Kiírom az érzéseim. Feltör most megannyi szó…
Rég volt már, hogy magába vont bármi, ehhez hasonló.
Kiírom és kibeszélem.
Muszáj lesz, mert nem látom, hogy másképp, hogy múlhatna el.
Olcsó, s könnyű érzéseken gyorsan csak túladni kell, és pillanatát megőrizni;
Vágyként, lágyan elringatni szívünk egyik mély zugában néma csendben, elmúlásban.
Könnyű-e és olcsó-e mi most szorosan átölel?
Elmúlik majd? Újra éled? Felszínre temessem el?
Hol a kezdet, s hol a vég? Szívemben majd meddig ég a tűz, mi lassan elemészt,
S hamvaiból feltámadni mennyire lesz majd nehéz?

Nem varázslat volt, és nem is megbénító pillanat,
Sokkal inkább törődésed oldotta le láncomat.
Kedvességed, nevetésed, érdeklődő szavaid
Érték el, hogy lebontsam törékeny lelkem falait, és
Úgy sírhassak, mint egy gyermek az éjszaka közepén…
Segített, hogy megnyugtattál, és azt mondtad: van remény. 

Akkoriban nem hittem, hogy miénk lehet a világ,
Nem voltál más, csak egy ember, aki ugyan belém lát,
De nem érdekli igazán, hogy mi játszódik le bennem.
Nem is fájt, hogy nem kell veled túl őszintének lennem.
Nem akartam hallani a nem létező bókokat,
Nem akartam érezni ajkamon forró csókodat,
Érintésed nem kívántam, s nem perzselte bőrömet
A képzeletemben született, szenvedélyes őrület.
Éjszakánként, a sötétben nem kínzott a gondolat, hogy
Mást szeretsz, és nekem ez pecsételi meg sorsomat.
Boldogságod tiéd volt, az enyém még nem létezett, és
Úgy éreztem, hogy te voltál az, aki felvértezett egy
Újabb csata győzelmére lelket tépő utamon.
Bíztam benned, de szívemnek elmaradt a jutalom. 

Akkor értettem meg, mikor többet már nem kerestél.
Telt az idő, lelkem pedig szépen lassan feleszmélt, hogy
Te, ki sosem érezted, hogy jelenléted felkavar,
Te, ki sosem értetted, hogy hiányod csak zivatar és villám, és ború,
Te, ki mindent, mi nem fontos, oly könnyedén elfelejt,
Te, akinek minden csendje egyre nagyobb titkot rejt,
Te, igen, Te, akit én még mindig alig ismerek,
Kerülgetem, hogyha látom, hozzá szólni nem merek,
Számomra egy senki voltál, csak közömbös idegen…
S most itt ülök kis szívemmel zavartan egy szigeten, és
Fogalmam sincs, mi legyen. 

Remélem, hogy elmúlik, mert kínomban csak nevetek.
Mi jöhet még? Azt sem tudom, hogy épp most mit tehetek...
Szívem hallani akarja nem létező bókjaid,
Ajkam szomjazza égető, sosem csókolt csókjaid,
Sosem érzett érintésed perzseli a bőrömet, és
Elemészt a képzeletemben született őrület… 

Mi lenne jobb: elfeledni? Emlékedet eltiporni?
Nem keresni, nem kutatni, érzéseim nem mutatni?
Oly egyszerű lenne, hogyha nem látnálak soha többet...
Nem fájna, hogy rád tekintsek, nem fájna, hogy rád nevessek,
Nem fájna, hogy mással éled meg a boldog, mély szerelmet,
Más szemébe nézve érzed a nyugalmat, s a kegyelmet,
Más ujjai gyűrik össze a paplanod éjszaka,
Más valaki várhat téged mindig boldogan haza,
Más simítja meg az arcod, törli le a könnyeid,
Más valaki nevettet meg, mást ölelnek karjaid…
Nem fájna a valóság és nem félnék már semmitől. 

Addig viszont, amíg így van, egy kicsikét még megöl.