Fagyos úton kopog az est

elhagyatott, magányos, árva.

Csendben oson, sötétet fest,

csipkés zuzmót terít a tájra.

Égre gyűlt a sok csillag, táncra

s a fákon a szél zenél, zeng.

Nézem a bált, várva a gyászra,

s a vég átölel, körbe leng.

Igen, örök múltban élek,

s hallom zugnak már a harangok.

Vágyon, vén szememmel nézlek,

s gyúlnak szívemben apró lángok.

Tűzoszlop fénylik, mégis fázok,

s várok, hisz magamtól féltlek.

Átölellek, semmit se bánok,

bár ajkadon gyilkos mérgek.

Halk szavad reményt suttogó,

az életet teremtő ige.

Számra gyűrt csók, az utolsó,

nyelvemen ott van még az íze.

Kiáltásod a magas égre,

fagyos lelkemet markoló.

Az érintésed éles kése,

húsomba vág, mint búcsúszó.

Feszülő testtel akarlak,

mint anyja csecsét rágó gyermek.

Fejem öledben, haraplak,

magamhoz húzlak, nagyon keljek.

Tenyered elrejti ősz fejem,

s él a múlt, a vetett magvak.

Ölednek mélyéről fölnézek,

s én tudom, magadra hagylak.

Égi úton bolyong a hét,

napútján bujdosó próféta.

Cédrus körül sápadt holdfény,

árnyékkal a körtáncát ropja.

Sebes a táncuk nem oly lomha,

kergetőzik a két bohém.

Futnak ők egymásba karolva,

szorosan, s kedvesen gyengén.