Szürkül a tó tükrében az ég.
Térded alatt inkább repedés, mint stég
(renoválni kéne, persze, tiszta sor) -
és a hátad mögött zörren a bokor:
macska osonása, petyhüdt galamb a szájban
és a tudat, hogy a kezed alatt,
a papíron,
valami elszaladt.

Megvan hát a hely, a napfény (a stég),
a tó szélén csillogó békanyál,
a tavaszban fuldokló láthatár,
és a víztükrön fodrokat kerget a szél.
Megvan hát a kép, az egzakt, a pontos
a hajlásszög, az objektív és a tízfontos
amit legutóbb majdnem beleejtettél...

Különös ez az egész. Különös a tér, az idő,
az elmúlás, a nem-levés és a szisszenő,
bent maradt lélegzete a stégnek, a múltnak.
(Repedés. Nem stég. A hiány tágul, a fa elég.
Hiába fogdosod a megfoghatatlant:
kiterült a lét. Megállt az ütő –
most ott pihen, ahol nincs tér, sem idő).

Ott van a múlt, érzed; épphogy-lélegző, megfogható
szinte a jelenhez hajlítható. Kép 1 a 2-höz mérhető:
azonos a filter, a fényerő, a látható és a sejthető;
a tolladban új betét, tervben a jelenet
és ugyanazt a szar töményt vedeled.
Okos, vagy, alapos. Nem veszik el, csak a lényeg:
mert míg a fokokat és szögeket beméred,
szökik a múlt.

És a kezed alatt,
a papíron,
valami elszaladt.