– Ez baromi rossz ötlet! – közölte Lucien, miután tervét előadva Drag lelkesen felkurjantott:

– Én is megyek!

Lucien ugyanis a pokolból a felszínre készült, hogy a saját szemével nézze meg azt az illetőt, akinek az aktáját átvizsgálva úgy érezte, igen érdekes lélekre bukkant: Lucinda Fair. A hölgy harminchat éves, szorgalmas, becsületes, önbizalomhiányos, megfelelési kényszeres és csöppet rögeszmés. A kapcsolati státusza finoman szólva „bonyolult”, a bankszámlája közepesen siralmas, a lakása idegesítően pedáns, az életvonala átlagosan szürke, egyetlen érdekes foltot leszámítva: Lucinda Fair lelke fölött felvillant a figyelmeztető vörös láng. Méghozzá azért, mert a kishölgyben nem akármilyen hajlam ütötte fel a fejét. A gyilkolás iránti vágy.

Mi az, ha nem érdekes, amikor egy olyan lélek, akinek az útja elvileg nyílegyenes lenne a mennyországig, egy pillanat alatt index nélkül, hajtűkanyarral csap le a pokol legmélyebb bugyra felé vezető útra? Egy ilyen fordulat még a pokol urának figyelmét is felkeltette, ezért akarta Lucien a saját szemével látni, ki Lucinda és mi történik vele.

Eredetileg diszkréten kívánta kielégíteni a kíváncsiságát, csakhogy akkor besétált Drag, és készülődését látva, naná, hogy rárepült az akcióra. Az utóbbi néhányszáz évben kezdett olyan lenni, mint egy kotnyeles vénasszony: minden érdekelte, mindent tudni akart, és főleg mindig-mindenhol ott akart lenni.

– Már miért lenne rossz ötlet? – értetlenkedett.

Lucien erre rengeteg dolgot fel tudott volna sorolni, főleg olyanokat, amik a vénasszonyos vonalat vitték tovább. De ezt csak magában tette meg, helyette próbált olyasmit előrángatni, ami Drag számára sem újdonság. Mondjuk a démon megdöbbentő külsejét, vagy azt az apróságot, hogy viselkedése egy az egyben lekövette a pokol összes lakójának – legyen az született pokollakó, avagy kárhozott lélek – rossz tulajdonságát. Ezek egyébként idelent a legnagyobb celebbé tették, a földön viszont minden megnyilvánulásával kilógott a sorból. De végül csak annyit mondott: 

– Nézz már magadra!

És Drag – vagyis Dutt-Ragnom-Gra, a pokol fő ügyintézője és az aktuális Lucifer állandó segítője – végignézett. Életében talán először teljesítette a parancsot, persze épp akkor, amikor az egy jelentéktelen semmiségre vonatkozott, egy költői kérdésre, ha úgy tetszik. Lucien a nyakát tette rá, hogy Drag is tisztában volt a parancs szimbolikusságával, mert ezzel ő egyszerűen csak azt akarta kifejezni, hogy a démon nem való a felszínre. Csöndesen rejtőzködő megfigyelést akart eszközölni, nem tömeghisztériát. Márpedig, ha Drag megjelenik valahol, abból csak a második lehet, az első semmiképp. Mert még ha nem is úgy néz ki, ahogy – két méteres magasság, téglavörös bőr, aranyszín szemek, fekete karmok, hosszú farok, homlokáról a feje tetejére csavarodó szarv –, viselkedését tekintve akkor sem alkalmas sem a csöndre, sem a rejtőzködésre.

– Ennyi? – nézett rá Drag „hülye vagy te, aranyapám” pillantással. – Ez minden bajod?

Majd csettintett egyet és Lucien szeme előtt kezdett átváltozni. A levegő úgy kavargott körülötte, ahogy délibáb táncol a forró homok fölött, és láss csodát, néhány másodperc múlva a démon hátborzongató külseje, egy nem kevésbé hátborzongató, de minden tekintetben emberi fizimiskává változott. Vörös bőrét kreol váltotta fel, arany szeme egyszerű barna lett, karmai, szarva, farka eltűntek. És ott állt ő, akár egy tagbaszakadt rocker, bőrnadrágban, dzsekiben, vasbetétes bakancsban.

Lucien persze tudta, hogy az egész nem valós, csak egyfajta illúzió, a démonok egyik kedvenc eszköze, amit legfőképp álcázásra használtak, amikor a közbenső világban – félúton a pokol és a menny között, vagyis az emberek létmezején – teljesítettek valamilyen küldetést.

– Így már megfelel, őfelsége? – gúnyolódott a démon széles vigyorral, miközben karját széttárva körbefordult.

Lucien hangosan sóhajtott, mert tudta, hogy ezt nem ússza meg. Jelenlegi kinevezett Luciferként, mint a pokol ura, ugyan parancsba adhatná, hogy Drag maradjon a seggén, de valószínűleg abból se jönne ki jól. Épp ellenkezőleg. Ahogy az ügyintézőt ismerte, akkor kapna csak igazán vérszemet, ha azt szimatolná, hogy le akarja rázni. Mindenkinek egyszerűbb lesz, ha hagyja, hogy vele menjen. Persze azért unott képpel még visszavágott a kötekedésre, mert az ő kapcsolatuk nem arról szólt, hogy ő csak úgy hagyja magát ekézni.

– Épphogy. Illúzió ide vagy oda, ronda démon csak ritka ronda ember lehet. Na, induljunk.

Az irodát elhagyva jobbra fordultak a palota folyosóján.

– Hova is megyünk? – kérdezte Drag.

– Követünk egy lelket.

– Szökevény? Befogjuk?

– Nem. Felmérjük.

– Miért?

– Mert egy patika tisztaságú lélek fölött fellobbant a kárhozat figyelmeztető lángja. Gyilkos hajlam miatt.

A tranzit terem felé tartottak, az egész pokol legszigorúbban őrzött részlegébe. Okkal őrizték olyan nagyon, mert ez jelentette az egyetlen átjárási lehetőséget a felső-közbenső- és alvilág között. Átjárni pedig nem lehetett csak úgy és akárkinek.

– Miért? – értetlenkedett a démon. – A láng egy rakás embernél lobban fel mindennap.

– Igaz.

– Akkor miért akarod megnézni ezt az egyet?

– Mert csak.

Lucien nem kívánt többet mondani Mr. Levakarhatatlannak. Addig semmiképp, amíg nem látja a nőt a saját szemével, és maga is választ nem kap ugyanerre a kérdésre. A rohadt nagy helyzet úgyanis úgy állt, hogy a kíváncsiságon kívül semmivel nem tudta magyarázni azt a különös érzést, ami az esettel kapcsolatban munkált benne.

Drag szerencsére most nem firtatta a dolgot, örült, hogy kimozdulhat.

– Bánja a villás farkam, csak menjünk.

A tranzitban beazonosították a lelket, amit keresnek, az ott felállított tükörportál pedig oda vitte őket a köztes világban, ahol az illető abban a percben tartózkodott.

– Washington – közölte a portált felügyelő ügyeletes démon. – A helyi idő 21 óra 36 perc, a hőmérséklet 19 celsius fok. Külső helyszín.

A pokolból léptek át a tükörbe, a tükör másik oldalán pedig a köztes világ várt rájuk, fülsértő zaj, zene, dobok, fényvillanások, konfettik, ének, és tánc kíséretében.

– Juhú! Utcabál! 

Dragnak nagyjából másfél másodpercbe került magáévá tenni a hangulatot. Egy parkolóház tetején találták magukat, alattuk több utcányi távolságban hömpölygött a tömeg. Valamiféle felvonulás vagy álarcosbál lehetett, mert az emberek nagyobb része extrém külsőt öltött magára a szórakozás kedvéért.

– Ahogy így elnézem, mindegy lett volna, ha úgy jövök, ahogy vagyok! – mondta Drag nem kis kárörvendéssel a hangjában, miután a tetőtérről az utcára érkezve egy agancsokat viselő férfi táncolt el mellettük.

– Eszedbe se jusson levetni az illúziót!

– Értettem. És hol a delikvensünk?

Lucien közben már észrevette. A lokáció ennél pontosabb nem is lehetett volna. Tömeg ide vagy oda, egyből kiszúrta. Fura egy helyzet volt, mert maga se tudta, mire számítson, de ha száz dolgot fel is sorol arra gondolva, miként fognak először találkozni, ez az egy opció akkor se szerepelt volna a lehetőségek között. 

– Ott van – mondta társának anélkül, hogy levette volna a szemét Lucinda Fairről.

– A bőrszoknyás pipi? 

– Nem.

– A fickó a pink hajjal a patacsizmában?

– Nem.

– Akkor a…

Lucien nem akarta megvárni, hogy Drag felsoroljon mindenkit, akinek a stílusa a kedvére való, így gyorsan egyértelműé tette a dolgot.

– A nő bal oldalon, tőlünk nagyjából húsz méterre, a kuka mellett, szürke szoknyában és blézerben.

A démon a jelzett irányba nézett, majd megkérdezte:

– Amelyik épp most dobja ki a taccsot a szemetesbe???

– Az.

És tényleg. Célpontjuk épp a kuka fölé görnyedve adta ki gyomra tartalmát. Közben egyik kezével folyton az arcába hulló haját próbálta meg féken tartani, nehogy lehányja, míg a másikkal a táskájával hadakozott, ami újra, meg újra a kukában akart landolni. Az egész jelenet olyan volt, mintha a nő még a saját dolgait se tudta volna kontroll alatt tartani.

– Biztos benyomott. Minek iszik, aki nem bírja? – közölte Drag a meglátását, amivel Lucien nem értett egyet.

– Vagy ideges.

– Esetleg bulimiás. Nézz már rá, hogy néz ki. Ennek a feje fölött szambázik a láng?

– Igen.

– Gyilkos hajlam miatt?

– Igen.

– Biztos elromlott az a szar – következtetett Drag és már nem is érdekelte annyira az akció. Sokkal jobban lekötötte figyelmét a forgatag a mindenféle érdekes emberrel.

– A kárhozat jelzőlángja nem romlik el.

– A mellékelt ábra azt mutatja, hogy de.

– Pedig ő az.

– Ha te mondod.

A nő ekkor összeszedte magát és száját megtörölve elindult az ellenkező irányba. Az épület falához simulva lépkedett, így próbált meg könnyebben haladni a szemből érkező tömeg ellenében.

– Kövessük, nehogy szem elől tévesszük! Rejts el mindkettőnket! – adta ki a parancsot Lucien, amire Drag láthatatlanná tette őket, viszont közben csak legyintett:

– Ugyan, fölösleges hűhó! Biztosan csak a következő kukához megy, hogy kipróbálja, abba is belefér-e a feje.

A nő azonban nem tisztelt meg több szemetest. Úgy tűnt, nagyon is tudja, hová tart, és utólag visszagondolva Lucien már biztosan tudta, hogy igaza volt. Az idegességtől fordult fel a nő gyomra. Ez akkor derült ki végleg a számára, amikor a parkolóház oldalánál befordult a sikátorba, végigment rajta, majd ott egy nagy halom zsák meg törmelék mögé rejtőzve leguggolt, és a táskájából egy kézifegyvert húzott elő.

– Látod? – nézett Dragra. – A jelzőláng nem hazudik.

– Ahogy így elnézem, előbb lesz ebből öngyilkosság, mint gyilkosság.

A nő kezében úgy mutatott a fegyver, mint katonáéban a kötőtű. Esetlen volt, és látszott rajta, hogy fogalma sincs, melyik végével mit kell csinálni. Ez a démon figyelmét sem kerülte el.

Lucinda egy darabig ott guggolt, markolta a pisztolyt, mély levegőket vett, erőt gyűjtött. Majd az elhatározást tett követte, amikor felállt, és a sikátor végében lévő tűzlétra felé vette az irányt. Mivel az fel volt tolva, ő meg elég alacsony volt, nem kevés időbe és ugrálásba került, amíg le tudta húzni.

– Most fogja megint kidobni a taccsot – jósolta Drag, unalmában a falnak dőlve.

Végül a nő sikerrel járt, elkezdett felmászni, de Lucien már a második fok után arra gondolt, hogy bármire készül is, nem fog sikerülni, mert egyszerűen ő maga nem áll készen rá. Először is a létrán való mászáshoz az embernek szüksége van két kézre, két lábra, és jobb híján szabad mozgásra. Lucinda viszont egyik kezében tartotta a táskáját, a másikban a fegyvert és így próbált meg kapaszkodni. Magassarkú cipőt viselt, amiben járni is nehéz, nemhogy mászni, és ha mindez nem lett volna elég, szűk szoknyát, ami erősen korlátozta a mozgását.

A nő mindennel csak küzdött, elkeseredett próbálkozása egyszerre volt komikus és tragikus.

– Egy százast rá, hogy lezúg és közben lelövi magát – dobta be a tippet Drag, de Luciennek most nem volt kedve fogadni.

Egyre jobban furdalta az oldalát a kíváncsiság, mi folyik itt, mi mozgatja ezt a nőt, aki fegyvert hord, miközben láthatóan egyelten emberre jelent csak veszélyt: önmagára.

Megfigyeltjük egészen az ötödik emeletig tornázta fel magát, vagyis a parkolóház legfelső szintjéig. Mindez beletelt vagy húsz percébe, amennyi idő alatt Lucien és Drag rég fent voltak és ott vártak rá.

– Dicséretes kitartás, de a lift egyszerűbb lett volna – mondta a démon, amikor a nő feje feltűnt az épület pereménél. Továbbra is ennyit láttak csak belőle, nagyrészt takarásban maradt, nem próbált meg átmászni a tetőre. Csak állt ott és várt.

Lucien azt kénytelen volt elismerni, hogy bár Lucinda fizikálisan nem rendelkezett mestergyilkosi képességekkel, viszont ami a rejtőzködést illeti, abban csillagos ötöst érdemel. Ha valaki csak úgy a tetőn járt, biztosan nem vett észre semmit a túloldalon meglapuló nőből. Ahogy a kamerák sem, már amennyiben a tetőn lennének.

A percek teltek, de semmi nem történt.

– Ha ez öngyilkossági kísérlet, akkor a legrosszabb, amit valaha láttam – dörmögött Drag, amikor már kezdte nagyon unni magát.

– Kuss – torkolta le a pokol ura. Ő nem unatkozott, teljesen ráhangolódott Lucindára, és egyre inkább úgy érezte, hogy a nőben több van, mint amennyi első látásra tűnik. Bármilyen esetlenül is csinálja, amit csinál, közben nagyon is tudja, mit-miért tesz, és mi a célja.

Nem sokkal később mozgás támadt. A liftajtó kinyílt, és egy férfi lépett a tetőre. Harminc-harmincöt év körüli lehetett, magas, sportos, fekete fickó. Nem az utcabálozók egyike volt, mert méretre szabott drága galambszürke öltönyt viselt fehér inggel és nyakkendővel. Egyik kezében aktatáskát tartott, a másikban kocsikulcsot. Figyelembevéve, hogy ebben a késői órában mindössze egyetlen autó tartózkodott csak odafent, nem volt nehéz összepárosítani a kocsit a tulajával.

A két pokollakó azonnal tudta, hogy ő lesz a célpont, akire a botcsinálta merénylő vár. Igazuk lett. Lucinda leheletnyit fentebb emelkedett, kezét átemelte az épület peremén, és követni kezdte a férfit a fegyver csövével. Az lassan, nyugodtan haladt, elégedetten fütyörészett, és közben fogalma sem volt, hogy egy pillanat választja csak el egy belé fúródó golyótól. A cél tiszta volt, a hely szemtanúktól mentes, a nő mégsem lőtt.  

– Nézd már a béna, béndzsát! – röhögött Drag. – Reszket, mint a kocsonya, és még sír is hozzá. Azt hittem, a hányást nem lehet überelni, de tévedtem. Bamba néni stukkert fogott a kezébe, pedig ahogy így elnézem, neki a vajazókéshez is bukósisak dukálna.

Lucien csak fél füllel hallotta Drag sziporkáit. Minden idegszálával Lucinda rezdülését figyelte. Igen, a nő reszketett. Igen, a könnye is folyt. Csakhogy közben a karja nem szűnt meg a célra tartani, a könnyektől homályosult pillantásban pedig ott volt az a valami, ami egyértelművé tette, miért lobbant fel a kárhozat lángja. Sziklaszilárd elhatározás.

És akkor rájött! Lehetett a nő törékeny, szürke, idétlen. Mindez csak a külső volt, a felszín. Odabent egy olyan kőkemény lélek lakozott, amiben megvolt az erő és a bátorság, hogy megtegye, amit hite szerint tennie kellett. És ahogy ezt felfedezte, azt is tudta, hogy bár Lucinda nem lőtt azonnal, viszont lőni fog. El fogja venni ennek a férfinak az életét, mert valamilyen okból elhatározta, hogy megteszi.

Abban a pillanatban, ahogy a gondolatmenet végére ért, a nő arca kőkeménnyé vált, szeme összeszűkült, keze megállt a remegésben, és Lucien szinte lassított felvételként látta, ahogy ujja rászorít a ravaszra. Azonnal cselekedett, bevetve mindent, ami hatalmában állt.

Az emberek számára követhetetlen gyorsasággal hozott létre egy óriási égzengést, amely éppen akkor hangzott fel, amikor a fegyver elsült, így elnyomta a lövés hangját. Ugyanakkor kiugrott eddigi helyéről, és a golyó útjába állva eltérítette azt halálos röppályájáról, mert legyen bár Lucinda bármilyen ideges, a szeme nagyon is jó volt. Eltalálta volna a célpontot, Lucien azonban nem akarta, hogy ez megtörténjen.

A férfi meglepődve nézett fel a tiszta égből felhangzó dörgésre, de közben tovább lépkedett, mígnem elérte a kocsiját, és annak biztos fedezékébe kerül. Lucinda ezzel elvesztette a tiszta célpontot, esélye egy újabb lövésre elfüstölt a semmiben. Lucien visszatért Drag mellé, aki nem volt rest azonnal a képébe mászni.

– Ez mi a vörösképű valagam volt?

– Megakadályoztam egy gyilkosságot.

– Miért?

– Mert ez a nő nem gyilkos.

Drag erre pár másodpercig értetlenül bámult rá, majd matatni kezdett a feje fölött a levegőben.

– Mi a francot csinálsz? – éretlenkedett Lucien.

– A glóriádat keresem, baszdmeg, mert úgy tűnik, hogy a rossz mesében dobott le a gólya! Mióta akadályozunk mi meg gyilkosságokat? A mi dolgunk a büntetés, nem a bűnmegelőzés! Mondd neked valamit az a kifejezés, hogy „szabad akarat”?

A „szabad akarat” a köztes világban leginkább a politikai választásokban nyilvánult meg, az al- és felvilágban viszont ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bírt. A lélek azon tulajdonságát jelentette, hogy ő maga irányítja a sorsát. Mert legyenek bármilyenek is a körülmények, azt a lélek saját, önálló és főleg szabad belátással dönti el, miként reagál rájuk. Milyen utat választ, merre fordul. Ezt az akaratot pedig meg kell neki hagyni, méghozzá mindenféle beavatkozás nélkül. A köztesvilági lét erre való. A lelkek megmérettetésére, a szabad akarat által. Aztán a lelket hordozó test pusztulása után a lélek aszerint részesül büntetésben vagy jutalomban, hogyan élt a szabad akaratával, milyen döntéseket hozott.

– Ne oktass ki, tudom, mit csinálok!

– Akkor miért léptél közbe? Legalább megláttuk volna, eltalálja-e!

– Eltalálta volna.

– Ááá – legyintett Drag lemondóan. – Ez lett volna az egyetlen érdekes ebben a penészvirágban, te meg elrontottad.

Néhány perc múlva mindenki távozott. A férfi anélkül hajtott el, hogy sejtése lett volna az eseményekről. Lucinda a sikertelenség után ugyanazon az úton távozott, ahogy érkezett. Lucien feszülten figyelt, nem hall-e puffanást, ami a lezuhanására enged következtetni, de úgy tűnt, hogy sikeresen földet ért, és nem fejjel előre. A helyszín olyan volt, mintha semmi sem történt volna.

Amikor egyedül maradtak, Drag visszavonta a láthatatlanná tévő illúziót, és Luciennek szegezte a kérdést, ami nagyon nyomta már a begyét:

– Oké, elő a farbával! Miért ez a nyavalya nagy érdeklődés Miss Bambaság iránt?

Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre a beszélgetésre, főleg, hogy Lucient magát is meglepte, a mondanivalója. Mégis válaszolt, mert úgy érezte, minél előbb kimondja, annál előbb hozzászokik ő maga is az új élményhez.

– Őszintén szólva egy ideje már úgy érzem, hogy hamarosan lejár a kijelölt tisztségem Luciferként, és vele együtt eljön az idő, amikor felbukkan az utódom, akinek átadhatom a pokol trónját. És azt hiszem, ma megtaláltam őt.

Drag szeme kitágult, és úgy megfeledkezett magáról, hogy a saját fizimiskáját rejtő illúziót is feloldotta. Ott állt úgy, ahogy volt, a földi világ egy parkolóházának nyitott tetején, a tündöklő ég alatt, vörös képpel, szarvakkal, döbbenettől szikrázó szemmel.

– Nem! Az nem lehet! Ki ne mondd!

– De igen – erősítette meg Lucien. – Hamarosan új főnök ül a pokol trónján. És Lucinda Fair lesz az alvilág ura…vagyis úrnője.