Barion Pixel nuuvella

Vezér egy napra

Jujj, hát ettől a sztoritól azóta is berosálok! Imádom!

Nagyon szívesen venném elő hetente háromszor, és mesélném fűnek-fának-bokornak-virágnak, de sajnos az a rohadt nagy helyzet, hogy nem lehet. Az események után Una megesketett, hogy nem teszem, sőt, az eskü részét képezte az is, hogy neki se emlegethetem fel. Szóval ezzel kapcsolatban marad a belső monológ, meg a látszólag „csak úgy” rámtörő röhögőgörcsök. 

Egyébként nem értem, Una miért feszül rá ennyire erre a dologra, hiszen egyrészt rohadt régen volt, másrészt pedig semmi szégyellnivaló nincs benne. Pont úgy csinál, mintha egyetlen estével örök életére szégyenbe hozta volna magát, és emiatt vezekelnie kellene. Szépen is néznénk ki! Vagyis, hogy ÉN néznék ki szépen, mert ha azok a dolgok, amiket Una csinált akkor este (hozzáteszem, hogy egyetlen egy este, és aztán soha többet) örök kárhozatra juttatnak, hát akkor részemről: „Kezeit csókolom Kárhozat, én mostantól magánál fogok lakni!”

Értitek, ugye?

Tehát, az ókori Hellászban vagyunk – mai nevén Görögország –, Kréta szigete, időszámításunk előtt 1623. Azon a bizonyos estén egy cuki faluban voltunk, a neve Amnisos. 

Közvetlenül a part mellett feküdt, nagyrészt halászok lakták. Köztük izmos, jó kötésű halászok is. Csak halszagúak. Tessék, most elárulom az egyik gyengémet. Az a fránya halszag. Enni szeretem, de olyan aromája van, ami beissza magát az ember kezébe, és akármihez nyúl, olyan marad utána. Röhögjetek ki, én tényleg nem akarom leszólni a halászokat, mert kőkemény meló az övék, de az a szag az őrületbe kergetett. Persze ettől még találtam kedvemre való keménykötésű halász embert, de próbáltátok már úgy átadni magatokat a szenvedélynek, hogy közben fél kézzel az orrotokat fogtátok be? Nem mondom, hogy lehetetlen, de nagyban nehezíti a dolgot, ráadásul egy kezed akkor végig foglalt…Hoppsz, megint elkalandoztam. 

Tehát Amnisos, Una meg a bor.

Nem sokkal előtte még Knósszosz városban voltunk, és a híres labirintusban bolyongtunk. Nem, nem azért, hogy Minótauroszt megnézzük, épp ellenkezőleg. Ha valakit, hát őt aztán el akartuk kerülni. Mi egy lányt kerestünk, akit több más társával együtt bedobtak Minótaurosz labirintusába, áldozatnak. Igen ám, csakhogy őt nem ette meg a jó öreg Minó. Mint kiderült, a lány – Agapé – megértette az általa használt állati nyelvet, és kommunikálni tudott vele. Ez volt az erő, amit boszorkányként az Égiektől kapott. Belelátott az állatok fejébe, és beszélni tudott velük.

Tehát ő életben maradt, mi pedig úton voltunk, hogy kihozzuk onnan. Már pont megtaláltuk, és el is indultunk volna kifelé, amikor egy teljesen másik útról érkezve odacsöppent egy csapat lidérc. Nekem mondjuk tökre tetszettek, mert lássuk be, a lidércek jól ki vannak ám találva! Csinos fiúk mind egy szálig, de Agapé meg Una nem osztották a véleményemet. Aztán betoppant Minótaurosz, és elkezdődött a csetepaté. A lidércek felvették vele a harcot, és alapvetően minket sem abból a fából faragtak, hogy csak nézzük a balhét, de ne szálljunk be. Igen ám, csakhogy a lidércek vezére beszólt Unának. Ezt mondta:

–  Butuska némberek vagytok, akik gyógyfüvekkel és kardokkal játszanak. Hagyjátok ezt a férfiakra! Vigyétek a kis barátnőtöket, és menjetek vissza a mezőre, a virágaitok mellé. Ezt majd mi megoldjuk.

Láttátok volna, Una fejét! Majd el durrant az agya, hozzáteszem, tök jogosan. Olyan mérges lett, hogy olyat akart tenni, ami szerintem azelőtt soha nem fordult meg a fejében. El akarta szívni a lidérc erejét, hogy megmutassa neki egyszer és mindenkorra, milyen „játékszer” áll a rendelkezésére, amivel akár egymaga legyőzhetné Minót. 

És ezen a ponton jött el az ideje, hogy Una kapjon egy akkora tockost, amitől teljesen megborult. Megpróbálta elszívni a beképzelt lidérc erejét – ma már ugye tudjuk, hogy az úriember becses neve Litcher vagyis Litch –, és nem ment neki! Hű, apám, ez ám a baj! A disznó ellen nem hatott az ereje, ami boszorkányéknál egyet jelent az esküvői harangok megkongatásával.

Ez betette Unánál a nagykaput. Nem elég, hogy kiderült, kit szántak neki az Égiek, mint párt, ráadásul az illető mindent képviselt, ami megkeserítette az életünket, és ami ellen egész életünkben küzdöttünk és menekültünk: pökhendi, gőgös, beképzelt, hímsoviniszta, szexista férfi, aki szerint csak azért, mert vaginával születtünk, sokadrangú lénynek minősülünk, ő fő hímvesszővel rendelkező férfiistenségéhez képest. 

Úgy pucoltunk onnan, hogy csak na! Kiértünk a labirintusból, lóra pattantunk, és Una úgy kezdett vágtatni, mint egy eszelős. Komolyan azt hittem, kinyúvasztja a lovakat. Ott kezdtem sejteni, milyen komoly gebasz érlelődik, amikor elérkezettnek láttam az időt, hogy szóljak neki, ideje megállni, mert értem én, hogy sietős a dolga, de lovak nélkül még lassabban fogunk haladni. 

Én figyelmeztettem egy teljesen logikus és megfontolt dologról! Fogjátok ennek a jelentőségét, ugye? Akkor még azt hittem, túl leszünk a sokkon, és egy kis pihenés után visszatér belé az élet, de amikor pár nappal később este egyedül találtam a parton, elfogadtam, hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni. Felajánlottam hát a segítségemet, az egyetlen módon, ahogy tudtam.

– Rúgj be! – mondtam neki, odatartva elé a tömlőt, ami tele volt finom, édes, mézzel kevert vörösborral. 

– Luna! Ez bor. Nem egy korty a felejtés forrásából.

– Fogd fel úgy, hogy ez a felejtés forrásának földi megfelelője. Ha van valami, ami segít oldani a fejedben lévő aggodalmat, az a bor nyújtotta mámor. Csak egy estére.

Una kicsit hezitált, ami azt jelentette, hogy tényleg szüksége van erre a dologra. Ha nem lenne, rávágta volna, hogy nem, és kész. Ezért folytattam, és megtettem eskümet:

– Ígérem, hogy vigyázok rád és Agapéra, amíg a felejtés útját járod! Én már egy kortyot sem iszom ma este, és éber őrötök leszek. 

És akkor megtörtént, ami addig még sosem. Una a szájához emelte a tömlőt. Egyszer, kétszer, sokszor.  

Tudjátok, én sokféle tapasztalatot szereztem az életben. Ezek egyike például az, hogy az alkohollal átitatott elme mutatja csak meg magát teljes valójában. Az vagy, amit az alkohol kihoz belőled. Mert az feloldja a gátakat, és hagyja kiáramlani azt, ami elnyomva rejtőzik a mélyben. Van, akiből előbújik az agresszor. Másból az őszinteség vagy a bátorság. Megint másból a humorzsák, a féltékenység, vagy a szexistennő. Sokféle variáció van. Nem fogjátok kitalálni, Unából mi bújt elő: a gyerek.

A gondtalan gyerek, aki tudja, hogy biztonságban van, vigyáznak rá, szeretik, óvják.

Az első tömlő bor után még csak beszélgettünk, meg sétáltunk a parton. A másodiknál kagylókat szedtünk, a harmadiknál játszottunk a homokban, mert Una homokvárat akart építeni. A negyediknél összeakadt a lába, és terült egy nagyot. Tán ott is marad, fejjel előre a homokban, ha nem jövök rá, hogy önmagától nem tudja, hogy kell felállni, és nem húzom ki onnan. Aztán csak ültünk ott, én meg tisztogattam a képéről a homokot, amit úgy dugodt elém, mint egy simogatásra vágyó kiskutya.

– Hogy tudunk mi berúgni? – kérdezte akadozó nyelvvel valami elképesztően aranyos, cincogó hangon. – Érted, hogy értem, ugye? Mármint a halhatatlanokon nem fog a méreg, gyorsan gyógyulunk a sérülésekből. De akkor miért hat ránk az ital?

Ilyen filozofikus kérdéseket én magam soha nem boncolgattam, részemről megelégedtem azzal, hogy az alkohol hat, szeretek berúgva lenni és pont. De Una tényleg úgy nézett rám, mint egy kisgyerek, aki az élet fontos dolgáról tesz fel kérdést, és válaszra vár a nagy, okos felnőttől. Nem okozhattam neki csalódást, szóval gyorsan kicsiholtam magamból egy elfogadható gondolatot.

– Talán ez az Égiek ajándéka a számunkra. Ők írják a sorsunkat, és pontosan tudják, hogy nem kényeztetnek el. Nehéz az életünk, tele küszködéssel, és talán ők is úgy vélik, mindezek után végképp kegyetlenség lenne, ha elvennék tőlünk az ital nyújtotta pillanatnyi megkönnyebbülést. Tudják, hogy szükségünk van az apróbb örömökre, ezért ezt meghagyták nekünk.

Ahogy kimondtam, éreztem, hogy olyan mélyenszántó bölcsesség hagyta el a számat, amit soha nem szabad mások előtt elismételnem, és nagyon reméltem, hogy Una is elfelejti másnapra.

Abban a percben épp csodálattal tekintett fel rám, és rém cuki volt csupa homok képével, mert úgy szorította a boros tömlőt, mintha az a féltett rongynyuszija lenne. Kicsit emlékeztetett arra a lányra, aki akkor volt, amikor találkoztunk. Olyan gyerek volt még akkoriban, mégis teljes erejével adta a vezért, hozta a döntéseket. De éjszakánként, miközben meghúztuk magunkat egy-egy barlangban vagy fáktól védett helyen, és fázósan összekucorodott a szedett-vedett szőrmetakarója alatt, egy védtelen gyerek volt, akire túl nagy feladatot róttak és túl korán. Na, most nagyjából olyannak láttam.

– Hogy milyen igazad van! – mondta, ami immár visszavonhatatlanná tette, mennyire be van állva. – Neked sokszor van igazad! És mindig itt vagy nekem, jóban, rosszban. 

Megpaskolta az arcomat, de olyan erővel tette, hogy inkább pofonnak tűnt. Mindegy, nem pofoztam vissza, főleg, mivel folytatta rám nézve hízelgő mondandóját:

– Mi lenne velem nélküled? Mint a labirintusban is. Hiszen, ha te nem vagy, ma is ott köröznénk. Neked hála jutottunk ki onnan! Csak a te érdemed!

Hallgattam volna még egy darabig a dicséretemet, de Agapé odajött hozzánk, hogy szóljon, a halászok megvendégelnek minket sült hallal. Így vele mentem, gondoltam viszek Unának is, egyen valamit. Mire azonban visszaértem, vezírem már nem volt egyedül. Nem is értettem, hogy került oda az a szép szál férfi úgy, hogy én nem vettem észre, de amit főleg nem értettem, az az volt, hogy a fenébe nem figyeltem fel rá, ha ő is ott volt a környéken. Szédítően magas volt, és olyan izmos, mint egy harcos. A bőre napbarnított, hozzá a haja viszont szőke, ami nagyon izgalmas kombinációt nyújtott. A szeme meghatározhatatlan kék színben játszott. De ami a lényeg, az illata! Mert külsőleg halásznak nézett ki, halászfaluban volt, a halászok által viselt öltözékben, viszont – dobpergés! – nem volt hal szaga! Helyette friss, sós tenger illata volt.  

Még mielőtt megkérdezhettem volna, mi a szösz folyik itt, Una tájékoztatott:

– Ez a kedves fiatalember – paskolta meg kótyagosan a férfi figyelemreméltó mellkasát, majd ott is felejtette a kacsóját – Felajánlotta, hogy elkísér a kunyhóig, nehogy eltévedjek. Úgy véli, pihenésre van szükségem.

A második mondathoz csak helyeselni tudtam, ellentétben az elsővel. A kölcsönbe kapott kunyhó a parthoz eső legközelebbi épület volt, szóval gőzöm nincs, hogy merült fel egyáltalán az eltévedés lehetősége, de gyorsan rájöttem, hogy nem is erről van szó. Ez a duma kábé olyan, mint manapság a „Gyere fel egy italra”. Udvarias kamu szöveg, amiről ordít, hogy szex lesz belőle.

Itt azért elgondolkodtam, mert én fogtam a pasi által küldött jeleket, de abban nem voltam biztos, Una fogja-e őket. Túl részeg volt, de ami a lényeg, gyakorlatlan abban a tudományban, amit én csak úgy hívok: nonverbális szexuális utalások. A férfi mosolyában és tekintetében olyan ígéretek voltak, amiket a magamfajta azonnal érdekesnek talált. Napbarnított karja védelmezőn ölelte át Una derekát, és tiszta sor volt, hogy rendelkezik elég potenciával ahhoz, hogy egész éjjel ébren tartsa. Ahogy alaposabban megnéztem, láttam is benne valami olyan vibrálást, ami nem illett egy halászhoz, ugyanakkor nem tudtam megmagyarázni mi az, mert még nem tapasztaltam hasonlót.

De a lényeg az volt, hogy egyáltalán nem éreztem őt veszélyesnek, nem munkált benne ártó szándék, ezért úgy voltam vele, hogy egye-fene. Titkon amúgy azt is reméltem, hogy talán ez az esemény közelebb hoz minket Unával. Mármint, hogy ha ez a halász olyat ad neki, amire hideg estéken jó visszaemlékezni, akkor mostantól esetleg jobban megért majd engem, és alább hagy a baszogatással, ha én magam is ba… Akarom mondani, kikapcsolódni megyek.

De azért, hogy ne érje szó a ház elejét, még egyszer megkérdeztem:

– Biztos, hogy ezt akarod?

Heves bólogatás, részeg vigyor, és idétlen kacsintás kíséretében jött a válasz.

– Óóó, igen! 

Elléptem hát az útjukból és hagytam, hogy a férfi bekísérje a kunyhóba. Persze elhatároztam, hogy hallótávolságon belül maradok. Ha bármi gyanúsat hallok, közbelépek, és úgy dobom ki a fickót, hogy a másnap reggel a tenger közepén köszönt rá. Ő tudhatta, hogy mi jár a fejemben, mert gyanakodó ábrázatomat látva, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót, teljesen komolyan annyit mondott:

– Ne féltsd a barátnődet. Nem áll szándékomban ártani neki.

– Nem a barátnőm. A nővérem – tájékoztattam. – Vagyis egy alapos kiherélésnél kezdődik a minimum, ha akár csak a gyanú is felmerül, hogy olyasmit teszel, amit ő nem szeretne. 

– Nem kétlem, hogy képes vagy rá.

– Azt jól is teszed.

– Poszeidónra fogadom, hogy haja szála sem görbül.

Halászként a tengerek istenére tett fogadalomnál komolyabb eskü nem létezett. Nagyon őszintén mondta, de ettől természetesen még tartottam magam az eredeti tervhez, hiszen nem olyan családból származom én, hogy csak úgy higgyek valakinek – kiváltképp egy férfinak –, akivel először találkozom.

Kint maradtam, és ahogy teltek a percek, kezdtem egyre furcsábban érezni magam. Una csitriként kacarászott, miközben a férfi meleg hangon beszélt hozzá. Aztán már másféle hangokat hallottam, és életemben először úgy éreztem magam, mint egy perverz kukkoló. Ami röhej, figyelembe véve honnan származom, és milyen életvitelt folytatok.

Próbáltam félretenni ezt a dolgot, és a feladatra koncentrálni, vagyis játszani a testőrt. Amúgy is elhatároztam, hogy amint a fickó kiteszi a lábát, alaposabban elbeszélgetek vele, mert nem tudtam kiverni a fejemből, hogy van ebben a fazonban valami különös. Szóval épp nagyon őrködtem, közben fél szemmel figyeltem a kicsit távolabb, a tűznél üldögélő Agapéra is. Jól is tettem, mert nemsokra rá arra lettem figyelmes, hogy a kicsi lány egyértelmű jelzéssel integet nekem. Azt akarta mondani, hogy: "Légyszi, légyszi, gyere ide!"

Elég feszültnek tűnt, ezért gyorsan otthagytam az őrhelyemet, és a segítségére siettem. Mint kiderült, kezdte magát roppant kellemetlenül érezni, miután a tábortűznél magára vonta néhány fiatalember figyelmét, akik közelebb ültek hozzá, és megpróbálták tenni neki a szépet. Szegény azonban – már azon túl, hogy piszok fiatal volt – nehéz időszakot tudott maga mögött, olyan dolgokat látott, amit soha, senkinek nem kellene, és a legutolsó kívánsága volt az, hogy őt fiúk vegyék körül. Mentem hát kimenteni.

Jöttömre – meg a magammal vitt szúrós pillantásra – a srácok szétszéledtek, Agapé megnyugodott, én pedig onnantól kezdve mellőle figyeltem azt a bizonyos kunyhót, és vártam, mikor jön ki a Casanova. Agapét közben kezdte legyűrni a fáradtság, de hősiesen tartotta magát, mert kötelességének érezte velem virrasztani. 

– Aludj nyugodtan! – mondtam neki, amikor már majd leesett a feje szegény gyereknek, de mindig visszarángatta magát az ébrenlétbe. – Én itt vagyok, nem alszom. Vigyázok rád és Unára is. 

Nem ellenkezett, gyorsan keresni kezdtem hát neki egy helyet, ahol kipihenheti magát, ugyanakkor szemmel is tarthatom. 

Akkor és ott kezdtem kapisgálni, milyen macera másokra figyelni. Pedig nekem csak két „gyerekre” kellett felügyelni, míg Una jóval több boszorkányra figyel oda egy időben. Hogy a frászba csinálja? Rejtély. Engem már az kimerített, hogy ezt a két felvigyázást összehangoljam.

Mivel ezek ketten továbbra is jól érezték magukat, úgy döntöttem, Agapét arrébb viszem kicsit és takarókkal megágyaztam neki egy oldalára fordított csónakban, ami védte a tenger felől érkező széltől. Én meg úgy ültem, hogy lássam őt meg rálássak a kunyhóra is. 

Agapé aludt, odabent hancúr folyt, én meg csak vártam, vártam és vártam. Egészen addig, amíg ki nem világosodott. Akkor fogtam magam, és azzal a feltett szándékkal mentem a kunyhóhoz, hogy kirángatom a halászt egy alapos beszélgetésre. Felrántottam az ajtót… És legnagyobb megdöbbenésemre, Unát egyedül találtam. Békésen aludt a szőrmék között, és mondhatni csak a kielégült mosolyát viselte.

– Képtelenség – ráncoltam a homlokom, mert a nyakam tettem rá, hogy egy pillanatra nem vettem le a szemem az ajtóról. Hogy a nyavalyába párolgott el a férfi?

Aztán végül megvontam a vállam, úgy döntöttem, nem lényeges. Egy a fontos, hogy Una jól van, én pedig teljesítettem, amit ígértem. Nem ittam, vigyáztam rá, és vigyáztam Agapéra is. Vállveregetés, mehetünk is tovább, hagyjuk el Krétát minél hamarabb, de ami a lényeg, Una térjen magához, és vegye vissza tőlem a „józan felnőtt” státuszt, mert kezdtem nagyon belefáradni.

Felkeltettem hát a kis szundibundit, eldiskuráltunk kicsit. Persze kaptam a fejemre, amiért hagytam összefeküdni egy halásszal, de amúgy büszke voltam rá, mert viszonylag könnyen fogadta a híreket. Kicsit kótyagos volt a feje, de azért elkezdte magát ráncba szedni, hogy folytassuk utunkat.

Ekkor toppant be Agapé, kezében egy lepecsételt pergamennel.

Ezt egy halász adta ide. Arra kért, személyesen adjam át neked. 

– Egy halász? Miféle halász?

A bor hatott, Una tényleg sok dolgot elfelejtett. Én viszont kapcsoltam, és kisegítettem a dadogni kezdő Agapét:

– Biztosan az, akivel összefeküdtél.

Una rém zavarban volt az ifjonc előtt, erre mondják azt manapság, hogy „égett, mint a Reichstag”. Ha az arca színét nézzük, akkor ez a kijelentés teljesen megállja a helyét. Ott állhattunk volna míg világ a világ, akkor se vette volna el a pergament, ahogy nem is olvasta volna el, szóval rám hárult a feladat. Feltörtem a pecsétet, és közhírré tettem az üzenetet, amitől egyébként én is majdnem dobtam egy hátast:

„Szemtől szemben kívántam látni az asszonyt, aki elég bátor ahhoz, hogy egy isten döntéseit vitassa. Büntetni jöttem, de lásd kegyem, mit fölötted gyakoroltam: leigáztalak ugyan, de hagytam, hogy te is élvezetet lelj győzelmemben. Csodálattal adózva a benned rejlő végtelen tűznek: Poszeidón, a tengerek istene”

Ez bizony a „hű baszdmeg” tipikus esete! Végre leesett, mi volt olyan fura a pasiban, miért volt tenger illata halszag helyett, és persze hogy a francba tűnhetett el úgy, hogy én észre se vettem! Egy istenség volt a nyavalyás, én pedig sárgulni tudtam volna az irigységtől, hogy Una megcsípte magának a főistenségek egyikét, akivel bánatát enyhíthette. Még úgy is, hogy közben bosszút is álltak rajta, mert lássuk be, ezzel a húzással Poszeidón jól odapörkölt Unának, aki pár nappal előtte, a labirintusban bolyongva, fennhangon kritizálta a tengerek urát, a Minótaurosz-féle történetért.

Elég sok mindennek nevezte őt akkor. Hogy csak néhányat említsek, azt mondta rá, hogy megátalkodott, büszke, álnok, gonosz, mert bár csak Minósz királyra haragudott, mégis sokakat büntetett, sőt legkegyetlenebbül azt, akinek a világon semmi köze nem volt az esethez. Pasziphaét, Minósz feleségét, akit arra kárhoztatott, hogy begerjedjen egy bikára, dugjon vele, majd megszülje a rémet, Minótauroszt, aki aztán rettegésben tartott mindenkit, mígnem Minósz a labirintusba záratta. Summázva, le hímsoviniszta-seggfejezte, amiért a férje bűne miatt a nőt bűntette, és szégyenítette meg az egész világ előtt.

Most legalább már tudtuk, hogy Poszeidón hallotta minden szavát, és eljött, hogy jól megnézze magának, aki ilyet mer mondani róla. Zárójelben teszem hozzá, hogy amúgy Unának igaza volt, de mindegy. Azért azt részemről a pasi javára írtam – bár ezt Unának soha nem vallottam be –, hogy felmérte a helyzetet, és a lehető legkellemesebb büntetési nemet szabta ki. Persze ő nem így gondolta. Üveges szemmel meredt maga elé egy darabig, majd csak annyit mondott:

– Luna!

– Igen?

– Maradt még bor?

Na, és akkor jött a második kör, egyelőre elfelejthettem a reményt, hogy Una gyorsan visszanyeri lélekjelenlétét, és megszabadulok a vezéri felelősségtől. Nővérem nem aprózta el. Még ki sem józanodott rendesen, már vissza is tolta magát a kábulatba. Szó se róla, pár nap alatt jól megkapta a pofonokat. Először a párra találós dolog, rögtön utána meg merő bosszúból ledöntötte a lábáról a tengerek istene, akit ő meg verbálisan alázott agyon. Nem csodálom, hogy ezek az események megviselték csöppet. Szóval kezdte elölről az ivászatot. 

Első berúgásnak amúgy nem is rossz, amit csinált, és rém büszke is lettem volna rá, ha nem döbbenek meg annyira, milyen vacak józanul szemlélni az ilyen eseményeket úgy, hogy nekem kell felelősségteljes döntéshozóként – uram bocsá', komoly felnőttként! – viselkedni. 

Una ivott, így én voltam kénytelen tárgyalni, és megszervezni a tovább utazásunkat. Egy helyi halászt megdumáltam, hogy vigyen el minket Máliáig. Már az a hajóút is vicces volt, halászt a tengeren izzadni még sose láttam, de az igazi móka akkor jött, amikor Máliában fogtunk (vagyis fogtam) egy tengerjáró hajót, amivel szándékaim szerint eljuthattunk Míloszra, onnan meg szárazföldön Athénba. 

Az nem titok, hogy a hajó ide-oda billeg a vízen. Amivel nincs gond, ha az ember józan és jól uralja az egyensúlyát. Viszont a víz, és így a hajó nem barátja sem a részeg embernek, sem a részem ember háborgó gyomrának. 

– Maga társa, maga takarít – mondta a kapitány szúrós szemmel, amikor Una kidobott egy óriási borvörös rókát a fedélzetre. 

– Hopika, ez kicsúszott – mondta ő, majd megtörölte a száját és ivott tovább. Én meg húzhattam fel vödörben a vizet, hogy leöntsem a cuccot. Még isteni szerencse, hogy akkorra Una gyomrában étel már nem volt, csak az alkohol, mert ha még suvickolnom is kellett volna a félig megemésztett ételdarabokat, hát tuti felmondok. Így is rezgett a léc, főleg mert ezt még eljátszottuk egy párszor, hiába próbáltam Una lelkére beszélni:

– Figyelj csak, nővérkém! Nézd, milyen szép nagy körülöttünk a tenger – mutattam a végeláthatatlan víztükörre, mintha egy gyereknek magyaráznék. – Oda hányjál, jó? A halacskáknak nem árt, a tengeri szörnyeket meg hátha elzavarja. De ha így folytatod, az összes vizet kimerem a tengerből, hogy eltakarítsak utánad.

– Persze, persze – mondta ő, és egy kacsintás kíséretében letette a nagyesküt, hogy nem fog többé a fedélzetre hányni. Nem is tette, mert legközelebb az árbócrudat tisztelte meg. 

Aztán egy idő után abbahagyta, és már épp azt hittem, hogy végre a padlóra küldi magát és nyugtunk lesz, amikor meg rájött a dalolhatnék. Azt hittem, Una egy dalt se tud, de kiderült, hogy tévedtem. Bárhol jártunk is, figyelt a kis huncut, így most tökéletesen elő tudott adni egy görög parázna halászdalt:

„Szeszélyes tenger, mint asszonyi öl,
Ha magába fogad, vagy szeret, vagy öl,
De bárhogy is lészen, nedvesen vár,
S a férfinak édes vagy bús halál jár.
Halásznak tenger az élete szerelme,
Kit partra érve megcsak a fövenyen fetrengve,
De a tenger féltékeny, rút bosszút áll,
Mert a homok a falloszban bíz nagyon fáj.”

Ehhez hasonlókat énekelt a szentem, én meg úgy voltam vele, hogy ez már a végső stáció, ennél részegebb nem lehet, túl vagyunk a nehezén. Aztán kiderült, hogy a nagy büdös lóbrokit. Mert Unából akkor meg a dalnok-költő mászott elő, és olyan éneket rittyentett a tengerek urának farkáról, hogy a halászok kis híján bedobtak minket a tengerbe, hátha ezzel kiengesztelik Poszeidónt, és az nem küldi le az egész hajót a tenger mélyére. Az a bizonyos dal úgy hangzott, hogy:

„A fejem oly tele van, sok benne a baj,
Hát tűzre a nyavalyás férfiakkal!
Legyen lidérc vagy istenség, bánja a kánya,
Mert teszek én Poszeidón nagy szigonyára!
A tengerek istene rám mászott, hajjj, 
Azt hitte, így lesz majd nekem nagy jajjj,
De nem tudta, amit én megdalolok máma,
Hogy nem is volt nagy szám az isteni szerszáma!”

Ez volt az a pont, amikor felelősségteljes-vezér-döntéshozóként meghoztam a karrierem csúcsát jelentő döntést: odakötöztem Unát az árbóchoz, gondosan ügyelve rá, hogy a szájába is bőven jusson a kötélből.

Így volt mindenkinek a legjobb. Una továbbra is énekelt, de a kötél miatt csak motyogás hallatszott, így senkit nem zavart a dal szövege. Agapé megnyugodott, hogy nem dobnak minket a tengerbe. A halászok megnyugodtak, hogy nem vonják magukra Poszeidón haragját, én pedig megnyugodtam, mert Unához nem kötöztem hozzá a borostömlőt is, így biztosra vehettem, hogy nem iszik többet, és rálép a józanodás útjára. 

Másnap reggel értük el Míloszt, és csak akkor szabadítottam ki Unát, amikor kikötöttünk. Úgy nagyjából sejtem, mikor józanodott ki, és így azt is, hogy ha nagyon akarja, önerőből rég kijuthatott volna a kötelek közül, de nem tette. Ahogy lekerült róla az utolsó hurka is, és rám nézett véreres, rémesen másnapos szemével, csak annyit mondott:

– Ezt egyszer és mindenkorra elfelejtjük.

Én pedig tudtam, hogy visszatért, és egy napos vezérségem – az Égieknek hála! – ezennel véget ért.

Tetszett a történet?

2 0

Regisztrálj és olvasd Leda DRasi 52 történetét!


  • 1293 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Az első tömlő bor után még csak beszélgettünk, meg sétáltunk a parton. A másodiknál kagylókat szedtünk, a harmadiknál játszottunk a homokban, mert Una homokvárat akart építeni. A negyediknél összeakadt a lába, és terült egy nagyot. Tán ott is marad, fejjel előre a homokban, ha nem jövök rá, hogy önmagától nem tudja, hogy kell felállni, és nem húzom ki onnan. Aztán csak ültünk ott, én meg tisztogattam a képéről a homokot, amit úgy dugodt elém, mint egy simogatásra vágyó kiskutya.

Rövid összefoglaló

Luna olyan sztorikat vet papírra, amikről Una a.) nem is tud vagy b.) tud, de minden megtesz, hogy elfelejtse. A "Vezér egy napra", vagyis Una első és egyetlen berúgásának története garantáltan a második kategóriába tartozik.

Olvasási idő

19 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Leda DRasi nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!