Legutolsó naplóbejegyzésemben kedvenc velencei eseményemnek állítottam emléket, és elejtettem egy- két mondatot, amiből már tudhatjátok, hogy az az este nemcsak a bíborosban, de bennem is komoly nyomot hagyott. Ő összeszarta magát (Ha nem emlékszel rá, akkor ülj le, bukta!), az én életem meg mondhatni örökre megváltozott. Mindketten megszívtuk, és még abban sem lelhetek vigaszra, hogy ő járt rosszabbul, mert sajna én szoptam nagyobbat, ráadásul évszázadokon átívelőt. Ha kicsit is ismertek, tudjátok, hogy semmi kifogásom az orális szex ellen, sőt! Hiszem és vallom, hogy a „szeretkezz ne háborúzz” hozná el a világbékét az emberiség számára, de azért ez a sok évszázados cumi nekem is sok.  

Ebből már láthatjátok, hogy az a bizonyos este, és a következményei nem a romantikus, virágos, bugyirózsaszín táborba tartoznak. Arra még nem érzem elérkezettnek az időt, hogy töviről- hegyire elmeséljem a sztorit, szóval ne is járjatok a nyakamra emiatt! Majd elmondom, ha akarom, oké? Addig elégedjetek meg a kis morzsákkal, amiket ez ügyben elhintek. Ez is épp elég nagy kihívás. 

Azt kérdezitek, miért? Hát azért, mert az lehet, hogy egy rakás dologgal nem rendelkezem (erkölcs, józan belátás meg hasonlók), viszont rendelkezem azzal az egy bizonyos dologgal, ami a világ összes teremtményét – legyen az halandó vagy halhatatlan – térdre tudja kényszeríteni: szív. (Hogy baszódna meg, aki kitalálta!)

Vegyük úgy, hogy ez a mostani naplóbejegyzésem is egy kis morzsa, rendben? Egy apró szelete annak a tortának, amit még át kell rágnom, fel kell dolgoznom ahhoz, hogy letegyem végre azt az egész mindenséget, ami több, mint négyszáz (!!!) éve basztat itt mélyen, legbelül, ahol senki nem látja, senki nem hallja, csak én, de én is csak akkor, ha megengedem magamnak.

Jesszus, na ezt most visszaolvastam. Látjátok, ettől mászok a plafonra! Egy picsogós libát csinált belőlem ezt az mocsok, rohadék, pofátlan…Elképesztően szép szemű, utolsó hazug szarházni; ez a kurva jó felépítésű görény seggfej, akinél szebbet soha a büdös életben nem láttam addig, meg azóta se. 

Oké, vissza a tárgyra! Épp egy másik eseményt akartam elmondani, ami a velencei buli után sok-sok évvel történt. Annyira sokkal, hogy olyan új, mint egy frissen nyomott, ropogós bankó. Igazság szerint, minden sztori között, amit megosztok veletek, ez a legfrissebb. 

Persze idővel mindent meg fogtok tudni, addig azonban étvágygerjesztőnek – mert én ilyen piszok kis köcsög vagyok – elmesélem, hogyan robbantak be a jelenkori események ezen a bizonyos fronton. 

Ott kezdődik az egész, hogy bár elég húzós volt az utóbbi pár év, minket mégis összekovácsoltak a nehézségek. Erre tanítottak az évezredek, és nincs az az isten vagy ördög, ami elérhetné ennek az ellenkezőjét. Sok időt töltünk együtt, csak annyi változott a régiekhez képest, hogy amikor lazulni megyünk, nemcsak a lányok vannak ott, de alakváltók meg lidércek is, és egyszer- egyszer bekukkantanak egyéb más faj ragjai is, akik időközben „sógorokká” váltak. Ez a történet egy ilyen estén történt, amikor csapatostul mentünk az Imm–be, kicsit lelazulni. Beszélgettünk, iszogattunk (iszogattam), igazából semmi izgalmas nem történt, egészen addig amíg egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy nyílik az ajtó, és betódul rajta négy ember. De ember emberek, vagyis halandók. 

Figyelembe véve az Imm elhelyezkedését – New Yorktól északra, a Bear Mountain és a Hudson folyó találkozásánál úgy eldugva, hogy időnként még mi is elvétjük, hol kell lekanyarodni – csak a jó ég tudja, hova a frászkarikába indultak, hogy végül ott kötöttek ki.

Bárhogy is, szerencséjük volt, mert bár aznap este is elég sokan voltak a kocsmában, viszont nagyrészt olyan lények, akik nem szúrtak szemet a halandóknak. Kentaurok például nem tették tiszteletüket, mert ha valamit, hát őket biztos észreveszik. Azért így is elég extrém volt a felhozatal: mindenféle démon, vámpírok, szirének, elfek, és persze mi, boszorkányok, alakváltók, lidércek. 

Szóval bejöttek ezek négyen, nagy mellénnyel, és úgy viselkedtek, mint akik menten körbehugyozzák a falakat, hogy ezzel a megkérdőjelezhetetlen felségjelzéssel átvegyék az uralmat. Ez a viselkedés pontosan fél percig tartott, amennyi idő alatt eldöngettek a bárpultig, kikértek pár üveg piát a „jobbikból”, amire a pultos és egyben tulaj Konrad – nem mellékesen vámpír – lazán annyit felelt:

– Zártkörű rendezvény. Húzzatok a picsába.

Innentől kezdve teljes figyelmemmel vissza is tértem az asztaltársaságomhoz, mert úgy voltam vele, hogy a jó öreg Konrad ezt egyedül is ügyesen lerendezi. Nagyban beszélgettünk tovább, amikor valaki azt mondta mögöttem:      

– Úgy megbaszlak Szöszi, hogy az a szép, szopásra termett vérvörös szád szétcsattan, a faszállító szemed meg kigúvad a helyéről!

Mivel tökre elfelejtkeztem a halandók jelenlétéről, érdeklődéssel fordultam hátra, hogy lássam, ki az a cukorpofa, aki ilyen szemléletes ajánlattal kényezteti a fülemet. (Nem tudom, említette- e már, de imádom, ha valakinek izgalmasan mocskos a szája.) Szóval maga a kezdet ígéretes volt, de ahogy megfordultam, le is lohadt az érdeklődésem, mert rájöttem, hogy az egyik halandó akarna megmászni. 

De ne gondoljátok, hogy álszent vagyok! Soha nem titkoltam, hogy hancúrkandúrjaim között szép számmal akadnak halandók is. Nem vagyok olyan sznob, hogy csak halhatatlanokkal dugjak. Ennél a fiatalembernél se az volt a baj, hogy ember. A minőséggel volt a gond, mert a kis drágában a világon semmi kívánnivaló nem volt. Olyan nyeszlett emberke volt, hogy fél kézzel átértem volna a derekát – simán el is tudtam volna roppantani –, és hát a felépítéséből adódóan erősen élt bennem a gyanú, hogy ha ránézek, és röhöghetnékem támad, akkor nem pont a gatyájában fog egy Adonisz rejtőzni. 

Minő csalódás. Pedig parádésan indult!

Akár mérges is lehettem volna, de nem voltam, mert ha valamihez van érzékem, akkor az az, hogyan fordítsunk lelombozó helyzeteket szórakoztatóvá. Az agyam rögtön meg is kongatta az „szivatási idő” harangot, és kettő másodperc alatt összeállította a tervet egy bazi jó kiszúráshoz. 

Ennek megfelelően léptem fel, és tündi- bündi mosolyt villantottam a Casanovára.

– Kifejtenéd esetleg egy picit bővebben? Főleg az a szétcsattanós rész érdekel.

És a hülye kifejtette:

– Látszik rajtad, hogy te olyan nő vagy, aki keményen szereti csinálni. Én pedig olyan keményen basználak meg, hogy elfelejtenél mindenki mást. Csak az én farkam kellene neked utána! Buck dákójának rabja lennél…

Itt már tiszta sor volt, hogy semmi félnivalónk attól, hogy a halandók kiszúrják mondjuk a démonok szarvát vagy az elfek hegyes fülét. Ha Buck dumájából egyértelműen kiderült, hogy totál el van szállva a társaság. A nyelve alig forgott, a szeme természetellenesen csillogott, és teljesen ki volt meredve. Tippem szerint egy rakás anyag dolgozott benne, az alkoholtól a fűvön át, egészen a keményebb drogokig. 

Szóval Buck ontotta magából a romantikusabbnál romantikusabb szavakat, és a tekintetéből láttam, hogy ő tényleg azt hiszi, hogy ez működik. Olyan szent meggyőződése volt, hogy szerintem ő gondolatban már rég engem döngetett az asztalon. De nekem ez még csak a bemelegítés volt.

– Oké- oké, de hogy jön ide a csattanás? – firtattam, mire megszólalt Una, és belerondított a játékba.

– Ezt még hallgatni is fáj. Csapd már le!  

– Nyugi! – csitítottam kedvesen, nehogy elriassza a játszópajtásomat. – Ez a kedves fiatalember a hódolatát jött kifejezni, te pedig beléfojtod a szót. Nem illik ilyet tenni. Amúgy is hozzám jött, nem hozzád.

– Hódolat? Hódolat??? – háborgott ő fő értetlensége, nagy szemeket meresztve a mellette ülő élete párjára, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a poharába röhögjön. Ő bezzeg fogta a szitut, hogy itt kőkemény szivatás van készülőben.

– Szerinted így kell hódolatot kifejezni? – bökte meg a férfit, de az csak vállat vont.

– Ne bántsd! – vettem védelmébe a halandót. – Mindenki másként udvarol! Vacsorameghívás, esetleg bonbon, más meg kiönti a szívét és azt mondja „megbaszlak Szöszi!” Ez virágnyelven azt is jelentheti, hogy „Szépséges Hold Istennőm, mutasd meg nekem kerek tomporod holdudvarát és én vadul szeretem majd” vagy valami ilyesmi. Ugye, hogy ez nálad udvarlás?

Buck lelkesen bólogatott.

– Az bizony! Nálad szemrevalóbb némbert még soha nem láttam! Amint betettem a lábam, azonnal kiszúrtalak, ahogy itt ülsz! Mondtam is a cimboráknak: Ő kell nekem! Ma éjjel ő nyeri meg magának a tisztességet, hogy magába szívhatja Buck farkát!

Mivel Buck úgy beszélt, mintha egy stadionnyi embert kellene túlkiabálnia, már minden szempár minket figyelt. Vártak. Még az a piszok fekete szemű is (akinek a nevét nem mondjuk ki) ezt tette, aki a pultnak támaszkodva adta a lazát, miközben úgy meg volt feszülve, mint aki tetőtől- talpig tetanuszgörcsöt kapott.

Mind azon gondolkodtak, mihez kezdek a helyzettel. Én pedig hoztam a formámat.

– Ohhh, Buck! – hápogtam. – Ilyet még soha nem mondtak nekem! Tetszik ez a hév, ez az őszinteség! Végre valaki, aki nevén nevezi a dolgokat! Micsoda férfi!

Miközben beszéltem, felálltam az asztaltól, és úgy simultam áldozatom köré, mint egy anakonda. Csak én nem megfojtani akartam, inkább transzba ejteni. Hozzá- hozzá értem, odadörgöltem a mellemet, meg ami még akadt. A hatás nem is maradt el. Bucknak ennyi is betette a kaput, félő volt, ott helyben eldurran. Ezt viszont nem akartam, mert bár a szexben nem vagyok önző, na de álljon már meg a menet, hogy eljuttatok a csúcsra valakit, aki olyan ronda, hogy bottal se piszkálnám meg! Azt már nem! Itt és most minden csak az én örömömet szolgálja. Még ha nem is szexuális értelemben.

– Tudod Buck, gondolkodtam…– duruzsoltam a fülébe. – Azt mondtad megláttál és rögtön tudtad, kellek neked. Lássuk be, én nem is igazán bíztam semmit a képzeletedre – igen, jól gondoljátok, egy rohadt fasza miniruha volt rajtam. – Ha rám nézel, pontosan tudod, mire számíts. Én ugyanúgy szeretném látni, mi vár rám. Mutass nekem valamit, kérlek...

Buck nagy élvezetét lelte a közelségemben – erről a nadrágjában keletkezett dudor, vagyis inkább csak dudorka árulkodott –, de a kéréstől határozottan megszeppent.

– Mit szeretnél látni?

Ekkor szembe álltam vele, átkaroltam a nyakát és mintha meg akarnám csókolni, a szájába leheltem:

– A lényeget!

Hű, ha láttátok volna, Buck viaskodását! Akart ő mindent, ami csak szex címke alatt felvillant abban a csökött agyában, de a száján kívül semmije nem volt nagy. Tudtam, ha nem gyakorlok rá olyan nyomást, ami alól nem bújhat ki, itt van vége a dalnak, és a kis hülye még azelőtt megfutamodik, hogy a játék végére érnék. Akkor viszont pipa lettem volna! Ezért gyorsan a tettek mezejére léptem.

– Hölgyek, akik itt vagytok! – fordultam az Imm közönsége felé, akár egy porondmester a cirkuszban, amikor a nézőkhöz szól. – Bátorítsuk ezt a talpig férfit! Ki szeretné még látni, mi lapul a gatyájában? Kezeket fel! Buck nagyon sokat ígért nekem az előbb! Vevő-e még rá esetleg valaki?

Az Égieknek hála – bár Una erősen vitatkozna, hogy ezért hálát kell-e adni – az általam képviselt tréfákat senkinek nem kellett bemutatni. Messze földön híres voltam az agyament dolgaimról, és bár boszorkányként nem örvendtem túl nagy népszerűségnek, mégis, ha faji hovatartozásomról meg tudott feledkezni a nagyérdemű, akár jegyeket is árusíthattam volna az általam kreált előadásokra. 

Ennek megfelelően jöttek a válaszok is. 

– Gyerünk Buck, mutass valamit! – kurjantott be valaki.

– Én is látni akarom!

– Hozzon valaki egy rudat! Legyen egy jó vetkőzés!

A kihívás ezennel közhírré tétetett, Buck pedig nyilvánvaló okokból nem fújhatott visszavonulót. Már csak egy apró lökésre volt szükség.

– Igazad volt – suttogtam a fülébe. – Én egy olyan nő vagyok, aki keményen szereti csinálni. Kemény farokkal, kemény férfival. Egy olyan férfi, aki nem fél megmutatni milye van. Aki bátran kiteszi az asztalra a farkát, hadd ámuljon rajta minden nő és kívánja is meg…

Ez hatott, Buck átlendül a határon, és bármit megtett volna.  

– Ezt akarod, rossz kislány?

– Igen!

– Látni akarod a farkamat? És elé térdelni?

– Mindennél jobban!

Buck arcán különös kifejezés jelent meg. Isten bizony, egy pillanatig azt hittem, túllőttem a célon, és a baromarc épp most lövi el szárazon a tárat a gatyájában. De végül nem ez történt, egyszerűen csak a végső elhatározás ült ki ilyen elképesztő röhejes kifejezéssel a képére. Előre lépett, megoldotta az övét, lehúzta a cipzárt, majd egyetlen mozdulattal tolta le a nadrágját és a gatyáját is, egészen a földig. 

És íme, feltárult a…kukac. Nevezzük így, mert bármi mást mondok rá – farok, dákó ésatöbbi – az sértés, minden hímvesszőre nézve. 

Csak néztem, néztem, és egy rakás dolog járt az agyamban. Egy. Ha ez a merev változat, mekkora a petyhüdt? Kettő. Hogy a francba fogja ezt meg, hogy rejszoljon? Csipesszel? Három. Miért nem lánynak nevelték? Négy. Vajon mekkora zoom-ot bír a telefonom, hogy ezt meg tudjam örökíteni?

Asszem elég sokan voltunk akkor a helyiségben, akik hasonlóan gondolták, mert tisztán hallottam, ahogy valaki suttogva azt kérdezi:

– Figyi, te látsz valamit? 

Ember annyit még nem küzdött azért, hogy komoly képet vágjon, mint én! Gondolatban ki is osztottam magamnak egy Oscar díjat, amiért hosszú viaskodás után röhögés nélkül meg tudtam szólalni.

– Íme, Hölgyek! Egy igazi bátor férfi! Minden nő álma! Tapsoljuk meg!

A kérésemet néma csönd fogadta, ami azt jelentette, hogy még mindenki Buck farkának hűlt helyét szemlélte. Felvettem hát a „Kurva pipa leszek, ha elbasszátok a játékomat!” arckifejezést, és úgy küldtem ki újra a felhívást:

– Mondom TAPSOLJUK MEG!

Végre kapcsolt a bamba banda, tapsolni kezdtek, amitől Buck önbizalma új erőre kapott, bár a közszemlére tett testrész ebből nem sokat érzékelt. Konkrétan úgy nézett ki, mintha egy szottyos kukoricapufi heverne ájultan az ágyékához ragadva.

Persze én is tapsoltam, hiszen főkolomposként nekem kellett elől járnom a hülyeségben, meg persze a példában. Nem is állt szándékomban leállni, most jött a főfogás. 

– Van egy ötletem! Játszunk! Akarsz játszani Buck?

Az nyálazva bólintott.

– Igen, Szöszi! Akarok…

– Kedves Hölgyek! – fordultam ismét a közönség felé. – Az itt látható pompás hím egyed igen nagy potenciával rendelkezik – basszátok meg, majdnem impotenciát mondtam! – Szerintem jut belőle mindannyiunknak! Én magam benevezek erre a menetre Buck-kal a kérdésem csak az, vajon ki nevez be még?

– Én is akarom! – szólt egy szirén csábosan.

– Jövök én is! – mondta egy elf.

Vették a poént, jöttek a jelentkezők. 

– Fordulj körbe szépfiú! – bíztattam. – Hadd nézzen meg mindenki!

Amíg Buck letolt gatyával parádézott, meg puszikat dobált körbe, én a bárpulthoz léptem és Konradtól papírt és tollakat kértem.

– Luna, mikor fejezed be? – kérdezte unottan. – A verekedés és a vér egy dolog. De nem vagyok hajlandó halandó faszokat bámulni a tulajdon kocsmámban.

– Mégis hol látsz te itt faszt? – kérdeztem értetlenül, de ő nem fogta a humoromat.

– Tudod, miről beszélek.

– Bírd ki, öt perc és végzek – nyugtattam, majd elkezdtem az írószereket szétosztani a hölgyek között.

Közben Buck roppant mód élvezte a helyzetet. Amennyire a bokáján lévő nadrág engedte, még táncra is perdült, amiért nagylelkű – bár totál indokolatlan – taps volt a jutalma. 

– Oké, oké! – csitította a kedélyeket néhány perc múlva. – Most pedig kedves hölgyek, jöjjön, ami még nem volt! Mindenki kapott papírt és tollat, pontozzunk hát! Maximálisan tíz pont adható! – a minimumot direkt nem adtam meg – Gyerünk Buck szívem! Mutass még valamit, amíg a hölgyek megteszik szavazatukat! Aztán a tiéd vagyok! Itt, az asztalon, a pulton, a kocsiban, bárhol és bárhogyan….

Buck újra belelendült. Úgy ropta, mint egy brake táncos, majd, amikor kifulladt, teljesen idióta pózban állt meg, mintha azt mondaná: tádáááám.   

A papírlapok sorban lendültek a levegőbe. 

Természetesen egymás után jöttek a nagy büdös nullák, meg a mínuszjelek, de akadt olyan is, aki egy méretes hímtagot rajzolt a saját lapjára, nyilván, hogy olyat is megszemlélhessenek, már ha Buck nem tudott ilyesmivel szolgálni a közönségnek.

Szerintem nem árulok el titkot, hogy a farkat szerény személyem vetette papírra. Emlékezetből rajzoltam, és bár nem volt időm igazán kidolgozni, de mégis rohadt jól sikerült a mű. Volt rajta minden, ami egy normális farokhoz tartozik: makk, heregolyók és némi szőr is itt- ott. Természetesen arra is ügyeltem, hogy méretarányos legyen, vagyis olyan jó emberes, amire bárki büszke lenne, ha a lába között hordja. Amikor a magasba lendítettem a véleményemet, hangos ováció tört ki a teremben tartózkodó nők körében. Fütyültek, a lábukkal doboltak, volt, aki tapssal jutalmazta a bravúrt.

– Na ez már tízpontos! – ordította be valaki, mire azonnal jött a felelet

– Égőőőő! Egy papírra vetett fasz több pontot ér, mint a tiéd te húgyagyú!

– Ennyi pöcs az én lábam között is van, pedig nő vagyok, cseszdmeg!

– Legalább a lapot tömd a gatyádba, hogy legyen ott valami, ami farokra emlékeztet, kisember!

Bár Buck alig tudott magáról, annyira azért mégis eszmélt, hogy ettől a kis közjátéktól először is borzalmasan zavarba jöjjön, másodszor pedig iszonyú haragba hergelje magát, sokra tartott férfiassága méltánytalan lepontozásától. Kapkodva húzta fel a nadrágját, közben veszettül szentségelt. Természetesen rám.

– Te büdös kurva, teee! Sarokra való kis riherongy! Az az egy jó lett volna benned, ha beléd vágom a farkamat!

– Mindig csak az ígéretek… – kacagtam, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult. 

– Olcsó fehérmájú ribanc! 

– Buck, drágám, adok egy tanácsot. Ezzel a műszerrel te ne kefélni akarj, inkább állj horgásznak. De azt is óvatosan csináld, és ne lepődj meg, ha belógatod csalinak és még a halak is kiröhögnek. 

– Te szopós kurva!

Buck nagyon belelendült, tiszta piros lett a feje. Engem ugyan nem hatott meg, akármit mondhatott volna, és mivel én nyugodt voltam, mindenki más is nyugodt volt, hiszen tudták, hogy lerendezem a fiút, ha akarom. Egy valaki volt a kocsmában, aki nem osztozott az én végtelen nyugalmamban. Az illetőt valamiért bántották Buck szavai, és elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa magát. Buck ugyan nem vette észre, de úgy nyílt meg mögötte a tömeg, mint Mózes előtt a vörös tenger, az így keletkezett folyosó végén pedig ott állt egy két méteres, baromira begőzölt férfi. Hozzáteszem, az egyetlen, akinek kurvára meg kellett volna ülni a seggén, és nemhogy nem kellett volna késztetést éreznie a beavatkozásra, de az lett volna a leghelyesebb, ha meg sem marad velem (velünk) közös helyiségben. 

Ő mégis maradt, most pedig faszául belerondított a játékba, amit így kénytelen voltam rövid úton lezárni, mert villámgyorsan leszűrtem, mekkora lavina indulhat útjára, ha ő most ebbe belelovalja magát.  

– Óhh, hát már nem szeretsz? Jajj de kár! Szegény szívem menten meghasad! – sopánkodtam, majd egyértelművé tette álláspontomat. – A döntésünk ellen természetesen fellebbezéssel élhetsz, amit mi hivatalosan és nem hivatalosan is mindannyian nagy ívben körbe fogunk szarni. Addig is azonban, amíg eldöntöd, élsz-e fellebbezéshez való jogoddal, bájos segítőim kikísérnek, hogy eme eszmefuttatást a természet lágy ölén, a friss levegőn ejthesd meg magaddal és a társaiddal.

Ez volt a végszó. Az asztaltársaságban tartózkodó hímek erre vártak. 

– Pá, fiúk! – integettem a hangosan kiáltozó csoport felé, akik egy percen belül a saját kocsijukban találták magukat, miközben a kasznit halhatatlan kezek hajtogatták rájuk. Fairy is velük tartott, ő azért, hogy felejtő- varázslattal kitörölje az Imm valamennyi emlékét a halandók fejéből.

A tömeg tapsviharral jutalmazta a show-t, én pedig széles mosollyal úgy hajoltam meg minden irányba, ahogy primadonna az előadás után.

– Köszönöm, köszönöm! Remek közönség vagytok!

Miután odakint elhalt a dulakodás, odabent pedig a tapsvihar, és nekem is sikerült összeszednem magam a kis közjáték után – ami hiába is tagadnám, felzaklatott –, lehuppantam Una mellé. 

– Ez egész jól sikerült, nem?

– Ahogy vesszük.

– Jajj, ne már! Láttál egy farkat. Na bumm. Bár, ha úgy vesszük, nem is minősül faroknak. Gondolj arra, hogy csak egy kukoricapufit láttál, és ha hazaértek, rajongd körbe Litch-et, amiért neki rendes műszere van, nem ilyen csökött.

Una a szemét forgatta.

– Én nem arról beszélek...

– Ne mondd, hogy nem vagy rám büszke! Úgy elintéztem a fószert, hogy csak na, és közben senki sem halt bele!

Próbáltam a dolgot megtartani a hülyeség szintjén, de persze van az a szitu, amit nem lehetett baromsággal palástolni. Unánál meg főleg. Ő egészen más oldalról szemlélte az eseményeket.

– Tényleg büszke vagyok rád, de nem azért, amire gondolsz.  Gyorsan átláttad a helyzetet, és megakadályoztad, hogy egy valóban nagy botrányba keveredj… És veled együtt mi is.

A hátam mögé bámult, de én nem fordultam meg. Tudtam, mit látnék, ha megtenném, és nem akartam látni. 

Francos fekete szempárt, amitől a józan ész lemond a tisztségéről és feltétel nélkül kapitulál…

*

Felmerülhet a kérdés, mi köze a Buck féle esetnek bármihez is, már azon kívül, hogy oltári jó buli volt? Hát annyi, hogy ez az esemény, bármilyen hülyén hangzik is, de csatlakozik ahhoz a sztorihoz, ami 1615-ben kezdődött el, ívelt egy rohadt nagyot, majd volt szíves a jelenkorban újra lecsapni. De úgy, mint egy villám.

Ha valamelyikőtök most gyanúsan méregeti a sorokat, és úgy érzi, mintha némi félelem csendülne ki a mondatok mögül, akkor férfiasan bevallom, hogy nem téved. Picit én is tartok tőle, mi lesz ebből az egészből, mert az események hosszú leállás után újra mozgásba lendültek, legnagyobb félelmem pedig az, hogy mind odapörkölődünk…Miattam.