesca.

-Meglátjuk, mit tehetünk – igyekezett lenyugtatni az asszony. – Egyelőre pihenj, kedvesem, fel kell épülnöd. Ha az erdő újra járható lesz, majd kitaláljuk, hogyan keressük meg a barátodat. 

Nesca megadóan visszahanyatlott a párnára. Fejében egymást kergették a gondolatok. Aztán érezte, ahogy az álom huncut mód visszakúszik szemhéjai alá. Valamit tehettek a vízbe, amit megivott, suhant át az agyán, de a következő pillanatban már el is nyomta az álom.

Nesca csak másnap hajnalban ébredt fel. Jóval erősebbnek érezte már magát, így lesétált a különös lépcsőn abból a kis szobából, ahol ez idáig aludt. Ahogy jobban körülnézett, rájött, hogy a ház valójában egy különös barlangszerű hely. Óvatosan körülsétált és megtapintotta az érdes, kissé nyirkos falakat. Valóban barlang volt, és itt-ott kisebb cseppkövek képződtek a beszüremlő esővíz hatására, érdekes alakzatokat formálva. Volt köztük pici elefántra emlékeztető cseppkő, de volt ott csillagot formázó és egy egészen kivehetetlen alakú kődarabka is. Tovább settenkedett, kereste, hogy honnan származhat a pislákoló fény. Fényforrást azonban nem talált. Hiszen a Mester sok mindenhez értett, így egy kis fény előcsiholása nem volt különösebben furfangos feladat számára.

Egy enyhén lejtős és csúszós, szabálytalan lépcsősor vezetett az előtérből lefelé.

Rövid császkálás után Nesca megtalálta az ajtót, amely valószínűleg a szabadba vezetett. A rozoga fa kaput nyitva találta, csendben kiosont hát rajta, hogy fel ne ébressze az idős házaspárt mély álmukból.

Kilépett a fénybe és az ajtó halk nyikorgással összezárult mögötte. Ahogy hátrapillantott, észrevette, hogy egy nagy, odvas fa nyújt oltalmat a barlang lakóinak.

A lány mélyet szippantott a friss levegőből és örömmel nyugtázta, hogy odakint csend és béke honol. A tomboló vihar borzalmai tovatűntek.

Az ég bíbor palástként borult az erdőre, ahogy az ikermeteoriták ébredeztek álmukból.

Nesca körülpillantott, majd sétálni indult. Hamarosan talált egy farönköt, amelyre letelepedett. Fejét lehajtva töprengett, és megpróbált erősen koncentrálni. Próbálkozása sikerrel járt, rövidesen elérte a mély meditációs fázist, ahol oly sokszor láthatott, hallhatott korábban is érdekes, különös dolgokat tájakról, emberekről és különféle lényekről. Mikot szerette volna meglelni, de sajnos a fejében lévő látkép egyelőre csupán néma fák, úttalan utak között vándorolt, céltalanul. Minden erejét megfeszítve koncentrált a fiúra és gondolatban magához hívta. De nem sikerült közös ösvényt találniuk.

Valami megmoccant a fűben. Nesca, kizökkenve az alfa állapotból, gyorsan felkapta a fejét és a hang forrásának irányába tekintett. Meg is pillantotta, mi okozta a neszt – vagyis inkább ki -: egy fiatal, látszólag vele egykorú fiú lopózott a közelébe, amíg ő meditált. A fiú lassan közelebb lépett és a kezét nyújtotta a lány felé. Hosszú, éjfekete haját lófarokba kötve hordta. Arca kedvesen ismerős volt.

-Szia! – köszöntötte őt.

-Szia! – köszönt vissza Nesca.

-A nevem Roanoke. Láttalak már. Ahogy aludtál – tette hozzá.

-Ó… - Nesca zavarba jött és egy árnyalatnyit elpirult. – Te… te Remigius mester rokona vagy?

-Igen, az unokája vagyok.

-Értem.

-Figyelj, véletlenül hallottam, hogy miről beszélgettetek a nagyapámmal. Illetve miről vitatkoztatok.

-Ja, hát én csak…

-Ne, nem kell mentegetőznöd! A nagyapám sokszor nagyon önfejű. És hajthatatlan. Viszont sok mindenre megtanított, és arra gondoltam, hogy szívesen megtanítalak téged egy-két dologra, ha szeretnéd – folytatta. – Talán tudnék néhány hasznos dolgot mutatni.

-Az nagyon klassz lenne – felelte lassan Nesca. – De… nem lesz ebből baj? Ha megtudja, hogy segítesz nekem, irtó mérges lesz. Ő nem akar harcolni, hallhattad.

-Épp ezért nem kell megtudnia – kacsintott a fiú. – Ők már régesrég – amióta a sok szörnyűség történt a népünkkel – remeteként élnek itt. A szüleim halála után hozzájuk kerültem. A szüleim harcoltak Arno ellen. De Arno túl erős. Túlontúl sötét módszerei vannak. Szinte lehetetlen legyőzni.

-Szinte – jegyezte meg alig hallhatóan Nesca. – És mi történt a szüleiddel?

-Hát… összeszedtek néhány embert, akik népükből megmaradtak. Sajna ez nem volt elegendő, pedig mindannyian nagy tudású mágusok voltak. Arno elfogta és kínozta őket. Továbbra is valamilyen kincset keresett megszállottan. Nem voltak hajlandóak segíteni neki, így megölte őket….

-Sajnálom –monda a lány szinte suttogva.

-Éppen ezért kell nekünk folytatnunk a harcot. Teljesen egyetértek veled. Hiszen ha nem teszünk semmit, több százan, köztük a családunk is hiába halt meg. Nem engedhetjük, hogy egyetlen gonosz lény miatt mindenki szenvedjen. És félek, amit eddig megmutatott magából, az még csak a kezdet.

-Kettő – helyesbített halkan Nesca.

-Igen, már ketten vagyunk.

-Nem, úgy értem, két gonosz lény. Arnonak van egy fia. Az anyja sötét erejét és kegyetlenségét örökölte. Gyűjtögeti a tudatlan, ártatlan emberek lélekdarabkáit, és ettől egyre erősebbé válik.

-Hm, ez még jobban megnehezíti a dogunkat – vakarta meg az állát Roanoke.

-De nem adhatjuk fel.

-Nem is fogjuk!

A tanítás rövidesen kezdetét vette. Nesca naponta többször találkozott Remigius mesterrel és Hemma asszonnyal, de egyszer sem hozta szóba újra a harcot.

Az öregek ellátták étellel, itallal és éjszakánként fekhelyet kínáltak számára.

Ugyanakkor Nesca sokszor azon kapta őket, hogy ferde pillantásokat vetnek rá a szemük sarkából – mintha tartanának tőle. Lehet, hogy sejtik, milyen borzalmas dolgokat műveltem, gondolta Nesca. Ugyanakkor szüksége volt Roanoke tanításaira, hogy tovább indulhasson.

Minden nap meditált, igyekezett mind mélyebbre kerülni a tudatalatti világban, kitárni elméjét az elrejtett dolgok előtt, de Mikot nem lelte. Fogalma sem volt, merre induljon, hová menjen. Talán hazajutott valahogyan. De mi van, ha mégse? Ez a világ teljesen idegen neki. Hogyan boldogulna egyedül?

Egy napon egy madárka szállt arra. A pöttöm szárnyas rátelepedett Nesca karjára, ahogy a lány kinyújtotta felé, és vidáman csacsogott neki.

-Eredj, keresd meg nekem Mikot! Küldj egy jelet, hogy merre induljak – ismételgette a madárnak. A madár, mintha értette volna, hogy feladata van, felröppent a magasba és tovaszállt.

Nesca azonban jó ideig várta, fürkészte az égboltot, de nem látta viszont a kedves madarat, és álmaiban sem találta meg.

Az okítás első napján Roanoke egyszerűbb dolgokkal indított.

-Kezdjük mondjuk ezzel – javasolta a fiú, majd erősen koncentrált egy pontra a tekintetével, ahová egy nagyobb darab faágat helyezett.

-Ezzel a kis faággal több dolgot is gyakorolhatunk. Például ezt – mondta, és tekintetével mintha bűvölni próbálta volna a faágat. A faág egyszer csak megmoccant, enyhén rázkódni kezdett, majd 180 fokos fordulatot tett a saját tengelye körül. – Próbáld meg!– biztatta a lányt.

Nesca erősen koncentrált a letört ágra – de nem történt semmi.

Most még erősebben, minden benső akaraterejét összegyűjtve próbálkozott újra. Semmi.

-Nem baj. Eleinte nehéz, de hamar belejössz. Próbálj minden másról megfeledkezni. Csak ez a faág létezik, nincs itt semmi más. A fejedben se legyen semmi más, és ne is láss mást, csak ezt a fadarabot - magyarázta a fiú.

Nesca újra próbálkozott, mire a faág egy hirtelen rándulással a levegőbe röppent és több métert repült előre, majd lezuhant valahol a fák között.

-Ejha! – szólt Roanoke elismerően. – Több van benned, mint hittem. Nem semmi. De meg kell tanulnod uralni.

Nesca bólintott, és kissé elmosolyodott, de közben a mellkasára ült múltbéli tetteinek súlya. Valóban több van benne, csak sajnos eddig nem megfelelően használta, gondolta magában. Tényleg meg kell tanulnia irányítani az erejét, ez a legfontosabb. Az elsődleges cél. Hiszen ha magával nincs tisztában, hogyan győzhetné le az ellenséget?

A gyakorlást minden áldott nap folytatták, és Nesca nap nap után egyre ügyesebbnek bizonyult. Sok tekintetben meg sem közelítette Roanoke tehetségét, aki pici korától fogva tanulhatott, ráadásul a Mestertől és annak fiától. Egyes gyakorlatokban viszont messze felülmúlta az elvárásokat.

-Na, ahogy az elején is mondtam, egy ilyen faággal sok mindent lehet tenni – mondta egy verőfényes reggelen a fiú. Felemelt a földről egy ágat és a földhöz csattintotta. A csattanás nyomán a fiú közvetlen közelében tartózkodó madárka és egy pár szarvasbogár kinézetű, de lilás színben pompázó bogár egy szempillantás alatt kővé változott.

-Te jó ég! – ámult el Nesca. – Te nagyon ügyes vagy, Roanoke!

-Á, gyakorlás kérdése ez is – vonta meg a vállát a fiú. Ismét csattintott, mire a madár és a két bogár újra nyomban életre kelt. – Gyere, próbáld meg! – unszolta a lányt.

Nesca koncentrált, majd csattintott a faággal. A madárka vígan csiripelt nekik, a bogarak pedig üreget kezdtek ásni. Szemét lehunyva igyekezett alfa állapotba kerülni, ahogy meditációi során szokta, majd lassan kinyitotta a szemét, és újra csattintott a faággal. Az állatok továbbra is gondtalanul mozgolódtak. De Roanoke feljajdult.

-Sikerült kővé változtatnod a nagy lábujjamat – mutatta cipőjét lehúzva.

-Úristen! Ne haragudj! Mit csináljak?

-Inkább semmit – sóhajtott a fiú. Csattintott ő is egy faággal és a lábujja visszaváltozott eredeti formájába. Roanoke nevetett, és Nesca is nevetni kezdett. Rég nevetett már ilyen jóízűen.

-Cseppet se búsulj – fogta át Roanoke barátságosan a lány vállát. – Tudod, nagyapám mindig azt mondja, mindenki másban jó. Ha mind egyformák lennénk, senki nem tudna legyőzni senkit. Akkor örök harc lenne, és senki nem tudna igazságot tenni.

-Van benne valami – nyugtázta Nesca. – Várj, eszembe jutott valami! – Megint felemelte a faágat, tekintetével meredten bámulta, mire az ág nőni kezdett. Néhány pillanat múlva kitekeredett Nesca kezéből, a földre koppant, és gyönyörű szép kis fa hajtott ki belőle.

-Ez szép volt – bólintott a fiú elismerően. – Na látod, én például ilyet nem tudok. De megtaníthatnál rá. Csak hogy én is kapjak valami fizetséget a tanítóbácsiskodásért – kacsintott huncutul a fiú és elmosolyodott. Nesca visszamosolygott rá. – Majd meglátjuk, jól viselkedik-e a kisdiák – felelte.

Egy következő napon, amikor már a faág minden létező funkcióját kivesézték – vagy majdnem mindet, mert az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy sétapácának is lehetne használni, vagy tábortűz gyújtásához –, Roanoke-nak új ötlete támadt.

-Eszembe jutott, mit taníthatnék neked – csillant fel a szeme. – Várj, megmutatom. – Odasétált Nescához, tenyerébe fogta a lány kézfejét, és alig hallhatóan egy szót mormolt. Nesca kissé meghökkent, amikor látta, hogy tenyerében piciny kék láng gyúlt. A láng nem égette, csak egy kicsit csiklandozta.

-Nahát! És ez mire jó Arnoval szemben? – Roanoke kissé összerándult a név hallatán. Azon a verőfényes nyári napon, Nesca mellett minden rosszat feledett. Ahogy a lány kimondta a gonosz nevet, rájött, valójában miért is tanítja őt, mi a céljuk az egésszel. Aznap valahogy nem fűlött a foga a harchoz.

-Ez, kérlek szépen, az egyik legfontosabb fegyver a Főúrral szemben – válaszolt a fiú kissé tudálékosan – szándékosan. – Az ő vörös tüzét ugyanis nem oltja a víz, nem közömbösíti a szél, nem lehet szinte semmilyen más varázslattal legyőzni, a kék láng azonban éppen a vörös tűz ellentétpárja. Ezért kioltja a másikat.

-Úgy van – szólalt meg egy hang a hátuk mögött.

Most Nesca rezzent össze. Remigius mester egyenesen feléjük tartott. – Nem tudtam, mi a fenét csinálhattok itt kint napról napra kettesben. De most már látom. Gyerekek, ha csinálni akarjátok, csináljuk rendesen. – Onnantól fogva a Mester tanította őket – elsősorban persze Nescát - különféle trükkökre, varázslatokra, és mindenféle jóra.

A véleménye továbbra sem változott a harccal kapcsolatban, de látszólag szimpatikus volt neki a lány, ráadásul unokája is megbízott benne, ezért úgy döntött, elvállalja az okítást. Vagy lehet, hogy úgy vélekedett, hogy így talán sikerül kordában tartania a lány negatív erejét, hogy ne okozhasson több bajt. Legalábbis amíg rajta tartja a szemét.

Nesca sokszor érezte, hogy a Mester tekintete szinte perzseli a tarkóját, ahogy követi őt pillantásával a házban és a ház körül is.

Olykor erőt vett rajta az érzés, hogy rabságban tengődik ott, megfigyelik, és talán sosem kezdik el valójában a harcot. Miko sorsa pedig mind jobban rányomta a bélyegét a lány napjaira, és szíve egyre nehezebbé vált. A kismadár sem tért vissza, és különös módon Mandu, a fénylény sem jelentkezett jó ideje már. Pedig mindig ő segített, ha szükség volt rá, és Mikot is többször ő vezette el Nescához. Most azonban néma és láthatatlan volt. Vagy azt gondolta, Remigius Mesternél jó kezekben van a lány. Talán éppen ez volt a célja az egésznek, hogy a Mesterék rátaláljanak a lányra, és tanítsák. Csak nem értette, Miko miért nem tanulhat vele. Néha arra gondolt, hogy Miko talán tényleg hazament. Meditációi során azonban továbbra sem lelte, sem ebben, sem a másik világban – merthogy oda is átmerészkedett titokban, amikor senki sem figyelte. Odamenni viszont egyelőre nem akart. Nem, amíg meg nem tanulja azokat a dolgokat, amik a hasznukra lehetnek a küzdelemben. Attól félt, hogy ha otthagyja az öregéket, soha többé nem talál már vissza, ahogy eddig sem talált rájuk soha, bármilyen közel járt is.

Másnap Nesca kora hajnalban felébredt és sétálni indult. Roanoke észrevette, és a lány után osont.

-Hová hová? – kérdezte tréfásan.

-Csak gondoltam, járok egyet. Nem tudtam aludni - tette hozzá Nesca.

-Akkor sétáljunk. Veled tartok, ha nem baj. Gyere! – megfogta a lány kezét, és maga után húzta. Bejárták a környék zegzugos, fák övezte ösvényeit. Egy jó darab séta után egy takaros kis tóhoz érkeztek. A fák lombkoronái között átragyogó ikermeteoriták fényének köszönhetően aranyló fényben játszott az egyébként őzbarna vizű tó felszíne, apró szikrákat szórva a látogató szeme elé.

Nesca mélyet sóhajtva teleszívta a tüdejét az üde, harmatos levegővel.

-Mire gondolsz? – fürkészte az arcát érdeklődve Roanoke.

-Arra, hogy annak ellenére, hogy annyi gonoszság és sötétség van a világban, mégis gyönyörű. És ez a földi emberek világában is így lehet.

-Gyakran kijárok ide – bökött Roanoke a fejével a tó irányába. – Megnyugtat. Régen mindig azt képzeltem, hogy itt nem érhet el a gonosz.

Letelepedtek a tavacska partjára és egy darabig némán élvezték a fényt, a lágyan ringatózó hullámok moraját és úgy érezték, testüket-lelküket átjárja a harmónia.

Valamivel később azonban zöldes felhők úsztak a mustársárga égboltra és cseperegni kezdett az eső.

Egy ideig még nem mozdultak, olyan jó volt ott üldögélni. De aztán az eső egyre jobban rákezdett. Erőteljes dobolások törték meg a csendet.

-Hallgasd! – fülelt Roanoke. – Olyan, mintha zenélnének. – Az eső valóban úgy kopogott a tó víztükrén és a fák levelein, mintha koncertet adna az arra járóknak.

Roanoke újra kézen fogta Nescát, felsegítette a földről, majd lassan átölelte a derekát. A lány átölelte a fiú hátát, és lassan táncolni kezdtek a természet ritmusára. Nesca elnevette magát.

-Rég éreztem magam ilyen jól – szólalt meg.

Roanoke arca egyre közelebb került az ő arcához, míg végül ajkuk lágy csókban forrt össze.

Az eső most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Roanoke megragadta a lány kezét. – Gyere! – kérte, és futásnak eredtek, amíg menedéket nem találtak egy hatalmas tölgyfa árnyékában. Ott megvárták, amíg kissé elcsendesedik a vihar, majd továbbindultak. Hamarosan egy másik tóhoz érkeztek.

-Hú de szép! – lelkendezett Nesca. – Itt ennyi tó van?

-Ez a kettő van összesen – kacagott a fiú. – Viszont nem véletlenül hoztalak ide. Várj csak! – odasétált a tó pereméhez, amely hófehéren tündökölt, visszaverve az ikermeteoriták minden fényét (merthogy közben a felhők közül ismét előbukkant a fény, a szél pedig messzire söpörte a nedves fellegpárnákat).

A lányt egészen elvakította a látvány, ezért hunyorogva figyelte, mit csinál Roanoke. A fiú a tó fölé hajolt, majd kezével a víz felszínéhez ért, óvatosan, hogy bele ne bucskázzon, és mint valami hófehér függönyt, úgy húzott le valamit a felszínről. A ragyogó fehér leplet két kezében tartva átadta a lánynak, ahogy odaért hozzá. – Ez a láthatatlanság fehér fátyla – magyarázta. – Ha egy ilyen van az embernél, nincs szüksége arra, hogy erejét megfeszítve láthatatlan maradjon a kíváncsi vagy ártó szemek elől.

-Hű, komolyan? – kérdezte a lány, és óvatosan megtapogatta a fátylat. Majd elvette a fiútól és a hátára terítette. Roanoke újra felnevetett.

-Egész ijesztő vagy így hát nélkül – kommentálta. A lány a háta felé sandított és meglepetten látta, hogy nem látta.

-Ez nagyon klassz – mosolygott. – Hogy csináltad ezt? Úgy értem, bárki, aki idejön, szerezhet egy fátylat a tóból?

-Nem, azért nem ilyen egyszerű – mosolygott a fiú. – Ilyen ragyogó idő kell hozzá, hogy működjön, és az őseink tudása. Engem a nagyapám tanított erre még kiskoromban.

-Tök jó. Csak egy baj van: hogy tudnék egy ilyet magammal vinni a harcba?

-Egész egyszerűen – vigyorgott a fiú. Két markába zárta a fátylat és addig gyűrögette, morzsolta, amíg egész kicsi gombóc lett belőle. - Majd kivasalod, asszony – közölte a lánnyal, és a gombócot Nesca kezébe tette. Nesca válaszképpen csúnyán nézett a fiúra, majd zsebre tette a fátyolgombolyagot.

A nap úgy tovasuhant, hogy szinte észre sem vették. Alkonyodni kezdett.

Visszafelé más útvonalat választottak, hogy Nesca többet láthasson a környékből.

Amikor egy barlang bejáratához értek, Roanoke megtorpant. – Ezt majdnem elfelejtettem megmutatni. Pedig fontos a tanulás szempontjából, bezony ám – bólogatott meggyőzően. Közelebb lopóztak a barlang szájához és a fiú óvatosan belesett. – Itt én megyek előre – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – De maradj szorosan a nyomomban, mert különben egy pillanat alatt eltévedhetsz és lehet, hogy soha többé nem találok rád.

Nesca kétkedően ráncolta a homlokát és azon morfondírozott, vajon most is viccel a fiú, vagy ezúttal kivételesen komolyan beszél.

Mindenesetre megfogadta Roanoke tanácsát és végig a sarkában mendegélt.

Ahogy beljebb értek, Nesca rájött, hogy a fiú egyáltalán nem viccelt. A barlang telis tele volt szerteágazó folyosókkal minden irányban, azok pedig újabb és újabb szerteágazó folyosókban végződtek.

-De ugye nem a Minotaurusnak akarsz bemutatni? – suttogta a lány.

-A kinek? – fordult hátra a fiú.

-Nem érdekes – legyintett Nesca. Tovább baktattak.

Roanoke hirtelen megállt, Nesca pedig figyelmetlenségében nekiment és kibillentette az egyensúlyából, kis híján fellökte.

-Ennyire nem muszáj mindent szó szerint érteni – fordult hátra Roanoke.

-Férfiak! – emelte Nesca égre a tekintetét.

-Jól van, azt hiszem, rájöttem – bólintott kis idő múltán a fiú.- Arra kell tovább mennünk.

-Azt hiszed? Biztató… - morogta cinikusan a lány.

-Miért, te hogy gondolod?

Nesca egy pillanatra elnémult, fülelt, és akkor megérezte: valami olyan óriási, vonzó erőt érzett, ami arra késztette minden egyes porcikáját, hogy minél gyorsabban továbbmenjen, minél előbb odaérhessen. A nagy koncentrálásban nekidőlt a barlang nyirkos falának, és majdnem elesett, ugyanis a fal dörrenve megmozdult és fél méterrel arrébb vándorolt.

-Na látod, ezért mondom, hogy maradj a nyomomban – nyomatékosította a fiú.

Nesca figyelmen kívül hagyta az újabb provokáló megjegyzést és mutatóujját előre meresztette. – Szerintem arra menjünk. Valami iszonyú nagy erőt érzek ott előrefelé.

-Ó, köszi - vágta rá Roanoke. Nescának erős kísértése támadt, hogy elgáncsolja az előtte haladó fiút, de félt, hogy a föld is megnyílik és lezuhannak valami tömlöcbe.

A különös, mágnesként vonzó érzés egyre erősödött a lányban, mígnem egy furcsa csarnokban találták magukat.

A csarnok vastag falai elnyeltek minden zajt, odabent síri csend honolt. Egyetlen monoton zümmögést leszámítva.

-Mi ez a hang? – faggatta Nesca Roanoke-ot.

Nemsokára azonban ő maga is rájött. A csarnok túlsó szegletében egy ezüstösen csillogó tárgy virított. Roanoke közelebb húzta a lányt.

-Nem kell félned tőle – mondta.

-Mi ez? – kérdezte Nesca. Ahogy odaléptek a tárgyhoz, már látta, hogy a barlangfal hasadékában egy ezüstösen izzó koponya körvonalazódik szeme előtt.

-Ez egy kristálykoponya – magyarázta a fiú szintén suttogva, mert a falak erős visszhangot vertek odabent.

-Ezt már láttam valami filmben – fürkészte Nesca a kicsiny koponyát.

-Filmben, mármint az emberekében? – Nesca bólintott. – Többet sejtenek az emberek erről a világról, mint ők maguk gondolnák. Érdekes…- gondolkodott el.

-De ugye ez nem igazi? Mármint nem emberé volt?

-Várj! Egyszerre csak egyet! – intette le Roanoke. – Te nézel filmeket?

-Sokszor megfigyeltem az emberek világát és sok érdekes dolgot láttam – vonta meg a vállát a lány.

-Szerencsés vagy. Nekem ilyesmit sosem engedtek. Mindig azt tanították a szüleim, és a nagyszüleim, hogy az emberek dolgába nem szabad beleártanunk magunkat. És nem szabad túl közel kerülnünk hozzájuk.

-Bölcs gondolat – bólintott Nesca.

-De így csomó mindenről lemaradtam – panaszkodott a fiú. – Bár azért néha titokban meglestem egy-két dolgot. Hallgattam például zenéket is. Ja, visszatérve arra, amiért jöttünk: ez a koponya nem élőlényé volt. De valamilyen formában mégis élő.

-Igen, érzem – bólogatott a lány. – Fantasztikus ereje van.

-Ez egy energiaforrás.

-Ha Miko itt lenne, biztosan azt kérdezné, hol a konnektor... Nem érdekes – legyintett a lány Roanoke értetlen arcát látva.

-Kapcsolatba lehet lépni vele – folytatta a fiú –, és jó hatása van az emberre. A nagyapám hozott el egyszer ide, amikor úgy érezte, már elég érett vagyok hozzá. Ha kapcsolatba lépsz a kristálykoponyával, egy életen át elkísérhet.

-Elkísér? – vonta össze a szemöldökét Nesca.

-Átad valamit a benne rejlő csodás erőből –magyarázta Roanoke. – Érintsd meg. Nem kell tartanod tőle – tette hozzá, látva Nesca vonakodását.

Csodálatos érzés volt. Nesca egyszeriben úgy érezte, mintha megint a barna vizű tó partján ülne, csak ezer ikermeteorita fénye hull rá, tetőtől talpig feltöltve erővel, tettvággyal és magabiztossággal.

-Ez aztán a hűha! – mondta végül elcsukló hangon. Megpróbálta elengedni a koponyát, de az mintha nem engedte volna el őt. A képek és az érzések drasztikus hirtelenséggel megváltoztak. Minden a visszájára fordult. Nesca rémülten sikoltozott, és csak azt tudta, hogy mindenütt elszürkült szemeket lát maga előtt, és érzi, hogy az övé is teljesen elszürkül, majd a sötétség továbbfut az ereibe, teljesen beteríti az egész testét. Érezte a gonoszság hatalmát, és ereje megsokszorozódott. Sikoltásai borzalmas visszhangot vertek a falak között, ide-oda cikáztak megállás nélkül, teste pedig rángógörcsben vonaglott a földön. Ő mindebből semmit nem érzékelt.

Roanoke teljes kétségbeesésében fogta a lányt fél kézzel, a másik kezét próbálta elrántani a kristálykoponyáról, de amikor nem sikerült elengedtetnie a különös hatalmú tárgyat a lánnyal, taktikát váltott. Hirtelen ötlettől vezérelve egyik kezét Nesca mellkasára tette, oda, ahol körülbelül a szíve lehetett, másik kezét pedig a koponyára és erősen koncentrált, latba vetve minden fehér erejét, hogy szétválassza őket. A koponya végül elengedte a lányt, és Nesca élettelenül hanyatlott a nyirkos földre. Roanoke rázta, szólongatta, de Nesca nem reagált. Próbálta gyógyítani, próbált meditálni és úgy kapcsolatba lépni a lány gondolatvilágával, de semmi reakció. De akkor egyszer csak - mintha egy Csipkerózsika álomból ébredt volna – Nesca lassan kinyitotta a szemét és lélegezni kezdett.

Roanoke megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy egész szikla esett le a szívéről.

-Te lány, nagyon rám ijesztettél – szólította meg kedvesen.

-Ne haragudj, kérlek. Téged sosem akarnálak bántani. De félek, hogy tudnálak – ült fel a lány.

-Hogy érted ezt?

-Nem tudsz rólam mindent.

-Szerintem tudom, amit tudnom kell, mert érzem. A többi nem számít.

-Ugyan, Roanoke - nézett a lány éles pillantással a fiú szemébe. – Tudom, hogy tudod és érzed, mi vagyok.

-Szerintem egy nagyon tiszta szívű, csodálatos lány vagy, különleges tehetséggel.

-Sokszor félek, hogy gonosszá válok és nem tudom uralni. Képtelen vagyok uralkodni magamon.

-A koponya felerősíti a tulajdonságokat és az érzelmeket. Gondolnom kellett volna erre. Nagyon buta ötlet volt tőlem, hogy ide hoztalak.

-Te tudtad…

-Igen. Ez az egyik fő képességem: a megérzés. De teljes mértékben hittem abban, hogy csupa jó történik majd itt. Bocsáss meg, kérlek, hogy veszélybe sodortalak.

-Nem, te bocsáss meg, hogy nem mondtam el neked a teljes igazságot magamról.

-A hiba nem a te készülékedben van, hidd el. A világban van: mindinkább megfertőz. De te nagyon erős vagy. Képes vagy felvenni vele a harcot. Tudom. Na gyere, vacsoraidő van. Ki tudja, mikorra érünk így haza. – Megfogta a lány kezét, talpra segítette és maga után húzta, kifelé a barlangból.. – Farkaséhes vagyok.

Nesca mindannak ellenére, hogy ilyen rossz dolog történt és majdnem bántotta Roanoke-ot, most mégis teljesen megnyugodott, ahogy a fiú megfogta a kezét és együtt indultak kiutat keresni.

Remigius mester napról napra okította Nescát, és Nesca gyorsan fejlődött. Meg is jegyezte a Mester, hogy rég nem látott ilyen ügyes növendéket. Annak ellenére, hogy egész életében minden tudást magától kellett eddig elsajátítania. A rossz percek a kristálykoponya óta nem tértek vissza, és a fiatalok nem is hozták szóba, teljes mértékben ki akarták törölni emlékezetükből.

-Rég nem éreztem ilyen jól magam – jelentette ki egy hosszú, fárasztó nap estéjén a Mester. – El is felejtettem, hogy ilyen jó dolog tanítani.

-Na látja, Mesterem – válaszolt Nesca. – Pedig hallani sem akart róla, hogy tanítson. Mégis milyen jó, hogy kirángattam a remetelakból.

-Attól még továbbra is elítélem a harcnak minden formáját – jelentette ki az öreg ellentmondást nem tűrő hangon.

-Sajnos van, amikor a harc szükséges – felelte halkan Nesca.

-Meglehet. De én – számos tapasztalatom alapján – úgy tartom, hogy a harc harcot szül. A gonoszság gonoszságot. Márpedig Arnot vagy a fiút nem tudod meggyőzni róla, hogy engedje szabadon rabszolgáit, és holnaptól inkább a mezőn, virágok között töltse a nappalokat.

-Erre én sem látok túl sok esélyt – bólintott Nesca. De azért elképelte, milyen lenne látni, ahogy nagybátyja szelíd, boldog bárányka módjára virágokat gyűjtöget fekete palástjába. A gondolat mosolyra késztette. Ehhez azonban minimum agymosást kellene végezni a gonosz úron, azt pedig a Mester sem tudta, hogyan kell csinálni.

-Ki lehet hozni mindenkiből a legjobbat – folytatta nagy komolyan Remigius. – De sajnos akiben eleve nem találsz jót, ott semmi esély. De ez így is van rendjén. Hiszen nem létezhet egyik a másik nélkül. Meg kell őriznünk az egyensúlyt. Mert bármelyik oldal kerekedik felül, az emberek világa megszűnik létezni. Hiszen a földi ember éppen abban különbözik tőlünk, hogy megtalálható benne a jó és a rossz egyaránt. Hogy melyik suttogásra hallgat, az csakis rajta áll. Ilyenformán minden egyes ember különböző. Bizonyos mértékig befolyásolhatóak, de szabad akarattal bírnak. És szabad lélekkel.

-Értem – bólintott lassan Nesca. – Vagyis kapizsgálom, azt hiszem. Szóval ettől olyan érdekes a földi emberek világa…

-Bizony. Rosszat cselekszenek, vétkeznek, de aztán megbánják, és megbocsátanak egymásnak. Máskor pedig nem küzdenek, rosszul alakul az életük, de ha elkezdenek küzdeni, nagy tetteket vihetnek véghez. Akár az egész világra kiható dolgokat alkothatnak. De olykor terelgetni kell őket.

-Arnoék is belátják, hogy az egyensúlyt fenn kell tartani?

-Nem tartom valószínűnek – válaszolt Remigius, résnyire szűkítve szemeit. – Arno uralkodni akar. Valószínűleg úgy tartja, hogy képes mindkét világot uralni. Minket pedig mindeközben eltipor. A hatalomvágyra nincs gyógyír. Aki megízleli ezt a fajta erőt, meg sem próbál többé ellenállni a kísértésnek.

-Én ezt nem értem – ráncolta a homlokát Nesca. – Arno nagyon okos. És nagyon tehetséges. Valaha ő is nagy mágus volt, nemde? És mégis kockára tenne mindent. De miért? Mintha teljesen elvakult lenne. Nem számol a következményekkel.

-Erről beszélek. Régen nem volt ám ez így. Te bizonyára nem emlékszel, mert még kicsi voltál – motyogta az öreg maga elé. – Nem tudom, mitől változott meg ennyire. Hogyan hagyhatta, hogy egy fekete boszorkány ennyire beszennyezte az elméjét és a lelkét? Talán még a halála után is rabságban tartja őt valamilyen módon. Emlékszem a kis kölyökre, aki mindenáron segíteni akart másokon. Habár már akkor is mindenkinél jobb akart lenni. De akkoriban nem szívelte a káoszt. Milyen helyes kis gyerek volt – motyogott tovább az öreg magában, és lassú léptekkel elindult vissza a ház felé.

-Te mit gondolsz erről? – fordult Nesca Roanoke-hoz.

-Nem tudom – vont vállat a fiú. – Hallottam már ezt-azt Arnoról. De azt nem tudtam, hogy nem mindig volt ilyen sötét lelkű. Úgy képzeltem, hogy kiskora óta szövögette álnok terveit, hogy leigázza az embereket. De talán gonoszul bántak vele a játszópajtásai. Talán kigúnyolták. Vagy háttérbe szorították a nála ügyesebbek. Ki tudja, mióta gyűjtögette a tüskéket…

-Nem tudom. Ki tudja, milyen volt a családunk. Én sajnos nem nagyon emlékszem – merengett el a lány. - A nagyapád nagyon bölcs ember. És az édesapám is az volt. Biztosan rájöttek volna, ha a kisfiúban gonoszság bujkál. Habár… ha úgy vesszük, erősebbé vált a Mestereknél. Talán nagyon is képes volt rá, hogy jól titkolja a képességeit és szándékát, ameddig elég érettnek nem érezte magát, hogy cselekedjen. – Nesca azonban már nem folytathatta okfejtését, mert Hemma asszony vacsorát kiáltott a barlang-odú-ház bejáratából.

Az ifjak korgó gyomorral siettek a hívó szó felé.

Nesca aznap éjjel képtelen volt álomba szenderülni. Fejében cikázó madarakként kergették egymást a gondolatok. Hosszas forgolódás után felült az ágyában és úgy döntött, kimegy a friss levegőre. Talán az majd elaltatja.

Ahogy kilépett a csaknem vaksötét éjszakába, érezte, ahogy a nyirkos, csípős levegő az arcába csap. Mélyen, hosszan beszívta a tüdejébe és ettől kissé megnyugodott.

Az egyik közeli fa tövébe vackolta magát, törökülésbe kuporodott, úgy próbált egy másik, mélyebb tudatállapotba kerülni. Lassan, nyugodtan lélegzett, és szemét lehunyva igyekezett újra meg újra bejárni az erdőt, hegyet, völgyet, patakokat, ereket, tavakat. A víz egyre hangosabban morajlott a képzeletében. Majd egy szélsebesen zubogó vízeséshez érkezett. A víz azonban vörös volt és alattomosnak tetszett.

Roanoke – ahogy már többször előfordult – most is észrevette, vagy talán inkább megérezte, hogy a lány elhagyta a barlang-lakot, és utána lopózott a sötétben. Néhány lépésnyire tőle leült és mozdulatlanul figyelte őt. Nem szerette volna megzavarni. Elegendő volt az is, hogy ott lehet vele. 

Nesca gondolatban egyre Mikot hívogatta, kutatta, de sehol nem lelte.

Roanoke felfigyelt rá, hogy a lány kezét mind jobban ökölbe szorítja, légzése pedig zihálásba megy át. A fiú érezte, hogy Nescában kavarognak az érzések, feldúlják, felzaklatják. Mégsem merte megszólítani, továbbra is némán figyelt.

Nesca újabb képsorokat látott elsuhanni. A táj vadul forogni kezdett behunyt szemei előtt. Úgy érezte, forgószél kapta fel és csak repült és repült pörögve, mígnem egyszer csak zuhanni kezdett. Felkiáltott rémületében, és teljes erőből a nedves földbe csapódott. Miközben mélyen valahol tudta, hogy egy biztonságos, barátságos helyen kuporog a földön és mindez csupán elméjében játszódik le, mégis érezte, hogy minden csontja elviselhetetlenül sajog. Körülnézett a különös helyen, ahová a szél repítette. És akkor meghallotta. Meghallotta azt a hangot, amely színültig töltötte a korábban oly békés csobogást negatív, borzalmas zümmögéssel. A zümmögés nem méhekre emlékeztette. Inkább mintha valaki lehalkította volna a milliónyi sikolyt és jajszót, amit arra sodort a fuvallat. – Miko, itt vagy? – szólította gondolatban a fiút. – Miko! Te vagy az? – A ködből egy árnyba rejtett, hórihorgas alak bontakozott ki. Nesca erőlködött, de az arcát nem láthatta. Az alak mintha kémlelt volna valamit a távolban, fürkészőn körülpillantott. A lányt nem vette észre, más terelte el a figyelmét. Nesca még erőteljesebben koncentrált, hogy meglássa, kit rejt az árnyék. Úgy érezte, erőfeszítése hatására az ájulás kerülgeti. Ismerősnek tűnt az alak. De honnan?

Majd az árny irányt változtatott: megérezte őt. Nesca mindössze egy villanásig látta az arcát. Arno volt. Vészjósló fekete szemein keresztül a lány tekintete csak zuhant és zuhant, és olyan borzalmakat talált mélyen, a Főúr fejében, amire nincsenek szavak. A gonoszság egy pillanat alatt átitatta elméjét. Képtelen volt gondolkodni, képtelen cselekedni, képtelen védekezni. Torz sikolyokat, üvöltéseket hallott, majd fagyos kacajt. Ne!, nyögte elhaló hangon. Aki azonban belepillantott a Főűr elméjébe, többé már nem volt ugyanaz az ember.

Roanoke látta, hogy Nesca a földre hanyatlik és egyre vonaglik, vergődik, mintha láthatatlan kezek nyomnák lefelé, és hiába is igyekszik, nem térhet ki előlük.

A lányhoz rohant és leguggolt mellé.

-Nesca! Nesca! – szólongatta, és a lány fejét két karjában megtámasztotta. Csakhogy a lány olyan mély transzba esett, hogy nem tudott felébredni belőle. – Nesca! – kiáltott rémülten a fiú, és mind erősebben rázta a lányt, így próbálva életet csiholni belé. Megpróbálta felültetni, de a lány teste olyan görcsben volt, hogy ő képtelen volt tartani a vonagló kis testet. Majd a test hirtelen, mintegy varázsütésre elernyedt. Roanoke egy másodpercig azt hitte, a lány talán meghalt. Fölé hajolt és hallgatta, hogy szuszog-e. Majd ismét az arcára nézett, és már indult volna befelé, hogy nagyapjáékat hívja segítségül, amikor a lány egyszerre felült és kinyitotta a szemét.

De ez a Nesca nem az a Nesca volt, akit a fiú ismert. A lány szeme szürke ködben úszott. Tudattalan állapotban volt, gépiesen mozgott.

-Nesca! Térj magadhoz! Én vagyok az, Roanoke! – Megragadta mindkét vállát, de ekkor úgy érezte, mintha villám sújtott volna le karjaira. Rémülten rántotta el kezeit és hátrahőkölt. Ez sokkal rosszabb volt, mint amit a kristálykoponyánál tett látogatásukkor érzett.

Akkor ért oda a Mester. Nesca hátat fordított nekik, és elindult az ellenkező irányba. Egyenletesen lépkedett, ügyesen kerülgetve a földből kiálló nagyobb köveket. Mégis úgy menetelt, mint egy holdkóros, akinek fogalma sincs róla, hogy útra kelt és hogy tart valahová.

Roanoke már indult volna utána, de nagyapja elkapta a karját.

-Ne! – kiáltott rá. – Hagyd!

-Hagyjam? Hagyjam?! – ismételgette hisztérikus hangon a fiú. – Most viccelsz, ugye? Segítségre van szüksége! – zihálta, és kirántotta a karját a szorításból.

Remigius felkapott egy kavicsot a fűből és a fiú elé a földre dobta.

Roanoke úgy pattant vissza onnan, ahová a kő esett, mintha egy láthatatlan gumifal állta volna útját.

-Eressz, nagyapa! – sziszegte felindultan. – Értsd már meg, segítenem kell neki!

-Semmit nem értesz! – kiabált az öreg. Roanoke sosem hallotta még nagyapját ennyire dühödt és ellenséges hangon beszélni. – Nem engedem, hogy a vesztedbe rohanj!

Roanoke ereje azonban – valószínűleg a lány iránt táplált érzelmei hatására – megsokszorozódott, és egy szempillantás alatt áttörte a láthatatlan falat.

Remigius épp csak néhány másodpercig látta, hogy unokája szélsebesen a lány nyomába ered, majd elnyelte őt a sötét éj.

A Mester utána iramodott, de hiába kereste, kutatta az erdőben, messze maga mögött hagyva azt a biztonságos zugot, amelyet oly sok éve alig hagyott el, nem lelte a fiút. Végül levegő után kapkodva tért vissza otthonához, és a kapu előtt a földre rogyott – reszketeg térde felmondta a szolgálatot. Hemma asszony rohant elébe.

-Mi történt? – Bár látszott rajta, hogy ő is előre retteg a választól.

-Vége. Vége mindennek – nyögte a Mester fuldokló-elhaló hangon. – Elment. Roanoke elment. A lány után. – Talán zavaros volt, amit mondott, Hemma asszony mégis pontosan értette. Mélykék szemeit tágra nyitotta rémületében. Ajka mozgott, de nem jött ki hang a torkán. Belül valami összetört.

Mindketten tudták, hogy bekövetkezett, amitől rettegtek. Amióta csak Nesca előtt felfedték hajlékukat, gyötörte őket a balsejtelem.

-Minden hiába volt. A sok tanítás, mind hiába… - Remigius mester hangját elnyelték az éj vaskos szárnyai.

Miko bágyadtan felült. Körülpillantva homályosan látta, hogy a földön ül. Mintegy hívó parancsszóra felállt és gépiesen elindult a sziklához vezető ösvény nyomában. Három másik ember is így tett: egy bozontos szakállú, középkorú férfi, egy tömzsi, pocakos, harmincas évei végén járó, kontyos nő és egy kislány, aki alig lehetett több nyolcévesnél.

Mind a négyen a gigászi kőtömbökhöz ballagtak, felemelték az erre a célra a sziklák tövében elhelyezett szerszámokat és hangos robajoktól kísérve ütni-vágni kezdték a köveket.

Órákon át folytak a munkálatok, míg a dolgozók olyan mértékben kimerültek, hogy már alig bírták megemelni a robosztus szerszámokat.

A közelben álló, mogorva férfi – akinek tekintete olyan fagyos ridegséget sugárzott, hogy szinte a levegő is megfagyott ott, ahová ő pillantott - egykedvűen intett jobb kezével.

A csörgős-csattogós munkálatok mintegy varázsütésre abbamaradtak, és a hangyamód szorgoskodó emberek a mező széléhez battyogtak, majd felvették a földre trehányan elhelyezett élelmet és vizet, és sebtében majszolni kezdték.

Amint befejezték az evést – amely nem volt több némi apró kenyérfalatnál és bogyónál, valamiért mégis táplálónak hatott a munkások gyomrának felfogása szerint –, a csaknem teljes mértékben lerombolt kőhalmoktól eltávolodva a négy ember, kiegészülve egy tucat másikkal, bevette magát az erdőbe. Meg sem álltak, amíg egy üreg bejáratához nem érkeztek.

Ott aztán felvették a kemény, türkizkék földre helyezett ásókat, és engedelmes rabszolgákként ásni kezdtek. Az árkok, amelyeket így alkottak, egyre szélesedtek és mélyültek.

Miután kellően mélyre ástak, néhány méterrel odébb folytatták ugyanezt a műveletet. Láthatóan kerestek valamit.

Miko felpillantott az ásásból, miután egy fénynyaláb egy pillanatra szinte elvakította. Tekintetével kutatni kezdte a fény forrását. Hamarosan meg is találta: egy fiatal nő valamilyen fémes tárgyat szorongatott két tenyerében, igyekezve minél jobban eltakarni azt, és a pajta felé rohant vele, ahol a munka után mindannyian álomra szokták hajtani fejüket. Az egyik őr azonban észrevette, mit csinál és a nyomába eredt. Rövid időn belül utolérte és a földre terítette őt, majd erőszakos mozdulatokkal kitépte a kezéből a medált, amit a nő olyan erősen szorított, hogy ujjai egész elfehéredtek tőle. Mindenki más megbabonázva figyelte a történéseket. A nő ellenállt, sikított, de hiába – az őr már elvette tőle a különös fényben derengő díszt.

-Ezt meg ne próbáld még egyszer – sziszegte ingerülten a férfi. – Világos? – kiáltott fel. A nő lesütötte a szemét, és nem moccant. Miko most már egészen jól látta, hogy a medál valamiféle kulcsot formáz, amelybe rúnaszerű írást karcoltak, és halványkéken izzik. Ezen azonban nem volt ideje és energiája elrágódni, mert az őr szinte rögtön visszatért, hogy továbbra is ellenőrzése alatt tartsa a rabszolgákat, akik szüntelenül robotolnak a Főűr kívánságainak megfelelően. Az őr arcán mintha egy pillanatra félelem suhant volna át, de azután újra elfoglalta megszokott helyét, hogy tovább irányíthassa az agyonhajszolt szolgákat.

A hosszas, tikkasztó munkálatok után a dolgos emberek enni és inni kaptak ismét, majd – miután társaik felváltották őket - nyugovóra térhettek.

Miko gépiesen befalta gusztusosnak épp nem nevezhető vacsoráját, és sietős léptekkel társai után iramodott, majd minden gondolattól mentesen a többiek mellé heveredett a romos pajta padlóján, és azon nyomban elnyomta az álomtalan álom.

Röviddel éjfél után Miko arra ébredt, hogy a körülötte lévő szolgák mind ébren vannak, és a vaksötétben halk sóhajok közepette fülelnek, közben pedig mintha valakihez fohászkodnának. A helyiséget megtöltötte a félelem.

A pajta gyatra, fából tákolt ajtaja halkan megnyikordult, majd résnyire kitárult, aminek következtében halványan derengő fénycsík vetült a bent lévő emberek arcára, akik erre hunyorogva, nagyokat pislogva próbálták kivenni egy sebes mozgás forrását, melyet látni véltek.

Rövidesen azonban érezni kezdték az illető jelenlétét, és már nem volt szükség éleslátásra. Jeges rémület markolt az emberek szívébe, és felkúszott egész a torkukig.

Érezték a Főúr haragját. Miko egészen magához tért, és elcsodálkozott mindazon, amit maga körül érzékelt. Moccanni azonban ő sem bírt, valami teljesen megbénította.

-Ti! – mutatott végig a Főúr a hozzá egészen közel, a földön kuporgó csoporton. – Megpróbáltatok elvenni valamit, ami az enyém! – folytatta a lidérces hang borzasztó indulattal. – Ezért meglakoltok.

Egy fiatal nő a többiek elhaló neszeit is elnyomva, zihálva kapkodott levegő után, akár egy partra vetett hal. Majd erőt vett magán, és menekülni próbált. Felállni azonban képtelen volt. Remegő tagokkal kúszott a földön, szinte vonszolva magát. Nem merte a Főúrra emelni tekintetét.

Talán abban reménykedett, hogy el tud bújni előle. 

Miko érezte, hogy tennie kell valamit, de képtelen volt gondolkodni, képtelen megmozdulni, és képtelen volt arra, ami korábban olyan remekül működött: hogy a rosszat kiűzve másokból helyrebillentse és jó irányba terelje a világnak azon kis szegletét, ahol éppen tartózkodott.

A nő remegve próbálta karjai segítségével odébb tornászni magát a földön.

-Tanja, ne! – próbálta figyelmeztetni egy nála idősebb nő alig hallhatóan.

De már késő volt.

Miko a félhomályban is jól látta, ahogy a Főúr szeme fenyegetően megvillan.

A nő a nyakához kapott és holtan zuhant a padlóra. Karjait szétvetve feküdt a halálra rémült emberek előtt. Nyakán kígyómaráshoz hasonló seb éktelenkedett.

A Főúr hátat fordított a döbbent tömegnek és döngő léptekkel elhagyta a helyiséget. Fekete palástja hatalmas varjúként lobogott mögötte. Az ajtó fülsértő robajjal bezárult, a nő teteme pedig abban a minutumban köddé oszlott, majd a köd is nyomtalanul felszállt.

Minden rendben, nyugodjatok meg. Nincs mitől tartanotok - hallottak az emberek egy melankolikus hangot a fejükben. Valamennyien békésen, leküzdhetetlen fáradtságot érezve visszahanyatlottak a piszkos padlóra és újra mély álomba zuhantak.

Mindenki, kivéve Mikot, aki térdét átölelve kuporgott egész éjszakán át és meredten bámulta a sötét, porlepte falat.

Így, zombi szolgalétben teltek a napok, a hetek. Az áldozatul esett emberek nem gondolkodtak, nem éreztek, nem bánkódtak.

Hanem egy napon különös dolog történt.

Miko éppen akkor ért a mezőnek azon részére.

Egy egész embercsoport állt körbe valamit, amit nagyon érdekesnek találtak.

A fiú robotszerűen lépkedve csatlakozott a tömeghez.

-Ölj meg! – kiáltott egy fiatal, harmincas éveiben járó nő. – Jobb lesz úgy mindkettőnknek. Ne habozz! Gyerünk! – rikoltotta.

Miko most látta, hogy a nő valamiféle tárgyat szorít a szívéhez. Egy különleges fegyvert.

A fegyver másik végét a Főúr egyik bizalmasa, hű szolgája tartotta kezei közt.

-Tedd meg! Vagy ehhez is gyönge vagy? – kiabált tovább a nő.

-Kérlek, Leila! Kérlek… ne csináld ezt! – könyörgött a férfi. Ahogy figyelte őket, Miko egyszerre úgy érezte, mintha egyazon minutumban jeges és tűzforró vizet öntöttek volna a nyakába. Minden porcikája, minden zsigere új életre kelt.

Magához tért.

Mozdulni nem mert, egyelőre nem. Sem megszólalni. Nehogy bajt okozzon vele.

-Ölj meg, Alfred! Nem akarok ilyen világban élni, többé már nem! Elég volt! – Leila ekkorra már egészen suttogóra fogta a hangját. Miko óvatosan egy lépéssel közelített feléjük.

-Uram! Kérem, ne bántsa! Ne bántsa őt! – kérte a férfit egészen halkan.

A többi ember bárgyú, kába tekintettel most mind felé fordította tekintetét. Senki nem moccant.

A férfi néhány másodpercig habozott, majd szelíden kihúzta a fegyvert a lány kezei közül, és gyengéden leeresztette azt.

-Bocsáss meg! – szólt, és könnyekben tört ki. Abban a minutumban a többi őr is felbukkant a semmiből.

Tenyerükben valami jégkék izzással közeledtek az ácsorgó tömeg felé.

-Mi történt, Alfred? – kiáltott oda egyikük, amikor hallótávolságon belülre értek.

Alfred nem felelt. Megragadta fegyverét, és egy szemvillanásnyi idő alatt izzó lávaköveket zúdított a közeledő őrökre. Azok védekezésképpen kezükkel igyekeztek hárítani a becsapódásokat, aminek az lett az eredménye, hogy a lilává vált kövek hangos puffanások kíséretében a földre hullottak, mielőtt kárt tehettek volna az őrökben.

Az egyiket eltalálta egy kicsapódó lángcsóva, amitől térdre rogyott, majd elterült a puha pázsiton.

-Ne! Várjon! – kiáltotta Miko Alfred felé.

Nem tudta ugyan, hogy mit csinál. Nem tudta, mi okozta Alfredban a drasztikus változást, hogy Leila volt rá ilyen hatással, vagy az, hogy ő magához tért, de meg kellett próbálnia. Ez volt az egyetlen esélyük.

Lassan közelített az őrök felé.

-Várjanak! Hallgassanak meg! Kérem! – Előrenyújtott karokkal haladt feléjük, tenyerét az őrök felé fordítva.

Igyekezett minden gondolatát és érzelmét arra összpontosítani, hogy megnyerik maguknak az őröket, bár valójában fogalma sem volt, hogyan csinálta eddig, hogyan tudta a gonosz szándékú lények lelkét meggyógyítani, és jóra fordítani akaratukat.

Ennyi őrrel szemben ennyi öntudatlan embernek azonban kizárt, hogy más esélye lett volna.
Meg kellett hát próbálnia. 

Az egyik őr tekintete mintha kissé megenyhült volna, ahogy Miko közelített feléjük. Vagy talán csak a képzelete játszott a fiúval.

Egyre közelebb lépdelt és látta, hogy az őrök közt nők is helyet kaptak.

Kegyetlen, rideg tekintettel méregették őt és mozdulatlanul várakoztak.

Egy idősebb férfi közöttük felemelte indigókéken izzó tenyerét, és Miko felé fordította. A fiú nem torpant meg, tovább menetelt, és már csupán néhány méter választotta el őt a fenyegetően népes társaságtól.

A férfi ekkor váratlanul oldalra fordult, és a tenyeréből kilövellő kék fénycsóva a mellette álló két őrszemre záporozott, akik a meglepetés erejétől védekezés nélkül csukottak össze.

A többiek fenyegetően körülállták a férfit, aki ellenük fordult. Újabb kék lángocskák röppentek azonban az őrök közé, és Alfred is újra lőni kezdett az őrökre. 

Ezzel a rögtönzött támadással egy időre sikerült eltántorítani azokat, akiket nem sikerült meggyőzni.

Ebben a minutumban valami merőben megváltozott. A szél szárnyra kapott, az égre sebesen száguldó felhők gyűltek.

Egy alak bontakozott ki távol, a fák között, és egyenesen feléjük tartott.

Mikonak ismerős volt a jövevény. Villámként hasított belé a felismerés. Nesca érkezett meg. Nem a kedves, jó szándékú Nesca, hanem az a lány, akit határtalan gonoszság járt át. Körülötte szinte szikrázott a levegő, a növények pedig elfonnyadtak és lehullottak, amerre elhaladt. Miko megfordult, de nem mert mozdulni. A háta mögött ácsorgó őrök szintén nem mertek vagy nem tudtak mozogni.

Nesca nyomában egy fiatal fiú jelent meg kisvártatva, és futva próbálta utolérni őt. A fák is roskadozni kezdtek egy láthatatlan ólomsúly alatt.

Az őrökkel is hasonló dolog történt, csakúgy, mint a rabokkal. Térdre rogytak, néhányan a mellkasukat szorongatták. Volt, aki a földre hanyatlott és nem moccant többé.

-Nesca! Ne! – kiáltott Miko, és a lány elé sietett, igyekezve megakadályozni továbbhaladását az embercsoport felé. - Nesca! Figyelj rám! Én vagyok az, Miko. Gyere! – A fiú kinyújtotta a kezét. Nesca tomboló dühvel és gyűlölettel a szemében félrelökte a fiút és egyenest az őrök felé vette útját.

Miko utána iramodott. – Nesca! Várj! Itt vagyok! – Miko ismét felé nyújtotta a kezét és megragadta a lány karjait, hogy maga felé fordítsa őt. Érezte, ahogy az ő lába is egyre gyengül, már nem bírja el a mérhetetlen súlyt. De csak markolta Nesca kezét, és a végsőkig el nem eresztette.

A lány is összerogyott, és tekintetéből lassanként távozni látszott a gonoszság, a gyűlölet.

-Én vagyok az, Nesca! Térj vissza! – ismételgette Miko. Úgy érezte azonban, hogy Nesca képessége ezúttal felülkerekedik az övén. Elhagyta az ereje, a füle zúgott, a látása elhomályosult. De tovább küzdött, nem adta fel. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ezt kell tennie. Nem hagyhat cserben ennyi embert. Nem engedheti, hogy a lány mindenkit megöljön. Ennyi ártatlan embert. És Nesca sem bírná elviselni, ha rádöbbenne, mit tett. Nem engedheti… Nem szabad…

Mielőtt Miko elájult volna, talán megtörni látszott az átok.

A lány eszméletét vesztve a földre zuhant.

Az őrök alig néhány másodperc eltelte után felegyenesedtek. Visszatért erejük. Az ikermeteoriták átsütöttek a sűrű felhők kósza redőin és a lány arcára vetültek. Nesca fektében kinyitotta a szemét, és lassan, kábultan feltápászkodott. – Miko! Megtaláltalak! – Magához vonta a fiút és gyenge, remegő karjaival örömében átölelte.

Roanoke akkor érte be a lányt. A haldokló természet morzsáit követve lelte meg a helyes irányt. Rohanva közelített feléjük, de egy kicsivel távolabb megtorpant. Nézte, ahogy Nesca átöleli a fiút, és térdére támaszkodva lihegett. És várt. Szemeiben mintha könnycseppek csillogtak volna.

Nesca felegyenesedett, és a fiú tekintetét érezve a hátán megfordult.

-Roanoke! – Őt is megölelte. Ez azonban egészen másfajta ölelés volt. Testük szinte egybefonódott. – Miért jöttél utánam? – kérdezte halkan Nesca, amikor elengedte a fiút. Roanoke vállat vont, de nem jött ki hang a torkán.

A meghitt pillanatot egy irdatlan robaj szakította félbe. Mindannyian a hang irányába fordultak. Az egyik őr kezében ott lángolt a már ismert kék fénycsóva és egyenesen feléjük taszította azt. Roanoke éppen az utolsó pillanatban rántotta a földre a lányt, így a fejük felett zúgott el az ártás, amely hangos csattanással egy jókora fa törzsének csapódott. A fa kissé meginogott, majd recsegve-ropogva kidőlt és elnyúlt a talajon.

-Gyerünk! – kiáltott Alfred, és a még mindig éberkómában lévő rabszolgákat igyekezett odébb terelni.

Egy szempillantásnyi ideig úgy tűnt, sikerülhet, ki tudja vinni őket onnan.

De ez csupán hiú ábránd volt, illúzió. Az őrök utánuk vetették magukat. Azon kevesek, akikben Mikonak köszönhetően a jóság a gonoszság fölé kerekedett, Alfeddal együtt vállvetve küzdöttek.

Faággal mért csapásokkal, lángoló fénycsóvákkal és minden pillanatnyilag rendelkezésre álló eszközzel sikeresen elkábítottak és ártalmatlanná tettek néhány őrt.

Azok megfogyatkozott kis csapata a szolgák és Mikoék nyomába eredt.

Futottak, ahogy a lábuk bírta. A szolgák eleinte nem akartak elindulni, Roanoke azonban látta, hogy Nesca susog valamit nekik és karjaival kis kört leírva próbálkozik valamivel. Ennek hatására a rabok is megindultak és futásnak eredtek. Miko sereghajtóként terelte őket maga előtt. Az egyetlen menekülési lehetőség a bánya volt, ahol ez idáig számtalanszor dolgoztak – akaratuk ellenére. Ennek köszönhetően azonban úgy ismerték a sötét járatokat, elágazásokat, mint a tenyerüket. Alfred haladt elöl, olykor-olykor hátrapillantva, várva a további javaslatokat attól az egy-két rabszolgától, akik magukhoz tértek, hogy melyik irányban folytassák útjukat. Majd egy hasadékból körülkémlelt, mielőtt a többi embert maga után engedte. Leila a nyomában loholt, nem eresztve a férfi kezét. Egyszer megbotlott, de a férfi szerencsésen megvédte az eséstől. Nemsokára azonban üldözőik is elérték a bánya bejárati nyílását és továbbra is közvetlenül a nyomukban haladtak.

Egy fénycsóva röppent feléjük, és Miko felkiáltott: - Mindenki a földre! – Ő is hasra vágta magát, egy előtte haladó nő azonban nem volt ilyen gyors. Eltalálták.

Miko minden akaratát megfeszítve koncentrált arra, hogy ne mehessenek utánuk az őrök. Hátha ez beválik. De ezzel mindössze annyit sikerült elérnie, hogy néhány nagyobb kőtörmelék záporozott üldözőikre, egy röpke időre elzárva útjukat. Miko a sebesült nő fölé hajolt, de nem tudta, mit tegyen vele. Roanoke, aki jóval előrébb járt már, az emberek között óvatosan lépdelve, kerülgetve őket visszasietett hátra. Tenyerét a nő arcához, majd fejéhez közelítette, szemeit lehunyta és érthetetlen nyelven mormogott valamit. A nő kinyitotta a szemét, és hörögve vett egy mély levegőt.

A fiúk felsegítették, és kissé tántorogva ugyan, de a saját lábán elindult ismét a többiek nyomában.

A szűk járatok miatt olykor kúszva tudtak csak haladni, és túlságosan sokan voltak, ami tovább lassította az előrehaladást, mert csak egyesével fértek be a kacskaringós járatokba.

-Gyógyítani ugyan nem tanítottál meg - szólt Nesca Roanoke-nak csipkelődve -, de ezt azért megjegyeztem, hogy hogyan csináltad. – Visszaaraszolt, és kezeinek néhány suhintásával kövekből és valamilyen áttetsző anyagból fal épült mögöttük.

-Szóval nem kizárólag pasizni léptél le annyi időre? – cukkolta Miko.

Nesca könyökével erőteljesen oldalba bökte a fiút. – Marha! – vetette oda neki.

Tovább haladtak, óvatosan, hogy a bányafalak kiálló szikláiba ne verjék be a fejüket vagy végtagjaikat.

A rabszolgák kitartóan meneteltek előre. Egy idős bácsi levegő után kapkodva, de hősiesen folytatta az utat. Egy asszony karjával védelmezte kisfiát, aki maximum 8-9 éves lehetett. Így haladt a kis csoport, mind mélyebbre a bánya szívében.

Halk motoszkálás ütötte meg Roanoke fülét.

Hátrafordult és fülelt.

-Mintha lépéseket hallottam volna – szólt Mikonak és Nescának. Nesca is fülelt, majd ő is felfigyelt a neszre. Valaki közeledett.

-Átjutottak! Gyerünk! – szólt a lány hangosan előre az embereknek. De alighogy ezt kimondta, valami borzalmas, fülsiketítő robaj töltötte be a földalatti csarnokot. Megmozdult talpuk alatt a föld.

-Gyorsan, siessenek! – kiabált a lány. – Erre! – Tovább vezette őket, megérzéseire hagyatkozva, bízva abban, hogy azok megmutatják a helyes irányt.

Újabb robbanásszerű zaj töltötte meg a csendet. Miko a falnak csapódott, ahogy a föld rángani kezdett. Apró kavicsok áradata záporozott a menekülők fejére. Azután mind nagyobb és nagyobb kövek hullottak alá.

-Vigyázzon! – kiáltott Miko az egyik férfinak, de már túl későn. Egy jókora kődarab egyenest a férfi fejére esett, aki összerogyott a hirtelen ütéstől. De azután Roanoke segítségével talpra kászálódott és panaszszó nélkül ment tovább.

Mindeközben ütemes lépések hangzottak fel nem messze mögöttük. Üldözőik utolérték őket.

-Menjünk! – kiáltott Miko. Karjánál fogva megragadta az egyik asszonyt, majd egy kislányt, és sorban maga elé tessékelte őket. – Nincs több időnk!

A föld megint rázkódni kezdett. Egyensúlyozva, olykor-olykor a falnak ütközve igyekezett a csapat továbbaraszolni.

-Erre! – kiabált hátra az élen haladó Nesca. Üldözőik, a Főúr hű szolgái a nyomukba értek. Roanoke kezét maga elé nyújtva kőáradatot zúdított üldözőik nyakába. Továbbsiettek, ám a fiú látta, hogy a gonoszság túl erős, az ellenség a köveket ledobva, lerázva emberfeletti erővel kikecmereg a kőrakás alól és újra a nyomukba szegődik.

Ezúttal Miko próbálkozott. Minden erejét latba vetve koncentrált, és érezte, ahogy gonosz erők járják át egész lényét, elszívva azt üldözőik lelkéből. Talán a pozitív érzelmek túlsúlya feltartóztatja őket kis időre, remélte. Megfordult, és a többiek nyomában tovább indult, de pár lépés után hirtelen térdre rogyott. Úgy érezte, nem bírja el a lába. Mintha hirtelen száz kilót húzott volna magával, és az izmok nem erősödtek meg kellően egy ekkora teherhez.

Roanoke visszarohant hozzá, és Miko kezét saját vállán átvetve segített a fiúnak haladni.

-Ezt hogy csináltad? – kérdezte közben Mikotól.

-Csak úgy jön. Én ezt az egyet tudom – felelte Miko erőtlenül.

Nesca hátra-hátrapillantott, de igyekezniük kellett, és ő próbálta a jó irányba terelni a menekülőket, amennyire csak erejéből tellett. Ez a terep már a rabszolgáknak is ismeretlen volt, ilyen messze sosem jutottak a sötét járatokban.

Üldözőik mintha kissé lemaradtak volna.

A föld azonban újra rángatózni kezdett. Őrült tánca közepette képtelenek voltak tovább haladni. A legyengült emberek nem hogy korábbi különleges képességeiket használni tudták volna, még arra sem tellett erejükből, hogy magukat elbírják. Újabb kövek záporoztak fentről.

Nesca a gravitációval dacolva kezével legyintett és a kődarabok lebegve köröztek tovább a fejük felett. Újabb robaj, újabb kőszakadás-földindulás.

És már nem volt mit tenni.

A kis csapat rohant, ahogy csak a lábuk bírta, neki-nekiütődve a kiálló éles köveknek. 

Nesca meglátta a fényt.

-Arra! Ott a kiút! Gyorsan! – kiáltott hátra a mögötte haladóknak.

Néhányan azonban lemaradtak. Miko és Roanoke előttük haladt. A kőzuhatag azonban beterítette őket és a mögöttük haladókat is. Nesca visszarohant. A fiúk köhögve-prüszkölve másztak ki a kőhalom alól. Miko feje vérzett.

-Jól vagytok? – kérdezte Nesca. Roanoke azonban figyelmen kívül hagyta a kérdést és hátraszaladt, hogy segítsen az ott rekedt embereken.

Egy láb lógott ki a kőtörmelékek alól. Roanoke Miko segítségével megpróbálta lepakolni a kődarabokat.

-Itt vagyunk! – kiáltott egy nő a kőhalom túloldaláról. - Kérem, segítsenek! Közelednek!

Akkor azonban akkora erejű földrengés rázta meg a bánya roskatag falait, hogy Miko, Nesca és Roanoke kénytelenek voltak beugrani egy csaknem merőleges járatba, hogy ne vesszenek oda.

-Erre! – integetett Nesca a többieknek, amire egy fiatal férfi, egy idősebb nő és egy kisfiú követték példájukat és a szűkös járathoz futottak, egymást támogatva.

Őket követte az a férfi – Alfred -, aki a Főúr szolgálata helyett végül mégis a rabszolgák támogatását és a küzdelmet választotta, és szerelme, Leila, aki őt észre térítette.

A többiek azonban túl messze voltak. Őket egy az egyben betemette a lavinaként legördülő kőhalom.

A megmenekültek szuszogva, fuldokolva kuporodtak össze, amikor a föld háborúja valamelyest tompult. Nesca hátát a falhoz támasztva lihegett, és látszólag könnyeivel küszködött.

-Hogy tehette ezt? Gyerekek is voltak köztük – szólalt meg remegő hangon.

-Gondolod, hogy aki nőket és gyerekeket dolgoztat rabszolgaként, annak nagy ügy megölni őket? – válaszolt ingerült hangon Roanoke. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban.

-És ez sajnos csak egy tábor volt – tette hozzá Miko elfúló hangon.

-Micsoda? – fordult Nesca Miko felé.

-Igen, jól hallottátok. Ez csak egy rabszolgatábor, de sajnos sok van még a világotokban.

-Gyertek, tovább kell mennünk, mielőtt… - Roanoke azonban már nem fejezhette be a mondatot, mert közben ismét felerősödött a föld mélyének harca az emberekkel.

Szélsebesen rohanva menekültek tovább és tovább.

Az út legnagyobb szerencséjükre visszakanyarodott balra, a kijárat irányába.

Újabb kőhalom záporozott, egyenest Miko feje irányába. Ekkor azonban különös dolog történt: a szikladarabok Miko feje fölött néhány centire megpattantak egy láthatatlan valamin és Miko lába előtt zuhantak a padlóra.

-Mi a… - kezdte Nesca, de az ámulattól tátva maradt a szája. Az újabb kövek ugyanis őket is ugyanígy elkerülték. – Miko! Miko, te mikor tanultad ezt?

-Én? Hát izé… Nem tanultam. Ezt ÉN csináltam? Ezt…

A becsapódások újabb elhárítása megadta a választ a fiúnak.

-Igen, ezt te csinálod! – fogta meg a kezét örömében Nesca.

-Basszus – Miko csak ennyit tudott kinyögni elsőre. – Ez nem lehet igaz! – Úgy érezte, menten felrobban. Mintha a mellkasában egy bomba lenne, ami azonnal aktiválódik és szétfeszít mindent. - Miért csak most? Miért most? Basszus! Miért nem néhány perccel korábban? - Teljes erőből a falba rúgott. Az orra vére pedig ömleni kezdett.

-Miko! Nyugodj meg! – kérlelte Nesca. – Nem a te hibád. De az itt lévőkön még tudsz segíteni. Gyerünk tovább! Most, hogy kevesebben vagyunk, gyorsabban is tudunk haladni. Kapaszkodjanak belém. Ti is! – utasított mindenkit a lány. És suhanni kezdett, végig a járatokon, végig a sötét folyosókon, ügyesen lavírozva a meredek kanyarulatokban.

Valójában nem lehetett több tíz percnél, de egy örökkévalóságnak hatott, mire végre kiértek a napfényre, maguk mögött hagyva a szűk és haragos bánya dohszagú falait. A friss levegőre érve jókorát sóhajtottak, és elgyötört testük boldogan szívta magába a fényt.

-Vissza kell mennünk – szólalt meg Alfred. – Talán van, aki még életben van. Meg kell próbálnunk segíteni rajtuk.

A többiek egyetértően bólogattak és helyeseltek.

A kisfiú megszeppenve, némán álldogált mellettük. Az idősebb hölgy hátulról átölelte, így próbálva nyugtatni őt.

Az utolsó robbanásszerű hang minden addiginál borzasztóbb volt. A bánya, mintha egy hatalmas súly az égből egyenest a tetejére zuhant volna, teljesen beomlott és helyén csupán egy óriási kráter maradt és sok por, sok-sok por.

Miko összerogyott a láthatatlan teher alatt, és fogalma sem volt, mennyi időn keresztül, de nem volt tudatában annak, mi zajlik körülötte.

Órákkal később csapzottan, elgémberedett tagokkal ült fel az összekuporodott csecsemő-pózból, és óvatosan körülnézett. A többi túlélő tábortüzet gyújtott, a körül melegítették átfagyott testüket.

Miko kábán odaballagott hozzájuk és lekuporodott Nesca mellé, akit már majdnem elnyomott az álom.

-Helló! – köszönt a tűz körül ülőknek. – Nesca, mégis meddig hagytál volna engem aludni?

-Kimerültél, a fejed és az orrod is vérzett, és kidőltél. A sebedet egy itt szedett levéllel rendbetettem, de mindannyian jobbnak láttuk, ha békén hagyunk – mosolyodott el a lány. Ez a mosoly azonban keserédes volt. Milyen is lehetett volna, ily vészterhes időkben.

Másnap reggel, miután mindannyian kipihenték magukat valamelyest, felkerekedtek, hogy élelem után nézzenek.

Bemerészkedtek a közeli erdőbe, hiszen ott volt a legnagyobb esély arra, hogy találnak bármi harapnivalót.

-Szervezkednünk kell – szólalt meg Nesca. – Túl kevesen maradtunk, szükségünk lesz szövetségesekre.

-Mihez? – kérdezte Miko.

-A harchoz, természetesen! – méltatlankodott a lány Miko nehézkes észjárásán.

-Szembeszállunk velük? – tudakolta Roanoke. - Ne érts félre, Nesca, én is azt szeretném, hogy a pokolban rohadjanak ezek a gerinctelen gyilkosok. Én is szeretném szétrúgni a pofájukat, felrobbantani az egész borzalmas bázist minden átkozott teremtményével együtt, és leginkább Arnot és Mortot elkapni… De hogyan csináljuk? Láttad, mire képes a Főúr. Igazán ütős seregre van szükségünk, ha nyíltan harcba akarunk szállni velük.

-Ki mondta, hogy nyíltan? – vonta fel a lány a szemöldökét. – Éppen annyira kell tisztességesnek lennünk, amennyire ők azok.

-Egyetértek, keressünk szövetségeseket! – szólalt meg Alfred. - Pusztítsuk el a rabszolga birodalmat, szabadítsuk ki az ott rekedteket.

-Benne vagyok – szólalt meg Miko is.

-Jól van, én is – fogta meg Roanoke Nesca kezét, akinek ettől szokatlanul nagyot ugrott a szíve, nagyobbat, mint a bányából történő menekülés során. – De kell egy jó terv.

Tovább bandukoltak, egy darabig némán.

Délután lett, de ennivalót továbbra sem leltek sehol.

-Na jó – szólt Nesca, amikor már kellően elfáradtak és hangosan korgott a gyomruk. – Megpróbáljuk a másik módszert. – Leült a földre törökülésben, szemét lehunyva, és valamit mormolt az orra alatt. Roanoke aggódva figyelte. Hiszen a lány legutóbbi meditációja igencsak rossz véget ért. A többiek mindezt nem tudták, így kíváncsian, érdeklődve figyelték, mit csinál a lány. Néhány pillanattal később kinyitotta a szemét, körülnézett, majd déli irányba mutatott. – Arrafelé találhatunk élelmet.

A többiek mintegy varázsütésre egyszerre indultak a mutatott irányba.

-Mit csinálsz ilyenkor? – tudakolta Leila Nescától.

-A négy fő elem segítségét kérem, hogy megmutassák nekünk a helyes utat. Így próbálok válaszokat találni - felelte ő.

-A négy fő elem? – pillantott fel érdeklődve Miko, aki eddig a földet bámulta, magában merengve.

-Igen, a föld, a víz, a tűz és a levegő – bólintott Nesca.

-Milyen érdekes – mélázott el a fiú. – Mért épp ez a négy fő elem? Oké, fizikailag értem, hogy miért, ugyanúgy, ahogy az alapszíneket is értem, hogy miért nem lehet más színekből kikeverni. – Látva a többiek értetlen arcát, akik valószínűleg nem nagyon festettek még életükben, inkább visszatért az eredeti gondolatmenethez. – Csak arra gondoltam, hogy a négy fő elem sokkal inkább lehetne a zene, a sport, az álomvilág, vagyis a mese birodalma, és.. és a szerelem.

-Ez jól hangzik – felelte Roanoke.

-Hiszen a zene felerősíti az érzelmeket és egyszerre úgy érzed, sokkal több dologra képes leszel tőle, tehát a lelkedet erősíti, a sportban egyesülhetsz a természettel, mert használod a tested, és az elméd is fényesebb lesz tőle, a szerelem pedig mindennél többet ér, azért érdemes igazán élni.

- Akit pedig megszáll az álomvilág szelleme, az lehet, hogy soha többé nem tud visszatérni ebben a világba – szólalt meg a kisfiú, aki most épp mellettük haladt.

-Így van – mosolyodott el Miko. – De egyben a mese, az álomvilág egy olyan másik dimenzió, amire szüksége van az embernek, pláne a mai világban, hogy kibírja mindazt, amit át kell élnie.

-Zene alatt mit értesz? – kérdezte Leila. 

-Hát, a zene az, amikor hangszerekkel…Öö… - De nem tudta elmagyarázni. – Na jó, inkább megmutatom. Ti tényleg nem szoktatok zenét hallgatni ebben a világban?

-Én szoktam – vágta rá Nesca. – Egyszer elcsórtam egy rádilót vagy mit a másik világból. Jó, csak kölcsönvettem, ne nézzetek ilyen rondán – sütötte le a szemét.

-Na jó, a többiek kedvéért előkeresem. – Miko elővette kis mp3 lejátszóját és beindította. Abban éppen egy Quimby szám következett, amely a Bélahúsországban címet viselte. Miko kicsit felhangosította a zenét, a többiek pedig füleltek.

-Ez maga a harmónia – hunyta le a szemét Leila. Mintha… mintha átjárná az egész testemet, és meggyógyítaná a szívemet…

-A földiek tudnak – bólintott Miko.

-Szívesen megnézném magamnak azt a világot. Kár, hogy mi nem mehetünk oda – sóhajtott Roanoke.

-Ki tudja? – vetette ellen Nesca. – Én is jártam már ott.

-Mi nem tudunk átmenni. Távolról talán befolyásolhatjuk a dolgokat, de nem léphetjük át a másik világ küszöbét – szögezte le a fiú. – Nem is értem, neked hogyan sikerülhetett.

-Én azt hiszem, kezdem kapizsgálni – töprengett Miko. – Majd egyszer elmondom az elméletemet – mondta félhangosan Nesca felé fordulva. Nesca kérdőn vonta fel a szemöldökét. De Miko nem akarta folytatni.

Megint rájuk esteledett. A kis csapat megfelelő búvóhely után kutatott, ahol nem lepheti meg őket olyan egyszerűen az ellenség.

-Mindenképpen valami zártabb helyet kell találnunk – jelentette ki Roanoke határozottan. – A falak ugyan nem akadályozzák meg, hogy Arno vagy Morto ránk találjanak, hiszen az elménkbe láthatnak. De egy nyílt terepen sokkal könnyebben rajtunk üthetnek.

-Egyetértek – bólintott Miko. – Keressünk legalább valami sziklahasadékot.

-Fáradt vagyok – ásított egy nagyot a kisfiú. Édesapja megfogta és ölben vitte tovább.

-Hamarosan megpihenhetünk – nyugtatta fiát. Miko kettejüket nézve arra gondolt, vajon az ő apja mit csinálhat éppen. Vajon feltűnt neki, hogy jó ideje nem ment már haza? És a többiek mit gondolhatnak? Anita és a haverok és mindenki más? Biztosan azt hiszik, hogy lelépett, mert elege lett mindenből. A munkahelyéről már tutira rég kirúgták és felvettek helyette egy másik robotot. De mit számít a munkahely vagy a pénz, ha talán nem is lesz hová hazatérni? Ha Arno és csatlósai megtámadják a Földet, nem kell többé dolgoznia. De inkább visszamenne a saját kis életébe, az egérszürke hétköznapokba, a vitákba, a csóróságba.

Egy része valahogy mégis örült, hogy itt van. Talán tényleg tehet valami fontosat. A földi halandóknak fogalmuk sincs arról, hogy mi készül. Vagy lehet, hogy sejtenek már valamit? Lehet, hogy veszélyben is vannak? Hiszen Morto már átjutott az ő világukba és egykettőre megtalálta őt. Mi van, ha ezúttal Anitát célozza meg? Mikonak már olyan görcsben volt a gyomra, hogy hiába próbált mélyeket lélegezni, hiába próbálta elhitetni magával, hogy megoldják, hogy legyőzhetik a gonoszt, és minden olyan lesz, mint azelőtt, nem tudott megnyugodni. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Nesca szokatlanul hangosan megszólalt:

-Ott van valami! – És maga elé mutatott.

-Hol? Mi? – meresztgette a szemét a fiú, de a szinte koromsötétben semmit sem látott.

-Ott, előttünk, nem messze. Érzem – fűzte hozzá a lány.

-Én is érzek valamit – bólintott Roanoke. Közelebb sétáltak, sietősen, de óvatos léptekkel.

-Én azt hiszem, tudom, mi ez – szólalt meg Alfred. –Ismerem ezt a helyet. Sokat hallottam már erről a barlangról. Itt haladt át egykor a Fekete Expressz. – Rajta kívül azonban mindenki értetlenül bámult, ezért hozzátette: - A Fekete Expressz egy legenda. Egy olyan energiaspirál volt, amely segítségével úgy tudtak utazni az akkori lakosok, mint egy fénysebességgel közeledő vonattal. De egyszer, amikor így szerettek volna utazni, egy ellenerő nem engedte, hogy továbbhaladjanak. Szépen lassan mindenki elaludt, amíg rostokoltak.

-Meghaltak? – kérdezte Leila csendesen.

-Valamilyen gonosz erő talált rájuk. Egyesek szerint Jutta volt az, aki Arno felesége lett és az egyik legrettegettebb fekete boszorkány volt. Elszívta az életerejüket és ők békésen elaludtak.

-Erről én is hallottam – ugrott be Roanoke-nak a történet, melyet gyerekkorában nem egyszer hallott a nagyapjától. – Ők voltak az Utazók. Ez azt jelentette, hogy útjaik során megpróbálták összegyűjteni a jókat és egyesíteni erőiket. A Jó nőttön nőtt, a fekete boszorkányok pedig rettegtek, hogy megsemmisítik őket. Ezért támadtak rájuk, amikor a legkevésbé számítottak rá. De mindig azt hittem, ez csak dajkamese.

-Annak elég meredek – húzta el a száját Miko. – Bár a Hófehérkében is elég ijesztő a mostoha, de ennyire nem durva a végkifejlet. – Látva, hogy a többiek megint egy mukkot sem értenek az egészből, inkább feladta a magyarázkodást. A Kis hableányba már bele sem kezdett.

-Ha ez tényleg a Fekete Expressz alagútja – szólalt meg a kisfiú, aki időközben felébredt és öklével a szemeit dörgölte -, akkor itt szellemek laknak.

Miko a szellem szó hallatán arra gondolt, látott itt már épp elég kacifántos dolgot, úgyhogy ezt az egyet talán most kihagyná.

-Ez tényleg csak dajkamese – legyintett Roanoke. - Nem kell félni. Menjünk be, derítsük ki, alkalmas-e a hely arra, hogy megpihenjünk itt éjszakára. – Megfogta Nesca kezét és Nescának minden kétsége elpárolgott. Úgy érezte, követné a fiút bárhová, egy mély szakadékba is akár, ha most oda indulnának. A fiút, aki alig tizennyolc, mégis igazi harcos szellem lakozik benne. Ezt Nesca az első perctől érezte.

Megérkeztek a barlangszerű alagút bejáratához. Mikoban felötlött, hogy nemrég épp egy bánya omlott rájuk és temette el sok társukat. Azután a vihar is eszébe jutott az erdő közepén. Már fogalma sem volt, hol lehetnének biztonságban. Félt, és féltett mindenkit, aki velük volt.

De nem volt sok választásuk, valahol, valahogyan csak meg kellett pihenniük. Máskülönben nemhogy harcolni nem tudnak, továbbmenni sem marad erejük.

A bátor kiselefánt (vagy kisoroszlán, ki hogy ismeri) jutott eszébe, akinek beteg lett az anyukája. A gyerkőcnek segítséget kellett hívnia hozzá. De nagyon félt kimenni az ismeretlenbe. Végül azonban mégis kiment, és ahogy mendegélt, egyre csak azt mondogatta magában: megyek és nem félek, megyek és nem félek. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem fél az ember (vagy nem ember), hanem, hogy akkor is cselekszik, ha fél.

Alfred elsőként lépett a barlangba. A többiek tisztes távolból követték. – Jöjjetek! Bátran – integetett hátra a férfi. Roanoke kilépett és elindult a nyomában.

Hamarosan Nesca is belépett, és hunyorognia kellett a hirtelen fénytől. De ahogy szeme hozzászokott, jobban körülnézett, és az ámulattól tátva maradt a szája. A falak haloványan izzottak, így kölcsönözve világosságot a teljes járatnak, és hatalmas terek nyíltak odabent. A jövevények mind úgy néztek körül, mintha egy múzeumban lennének.

-Hűha – törte meg a csendet Miko. – Ez nem semmi!

-Ti is hallottátok? – kapta fel a fejét Nesca.

-Ne légy paranoiás – intette le Miko, aki saját magukon kívül semmilyen más zajt nem hallott. – Lehet, hogy a gyomromat hallottad.

-Nem, komolyan mondtam – bizonygatta Nesca. – Mintha valaki suttogna. Vagy valakik. Még most sem? Senki sem hallja? – nézett végig kérdőn az embereken.

-Talán… Mintha… Nem, nem biztos – felelte Roanoke.

-Lehet, hogy megsüketültem a túl sok zenehallgatástól – vonta meg Miko tanácstalanul a vállát.

Ő azonban egész másra lett figyelmes: mozgást vél látni a folyosó egy távoli szegletében. – Láttátok?

-Most meg te próbálod ránk hozni a frászt? – kérdezte Nesca.

-Nem. Valaki van ott – mutatott előre. Úgy döntött, odamegy és megnézi. Maga sem értette, miért, meglehetősen otthonosan mozgott ezen a helyen. Nem félt, inkább mintha vonzotta volna valami. Lassú, de biztos léptekkel haladt előre. A többiek pisszenni sem mertek, feszülten várakoztak.

-Hahó! Van itt valaki? – szólalt meg a fiú, amikor körülbelül ott járt, ahol az árnyakat látta.

-Nincs – felelte egy hang. Miko enyhén összerezzent, de egyben mókásnak is találta a választ. Akárki is van itt – akár élő, akár szellem -, van humorérzéke. Nescáék mindössze annyit láttak onnan távolról, hogy Miko egyszer csak hátratántorodik. Kis híján hanyatt vágódott. Kékes fény lobbant. Nesca és Roanoke elindultak felé. Egyre sietősebben szedték a lábukat. Az utolsó pár méteren azonban ők is hátrahőköltek.

Maroknyi csapatuk többi tagja értetlenül nézte, mit csinálnak. Alfred és egy másik férfi, aki szintén rabszolga volt korábban, utánuk indult.

Most már mindenki látta, hogy az alagút végén öt, talán hat hórihorgas alak bontakozik ki az árnyékból, tenyerükben lék lángocskákat lobogtatva.

-Kik vagytok? Mit kerestek itt? – kérdezte egy mély hangú, borostás arcú, szigorú tekintetű férfi. Ruhája megtépázva, arcára mély redőket varrt a szenvedés vagy a félelem.

-Úton vagyunk és meg szerettünk volna pihenni éjszakára – felelte Miko.

A borostás férfi szemei kerekre tágultak, ahogy megpillantotta a fiút. – Te? – Csak ennyit tudott kérdezni. Majd Nescát kezdte vizslatni, azután pedig Roanoke-ot. Roanoke odasétált hozzá, de közvetlenül előtte megállt, majd hirtelen felemelte a kezét. Valamennyien azt hitték egy pillanatra, hogy az idegen a fiúra fog támadni, de azután valami egészen más történt. A férfi kinyújtotta kék lángocskákkal színezett kezét, mintha kezet szeretne fogni a fiúval. Roanoke tudta a választ: az ő tenyerében is fellobbantak az apró lángok és viszonozta a kézfogást. Ezután a férfi magához rántotta és egy hirtelen mozdulattal megölelte a fiút. Nesca szemében mintha könny csillant volna. Ő már értette.

-Azt hittük, nem maradt más – szólalt meg fakó hangon. Hangja saját füle számára is valahogy idegenül csengett.

-Mi is azt hittük. – A szigorú tekintetű férfi most Nescát ölelte meg.

Miko már épp szólásra nyitotta a száját, de Alfred megelőzte.

-Mi folyik itt? Valaki elmagyarázhatná már!

-Ők a népünkből valók – fordult a többiekhez Nesca. – Azt hittük, Roanoke-on és családján kívül mindenki más odaveszett. De ők ÉLNEK! És ők szintén harcosok voltak!

-Most is azok vagyunk – felelte komolyan a férfi.

-Nagyszerű – örvendezett Leila.

A férfi Mikora nézett. – Gyere velem! Mutatnom kell valamit. –Miko engedelmesen követte az idegent. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy megbízhat benne. Az út balra, aztán jobbra, majd ismét balra kanyarodott, ahogyan a fiú követte a férfit.

Mígnem egy viszonylag szűkös teremhez értek. A többiek tétován várták, mikor térnek vissza. A másik öt „helybéli” rezzenéstelen arccal bámult vissza rájuk, mintha őriznék őket, nehogy ellopjanak valamit.

A kis csarnokban Miko barlangrajzokat vélt felfedezni.

-Nézd csak – mutatott a férfi az egyik rajzra, megvilágítva azt kék lángjával. A lobogó fénynél Miko egy pillanatra azt hitte, tükörbe néz. Azután arra gondolt, inkább egy karikatúra lehet, amit lát. Akárhogy is, a kép őt ábrázolta. Vagy valakit, aki nagyon hasonlít rá.

-Hogyan lehetséges ez? – kérdezte ámulva.

-Azt hittem, te majd megadod a választ – felelt a férfi. Rövid csend után ismét megszólalt.- Te nem vagy idevalósi, igaz?

-Nem. Ember vagyok.

-Úgy érted, a Földről? Onnan jöttél? – ámult el a férfi. – Akkor már értem.

-Mit ért? – ráncolta a fiú a homlokát.

-Ezeken a járatokon fénylények közlekedtek. Az energiaspirált ők tartják fenn. És csak a fénylények képesek vándorolni egyik világból a másikba.

-De én ember vagyok – szögezte le újra Miko, amikor eszébe jutott a fényes törpe, akire ő véleménye szerint egy cseppet sem hasonlított.

-Ez igaz – dörzsölte meg állát a férfi. – Lehetséges, hogy az egyik ősöd fénylény volt.

-Ilyen létezik?

-Nem tudom. Nem találkoztam még ilyesmivel. Egy dolog azonban bizonyos: a barlangrajzok a jövőt mutatják. Valamiért vártunk már rád.

Rövidesen visszatértek a többiekhez.

-Mit láttál? – faggatta a fiút Nesca.

-Magamat – felelte ő. Ennél többet azonban nem tudott mondani, mert a borostás vezető – ugyanis egyértelmű volt, hogy ő a vezető – fennhangon így szólt:

-Gyertek velem mindannyian. Élelemmel és vízzel tudunk szolgálni. Kissé szűkösek a készleteink, és talán egy kicsit egyhangúak, de mindenkinek jut belőle. Azután pedig álomra hajthatjátok a fejeteket. Mi majd őrködünk.

-Nahát, milyen jól sikerült megint a meditációd – súgta oda Miko Nescának elismerően. – Szuper helyet találtál, ahol kaja is van, alvóhely is, és biztonságban vagyunk.

-Nem meditáltam – súgta vissza a lány szemét lesütve. – Nem mertem. Roanoke-nak igaza volt. Az okozott minden bajt.

-De így találtál rám.

-Ez igaz. De milyen körülmények között… Na és mi az elméleted rólam?

-Őszintén? Az, hogy te inkább vagy ember, mint idevalósi lény. Úgy értem, hogy megvan minden képességed és tehetséged, hogy jó légy, de mélyen legbelül megvan benned a rossz is. Ahogy az emberekben. Minden emberben.

-Furcsa elmélet – ásított egy nagyot a lány. – Nem áll össze a kép – suttogta.

-Lehet, hogy csecsemőkorunkban elcseréltek minket – tréfált Miko.

Mindketten kábán nevettek.

Némán baktattak tovább a vacsora irányába.

Másnap reggel valamennyi vendég frissen és kipihenten ébredt. A fekvőhelyül szolgáló, földre helyezett deszkák meglepően kényelmesnek bizonyultak, szemükre pedig – talán a kimerültség, talán más jótékony erők hatására – olyan mély álom kúszott, amelyhez már igencsak rég volt szerencséjük.

A laktató reggeli után, amely nagyrészt friss erdei bogyókból, valamilyen kékeslila, frissen facsart gyümölcs levéből és a nép egyedi, saját készítésű kenyeréből állt, még jobban érezték magukat az újonnan érkezettek. Akárcsak vendéglátóik. Az önfeledt falatozás közepette az egyik nagytermetű – Miko szerint biztonsági őr külsejű – férfi így fordult hozzájuk:

-Itt az ideje, hogy többet meséljetek magatokról. Hogyan kerültetek ide? És mi utatok célja?

-Ez hosszú történet – sóhajtott Roanoke. Érezte, ahogy lelkére nehezednek az elmúlt napok vészterhes eseményei. A sok ártatlan lény, akiket ahelyett, hogy megmentettek volna a rabszolgaságtól, a biztos halálba taszítottak.

-Nem a ti hibátok – fordult hozzájuk a csapat vezetője, akivel Nesca és Miko előző este megismerkedett. Mindenki némán figyelte, vajon hogyan folytatja mondandóját. – Láttam. Láttam mindent, amit átéltetek az elmúlt napokban. Veletek együtt én is átéltem – nézett Roanoke szemébe. – Hidd el, fiam, nem rajtatok múlt. Azt a sok borzalmat, szenvedést és pusztulást mind Arno okozza. Próbáltunk tenni ellene, de kudarccal végződött minden kísérlet. Mostanáig…

-Ezt hogy érti? – tudakolta Nesca, miután legyűrt egy nagyobb falat házi kenyeret. – Ugye még győzhetünk?

-Győzni? A győzelem kétes dolog – válaszolt lassan és megfontoltan a férfi. – Megállítani Arnot és újra egyensúlyt teremteni, ez a mi feladatunk. Illetve ez lenne. De most, hogy velünk van az, akire vártunk, talán könnyebb lesz. – A férfi merően nézett Mikora.

-Mármint…Miko? – kérdezte Nesca. – Miről maradtunk le?

-Mi sem tudjuk. De egy jóslat szerint ő segíthet.

-Tyű… Értem… Ez nagyon jó hír – bólintott Nesca.

-Mit tehetnék? Hogyan tudok én segíteni? – érdeklődött Miko. – Ha mind összefognánk, talán sikerülne megállítanunk valahogyan. De lehet, hogy először időt kellene nyernünk. Időt ahhoz, hogy felkészüljünk. Hogy kitaláljuk, hogyan oldhatjuk meg ezt az egész… helyzetet…

-Na ja. A világvége egy egészen különleges helyzet – csipkelődött Nesca.

Miko nagy ártatlan szemekkel nézett rá.

Nesca nevetett volna, de a helyzet korántsem volt viccesnek mondható.

Világvége, világbéke – nagy szavak, amelyeket kis emberek előszeretettel használnak a nagy hatás kedvéért. Ezen elgondolkodott, és azon is, hogy olyan sokszor kiáltottak már világvégét az emberek, megjósolták a megjósolhatatlant, de eddig valójában sosem következett be. De mi van, ha most mégis? Derűs hangulatát azonban nem tudta beárnyékolni ez a feltételezés. Úgy érezte, minden rendben lesz majd. Nincs mitől félniük, nincs megoldhatatlan probléma. Vagy az is lehet, hogy valaki éppen ezt akarja elhitetni velük. Esetleg a hely varázsa a derű okozója. 

Töprengéséből a vezető hangja térítette vissza a valóságba. Mármint a „valóságba”… Ami sokkalta valósabb, mint arról valaha álmodott volna.

-A meglátásod nem rossz, ifjú – szólt Mikohoz a vezér. – Tervet kell kovácsolnunk. Nem hagyhatjuk, hogy még több vér folyjon. Nem engedhetjük, hogy rokonaink, barátaink és sok jó lény halála hiábavaló legyen.

-Egyetértek – felelte csendesen Nesca. Nagyon jó érzés volt, hogy végre talált valakit, aki ennyire megérti és átérzi a fájdalmát. Aki éppen arra gondol, amire ő.

Nem mintha Roanoke nem értette volna meg, hiszen ő is elveszítette a szüleit és sok mindenkit, aki fontos volt számára. És az egész korábbi életét, csakúgy, mint ő maga.

De Roanoke olyan mélyre zárta ezeket az érzelmeket, ezeket a fájó emlékeket, hogy Nesca semmit nem érezhetett ezek rezdüléseiből.

A nép túlélői nem csupán harcosokból, filozófusokból, vezetőkből álltak. Családok és barátok őrizték együtt a még élő jót és nap nap után küzdöttek az életben maradásért és a jobb jövőért.

-Bilu, vidd ki a gyermekeket, kérlek – fordult a vezető egy ősz halántékú, megtermett férfihoz.

-Máris – felelt Bilu, és feleségével együtt kiterelgették a néhány gyerkőcöt, akik a kis csapattal éltek.

-Ne, Bilu bácsi, én is hallani akarom – kérlelte konokul az egyik kisfiú.

-Nem lehet, ez most a nagyok dolga – csitította Bilu. – Majd ha ti is nagyok lesztek, részt vehettek a tanácskozásokon. De addig mars vissza a hálóterembe. Játsszatok valamit!

A gyerekek szépen libasorban kivonultak, de a panaszkodó kisfiú kifelé menet még zöld szikrákat szórt szét tenyeréből – valószínűleg akaratlanul.

-Kellene egy jó stratégia. Talán a meglepetés ereje a legjobb fegyver – gondolkodott hangosan Roanoke.

-A rajtaütés nem működik Arno és csatlósai esetében – felelte Olme, a vezér. – Megérezné a jöttünket. És nem csak ő, hanem azok is, akik őt szolgálják. Próbáltuk már, nem egyszer, nem is kétszer.

-Az nem olyan biztos – vetette ellen Roanoke. - Ha Miko lefoglalná az embereit – persze nem harccal, hanem azzal a képességgel, amellyel korábban is sikerült akaratukat és gonoszságukat rövid időre meggyengíteni -, talán el tudnánk bánni a Főúrral.

-A baj csak az, hogy őt nem tudjuk megsemmisíteni. És nem is tehetjük – szólalt meg Nesca.

-Nem tehetjük? – fakadt ki Miko. – Megölt egy halom embert… és más lényt… Elhozhatja a világvégét, és mi nem bánthatjuk?

-Nagyon emberien gondolkodsz. Túl emberien – szűkítette gondolkodóan résnyire a szemeit Olme.

-Talán mert ember vagyok? – vonta fel Miko a szemöldökét.

-Értsd meg, Miko – fordult hozzá Nesca -, ebben a világban más törvények uralkodnak, más szabályok szerint kell játszanunk.

-Meggyengíthetjük, de ha eltiporjuk őt és valamennyi hívét, a világ újra kibillen az egyensúlyából.

-De a jó felé, nem igaz? – kérdezte Miko. – Az miért baj? Ezt a mai napig nem értem. Biztos, hogy az egyensúlyt nem szabad megbontani?

-Mit kezdenének az emberek a csupa jóval? Úgy értem, az anyagi világ, amit teremtettetek, semmivé foszlana, ha nem lenne bennük semmi önzés, semmi kapzsiság, semmi gonoszság. De ez meg sem valósulhat. Hiszen – folytatta Nesca harciasan - nem létezhet egyik a másik nélkül. Nincs jó, ha nincs rossz. Nem létezik. Ha minden gonoszt elpusztítunk, a ti világotok ugyanúgy megszűnne létezni, mint ha Arno gonoszsága falja fel azt.

-Ez elég ködös fogalmazás, nem tudom, egy ember mennyire értheti meg – mondta Roanoke.

-Hát, lehet, hogy túl hülye vagyok – vakarta meg Miko a feje búbját. - Mert ez nekem mindig is magas lesz. Vágom, hogyan épül fel a világ. Vagy legalábbis azt hiszem. Mert ha megnézek egy embert, bárkit, van benne jó és rossz. Ha valamelyik kizárólagossá válik, az ember önpusztító lesz, vagy mások okozzák a pusztulását. Vagy ő okozza mások pusztulását.

-Mindegy, ebbe nem menjünk bele. Sajnos nem tehetjük meg, hogy egész nap filozofálunk – szólt Roanoke. – Szóval nem pusztíthatjuk el. De harcképtelenné kell tennünk. Attól még jó az ötletem – szerintem -, hogy így meg tudnánk állítani - szögezte le. - Ha a maguk csapata és a mi csapatunk összefog, együtt sikerülhet.

-Nincs más esélyünk – legyintett beleegyezően a vezér.

-Szerintem hibádzik az elmélet – ellenkezett Miko. – Nekem egyetlen dologhoz van képességem, ezt ti is jól tudjátok. A legnagyobb gonosz legyőzéséhez szükségetek van rám is. Valaki más terelje el a társai figyelmét.

-Nem – vágta rá meglepően határozott és ijesztő hangon a vezér. – Túl veszélyes.

-És mi nem az manapság? Ha egyensúlyt akarunk teremteni, minden esélyt meg kell ragadunk – válaszolt Miko.

-Nem. És ez az utolsó szavam.

-Talán nem bízik bennem?

-Nem erről van szó.

Miko azonban akkor, ott már nem tudhatta meg, mi baja van a vezérnek azzal, hogy segíteni szeretne. Hiszen nem véletlenül csöppent ide. Nem véletlenül van olyan képessége, ami más lényeknek nincs. Nem véletlenül akart Morto végezni vele. Tartanak tőle valamiért.

-Szerinted elég erős vagy? – érintette meg a vezér Miko karját.

-Igen – vágta rá a fiú. – Annak kell lennem. Az én szeretteim is ugyanúgy veszélyben vannak.

-Akkor megmutatom neked, amit én láttam. – Ahogy Olme megmarkolta a fiú karját, Miko egy erőteljes rándulást érzett a testében, majd mintha egy belső tévét nézne, úgy peregtek az események a szeme előtt.

Utcai harcokat látott, a VII. kerület szívében, ott, amerre ő is lakott. Rablók fosztogatták a boltokat, törték össze a kirakatokat. Egy férfi erőszakoskodott egy fiatal lánnyal. A barátok egymásnak estek és ütni-vágni kezdték egymást. Egy fiú apjával ordított, miközben könnyeivel küzdött, hogy „gyűlöllek, nem akarlak többé látni”. Egy csapatnyi katona fegyvereket gyártott és próbált ki, amely kísérletezésnek olykor ártatlanok is áldozatul estek. Az emberek lökdösődtek, hogy felférjenek a villamosra és egymást taposták. Egy betörő, miután kirabolta a lakást, ahová az ablakon át jutott be, egy éles késsel elvágta az idős bácsi torkát, akit álmából riasztott fel az üvegcsörömpölés. Egy állatmenhelyen borzalmasan bántak a pici helyre zárt kutyákkal, macskákkal. Az állatkertben pedig foglyul ejtett állatok a világ minden tájáról riadtan hátráltak a kíváncsiskodó és zavaró gyerekek és felnőttek elől. Egy laborban vegyi fegyvert készítettek terroristák számára. Tüntetők százai vonultak fel az utcákon és csaptak össze a rendőrökkel. Tizen- és huszonéves fiatalok csuklottak össze holtan, mintha csak bábuk lettek volna. Emberek rettegtek a bezárt falak mögött, elsötétített szobájukban, mert már nem mertek kimenni az utcára. Ők már tudták, mi rejtezik odakint. Egy metró aluljáróban tűz ütött ki, és az emberek egymást eltaposva igyekeztek a saját bőrüket menteni, hátrahagyva a lassúbbakat és az idősebbeket. A valaha biztonságos otthonokat feldúlták a kis falvakban is.

-Nee!!! – ordított fel Miko, majd kipattant a szeme és zihálva ugrott fel üléséről. Az orrából dőlt a vér. Amikor kitisztult a látása, akkor vette észre, hogy Nesca is felállva kiabál a vezérrel, aki meglepetésében elengedte Miko karját.

-Hát, ez nem esett jól – hanyatlott vissza a fiú a székre, de közben megtántorodott és a földre zuttyant.

Roanoke és Nesca karjánál fogva megemelték és visszaültették az ülőalkalmatosságra. Ő azonban továbbra sem tért magához.

-Mit művelt vele? – kiabált dühtől remegő hangon Nesca.

-Semmit – felelte a vezér higgadtan. De hangjában mintha enyhe bizonytalanság csengett volna. – Ő művelte saját magával. Nem befolyásolhatom, amit lát vagy amit érez. Csupán megnyithatok egy-két kaput segítségül.

Nesca csak fél füllel hallotta, mit mond a vezér. Két tenyerét Miko feje, majd arca fölé emelte. Roanoke is ott guggolt felettük és figyelt. Nesca szemét lehunyta és alig hallhatóan mormogott valamit. Miko nehézkesen kinyitotta a szemeit, majd óvatosan felült.

-Köszi – mondta Nescának.

-Nincs mit – szólt a lány szinte suttogva. – Még így sem vagyunk kvittek – kacsintott.

Miko visszaült a „székre”.

-Mit akart ezzel elérni? – kérdezte a vezértől. Ő szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna, Miko felállt és kisétált a helyiségből.

A szomszédos barlangszobában aztán összekuporodott egy sarokban, fejét két tenyerébe hajtotta és nem mozdult.

Nesca utánament. – Mit művelt veled? – kérdezte csendesen.

A fiú nem felelt. Rövid idő elteltével mégis megszólalt: - Egyre csak suttognak. Mormolnak. Imádkoznak. Egyre többen vannak. Nem bírom már hallgatni. – Haját túrta. Nescának az jutott eszébe, úgy fest a fiú, mint aki kezd megtébolyodni.

Miko tarkóját fogva ücsörgött tovább, és testével enyhén előre-hátra billegett.

Nesca kiviharzott a teremből és visszasietett Olméhoz.

-Árulja el, mit művelt vele! – szólt emelt hangon.

-Semmit. Az én egyik fő képességem, hogy a valóságot láttatom az emberekkel. Úgy látszik, ő mégsem viseli olyan jól, mint hitte. De tudnia kellett, miért akar meghalni.

Nesca idegesen az asztalra csapott, majd utasító tekintettel Roanoke-ra nézett és kiviharzott a teremből. Roanoke némán követte.

-Mi történt? – faggatta a fiú. Bár sejtette ő is.

-Nem tudom. De Miko nagyon kiborult. Csupa rossz dolgot láthatott és érezhetett, csupa fájdalmas dolgot. Azt mondja, suttognak, imádkoznak. Rettegő embereket hall. Érzi, amit éreznek.

-Akkor a Földön is nagy a gáz már – állapította meg a fiú.

-Igen. És nem tudom, hogy a saját népünk tagjaitól kérhetünk-e segítséget. Most már nem tudom, hogy bízhatunk-e bennük egyáltalán.

-Bízhattok – lépett a helyiségbe Olme. – Ti és mi ugyanazért harcolunk. Éppen ezért fel kell készülnünk mindenre. Tudnunk kell, mivel állunk szemben. Tudnunk kell, mit veszthetünk vagy nyerhetünk.

Nesca nem szólt semmit. Az járt a fejében, hogy akkor legalább egymást nem kellene bántaniuk. De ez az állítólagos vezér elvette Miko hitét és most nem tudta, mi lesz, hogyan folytatják a harcot. De mélyen legbelül érezte, hogy a vezérnek igaza van.

Mire Nesca és Roanoke aludni tért, Miko már békésen pihegett a sarokban, ahová korábban kuporodott.

Éjszaka azonban többször felült, és kattogtak a fogaskerekek az agyában. Próbálta összerakni a képeket és az érzéseket. És azon rágódott, hogy vajon mi lehet Anitával, és mi lehet édesapjukkal, és a barátaival. Jól vannak-e, vagy történt-e velük is valami szörnyűség. Mennyire jó lenne most a barátaival focizni. Milyen jó lenne azért izgulni, hogy hogy sikerülnek a dolgozatai.

Órákkal később a kimerültségtől végül mégis mély álomba zuhant.

Másnap reggel, mire Nesca és Roanoke felébredtek, Mikonak már hűlt helye volt.

Nesca álmos szemei azon nyomban kipattantak, és kirohant a helyiségből. Meg sem állt addig, amíg ki nem ért a barlangrendszerből a friss levegőre.

-Miko! – kiáltozott az erdő irányába. – Miko, gyere elő! Kérlek! Kérlek! Nem veszíthetlek el újra. Most, amikor végre megtaláltalak. Amikor annyi mindent átéltünk már! - Semmi válasz. – Miko! Ezt együtt kell végigcsinálnunk. Nélküled nem fog sikerülni. Tudod, hogy nem véletlen, hogy idekerültél. Feladatod van. Én egyetértek veled. Nagyon fontos vagy. Az emberiségnek, a mi világunknak és… és nekem is. – Nesca fel-alá sétált, benézett minden fa és bokor mögé. Minden zörrenésre megpördült, hátha bajtársát látja valahol kuporogni. De a fiú nem került elő.

-Miko, gyerünk, szedd össze magad! Sokkal erősebb vagy te ennél! – szólt a lány parancsolóan.

Miko azonban a füle botját sem mozdította. Ott kuporgott egy fa tetején, a sűrű lombkorona védelmezően takarta el a fürkésző tekintetek elől.

Amikor Nesca már teljesen átfagyott, és több mint egy óra hosszat kereste a fiút és könyörgött neki, feladta és visszavonult a jó meleg, fedett barlangszobába.

-Nem találtad meg? – érdeklődött Roanoke.

-Nem, nyoma sincs sehol - csóválta a lány a fejét. – Egyszerűen nem értem. Hová tűnhetett? Illetve… azt megértem, hogy miért ment el. Én tizenöt éven át bujkáltam. Nem akartam, hogy bárki is lásson. Nem akartam kommunikálni senkivel.

-De most, ilyen időkben ezt nem teheti meg a srác. Szükségünk van rá, és ezt ő is tudja. Be fogja látni. – Roanoke vigasztalóan átkarolta a lány vállát.

-Hjaj, remélem – sóhajtott Nesca, és a fiú vállára hajtotta a fejét.

Nesca egész nap folytatta a keresést. Folyamatosan kint mászkált a környéken. Meditálni nem mert, Roanoke pedig nem volt elég ügyes az efféle kutatásokban.

Az erdőbe azonban ő is Nescával tartott és segített bejárni minden zegzugot, végignézni minden fát és fűcsomót.

Miko alig érzékelt valamit a külvilág rezdüléseiből. Fázott ott a fa tetején ücsörögve, éhes, szomjas és kimerült volt, de ennek egyáltalán nem volt tudatában. Csak ült ott, és egyre ugyanazok a rémképek peregtek a szeme előtt. És újabbak és újabbak. Az emberi gyarlóság, gonoszság rémképei. A Föld, ami egyértelműen pusztulásra ítéltetett mára. Miért kellene megmenteni?, gondolta. Mi értelme lenne? Igaz, elveszíti a családját, a barátait, ha megsemmisül a világ. Igaz, nyoma sem marad mindannak, amit az ember annyi évszázadon át felépített. De megéri. Igen, határozottan megéri. Véget ér ez a sok szenvedés, és a szerettei is biztonságban lesznek. Véget ér ez a mérhetetlen sok fájdalom. Az embereknek nem kell többé rettegniük. Nem kell félniük már, hogy szeretteikre támad egy pszichopata, vagy egy bankrabló. Nem kell rettegniük, hogy éhen halnak, hogy nem lesz elég a fizetésük. Nem kell harcolniuk. Nem kell tűrni mindent ott, ahol egyre több a rossz és mára már alig maradt jó. Pusztuljon hát az a kis jó is, megéri az áldozatot. Végre béke lesz. Mindenki békésen alhat. Mindenki jó helyre kerül. Csak hagyni kell, hogy Arno és a fia bevégezze a dolgát. Mi sem egyszerűbb ennél.

Fel sem tűnt Mikonak, hogy dühtől tajtékzó gondolatai miatt ismét eleredt az orra vére. Félig transzban kuporgott a faágon, mozzanatlanul.

Alkonyodni kezdett.

Nesca valami oda nem illő neszre lett figyelmes. Csöpp-csöpp-csöpp. Valami csöpög. De nem esik az eső. A hang irányába vette útját. Legjobb képessége szerint kiélesítette látását és a hang forrását fürkészte tekintetével. Végül meglátta. Valaki ült fent a faágon. Nesca nem merte megszólítani. Csendben felmászott hát a fára, és amikor felért, Mikoval szemközt letelepedett egy másik ágra. Miko fel sem nézett, noha homályosan tudatában volt, hogy már nincs egyedül. Kissé úgy festett, mint egy autista kisfiú, aki képtelen kommunikálni a külvilággal, viszont sokkal mélyrehatóbban átlátja a nagy összefüggéseket.

Nesca lassan, óvatosan a fiú karjára tette a kezét. Miko enyhén felemelte az állát, de nem nézett fel.

-Nem… nem érek rá éppen – motyogta önkívületben.

-Dehogynem. Miko, be kell mennünk. Hideg van, és biztosan éhes vagy. Na, indulás – parancsolta anyáskodóan, de a fiú továbbra sem reagált. Nagyon is tudta, mit érez most. Átérezte minden porcikájában.

Úgy döntött, ha Miko nem megy le, akkor ő is ott marad vele. Segíteni képtelen volt. De ott volt vele. Vele, az egyetlen igaz barátjával. Csak ült mellette némán, amíg fel nem kúsztak az égre ismét az ikermeteoriták. És azután is.

Roanoke reggel kiment hozzájuk. Tudta, hogy Nesca merre van, mert olyan erős kapocs fűzte össze őket, hogy érezte jelenlétét. Ezért nem zavarta őket egész éjjel. Helyette terveket kovácsolt magában. Egész éjszaka azon töprengett, hogy Arno mit tervezhet. Mi lehet a következő lépése a sakkjátszmában. És hogy ők mit tervezzenek. Túl sokra nem jutott, de néhány jó ötlet azért felmerült fejében.

Odaért a fához, ahol Nescáékat sejtette. Nesca a földön térdelt előrehajolva. Roanoke nem értette, mi történhetett, ezért odafutott, hogy kiderítse.

-Elvesztette az eszméletét. Egyszer csak lezuhant a fáról, és azóta meg se mozdult. Mindent megpróbáltam már – zihálta a lány. Miko orra, álla, ruhája és körülötte a fű csupa vér volt. Nem moccant. Úgy festett, mint aki már nem is él. Arca falfehér volt.

-Engedj ide – tolta finoman odébb Roanoke a lányt. Bal kezét tenyérrel lefelé végighúzta Miko fölött, a feje búbjától a talpáig. Azután fülét a mellkasára tette. – A szíve még ver. De nem AKAR magához térni.

Nesca Miko homlokára tette a kezét.

-Miko! Figyelj rám! Fogd már fel végre, hogy szükségünk van rád! Nem adhatod fel éppen most! Szó se lehet róla, nem engedem. Kelj fel azonnal! Nem hallod?!

Miko szemhéja mintha enyhén megremegett volna. Nesca folytatta. – Ezt mind tudtad eddig is. Tisztában voltál vele, milyen a világ. Hiszen benne éltél. Mégis küzdöttél. Harcoltál mindvégig akkor is, amikor nem láttál kiutat. Nem így van?

Miko azonban továbbra is úgy feküdt ott, mint egy darab fa.

És akkor az erdőt irtózatos robaj rázta meg. A föld szédült táncba kezdett. Nesca egy fának esett. Roanoke megpróbált utánakapni, de elkésett. Őt a következő rengés csapta teljes erőből a földhöz. Levegő után kapkodott. Nesca feje vérzett. Azt gondolták, Arno újra rájuk talált és beveti az eddig is jól bevált módszerét. De akkor a fák rejtekéből lassan kibontakozott valami. Vagy valaki. Nesca sosem látta még, de tudta, ki ő. Érezte.

Miko úgy pattant fel fektéből, mintha rugóra feküdt volna. Szeméből olyan düh áradt, amilyet még sosem láttak rajta.

Az alak nem mozdult. Egy helyben állt és merően bámulta a három fiatalt.

Majd magasba emelte két kezét, lassú mozdulatokat írva le az ég felé, mire egy egész csapat varjú jelent meg az égbolton. A madarak sötétségbe borították az eget. Majd az alak tett egy újabb kézmozdulatot, mintha vezényelne, ezúttal Nescáék felé, és a varjak támadásba lendültek.

-Nee! – kiáltotta Nesca, kezeivel védve arcát a madarak éles csőrének döféseitől. Roanoke meglegyintette a kezét, és a madarak – mintha egy láthatatlan ostor csattant volna rajtuk – félkörívben suhantak vissza, fájdalmas károgások közepette.

Éjfekete tollak szállingóztak közöttük.

Miko mozdulatlanul állt. Majd lassú léptekkel elindult előre, mit sem törődve a madarak csípéseivel az arcán, a kézfején.

Az alak láthatóan hátrahőkölt – meglepődött.

-Tudtam, hogy eljössz – szólalt meg Miko.

Nesca boldog volt, hogy Miko magához tért, ugyanakkor teljesen kétségbeesett, hogy mit művel a fiú. De nem mert megszólalni.

-Hát igen. Több dologban hasonlítunk, mint hinnéd – felelte Morto.

-Tévedsz – válaszolt Miko. - Egy cseppet sem hasonlítunk.

-Fogadjunk? – kérdezte Morto provokáló hangon. Majd újabb csapást mért a három fiatalra: egy egész sáskahadat zúdított a nyakukba a semmiből.

Nesca és Roanoke ijedten hessegették el a zúgva repülő kis szörnyetegeket. A sáskák nem közönséges rovarok voltak. A növények cseppet sem érdekelték őket, helyettük Nescáékat célozták: ruháikat tépték, hajukba csimpaszkodva haraptak. Miko – ügyet sem vetve rájuk –még közelebb sétált Mortohoz. Úgy érezte, többé már semmitől sem fél.

Morto is közelebb lépett. Arcán elégedett derű jelent meg és elkapta Miko karját.

Miko újra azt érezte, amit egykor ágyában fekve: hogy azon nyomban megfullad, és előtör minden rossz emlék, minden fájdalom, minden negatív érzés.

Morto azonban néhány másodperc elteltével váratlanul elengedte a fiút és zihálva roskadt össze.

-Mi a franc volt ez? – nyögte. Lassan felegyenesedett. Még dühösebb volt, mint eddig, de Miko a szemében valami rémületfélét vélt felfedezni.

-Mint már mondtam, tévedsz. Egy cseppet sem hasonlítunk. Ráadásul te sokkal gyengébb vagy – válaszolt Miko higgadtan.

Morto egy dühödt ordítás közepette megpördült saját tengelye körül, miközben két kezével úgy suhintott, mintha a levegőt akarná egy láthatatlan karddal kettészelni.

Nesca és Roanoke ekkorra – miután rengeteg sáskát eltapostak és elzavartak – Miko mellé értek. Tenyerüket előretartva védték magukat és egymást a várható ártásoktól. Kezeikben halványkék szikra villódzott. Miko továbbra is higgadtan és mozdulatlanul állt ott.

Morto egy újabb csapással vörös izzást zúdított rájuk. Roanoke tenyeréből kilövellt a kék fény és eltalálta Mortot. Az energia a gonosz fiú halántékát érte. Ő ettől kissé megtántorodott, de egy kis égésnyomtól eltekintve más baja nem esett. Fokozott dühvel legyintett egy jókorát, és egy újabb vörös villanást küldött támadója felé. Roanoke előreugrott, de lassú volt, nem tudta időben kivédeni az ártást. A vörös fénynyaláb végigszántott a mellkasán.

A vágás nyomán vér serkent és a fiú térdre rogyott, majd elterült a sáskáktól hemzsegő földön.

-Nee! Ez nem lehet! – ordította Nesca, és tehetetlen dühében óriási erejű kék lángokat vágott Mortohoz. A fiú azonban ügyesebb volt: vörös lángjával még időben hárította a felé küldött átkokat. Nesca könnyeitől alig látva sebtében Roanoke fölé hajolt és gyengéden megfordította a fiút. Majd miután látta, hogy már nem mentheti őt meg, hangos zokogásban tört ki. Még ha meg is tanulta, hogyan kell gyógyítani, már túl késő volt.

Néhány másodperc után felállt, mintha egy láthatatlan erő húzta volna magával, és már száguldott is Morto felé. Miko elkapta a karját, és bár érezte, hogy ekkora erővel még sosem találkozott, sosem taszította még semmi ennyire a mélybe, nem engedte el. Sokkal nagyobb gonosz erő járta át a lányt, mint legutóbbi küzdelmük alkalmával, pedig az is borzalmas volt és kis híján végzetesnek bizonyult mindnyájuk számára.

De Miko is megváltozott. Valamiért erősebb lett. Talán a gyakorlás miatt, de valószínűleg leginkább azért, mert már nem érdekelte semmi. Ezúttal sokkal könnyebben sikerült erejét kiterjesztenie. Kitartóan szorította Nesca kezét, egészen addig, amíg a lány szeméről lassan oszlani kezdett a köd.

A lány újfent zokogásban tört ki és kitépte magát Miko szorításából.

Morto eközben érdeklődve figyelt – láthatóan remekül szórakozott.

-Miko, miééééért?? – ordított Nesca barátjának.

-Nem ez a módja – felelte a fiú csendesen, de meggyőzően. – Ő sem akarná ezt.

Abban a pillanatban a vezér és társai kirontottak a barlang-lakból és egy sor irdatlan erejű ártást küldtek Morto felé. Morto pördült egyet és a következő pillanatban már csak hűlt helyét találták.

Úgy látszott, megrettent a hirtelen túlerőtől.

-Miért nem tudtak előbb jönni? – kiabált velük Nesca és visszaroskadt Roanoke mellé.

-Nesca! – szólította meg halkan Miko. – Gyere! – Megpróbálta óvatosan megfogni a lány kezét. Nesca azonban még hamarabb elrántotta a karját. – Hagyj békén! – szólt rá Mikora és gyilkos tekintettel nézett a szemébe.

-Kérlek… - szólt ismét a fiú.

-Hagyj békén, nem érted? – sziszegte. – Menj el! Te tehetsz az egészről! – Azzal újra elsírta magát és elrohant.

Miko szívén ezerszeresére nőtt az ólomsúly. Eddig is úgy érezte, nem kellett volna olyan hülyének lennie, hogy a többieket is veszélybe sodorva nyíltan szembeszáll Mortoval. Az, hogy már nem akar élni, még nem ok arra, hogy a barátait is kinyírassa.

Ráadásul ő tudott volna védelmet képezni. Olyat, amilyet a többiek nem. Bár nem biztos, hogy ez Morto ellen is hatásos lett volna. Hiszen ő nem kőszikla. Habár leginkább olyan. Igen, mint egy kőszikla, amibe beömlött a mocskos esővíz és ettől belülről rohad, gondolta dühösen, gyűlölettel telve.

Bekullogott az ajtón, ügyet sem vetve a kapuban ácsorgó emberekre, akik talán őhozzá szóltak. Szeme sarkából még látta, ahogy Roanoke teste semmivé foszlik a földön.

Azután nem hallott és nem látott semmi egyebet. Bár ne is érzett volna! Azt hitte, rosszabb már nem jöhet. De mégis mindig van rosszabb. Mindig van…

Besétált a „szobájukba” és leült a legtávolabbi, sötét sarokban. Nem tudta, mennyi ideig ült így, amikor Nesca megjelent az ajtóban.

-Hé! – szólt a fiúnak. - Miko! Ne haragudj rám, kérlek.

Miko lassan felnézett.

-Tudom, hogy nem a te hibád. Én csak… én csak…

-De, az én hibám, Nesca. Én is tudom jól.

-Nem, dehogy. Sem te, sem én nem tehetünk róla. És a többiek sem. Csak egyvalaki. És megesküszöm rá, hogy ő megfizet ezért – fejezte be csendesen, de annál eltökéltebben.

A szoba egyik távolabbi szegletében egy darab papír és egy lúdtoll hevert, és egy kis tinta kinézetű üvegcse. Erre kezdték el közösen tervezgetni, hogy mit fognak tenni, hogy felszabadíthassák a rabszolgákat és megmenthessék a világot. De azóta minden megváltozott. Mikot megtörte a világ, Roanoke pedig halott.

Nesca sercegésre figyelt fel. Lassan felnézett.

A penna egy láthatatlan kéz által karistolva írt egy papírdarabra. Óvatosan közelebb sétált, hogy megnézze, mi történik.

„Ne bánkódj. Szeretlek. Harcoljatok! Roanoke”

Ez állt a papíron. Nesca értetlenül bámulta a leírt szavakat. Újra meg újra elolvasta őket.

Lassan Miko is odabotorkált és megnézte, mi történt.

A papír láttán hevesen megölelte a lányt, aki újra sírni kezdett. De lassanként megnyugodott, majd álomba merült.

Miko azonban most sem aludt. A távoli sarokból nézte, hogyan forgolódik a lány álmában és nagyon fájt érte a szíve.

Másnap reggel Nesca úgy érezte, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna. Ezerszer újra és újra lejátszódtak lelki szemei előtt az előző nap borzalmas eseményei.

Talán még éjszaka van. De nem, már reggelnek kell lennie. Érezte, hogy már reggel van. De látni nem látta: koromsötétség honolt körülötte. Csendben felkelt, és óvatosan, hogy ne ébressze fel a többieket, kiosont a barlang-lakból.

Ahogy felnézett az égre, az egyértelműen az ő hangulatát tükrözte. A sötét égboltot vérvörös és sötét narancsszínű foltok tarkították. Az ikermeteoriták nem keltek fel.

Visszasietett, hogy mégis felébressze Mikot.

-Miko! Ébredj! – rázta meg óvatosan a fiút. Mikonak azonnal kipattant a szeme és felült.

-Mi történt? – kérdezte feszülten.

-Valami nagy baj van. Gyere, megmutatom.

Kisiettek a szabadba, és Miko is döbbenten tapasztalta ezt a félelmetes változást.

-Te jó ég! Arno már a Napot is eltakarta tőlünk?

-Attól félek, igen. Márpedig úgy még sokkal nehezebb lesz minden. A harc, a védekezés, minden…

A többi ember is kisereglett és rettegve suttogtak-beszélgettek, és az égre mutogattak.

-Ez már tényleg a vég kezdete – sétált oda a fiatalokhoz Olme, a vezér. – Nincs vesztegetnivaló időnk.

-Egyetértek – vágta rá Nesca.

-És hogy érzed magad? – lépett oda a lányhoz Leila.

Nesca válaszképpen haloványan bólintott, hogy minden rendben vele, de egyebet nem tudott mondani.

-Hozzá kell látnunk a csapatszervezéshez és a tervek kovácsolásához – közölte Olme.

-Vagy üssünk rajtuk most. Lehet, hogy nem győzhetünk, de meg kell próbálnunk mindent, amit megtehetünk – felelte Nesca eltökélten.

-Megértelek, lányom – tette Olme nyugtatásképpen a kezét a lány vállára. – Hidd el, mi is alig várjuk a napot, amikor megütközünk velük és véget vethetünk ezeknek a borzalmaknak. De nem tehetjük. Tizenhatan vagyunk összesen, ha jól számoltam. Ők pedig több százan lehetnek. És nem hiszem, hogy a barátod képességei segítségünkre lehetnek. A velejéig gonoszak ellen valószínűleg nem hat Miko ereje. A biztos halálba rohannánk. Én nem vagyok hajlandó ilyen módon feláldozni népünk maradékának életét. Ezt meg kell értened.

-Maga értse meg, hogy nincs más esélyünk. Ha nem kelnek fel az ikermeteoriták, elpusztulnak a növények, majd az állatok, mert nem jutnak táplálékhoz. Így mi is hamarosan éhen halunk. Biztosan itt akarnak várni, amíg Arno rajtunk üt és mindnyájunkkal végez, majd elpusztítja mindkét világot? – Nesca már szinte harsogott. Indulattól vezérelt hangja el-elcsuklott olykor. – Hiszen épp az imént mondta, hogy nincs vesztegetnivaló időnk!

-De nem indulunk háborúba. Még nem!

-Ez az utolsó szava?

-Ez.

-Rendben.

Nesca beviharzott „szobájukba” és sietve összepakolta azt a néhány holmit, amit útja során mindig magával vitt. Egy kevéske élemet is bedobott a kis, levelekből és virágszárakból font táskába.

Miko utána rohant.

-Mit csinálsz? 

-Megkeresem Arnot és Mortot. És megölöm őket.

-De nem indulhatsz el egyedül.

-Dehogynem.

-Nem, mert veled megyek.

-Jó, gyere – felelte Nesca, és úgy érezte, hogy valójában ha Miko nem akart volna vele menni, erőszakkal is magával vonszolta volna. Hiába tudta, hogy a fiú nem tehet semmiről, mégis neheztelt rá Roanoke halála miatt és azt kívánta, a fiú igenis tartson vele és segítse őt, ez a minimum.

Néhány perc múlva búcsú nélkül nekivágtak az ismeretlennek.

Miko sejtette, mi dúl Nesca lelkében, és egyetértett azzal, hogy azonnal cselekedniük kell.

A hosszas tervezgetéssel csak azt érik el, hogy Arnoéknak idejük lesz felkészülni, és közben mindent lerombolnak, ami még esetleg megmaradt.

És talán a Föld sem bírja már sokáig. Borzalmas lehet ott is a helyzet.

-Na és merre induljunk? – kérdezte útközben Miko.

-Amerre visz a lábunk. Arno tudja, hogy őt keressük, és meg fog találni.

-Rendben.

Napokon át bandukoltak, meneteltek, de életnek semmi nyomát nem lelték. Kimerültek, éhesek és szomjasak voltak és fáztak is. A kegyetlen, fagyos időjárás nem volt tekintettel a kint alvókra.

-Biztos vagy benne, hogy Arno megkeres minket? – tette fel a kérdést egyik este Miko. Talán akkor szólaltak meg aznap először. Nesca gyásza olyan mély volt, olyan friss, hogy egyelőre képtelen volt kommunikálni.

-Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos.

-Helyes – felelt a fiú. – Azt szeretném még tudni, hogy mi lehet az, amit Arno annyira keres. Mi lehet az a kincs, amiért a rabszolgákat hosszú ideje dolgoztatja.

-Ez engem is nagyon érdekelne. De sajnos a fejébe nem merek belenézni még egyszer.

-Ne is tedd.

-A kincs talán valami olyasmi, amitől még erősebb lesz. Valami, amivel könnyedén uralhatja a világot.

Hamarosan álomra hajtották fejüket egy fa tövében. Miko többnyire őrködött, fülelt, mert még mindig elég volt neki az a néhány óra alvás, bármilyen kimerült is volt.

Éjjel azonban – már amennyire tudták, hogy éjjel van, mert egyre inkább lehetetlen volt megállapítani – furcsa neszre figyelt fel.

Talpra szökkent és a zaj forrását kereste tekintetével. Nesca is felriadt és Miko ijedtében ugrott egyet, ahogy a lány megfogta a karját a sötétben.

-A szívbajt hozod rám – közölte.

-Bocs.

-Valami vagy valaki jár itt.

-Igen, szerintem is. – Nesca fellobbantotta tenyerében a Roanoke-tól tanult módszerrel működő kis kék lángot, és megpróbálta megvilágítani a közeli tájat, mert enélkül az orruk hegyéig sem láttak.

-Újra ketten, mint a régi szép időkben – suttogta Nesca.

-Na igen. Várj! Arra! Valaki elfutott ott! – mutatott a fiú enyhén balra. Fejében hirtelen táncot járt az összes régen látott horrorfilm, és nem igazán akaródzott neki megnézni, mi szaladt el előttük.

De Nesca már el is indult arrafelé, és nem hagyhatta magára.

Óvatosan lépkedtek, hogy nem tudassák az illetővel akaratlanul, hogy jönnek, és mert folyton-folyvást belegabalyodott lábuk egy-egy növénybe, ami igencsak megnehezítette a sötétben osonást. Az árny újra és újra felbukkant egy-egy századmásodpercre, majd ismét eltűnt. Kitartóan követték.

-Aú! – kiáltott fel Miko, mert elbotlott egy kidőlt fa ágában és előrezuhant. És csak gurult és gurult, lefelé a lejtőn. Nesca – nem foglalkozva azzal, hogy észrevehetik őket – utána iramodott.

-Miko! Merre vagy? – rohant lefelé, de a fiút sehol sem látta. Végül mégis megpillantotta: jóval lentebb feküdt egy gödörben. Bizonyára megütötte magát.

Oldalazva lesietett a domboldalon, de mielőtt a fiú fölé hajolt volna, meglátta: rájött, hogy megtalálták, amit kerestek.

A domb aljában egy irtózatos sereg menetelt szigorúan rendezett sorokban. Gyilkos katonák.

-Jól vagy? – hajolt le Nesca Mikohoz és a karját megmarkolva felsegítette.

-Kösz, jól – simogatta a fiú sajgó hátát és tomporát. – Úristen, mik ezek?

-Arno serege – suttogott Nesca. A több száz „katona” rendületlenül menetelt előre. Valószínűleg parancsot kaptak valamire.

-Mi a franc… - kezdte Miko, de benne rekedt a szó. – Ezek nem emberek – nyögte elfúló hangon.

-Hogy érted ezt? – vonta össze Nesca kétkedően a szemöldökét.

-Hát te nem érzed? Nincs lelkük. Ezek lélektelen szörnyszülöttek.

-Úgy érted, nem is gonoszak, hanem egyáltalán nincs lelkük?

-Ezt mondom, igen. Mintha robotok lennének. Mostanában… mostanában valahogy egyre erőteljesebben érzek érzéseket, érzeteket, ami eddig minden lényt jellemzett, akivel találkoztam. De náluk semmit nem érzek. Mintha… olyanok, mint a robotok, igen…

A hátuk mögött megmoccant valami.

-Mi a… ááá… - kiáltott Nesca, és Miko is hasonlóképpen vélekedett, amikor a surranó árny a hátuk mögé lopózott, megragadta őket és hatalmas erővel mindkettejüket a mélybe dobta. Ők csak gurultak a lejtőn, és egyenest a sereg lábai előtt landoltak.

-Gyere! – rántotta félre Mikot a lány, mert kis híján eltaposták őket. A katonák nem vették észre, hogy ott vannak, rendületlenül meneteltek tovább.

Akkor azonban az árnyék egy jól irányzott ugrással utánuk vetette magát. És már látták az arcát. Morto volt az.

-Tudtam, hogy megtalállak – sziszegte Nesca fogait csikorgatva.

-Hé, fiúk! – kiáltott Morto a katonáknak. – Fogtunk két jómadarat!

A lélektelen emberek egyszerre fordították arra torz arcukat, majd lapátkezeikkel megragadták a két fiatalt és a magasba emelték őket.

-Vigyétek őket a Főúrhoz! – parancsolta Morto.

Nesca és Miko hiába kapálózott, hiába próbáltak ellenállni, semmit sem tudtak tenni. Nesca rúgta-ütötte fogva tartóit, ahol érte, de azoknak ez meg se kottyant.

Egy poros, piszkos raktárszerű épületbe cipelték és ott a földre dobták őket. Hátukat fájlalva ültek fel.

Ahogy szemük hozzászokott a félhomályhoz, felfedezték, hogy rajtuk kívül még sok ember van a helyiségben. Azok barátságtalanul mérték végig őket tekintetükkel.

-Jó napot! – köszönt Miko.

Egy magas, sovány férfi lépett eléjük. Úgy negyvenéves lehetett, de a szeme alatti karikák és ráncai hatására legalább tíz évvel többnek látszott.

-Kik vagytok? – tudakolta a férfi.

-Foglyok. Csakúgy, mint maguk, ha jól sejtem – válaszolt Miko. – Hogyan kerültek ide?

-Azok, akik ellenszegülnek a Főúrnak, itt végzik. Nem bíznak abban, hogy tudnak minket irányítani. Már rabszolgáknak sem vagyunk jók. Ezért bezártak ide. Hogy ezután mi következik, jobb, ha nem tudjátok.

-Nem próbáltak meg elmenekülni? – tudakolta Nesca.

A férfi keserűen felnevetett. – Semmi értelme nem lenne. A birtok hatalmas, és vagy az őrök, vagy a Főúr, vagy a fia azonnal kiszúrja a menekülőket. Sokan megpróbálták már. Láttuk. – Tekintette elhomályosult és elfordította a fejét.

-Beel neje is a menekülők közt volt – tette hozzá egy idősebb nő. – Nem tudtunk nekik segíteni.

-Meghaltak? – tudakolta Miko csendesen.

-Rosszabb.

Ekkor azonban csevegésüket félbeszakította a suhogva kitáruló ajtó.

-Fogd őket – mutatott Arno egyik szolgálója egy férfira és egy fiatalabb nőre. - És őket is!- parancsolta Nescára és Mikora mutatva. A „nem ember” megragadta egyiküket, társai pedig a többieket, és kicipelték a helyiségből.

A tájat fák keretezték odakint. Az erdő sűrűjébe cipelték a négy foglyot, majd gyors mozdulatokkal egy fához kötözték őket.

-Mi lehet az az épület? – bámulta Miko a nem messze lévő, hosszúkás, göcsörtös falú kőépületet.

-Nem tudom, Miko – felelte Nesca. – De valahogy most ez érdekel a legkevésbé – nyögte, ahogy megpróbálta kiszabadítani magát a kötelek szorításából. Azon agyalt, vajon milyen módszerrel, melyik tanult vagy nem tanult képességgel tudná meglazítani vagy elvágni a köteleiket. Nem sok ideje maradt azonban ezen gondolkodni, mert akkor eléjük lépett az, akivel annyira várták a találkozást, remélték, hogy rájuk talál és végezhetnek vele: Arnoval. De a helyzet közben megváltozott. Nagyon úgy tűnt, hogy nem sok esélyük van rá, hogy legyőzzék. Őt, a fiát és egy egész hadsereget.

Ha Arnot és Mortot sikerülne kinyírni vagy legalább elvenni az erejüket, a katonák valószínűleg nem támadnának. Hiszen egyértelműen ők irányítják ezt a hatalmas sereget, morfondírozott Miko egy pillanat törtrésze alatt.

-Tudtam, hogy eljöttök – sziszegte Arno fekete csuklyája alól.

-Tudtuk, hogy tudni fogod – vágta rá Nesca ellenséges hangon.

-Mégis egy fához vagytok kötözve – tárta szét Arno tanácstalanul két karját.

-Mégis megölünk – harsogta a lány.

Arno mély, gurgulázó hangon felnevetett.

-Igazán? Becsülöm a bátorságodat. De más módja is van annak, hogy győzz. Állj át az én oldalamra. És akkor a barátodat is szabadon engedem. Elvégre… rokonok vagyunk.

Nesca gúnyosan elmosolyodott, bár csuklójába és bokájába fájdalmasan bevágtak a köréjük tekert kötelek. – Körülbelül annyira látom értelmét veled egyezkedni, mintha egy kobolddal alkudoznék. És én sajnálom a legjobban, hogy rokonok vagyunk – sziszegte a férfira.

-Meg fogod te még gondolni magad. Tudom, mert láttam – válaszolta a Főúr higgadtan.

-Igazán? Erre ne vegyél mérget! – Nesca arca úgy festett, mintha menten felrobbanna a dühtől. – Vagy tudod, mit? Inkább vegyél! Jó sokat! – Arno nem méltatta válaszra.

-És te… gyenge kisfiú – fordult most Mikohoz. – Tényleg azt hiszed, hogy lehet esélyed? A te jövődet is láttam. Nem bírod már sokáig. A te képességed a legszörnyűbb átok, amit bármilyen lény birtokolhat. Pláne, ha túlteng benne a jóság.

-A jövőt mi alakítjuk – felelte Miko. – És én mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik.

-Ezt el is hiszem, kisfiú – szólt Arno továbbra is higgadtan. – De hát az vajmi keveset nyom majd a latban. Ti emberek azt hiszitek, képesek vagytok bármire. Csodát tenni… Nevetséges – kacagott fel újra a Főúr. Ettől a kacagástól égnek állt Miko karján a szőr.

-Morto! – szólt kissé emeltebb hangon Arno. Fia abban a minutumban megjelent mellette, mintha a semmiből érkezett volna. Útvonalát fekete porfelhő kísérte, mintha egy sötét forgószél robbant volna oda közéjük.

-Reméltem, hogy még találkozunk, amíg életben vagytok – mosolyodott el ő is.

-Remény? – nevetett fel Nesca. – Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtad. Ez a fogalom számodra teljesen idegen lehet.

-Valóban – vakarta meg állát a fiú. – Most, hogy mondod… De azt hiszem, a te számodra is. Miután a kis szerelmedet már hiába várod vissza. Nem akarsz inkább te is utánamenni?

Nesca érezte, hogy féktelen dühbe gurul. Akkora erő gyűlt fel benne, hogy a kötelek egy szempillantás alatt leégtek róla. Talpra szökkent és közvetlenül Morto elé állt, farkasszemet nézve vele. És behúzott neki egy hatalmasat.

Morto az ütéstől kissé hátratántorodott, és kikerekedett szemmel, döbbenten bámult a lányra.

-Erre nem számítottál, mi? – dühöngött a lány, némi csekély elégtételt érezve legbelül.

-Ne nevettess – fintorgott Morto. – Emberi módszerekkel próbálsz nekem ártani?

-Tudom, hogy halálra verni nem tudlak. De azért jólesett – mosolyodott el Nesca. – És egész szép kis monoklira tettél szert.

A Főúrra eközben nem is figyeltek. A lélektelen sereg néhány tagja újabb foglyokat kötött a fához: egy hét-nyolcéves kinézetű kisfiút és édesapját, egy harmincas évei elején járó, megtört férfit, egy idősebb nőt és egy tizenéves lányt.

-Morto, éhes vagy? – fordult Arno a fiához.

-Miazhogy! – vigyorgott Morto, majd forgószél módjára odasuhant a foglyokhoz, akiknek néhány pillanat múlva csak a jajgatását, könyörgéseit hallották. A kisfiú felsikoltott. – Nem kapok levegőt! Megfulladok! – kiabált kétségbeesetten.

Mire Nesca kiszabadította Mikot – ami mindössze néhány másodperc lehetett -, a sikolyok és kiáltások elhaltak és néma csend ült a tájra.

Morto komótos léptekkel visszasétált apjához.

Nesca elborzadva bámulta az áldozatokat, és legszívesebben bömbölve zokogott volna, de igyekezett ezt nem láttatni. Miko a döbbenettől nyelni sem bírt.

-Hogy tehetted ezt, mocsok? Ártatlan emberek voltak! Gyerekek! – ordított Nesca torkaszakadtából.

-Ezek? Ártatlan emberek? Szörnyű tettekre képesek ezek. Nem is hinnéd, mikre. A kicsik pedig még rosszabbak lesznek, mire megnőnek. Egyre fejlettebbek. Ráadásul szükségem van az energiára. – Morto körvonalai koromfeketén izzottak. Annyi erőt merített ebből a néhány emberből, hogy még ezerszer félelmetesebbnek tűnt, mint ez idáig. Miután minden lelkierejüket, minden akaratukat elszívta, testük nem bírta a sok szenvedést, és holtan csuklottak össze. Nesca, borzasztó erőt érezve magában, egy pillanat alatt elkapta Miko karját és suhanni kezdtek a fák közt, olyan őrületes sebességgel, hogy Miko gyomra teljesen felkavarodott.

-Hová megyünk? – kérdezte a fiú szinte kiabálva, hogy Nesca meghallja a szél fütyülése közepette.

-El innen! – válaszolt Nesca. – Nem tehetjük ezt! Hülye voltam és elvakult. Nem lehetek ennyire önző. Ha most megöletjük magunkat, a világ attól még nem jön rendbe, és ezt a sok ártatlant mind veszni hagyjuk. Más ötlet kell – zihálta a lány.

A következő, amire emlékeztek, mindössze annyi volt, hogy valami teljes erőből szembeszáguld velük és akkorát taszít rajtuk, hogy úgy érzik, a mellkasuk a hátuk túlfelére kerül. Azután se kép, se hang.

Újra egy sötét, nyirkos, kongó raktárépületben tértek magukhoz.

Nesca köhögve-prüszkölve felült a porban. Hörögve szívta magába az éltető levegőt. Mellette egy alak hevert, mozdulatlanul és piszkosan.

-Miko! Ébredj! – kezdte el Nesca rázni a fiút. – Kelj fel! Kérlek! – Egyre hevesebben rázta.

A fiú, szintén hörögve, fuldokolva, lassan ülő helyzetbe tápászkodott.

-Hol vagyunk? – kérdezte elfúló hangon.

-Nem tudom. De azt hiszem, ez az az épület, ami téged annyira érdekelt.

Miko hátán végigfutott a hideg.

-Ajjaj…. Ennyire azért nem voltam rá kíváncsi. Ez egy szörnyű hely. 

-És mi nem az manapság? – sóhajtott Nesca.

-Nem… úgy értem, azért furdalta az oldalamat, hogy mi lehet ez a hely, mert úgy éreztem, itt valami nagyon nem stimmel.

-Nahát, tényleg? Na jó, nézzünk körül – fejezte be a lány a gunyoros megjegyzéseket.

Az épület hosszú, sötét folyosókból állt, ablakok nélkül. Nem mintha az ablakok bármiben is segítségükre lehettek volna így, hogy odakint is éjjeli sötétség honolt.

Nesca meggyújtotta tenyerében a kis kék lángot, és útnak indultak.

Miko úgy érezte, valami hívogatja az egyik irányból.

-Arra menjünk! – mutatott jobbra.

Elindultak a szerteágazó folyosókon a Miko által mutatott irányba. A folyosó vége felé közeledve feltűnt nekik, hogy valamiféle zöld izzás öleli körül a következő termet.

-Oltsd el!- suttogott a fiú a lány tenyerében pislákoló kék lángocskára nézve.

-Oké – suttogott Nesca is.

Beértek a terembe.

Miko álmában sem hitte volna, hogy valaha ilyet fog látni.

Különös, gömbölyű, óriási lombikokra hasonító edények sorakoztak a helyiség két oldalán rendezett egymásutánban. A gömbökből csövek ágaztak el több irányban, keszekuszán.

-Te jó ég! Mi a franc ez? – kérdezte Nesca döbbenten.

-Homunkuluszok.

-Micsodák?

-A régi mesék között olvastam homunkuluszokról. Lombikban nevelt, lélektelen emberek. Nem születnek, hanem teremtik őket. Ez Arno hadserege, Nesca.

-Basszus – Nesca csak ennyit tudott kinyögni. - Szóval ezt érezted. Ezért mondtad, hogy ezeknek a katonáknak nincs lelkük.

-Igen. Most már biztosan tudom – nyögte Miko. – Figyi, Nesca. Szerintem addig húzzunk innen, amíg fel nem ébrednek.

-Egyetértek.

Elhagyták a helyiséget, és egy darabig vakon, a falat tapogatva haladtak előre. Nem merték meggyújtani a kék lángocskát, nehogy az alapján a nyomukra bukkanjanak. Legalább negyed óráig bolyongtak így, nem lelve kiutat.

Mikonak eszébe jutott, hogy álmodott régen ilyen borzalmakat: hogy bármerre megy, nincs kijárat, csak sötét, kihalt folyosók, százfelé ágazó járatok.

Néhol egészen le kellett húzniuk a fejüket, annyira alacsony volt a plafon.

Miko haladt elöl. Végig egymás kezét fogták. És egyszer csak a fiú nekiütközött valaminek, ahogy a fal mentén próbált araszolni. – Aú! – kiáltott fel meglepetésében.

Nesca nekiment a fiúnak. – Mi történt? – tudakolta.

-Nem tudom. Van itt valami.

Nescát már nem érdekelte, mi történik: fellobbantotta a kis lángot.

Jobb lett volna talán, ha nem teszi. Két homunkulusz nézett egyenest szembe velük. Megragadták őket és hiába rúgkapáltak, a szörnyetegek nem engedtek a szorításon. Egy újabb terembe cipelték mindkettőjüket.

A termet rettegő suttogások töltötték meg. A homunkuluszok durván lehajították a földre a két foglyot, és el is tűntek. Miko a többi ember felé fordult, akik szintén azon a helyen raboskodtak.

-Szerencsétlenek! – szólalt meg egy kövér asszony. – Innen nincs többé kiút.

-Vettük észre – szólalt meg Nesca.

-Nagyon unom már ezt a fogócskát. Hol vagyunk? – kérdezte Miko.

-A holt nem tudom, a mikorról már jó ideje fogalmam sincs, a miértet pedig pláne nem tudom megválaszolni – hangzott az asszony válasza.

-Mit műveltek magukkal? – kérdezett újra Miko.

-Kísérleteznek. Befolyásolnak. Meg akarnak változtatni. De a kísérleteik még nem tökéletesek. Többen belehaltak.

Miko nem mert többet kíváncsiskodni. Úgy döntött, az elmúlt napok borzalmai után talán jobb, ha nem tud meg már semmilyen információt. Pláne ha úgyis végük.

Kábán hanyatlott vissza a padlóra. De a következő pillanatban egy alak Miko fölé hajolt.

A fiú erejét megfeszítve koncentrált, hogy karját vagy lábát megmozdítsa. Nem sikerült.

Ahogy a férfi valamilyen piros folyadékot készült a karjába fecskendezni, a tű visszapattant, leesett és a férfi combjába fúródott. Miko pajzsa visszaverte. A férfi kábán rogyott a földre. Szemei vörös tűzben égtek; úgy festett, mint maga az ördög. Miko most még sokkalta jobban koncentrált és érezte, ahogy a férfiban felgyülemlett rengeteg negatív energia, iszonytató gonoszság átszáll ő belé. A férfi gyengült, nem tehetett semmit Miko ellen.

-Mi volt ezzel a szándékuk? – sziszegte Miko, miközben majd’ szétrobbant a teste a borzalmas fájdalomtól, az erőfeszítéstől pedig láthatóan lüktettek az erek a halántékán, és újra eleredt az orra vére.

-Ez a szer visszájára fordítja a képességeket..a..a lelket – nyögte a férfi. Miko belegondolt abba, mit beszél a rémültnek látszó férfi. Hogy ettől a szertől gonosszá válik, és a jót szívja magába, abból táplálkozik. Épp, mint Morto. Újra megborzongott.

-Ki találta fel ezt a borzalmat? – suttogta a fiú.

-Én. De nem önszántamból, higgye el. – A férfi zokogásban tört ki.

-A lánynak mit adott be?

-Nem vagyok egészen biztos benne. Elméletileg előhozza az igazi énjét. De ez nem az én kutatásom.

Tehát Arno azt reméli, így maga mellé állíthatja a lányt, kattogott Miko agya. Azt hiszi, Nesca valódi énje a gonosz, gyilkos lény. A gondolatra, hogy a Főúr ilyesmire is képes, a lélegzete is elakadt. Majd’ felrobbant a haragtól.

Nesca eközben ájultan pihegett.

-Segítsen magához téríteni!- szólt Miko emeltebb, parancsoló hangon.

-Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet.

-Nem érdekel, hogy mit gondol! Csak csinálja!

A férfi elsomfordált, és rövidesen egy újabb fecskendővel tért vissza.

-De mi lesz, ha… - kezdte volna a férfi

-Akkor itt vagyok én – szakította félbe a fiú.

A férfi beadta a szert Nescának. Egyelőre nem történt semmi. De néhány pillanattal később Nesca hirtelen, mint akibe a villám csapott, felült és kinyitotta a szemét. – Mi történt? – nézett Mikora. – Hol vagyunk?

-Nem ott, ahol lennünk kellene. Gyere! – Felsegítette a lányt, majd megkérdezte: - Hogy érzed magad?

-Hát, nem mondom, hogy sose voltam jobban.

-De te vagy.

-Igen, én vagyok. Bár nem tudom, mennyire jó dolog nekem, hogy én én vagyok – mosolygott a lány erőtlenül.

-Na, majd útközben mindent elmesélek. Menjünk! – Megfogta Nesca karját, nehogy eldőljön, és kisegítette az ajtón.

-És velem mi lesz? – szólt utánuk rémült hangon az orvos.

-Az csak magán múlik – vetette oda Miko, azzal kifordultak a folyosóra.

-Merre menjünk? – fordult a fiú Nescához.

-Arra! – bökött a lány előre a fejével. – És légy szíves, most vesd be azt a védőizét.

-Oké, igyekszem – felelt a fiú.

Nesca lehunyta a szemét, úgy koncentrált, hogy valóban a helyes irányt válassza. Érzékeivel igyekezett kifürkészni, hol bújhatnak meg őrök, merre van élet. Közben kettejükre terítette a láthatatlanság fehér fátylát, úgyhogy az alatt araszoltak óvatosan, nehogy lecsusszanjon róluk és akaratlanul felfedjék kilétüket.

A kongó folyosókon síron túli csend honolt. Néha egy-egy vízcsepp lecsöppent a plafonról. Hangja óriási robajként hatott a baljós némaságban. Óvatosan araszoltak a halvány fény felé, ami a kiutat sejttette.

A láthatatlanná válás láthatóan bevált, mert nem állták útjukat homunkuluszok vagy Morto és csatlósai. Megszaporázták lépteiket, mert úgy tűnt, sosem érnek a folyosó végére.

-Nem tudnánk begyorsítani? – tudakolta Miko suttogva.

-Nem. Könnyebben észrevesznek, és könnyebben megállíthatnak, mint láttad. A lábunkon kell mennünk.

-Rendben. De nem tudom, észrevetted-e, hogy ez a folyosó sosem ér véget.

-Ó! Francba, azt hittem, csak baromi hosszú – sóhajtott fel Nesca. –Útvesztőbe csaltak minket?

-Talán. Talán nem.

-Mit forgatsz a fejedben, Miko?

-Együtt megtalálhatjuk az igazi utat. Talán ez sok párhuzamos folyosó. De a legtöbb közülük nem valódi. Egy viszont igen.

-Öregem, te rohamosan fejlődsz. Oké, melyik lehet az igazi?

-Figyelj! – Miko megfogta Nesca kezét, lehunyta a szemét és koncentrált. – Néhány dolgot megtanultam tőled. Meditálj nyugodtan, és én itt vagyok veled, hogy visszahozzalak, ha próbálkozik valamivel. Találd ki, hogy melyik a jó folyosó. Benned van minden reménységem. És az egész világ reménysége…

-Fogd már be! Ezzel nem segítesz, csak teljesen felidegesítesz.

-Tudom – szórakozott Miko. – Na, befogom, koncentrálj.

Nesca lassan lehunyta a szemét és a folyosókat látta maga előtt: rövidebbeket, hosszabbakat, görbéket, egyeneseket, végtelen folyosókat, üreseket és zsúfoltakat.

De akkor a lány egy hirtelen és nagyon erős rántást érzett egész testében, és csak zuhant és zuhant egy mélységes mély, éjfekete gödörbe. Talán nincs is alja. Talán egész életében zuhanni fog… míg megöregszik és végkimerülésben meghal.

Miko felült. Pihe-puha fűben feküdt. A fű zöld volt. Zöld! Elképedten dörgölte a szemeit, majd jobban körülnézett. Ez biztosan csak álom.

Nesca is ott volt mellette.

-Hová hoztál már megint? – kérdezte Miko.

-Én? Én hová hoztalak? – mutatott Nesca magára olyan „nemteheteksemmiről”-arckifejezéssel.

-Te hoztál ide minket – erősködött a fiú.

-Zuhantunk valahová, aztán… aztán… Ide kerültünk. Ez Arno vagy Morto újabb csapdája lehetett. Te pedig megijedtél és idehoztál minket.

-Szóval én voltam? Klassz. De mégis hol vagyunk?

Miko szétnézett, és rövidesen rájött, hogy ismeri ezt a helyet. Egész barátságos hely. Végre egy barátságos hely, gondolta.

-Már beugrott. A zuhanás közben az utolsó pillanatban a húgom jutott eszembe, és a haverok. Szerintem itt lesznek valahol. – Miko feltápászkodott és körülkémlelt.

-Itt még egész világos van – állapította meg Nesca. – Ez jó. Akkor még van esély.

-Hát reméljük –sóhajtott fel Miko. Ez mégiscsak az ő világa.

-De most komolyan: hol vagyunk, Miko? - nézett Nesca a fiúra számon kérő arckifejezéssel.

Miko körbenézett. Látta a fényeket, hallotta a dobpergést, a húrok pendülését, látta a nyüzsgő tömeget, és a vidám, önfeledt arcokat.

-Fesztiválon vagyunk – bólintott nagy komolyan. – És gondolom, a többiek is itt lesznek valahol. Gyere! – Nesca engedelmesen követte, bár be kellett vallania magának, hogy fesztivált még sosem látott. De a zene szólt, még ha jó hangos volt is, és az emberek önfeledten nevettek. Meg sem tudta volna mondani, mikor látott ilyet utoljára. Talán sosem… Igen, valószínűleg sosem…

Mikonak nekiütközött valaki és kis híján fellökte.

-Miko! – visította a valamihez tartozó hang.

-Anita! – Miko megölelte a húgát.

-Nesca, ő Anita, a húgom. Anita, ő Nesca! – mutatta be őket egymásnak a fiú.

-Azt ne mondd, hogy egy lány miatt tűntél el ilyen hosszú időre, bátyó – szólalt meg Anita, kissé ittas hangon.

-Nem egészen… - kezdte Miko, de fogalma sem volt, mit is mondhatna. Mindenesetre akkora kő esett le a szívéről, hogy látta, hogy a húga jól van, és hogy végre szabadok – vagy legalábbis most úgy tűnik -, hogy úgy érezte, a föld is beleremeg.

-Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted? – lökte meg Anita két kezével dühösen a bátyját.

-Hé! Én is aggódtam érted.

-Akor talán hazajöhettél volna.

-Ez nem ilyen egyszerű… - kezdte Miko, de Nesca szigorú tekintettel a szemébe nézett és benne ragadt a szó.

Miko egy „nem vagyok olyan hülye, hogy elmeséljem” pillantással válaszolt a lánynak.

Néhány éneklő fiatal haladt el mellettük. Az egyik fiú Nesca fülébe énekelt, amikor mellé ért. A lány csodálkozó tekintettel fordult utána.

-Gyertek utánam, megmutatom, hol vannak a többiek! – Anita elindult, miközben minden irányból folyamatosan áramlott a tömeg. Igyekeztek Anitát nem szem elől téveszteni, ami nem volt éppen egyszerű feladat.

-Most mit csinálunk? – kérdezte Nesca kissé hangosan Mikotól, mert a több irányból érkező zene és a nagy zsivaj közepette csak így hallhatták egymást.

-Nem tudom – kiabált vissza Miko. – Majd elmondom – legyintett, mert nem szerette volna, hogy a továbbiakat más is hallja.

Kiértek egy kis tisztásra, ahol az egyik zenekar éppen átszerelt, úgyhogy egyelőre viszonylag csend volt, és az emberek is elvonultak arról a területről érdekesebb programot keresve.

-Szuper, hogy idehoztál minket – fordult Nesca Mikohoz. – Jó ez a hely. De mit csinálunk most? Hogy jutunk vissza?

-Nem tudom. Biztos, hogy vissza akarunk jutni? – tett Miko egy reménytelen kísérletet.

-Én biztosan. Hogy te mit csinálsz, arról nem én döntök – sértődött meg a lány. – Én mindenesetre megyek és legyőzöm Arnot.

Miko nagyot sóhajtott. – Oké, oké, higgadj le. Én is tudom, hogy ezt kell tennünk. De miért épp nekünk? Annyira hihetetlen, hogy nincs más, aki megteheti ezt.

-Tudom. Hidd el, Miko, megértelek. De az is tuti, hogy én nem akarok kimaradni a harcból. Azok után, amit…- De itt elcsuklott a hangja.

-Tudom. Tudom. – Miko vigasztalásképpen a tenyerébe fogta Nesca két apró kezét.

Közben néhány ember viharzott kettejük felé. Miko barátai, Anita kíséretében.

-Öregem! Hát te itt? Rád számítottunk a legkevésbé! – szólalt meg az egyik fiú, és kezet fogott Mikoval, majd örömében megölelte. – Hova a francba tűntél?

-Ez hosszú mese, Attis – felelte Miko, akinek szintén csillogott a szeme az örömtől, hogy láthatja a barátait, és mind jól vannak. – Le kellett lépnem egy időre.

-Megértem, haver. Többen szívesen lelépnénk. Főleg ami mostanában zajlik… De hagyjuk ezt.

-Be se mutatsz minket a kisasszonynak? – tudakolta egy másik fiú, aki szintén a focicsapat tagja volt, és szintén nagy örömmel üdvözölte a hazatért báránykát. Miután Miko mindegyikükkel kezet fogott és kiörvendezték magukat, Nescára nézett.

-Bocs. Fiúk, ő Nesca. Nesca, ők a barátaim. – Elsorolta mindegyikük nevét, Nesca pedig illendően bemutatkozott mindegyiküknek egytől egyig, ahogy azt az emberektől elleste.

-A Nesca milyen név? – kíváncsiskodott az Attis nevű fiú.

-Lengyel – vágta rá Miko, ami először az eszébe jutott. – Nesca anyukája lengyel volt.

A fiatalok rövidesen egy hosszú asztal mellett találták magukat. Körülülték, és a fiúk arról meséltek Mikonak, hogy milyen történésekről maradt le, amíg távol volt.

A fiúk (közülük is azok, akik már nagykorúak voltak) az újonnan érkezetteknek is rendeltek egy-egy sört. Mikonak nagyon jólesett végre a hazai íz a fura bogyók után. Nesca belekóstolt és fintorogva nézett az italra.

-Ú, és ti ezt szeretitek? Ez keserű!

A fiúk nevettek. – Sosem ittál még sört? – kérdezte az egyik, Csaba nevű srác. – Biztos, hogy Lengyelországból jöttél te, és nem a Holdról?

-Ha-ha, vicces – motyogta a lány zavartan.

-Na, azt ígértétek, elmesélitek, milyen furcsaságok történtek mostanában errefelé. Azon kívül, hogy bezártak két bulihelyet és mindenhol zsaruk nyomulnak, mi történt még?

-Hát, haver, az egész világ a feje tetejére állt – sóhajtott Csaba. – Az emberek mintha még jobban meghülyültek volna. Állandóan balesetek vannak a városban, és tüntetőket is láttunk. De nem volt éppen békés tüntetés.

-És a múltkor valami állat lövöldözni kezdett a nyílt utcán.

-Valójában nagyon elegünk van már az egész helyzetből – mesélte Attis -, ezért is döntöttünk úgy, hogy eljövünk ide és jól érezzük magunkat. Ha már közeleg a világvége, legalább a vége előtti részt élvezzük még ki. Nem tehetünk mást, mint hogy leszarunk mindent. Mert itt már nincs mit tenni.

Miko nem tudott felelni. Gyomra pici pont méretűre szűkült.

Újra előtört valahonnan mélyről az az érzése, amit a fán kuporogva élt át. Megint egyre jobban elege volt mindenből.

A káosz nem összekovácsolja az embereket, hanem még önzőbbé, kegyetlenebbé, szemetebbé teszi őket.

Jó nagyot kortyolt a söréből.

-Ki kér pálinkát? – állt fel Attis és mókásan felnyújtotta a kezét, mintha jelentkezne.

-Jöhet – legyintett Miko.

-És te, kislány, ittál már pálinkát? – vonogatta Csaba csábosan a szemöldökét Nescára nézve. Miko elnevette magát.

Nem telhetett el sok idő, de Nesca és Miko már úgy érezték, mintha a lelkük vagy száz kilóval könnyebb lenne. Szinte mindenen nevettek.

-Vagy ezer éve nem nevettem ennyit – szólalt meg Miko mosolyogva.

Nesca az asztalt csapkodta kacagva, majd az asztallapra bukott.

-Kisit szédüök – mondta. – Misinájak?

-Semmit – biggyesztette le Miko a száját. – Néha olyan is kell.

Nesca önfeledten mulatott Miko barátaival és húgával, de Miko úgy döntött, körülnéz, szív egy kis friss levegőt ott, ahol nincsenek sokan.

Ahogy bandukolt, mélyen elgondolkodott. Ez a helyzet nagyon furcsa volt, meglehetősen különös. Átkerül egy másik világba, ami teljesen más, felborul az egész élete, kiderül, hogy küldetése van, bár még mindig ő maga sem tudja, mi az, és nekik, akik még mondhatni, tinédzserek, nekik kell megállítaniuk a fő gonosz urat, aki eltiporhatja az egész világot. Minderről persze az embereknek fogalmuk sincs, és se a tesójának, se a legjobb barátainak nem mondhatja el. Pedig joguk lenne tudni az igazságot. Nagyon, de nagyon magányos érzés volt így kóborolni. Most érezte csak igazán, hogy miközben ott vannak a számára fontos emberek a közelben, mégis lemérhetetlen távolságra vannak tőle.

Ahogy tovább baktatott a magányos kis hős, különös dologra figyelt fel: furcsán, halványan izzó körvonalakat vélt látni az emberek között, elmosódott árnyakat. Először csak egyet-kettőt, majd egyre többet. Arra gondolt, hogy talán megártott a sör, vagy az események, amelyeket mostanság át kellett élnie, de azért mégis nagyon különösnek tartotta ezt a jelenséget. És egyre inkább sötétedni kezdett az égbolt.

Miko visszasietett Nescához, hogy kikérje a véleményét arról, amit tapasztalt. De addigra már nem az asztalnál ült a csapat, hanem a legközelebbi koncerten mulattak. Szerencsére Miko hamar megtalálta őket, mert ott nem volt tömeg.

Nesca azonban addigra már nagyon nem tudta, hol van, és főleg nem volt társalgó állapotban. 

A sötétség azonban egyre fokozódott. Erre már az emberek is felfigyeltek. Feszülten-izgatottan beszélgettek, motyogtak, és az égre mutogattak, ahol különös, sötét hegy emelkedett a semmiből. Ha ez felhő volt, az biztos, hogy nagyon egyedi felhő.

Miko megpróbálta észhez téríteni Nescát, próbálta felemelni a fejét, hogy rá figyeljen, miközben szólongatta. Ahogy a lány kinyitotta a szemét, nyomban magához tért. Az alkohol hatása, ahogy jött, olyan gyorsan el is múlt. Nesca már érzékelte a veszélyt és minden idegszála pattanásig feszült.

-Átjutottak – suttogta Miko felé.

-Kik? – értetlenkedett a fiú.

-Ők… Arno hívei.

-De hogyan lehetséges ez? Nem azt mondtad, hogy csak nagyon keveseknek sikerül átjutni az egyik világból a másikba?

-De igen. Nem teljes valójukban vannak itt, csak az árnyékuk. Suttognak az emberek fülébe. Ezért nő tovább a sötétség. Káoszt, elkeseredettséget keltenek, elhitetik az emberekkel, hogy már nincs miért küzdeniük.

Miko is érzékelte ezt. Kétségbeesést és mély szomorúságot érzett a levegőben. Mintha egész embertömegek adták volna fel mindazt, ami valaha fontos volt számukra.

A legjobban azok jártak, akik már teljesen kiütötték magukat. Ők békésen hortyogtak egy-egy dombocskán vagy sátorban.

-Mit tegyünk?

-Itt nem sokat tehetünk. A túloldalon kell megfékeznünk őket, ahogy terveztük. Gyötör egy gondolat: attól félek, hogy Arnoék foglyul ejtették a fénylényeket. Ezért nem találom Mandut sem, és ezért sikerülhet egyre több lénynek átjutnia ide és vissza. Valahogyan kényszerítik őket. Ha a fénylények teljesen az uralmuk alá kerülnek, akkor szabad lesz az átjárás. Ugye, tudod, mit jelent ez, Miko?

-Persze. A jó öreg világvégét – sóhajtott a fiú. – Mit csinálunk? Hogy jutunk vissza?

-Nem tudom. Törd a fejed.

Ahogy így tanácskoztak, egyszer csak furcsa robajra figyeltek fel. Sajnos túlontúl ismerős volt már ez a robaj számukra. Alig néhány méterre előttük egy rés keletkezett a talajban. A rés egyre tágult, a föld pedig remegni kezdett.

Nesca és Miko egyszerre pattantak fel ültükből és rohanni kezdtek abba az irányba, ahol a föld megnyílt. Néhány fiatal épp azon a részen pihentette megfáradt végtagjait, és most rémülten kapálózva igyekeztek nem beleesni a hasadékba. Miko az utolsó pillanatban ragadta meg az egyik srác karját és igyekezett nem beleejteni őt a résbe. – Nesca!

-Mi az? – fordult hátra a lány.

-Esetleg segíthetnél – sziszegte Miko a fogai között. Nesca odaugrott és megfogta a fiú másik karját. Közösen sikerült hasra rángatniuk az idegent és biztos távolba húzták a szakadéktól. A többi fiú és lány szerencsésen el tudott iszkolni.

Nesca és Miko pihegve, kezüket térdükön nyugtatva álltak, amikor a föld befejezte a rángatózást.

-Láttátok ezt? – szaladt feléjük Anita. – Mi a fészkes fene folyik itt? Mi ez, tényleg itt a világvége? Vagy eljöttek az ufók értünk? – Anita meglehetősen ijedtnek tűnt. Nesca és Miko felnéztek rá, de semmi értelmes nem jutott az eszükbe. – Mi az? Mit tudtok, amit én nem?

-Semmi érdekeset – felelt sebtében Miko. Nescával összenéztek. – Anita, ne haragudj, de most mennünk kell…

-Ezt nem teheted, bátyó. Alig értél vissza. Megint itt hagysz, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád?

-Ígérem, visszajövök – válaszolt a fiú, bár egyáltalán nem tudta, betarthatja-e majd ezt az ígéretét. – És kiderítem, mi folyik itt, rendben? Addig csak… csak húzzátok meg magatokat valahol, egy biztonságos, szilárd helyen! És ne keltsetek feltűnést! Add át a többieknek is. Okés?

-Na nem. Egy kukkot sem értek abból, amit mondasz. Mit jelent az, hogy ne keltsünk feltűnést?

-Tényleg indulnunk kell, Anita – intette le Miko a húgát és Nescát maga után húzva nekiindult a tömegben. – Fogalmam sincs, mit kellett volna mondanom – mondta Nescának.

-Megértelek. Nekem sincs ötletem. Na és most mi legyen?

-Gőzöm sincs. Menjünk egy kihaltabb helyre, ha lehet – kérte Miko.

Miután átverekedték magukat a tömegen, találtak egy csendesebb, kietlen mezőrészt a fesztivál kerítésén túl. Ott megálltak, kifújták magukat és némán töprengtek. Használható ötlete azonban egyiküknek sem volt.

Mígnem…

Egy érdekes, torz alakú fénycsóva jelent meg szemük előtt. Nesca arcát két tenyerébe temetve álldogált, de a jelenségre azonnal felkapta a fejét. A fénycsóva rohamos sebességgel közeledett feléjük, és alig néhány centire az orruk előtt lefékezett, majd mozdulatlanul lebegett tovább.

Nesca elkapta Miko kezét. – Gyere! – És magával húzta, egyenesen a fénybe.

Miko a megszokott módon újra nem tudta, hogyan, hová került, de megint a földön heverve tért magához, és most is csupa szutyok volt a ruhája és az arca. Az biztos, hogy most már kimondhatatlanul utálta a meglepetéseket. Meg is fogadta, hogy ha ezt túlélik, kinyírja azt, aki meglepetés bulit mer neki valaha is szervezni.

Ahogy felült, némiképp elégedetten nyugtázta, hogy sikerült – visszajutottak a másik világba. Nesca is feltápászkodott, majd meglepetésében felkiáltott. – Te jó ég! A szívbajt hoztad rám! – Miko odafordította a fejét és akkor jött rá, mi döbbentette így meg a lányt: magukkal hozták Anitát!

-Anita! Hogy jöttél utánunk? – kérdezte Miko döbbenten.

-Nem tudom. Meg akartam nézni, hogy mit csináltok, és akkor jött az a nagy fény… Azt hittem, veszélyben vagytok, és segíteni akartam… - magyarázkodott a lány.

-Most hogy tudjuk hazajuttatni? – fordult Miko Nesca felé.

-Gőzöm sincs – fújt egy nagyot a lány.

-Miért akartok hazajuttatni? Hol vagyunk egyáltalán? – fordult Anita most Nescához. – Azt hittem, csak lógtok, de úgy érzem, valami egész másba keveredtetek. Most már muszáj elmesélnetek, mi folyik itt.

-Hát… öö… nem is tudom, hol kezdjem – nézett Miko tanácstalanul Nescára.

-Szerintem mondjuk el neki, Miko. Végül is a rokonod. Nincs kizárva, hogy ő is tud segíteni. És az sem a legjobb ötlet, ha visszaküldjük, mert a másik világban is káosz van.

-Másik miben? Másik VILÁGBAN? – döbbent meg Anita még jobban. – Mégis az ufók jöttek el, vagy mi van?

-Na jó. Rendben. Anita, elmesélem, de hinned kell nekem. Nincs kedvem még győzködni is téged. De félek, hogy még nagyobb veszélybe keverünk…

-Nincs sok választásom, azt hiszem. Nem tudom, hogy találnék haza. De Nescának igaza van: hátha segíthetek.

Miko elmesélt mindent onnan kezdve, hogy miután hajléktalanok megverték, hogyan került át először ebbe a másik világba. Elmesélte, hogy Nescával hogyan találkoztak, és milyen kalandokat éltek át. Mesélt a Főúrról és a fiáról. Nesca olykor közbevágott, és felvázolta, mi történt a népükkel, és hogy mi is ez a világ valójában és mi az ott élők küldetése. És hogy mit jelent a jó és a rossz egyensúlya. Miko a lány képességeiről nem mesélt. Nem tudta, hogyan is mesélhetné el, ráadásul nem volt biztos benne, hogy Anita jól fogadná, hogy Nesca félig talán gonosz… Végül a nagy vihartól, a Mestertől és a rabszolgáktól eljutottak az eddigi utolsó helyszínig, a fesztiválig.

-Így már értek mindent. Egyet kivéve: Miko, mi közöd neked ehhez az egészhez? Te egyszerű ember vagy, csakúgy, mint én. Miért éppen te?

Miko éppen ettől a kérdéstől tartott. Annak azonban nagyon örült, hogy Anita nem kérdőjelezi meg a szavahihetőségüket, nem hiszi azt, hogy csak kitalálták, vagy hallucinálnak valamilyen különleges drogtól, esetleg meghibbantak.

-Ez is hosszú mese. Nem tudom, miért, de képes vagyok másokból elvonni a negatív érzéseket, tulajdonságokat. Valahogyan egy kicsit békét teremtek, ha úgy alakul.

Nesca hálás volt, hogy a fiú nem említette, hogy rajta is nem egyszer segített ily módon.

-Mindig is tudtam, hogy fura vagy, de ez azért nem semmi – bólintott Anita elismerően. – Mutatok valamit. – Azzal felkapott egy követ a földről, a tenyerébe helyezte, és merőn nézte. A kő emelkedni kezdett, és egy idő után megállt és csak lebegett a semmiben.

-Anita! Mióta tudsz te ilyesmit? – döbbent meg Miko újfent.

-Egész kicsi korom óta. Képes vagyok a tárgyakat mozgatni. Nagyon jól jön, amikor pl. kinyitod a reluxámat kora reggel, mert vissza tudom csukni – mosolygott a lány. – De szerintem ebben ki is merül minden tudásom. Nem mondtam, mert teljesen hülyének néztél volna.

-Lehetséges – morfondírozott Miko állát vakargatva. – Persze még így sincs kizárva. – Anita viccesen bátyja karjába bokszolt.

-Ez érdekes. Kíváncsi lennék, hogy kik voltak az őseitek – közölte Nesca. – Lehetséges, hogy a mi világunkból jutottak át hozzátok. Ez sok mindent megmagyarázna.

-Lehet, hogy az egyikük idevalósi volt. Megismert egy földi embert és beleszeretett. Mivel megvolt az a képessége, hogy átmenjen a másik világba, úgy döntött, ott marad – gondolkodott hangosan Anita.

-Akár az is meglehet – biggyesztette le a száját Nesca. – Na mindegy. Van ennél fontosabb dolgunk is. De Anita, szerintem is jobban járnál, ha hazamennél. Bár már ott sem vagy biztonságban, de mi egyenesen keressük a gonoszt, keressük a háborút, hogy megütközzünk az ellenséggel.

-Én is veletek tartok. Nem akarok kimaradni egy ilyen buliból. Ha közeleg a világvége, minden segítség jól jön, nem? Kizárt, hogy magára hagyjam a bátyámat! Attól rettegtem, hogy talán már elő sem kerül.

-Végül is… - kezdte Nesca megadni magát.

-Szerintem ez nem olyan jó ötlet – ellenkezett Miko. – Mégiscsak a húgom. Nem szeretném, ha neki is baja esne. Talpraesett a csaj, de azért az én dolgom, hogy vigyázzak rá. Nem igaz? – fordult húgához.

-Nagy vagyok már, kiscsillag, nem kell rám vigyázni – vigyorgott kissé gúnyosan Anita. - Utoljára talán háromévesen kellett… De ha őrködni akarsz felettem, nincs is jobb mód rá, mint ha veletek tartok, nem igaz? Ú, basszus…

-Mi történt? Valamit otthon felejtettél? – cukkolta Miko.

-Ha-ha. Nem, most jöttem csak rá… Ezek szerint te vagy Morto ellentéte, igaz, bátyó? Te vagy az, aki jó és a rosszat magába szívja, Morto pedig a gonosz, aki a jót szívja magába. Nesca elmondása alapján ez is egy olyan ellentétpár vagy mi.

-Okos a kiscsaj – szólt Nesca elismerően. – Biztos, hogy rokonok vagytok? Bocs… szóval… mi is valami ilyesmit sejtünk.

-Durva… Na, most, hogy kiábrándoztuk magunkat, merre induljunk? – Anita egyik lábáról a másikra billegett, ami Mikot meglehetősen idegesítette.

-Fogalmunk sincs. Azt terveztük, hogy szövetségeseket keresünk. Nem tudjuk, hogy merre, kit, de olyanra lenne szükségünk, akinek van hatalma. Nem kell, hogy nagy sereg álljon mögötte, az is elég, ha jó ötletei vannak arra, hogyan győzhetjük le az ellenséget.

Elindultak arra, amerre a lábuk vitte őket. Nesca próbált a megérzéseire hagyatkozni, de ezúttal nem igazán súgtak semmit.

Miután több órát meneteltek, és útközben megettek néhány bogyót, és egy kis zsíros kenyeret hagymával, amit Miko a fesztiválról vitt el nagy szerencséjükre, egy kis tisztáshoz értek. A tisztás szélénél egy tavacska kapott helyet.

Nesca gyomra összeszorult, amikor meglátta. A tavak Roanoke-ot juttatták eszébe.

-Talán iható a vize – mondta Miko. – Megnézzük?

-Nézzük – bólintott a lány és nyelt egyet.

Anita némán követte őket.

De ahogy a víz fölé hajoltak, mintha feje tetejére állt volna a világ. A tó a fejük fölé került, az ég pedig a lábuk alatt volt, valahol mélyen. Rémülten kerestek valami fogódzkodót, nehogy lezuhanjanak.

-Úristen! Mi történt? – nyögte Anita ijedten.

-Nem tudom – felelte Nesca szintén remegő hangon. – Talán ez is a Főúr egy eszköze. Menjünk innen!

Hiába próbáltak azonban távolabb kerülni a tótól, egyre csak körülötte köröztek - azaz egész pontosan alatta -, mintha egy láthatatlan fonállal kikötözték volna őket a tó közepéhez. Mikonak a vásári lovak jutottak eszükbe, akik a rajtuk lévő póráz miatt csak körbe-körbe futkoshatnak.

Nesca Mikora nézett, majd Anitára, és meg kellett állapítania, hogy ők nem a barátai. Végre tisztán látott. Ők mindketten ellenségek, és csak ők tehetnek róla, hogy ide jutottak. Hogyan is bízhatott meg bennük? Hogy hihette, hogy segítenek neki majd elkapni Arnot?

-Nesca, ne csináld ezt! – kiáltott rá Miko, amikor már nagyon forgott körülötte a világ. – Hagyd abba! Ki akarsz nyírni mindannyiunkat?

-Én?? Ti csináljátok ezt! Takarodjatok innen!

-Ha engeded, elmegyünk – felelt Anita szintén indulattal teli hangon.

Miko úgy érezte, összerogyik a lába. Egy kis szék hevert fél oldalra dőlve a közelében. Óvatosan odaaraszolt hozzá és felállította. Megpróbált ráülni, de ehelyett a szék ült őrá. Rémülten pattant fel. Anitára eközben rálépett néhány kavics. – Hé! Hagyjátok már abba! Miko, fejezd ezt be! – ordított magán kívül.

-Te fejezd be! – kiabált vissza Miko is. – Mit műveltek velem? Engedjetek elmenni!

Nesca különös dolgot vett észre az égen (azaz a lába előtt): egy furcsa kis könyv hevert ott. Valaki trehány módon ledobta és otthagyta. Felemelte, hogy beleolvasson, hátha ott megoldást talál, vagy valamilyen üzenetet, amiből rájöhet, mi folyik itt. Ehelyett azonban a könyv szembefordult vele, megfogta a lány két oldalát és olvasni kezdte Nescát.

Eközben Anitát egyre fényesebb, egyre vakítóbb fény ölelte körül. A többiek rápillantottak, és látták, hogy Anita süti az Ikermeteoritákat.

Anita rémületében elkapta Nesca és Miko kezét – hogy miért, azt ő maga sem tudta: vagy az ellenségeivel akart végezni, vagy a barátain segíteni -, és teljes erejéből rohanni kezdett, maga után vonszolva őket. A rohanás közben Nesca és Miko el-elbotlott, de talpra ugrottak és ők is szaladtak Anita nyomában. Egészen addig futottak, amíg egy hirtelen rántást nem éreztek egész testükben. Mintha puskából lőtték volna ki őket, mindketten a tisztásra repültek. Meglepetten tápászkodtak fel és néztek körül.

-Miért mindig az a vége, hogy mi fekszünk a földön? – prüszkölt Nesca. – Jaj de jó, a földön vagyunk! – örült meg hirtelen, mert rájött, hogy már nem az égbolt lebeg valahol alattuk. Visszatértek a rendes kerékvágásba.

-Mi a franc történt? – nézett körül meglepetten Miko.

-Ez olyan valami volt, mint egy görbe tükör – felelt higgadtan Anita. – Nem semmi! Ördögi játék. Mintha minden fordítva történne. Ránk ül a szék, olvas a könyv, ellenségeknek látjuk a barátokat, ránk lépnek a kavicsok. Így könnyen kinyírhattuk volna egymást.

Nesca egy pillanatig tátott szájjal figyelte a lányt, aztán megszólalt: - Nem tudtam, milyen ötlet, hogy magunkkal viszünk, de most már látom, hogy belevaló csaj vagy te. Éppúgy, mint a bátyád.

-Én nem vagyok csaj – húzta össze Miko tréfásan a szemöldökét.

Tovább bandukoltak, minél messzebb a tótól…

Éjszakára (már amennyire a szervezetük megsúgta, hogy éjszaka van) egy erdő mélyén pihentek meg. Úgy döntöttek, hogy jobban járnak, ha a hórihorgas fák végtelen sora mögött elrejtőznek, nem keresnek tisztást vagy zárt menedéket. Pláne barlangot!

Mert eddig egyik sem vált be igazán.

Miko hamar elaludt, Nesca pedig kimerülten forgolódott az avarban, és a szeme sarkából látta, hogy Anita ül, kuporog a földön, és meg sem próbál aludni. Óvatosan, hogy fel ne ébressze Mikot, odabattyogott a lányhoz.

-Mi baj van? Nem vagy álmos? – kérdezte suttogva.

-Nem is tudom… Mostanában valahogy nem nagyon tudok aludni – suttogta Anita. – Kicsit elegem lett mindenből…

-Hogyhogy mindenből?

-Az egész életemből. Most is folyton jár az agyam, pedig hidd el, nagyon szeretnék aludni.

-De min jár az agyad? – faggatta tovább Nesca. – Mi nyugtalanít ennyire?

-Sok minden. A lényeg, hogy már rég rájöttem – még otthon, a mi világunkban -, hogy csak én magam vagyok magam mellett. Soha senkire nem számíthatok, és rohadtul elegem van már ebből az állandó körforgásból, ebből a sok szarból…

-Hogy mondhatod ezt? Pont most, amikor ilyen rossz a helyzet, és nem tudhatjuk, hogy lesz-e még holnap, éppen most kellene összeszedned magad. Ha segíteni akarsz, így pont nem fog menni! – pirított rá Nesca.

-Tudom, de nagyon nehéz.

-Nézd meg a bátyádat. Annyi mindenen keresztülment, de sosem adta fel. Jó, volt, amikor majdnem feladta, de végül mégis küzdött tovább.

-Te könnyen beszélsz. Itt az angyalok és ördögök világában, ahol nincs is más dolgod, mint jónak lenni… És a lételemed a küzdelem. Téged nem kötnek olyan hülye, monoton dolgok, amiket nap mint nap meg kell csinálni, és az a mókuskerék, amiből lehetetlen szabadulni. Ha meg is mentjük a világot valahogyan, valamilyen csodával határos módon, akkor is folytatódik tovább ez az egész…

-Azt hiszed, hogy nekem könnyű? Azt hittem, egy talpraesett lány vagy, de lehet, hogy inkább fejreesett, ahogy elnézlek. A bátyád is eljátszotta ezt velem. Majdnem kinyírta magát, mert hagyta, hogy eluralkodjon rajta a bánat. Te nem teheted ezt.

-Lehet, hogy az emberek ilyen idióták, szeszélyesek és… - Anita pityeregni kezdett. Megtörölte az orrát. – Most, hogy a világvége a küszöbön áll, valahogy úgy kellene éreznem, hogy harcolni akarok mindazért, amiért érdemes. Mint a filmekben. De fogalmam sincs, hogy miért érdemes. Elképzelésem sincs, hogy mi tarthatná bennem a lelket.

-Ha nem a saját életed, akkor másoké. Talán nem gondolkodik mindenki úgy, ahogy te, és sokan szeretnének még élni. Emberek, családok, akik boldogok.

-Talán őket kellene segítségül hívnotok helyettem…

-Na ebből elég legyen. Fogalmam sincs, hogyan juttathatnálak vissza. Most már nincs visszaút. Te akartál itt maradni. És ma megöltük volna egymást Mikoval, ha te nem lettél volna velünk. Tehát szerintem igenis tudnál segíteni. De azt nem fogom hagyni, hogy a bátyádra is átragaszd ezt a keserűséget, ezt a feladást. Se időm, se energiám nincs arra, hogy folyton a ti lelketeket pátyolgassam. Szóval ha így érzel, és nem akarsz segíteni, akkor menj el. Menj, ahová akarsz!

Anita nem felelt. Ledőlt a földre, az oldalára fordult, háttal Nescának, és nem volt hajlandó tovább beszélgetni.

Éjjel különös dologra ébredt a három fiatal. Nesca nyitotta ki elsőként a szemét. Különös, lebegő fényeket látott távolabb, a fák gyűrűjében fel-felvillanni. Mintha valaki jelzéseket adna le egy kis lámpával. Vagy mintha…

-Mi ez? – kérdezte Miko, miután ő is felült a földön. – Kísértetek?

-Nem tudom. Lehet, hogy valaki így jelez nekünk. Szerintem nézzük meg – javasolta Nesca.

Mikoval mindketten feltápászkodtak és indulni készültek. Egy másodpercet sem akartak elvesztegetni, nehogy tovatűnjön a kósza jelenség.

-Anita? – nézett vissza Miko a húgára, akinek nem akaródzott felállni.

-Én inkább itt maradok – fonta keresztbe a lány két karját a teste előtt.

-Felőlem – vont vállat Miko. – De nem tudom, mennyire leszel itt biztonságban, egyedül.

-Nem félek. Itt megvárlak titeket – vont vállat Anita, dacolva azzal az ijedtséggel, hogy egyedül marad egy sötét és teljesen idegen erdőben, egy másik világban. Azután, ahogy Nesca beszélt vele, semmi kedve nem volt úgy ugrálni, ahogy ők fütyülnek, és mindenféle marhaságba beleugrani puszta kíváncsiságból. Szívesebben marad most egy kicsit egyedül végre. Legalább gondolkodhat.

Nesca és Miko elindultak arra, ahol a néha-néha felvillanó fényeket vélték látni. Lassan, óvatos léptekkel haladtak.

Meglepetésükre a fények egy gúla alakú, különös építményhez vezették őket.

Óvatosan bekukucskáltak az alacsony ablakon, de nem láttak semmit. Az ajtóhoz osontak és Miko lassan kinyitotta. Bedugta a fejét a résen, úgy próbálta meg kideríteni, hogy biztonságos-e belépni rajta. Kis híján felordított rémületében, amikor egy apró, pápaszemes emberke nézett farkasszemet vele. Az emberke szemeit a szódásüveg szemüveg jelentősen felnagyította, és úgy pislogott a látogatókra, mint egy partra vetett hal (ja nem, azok nem pislognak, de körülbelül ilyen nagy kerek szemeik vannak). Miko hátrahőkölt, a furcsa házikó lakója azonban szélesebbre tárta az ajtórést és kilépett eléjük.

Tagbaszakadt, őszes halántékú férfi volt, aki gyanakvóan méregette a két fiatalt. – Mit akartok itt? Nincs semmi, amit érdemes lenne ellopni – hadarta érdekesen magas hangján és hessegető mozdulatokat tett Mikoék felé.

-Mi? Ja, nem akartunk mi semmi rosszat. Láttuk a fényeket, és meg szerettük volna nézni, hogy mi lehet az – nyugtatgatta Nesca.

-A… fényeket? Ja, a lidércek. Többnyire nagy ívben elkerülik a házamat, mert az emberek félnek a lidércektől. Titeket pedig ide vonzott?

-Nem tudtuk, hogy lidércek – álldogált Miko tanácstalanul egyik lábáról a másikra.

-Nem is azok – hangzott a kisember vicces felelete. – Valójában a kísérleteim melléktermékei. Ártalmatlanok, de az emberek félnek. Ezer éve nem fogadtam már látogatókat. Ti mi járatban vagytok erre, ilyen veszélyes időkben?

-Egyelőre pihenünk, élelem után kutatunk… - magyarázta Nesca.

-Ti is menekültek vagytok?

-Menekültek? – húzta fel Miko a szemöldökét.

-Kinek az oldalán álltok? – tudakolta a kis kísérletező továbbra is bizalmatlanul.

-A jók oldalán – biztosította Nesca. Úgy döntött, az igazat mondja, annak ellenére, hogy nem tudták, ez az idegen kinek az oldalán áll.

-Akkor jó – sóhajtott fel a pöttöm ember. – Gyertek be – nyitotta ki az ajtót és betessékelte őket. – Van némi ennivalóm, és át is melegedhettek itt bent. Egyébként Inotus a nevem.

-Köszönjük szépen, de nem maradnánk sokáig. Nem szeretnénk zavarni, és egyébként is csak a kíváncsiság hajtott ide minket. A húgomat az erdőben hagytuk. – Miko arra gondolt, ezt talán nem kellett volna elmondania. Nem is értette, mitől eredt meg így a nyelve. Ha a kis ürge mégsem az ő oldalukon áll, könnyen Anitáért küldhet valakit és elvihetik vagy bánthatják. – El is indulunk lassan – hátrált a fiú az ajtó felé.

-Min dolgozik? – kérdezte Nesca kissé gyanakvó hangsúllyal.

-Hogy min? Ez a gépezet – rántotta le a leplet a kis feltaláló a robosztus masináról, ami a szobaszerű helyiség közepén kapott helyet – átjuttathat a másik világba. Ha kész lesz. De hamarosan elkészül – válaszolta büszkén és kihúzta magát. – És akkor el tudunk innen menekülni. El a Földre.

-Át tud ezzel jutni a Földre? – ámult el Miko.

-Bizony.

-Milyen energiát használt fel ehhez, uram? – faggatta Nesca. 

-Milyen… Ja, ugye nem gondolod, hogy bántottam egy fénylényt azért, hogy egy gépet megalkothassak?

-Nem tudom – nézte tanácstalanul Nesca a művet.

-Ez, kérlek szépen, színtiszta tudomány – oktatta ki Inotus. – Túl bonyolult lenne, hogy megértsétek. Hacsak nem vagytok ti is tudósok.

-Nem vagyunk. De nem fejezheti be ezt a gépet – szólt Nesca. Ezzel végképp kivívta a kis ember ellenszenvét.

-Miről beszélsz, leányom?

-Ez nem a menekülés eszköze. Hanem a támadásé. Gondoljon bele. Ha megnyit egy átjárót a Föld felé, annak nagyon rossz vége lehet. Így is egyre rosszabb a helyzet, de ha még simán át is engedi őket oda, akkor vége mindennek. Néhányan már át is jutottak – közölte Nesca ridegen. – Nincs ötlete, hogy hogyan történhetett? Biztos, hogy maga is a jók oldalán áll?

Inotus a tenyerébe temette az arcát, majd válaszolt. – Nemrég rám támadtak. Nagyon rémisztő lények voltak, mérhetetlen gonoszsággal. – Megborzongott az emlék hatására. – De többre nem emlékszem. Lehetséges, hogy átjutott egy-két másik oldalon álló lény… Nem tudom…

Nesca megsajnálta a kis öreget, de nem tudta, mit is mondhatna. Dühe és igazságérzete erősebbnek bizonyult a sajnálatánál – Meg kell semmisítenie ezt a szerkezetet! 

-Nem tehetem. Ez életem munkája. És nekem már nincs más menekvésem, csak az, ha kijutok ebből a világból. Már régen száműztek, mert nem segítettem Arnot a találmányaimmal, de elpusztítani nem tudtak. Megvédtem magam. Megvannak az eszközeim.

-Nem fordulhat elő, hogy amikor átjut, nem tudja lezárni a gépezetet? – tudakolta Nesca.

-Nem tudom biztosan… - habozott Inotus.

-Akkor lehet, hogy gyorsabban eljön a világvége, mint számítottunk rá. Teljes lesz a káosz.

-Márpedig én elmegyek – szögezte le Inotus. Egy hirtelen gombnyomással beindította a szerkezetet, majd azon nyomban átvetette magát a megnyíló, narancssárga fényben fürdő féregjáraton. Nesca utána ugrott és megpróbálta elkapni, de kezei már csak a levegőt markolták.

A gépezet iszonyú robajjal húzta Nescáékat is magával. Fekete lyukként minden közelben lévő tárgyat magába szippantott. A járat egyre nőtt, úgy tűnt, hamarosan beburkolja a házat és mindent, ami a közelében van. A fiatalok kapaszkodtak, ahogy csak bírtak, de a húzó erő erősebbnek tűnt. És ereje nőttön nőtt.

Nesca Miko számára érthetetlen szavakat kiabált, kántált az éterbe, de a járat csak egyre tágult és mind erősebbé vált.

-Miko! Mit csináljunk? – kiabált a lány. – Mi lesz most?

-Nem tudom! – Végül Miko mentette meg a helyzetet. Kétségbeesésében sikerült egy olyan mértékű védőburkot képeznie a veszélyes masina köré, amely egy időre lelassította a hatalmas szippantó erőt. Végre elengedhették kapaszkodóikat.

Nesca talpra szökkent és kezével a hatalmas gép felé hajított egy láthatatlan valamit.

-Futás! Rohanj, Miko! – kiáltotta, és egyszerre kezdtek futni a kijárat felé, olyan sebesen, ahogy csak a lábuk bírta. Egy jókora ugrással átvetették magukat az ajtón. A következő pillanatban a gépezet borzalmas, fülsiketítő hang kíséretében felrobbant. Kékeslila lángok és a füstölgő felhők lepték el a környéket.

-Gyerünk, tovább! – ordított a lány és ismét futásnak eredtek. Futás közben Nesca elkapta Miko karját és suhanni kezdtek a fák között szélvész sebességgel. A robbanás többször megismétlődött, míg a házból és a környező fákból semmi sem maradt.

Amikor percek múlva megálltak és hátranéztek, mindössze rengeteg por és füstölgő romok jelezték, hogy tőlük nem messze valami irtózatos dolog történt.

Az átjáró bezárult.

-Ennyit erről – lihegte Miko térdére támaszkodva. – Talán sosem jutunk haza.

-Nem tudom. Az sem biztos, hogy lesz miért hazajutnotok – szólalt meg Nesca.

Anita rohant feléjük rémülten lihegve. – Mi a franc történt? – zihálta, amikor meglátta őket. Nesca és Miko arca csupa kékeszöld korom volt és sem arcuk, sem ruhájuk nem festett túl jól.

-Jól vagyunk – nyugtatta Miko a húgát.

-Még szerencse – sóhajtott Anita, és hangjában szemrehányást éreztek. – Mi történt?

-Felrobbantottuk egy tudós laboratóriumát – közölte Nesca és távolabb sétált a testvérpártól.

-Mi? – hökkent meg Anita. – Hogyhogy? – Ennél értelmesebb kérdést nem tudott feltenni.

-Hosszú mese – válaszolt Miko. – Talán nem is akarod tudni. – A fiú hatalmas csalódottságot és elkeseredettséget érzett. Az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtuk, ha véget ér ez a rémálom, átteleportálta magát a Földre, és nem fogják többé viszontlátni, mert a csodás találmány semmivé lett. De talán Nescának van igaza. Talán túl sem élik. Talán a világ sem éli túl. Mi értelme akkor ezen rágódni?

A földre kuporodott és két füléhez kapta a tenyerét. Úgy hallotta, mintha egyszerre fülében csengnének mindazok a negatív, rosszindulatú, gonosz érzelmek, gondolatfoszlányok, hangulatok, amelyeket magába szívott azóta, hogy megérkezett ebbe a világba. Vagy tán már előtte is. Nem, nem történhet meg újra. Erőt vett magán és kizárta ezeket a hangokat, kizárt minden morajlást, míg végül újra csend lett.

Anita bátyja mellé kuporodott. – Már reggel van, kábé – közölte. – Merre indulunk?

-Gőzöm sincs – vont vállat Miko fáradtan.

Nesca visszasétált hozzájuk. Ő is ugyanolyan tanácstalan, gondolatmentes tekintettel bámult a testvérekre, ahogyan ők bámultak rá.

-Keressétek tovább! – ordított sakál módjára a Főúr. – Az nem lehet, hogy nincs meg. Lassan mindent tűvé teszünk, és a kincs sehol. – Arno tajtékzott a dühtől. – Elegem van ebből a holdkóros csordából! – Körülötte álló hű csatlósai ijedten húzták be a nyakukat.

A rabszolgák a környék minden területét átkutatták. A kincsnek ott kellene lennie valahol, de nincs meg. Valaki talán elrejtette. Talán nincs is kincs. De ezt senki sem merte kimondani, mert az lett volna az utolsó mondata.

-Főúr – hajtott fejet előtte behízelgően az egyik férfi. – Kérlek… ha elárulnád, hogy pontosan mit kell keresnünk, talán könnyebb lenne...

-Én sem tudom – harsogott a gonosz úr. – Ha tudnám, már rég megtaláltuk volna, nagyokos! Annyit mondhatok, hogy valami olyan kincset keresünk, amely képes arra, hogy feltámassza a holtakat.

A hű szolgák tátott szájjal hallgatták és próbálták megemészteni a hallottakat.

Tehát a Főúr a világuralmi tervei és minden egyéb elé helyezi azt az egy dolgot, hogy a feleségét visszahozza. Ez képtelenség, suhant át az egyikük agyán. Nem sejtettük, hogy ennyire önző, gondolta egy nő. Mi hasznunk lesz nekünk ebből az egészből? Ránk valószínűleg nem is gondol… Amint visszatér a felesége, talán mindnyájunkkal végeznek.

Miután felocsúdtak döbbenetükből, a vezetők újra munkára fogták rabszolgáikat – akik száma jelentősen megnőtt ahhoz képest, hogy sok rabszolga szabad lett, sok pedig odaveszett -, hogy tovább kutassanak az után, ami talán nem is létezik. Remélhetőleg nem létezik…

Nescáék felkaptattak egy nagyobbacska domb tetejére, remélve, hogy onnan többet látnak és rájönnek, merre kellene tovább indulniuk. Kifogytak már az ötletekből és a megérzéseik is csődöt mondtak Annyira beburkolt, átjárt mindent a gonosz, hogy egyre inkább képtelenek voltak mindenfajta Jó dologra.

-Nézzétek! Nem is tudtam, hogy ilyen közel vagyunk már a tengerhez – derült fel Nesca arca. A halkan morajló, vöröses hullámok csodálatosan nyugodt képet festettek szemük elé. – Mit szólnátok, ha hajóra szállnánk?

-Hajóra? – nézett rá kétkedve Anita.

-Aha. Talán úgy gyorsabban eljutunk oda, ahová szeretnénk. Talán a tenger megmutatja, merre tovább.

-Túl sok a talán – vetette a szemére Anita.

-Van jobb ötletetek? – nézett végig Nesca Anitán és Mikon. Ők nem feleltek. Tehát nem volt.

Óvatosan, oldalazva lekaptattak a dombról és a tenger felé vették az irányt.

-És milyen hajóra fogunk szállni? – tudakolta Miko.

-Talán össze tudunk dobni egyet – legyintett Nesca.

-Nesca! Egyre rejtélyesebb vagy. Vagy egyre viccesebb. Vagy egyre jobban elmegy az eszed – közölte Miko tanácstalanul. – Én nem tudok hajót tákolni, ne nézz rám úgy, minta tudnék.

-Nem kell azt úgy készíteni, ahogy a földi emberek szokták. Más módja is van – kacsintott a lány.

-Áhhá – húzta el a száját Miko és továbbra is értetlenül baktatott tovább a lányok mellett.

Ahogy a vízpartra értek, körülnéztek. Sehol egy lélek nem volt a környéken, még egy madarat sem láttak a sötétlő égbolton.

Nesca odébb sétált, kinézett néhány faágat, hasábot és kisebb darabkát, és néhány legyintéssel és kellő koncentrálással rövidesen egy piciny csónakot alkotott szögek vagy bármi egyéb kellék és eszköz nélkül.

-Nem vagyok biztos benne, hogy én ebbe be szeretnék szállni – tétovázott Anita. – Tudjátok, ez egy pici csónak, és nagyon könnyen felborulhat. Ez pedig egy nagy, piros tenger. Valahogy nem szeretnék beleesni – borzongott meg. – Tudjátok, sosem voltam túl jóban a nagy vizekkel.

-Akkor megvársz minket itt? – kérdezte Nesca.

-Dehogyis! Hogy lemaradjak a következő robbanásról is? – kérdezte a lány cinikusan.

-Nagy poén. Gyere, Anita, vigyázunk rád – unszolta Miko. – Nesca úgy érzi, valamiért csónakáznunk kell, és én hiszek neki. Errefelé már nincs tovább, nem találunk senkit a környéken, aki segíthetne nekünk.

Óvatosan beültek a kissé billegő csónakba és vízre bocsátották. Evezés helyett hagyták, hogy sodorja őket az áramlat, ami elég energikusnak bizonyult.

Már jócskán bent jártak, amikor különös dologra lettek figyelmesek.

-Mi ez? – kérdezte Anita ijedten. – Látjátok? - A víz bugyogni kezdett. - Van itt valamilyen gyógyforrás a tenger alatt?

-Nem tudok róla – felelte Nesca összehúzott szemöldökkel. – Attól félek, ez valami más lesz.

A víz egyre nagyobb buborékokat vetett.

-Au! – Miko ujjai végével megérintette a vizet és döbbenten tapasztalta, hogy forró. – A víz kezd felforrni. Valamit csinálnunk kell, de gyorsan! – közölte rémülten. – Nesca, nem tudsz csinálni valamit a vízzel? – Nesca koncentrált, próbálkozott, de hiába. Megpróbálta lehűteni a vizet, de csupán a felszínt sikerült, és a víz rögtön újra bugyogni is kezdett.

Közben érezte a gonosz erőket a víz mélyéről. Mintha magukhoz hívnák őt. Nem tudott mit tenni. Feladta a próbálkozást.

-Arra! – kiáltott fel hirtelen, mire Miko és húga összerezzentek.

-Mi van arra? – tudakolta Miko.

-Arra kell mennünk! Gyerünk! Evezzetek! – Nesca elővette a néhány faágat, amelyeket induláskor ügyesen elhelyezett a csónak végében. Anita és Miko evezni kezdtek, ő pedig továbbra is arra koncentrált, hogy a helyes irányba menjenek.

-És megint igaza lett – állapította meg Anita. Nem tudta, hogy megkönnyebbült, vagy még jobban retteg attól, ami ezután következik: ugyanis egy hatalmas vitorlás hajó közeledett feléjük.

-Próbáljuk meg megközelíteni – utasította őket Nesca.

-Biztos, hogy ez jó ötlet? – kételkedett Miko.

-Azt hiszem, igen… Szerintem ezért jöttünk.

A hajón nem láttak mozgást. Valószínűleg a rajta utazók a kabinban tartózkodtak.

Ahogy látható közelségbe értek, egy kis embert fedeztek fel a hajó orrában, aki láttukra megfújta a kürtjét. A gőzölgő habok visszhangot vertek a kietlen távolban.

-Hahó! – kiabált és integetett feléjük Nesca. – Itt vagyunk!

A vitorlás melléjük ért, és egy kötélhágcsót engedtek le feléjük.

Miko elkapta. – Menjetek! – szólt a lányokhoz.

Elsőként Anita kapaszkodott fel a kötelekből készült létraszerűségre, és óvatosan, de meglehetősen ügyesen átmászott a vitorlásra. Nesca következett. Ő is ügyesen egyensúlyozott, ügyelve rá, hogy egyik testrésze se érjen a mostanra már legalább száz fokos vízhez. Amikor ő is átért, átkiáltott Mikohoz. – Kösd ki a végét a csónakhoz és gyere! – Miko úgy is tett, és már éppen indult volna, amikor észrevette, hogy a csónak léket kapott. A forrongó víz kikezdte a hajócska alját és süllyedni kezdett. – Igyekezz! – kiáltott rá Nesca.

A kikötött kötélhágcsó meglepően stabilnak bizonyult. Miko sebtében felmászott rá és így neki is sikerült átjutnia a hajóra. A lányok átsegítették a párkányon. A csónak egyre inkább alámerült.

-Na, akkor utazom én még egyszer csónakban, ha piros hó esik – közölte Anita feldúltan.

-Vigyázz, hogy mit mondasz – intette le Nesca. Anita félve felnézett az égre és gondolatban már felkészült rá, hogy valóban piros hó fog esni. De nem történt semmi.

Fent nem. A hajón azonban…

Három zömök, ijesztő kinézetű fickó jelent meg a fedélzeten.

-Üdvözöllek titeket – szólalt meg az egyikük. – Gyertek, fáradjatok beljebb – tessékelte be őket. Miko gyanakvóan figyelte őket. Valami nem stimmelt. – Igyekezzetek, mielőtt kitör a vihar! – A vihar szó olyan képzeteket keltett a három fiatal agyában, amitől lábuk akaratlanul is elindult a kabin felé. – Jól van – nyugtázta a zömök férfi. Kinyitotta nekik az ajtót és sorban beengedte őket. Ők pedig bemásztak. Ekkor erős karok ragadták meg mindhármukat és cipelték és cipelték őket, ők pedig csak tehetetlenül vergődtek.

Egy rács megnyikordult és ők egy börtöncellában landoltak. Legalábbis arra emlékeztetett.

-Francba! – szólalt meg Nesca. – Mi folyik itt? Miért hittem, hogy…

-De tényleg, miért gondoltad, hogy ez jó ötlet? – vetette a szemére Anita.

-Miért, mi mást tehettünk volna szerinted? Így legalább nem lett belőlünk főtt hús – tudatta a testvérével Miko.

-Még… - szólalt meg újra Anita.

Az árnyékból, a pici zárka hátsó szegletéből egy csuklyás alak árnyéka bontakozott ki. Miko egy pillanatra megrémült, hogy Arno ejtette foglyul őket, hogy ez csak egy újabb csapda volt, de Nesca közelebb sétált az alakhoz. Egy darabig nézte az arcát, majd váratlanul megölelte őt.

-Mester! – szólalt meg a lány. – De jó, hogy itt van. Tudtam, hogy itt a helyünk.

-Nem tettétek jól, hogy idejöttetek, lányom. Ezúttal tévedtél. Ezúttal is…

-Mi történt? És hol vagyunk? – faggatta Nesca türelmetlenül.

-Ezek a Főúr szolgái. Kalózok. Begyűjtik azokat, akik a tengeren át próbálnak menekülni.

-Micsoda? De együtt megoldjuk, igaz? – nézett merően a Mester sárgán izzó szemébe.

-Nem tudom…

-És egyáltalán hogy került maga ide? Hogyan fedezték fel?

-Harcoltam. Itt volt már az ideje – közölte Remigius mester.

-Tényleg? – Nesca egy rövid ideig nem szólt, de azután kissé nehézkesen megszólalt: - Mesterem, el kell mondanom valamit. – Nesca szemei megteltek könnyel.

-Nem kell. Tudom. – Remigius lehajtotta a fejét és többet nem bírt mondani.

Nesca sem tudta, hogy mit szólhatna. Hogy sajnálja, hogy a Mester unokáját magával rángatta a bajba és megölette? Hogy neki is hiányzik? Idiótaság bármit is mondani. Semmi értelme.

-Nem a te hibád – közölte a Mester.

-De igen – vágta rá Nesca. Gyűlölte magát, amiért ezt tette Remigius egyetlen unokájával. És azzal, akit ő is mindennél jobban szeretett.

-Menni akart. Szabad akaratából ment veled, és igaza volt. Ezt a helyzetet nem lehet másképp megoldani. Nem dughatjuk homokba a fejünket. Most már én is magamhoz tértem és tudom, mit kell tennem. Csak kár, hogy egy ilyen dologra volt szükség hozzá…

Nesca egy darabig nem tudott megszólalni, de végül megkérdezte:

-De hogyan győzzük le ezeket a kalózokat, hogy kijussunk innen és harcolhassunk?

-Azt nem tudom, leányom – csóválta a Mester a fejét. Csak most tűnt fel nekik, milyen elgyötört az arca. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, sápadt bőre aszottnak tűnt. – Talán nem kell őket legyőznünk.

-Hanem? Hagyjuk, hogy azt tegyenek velünk, amit akarnak?

-Arra gondolsz, hogy elvisznek majd minket a Főúrhoz és úgy egyszerűbb lesz?

-Nem tudom…

-Kihallgattam őket. Eszük ágában sincs. De van egy ötletem. – Előrébb battyogott, majd egyazon mozdulattal megszorította Miko és Anita kezét. – Örülök, hogy itt vagytok.

-Én… - kezdte volna Miko a bemutatkozást, de a Mester közbevágott:

-Tudom. Ismerlek titeket.

-És maga küldött üzenetet nekem álmomban – közölte Miko mintegy érdekességképpen.

-Én nem küldtem üzenetet – reagált Remigius. – De bizonyára jelentenek valamit ezek az álmok. Hiszen itt vagy. És velünk vagy.

-Hát igen. Bár nem tudom, hogy ennek örüljek vagy sem. Gőzöm sincs, hol lehetne jobb most… Mester – nézett a fiú az öregember szemébe -, az is Arno műve, hogy a tenger felforrt? – tudakolta Miko.

-Nem egészen – felelte Remigius mester. – Arno kezéből kicsúszott az irányítás, már ő sem ura a helyzetnek, amit elindított. A gonosz nőttön nő, saját tüzét táplálja.

Miko megborzongott. Ez még rosszabbul hangzott, mint amit eddig el tudott képzelni.

-Mester, Hemma asszony hol van? – kérdezte Nesca, előre félve a választól.

-Otthon. Őt eszem ágában sem volt magammal cipelni.

-Akkor jó. Reméljük, biztonságban van.

-Szóval, mi a terve? – szólalt meg Anita is.

-Nem tudjuk legyőzni ezeket az embereket. Veszélyes egy hajón, egy forrongó tengeren bármilyen harcot kirobbantani. Úgyhogy elaltatjuk őket.

A fiatalok elismerően bólogattak.

-Mester, kérdezhetek még valamit? – érdeklődött Miko kíváncsian.

-Persze – bólintott Remigius.

-Miért nem használnak ebben a világban olyan fegyvereket, amelyeket földi ember készített?

-Úgy érted, puskákat, bombákat és ehhez hasonlókat? Tudod, fiam, a ti világotokban nem az egyenlő esélyeken van a hangsúly. Ezért mi ezt eleve megvetjük. A gonosz persze szívesen bujtogatja az embereket, hogy így hatalmat érhetnek el, győzelmet arathatnak. De valójában a mi világunkban a tehetség számít. Nem a mennyiség (ezért is lehet esélyünk a Főúr ellen), és nem is fegyvereink ereje határoz meg minket. De szerintem ezek a fegyverek itt nem is működnének.

-Értem – bólintott a fiú. – Az klassz. Mármint hogy akkor az ellenség sem tud ellenünk ilyen fegyvereket felhasználni. Na és akkor ön szerint van esélyünk legyőzni a homunkulusz sereget? – kérdezte reménykedve.

-Minden rajtunk áll. A jövőt megjósolni én sem tudom. Tény, hogy túl sokan vannak. Arno elvetette a sulykot. De a homunkuluszok nem tudják, miért harcolnak. Nincs értelme a harcuknak. Utasításokat követnek. Így talán van esélyünk.

A Mester szavai mindenkit egy kis reménységgel töltöttek el.

-Na, tehát hogy visszatérjünk az eredeti mondandómhoz: el kell altatnunk őket. Ehhez szükségem van a ti segítségetekre is, mindnyájunknak koncentrálnunk kell. Elég sokan vannak. Gyertek ide körém, és fogjuk meg egymás kezét.

-Bocsánat, hogy közbevágok – szólalt meg Anita ismét. – Ki tud közülünk hajót vezetni?

-A hajó majd elvezet minket – nézett rá nagy bölcsességgel Remigius. Anita vállat vont.

Megfogták egymás kezét és koncentráltak. Amikor egy őr lépett oda hozzájuk, alig érte el a rácsot, máris összerogyott - mintha egy óriási, láthatatlan teher nyomná a vállát - és mély álomba szenderült. A foglyok nem láthatták, de egy másik, közelben lévő hajóról – ha lett volna bárki a környéken - jól látható lett volna, ahogy a fedélzeten is minden kalóz egyszerre hajtja álomra a fejét, mintha valamilyen kórság gyötörné őket.

Ezután Anita magához repítette a kulcsot és kinyitotta a rács ajtaját.

-Ezzel megvolnánk – szólt vidáman.

-Igen – bólintott a Mester lassan. – Most már csak várnunk kell, amíg kikötünk.

Néhány óra múlva a kabin ablakából már látták, hogy közeledik a szárazföld. Nesca felpattant és örömmel mutogatott ki az ablakon, közölve útitársaival, hogy célba érkeztek.

-Reméljük, hogy jó helyen kötöttünk ki – felelte Miko.

Ahogy közeledtek, ismét Anita segítségére volt szükség: ő egy kisebb erőfeszítéssel és egy legyintéssel ledobta a horgonyt és hamarosan partot érhettek. A fortyogó habok cipőik talpát nyaldosták, ahogy kikászálódtak a hajóból. A legénység továbbra is mélyen aludt, békésen szuszogtak.

-Igyekezzünk – kérte Nesca -, mielőtt magukhoz térnek.

-Jó ötlet – helyeselt Miko.

Sokáig kaptattak felfelé, be az erdő mélyébe, de élőlényeket sehol sem leltek. Sem barátot, sem ellenséget.

-Biztos, hogy a jó irányba indultunk el? – bizonytalanodott el Miko.

-Hamarosan kiderül – ásított egyet Nesca. – De most aludnunk kell, különben nem sokáig tudunk már tovább haladni.

-Megint éjszaka van? – kérdezte Miko. Mivel már teljessé vált a sötétség, képtelen volt megállapítani, hogy milyen napszak lehet. – Oké, aludjatok csak, majd én őrködök.

A többiek beleegyezően leheveredtek a fák tövében egy valamivel egyenesebb talajon. Remigius mester is meglehetősen kimerült – hiszen benne volt ő a korban jócskán és ki tudja, mióta hánykolódott a haragos tengeren. Nem sokat mesélt a történésekről.

Álmaik zavarosak, vészjóslóak és idegborzolóak voltak.

Egy kis időre végül Miko is álomra hajtotta a fejét, és szerencséjükre senki nem lelt rájuk, senki nem lepte meg őket bóbiskolás közben.

Miko valamiféle csoszogást hallott a közelből. Ahogy kinyitotta a szemét, különös árnyakat vett észre a haloványan pislákoló tűz fényében, amelyet a két lány gyújtott néhány órája, hogy ne fagyjanak meg. Nyár volt, de esett a hó. A tűz kék csóvái láthatóvá varázsolták, hogy valaki körülöttük jár-kel. Vagy valakik.

Miko megdörzsölte a szemét, hátha csak képzelődik – nem lenne meglepő ennyi csodás és borzalmas kaland után (egyelőre a borzalmas nagy fölénnyel nyert) -, de az árnyak csak nem tűntek el.

Úgy döntött, jobb, ha felébreszti Nescát, ahogy szokta. Óvatosan megrázta, mire a lány nyomban felült.

-Mi történt?

-Mik ezek szerinted? Vagy kik?

Nesca szemét meresztgette és ő is hamarosan megpillantotta a különös árnyakat.

-Fogalmam sincs. Megnézzük?

-Nem tudom. Ugye nem lehetséges, hogy visszajutottunk az én világom küszöbére?

-Kizárt – szögezte le Nesca. – Alvás közben? Habár…

Óvatosan közelebb lopakodtak a fel-alá ténfergő árnyakhoz. Azok nem sétáltak, mint az emberek, sokkal inkább siklottak a föld felett, alakjuk pedig el-eldeformálódott, ahogy mozgásba lendültek.

Az árnyak észrevehették őket, mert láthatóan távolodni kezdtek. Mintha menekültek volna előlük.

-Mester! Anita! Nézzék! Találtunk valamit – szólt hátra Nesca. – Mikoval megnézzük.

-Jövünk mi is – ugrott fel Anita, majd a Mester is talpra állt és mindketten követték őket.

-Mit láttatok? – érdeklődött a Mester.

-Árnyembereket – válaszolt Miko. – Ismer esetleg ilyeneket?

Remigius megrázta a fejét.

Felcaplattak a meredek dombocskán, és kisvártatva el is érték a tetejét.

Amit a dombról láttak, attól bizony tátva maradt a szájuk. A dombon túl egy hófehér fényben pompázó város terült el. Kúp, gúla és gömb alakú házacskák sorjáztak szép számban egymás mellett és egymással szemben. És különös árnyak sürögtek-forogtak mindenütt. Olykor mintha beszélgettek volna, máskor pedig magányosan kullogtak vagy éppen pakolásztak.

-Hűha! – csodálkozott el Anita. – Ezt vajon ők építették fel? Nem semmi!

-Ki tudja? – Nesca lentebb sétált. A többiek követték példáját.

Mivel az árnyak tudomást sem vettek róluk, Nesca megfogta egyikük karját és maga felé fordította azt a részét, ahol az arcának kellett volna lennie. – Elnézést! Bocsánat, hogy megzavarom, de meg tudná mondani nekünk, hol vagyunk? – Az árnyék egy szót sem szólt. Nesca elbizonytalanodott, hogy van-e egyáltalán szája, meg tud-e szólalni. – Utazók vagyunk. Békés szándékkal jöttünk. - Az árnyék továbbra sem szólalt meg. Ehelyett egy különös hang szólalt meg Nesca fejében. Egy női hang. – Árnyemberek vagyunk.

-Emberek? – próbált meg Nesca is gondolatban kommunikálni a különös lénnyel. – Úgy érti, földi emberek?

-Valaha azok voltunk – szólt a néma felelet. – De elegünk lett. Nem akartunk ott maradni. Grotia segít nekünk.

-Kicsoda Grotia?

-A vezetőnk.

Nesca egy darabig némán beszélgetett a hölggyel, majd amikor az távozott, a lány a többiekhez fordult. – Telepatikus úton kommunikálnak. Beszélni nem hajlandóak. Ha jól hámoztam ki, amit a hölgy mondott, akivel „beszéltem”, ők a Földről jöttek. Teljesen feladták az életet, mert nem volt miért küzdeniük. Vagy meghaltak a szeretteik, vagy nem találták értelmét az életnek, és öngyilkosságot kíséreltek meg. Ezért ide „zuhantak”, legalábbis ő így fogalmazott, és itt kezdtek új életet. Így váltak árnyemberekké. Itt viszont már nem fáj nekik semmi. És felépítették ezt a gyönyörű várost, ahol élhetnek.

-Ezért tűnnek el emberek, ezért mutogatják őket tévéműsorokban és a családjuk sosem talál rájuk? – kérdezte Miko mély döbbenettel.

-Ebben van ráció – morfondírozott Nesca.

-Milyen különös – vakargatta a Mester az állát. – Hallottam már erről. De nem hittem, hogy valóban létezik ez a hely. Ha jól sejtem, Ahrimanéban vagyunk. A vezetőjük nem Grotia véletlenül?

-De, úgy van – lépett elő az egyik legnagyobb, gúla alakú házból egy fényben fürdő, legalább 190 centi magas, kecsesen vékony, hegyes orrú, előkelő ruházatú nő. – Én vagyok a vezető. Mit óhajtanak?

-Vándorok vagyunk. Békés szándékkal jöttünk – ismételgette Nesca. – Segítőket keresünk Arno legyőzéséhez és csak erre tévedtünk utunk során. Talán véletlenül, de talán nem… – Nem tudta, mit vált ki a hölgyből ez a kijelentés, nem tudta, vajon az ő oldalukon állnak-e, de meg kellett próbálnia.

-Nem érzek gonosz erőt – súgta Miko Nesca fülébe, biztatva, hogy próbálkozzon tovább.

-Sajnálom, de nem segíthetek – közölte velük tárgyilagosan Grotia, azzal sarkon fordult és nekiiramodott az ellenkező irányba.

-Kérem, várjon – sietett utána Remigius mester. – Ahogy látom, Önök gyönyörű helyen és békés közösségben élnek. Ugye nem szeretnék, ha mindez eltűnne, ahogy a gonosz bekebelezi a világot?

-Minket az egyáltalán nem érdekel – hangzott a vezető felelete.

-Kérem… Higgye el, én sem akartam harcolni. Egyszer megtettem, és nem lett jó vége. Megfogadtam, hogy többé nem harcolok. – A Mester fölé magasodó hölgyemény érdeklődve fürkészte az idős férfi arcát. – De van, amikor nincs más választás. Ha meg szeretnénk őrizni azt a kevéske jót, ami a világunkból még megmaradt, meg kell próbálnunk bejárni minden lehetséges utat.

-Ez mind nagyon szép, Remigius mester – szólalt meg Grotia. – Igen, tudom, hogy ki maga, felismerem, mert valamikor réges-rég találkoztam a népükkel. Talán maga nem emlékszik, mert maga akkor még gyermek volt, de én emlékszem. Önre, és a családjára is. Viszont ezeknek az embereknek szükségük van rám. Itt egyedül az én hatalmamnak köszönhetik, hogy végre jól érzik magukat és új életet alakítottak ki.

-És ők? Nem szeretnének vajon segíteni? Nem adná meg nekik a választás lehetőségét? – szólalt meg a mostanáig hátul bujkáló Anita. - Hogy eldönthessék, akarnak-e harcolni?

-Hidd el, lányom, nem akarnak. Ők már nem éreznek sem fájdalmat, sem örömet. Sokkal jobb nekik így. Nem AKARNAK érezni. Ezért is jöttek el hozzám. Csak én tudok segíteni rajtuk. Ezért vannak még életben.

-Milyen élet az, ahol az ember nem szeret, nem sír, nem nevet? Kérem, gondolja meg! A maga hatalma biztosan a segítségünkre lehetne.

-Nem, és ez az utolsó szavam! – Azzal a hölgy ismét sarkon fordult és elsétált.

-Hagyjuk, menjünk tovább – szólt csalódottan Miko. – Talán nem ide kellett jönnünk, talán tényleg csak véletlenül keveredtünk ide. Hátha mások is élnek a környéken.

-Csak még egy pillanat – szólalt meg ismét Anita. Tett még jó néhány bizonytalan lépést előre, és tekintetével azt kutatta, hová tűnhetett e különös női lény.

Eközben azonban egy irdatlan erejű villám szelte ketté az eget, és egy fába vágódott. A négy jövevény rémülten rezzent össze és kezüket a fejük fölé kapták védekezésképpen.

Vihar közeledett.

A következő villám még durvább volt: egyenest a közelben lévő házra csapott le. A ház talapzata megingott, és a tető borzalmas robaj közepette leomlott. Anita éppen a ház mellett állt, és teljesen betemették a lezúgó törmelékek.

-Anita! – kiáltott fel Miko rémülten és a húgához rohant. Sorozatban dobálta le a kőtörmelékeket a mozdulatlan testről. Anita feje vérzett, és nem volt eszméleténél. – Meghalt! – kiabált Miko. – Úristen, a húgom meghalt! – Önkívületben ordított tovább. – Valaki segítsen!!

A többiek odarohantak hozzájuk, és látták, hogy a lány valóban nem mozdul és nem is lélegzik.

-Mester, csináljon valamit! – üvöltött Nesca is.

Remigius a lány fölé hajolt, és amikor megállapította, hogy valóban meghalt, így felelt: - Nem tudok semmit tenni. Már késő. Sajnálom… Nagyon sajnálom… - hebegett, bár valószínűleg ő sem tudta, mit is beszél.

Grotia a hangzavarra és a felfordulásra visszasietett a jövevényekhez, dacolva a zord időjárással, a tomboló, orkán erejű széllel. Hófehér palástja többméteres körzetben mindent beragyogott, amerre csak járt. Küszködve, levegő után kapkodva lépett oda Mikohoz.

-Eresszetek oda – lökte félre Mikot és a többieket. Megállt Anita felett és a fényt még inkább kiterjesztette. Majd amikor semmi sem történt, két karjával átölelte Anita hátát és felemelte a lányt. Hihetetlen, hogy mekkora erő volt benne.

Megdöbbenten és megkönnyebbülten látták, hogy Anita szemhéjai egyszer csak megmozdulnak és lassan kezd magához térni.

A vakító fény eltűnt, és egy jóval alacsonyabb, görnyedtebb hölgy állt ott, ahol elvileg Grotiának kellett állnia.

Anita felült. – Mi történt? – Köhögni kezdett. Miko odaugrott hozzá és boldogan megölelte, majd zokogásban tört ki. – Ilyet többé ne merj velem csinálni, megértetted? – szólt húgához.

-Naná. Máskor nem küldök magamra villámokat – felelte Anita erőtlenül bátyjának és az ő segítségével feltápászkodott a földről. – Hülye, jó, hogy azt nem mondod, hogy ha még egyszer meghalok, megölsz – nevetett a lány, de a nevetéstől szúrtak az oldalbordái.

-Hogyan hálálhatnám meg…? – kezdte Miko Grotia felé fordulva, de ő leintette a fiút.

-Nincs mit meghálálni. Anita nagyon emlékeztet a lányomra. Nem csak külsőre, hanem a makacssága, a csökönyössége is legalább annyira hasonlít rá.

-Van egy lánya? – faggatta érdeklődve Anita.

-Volt – felelte Grotia. De többet nem árult el.

-Akkor talán mégis segít nekünk? – mosolygott rá Anita reményteljes arckifejezéssel.

-Sajnos nem tehetem – csóválta meg a fejét a hölgy. – Mint láthatod, én már senkin nem tudok segíteni. – Elsétált, és a „vándorok” engedték.

Nesca különös dologra figyelt fel: az árnyemberek arcára, kezére lassacskán visszaköltözött a szín és az élet.

-Nézzétek! Már van arcuk – fordult Mikoékhoz a lány. Az arcok, testek és színes ruhák végül teljesen kibontakoztak, ahogyan tavasszal a frissen nyíló virágok ezerszínű szirmai. Többen közülük magukban összekuporodva vagy épp egymás vállára dőlve zokogtak. Hihetetlen látványt nyújtottak: mintha egy természeti katasztrófa túlélői találkoztak volna szeretteikkel.

Az egyik nő Anitához sétált.

-Köszönjük neked! – szólt a lányhoz. – Elfelejtettük, milyenek voltak azok, akiket szerettünk. Pedig sohasem akartuk igazán elfelejteni.

Anita erre nem tudott mit mondani. A fájdalom is az élet velejárója, gondolta magában.

-Mennünk kell – fordult a Mester a fiatalokhoz.

-Csak egy pillanat – kérte Anita, és Grotia után rohant. Az egyik házikó tövében talált rá.

-Elnézést! Csak meg szeretném köszönni, hogy…

-Igazán nincs mit köszönni. Te felnyitottad a szemem. Nem érdemes érzelmek nélkül élni. Az nem élet – nyújtotta a nő a szavakat. – Sajnálom, hogy nem tudok nektek segíteni. Ennyi volt a hatalmam. És erőm sincs már harcolni. Túlontúl fájdalmas a lét. De erre valóban szükség van. Én köszönöm neked!

-Sajnálom.

-Ne sajnáld. Jobb lesz így. Menj, már várnak rád.

-Rendben. De visszajövök. – Anita hirtelen megölelte a hölgyet, amivel ő nem nagyon tudott mit kezdeni. Zavartan nézett a lányra. – Ígérem – monda Anita, és visszasietett a többiekhez.

Miközben a földi ember számára láthatatlan világban az utolsó csata a küszöbön állt, az embereknek fogalmuk sem volt, mit tehetnének, hogy megváltozzék a helyzet.

Télies hideg köszöntött a bolygó lakóira a nyár közepén, éjjeli sötétség honolt a tájakon.

Nem volt áram, víz, gáz, országok fagyoskodtak, éheztek.

A tornádó, a vulkáni hamu, a megáradt folyók, a házakat elöntő iszap, a légi katasztrófák, az erdők pusztulása megmásíthatatlannak tűntek. A gazdagok azt hitték, pénzért megvehetik életüket, menedéket kaphatnak, de ebben a helyzetben a pénz és az arany már semmit nem ért.

Remigius mester úgy döntött, felkészülnek, csapdákat állítanak és odacsalják Arnot és seregét, hogy így győzhessék le őket. Éjt nappallá téve dolgoztak, nem is számolták már, mióta.

-Ez micsoda? – érdeklődött Miko, amikor látta, hogy Nesca valamilyen érdekes gyökeret tör apró darabokra.

-Macskagyökér – felelte a lány egyszerűen, mintha mindenkinek tudnia kellene, mi is az. – Gonoszűző hatása van. Ennek a pünkösdi rózsának pedig, amit még a ti világotokból szereztem – húzott elő egy kiszárított virágot batyujából – olyan ereje van, amely elűzi a rémálmokat. Kipróbálhatjátok otthon is, ha rosszat álmodnátok. – Nesca csak azután gondolt bele, mit mondott, hogy már kimondta. Miko és Anita is ugyanarra gondolhatott. Otthon? Hát, nem biztos, hogy ki tudják majd ezt próbálni… - Bocs… Mindenesetre ez arra is jó, hogy ne engedje be a gonosz gondolatokat, képzeteket a fejetekbe. – Mindenkinek átnyújtott egy-egy szirmot, ők pedig gondosan zsebükbe rejtették a parányi kincset.

Az egyik napon, ahogy tettek-vettek, készültek a háborúra, a fák között néhány emberi alak körvonala rajzolódott ki. És még több és még több.

Alfred, Leila, és mindazok a férfiak és nők, akiket még kimenekítettek a rabszolgasorból Mikoék. Őket pedig Olme és maréknyi serege követte. Mindenki ott volt. Mindenki, akivel Miko valaha ebben a világban találkozott, mindenki, aki az ő oldalukon állt. A jégszívű – azaz volt jégszívű – Grotia is eljött. Azokkal a földi emberekkel egyetemben, akik Grotia birodalmába kerültek, és nemrég felébredtek az „éberkómából”. Mind ott voltak, egységként, kerek egészként, és készen álltak a harcra. Készen álltak rá, hogy a végsőkig küzdjenek. Látszott az arcukon az elszántság.

-Mi folyik itt? – nézett körbe Miko ámulva. Szája tátva maradt a csodálkozástól.

-Itt a segítség, amire szükségünk van – közölte Remigius mester. – Szólítottam őket, és ők jöttek. Mindenki, aki meg szeretné menteni ezt a világot, és a másikat. Mind itt vannak – nyugtázta elégedetten.

-Mester, maga aztán tud – szólt Nesca remegő hangon.

-Ne feledjétek, nem számít, hányan vannak. Nem számít, hogy a lelkük épp olyan sötét, mint az ég mostanában. Csak az számít, mi van itt bent – érintette meg Remigius mester tenyerével a mellkasát ott, ahol a szíve volt. – Akarunk küzdeni, meg AKARJUK menteni a világot, éppen ezért sikerülnie kell! Készítsük elő a csapdákat, hadd sétáljanak bele!

A tervek kovácsolásában nagy segítségükre volt Alfred, aki, mint kiderült, meglehetősen sokat tudott a harcról és egyéb praktikákról.

-Ne próbálkozzatok azzal, hogy befolyásoljátok az elméjét. Egyáltalán semmilyen elmetrükkel ne próbálkozzatok, mert Arno azonnal rájön és a visszájára fordítja – osztotta Alfred a tanácsokat.

-Milyen jó, hogy lenyúltuk a Főúr embereit – szólalt meg az egyik földi férfi. – Nagy előny, ha tudjuk, hogyan gondolkodik.

-Azt senki nem tudja. Talán még ő maga sem – vetette ellen Alfred. – De egy dolog biztos: úgy kell győznünk, hogy közben nem válunk olyanokká, mint ők.

-Jól mondod, fiam – sétált közéjük a Mester.

Napok hosszat csak vártak, füleltek, éberen őrködtek. De Arno nem jött el.

Nem tudták, eljön-e valaha, hiszen tudta, hogy várnak rá. Bár a Mester elméjével levédte azokat a gondolatokat, amelyek elárulhatták volna őket. Nem engedte, hogy Arno lássa, sereg vár rá, nem engedte, hogy lássák, csapdákat állítottak ellenségeik számára. A tét a világ volt, semmilyen rést nem hagyhattak a jól álcázott terveken.

Minden nap egyformának tűnt, hiszen nem volt éjjel és nappal, nem történt semmi újdonság, csupán a nagyon vegyes társaság tett-vett szüntelen, hogy önmagukat, egymást felkészítsék és biztosítsák a terepet. Folyamatosan edzettek, és egymás lelkét is edzették. Egészen hihetetlen módon összekovácsolta őket a közös cél, barátokká váltak az ismeretlen emberek.

Miko láthatatlan burkot képzett köréjük, hogy ha Arno odaküldi a homunkuluszokat, ne sétálhassanak be egy óvatlan pillanatban hozzájuk könnyedén, Remigius mester pedig egy különleges riasztó trükkel látta el jelenlegi lakhelyüket.

Nesca és Miko éppen aludni készültek, de mindketten éberen forgolódtak a felvert sátorban.

-Úgy tűnik, ma sem történik már semmi – ásított egyet Miko.

-Igen, nagyon úgy látszik – felelte Nesca. – Nem tudom, érdemes-e itt várnunk, és karba tett kézzel nézni, ahogy Arno és az a másik mocsok mindent elpusztít. Lehet, hogy épp ezért nem jönnek. Mert tudják, hogy várunk rájuk – hiszen a Mester egy elmét befolyásoló trükkel megüzente Arnonak, hogy itt vagyunk hárman és várjuk őt –, mert amíg mi itt várunk, halomra gyilkolhatja az embereket és más lényeket.

-Gondolod, hogy oda kellene mennünk?

-Igen, szerintem sokkal jobb lenne. Most már elég sokan vagyunk, hogy győzhessünk. Te nem így gondolod?

-Fogalmam sincs – válaszolt Miko. Tényleg nem tudom, meddig kell így várnunk, és ez kiborít, mert közben nem tudom, mi történik a Földön, és nem tudom, nem csal-e a Főúr így minket még nagyobb csapdába. De bízom a Mesterben. Szerintem tudja, mit kell tennünk. Nem lesz baj…

Nesca hallgatott. – Meglátjuk – sóhajtott fel végül. – De soha semmire nem vágytam annyira, mint arra, hogy véget vethessünk ennek. Talán csak még egy dologra vágynék ennyire...- Elcsuklott a hangja, ezért inkább elhallgatott.

-Nagyon hiányzik? – kérdezte Miko, de máris rájött, mekkora ostobaságot kérdezett, ezért inkább csöndben maradt.

-Itt vannak – nyitott be Anita a sátor ajtaján. Gyertek, gyorsan! – rémülten zihált és türelmetlenül toporogva várta, hogy Nesca és Miko végre felpattanjanak és kövessék őt.

-Arno itt van? – faggatta Miko. – Mi történt?

-Mindjárt meglátod. Gyertek velem! – Futva folytatták az utat. Hamarosan el is érkeztek a helyszínre. Arno természetesen gond nélkül átjutott Miko láthatatlan burkán és Remigius mester riasztóján. A Mester azonban megérezte a jelenlétét és már várta őt.

Amikor a három fiatal odaért, a gonosz Főúr és a Mester gyilkos tekintettel álltak egymással szemben, mozdulatlanul. Mindenütt néma csend honolt. A sereg nem jött elő – valószínűleg a Mester parancsolta ezt nekik - , és látszólag Arno is egyedül volt. Gyanították, hogy csak látszólag…

-Hát eljöttél – szólalt meg Remigius.

-Hívtál, nem igaz? – kérdezte zordan a Főúr.

-De, így van. Rendezzük ezt le ketten egymás között. És hagyd békén mindkét világot. Hadd éljenek szabadon. Hadd döntsenek, melyik oldalt választják. Hiszen ez az egész világ lényege. És ők nem tehetnek semmiről. Nem ők ölték meg a feleségedet. Hanem én!

Arno éktelen haragra gerjedt, ahogy Remigius a feleségét említette. A levegő parázslani kezdett körülöttük. A hőmérséklet egyre csak nőtt és nőtt, a fullasztó térben lassan alig maradt oxigén.

-Tudom. Ne hidd, hogy nem akarok bosszút állni. De átlátok rajtad. Tudom, mit tervezel.

-Igazán?

-Igen, és sajnálattal kell közölnöm, hogy hiábavaló minden cselekedet.

-Semmi nem hiábavaló, csak az, amit nem tettünk meg. Én megteszem, amit tudok.

-Abban biztos vagyok – bólintott Arno, majd suhintott egyet a karjával. Ennek nyomán különös robaj törte meg a korábbi csendet. A fák sötét rejtekéből egy homunkulusz bukkant elő. Majd még egy, majd pedig még egy. Ahogy sorakoztak, Mikoék már látták, több százan lehetnek. Nem baj, a Mester majd legyőzi a Főurat, és akkor nem lesz, aki irányítsa őket. Nincs lelkük. Egy fabatkát sem érnek – ezzel biztatta magát Miko, de nagyon halovány volt ez a remény, és ő maga sem vette komolyan a saját gondolatait.

A sereg megtorpant Miko védőburka előtt. Egy szélsebes mozdulattal azonban egy pillanat alatt ott termett Morto és gond nélkül átvezényelte a sereget a burkon. Magával hozta azokat az embereket is, akik nem álltak át Mikoék oldalára. Jó néhány rabszolgatartó menetelt a csatasorba megingathatatlan erővel Remigiusék ellen.

A Mester csak erre várt. Gondolatban magához hívta az ő oldalán álló harcosokat, akik szép sorjában előbújtak rejtekükből és a Mester mögé sorakoztak.

-Készen álltok? – kérdezte tőlük.

-Igenis, Mester! – válaszolt határozott hangon Olme.
Valamennyi férfi és nő rendíthetetlen nyugalommal és elszántsággal állt mögötte, igazi csatasorban.

Arno egy váratlan mozdulattal Nesca mögött termett – csupán annyit láttak, hogy eltűnik, majd feltűnik a lány mögött – és elkapta a lányt. – Gyere velem – vonszolta maga után.

-Eresszen el, féreg! – üvöltött a lány. Két tenyerében megnyitotta a kék lángocskát és anélkül, hogy látta volna, hová nyúl, Arno arcához nyomta. A Főúr felüvöltött a fájdalomtól. A következő pillanatban pedig két kezét Nesca halántékára szorította. Szorította, ahogy csak bírta. Nesca egy rövid idő után már nem ellenkezett. Miko utánuk eredt, de a Mester egy láthatatlan fallal útját állta. – Várj! – parancsolta.

-Mire? – tombolt Miko magán kívül. - Arra, hogy megölje? Eresszen!!

-Nem tehetem. A döntés az ő kezében van.

Hamarosan megértették, mit jelentett ez az állítás. A Főúr Nesca fülébe suttogott valamit, amit csak a lány értett.

-Semmi keresnivalód köztük – suttogta. – Te közénk tartozol. Gyilkos vagy. Ártatlan lényeket gyilkoltál. Most is benned van ez ott mélyen. Tarts velünk! Csak így láthatod őt viszont. Ők nem tudnak segíteni. Csak hitegetnek, hogy szeretnek. De téged sosem szeretett senki. Egyedül vagy. Én viszont segíthetek rajtad. – Kezei erejével és szavaival szinte teljesen átmosta a lány agyát.

-Soha – suttogta a lány. – Soha nem állok egy gyilkos oldalára.

-Dehogynem, lányom, dehogynem – suttogta hátborzongató hangon a Főúr. – Gyere velem, és megmutatom, hol van igazából az otthonod. Ezt a csőcseléket pedig hagyd veszni. Nem érdemelnek ezek semmi mást, csak pusztulást. Ők tehetnek arról, hogy a családod meghalt. Ők tehetnek Roanoke haláláról is. Nem álltak melletted, amikor szükséged lett volna rájuk. Több mint tíz éven át bujkáltak és nem segítettek. Ők a valódi gyilkosok. Miért vársz most tőlük mást? Az én feleségemet is megölték, és a lányomat, akivel ő várandós volt. Tényleg azt hiszed, hogy ők a jók? Csak áltatnak téged, hitegetnek, de minden szavuk hazugság. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de én nem hazudok neked. Hidd el, tudom, mit érzel. Mit gondolsz, milyen kincset kerestem? – folytatta kitartóan. – Nekem is az minden vágyam, hogy visszahozzam a szerelmemet.

Miko áttörte a láthatatlan falat és Nesca felé indult. – Nesca! – kiáltott oda neki, ahogy közeledett felé. – Gyere! – nyújtotta kezét a lány felé.

Abban a minutumban Nesca szeme éjfeketévé változott. Sötét erek dagadtak ki homlokán, arcán, karján. Fekete auráját még Miko is látta. Továbbra is a lány felé igyekezett és rendületlenül nyújtotta felé a kezét – Gyere vissza! Segítek – győzködte.

-Neeem! – üvöltött fel Nesca. A Főúr elkapta és magával vonszolta.

-Hová viszi? – ordított Miko.

A Főúr nem méltatta válaszra. Helyette a tisztás távolabbi részére vitte a lányt, ahol a földre hajította, és egy suhintással vörösen izzó tüzet gyújtott körülötte.

-Várjatok! – szólt Remigius a többieknek.

-Mire várjunk? Hogy máglyán elégesse Nescát?

-Szó sincs róla. Ő a kincs, amire Arnonak szüksége van! – döbbent rá a Mester.

-A… milyen kincs? – vonta össze Miko értetlenül és türelmetlenül a szemöldökét. - Feleljen már! Milyen kincs?

-Amiért Arno annyi rabszolgát dolgoztatott. Amit éjt nappallá téve kerestetett. Nesca az!

-Nesca a kincs?! Mire kell neki Nesca?

A Mester nem felelt.

-Hogy bízzak magában, ha nem mondja el, mi folyik itt? – kiabált a fiú a felindultságtól remegő hangon.

Mielőtt azonban Remigius bármit mondhatott volna, a homunkulusz sereg támadásba lendült. A csata túllendült a küszöbön. A világért folyó háború elkezdődött.

A homunkuluszok fejszékkel, kardokkal és egyéb félelmetes pengéjű fegyverekkel támadták a jóval kisebb létszámú sereget. Az ügyesebb harcosok kitértek útjukból, mások mindenféle praktikával próbálták maguktól távol tartani a borzalmas bestiákat.

A csapdák remekül beváltak: több homunkuluszt egy mély árokba juttatott Olme és két társa, másokat egy üvegkalitka szerű, áttetsző kockába zártak a Grotiához tartozó földi emberek (természetesen a Mester segített a mű megalkotásában, az emberek pedig leleményesen odacsalták az ellenséget, hogy elfoghassák őket), és hasznosnak bizonyultak a Nesca által kevert gyógynövények is, amelyek fojtó gázként hatottak a homunkuluszok számára, vagy erőtlenné tették lábaikat, amely összecsuklott alattuk, vagy éppen egy pillanatra megzavarták tájékozódási képességüket, ez a leheletnyi idő pedig éppen elég volt arra, hogy Olme harcosai végezhessenek velük.

A harcosok jó néhány homunkuluszt levágtak, de úgy tetszett, a sereg létszáma még így sem csökkent számottevően.

Anita két kezét a feje elé tartva hátrált két homunkulusz elől, akik baltával próbálták őt kettéhasítani.

-Hé, ide figyeljetek! – kiáltott rájuk Miko. – Itt vagyok! – A két melák felé fordult, Miko pedig a Mestertől tanult trükkel kőáradatot zúdított a nyakukba.

-Szép volt, tesó – lihegte Anita. – Kösz!

-Anita, vigyázz! – A lány nem vette észre, hogy a háta mögül három újabb lény érkezik. Megpördült, és a hatalmas erővel, amit a rémület és az adrenalin kölcsönzött neki, egy másodperc alatt gyökerestül kicsavarta a szörnyetegektől nem messze lévő fát és egyenest a nyakukba zúdította. Majd, amikor látta, hogy csak kettőt sikerült eltalálnia, futásnak eredt.

Eközben Remigius mester Mortoval harcolt. Morto vörös lángnyelveket zúdított a Mesterre, akinek bőrén sötét égésnyomok keletkeztek. Megrogyott, de nemsokára ismét talpra állt és folytatta a küzdelmet. Morto felé suhintott, mire kék lángok záporoztak az ellenségre, viszonzásul az előbbiért. Morto a fájdalomtól felordított és hanyatt esett. Fektében azonban újabb ártásokat küldött a Mester felé. Miko azonban gyorsabb volt: melléjük ugrott és láthatatlan burkot képzett Remigius köré. Az ártások visszapattantak és Morto felé száguldottak, de ő egy ügyes trükkel elnyelte azokat.

-Miko! Menjetek! Most! Mentsétek meg Nescát! – kiáltott a Mester a fiú felé. Miko futásnak eredt, Anita pedig a nyomában loholt. A föld rázkódni kezdett.

Ahogy Miko odaért Arnoékhoz, látta, hogy a föld egy hatalmas hasadékban kettényílik a mozdulatlanul heverő Nesca mellett. A hasadékból vörös gőz áramlott az ég felé.

Miko óvatosan a Főúr mögé lopózott. A Főurat néhány rabszolgatartó védelmezte.

Anita felidézte, mit tanított neki Remigius mester és addig susogott, amíg az őrök szeme lassan lecsukódott.

-Hosszú évek óta kereslek – hallotta meg a két testvér Arno hangját. – Nem tudtam, hol lehet a kincs, nem tudtam, mi lehet a kincs. De most már tudom. Te voltál az, akivel legyőzték életem szerelmét. De mindvégig elbújtál előlem. Ügyes, nagyon ügyes! Te voltál az, aki a hitvesemet a másvilágra segítette. Csak benned van meg ez az erő és ez a kettősség. Éppen ezért most te leszel az áldozat, akinek segítségével visszahozom őt. – Felemelte az élettelen Nescát és a hasadék felé cipelte két karjában, hogy senki ne vehesse el tőle.

-Álljon meg! – kiáltott rá Miko. Anita döbbenten nézett bátyjára.

Arno kacagott. Ez a kacaj azonban hátborzongató volt, és elkeseredett. Valahogy fáradtnak tűnt. – Hát persze, természetesen elengedem – gúnyolódott a Főúr. – Ha te kéred… Hitvány kis szolga…

Nesca szemei kipattantak, és egy jól irányzott rúgással kitépte magát Arno kezeiből. A földre zuhant, de azonnal felpattant és Mikoék felé vágtatott. Szeme továbbra is olyan volt, akár a sötét éj. Arno lelkének tükörképe.

Miko azonban nem rettent meg tőle, a kezét nyújtotta a lány felé. – Gyere! – kérlelte. – Nem félek tőled. Nem félek… - Többet azonban nem tudott mondani, mert Nesca megragadta Miko két karját, és a gonoszság szétáradt a fiú ereiben. Ez a gonoszság azonban oly mértékben felülmúlta az eddigieket, hogy a fiú képtelen volt harcolni vele. Nem tudta megmenteni Nescát. A Főúr tudta ezt, ezért nem eredt rögtön a lány nyomába. Tudta, hogy miután a lány bevégezte dolgát, önként tér majd vissza hozzá.

Nesca tovább indult. – Nesca, hallgass rám! – harsogta Miko elkeseredetten és lábai összerogytak egy láthatatlan súly alatt. – Te jó vagy. Veled vagyunk. Segíteni akarunk. Megmenteni azt, ami a világból még jó.

-Hazudsz – szólalt meg Nesca torz, érdes hangon.

Széttárta karjait, és az éjsötét fellegek mind köréjük gyűltek. Ahogy a lány az ég felé emelte két kezét, kiterjesztette az irdatlan, leküzdhetetlen gonoszságot és sötétséget. A sötét szinte az egész világot átitatta, beburkolta. A jók serege fulladozott, erejük megcsappant, immár képtelenek voltak tovább küzdeni a gonoszság ellen. Mind térdre rogytak, a homunkuluszok pedig ütötték, döfték, vágták, akit csak értek. Élettelen testek hevertek a mezőn szerteszét. Alfred és Leila utolsó erejével is küzdött. Alfred két homunkuluszt terített le, Leila pedig az egyiktől elvett karddal kettészelt egy szörnyeteget, egy másiknak pedig térdhajlatát vágta el, így az is a földre rogyott. De egy újabb lélektelen árny feléjük rontott, és az összeölelkezett szerelmeseket egyetlen suhintással kivégezte.

Miko orrából dőlt a vér, kezdte elveszteni eszméletét. Hiába próbált minden gonoszságot magába szívni, nem bírta el a teste. Ennyi volt. Ilyen hamar vége lett. Legalább nem kell végignézni, ahogy egyenként mészárolnak le mindenkit. Nesca elintézni, hogy hamar vége legyen. Csak azt nem tudta, Nescával mi lesz ezután. Borzalmas volt a tudat, hogy elméje gonosz rabságban fog tengődni az idők végezetéig. Nem, ezt nem engedheti. De hát… nincs mit tenni már…

Anita a földön hasalt. Minden ereje elszállt.

Ahogy nézte a koromsötét fellegeket, a fekete, fullasztó levegőt és azt, ahogy bajtársai egymás után esnek el a harcmezőn, valahogyan mégis erőt vett magán és talpra tornászta magát. Megfogta testvére kezét, és Nesca felé vonszolta. Remigius mester, aki immár több sebből vérzett és csak tántorogva tudott haladni, szintén csatlakozott hozzájuk.

Mikonak eszébe ötlött valami. Megszólalni képtelen volt, de a Mester értette. Miko remegő kézzel elővette zsebéből a kis csodazenemasináját, az mp3 lejátszót, a Mester pedig felhangosította a zenét, hogy szétáradjon az egész világban, hogy mindenki hallja és érezze. A zene megnyugtató dallamai furcsán abszurd visszhangot vertek e sötét időben. Torz megcsúfolása volt ez az emberek jelenlegi hangulatának, a világ helyzetének. Legalábbis eleinte.

Miko, Anita és Remigius egy emberként, vállvetve Nescához küzdötték magukat. Tenyerükben fellobbant a kék láng, a jók tüze, és Nesca arca elé emelték kezeiket.

„Harcoljatok! Még győzhettek!” – hallott meg Nesca egy hangot gondolatmentessé vált agyában. Roanoke hangja volt.

Nesca még dühösebben, még nagyobb energiával engedte szabadjára minden dühét és elkeseredettségét. Lelkében tombolt a fájdalom sötét ereje és minden mást elsöpört az útjából.

A sötétségből azonban fény lett, és a fény szétáradt minden mezőn, az egész földön, az egész égen. A nap sugarai aranylóan vonták be a tájat, az ikermeteoriták végre újra felragyogtak és melegséggel töltötték meg a levegőt. A kismadarak csicseregni kezdtek. A zene immár teljesen odaillőnek tetszett.

Egy homunkulusz utolsó erejével Miko után vetette magát és egy jókora dárdával hátba döfte a fiút.

Miko élettelenül csuklott össze.

Remigius mestert pedig Morto átka találta el egy óvatlan pillanatban. Ő is élettelenül terült el a földön.

Ezek voltak a homunkuluszok utolsó cselekedetei. Valamennyi gépszörny szinte egyszerre hanyatlott a kivirult pázsitra és nem mozdultak többé.

A megmaradt piciny seregnek nem volt ereje éljenezni vagy egymás nyakába borulni, de a megkönnyebbülés és a boldogság könnyei igencsak eláztatták a ragyogó földet. A két sereg küzdelme véget ért.

Ezzel egy időben a világ más táján – nem is olyan messze – egy idős asszony összerogyott és nem mozdult többé.

Hemma asszony csak Remigius mesterrel együtt élhetett. Lelkük egy volt az idők kezdete óta.

Arnot és Mortot persze nem lehetett a napfény vagy a jóság erejével elintézni, mint a homunkuluszokat.

Morto a jók maréknyi serege után vetette magát és pillanatok alatt kivégzett egy tucat ártatlan nőt és férfit. Lélekdarabkáikat magába szívta, és ereje csak nőtt és nőtt. Az élénk fényben még félelmetesebbnek, még hatalmasabbnak tűnt.

Anita utána iramodott, de mire odaért, már késő volt. Mindent beborítottak az élettelen testek és a vér.

Grotia tűnt fel Morto háta mögött és egy hatalmas husánggal ledöfte az álnok szörnyeteget. Morto felüvöltött és Grotiára vetette magát. Anita azonban egy jól irányzott suhintással felrepítette Mortot a magasba, mielőtt elszívhatta volna Grotia lelkét is, és egy odvas fához vágta őt. Morto üvöltött dühében és harcra készen újra felpattant, majd Anita nyomába eredt. A lány rohant előle, ahogy csak a lába bírta.

Remigius mester és Miko mozdulatlanul hevertek a fűben.

-Miko! Kelj fel! – ordított Anita. Miko lassan kiemelte arcát a sárból, kinyitotta a szemét és felpillantott.

Éppen a megfelelő pillanatban. Morto száguldott feléjük. Miko féltérdre küzdötte magát és elgáncsolta a fiút. Morto elzuhant, de a következő pillanatban Mikora vetette magát.

Birkózni kezdtek és ütötték-vágták egymást, ahol csak érték. Morto igyekezett lefogni Mikot, hogy újabb ártást szórhasson rá.

Miko vállából és hátából ömlött a vér – a dárda ugyanis a vállát találta el és átment rajta.

Végül Morto kerekedett felül. Lefogta Mikot és közben beszélni kezdett:

-Tényleg azt hiszed, hogy győzhettek? Túl gyengék vagytok apámhoz és hozzám képest. És alig néhányan maradtatok. A seregeteknek annyi, kivégeztük őket. Attól még, hogy kisütött a nap, koránt sincs vége. Nézd csak! – Felnézett az égre és Miko követte a példáját. Piros hó esett. – Látod? Ez a tieitek vére. Semmi sem maradt. Nincs miért küzdeni. Egyszerűen adjátok fel, nektek is jobb lesz úgy. Egy ilyen gyenge és éretlen világot akartál te megmenteni? Ahol a földi emberek csak a saját bőrüket mentik ahelyett, hogy összefognának, hogy segítenének egymáson? Tudod jól, hogy ez az igazság. Tudod, hiszen ott éltél. Hiszen láttad. – Morto Miko fejébe vetítette azokat a képeket, amelyek Mikot a lehető legjobban kiborították. Az emberek esélytelen küzdelmét, az emberi gyarlóságot és önzést. Újra eleredt orra vére is és egyre inkább úgy érezte magát, mint annak idején a fán kuporogva. Nem szabad, ez csak egy újabb trükk. A világ jó, nem hallgathatok erre a szörnyetegre, győzködte magát (a pünkösdi rózsa is hatott valamelyest), de hiába. A bánat erősebb volt. Miko egész testében remegett és arca hófehérré vált. Patakokban folyt róla a víz.

Anita nem tudott a segítségére sietni, mert Arno menekülés közben foglyul ejtette őt. Tudta, hogy Nesca rövidesen barátja segítségére siet majd, és akkor ő, Arno a lány segítségével – illetve egész pontosan a vérével - végre beteljesítheti végzetét, feltámaszthatja az ő halott hitvesét. És akkor totálisan legyőzhetetlenek lesznek.

Nesca azonban valahol egész máshol járt.

A Roanoke-tól kapott láthatatlan lepelben a hegytetőre száguldott, és látomást látott. Látta a nagyvilágot, látta, hogy az emberek a végső küzdelemben összefognak, a nemes eszmék felélednek. Ledobta magáról leplét és cipőjét, hogy a földdel egyesülhessen, és karjait az ég felé tárta. Amíg az ősi erőket hívta segítségül, a természet színpompás sziromruhába öltöztette őt. Hófehér fellegek gyülekeztek feje felett. Az égiek meghallgatták a könyörgést.

Majd letekintett a csata színhelyére, és látta, ahogy Miko küzd Mortoval és saját magával, és tudta, hogy vissza kell térnie. Így odaszáguldott, ahol a két fiú küzdött egymással.

A Nescából áradó hatalmas fénytől Morto megrettent és hátrálni kezdett. Nesca Miko felé nyújtotta a kezét. Miko áramütést érzett egész testében, ahogy a lány keze kezébe simult, és meglátta, amit Nesca látott. És akkor végre tudta, teljes bizonyossággal tudta, hogy a világért érdemes küzdeni. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, bár ezt sosem vallotta volna be.

Újult erővel felkelt a földről, és bár a dárda ejtette seb kegyetlenül fájt, lelki ereje sokkalta nagyobbnak bizonyult annál, hogy holmi testi fájdalom visszatarthassa őt.

Minden erejét összeszedve Morto felé fordult és megpróbálta elszívni azt a rengeteg gonoszságot, ami a fiúban rejlett. Ha mindet elszívja, Mortoból nem marad semmi. Talán így megállíthatja.

Morto szemmel láthatóan gyengült, majd térdre roskadt. Érezte, hogy a sok lélek, amit magába szívott, eltávozik, elszabadul, ereje pedig szépen lassan cserbenhagyja.

Nesca eközben Arnoék felé iramodott, hogy segíthessen Anitán. Grotia követte példáját.

Nesca olyan sebesen mozgott, hogy Arno nem tudta megfigyelni, mit csinál. A lány nagy körívet írt le a gonosz Főúr körül, ábrákat rajzolt a puszta földre: egy kardot, amely a tér végességét jelképezi, egy kelyhet, amely a víz hordozója, egy tőrt, amely a tűz jele, és végül egy pálcát, amely a levegőt szimbolizálja. És a négy elemet segítségül hívva elzárta a Főurat a világ többi részétől. A föld, a víz, a tűz és a levegő istenei mind köréjük gyűltek. Arno is érezte a változást, és – talán életében először – megérezte a rettegés ízét. Ahogy az oltár közepén állt, érezte, ereje elhagyja, mintha keselyűk csőre szabdalná millió cafatra minden testrészét.

Nesca utasítására Grotia és Anita is segítettek.

A negyedik erőt sajnos nem volt, aki képviselje, más nem tudott a segítségükre sietni e pillanatban. 

Nesca egyre csak kántált azon az emberi fül számára érthetetlen nyelven, melyet ő olyan jól ismert.

És akkor a Főúr teste ezernyi részecskére hullott, ahogy a természet istenei bevégezték dolgukat. De a lelke a halál bekövetkezte előtt kiszállt a testből és a Nesca által rajzolt körön belül bolyongott, eszméletlen dühöt árasztva magából. A körön kívül állók minden porcikájukban érezték a hatalmas indulatot, az irdatlan gyűlöletet és gonoszságot, a kitörni készülő borzalmat.

Mivel azonban a kört nem tudták teljes mértékben lezárni a negyedik ember hiánya miatt, Arno lelke kiszabadult és a magasba röppent.

-Most mit csináljunk? – kérdezte Grotia.

-Nem tudom. Gyerünk utána! – zihálta Nesca.

Ahogy Miko Mortoval küzdött, egyre gyengült, egyre inkább elhagyta ereje. Már megmozdulni is képtelen volt.

Érezte, hogy egyre csak zuhan és zuhan a semmibe. Könnyebb lesz így. Többé már nem fog fájni semmi, villant át az agyán a megnyugtató érzés. A teste elviselhetetlen fájdalommal telt meg, de képtelen volt kiabálni, képtelen volt már mindenre. Hiába Nesca csodatétele, hiába volt a fény, rajta már nem segítethetett.

Óriási fekete gomolyag körözött a vonagló test körül. A gonoszság olyan irtózatos erejű volt, hogy Miko alatt egy hatalmas kráter keletkezett a földben. Nesca és Anita elkapták a fiú karját és még éppen időben vonszolták odébb, hogy le ne zuhanjon.

De minden hiába volt: a fiú teste már nem bírt el ekkora fájdalmat – hiszen csak egy egyszerű emberi test volt –, és végül lelke kiszakadt testéből.

Arno – mintha csak erre várt volna – a fiú felé száguldott és megszállta az elhagyott testet.

Nescáék döbbenten látták, ahogy Miko egyszer csak lábra áll, arcára iszonytató gonoszság ül ki, és izzó, vörös lángnyelveket küld egyenest feléjük, hogy felégessen mindent és mindenkit maga körül.

Nesca ugrásra készen állt, kezében egy fehéren izzó gömbbel, amely az égiek erejét rejtette magában, és amellyel végezhetett volna a Főúrral. Amellyel megsemmisíthette volna lelkét is. De képtelen volt megtenni. Képtelen volt megölni Miko testét.

Anita kétségbeesésében már hangosan zokogott.

-Tedd meg, Nesca! Gyerünk! Ez már nem Miko! – zokogta a lány. - Meg kell tenned! Végezz vele! Tedd meg Mikoért, kérlek!

Nesca egész testében remegett, úgy érezte, menten összeesik ő is. Felemelte a tenyerében tartott, vakító gömböt és már éppen Miko teste felé hajította volna… de…

A test, amely egykor Miko teste volt, vonaglani kezdett. A Főúr már nem tudta bevégezni a dolgát. Összegörnyedt és egyre csak ordított és ordított. Megtapasztalta hát mindazt a fájdalmat, amit ő okozott, mindazt, amit ember átélhet, amit láthat és érezhet, és képtelen volt ezt elviselni. Arno lelke bombaként robbant ki a fiú testéből, magával vonszolva a feketeséget, amely teljesen ráakaszkodott és ő képtelen volt szabadulni tőle.

Az éjsötét gomolyag egyenest a kráterbe zuhant. Arno utolsó erejével még elkapta fiát, Mortot, segítséget remélve, és így magával rántotta őt a mély sötétségbe. Morto kétségbeesetten üvöltött, és csak zuhant lefelé a mélységes mély árokba, magával húzva Miko élettelen testét is.

És akkor Anita szélsebesen ott termett és elkapta testvére karját. Nesca fogta a fénygömböt és egyenest a szakadék közepébe hajította. Azt a borzalmas hangot, azt az ordítást, visítást, vinnyogást míg él, nem felejti el, aki hallotta. Ez a hang nem a sötétség hangja volt, nem is Arno vagy Morto keltette: a föld fogadta ily visítva magába a rengeteg fájdalmat, a mérhetetlen gonoszt.

Anita rendületlenül tartotta Miko kezét. Nesca is segítségére sietett.

-Könyörgök, kérlek, Miko, térj magadhoz! Térj vissza! Szükségem van rád! Szeretlek, bátyó! Kérlek, kérlek…- Anita úgy érezte, nem bírják már sokáig így tartani Miko testét. Még egy pillanat, és a sötétségbe zuhan. Nem tudta, van-e értelme egyáltalán küzdeni. Miko látszólag már nem is él. De meg kell próbálnia, akkor is meg kell próbálnia… Miko is megpróbálná. - Kérlek! Nem hallod? Nem hagyhatod cserben a húgodat! – ordított önkívületi állapotban. – Neked kell vigyáznod énrám! Térj már észre! Hallod?! – Anita egy enyhe rándulást érzett az általa markolt kézben. Majd Miko vett egy mély, hörgő lélegzetet, és felnyitotta a szemét.

-Hol vagyok? – rándult össze rémülten, amikor rájött, hogy egy szakadék szélén csüng. Anita és Nesca fogták a karját és ő óvatosan kimászott a kráterből.

-Soha többé ne merd ezt tenni velem, értetted?! – harsogta Anita. Miko megölelte húgát.

-Te nem vagy normális – szólalt meg, amikor már a földön kuporgott. – Ne szálljak ki máskor a testemből? Egyszer se? Nem is akartam. Jó, tudom, most megkaptam a magamét, mert én is beszóltam… Au, basszus, de fáj a vállam.

Anita és Nesca kissé hisztérikusan, de megkönnyebbülten nevettek fel. Eddig valahogy úgy érezték magukat, mint a farkas, akinek köveket varrtak a hasába, de most egyszerre megszabadultak ezektől a kövektől. Üdítő érzés volt.

Nesca Miko hátához tette a kezét, oda, ahol a seb tátongott, és néhány varázsszó elmormolásával valamelyest enyhített a fiú fájdalmain.

Majd – mivel már négyen voltak – visszafelé is elvégezték a varázslatot, azaz ismét segítségül hívták a négy fő elem isteneit, de most fordított sorrendben, majd egy pentákulum elem felrajzolásával bezárták a kört. A kráter borzalmas hangjai elcsitultak, a föld is nyugalomra lelt.

Nesca köszönetet mondott az égieknek és a földnek, és útjukra engedte a segítő szellemeket.

-Nézzétek! Ott valami mozgott az előbb! – mutatott előre Anita.

Nagy örömmel tapasztalták, hogy nem mindenki veszett oda az ádáz küzdelemben. Jópáran sebesülten hevertek a harcmezőn – amely mostanra újra csak „mező” volt -, de meg lehetett őket menteni. Segítettek rajtuk hasznos praktikákkal és hagyományos gyógymódokkal (pl. bekötöztek sebeket), majd Miko, Nesca, Anita és Grotia útnak indultak.

-Annyira sajnálom, hogy sokan nem érhették ezt meg – szólalt meg Nesca.

-Valóban nem érhették meg, de a jó ügyért haltak meg. Emlékezzünk rájuk ekképpen – szólalt meg Grotia. Méltó temetést rendeztek a holtaknak (az e világban élők testét nem őrizte meg a föld, de lelkük nyomot hagyott a nagyvilág egén), megemlékeztek róluk és Grotia elénekelt egy dalt is. A dal saját lányát is eszébe juttatta.

-Azt tudtátok, hogy esténként, ha felragyognak a csillagok, láthatjátok az e világban elesetteket az égbolton? – szólalt meg Grotia valamivel később.

-Tényleg? – kérdezte Anita.

-Igen. Amikor egy-egy újabb csillag kigyúl az égen, az az ő lelkük. Figyeljétek majd, hogy láttok-e két fényes csillagot egymás mellett ragyogni, amelyek eddig nem voltak ott. A Földről is láthatjátok. Az a két csillag lesz Leila és Alfred, vagy pedig Remigius mester és Hemma asszony.

Nesca szíve fényévnyire száguldott a tisztástól, ahol éppen voltak. Azon gondolkodott, vajon melyik csillag lehet Roanoke. Biztosan tudni fogja, amint meglátja.

Grotiát királynőül választották a helybéliek. Ő pedig igazságosan uralkodott élete végéig.

-Ígérem, hogy visszajövök magához – fordult hozzá Anita a búcsúzás pillanatában.

-Azt reméltem is, lányom – válaszolt Grotia, majd búcsúzóul megölelték egymást.

Ahogy az ikermeteoriták ragyogtak, ahogy virágzott a völgy, amelyen keresztülsétáltak – vagy inkább bicegtek -, Anita, Nesca és Miko minden rosszat, minden nyomasztó múltbéli emléket száműzött elméjéből és szívéből.

-Azt hiszem, számunkra is elérkezett a búcsú ideje – szólalt meg Nesca szomorúan, és nagyot sóhajtott. – Ég veletek! Vigyázzatok magatokra, és a többi földi emberre. Mert ti képesek vagytok rá.

-Úgy lesz – kacsintott Miko.

Nesca a tóhoz vezette a testvérpárt, ahová immáron visszatértek a fénylények. Arno bukása után ugyanis végre kiszabadultak és visszatérhettek lakhelyükre, hogy ott ragyoghassanak tovább. Nem senyvedtek már fogságban és bujkálniuk sem kellett.

-Be kell ugranunk a tóba? – tudakolta Anita.

-Igen. Látjátok? Ott örvénylik az energiaspirál, az majd hazavisz benneteket. Ne aggódjatok, valójában nem is lesztek vizesek.

Búcsúzóul megölelték egymást, de egyiküknek sem sikerült egy szót sem kinyögni, ezért Miko és Anita ugrottak.

Csakhogy…

Nesca kótyagos fejjel tért magához. Az ámulattól tátva maradt a szája. A fű zöld volt, a fák zöldek-barnák, virágjaik színpompásak, az ég kék, és csak egy nap világított fenn az égen.

-Bocs, nem tudtam kihagyni – fordult hozzá Miko.

-Ezt még megbánod – morgolódott Nesca.

Miko elmosolyodott. - Na gyere! – Kézen fogta a lányt és maga után húzta. Anita mellettük ballagott.

Az utcák feldúltak voltak, némelyik ház félig lerombolva, de a szorgalmas munkások már hozzákezdtek az újjáépítéshez.

Hamarosan megpillantották a jó öreg Munkás utcát. Hazaértek.

Miko óvatosan, kissé félve benyitott a jó öreg, nyikorgó bejárati ajtón.

Apjuk sétált elébük.

-Miko! Anita! – odasietett hozzájuk és mindkettőjüket hevesen megölelte. – Te jó ég, hol jártatok? Körözést adattam ki utánatok, felvetettelek titeket az eltűnt személyek listájára. Istenem, de hiányoztatok! – Újra megölelte őket. Miko és Anita sosem gondolta, hogy apjukat ilyennek is láthatják, hogy valóban hiányozhatnak neki. – Be sem mutatjátok az új barátotokat? – kérdezte.

-Elnézést! Nesca vagyok – mutatkozott be a lány, és emberi szokáshoz híven kezet nyújtott az apának.

-Jaj de jó, hogy itt vagytok. El kell mesélnetek mindent!

Miko és Nesca összenéztek és felvonták szemöldöküket. Majd Miko alig láthatóan megrázta a fejét.

-Na gyertek, erre koccintanunk kell! – Hát igen, a világ továbbra sem tökéletes, nyugtázták magukban a fiatalok.

A város rohamléptekben tért vissza a megszokott kerékvágásba. A munka, az iskola folytatódott, a járművek újra dübörögtek az utcákon. Néhány bolt és zöldséges ismét kinyitott.

Az egyik este Mikoék elrángatták Nescát is egy koncertre.

-Ezt nem szabadna. Lassan haza kellene mennem az én világomba. Egyébként is gonosz vagyok és gyenge. Kétes személyiség.

-Viszont szereted a jó zenét és a sört – kacsintott Miko.

-Hjaj, pedig már azt hittem, vége a megpróbáltatásoknak – adta meg magát a lány.

-Á, még közel sincs vége – mosolygott Anita.

Ahogy megérkeztek a koncertre, Miko és Anita barátai kitörő örömmel fogadták régi cimboráikat. A három fiatal csatlakozott a bandához és nagyon jól mulattak a koncerten.

Miko meglátta a lányt, aki ezer éve tetszett neki, és aki miatt bunyózott is egyszer, és aki azóta levegőnek nézte.

A lány megfordult, és Mikora mosolygott. Mi a fene?, gondolta a fiú elégedetten.

Nesca pedig azt hitte, rosszul lát. Egy különös alakot vett észre a helyiség távolabbi zugában. A fiú – mert hogy fiú volt, az biztos – lófarokba kötötte haját, és magányosan ácsorogva figyelte a koncertet, lábával aprókat dobbantva a zene ritmusára.

Nesca közelebb merészkedett. – Szia! – szólította meg a fiút és különös, fürkésző tekintettel méregette. A fiú szinte teljesen olyan volt, mint Roanoke. – Nesca vagyok – nyújtott kezet a lány.

-Én pedig Roni – viszonozta a fiú a kézfogást. – Olyan különös… Olyan furcsa érzésem van, amióta megpillantottalak. Nem találkoztunk mi már?

-Nem tudom. Meglehet… - vont vállat Nesca. És arra gondolt, hogy talán mégis marad még egy kis ideig.

Még vár ránk száz meg száz dolog,

Az idő meg nem áll, forog, forog,

De ki kiáll a sziklára, csak az láthat,

Elér ez is, az is, senki sem szabhat gátat.

Rongybabaként kezdődik a játék,

Az élet összevarr, aztán széttép,

De cipőt húzol és elindulsz végre

A mesének boldog befejezésére.

Így tettünk mi is, kisgyerekek,

Bár háborúban pajzsunk sokszor elrepedt.

Egy hosszú társasjáték lett az életünk.

Melyik kockába léphetünk?

Egy kis ház kell, hogy letelepedjünk,

Kandalló tüzénél megmelegedjünk,

Megtanítsuk, mi kifogott rajtunk,

A világban közben nyomot hagyjunk.

Még vár ránk száz meg száz dolog,

A jót, a rosszat is megszokod,

De ki kiáll a sziklára, csak az láthat,

Elér ez is, az is, senki sem szabhat gátat.

nél megmelegedjünk,

Megtanítsuk, mi kifogott rajtunk,

A világban közben nyomot hagyjunk.

Még vár ránk száz meg száz dolog,

A jót, a rosszat is megszokod,

De ki kiáll a sziklára, csak az láthat,

Elér ez is, az is, senki sem szabhat gátat.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1294 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kulp Nikolett

Árnyjátékok

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Bizonyára többen gondoltak már arra, hogy olykor ördögök suttogják fülünkbe vágyaikat, vagy angyalok vigyázzák lépteinket. Nos, ez a gondolat talán nem csak mese. Az olykor szeretett, máskor gyűlölt világunkért folyó végső harc immár a küszöbön áll. Bátor tizenéves főhőseink kalandos útjuk során megismerik a legsötétebb gonoszt, a legfényesebb jót, barátokra, szerelemre lelnek, rabszolgákat szabadítanak fel, kitanulják a mágia fortélyait, megtapasztalják a háború borzalmait, míg végre megértik, ezért a világért igenis érdemes harcolni. A legnagyobb küzdelem azonban az ember lelkében dúló harc.

Rövid összefoglaló

Bizonyára többen gondoltak már arra, hogy olykor ördögök suttogják fülünkbe vágyaikat, vagy angyalok vigyázzák lépteinket. Nos, ez a gondolat talán nem csak mese. Az olykor szeretett, máskor gyűlölt világunkért folyó végső harc immár a küszöbön áll.

Olvasási idő

450 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kulp Nikolett nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!