Böbörcsik Elemér kettős életének csúfos vége lett. Szépen éldegélt ő mindkét családjával, s különösebb erőfeszítésébe sem került az egész, hiszen alaposan megfontolta, hol vegyen lakást az asszonyainak, s annak idején arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha minél közelebb vannak egymáshoz, így nem kell nagy távolságot megtenni a két lakás között, mikor éppen "delegációba" kell mennie.

 Böbörcsik Elemér sikeres vállalkozó volt, de pénze jórészét nem egészen tisztességes módon szerezte, ezért kínosan ügyelt arra, hogy ne nagyzoljon semmilyen téren. Két tömbházlakást vásárolt a két asszonynak, szolid háromszobásat. Moszkviccsal járt, ütött kopottal. A "delegációkon" , elmondása szerint , azért kellett személyesen részt vennie, mert így jobban virágzott az üzlet. Ezt mindkét asszony alázattal elfogadta, igaz, Micike csak egy-két pofonnal körítve volt hajlandó tudomásul venni.

 Böbörcsik Elemér semmi kivetnivalót nem talált kettős életében, hiszen őszintén szerette mindkét nőt. Ráadásul Micike csakúgy mint Lencsike, egészséges fiúgyermeknek adott életet öt esztendeje. Jól elszórakozott magában azon, hogy szinte ikrek lehetnének a lurkók. Micike és Lencsike ismerték is egymást, sőt, gyakran beszélgettek a delegációba járó férjeikről, hogy mily nehéz a sorsa azon nőknek, akiknek ilyen gyakran jár messzire dolgozni az embere. Na, de hát a családért teszi, s el kell ezt is viselni.
Azon a péntek estén Böbörcsik Elemér már pizsamában pöffeszkedett otthon, ezúttal éppen Micikénél, amikor az asszony haragosan pörölni kezdett vele, hogy már megint nem vitte le a szemetet, s hányszor kell elmondja, hogy meghúzta a bokáját, különben ő vinné le, s lám, már öreg este van, s a szemét itt bűzlik. Böbörcsik Elemér nem volt egy házias típus, de az asszony bokája valóban dagadt és lila volt, így nagy nyögések közepette ugyan, de magára kanyarította a bársony házikabátot, zsebrevágta hatalmas kulcscsomóját, s megragadta a kukát, csitítva az asszonyt, hogy viszi már, viszi.
Elgondolkodva lépkedett, kiürítette a valóban már kissé bűzős kukát s andalogva indult haza. Már a szeme előtt lebegett a párás sörösüveg, s torkán érezte lecsúszni az isteni nedűt. Belökte a lépcsőház ajtaját, felcammogott a lakásba, kinyitotta az ajtót, és helyére akarta tenni a kukát. Ekkor ébredt rá mi történt. Lencsike tágra nyílt szemmel nézte az urát. Sokáig nem tudott szólni sem, ami, valljuk be, Lencsikére igazán nem volt jellemző. Mikor megszólalt egészen elvékonyodott hangon tette.
-Ehlehméhér.... - többet nem tudott mondani abban a pillanatban.
Micike hiába várta aznap este haza Böbörcsik Elemért. Csak másnap látta újra, amikor is ott állt az ajtóban a másik asszonyával, Lencsikével. A férfi nem értette az asszonyok mély felháborodását, megbocsátani nem tudását, hiszen nyolc éven keresztül milyen pompásan működött minden. Senki semmiben hiányt nem szenvedett. Most meg még jobb lehetne, hisz már tudnak egymásról. De az asszonyok nem tágítottak, mindketten kiadták az útját.
Böbörcsik Elemér az iroda háta mögött rendezett be magának egy szobát. A fiúkat is ide hozta láthatáskor. Egészen addig, míg kicsi nem lett a szoba, hiszen a két új asszonya is megszülte a két gyermeket...
Böbörcsik Elemér magányosan, elhagyatva halt meg, számtalan gyermeke közül csak Elemérke látogatta időnként, mikor lump életéhez pénzre volt szüksége.