Barion Pixel nuuvella

Kísértetház

Mire felkapaszkodtunk a dombra, már jónéhányan álltak az udvar kiégett füvén, szájtátva bámészkodva várták, hogy a gondnok előjöjjön rozoga kis viskójából. Aszott kis ember volt, vállig érő vékonyszálú hajjal, feje búbján kopasz folttal. Összeillettek a házzal, mintha belőle faragták volna ki, mintha csak letört volna valahonnan egy sérült tégla, amit otthagytak heverni az elhanyagolt kertben. Lassan mozgott, pálcikalábait nehezen emelte, szinte csoszogva közeledett a kapuhoz. Mielőtt a kulcsot a zárba illesztette volna, savószemeivel egyetlen pillantást vetett a látogatókra, majd a másik kezében lévő bádogdobozt kissé megemelve jelezte, hogy abba kéri fizetségét a vezetésért.

Oldalba böktem Dudust, hogy húzódjon a menet szélére, ott könnyedén besurranhatunk a takarásban anélkül, hogy fizetnünk kellene. Ügyes kis trükk volt, szinte mindig működött, ezután gyerekjáték volt elvegyülni a zajongó tömegben. 

- Hallottad? – ragadtam meg Dudus könyökét izgatottan és a füléhez hajolva suttogtam, amit éppen egy pillanattal előbb csíptem el két látogató beszélgetéséből – Eladó. 

- Micsoda? A ház? És aztán? Arra sincs pénzünk, hogy a vezetésért fizessünk. 

Persze igaza volt, de azért eljátszottam a gondolattal, hogy megvehetnénk. Noha nem az a fajta otthon volt, amit elképzeltem magunknak, amibe szívesen beköltöztem volna. Dudus biztosan utálna itt lakni, neki túl komor lenne a hangulata. Az is hosszú időbe telt, mire rávettem, hogy feljöjjünk megnézni. 

Mióta az eszemet tudom, üresen állt a ház. Hallottam történeteket róla, mindegyik másként hangzott és csak ritkán volt egyezés két verzió között. Nem is igazán törődtem velük; maga a ház érdekelt, nem a köré szőtt mítosz. Vonzott, bár magam sem tudtam az okát. Ha erre volt dolgunk, mindig megálltam egy pillanatra, hogy felnézzek a dombon álló épületre. Dudus ilyenkor csak morgott és karomat megragadva fordított a másik irányba: menjünk, semmire se jó ez a hiábavaló álmodozás! 

- Semmire se jó ez a hiábavaló álmodozás! – mondta Dudus, mintha csak a gondolataimban olvasna, aztán összeszorította száját készen arra, hogy többé egy szót sem szól.

Sodródtunk a csoporttal, át a kopár, fakó kerten és akaratlanul is magamba szívtam a tragédia dohszagú leheletét. Beleborzongtam, ahogy rám telepedett az a fajta rossz érzés, amit akkor tapasztalunk, amikor egy ilyen helyen járunk. Felfedezésre váró titkokkal kecsegtetett, bár kilelt a hideg, ha csak rájuk gondoltam.  

A ház zordsága egyszerre csábított és taszított. A szürke, repedezett vakolatán felkúszó száraz növények, mintha figyelmeztetni akarnának, ahogy a törékeny indák meg-megrezdültek az enyhe szellőben, integetve felém, hogy álljak meg. A figyelmeztetés ellenére mégis tettem előre egy lépést és beléptem az ajtón, követve a többieket. 

Hűvösre számítottam és rideg hangulatra, de a rossz levegőt leszámítva semmi más nem árulkodott arról, hogy a ház lakatlan lenne. Ettől volt igazán kísérteties. Lámpák égtek, barátságos fényükkel megvilágították a sötét sarkokat, olyan volt minden, mint bármelyik család otthona, csak kopottabb és kicsit porosabb. Finom porréteg lepte a bútorokat, alig leheletnyi, talán éppen egy hete lehetett, hogy valaki utoljára port törölt. Fura egy lakatlan házban a takarítás nyomát felfedezni, mintha visszavárnák azokat, akik eltávoztak. 

A terített asztal is ezt a benyomást keltette. Friss virág volt a vázában, megcsapta orromat az édes illat. 

- Lili szerette a virágokat – mondta lehajtott fejjel a gondnok az asztal előtt állva. 

- Lili? – kérdezte kíváncsian egy hang a bámészkodó tömegből. 

- A testvérpár egyik tagja, aki ebben a házban halt meg. 

- Azt mondják, megölték őket és az anyjuk megbolondult. 

- Vannak, akik ezt mondják – sóhajtott a gondok, tartva egy kis hatásszünetet, mielőtt belefogna a történet elmesélésébe. 

Lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássam, de ekkor Dudus meglökött és fejével a széles lépcső felé intett. Elindultunk felfelé, néhányan követték a példánkat.  

- Nehéz elhinni, hogy itt gyilkosság történt. Minden olyan, mintha el sem mentek volna. Nézd csak, emlékszem, nekem is volt ilyen macim! 

A szobában, ahova beléptünk, rengeteg játékot láttunk, elárvult, elhagyott plüssmackókat, egyikük tényleg nagyon emlékeztetett gyerekkorom kedvencére. Rémlik, hogy minden gyereknek volt akkoriban egy belőle. Vonakodva hagytam ott őket ébredező emlékeimmel, Dudus sürgetett, hogy menjünk tovább a másik szobába, ahol az asztalon megkezdett kirakós játékot találtunk. Két szék árulkodott arról, hogy a testvérpár együtt játszott, a szemközti kényelmes fotel mellett hagyott kézimunkakosár pedig arról, hogy az édesanyjuk szívesen ücsörgött a társaságukban, miközben szorgos kezei egy megkezdett terítőt horgoltak. Összefacsarodott szívem a látványtól. Újra felötlött bennem, hogy ez a ház egészen másként kísérteties, mint ahogy az ember egy elhagyatott háztól várná. Barátságos otthon volt, ahol most idegenek bámészkodnak egy tragédia színhelyén. 

- Elnézést, megtenné, hogy engem is odaenged? 

A mellettem álló férfi meg sem hallotta kérdésemet, elfordította a fejét és csak azzal törődött, hogy újabb szenzációt vadásszon le, amit mutogathat másoknak. Bosszankodtam rajta, de aztán észrevettem, hogy kiszúrt valamit a komódon. Egy fénykép állt a megszürkült csipke terítőn, két homályos alak mosolygott összeölelkezve a kamerába. Közelebb akartam lépni, de a férfi már fel is kapta fényképet és lelkesen mutatta egy másik látogatónak. 

- Hagyd! – intett Dudus kelletlenül és maga után húzott a következő szobába. Hatalmas íróasztal állt az ablak alatt, rajta füzetek és mappák. Az asztal mellett két oldalt könyvespolcok roskadoztak terhük alatt, előttük dívány, felületén mélyedéssel és egy nyitott könyvvel; mintha még most is ott heverne rajta a testvérpár egyik tagja. Lelkesen fordultam Dudus felé, aki éppen egy naplót lapozgatott, ami az íróasztalon hevert. 

- Az Üvöltő szelek! Nemrég olvastam, emlékszel? 

- Azt mondják, a fiatalember tehetséges író volt, kár érte - az előbbi férfi állt az ajtóban, arcán a ragadozók kifejezésével, aki újabb prédára les. Nem tetszett, ahogy viselkedett. Szólni akartam pár szót, hogy helyre rakjam illetlen magatartásáért, mégis csak betolakodók voltunk ebben a házban, de Dudus most is időben közbelépett és megállított. 

- Menjünk – mondta halkan és kezével szórakozottan végigsimított a díványon – Túlságosan szomorú ez a hely. 

Bólintottam és elindultam utána. Megkönnyebbültem, amikor kiléptem a házból, nem is vettem észre, mennyire felzaklatott. Haragom kezdett alábbhagyni, amit a férfi szított bennem. 

Hazatérve a portás ajtaja előtt Dudus elbizonytalanodott, láttam rajta, hogy valami gyötri, félelem volt a szemében. Nem szerette ezt a tohonya, csapzott alakot, aki rendszerint belénk kötött. 

- Gyere, ezt majd én elintézem, tudok bánni vele – mondtam gyengéden, majd bekopogtam az ajtón. Felkészültem a portás morcos ábrázatára, de most csak a közönyt tudtam leolvasni vonásairól. Ránk nézett, majd lomha mozgással visszament a szobájába és egy kulccsal tért vissza.

- Most már továbbléphettek. 

Csendesen bólintottam és követtem őt felfelé a lépcsőn a következő szintre, nyomomban Dudussal. 

- Lili – szólalt meg Dudus suttogva – Nagyon szerettem abban a házban lakni. 

Így volt, már én is emlékeztem.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Láng Emke

Kísértetház

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Mire felkapaszkodtunk a dombra, már jónéhányan álltak az udvar kiégett füvén, szájtátva bámészkodva várták, hogy a gondnok előjöjjön rozoga kis viskójából. Aszott kis ember volt, vállig érő vékonyszálú hajjal, feje búbján kopasz folttal. Összeillettek a házzal, mintha belőle faragták volna ki, mintha csak letört volna valahonnan egy sérült tégla, amit otthagytak heverni az elhanyagolt kertben. Lassan mozgott, pálcikalábait nehezen emelte, szinte csoszogva közeledett a kapuhoz. Mielőtt a kulcsot a zárba illesztette volna, savószemeivel egyetlen pillantást vetett a látogatókra, majd a másik kezében lévő bádogdobozt kissé megemelve jelezte, hogy abba kéri fizetségét a vezetésért.

Rövid összefoglaló

A hely ahol a testvérek eltávoztak

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Láng Emke nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!