A nyár legvégén, egy nagyon korai hajnali napon indultak Horvátországba. A minden szükségesen felül luxust is nyújtó autóban négyen vágtak neki az útnak: Rozrita, Eni, Bocsárd és Medárd.

A hosszú út során egy benzinkútnál a lányok elindultak kávét venni, amikor Bocsárd barátja felé fordult, majd így szólt:

– Ő ember, nem fogja a mi dolgainkat szeretni. Emberi volta miatt igényli a gyengédséget, amit mi nem tudunk megadni neki.

– Igen, ez lehetséges. De szeretem, nem akarom elengedni… ő hozzám tartozik.

– Te tudod! De nézd az ő javát is! – tette hozzá Bocsárd.

Az autóhoz visszaérve Medárdban áramlottak az egymásnak ellentmondó érzelmek, miközben igyekezett elrejteni szomorú ábrázatát.

A következő megálló egy pihenőrész volt az út mellett, egy kisebb tisztással, fapadokkal és faasztallal. Medárd bánatosan üldögélt a pad szélén. Eni leült mellé.

– Mi a baj?

– Semmi!

– Légy szíves, mondd el! – kérlelte őt a lány.

Kis habozás után a srác megszólalt:

– Félek, hogy nem érzed jól magad, hogy nem emberi lények vagyunk és hogy vannak furcsa dolgaink.

– Ilyenekkel emészted magad? Minek? Én érzem, hogy mi a jó nekem! – akadt ki Eni.

– De ha gyengédségre vágysz?

– Megkapom tőled! Átölelsz, megcsókolod a homlokom, és hasonlók… nekem ez csodálatos. Hogy milyenek vagyunk abban a mámorban, az is jó nekem. Nem kell más… ez így tökéletes.

– Biztos?

– Holtbiztos! – mosolygott Eni.

Medárd viszonozta a gyengéd pillantást, azzal átölelte kedvesét.

– Örülök, hogy vagy nekem! Nagyon szeretlek!

– Én is szeretlek! – mondta viszonzásul a lány.

Az út további részén slágerszámokat hallgattak, énekeltek és jókat nevettek. A borongós hangulat szerencsére gyorsan tovaszállt.