Randik ígérete

Fagyott hó ropog a talpam alatt, lépteim gyorsak, arcomat hűti a szél. Ragyog minden, pedig nem süt a nap, de nem érdekel, mert a nézőpontok száma végtelen. És én most csak onnan vagyok hajlandó nézelődni, ahonnan számomra üdítő érzések érkezhetnek, ahonnan melegség érkezhet. A park szinte üres ebben a fagyos időben, habár ez is lényegtelen most. Mert engem csak az az egy ember érdekel, aki miattam jön majd ide. Mert azt hiszem szerelmes vagyok, vagy leszek, vagy nem is tudom, de annyi biztos, hogy vagy tíz perccel hamarabb vagyok a parkban, mint ahogyan Szabival megbeszéltem. És látom, ő is hamarabb érkezett. Egy jóleső és hosszú ölelés, egy tétova puszi a szájra.
- Szia. - súgom a fülébe.
- Szia, hamarabb érkeztem. Látni akartam, amint érkezel. Mert szeretem a járásod. - mondja egy kacsintással kísérve.
- Meg a csípőm ringását is, igaz? - mondom nevetve.
- Jaj, ne, mulatóst nem akarok. De a csípőd ringásában biztosan örömöm lelném. - mondja ő is nevetve.
- Mit szeretnél? Van terved? Vagy rám bízod magad? Sodródnál velem? Hmm? - kérdezi, hogy nekem mi lenne a jó. Ő az első, aki mellett érzem, hogy létezek, hogy fontos vagyok, hogy számítok.
- Sodródnék veled... - mondom neki.
Ő pedig kéri a kezem, na nem megkéri csak úgy és adom is, kéz a kézben sétálunk ki a parkból. A szemem sarkában egy idős házaspár nőtagja mosolyog rám huncutul. Én is szeretnék holtig tartó szerelmet, én is szeretnék egy igaz társat találni. Hirtelen fékezünk, a kezem megszorítva tántorít vissza attól, hogy az úttestre lépjek. Egymásra mosolygunk, majd átmegyünk a zebrán, és talán nem is lépdelek, hanem inkább szárnyalok. El is képzelem, ahogyan, mint két angyal lenézünk a földre, a városra, ahogyan belátunk az emberek életébe. És az érzelmeinket semmi se tudja befolyásolni. De le kell szállnom, mert egy galériába fogunk betérni és mégis hogy nézne ki, hogy beverném a fejem az ajtóba, vagy egyszerűen csak repülnék a képek vagy műtárgyak között. Egy képkiállítás képei között nézem a képekből áradó történetet, a képbe ragadt pillanatot, az érzést, ami a művészt hajtotta, ahogyan az ecsetét húzta a vásznon.
- Hogy tetszenek? - kérdezi tőlem Szabolcs.
- A művészet intimitás, egy idegen ember szemével látok, és ahogyan látok már nem teszi a művészt kicsit sem idegenné. Beenged a belső köreibe és képekből visszatükröződik a személye. Úgy gondolom eggyé válok a művésszel azokra a pillanatokra, amikor elkészítette ezt alkotását, mint itt például. - mondom vagy inkább közvetítem az alkotó üzenetét.
- Szerintem is. Nézd ezt a képet, egy könnyed kora nyári napon, egy virágos domboldalon egy férfi és egy nő karol egymásba. Ez egy bimbódzó románc még, és ez még a ráhangolódás időszakából való pillanat. Legalábbis szerintem... - mondja a végére kissé elbizonytalanodva.
- Mint a mi románcunk? - húzódok közelebb hozzá.
- A mienk már egy modern kapcsolat. Nincs már idő a mai világban ilyenre. - mondja miközben behúzza a nyakát és halkan nevet is közben, arra várva, hogy jól nyakon csapjam.
- Na, jó csak vicceltem. - mondja.
- Aham, virágos rétet akarok. Meg magasan járó Napot. És azt az érzést, ami a képben van. Hisztizek, ha nem kapom meg. - mondom hangosan nevetve.
- Csendesebben! - szól ránk a kiállítást szervező nő.
- Gyere menjünk, első körben lehozom neked a csillagokat. - mondja halkan nevetgélve miközben húz magával, ki az utcára.
- Most hova menjünk? - kérdezem tőle.
- Gyere van egy meglepetésem. - azzal megragadja a kezem, én pedig csak úgy repülök utána...