Barion Pixel nuuvella

Egy családként

 

Katie már azon is aggódott, hogy ha felnő a gyermeke, ő nagyon meg fog öregedni. Josh soha nem beszélt neki a másik helyről, csakis úgy akar itt élni, mintha rendes családja volna. Egyik nap éppen a kanapén terpesztette szét magát a démon, amikor Katie a konyhából kávét szorongatva leült melléje. Vette a bátorságot és feltette a kérdést, ami egy ideje nyomasztotta.

– Ugye, azt tudom, hogy ti akár háromszor hosszabb ideig is éltek, mint mi.

– Úgy van.

– És ha én is szeretnék más lenni? Átváltozni? Hozzátok tartozni?

– Most, hogy várandós vagy, várjunk még ezzel.

– Gondoltam, de azért jó lenne már beszélni róla. Mi lesz, ha felnő, és ti tovább éltek, én meg olyan hamar vén nénike leszek?

– Mindennek eljön az ideje.

– Lehetnék például én is démon – ábrándozott hangosan a patológusnő.

– Te inkább tündér legyél. Az jól állna neked. Bár te döntesz.

– Tényleg? Van tündér is? Milyen misztikus lények vannak még nálatok?

– Van ugye démon, de van vérfarkas, vámpír, boszorkány, varázsló, tündér és lidérc.

– Értem. Akkor lennék boszorkány. Sok varázslatot megtanulnék, könnyebb lenne az életem.

– Mondom, várjunk még ezzel. Ha megszületik a baba, utána visszatérünk erre.

– Persze, jó. De olyan jó eljátszani a gondolattal! – álmodozott tovább Katie.

– Megértem.

– Én most azt érzem, hogy sajnálod, hogy nem vagy ember.

– Ha minden rendben fog menni, a gyermek pedig megszületik, téged átváltoztatunk, akkor el fogom hinni, hogy mindez valóságos. Akkor meg fogok nyugodni, teljesen boldog leszek. Egy gyönyörű természetfeletti család leszünk… az első. Azonban addig aggódni fogok, amiről nem tudsz lebeszélni. Ez van.

– Persze, megértem. Én is félek. De ebben a helyzetben ez a normális.

– Igen.

A férfi magához húzta bögréstül együtt szerelmét, odahajolt a fejéhez, adott rá egy hosszú puszit. Így maradtak még egy kis ideig, bámulták a televíziót.

***

November hónap negyedik csütörtökje,

Hálaadás ünnepe,

New York belvárosa

Sürgés-forgás, készülődés volt ezerrel a lakásban. Katie a fürdőszobában a piperecuccai használatával foglalatoskodott, míg Josh egyik szobából a másikba járkált, néha még a konyhát is útba ejtette, miközben végig ujjaival idegesen dobolt a combjain. Hálaadásra Katie szüleihez voltak hivatalosak.

Mégis milyen lesz? Mit mondjak nekik? Lesz-e közös témánk? Tudok-e még értelmeset beszélgetni emberekkel, tudok-e olyat előadni nekik, ami nem másvilági lényekről szól? Mikor beteszem a lábamat ebbe a világba, csak a természetfeletti lények birodalmáról szónokolok, na meg az átsegítésről gondoskodom, erre most meg gazdag szülőkkel kell társalognom egy asztalnál. Mitévő legyek?

A szerelme kilépett a fürdőszobából. Végre elkészült. Meglátta a feszengő párját.

– Még nem mondtam el a szüleimnek, hogy várandós vagyok. De úgyis meglátják rajtam, nem fogják bevenni, hogy meghíztam melletted.

– Pedig beadhatnánk nekik – viccelődött Josh.

– Ha-ha-ha!

– De amúgy nem is venni észre rajtad, hogy kövér lennél.

– De kedves vagy! Amúgy meg látják a kerekedő arcomon, hogy ez bizony áldott állapot. Az édesanyámnak rögtön ez fog lejönni belőle.

– Akkor ne menjünk. Találjunk ki valamilyen ürügyet.

– Akkor ők jönnek ide. Tutira nem fogják hagyni, hogy ne lássanak.

– Erre jó a laptop.

– Nagyon vicces. Azon keresztül nem tudunk jóllakni. Meg a képernyőn is feltűnő lesz a pofikám.

– Elküldhetik a kaját futárral. Vagy, ami még jobb, én átugrok és elhozom, a tárgyak úgyis tudnak utazni velem. Elég, ha engem látnak, a te arcodat már ismerik – mondta kuncogás közepette.

– Persze, beállítasz teleportálva, anyáék meg szívinfarktust kapnak.

– Á, dehogy! – vigyorgott a férfi. – A lakás elé koncentrálok, láttam a fotóid között a házuk külsejét, simán odaruccanok.

– És engem meg itt hagysz. Téged meg nem engednek majd el onnan. Hidd el, nem jó ötlet. Ha megismered őket, akkor majd megtudod.

– Na, jó, elmegyünk, de akkor nem fogok tudni velük kommunikálni. Nekik csak nem beszélhetek a fajtársaimról, na meg a többiekről?

– Van más téma is.

– Ja. A gyerekvárás.

– Hú! Miként fogjuk tálalni nekik? – tanakodott hangosan a kismama.

– Tálaljuk? Együtt?

– Tényleg! Jó, hogy mondod! Csakis te. Úgyis miattad van ez az egész.

– Miattam? Te is akartad! Csak úgy rám másztál!

– Az eredmény, ami lett ebből az egészből, az főleg hozzád kötődik. Amúgy meg nekem az rémlik, hogy egymásnak estünk. Nem is! Te kezdted az egészet. Leültél mellém, te csókoltál meg először. Emlékszel? Levetted a szemüvegemet, aztán puff!

– Nekem úgy dereng, hogy nagyon is vártad azt a csókot.

– Mindegy. Mind a ketten voltunk. Tehát fifti-fifti. Úgyhogy akkor egyszerre kell elmondanunk.

– De úgyis látni fogják rajtad, te mondtad.

– Ám ami utána jön, azt a részt együtt kell előadnunk.

– Inkább csak te, ez a jó ötlet, te beszélj velük, úgyis a te szüleidről van szó, te ismered jól őket!

– Na, majd kitaláljuk útközben. Bepakolsz a kocsiba?

– Persze, megyek. Kérem a szatyrokat!

– És útközben meg is kell állnunk egy kis nasiért, mert itthon nincs egy-két dolog, amit nagyon szeret a picuri.

– Tegnap hoztam egy csomó finomságot.

– De abból párat nem szeret.

– Válogatós ez a gyerek.

– Az bizony! – nevetett Katie.

– Én nem voltam ilyen – mondta határozottan a férfi.

– Gondolod te!

– Biztos, hogy nem.

– Csak nem tudsz mindenről.

– Feladom. Te nyertél – majd egy nagy lendülettel a Katie-től átvett papírtáskákkal kiment a bejárati ajtón.

Amíg Manhattan felé tartva álltak a dugóban, Katie tanakodott. Kezében volt egy kis kekszes zacskó, amit tizenöt perce vettek a lakásához közeli kisboltban, abból majszolgatott. Már ezerszer lejátszotta magában, hogy mit fog mondani a szüleinek, de sehogyan sem sikerült eltalálnia a megfelelő forgatókönyvet. Josh mellette a vezetőülésben ujjait püfölgette a kormánykerékre, kezdte dühíteni a csigatempó. A kismama simogatni kezdte a hasát, miután a hosszú sálját oldalra igazította, amit beszálláskor a dereka köré tekert abból az okból kifolyólag, hogy még véletlenül se érje hideg azt a testrészét. A férfi észrevette rajta az aggódást.

– Min gondolkozol? A látogatáson?

– Igen. Édesanyám biztos, hogy örülni fog a hírnek, de édesapám egyből faggatni kezd majd téged, a munkád és a hobbid felől fog érdeklődni, na meg a gyermekkorodról, a szüleidről, a neveltetésedről.

– Ne is folytasd! – vágott szavai közé a sofőr. – Ha nem találtál ki egy szuper jó kis sztorit, akkor amondó vagyok, hogy mondjuk el az igazat.

– Te mondtad, hogy nem jó, ha az emberek tudnak a létezésetekről.

– Nem úgy értem.

– Hanem?

– Durr, bele a közepébe, hogy megismerkedtünk egy kaland erejéig, és bumm, most jön a baba.

– Nem vagy vicces.

– Dehogynem! Na, de akkor legyen az a verzió mondjuk, hogy jó pozícióban vagyok egy cégnél.

– A szüleimnek nem elég, ha csak ennyit mondok, ők faggatni fognak mindenről, ami te vagy, amihez közöd van.

– Rendben. Akkor legyek menő ügyvéd.

– Mi voltál eredetileg? Hol dolgoztál?

– Az már mindegy – mondta maga elé meredve, komoly tekintetre váltva a démon.

– Nem mesélsz róla?

– Nem nagyon akarok. Amúgy sem ismernéd a munkahelyemet.

– Ezt meg hogy érted?

– Nem vagyok idevalósi.

– Hanem?

– Egy kisvárosból származom. Ott nevelkedtem, ott cseperedtem fel, ott dolgoztam. Ennyi.

– Nagyon nem akarsz magadról beszélni, ezt már megfigyeltem.

– Mióta megváltozott az életem, már nem érdekel, hogy mi volt a múltam.

– Tehát mióta démon vagy, el akarod felejteni, vagy el is temetted már magadban azt, ami történt.

Úgy van. Minek rajta rágódni? Új életem van, a régit hátrahagytam.

– Tehát szomorú gyerekkorod és életed volt.

– Nem. Csak nem érdekel az, ami már nincs.

Katie számára most esett le. Összeszorult a szíve, ahogy belegondolt. Kirázta a hideg.

– Sajnálom.

– Mit?

– El is felejtettem, hogy te már nem annyi idős vagy, amennyinek kinézel. Tehát már biztosan nem élnek a szüleid.

Josh szorosan ölelni kezdte a kormánykereket. Csak meredt előre.

– De rokonaid csak vannak? – folytatta a kérdezősködést a nő. – Bár, ha belegondolok, ők sem tudhatnak rólad.

– Azért is lettem különleges démon, amit nem én akartam, csak kiválasztott lettem, mivel nekem már egy rokonom sem élt a szüleimen kívül, amikor démonná változtam.

– És nem láttad őket halálukkor – folytatta a démon helyett a kijelentést a kismama.

– De. Ott voltam.

A párja tágra nyílt szemekkel meredt rá, azonban nem szólalt meg, várta, hogy Josh folytassa, aki egy nagy levegővétel után ismét megszólalt:

– Mikor idősek voltak, megéreztem, hogy el fognak távozni az élők sorából. Elmentem hozzájuk. Mikor anyum meglátott, sírva mondta, hogy ő tudta, hogy élek. Ahogy megölelt, összecsókolta az arcomat, az a melegség és boldogság, ami áramlott belőle, az nagyon belehasított a szívembe, a lelkembe. Erre még apum is a nyakamba borult. Tőle is tiszta szeretet áramlott felém.

Katie könnyeivel küszködve hallgatta. Josh vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta:

– Kértem őket, hogy jöjjenek át a másik világba, ott még sokáig élhetnek, lehetnének ott továbbra is a szüleim, de amit mindig is tudtam, ami miatt nem kerestem meg őket hamarabb, az az volt, hogy ők imádták azt az életet, amit éltek, biztos, hogy nem akartak volna más lényként élni, még ha vissza is tudtak volna jönni a házukba. Azt az életet semmi sem pótolhatta. Az ő életük nem lett volna ugyanaz, nem is akarták, mikor rákérdeztem.

Katie egy picit gondolkodott, majd megszólalt:

– Ez csak ködösítés. Szóval? Mi volt az, ami erre késztette őket? Ki ne akarna tovább élni?

A férfi behunyta a szemeit. Maga előtt látta az ősei arcát, azt a napot, azt az eseményt. Halkan csak maga elé mondta:

– A testvérem halála miatt.

A nő gyomra görcsbe rándult. Gondolatai teljesen átjárták tekervényes agyát.

Tehát volt testvére, de meghalt.

Mi történhetett vele? Hogyan kérdezzek rá? Várjak, amíg megszólal? El akarja-e egyáltalán mondani nekem?

Ez teljesen egyértelmű dolog, hogy emiatt nem akartak még tovább élni, hiszen kísérti őket a múlt, tovább már nem akarják cipelni ezt a terhet… ezt az emléket.

A sofőrülésben ülő ekkor feléje fordult, megfogta a kezét, mélyen a nő szemeibe nézett.

– Volt egy ikertestvérem.

Na, bumm! Ráadásul iker! Ennél csavarosabb sztori már nem is lehetne! Ez tényleg okot ad arra, hogy hátrahagyjon mindent, hiszen se testvére, se szülője… senkije sincs.

Gondolatait megint a férfi beszéde törte meg.

– Még kissrácok voltunk, alig múltunk 8 évesek, amikor a közeli tóhoz jártunk fürdeni. A nyári kánikulában szinte minden délután ott kötöttünk ki, suli után és hétvégén is. Volt egy kikötő, arról ugráltunk bele a vízbe. Az egyik nap, amikor kergetőzés után beleugrottunk a mólóról, felérve a vízfelszínre nem láttam őt. Azt hittem, hogy csak szórakozik velem. Nevetve mondtam is jó hangosan, hogy most már feljöhet, ő nyert. Mindig mindenben versenyeztünk egymással. De nem jött fel. Leúsztam a mélybe, kerestem a zavaros vízben. Tudni kell, hogy elég mély ez a tó. Mire megtaláltam és kihúztam a partra, hiába próbáltam újraéleszteni, már nem lehetett rajta segíteni.

Lehajtotta a fejét, bántotta most is a dolog, ahogy visszaemlékezett rá. Majd folytatta:

– Megfulladt. Túlságosan hevült testtel ugrott bele a vízbe, túl mélyre került, nem tudott felúszni.

– Ne okold magad ezért!

– De, Katie, magamat okolom, mert én tehetek róla. Mindig is én voltam a megfontoltabb, eszembe juthatott volna ugrás előtt, hogy még várjunk vele.

– Gyerekek voltatok.

– Anyum mindig mondta, hogy én vigyázok rá, az én felelősségem, mert én láttam meg hamarabb a napvilágot, még ha csak egy kicsivel is, tehát én vagyok az idősebb.

– Már nem tudsz mit tenni, csak mélyen eltemetni magadban, ahogy mondtad is, el kell felejteni a múltat, mert nem érdemes feltépni a sebeket. Nem is kellett volna olyan fiatalon egyedül csatangolnotok.

– Apánk is mindig ezt mondta, de anyánk mindig kioktatott, hogy mire figyeljünk. Vállalkozást vezettek, egy percre sem álltak meg sohasem, ránk sem volt úgy idejük.

– Szomorú ez az egész történet. Hajolj ide, hadd öleljelek meg!

Josh ráhajtotta fejét Katie vállára, aki átölelte azt a jobb karjával, miközben hosszú csókot lehelt rá. Ez a pillanat nagyon hiányzott neki: az ölelés, az érintés, az együttérzés.

– Köszönöm – suttogta.

A házaspár ragyogó mosollyal nyitott ajtót.

– Sziasztok! – szóltak egyszerre az érkezőkhöz.

Amint Katie anyja meglátta a lányát, az első mondatával a szerelmespárt már meg sem lepte.

– Lányom, te terhes vagy?

A férje arcán is öröm párosult. Valójában Katie nem arra számított, hogy mindkét szülője örülni fog a hírnek, hanem úgy gondolta, hogy ők korainak fogják tartani ezt, hiába lépte már át a harmincat is egy évvel. Ez annyira nem vallott rájuk.

– Gyere ide, hadd ölelgesselek meg! – szólt az anyja boldogan.

A nő apja egyből kezet rázott a démonnal.

– Örülök, hogy megismerhetem!

– Szintúgy! – válaszolt tömören az érkező.

– Gyertek be, itt nálunk jó meleg van!

– Anya! Te örülsz?

– Miért ne örülnék? Talán másra számítottál?

– Ha őszinte akarok lenni, akkor igen.

– Ne légy butus! Megvan már a jó helyed, jöhet a gyerek, főleg, hogy mondtad a telefonba, hogy van udvarlód, ami elég komolynak tűnik. Már előttem van az a kép, hogy az unokáimmal játszok a lakásban.

A háromszobás, igazi amerikai stílusban elrendezett, a legmodernebb bútorokkal felszerelt lakást a bejárati ajtón belépve a szeretet és meghittség varázsa járta át. Josh szíve összeszorult. Ismerte ezt az érzést, azonban már nagyon régen volt benne része. Olyan barátságosnak tűnt ez az egész, hogy nem akarta elhinni. Mintha egy álomba csöppent volna bele, ami most megelevenedett előtte. A háttérből szóló halk zene teljesen elbűvölte, átjárta az egész lényét. Próbálta visszafojtani meghatottságát, elkendőzni könnyeit.  

Már csak ez hiányzott! Már csak ez a lelki csoda kellett nekem! Most előjöttek az érzések, amelyeket már olyan jól elrejtettem magamban. Tehát mégis valóságos, élhetek emberi életet, még ha nem is vagyok az. Én csak kis családot szerettem volna, de kaptam egy nagyot. Ami jó… nagyon jó… Most éljek a jelennek, a jövő pedig még várhat!

Az aprólékos gonddal megterített étkezőasztalhoz ülve az ínycsiklandozó és fejedelmi fogásokat kóstolva Josh csak úgy repetázott mindenből. Felderült a sok ennivaló láttán, az egész pompát élvezte. Katie mellette szintén sokat evett, amire a démon csak mosolyogni tudott, hiszen tudta, hogy a picuri miatt kell neki az energia.

– Szóval, uram! Mik a tervei a lányunkkal? – kezdte mondandóját Katie apja, megtörve az idilli csendet.

Mivel Katie éppen a zöldbabos tállal volt elfoglalva, hol a tányérjára kanalazott belőle, hol a szájába. Ezt látva Josh tudta, hogy nem fog most segíteni neki kimenteni a helyzetet.

– Mindenképpen meg szeretnénk házasodni.

A patológusnő a mondat hallatán fuldokolni kezdett a szájában lévő ételtől, úgy meglepődött rajta. A párja kedvesen megütögette a hátát.

– És a gyűrű? – kérdezősködött a kismama anyukája is, rá se hederítve lánya fulladozására, csak az ékszert kereste tekintetével az ujján.

– Katie nem szereti az ékszereket, nem engedte, hogy vegyek neki.

– Na, azért egy gyűrű csak kellene. Lepd meg eggyel! A lakodalom pedig minél hamarabb meg lesz tartva, ugye?

– Szívem! Te hogyan is szeretnéd az esküvőt? – fordult most párja felé a démon.

Katie szája még mindig tele volt zöldséggel, jelezve a férfinak, hogy oldja meg egyedül a szituációt, ha már ilyen kijelentéseket tett. Josh – ezt látva – visszavette a szót.

– Szóval, úgy döntöttünk, hogy megvárjuk, míg megszületik a pici, utána tartanánk meg a menyegzőt.

– De jó lenne már előtte legalább egy polgári szertartást megejteni! – szólt a kismama anyja.

– Katie szeretne egy hatalmas partival egybekötött ceremóniát, azt pedig most már várandósan nem ajánlják.

– Jaj, hát Katie most ne akarjon becsiccsenteni, anélkül is lehet bulit tartani! – erősködött tovább az anyósjelölt.

A kismama éppen befejezte a zöldbabokkal való bíbelődését, úgyhogy átvette a szót Josh-tól, akinek erre nagy kő esett le a szívéről.

– Tehát, édesanyám és édesapám, Josh arra akar kilyukadni, hogy ráérünk megtartani az esküvőt a gyermek megszületése után. Így is a nevére tudja venni. Tudom, hogy ez zavar titeket. Csak akarok egy nagy lakodalmat, azt pedig már a baba születése után lenne jó megtartani. Ne aggódjatok, már mindent elterveztünk.

– Hát, lányom, ha így gondolod!

– Bizony, így gondoljuk. Igaz, szívem? – nézett bociszemekkel a démonra.

– Persze, aranyom! – adta elő magát az igazi párszereppel Josh.

Nem is firtatták tovább a témát, áttértek a fiatalkori és családi kérdésekre. Josh nagy erőt vett magán, mikor készült előadni a valódi gyermekkorát. Katie megállította, de az csókot lehelt a homlokára, tudtára adva, hogy elmeséli az apósának és az anyósának is a múltat. A kismama újra végighallgatta, majd ő is hullajtott könnyeket, amikor végére ért a testvére halálával kapcsolatos történetnek. Érezte, hogy Josh-nak ez nem könnyű, ráadásul egy nap kétszer is el kellett mesélnie, holott már mélyen elásta magában. Azonban a családhoz fog tartozni, most már nem kell mitől tartania, itt áll mindenki mellette, fogja a kezét, segítenek bármiben, amiben kell.

Későre járt már az idő, amikor eljöttek Katie szüleitől. A búcsúzkodás után az autó mellett Josh megállt egy pillanatra, ránézett a párjára.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide. Olyan volt, mintha éltem volna.

– Eddig is azt tetted – közölte vele kedvesen a nő.

– De most megelevenedtek a jó dolgok. És ezt neked köszönhetem.

– Nagyon szívesen – mosolygott rá Katie, amitől ismét ellágyult a szíve. – Amúgy az esküvőt komolyan gondoltad?

– Igen.

– Én csak belementem a játékba, de nem hittem el, amit hallok.

– Együtt lehetünk így, egy családként még élhetünk sokáig, a többit már rábízzuk az időre, az a jövő zenéje.

A kismama mosolyogva ránézett, bólintott, majd beszállt az autóba.

***

Josh időközben odaköltözött Katie-hez, mindig ment vele az orvosi vizsgálatokra, kórházi és védőnői találkozókra, amit Nora mindig figyelemmel kísért. A védőnője egy emberi világban élő tündér volt, aki jól beleolvadt a környezetébe, de Katie nem is sejtett semmit, Josh pedig nem említette neki, így tudta könnyűszerrel vizsgálni a kismamát a többi védőnő között, nehogy lebukjanak az emberek előtt. Josh emellett sokat járt át a másik világba is, hiszen vinni kellett az élőholtakat. A munkájáról soha nem beszélt, bárkiért vagy bárkikért is ment, soha nem szólt róla Katie-nek, nem mondta el, hogy melyik embernek milyen lelki bánata van. Azt tudta ugyan a hölgy, hogy vannak, akik meg akarnak halni és nem választják azt a lehetőséget, amit a démon felajánl nekik, azonban az okokat sohasem mondta el neki.

Ahogy egyre jobban láthatóvá vált a patológusnő hasa, bár még csak sejteni lehetett, hogy tényleg állapotos, úgy segítettek neki mindenben a munkahelyén, nehogy neki kelljen cipekednie, legyen mindig ülőhelye, az erőteljes illatú ételeket és parfümöket elkerülték, továbbá egyéb figyelmességeket is tanúsítottak feléje.

Annyira rendes velem mindenki, a kedvemben akarnak járni, odafigyelnek rám… ránk. És Josh-t is kedvelik a kollégáim, ő meg viszont őket. Eddig ez az egész olyan, mint egy tündérmese. Nem is akarom elhinni… nem tudom elhinni! Bárcsak örökké tartana!

A kismama a vártnál jobban viselte a várandósságát, a reggeli rosszullétek régen megszűntek már. Minden rendben zajlott, amire közrejátszott az is, hogy Josh volt a partnere. A démon mindig a kedvében járt, éjszaka folyamán is elugrott az éjjel-nappaliba, hogy szerezzen szerelmének olyat, amit éppen megkívánt. A nő könnyeivel küszködött, hiszen alig hitte el, hogy ez vele történik meg, alapból az áldott állapota is közrejátszott az érzékenységéhez, egyből tudott pityeregni megható eseményeken. Minden olyan idilli volt, olyan hihetetlen, ami csak a könyvekben lévő mesebirodalmakban a hercegnőket éri. A mobilján talált is érzéseihez hasonló verset, amit megjegyzett magának:

Szív a szívvel találkozik,

Mindkettő azon fáradozik,

Fonódjanak össze egésszé,

Így váljanak együtt teljessé.

A vágyak egyre csak fokozódnak,

A jó érzések pedig halmozódnak,

Bűvkörébe kerül ennek a két agy,

A szerelem itt örök nyomot hagy.

***

December hónap,

New York belvárosa

Nora már kéthetente figyelemmel kísérte a kismama sorsát és az időközben magzattá fejlődött pocaklakót. Volt, hogy a patológusnőnek genetikai ultrahangra kellett ellátogatnia hozzá, na meg a 12 hetes kombinált-tesztre, ahol a doktornő alaposan megvizsgálta Katie vérét. Ezeket az eseményeket sem szalasztotta el soha Josh. Nora szerencsére mindent megfelelőnek talált. Ami a kismama vérét illeti, tiszta emberi vér volt, az értékeket is rendben találta. A kicsiről készült első fotók meghatották a szülőket.

– Teljesen úgy néz ki, mint én – vigyorgott Josh.

– Nem hiszem, hogy hasonlítana rád, mert még nagyon kicsi.

– De már kivehető. Az én alkatomat örökölte.

– Nem is látod, állandóan össze van kuporodva, meg tényleg nagyon picuri még ahhoz, hogy bármelyikünkhöz is hasonlítson.

– Hagyd már meg az illúziót! – duzzogott a démon, mint egy kisgyerek.

– Jól van, na, éld csak bele magad! – nevetett Katie.

– És csak közlöm veled, hogy érzékelem, hogy fiú lesz.

– Elhiszem neked.

– Tényleg?

– Bizony! Úgyhogy találnunk kell egy fiúnevet.

– Legyen a Dorian. Az illene hozzá.

– Nekem is tetszik. Akkor legyen a neve Dorian. De lánynévnek is kell lennie a tarsolyunkban.

– Azt rád bízom. Úgyis fiú lesz.

Eljött a szilveszter éjjele. Katie ragaszkodott az ünnepléshez, holott Josh-nak nem volt kedve a dologhoz, de a nap végére már ő is reménykedve várta az újabb évet, ami megváltást hozhat az ő világára, mert érezte, hogy nem véletlenül nevelkedik egy ilyen gyermek a szerelme szíve alatt, biztosra vette, hogy lesznek változások… mégpedig nekik kedvező változások. A kismama az ablakon kinézve és forró csokoládét tartva a kezében békésnek látott mindent. Josh egy pohár pezsgővel a kezében lépett melléje. Bámulta ő is a távoli épületeket.

– Na, ne! Előttem ne igyál pezsgőt! Rosszulesik.

– Neked hoztam a boltból gyerekpezsgőt.

– Idd meg azt is!

– Inkább igyak veled azt? Ha ez a bajod, igyunk azt.

– Fejembe száll az a bubi is. Maradok a forró csokinál.

– Akkor meg? Hadd igyak azt, amit én akarok!

– Csak fáj nekem, hogy én meg nem kóstolhatom meg, nem szürcsölgethetem.

– Kibírod. Csak egy ilyen szilvesztert kell túlélned.

– De egy csomó mindent nélkülöznöm kell.

– És én sok mindenben empatikus vagyok, szolidaritásból úgy teszek sok dolgot, ahogy te.

– Tudom, és ezt köszönöm is! Tudod mit! Felejtsük el.

– És ha azt mondom, hogy ez gyerekpezsgő?

– Miért, az?

– Dehogy! Nem őrültem meg!

– Na, akkor tényleg hagyj békén!

– Légyszi! Légyszi! Légyszi! – bújt a nő nyakába az orrával. – Ne hari rám!

– Nem haragszom. Semmi baj, nem állt meg a világ, mert várandós lettem. Igyad nyugodtan! Egy évben csak egyszer van szilveszter, a következőnél már én is tudok csatlakozni hozzád.

– Szeretlek – suttogta a férfi Katie fülébe.

A nőben megállt az ütő. Kicsit elhajolt tőle, hogy rá tudjon nézni. Nagy szemeket meresztett rá, mivel nem hitt a fülének.

– Húúú! Képzeld! Cseng a fülem. Valami szó repült egyikből a másikba, és nem tudom hova tenni.

– A szeretlek szót?

– Azt mondtad?

– Igen.

A kismama még mindig a párja szemébe nézett. A férfi elismételte:

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, Josh!

A démon levette a párja szemüvegét, majd olyan gyengéd, meghitt csókot váltottak, hogy a körülöttük lévő izzást szemmel is jól lehetett látni… ha lett volna bárki más is a szobában, tűzijátékhoz hasonló szikrákat látott volna szétszóródva a levegőben. A nyelves puszi után Katie ismét a külvilág felé fordult, bámult bele a messzeségbe, a férfi pedig átölelte a derekánál. A nőt megszállta a nyugalom, a belső béke, amitől úgy érezte, újult erővel fog belépni a jövőbe.

Új év, új remények, új lehetőségek – mondta magában.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Lady Nairi 17 történetét!


  • 1213 szerző
  • 799 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Katie, a törvényszéki patológusnő találkozik egy férfival, akiről kiderül, hogy nem is ember. Majd megtudja, hogy két világ létezik, és rá kell jönnie, hogy a sors nem is olyan kis dolgokat tartogat a számára. Nemsokára fény derül arra is, hogy neki is köze van a természetfeletti lények országának megmentéséhez, ami pusztul a lidércek által. Megismeri a misztikus lényeket… akiket eddig csak a képzeletében hitt, most a valóságban is ott állnak előtte.

Rövid összefoglaló

„Hogy meg legyen fékezve a vég,
Egy lény és egy ember közbelép,
Ha megszületik az ő gyermekük,
Sötét szárnyasoknak főhet a fejük.”

Olvasási idő

19 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Lady Nairi nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!