Saláta néni gyermekkorom emlékeiben elevenen él. Kerekded, pirospozsgás, alacsony néni volt, hófehér hajjal, huncutul csillogó szemmel, örökké mosolygó ajakkal.  Mindenki szerette. Azért nevezték Saláta néninek, mert pici kertjében sok mindent megtermelt és a környék tömbházlakóinak árulta a zöldséget, gyümölcsöt, tojást, miegymást. Eleinte csak salátát árult, így ragadt rá a név. Egy letűnt kor utolsó mohikánja volt ő. Kertes házikója egyedüli volt a betonkockák között, amit a kommunista diktatúra épített, egyik öt éves terv keretén belül. Talány számomra, hogy Saláta néniben honnan volt annyi bátorság, hogy szembeszálljon a hatalommal, mégis megtette. 

  Tehát kommunizmus, diktatúra. Zeng a rádióból, tévéből a dicsőítés, dicsérik a munkás népet, kérkednek az öt éves tervek kétszáz százalékos túlszárnyalásával, de elsősorban  az istenkomplexusos vezért, Ceausescut éltetik, aki a kommunista párt főtitkára, a szocialista ország nagyvezére.   Marosvásárhely szélén hosszan nyújtozik a Koronkai utca, tele házakkal, viruló kertekkel, falu a városban. Élnek az emberek, húzzák az igát, szenvedik a diktatúrát, mégis, valamiféle szabadság érzés uralkodik az utcában, éppen a kertecskék miatt, ahol munka után kicsit tevékenykedhetnek, a termést elfogyaszthatják,  vasárnaponként összeülhetnek egy-egy szalonnasütésre. Egész életükben ezért a házacskáért dolgoztak, és most már-már boldogok benne. Egy nap mindenkinek egyforma levelet hoz a postás. Az áll benne, hogy két hetük van kiköltözni a házukból, a hazának szüksége van telkeikre, blokklakásokat építenek a munkásosztálynak.  Két hét múlva jönnek a gépek ledózerolni a házakat. Elavult, nem praktikus a kertes ház.

 Az emberek megfagytak. Nem értették mi történik. Aztán akadt pár tulajdonos, aki nem akart senkivel szembeszállni, s kiköltözött a felajánlott, gyufaskatulyányi lakásba. De többségük nem mozdult. Nem hitték, hogy ez megtörténhet, hogy egy élet munkáját lerombolhatják, egyik napról a másikra.  Reggel hétkor érkeztek a gépek. Sokan már munkában voltak, mások délután vagy éjszaka dolgoztak. Kisereglettek az otthonmaradottak az utcára, nézték mi történik, és nem hittek a szemüknek. A házakat elkezdték lerombolni. Nem kérdezték, kiköltöztek-e , van-e mentenivaló érték, semmit... csak rombolták az életek munkáját. Saláta néni mesélte, hogy annyi síró férfit egy helyen még sosem látott. Álltak a kemény férfiak, s csorgott  szemükből a könny. A padlásokon ott lógtak a szalonnák, pár szál kolbász. A szobákban a csipketerítő az asztalkán, a vitrinben  porcelánok. Mintha egy óriás taposott volna szét a hangyabolyban, s tört volna mindent össze, ami és aki benne volt. 

 Saláta néni  is kiment a kapu elé. Aztán mikor felfogta mi történik, odaállt a ház falához, rátapadt, és nem mozdult onnan. Hiába jöttek a gépek, hiába kiabáltak rá, hogy takarodjon, ő nem mozdult. A fő-fő elvtársat is kihívták, hogy mi legyen, már minden ház romokban, de ezzel a vénasszonnyal nem tudnak mit kezdeni, nem mozdul. Az elvtárs hümmögött egy sort, vakarta a fejét, le - fel járkált, aztán kiadta az ukázt: a nénit nem bántani, a házat otthagyni, most már úgyis van elég hely a terv kivitelezéséhez. Talán az édesanyja jutott eszébe, talán éppen kicsattanó jókedve  volt, esetleg egyszerűbbnek látta ezt a döntést hozni, nem tudni,  de Saláta néni háza megmenekült, sőt, neki sem lett semmi baja az ellenállás miatt, ami abban a Romániában, ahol egy kétértelmű viccért már verés és börtön járt, nem kicsi dolog volt. 

 Gyerekként azon blokklakások egyikében laktunk, amik e házak helyére épültek.  Emlékszem tisztán Saláta néni házikójára, a kicsi padra a kapu mellett, ahova ki-ki ült a salátájával, retkével, málnájával. Szerettem Saláta nénit. Bátor asszony volt, ma civil aktivistának mondanák, akkoriban, csak egy egyszerű nénike volt, aki nem engedett az igazából.