Lángoló szekérrel érkezett
a Császár, ménei sebesek,
Mars rőt-érc lángjában vértezett
zsoldosai hiú nemesek,
zászlaikon büszke kos fője,
talpuk alatt roppan a fagyos
föld, remeg a patak bölcsője,
hol alszik a Hold már, ragacsos,
opálos álmot, folyami rák
dúdol a halaknak zavaros
ódákat, bódult-sóhajt a láp
ópiumot, majd végigjárja
a Nap a tizenkét takaros
házat, és vörös-narancssárga
koronája áldást csókol mind
a harminc sarkára. Máglyára
lép a tél, szalmából karmazsint
gyújt a Hold fényének fáklyája,
s Március derekára dagad
a hűvös korong, a hajadon
kobaltkék téli álmot arat,
míg még köd pihen a tavakon.
Paripája egyre csak rohan,
nyomában meleg sugár serken,
izgága, illatos nép fogan,
kis karcsú, tollas dallam lebben,
és harc nélkül győzi a csatát,
egyenlő nappalt s éjjelt hozott,
s ünneplik a kosszarvú atyát,
dicső diadal, mert alkotott.