Mi bajom?
Semmi. Játszom.
Színház az egész világ,
és színpad az arcod, ha belelépek.

Hamlet vagyok:
fiatal és nemes, küldetésem tiszta,
erkölcsöm béklyó. Elnyúlva fekszem;
ágyam alól támadásra kész teendők pocsolyája
terjed, mint a morrizonzkettőben a húgy.
Felajzott spleen-íjak céltáblája szívem,
tétlenségtől lüktet fejemben a vér.

Macbeth vagyok:
tudom, hogy elbasztak. Happy-endem megírva
a rivotril hangyabetűs Bibliájában;
és azt mondják, nem vagyok önmagam.
Elnyúlva fekszem; körülöttem sorsom cafatjai;
meg-megremeg kezem, apróbbakra tépem.
(Ott marad úgyis).

Ophelia vagyok:
kiszerettem önmagamból végleg. Most
MCR-t hallgatok, mintha
csak játszanám ezt az egészet.
Elnyúlva fekszem; és elképzelem, hogy
még árthat nekem a biosz kettes
még fájhat, ha nem hív el randira az a segg,
és nincs ott a léten a 3D-filter.

Lear vagyok,
és bár ne lennék.
Bár ne lennék.
Néha tényleg csak ennyi.

(Holnap majd felkelek
motiváltan, és sminkelek,
és megmosom a fogam;
és ahogy jött ez az egész,
úgy is megy el; talán elviszi a szelektív
vagy műszakot vált,
vagy kiosztják valaki másnak).

(2021. november)