Barion Pixel nuuvella

Közös hóvirágok

Egész délelőtt az járt a fejében, hogy nehogy elfeledje, ma nőnap van. Virágot kell venni, virágot kell venni, kattogott az agyában, egy ütemben a gépek olajos-hangos ritmusával. Csak a szünetben feledkezett el egy pár percre az ügyről, olyan jó hangulatban marháskodtak a többiekkel. Lajoska ma is hozta a formáját, ezúttal fokhagymás kolbásszal bosszantotta a szagokra érzékeny orrú Béla bácsit. Az öreg már nyugdíjas, de visszajött dolgozni, azt mondja nem tud vaspor nélkül élni. Szidta Lajoskát, mint a bokrot, hogy miért nem tud rendes ételt hozni, miért mindig valamitől szaglót? A fiatalember tettetett felháborodással veszekedett az öreggel, hogy hogy is mondhat magyar ember olyant, miszerint a fokhagymás kolbász szaglik, s nem rendes étel?
A gépnél megint a “virágotkellvenni” kattogott benne. Micsoda marhaság! Micsoda színjáték! Még emlékezett, mikor egy-egy hétköznapon, puszta szerelemből, szeretetből, virággal állított haza, s az asszony meg se köszönte, csak letette, s pörölt vele, hol ezért, hol azért. Pörölt, hiába kérte, ne tegye. Az asszony dolga a pörölés, vágta rá csípőre tett kézzel a menyecske, s aztán a pörölés átment örökös zsörtölődésbe, mostanra pedig egy-egy ridegen odavetett, közönyös szóvá zsugorodott. Megölte a szeretetet. Virágot kell venni, virágot kell venni, szajkózta a hang. Kell, persze, hogy kell, mert ilyenkor elvárja az asszony, nőnap van. Száraz mosollyal szokta átvenni, hosszan rendezgeti a vázában, s őt többé pillantásra sem méltatja.
Virágot kell venni, virágot kell venni, zakatolt benne zuhanyzás közben is. A gyár kapuján kilépve egy pillanatra lehunyta a szemét, nagyot szippantott a márciusi friss levegőből, s minden porcikáját valami ősi öröm töltötte el, az ébredés, az életrekelés öröme. Jobbkedvűen vette az irányt a hegyről levezető ösvény fele, amelyet szorgos munkáslábak vájtak az évek során, menet, jövet. A hegy lábánál keszkenős öregasszony kuporgott, előtte kis tálban négy tő földes, kikelet illatú hóvirág, a tálnak támasztva kartonpapír, reszkető betűkkel ráírva:
Hóvirág, töve egy lej.
A férfit melegség öntötte el. A néni sajnálta letépni a gyenge kis hóvirágokat, de mivel pénzre szüksége volt, így kitalálta, hogy élve adja el őket. Megvette mind a négyet. Megsárgult újságpapírba csomagolta az anyó a töveket, mely pillanatokon belül nedves lett, s finom földillata hazáig kísérte, ez pedig fergeteges jókedvre derítette. Fütyürészve lépett be a kapun, fiatalosan rúgta le cipőjét az előszobában, s fickós vigyorral nyújtotta az asszonynak át a zsenge kis virágokat.
Boldog nőnapot, csillagom! - önkéntelenül jött a szájára a megszólítás: csillagom. Mint hajdan, szerelmük hajnalán.
Mi ez? - nézett rá elsápadva a nő, s kezében remegett a földtől nedves, sárga újságpapír. - Mi ez???? - már kiabálva kérdezte.
Hóvirág… - suttogta a férfi, megérezve a kitörni készülő vihart, s hevesen kutatta az agyában, szívében, vajon hol követett el hibát?
Hóvirág. Hát ilyen mocskot érdemlek én? Földet? Giliszta is van benne??? Nem sül le a képed? Hát ezt érdemlem én? Ez jár nekem, mert egész nap főzök, mosok rád? Ez? Kicsi gilisztás föld, rajta pár szál izé???? Hát már a virágot is sajnálod tőlem??? Hát akkor ide nézz! - azzal kinyitotta az ajtót, nagy lendülettel a kapun kívülre hajította a sárga csomagot, s hisztérikusan zokogva berohant a szobába.
A férfi állt, s nézte a földön heverő csomagot. Sokáig nézte, majd nagyot sóhajtva elindult, hogy felvegye, s valahova elültesse. Már csak egy pár lépésre volt tőle, mikor meglátta a szomszéd Magdát, amint a kerekesszékével arra gurul. Visszahúzódott, gondolta megvárja, míg elhalad. Nem akart magyarázkodni, szóba elegyedni senkivel, még Magdával sem, pedig kedvelte a fiatal lányt, aki óriási kedvvel élte életét, mindig mosollyal az ajkán jött ment a modern, akkumulátoros kerekesszékkel. Magda megállt a hóvirágok mellett, s tűnődve nézte. Körbe tekintett, majd senkit nem látva, akié lehetne, nehézkesen kihajolt a székéből, és felemelte. Angyali boldogság öntötte el az arcát, amint elnézegette a virágokat, beleszagolt a földes papírba, majd nagy lendülettel gurult hazafelé.
A hóvirágok évről évre kivirágoztak Magda háza előtt. A férfi minden évben megállt ott és megdicsérte Magda csodaszép hóvirágait. Magda minden évben elmesélte, hogy éppen az ő házuk előtt találta. Ez volt az ő közös hóvirágjuk. Nőnapkor soha többé nem vett virágot. Senkinek.

Tetszett a történet?

3 0

Regisztrálj és olvasd Lakó Péterfi Tünde 45 történetét!


  • 1213 szerző
  • 799 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Lakó Péterfi Tünde

Közös hóvirágok

Műfaj

szépirodalom

Címkék

Rövid leírás / Beharangozó

A gépnél megint a “virágotkellvenni” kattogott benne. Micsoda marhaság! Micsoda színjáték!

Rövid összefoglaló

A férfit melegség öntötte el. A néni sajnálta letépni a gyenge kis hóvirágokat, de mivel pénzre szüksége volt, így kitalálta, hogy élve adja el őket. Megvette mind a négyet.

Olvasási idő

3 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Lakó Péterfi Tünde nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!