Csörtettem végig a kihalt mellékutcán
és valami húzva húzott
csak úgy le;
mint az ember talpa, ha ragad,
tapad,
mert belelépett a semmibe.

Arra mentem, amerre a megszokás
(büszkén, vagy talán csak ostobán).
A fejem fölött rekedt
szózatát
nyögte az utcalámpa meglazult fedele.
Ferde redőnyök visongtak a szélben,
cserepes szájú,
polkorrekt angyalkórus.

Sár is volt persze, hisz’ te laksz itt
(meg talán egyszer én is valamikor).
Emelgettem a lábam, mint a
Kalifornia
édenkertjeiben tenyésző plasztikflamingók
(bár ha úgy vesszük, én inkább strucc vagyok).
Szél támadt,
éter-visszhangja kihagyott ziccereknek.

Aztán megláttam valami verőfényt messziről.
Rohantam felé – forró
tűzviharba
sodródó pille, boldogan;
csak hát
a vízfolyás: veled patak és zöld, nélküled
üszkös csatornahányadék;
a park: veled tiszta, szép, nélküled
több a pitypangnál a bogáncs;

az utcák – forradalom,
és szétlőttek mindent azok, akik én vagyok.
Na látod, ez az igazi spleen:
a halmozódó nincsek,
Ti. „nincs már az a te, és nincs már az az én
nincs már az a most, és nincs már az az itt
nincsenek már azok a miértek és ezek a hogyanok”,
se az az elsuttogott kurvaanyád itt –

csak a redőnyök siráma örök,
a szél öblös sóhaja,
és a tavon a békanyál.