London, 1822

Dorian Alexander Montgomery, Seymour márki a pompásan megvilágított kertet szemlélve unottan vetette lábát a terasz korlátjának. Nem épp illő testhelyzet ez a szezon egyik legfényűzőbb bálján, amelyet Lord és Lady Percy adtak, de ha valaki csak egy kicsit is ismerte az illető egyént, akkor egyrészt nem lepődött meg azon, amit megengedett magának, másrészt meg sem próbálta felhívni a figyelmét az általa elkövetett illetlenségre. Még maga a házigazda se vetemedett volna ilyesmire.

Dorian mellé régi barátja, Sebastian Kingsdale lépett.

– Öregem, úgy nézel ki, mint aki legszívesebben levetné magát innen, csakhogy szabaduljon.

– Ez a földszinti terasz – tájékoztatta Dorian arra az esetre, ha a másik nem vette volna észre. – Ha nem töröm ki a nyakam azon nyomban, akkor semmi értelme az egésznek.

– Valaki nagyon borúsan látja a világot.

– A világgal semmi bajom. Csak ezzel a hellyel.

Sebastian egy poharat nyújtott át neki, amit Dorian kétkedve fogadott.

– Ha puncsot hoztál, esküszöm a nyakadba borítom – fenyegette, de a másik elég jól ismerte ahhoz, hogy ne is próbálkozzon hasonlóval.

– Minek nézel te engem? – kérdezte vigyorogva. – Dupla konyak.

– Egye fene, megtartalak – felelte a márki, amikor elvéve a poharat belekortyolt az italba.

Eddig úgy tűnt, a kert látványába merült, csakhogy nem érdekelték a formára nyírt tuják és sövények, a bugyuta kerti szobrokról már nem is beszélve. Valójában inkább az volt a szándéka, hogy tüntetőlegesen a hátát mutassa a nagyérdeműnek. Most azonban mégis megfordult, így az üvegajtón keresztül szemtől-szemben találta magát mindennel, amitől kirázta a hideg: pazarul megvilágított és feldíszített bálterem, méregdrága ruhák, ékszerek felvonultatása, felszínes bájolgás, puccparádé.

A felszínen minden csillogott-villogott, az ő szemét azonban nem tévesztette meg a külcsín. Ő bármerre nézett, a valóságot látta úgy, ahogy volt, és csupa kétszínű „értéket” látott. Képmutatás, hazugság, csalárdság, nagyravágyás, sznobizmus. Alig néhány olyan ember volt jelen, akivel őszinte, emberi és főleg értelmes társalgást tudott volna folytatni, viszont a bálozók jelentős számát tekintve ezen egyének aránya siralmasan csekélynek bizonyult. Ez a kis szám híven mutatta, miért utálta Dorian London „legnemesebbjeit”.

Ennél a pontnál kelletlenül húzta el a száját, hiszen maga is az említettek közé tartozott, viszont – anyja legnagyobb felháborodására – ha bárki kérdezi, hát nem jelentett volna számára gondot kimondani, hogy ez egyáltalán nem teszi őt boldoggá. Sőt! A ranggal csak a baj volt.

Ő ugyanis ezt az egész hercehurcát nem kérte, és tökéletesen jól boldogult a rang nélkül, mint üzletember.

Több időt is töltött a tengeren, mint a szárazföldön, igaz, ez nem a szárazföld hibája volt. Ő csak Angliát nem szívlelte, de bárhol máshol pompásan érezte magát, ahol egyszerűen Montgomerynek szólították, nem hangsúlyozták állandóan a Lord titulust és hajbókolás helyett erős kézfogással köszöntötték. Ezért úgy alakította az életét, hogy a lehető legkevesebb időt töltse Londonban, és a lehető legtöbbet valahol máshol. A szabad és vad Amerika volt a kedvence. 

Csak megboldogult apja, és az anyja iránti tiszteletből tartotta vissza magát a homlokráncolástól, ha valaki mégis Lord Montgomery néven merte szólítani, de ezt is csak rövid távon bírta, kizárólag abban a három-négy hétben, amikor évente egyszer hazatért, meglátogatni a családot és tájékozódni a birtokok és a pénzügyek felől. 

– Erről beszélgetsz anyáddal is? – kérdezte Sebastian, amivel megakasztotta Dorian gondolatmenetét, így hirtelen nem tudta, mire céloz a másik.

– Miről?

– Arról, hogy elég egy bál, és máris öngyilkos hajlamaidnak engedve a nyakad kitörését fontolgatod.

– Anyám ismer. Pontosan tudja, mennyire nem kedvelem az ilyen összejöveteleket.

– Eme ismeretet mégsem viselheti olyan nagyon a szívén, hiszen eszébe sem jut, amikor szemrebbenés nélkül fogadja el a nevedben is a hasonló meghívásokat.

Dorian erre vágott egy grimaszt. Anyja tényleg szerette önállósítani magát, és amikor nagy ritkán itthon tartózkodott, mintha be akart volna vele pótoltatni minden társasági eseményt, amit a távolléte alatt elmulasztott. Ki tudja, talán így akarta büntetni, amiért olyan ritkán látogatott haza.

– Ennyit kibírok a kedvéért.

– Kibírsz te többet is, mert a szezon közepén tartunk, egyik bál követi a másikat. Te pedig barátom, mindegyiken részt fogsz venni, hiszen évek óta nem voltál jelen ebben az időszakban, és az biztos hétszentség, hogy Lady Margaret mindre elrángat magával. Kibúvó nincs!

– Csak az esküvőig – hörpintette fel a maradék italt Dorian, majd az üres poharat a kőkorlátra helyezte. – Amint az ifjú pár útra kel a saját fészke felé, én is vitorlát bontok és meg sem állok, míg egy másik kontinens partjait nem érzem a lábam alatt.

– Lady Margaret le lesz sújtva.

– Anyám megbékél, amint az unokáit babusgathatja. Remélem Celeste sorban adja majd neki az apróságokat, akikkel lefoglalhatja magát, én pedig feledésbe merülök.

– Nem akarlak kiábrándítani, de anyád majd akkor fog megbékélni, ha olyan unokát babusgathat, aki a Montgomery nevet viseli és olyan távolságban él tőle, amit egy óra alatt átszelhet, ha úgy kívánja a kedve – cukkolta barátját Sebastian, a közte és az anyja között folyó legélesebb harcra utalva. Vagyis arra, hogy a néhai Seymour márki özvegye addig nem nyugszik, amíg nem teljesül számára három kritérium. Egy: Dorian megállapodik. Kettő: Dorian Londonban állapodik meg. Három: Dorian egy rakás gyereket nemz…Londonban.

– Nagyon vitáznék veled – mondta, miután percek teltek el Sebastian kijelentése óta, de semmi nem jutott az eszébe, amivel megcáfolhatta volna az elhangzottakat. – De nem tudok. Viszont ez az esküvő most épp kapóra jön, mert anyámat kellőképpen lefoglalják az előkészületek és nem ér rá engem zaklatni.

– Ne aggódj, az esküvő másnapján el fogja kezdeni.

– Mint mondtam, azt nem várom meg.

Sebastian mellénye zsebéből aranyórát vett elő és rápillantott.

– Hát nem különös, hogy a húgod férjhez megy? Tegnap még csak egy gyermek volt, aki a fején egy könyvvel pukedlit gyakorolt a szalonban, mi meg jól szórakoztunk az esetlenségén. Most pedig már felnőtt nő, aki hamarosan asszony lesz.

Dorian felhorkant.

– Ezt nyilván nem mondom akárkinek, de ha úgy vesszük, még az eljegyzés sem hivatalos, szóval várjuk ki a végét! Egyelőre nem adtam áldásom a húgom választottjára, márpedig én vagyok a családfő, és az én beleegyezésem nélkül itt nem történik semmi!

– Sejtem, mennyire nem volt ínyedre, ahogy a távollétedben történtek a dolgok. De anyád biztosan kérte a hozzájárulásodat, nem? Végülis mindenki készpénznek veszi a beleegyezésedet, és úgy vélik, a kihirdetés hiánya csupán a távollétedből adódó formalitási hiány, amit azonnal pótoltok, amint megérkezel.

– Anyám természetesen megírta, mi történik – Dorian a mondandójából jóindulatúan kihagyta azt a többszáz levelet, amiben Celeste tájékoztatta az eseményekről olyan részletességgel, amit egyetlen férfi sem kíván olvasni. – A soraiból egyértelműen kitűnt, hogy el van ragadtatva a vikomttól. Sürgetett, hogy mielőbb térjek vissza, hadd történjen meg a bejelentés és kezdjék meg az esküvői előkészületeket.

– Ahhoz képest nem kapkodtad el a hazatérést.

– Eszemben sem volt, mert ha engem kérdezel, Celeste-nek még várnia kellene. Nem felnőtt ő, csak egy vihogó-piruló fruska. Tizennyolc éves, ez a második szezonja, de már az elsőn igent mondott valakinek. És kihez megy hozzá? Az első ficsúrhoz, aki felkérte táncolni.

– Vagyis pont azt teszi, amiről a fiatal hölgyek többsége álmodozik és pont úgy, ahogy az a nagykönyvben megvan írva... – szúrta közbe Sebastian, de Dorian meg se hallotta, folytatta mondanivalóját:

– Aztán a legtöbbjük álma rémálommá válik, mert a rózsaszín köd hamar elillan, ők pedig rájönnek, hogy a romantikus illúzió kergetése közben hozott döntés egy életre szól, és tényleg csak a halál választja el őket attól a férfitól, akihez néhány tánc meg egy felszínes udvarlás után hozzámentek.

– Talán úgy véled, hogy a vikomt nem megfelelő választás a húgod számára? – nézett rá Sebastian kérdőn.

– Még nem volt szerencsém találkozni vele – húzta el a száját Dorian. – Levélben természetesen felvette velem a kapcsolatot, bemutatkozott és megerősítette szándékai komolyságát. 

– Hét hónapja vár az áldásodra. Már önmagában ezzel bizonyítja az érzelmeit. Vagy te nem így véled?

Dorian elgondolkodott. 

– Nem erről van szó. A kontinensen tartózkodik, utazgat és az üzleti ügyeit felügyeli, így csak annyit tudok, amennyit ő leírt és amennyit Celeste mesélt róla. Ez utóbbinak viszont nem hiszek, mert az elmondottak alapján éppen, hogy csak nem jár a vízen a fickó.

– Jól belehabarodott.

– Hát ez az! – horkant fel a márki. - Belehabarodott. Mert hogy ez nem szerelem az biztos. Anyám egyfajta áldást adott, megelőlegezvén az enyémet, ami miatt úgy tekint rájuk mindenki, mint jegyesekre. A lánykérés óta pedig szinte csak leveleztek, mert a vikomt folyamatosan úton van. A bálokon meg néhány parkbeli sétán kívül alig töltöttek együtt minőségi időt. Felületes ismeretség, felületes érzelem, amit felnagyít a várakozás izgalma meg a távolság, amit a húgom kifacsart elméje „végtelenül romantikus” címkével látott el. De engem ez nem érdekel. Annak hiszek, amit a saját szememmel látok.

– Mikor érkezik vissza a vikomt?

– Valamikor a hónap végén.

Sebastian szeme elkerekedett.

– Nem kapkodja el. Az esküvőt következő hónap végére tervezik.

Dorian erre megeresztett egy csúnya pillantást.

– Mondom, még nem adtam a hozzájárulásomat!

– Biztos, hogy anyád tud erről? Városszerte az a hír járja, hogy már minden készen áll a nagy napra.

Dorian sokat bosszankodott anyja önállósodása miatt. Természetesen nem várhatta el tőle, hogy mindennel kapcsolatban az ő engedélyét kérje akkor is, ha épp egy óceán választja el őket egymástól. Sürgős döntést igénylő ügyekben bízott az anyja ítéletében. Celeste házassága viszont semmilyen szempontból nem minősült sürgősnek. Ezzel meg kellett volna várnia. Az anyja mégis minden tettével, minden kijelentésével azt erősítette meg, hogy az eljövendő házasság élvezi az ő hozzájárulását. Ő pedig – nyilvánosan – nem állíthatott mást, hiszen azzal aláásná anyja szavahihetőségét és becsületét, amit természetesen a világ minden kincséért sem tett volna meg. Maradt tehát a magára kényszerített mosoly, és a kitérő válaszok, ha társaságban a beszélgetés a húga közelgő esküvőjére terelődött. De közben ő tudta, amit tudott, amit Sebastiannak ki is mondott:

– Az lehet, de egyetlen szavamba kerül mindent visszamondani. És azt az egy szót akár az utolsó pillanatban is kiejthetem. Ha kell akár a templomban, a pap előtt. 

– Ennyire rezeg a léc a vikomt alatt?

– Mindenki más alatt is rezegne.

– Tehát lenyomozod

Sebastian nem kérdezte, mondta. Jól ismerte Doriant, így inkább azon lepődött volna meg, ha az nem így tesz.

– Még szép! Van kedved beszállni?

– Megelőztelek. Utólagos engedelmeddel már el is kezdtem, igaz, egyelőre csak a klubban puhatolóztam. Tudtam, hogy amint hazaérsz, ez lesz a terv, így előre gondolkodtam.

– Ha lenne még italom, most rád emelném a poharam!

– Tudod ugye, hogy ha nem adod áldásod, összetöröd Celeste szívét?

– Inkább az törjön össze, mint az egész élete. Majd kiheveri.

– De meggyűlöl téged.

– Azt meg én heverem ki.

Sebastian elgondolkodva nézett barátjára.

– Mindig is nagyon racionálisan gondolkodtál.

– Valakinek azt is kell a családban, miután anyám és a húgom agya romantikus illúziókkal van tele.

– És cinikus is vagy.

– Inkább realista.

– Ezért érzed úgy, hogy olyan borzalmas dolog lenne teljesíteni anyád kívánságát? Nem hiszel a házasságban? Vagy a házastársi esküben? 

Ebben a pillanatban az erkélyajtó előtt ifjú hölgyek csoportja sétált el, nyomukban gardedámjaikkal. Mind hosszan mérték végig a teraszon beszélgető két férfit, és legyezőjük mögé rejtett pillantásuk egyáltalán nem arról árulkodott, hogy ne tudták volna felmérni, mit látnak: két ígéretes férjalapanyagot, pompás fizikummal. 

– Bár ez utóbbi ebben a környezetben nem sokat jelent egyik fél részéről sem – folytatta a megkezdett gondolatmenetet Sebastian, miután a hölgykoszorú hallótávolságon kívül ért. – Esküszöm, ha valami varázslat folytán minden férfi és nő, aki a házastársa mellett szeretőt tart, holtan esne össze, alig maradna nemesi család, aki a holnap reggelt ne temetéssel kezdené.

Dorian szívből egyetértett ezzel a megállapítással, még úgy is, hogy amennyire ő tudta, az ő szülei hűségesek voltak egymáshoz. Az ő házasságuk valahogy másabb volt, így valójában előtte jó példa állt, mert amíg csak az apja élt, egy szeretetteljes, harmonikus, tiszteleten alapuló szövetséget látott maga előtt.

Ugyanakkor ellenpéldában is volt része, abból is tapasztalt épp eleget, ráadásul olyat, amiben maga is részes volt. Ifjú korában számos házas asszony akadt a horgára. Sorban jöttek, és bár neki vadászni támadt volna kedve, csábítani, megküzdeni egy nőért, nem akadt egy nagyvad sem, csak házikedvencek, akik önként bújtak az ágyába. Egy idő után rémesen unalmas volt, arról nem is beszélve, hogy megundorodott egy helyiségben tartózkodni azokkal a hölgyekkel, akik egy-egy társasági összejövetelen a férjük oldalán adták a méltóságos asszonyt, néhány órával később pedig már fékevesztett zsokéként lovagolták meg aktuális szeretőjüket. A férjük pedig vica-versa.

Gyorsan el is felejtette a házas asszonyokat és miután benőtt a feje lágya, inkább választott özvegyeket vagy fizetett szeretőt, aki csak az ő rendelkezésére állt az itthon tartózkodása alatt. A férjre vadászó szüzeket már a kezdet kezdetétől messze kerülte.

– Tudom, hogy a szüleid jól éltek egymással – mondta Sebastian. – És biztosra veszem, hogy anyád nem kíván számodra kevesebbet, mint amiben neki magának is része volt. Azt szeretné látni, hogy a gyerekei boldogan élnek életük párjával és szépen sokasodnak, gyarapodnak.

– Ez ellen semmi kifogásom.

– Nagyszerű! Anyád boldog lesz!

– Kivéve, hogy azt hiszi, a londoni előkelőségek közül választok majd feleséget. Csakhogy itt nincs egyetlen hölgy sem, akivel kedvem lenne kezdeni. Olyan meg főleg nincs, aki mellett szívesen leélném az életemet.

Ebben gyökerezett a probléma. Mert Dorian hitte és vallotta, hogy ebből a kívül csillogó, belül rohadó társasági körből nem származhat olyan nő, aki ne ugyanazon értékek mentén képzelné az életét, mint ahogyan felnőtt. Ő viszont nem ezt akarta.

Egészen fiatal korától kezdve gyakran hallotta a „kötelességed megnősülni és tovább vinni a család nevét” kezdetű frázist, de amikor a leendő feleségére gondolt, nem olyan nőt látott maga előtt, aki nemesvérű kancaként sorra szüli az utódokat. Mert az esetek többségében két nemesi család úgy tervezte meg gyermekeik esküvőjét, ahogy a lótenyésztő szemrevételezi a fedeztetési lehetőségeket. Mi ez, ha nem taszító?

– Nem is ismered az eladósorban lévő hölgyeket – tájékoztatta Sebastian szórakozottan. – Az utóbbi években mindig a szezonon kívül látogattál haza.

– Nem véletlenül…

– Ha csak a klubba jársz le, meg az íróasztalodnál görnyedsz, aligha ismerkedhetsz meg olyan hölggyel, aki esetleg kimozdít az eddigi rendíthetetlen álláspontodból.

– Nem kell ahhoz személyesen ismernem őket, hogy tudjam, nem kérek belőlük. Elég, ha a családjaikat ismerem. Biztosíthatlak, hogy bárkinek a lánya került is eladósorba, egyikükben sincs semmi olyan, ami felkeltené az érdeklődésemet. Egyébként meg mit jár a szád, amikor egyidősek vagyunk, de tudtommal te se kapkodsz feleség után?

– Most nem rólam van szó – hárított a másik. – Egy gróf harmadik fiaként a kutya nem foglalkozik az én sokasodásommal. Legidősebb bátyám az örökös, második bátyám a féltveőrzött utánpótlás, én meg a senkit sem érdeklő selejt. Egyébként meg ejnye, barátom, micsoda hozzáállás ez? - a hangja komolynak tűnt, de közben majdnem elnevette magát, ahogy szándékosan utánozta Dorian szavait. – Anyád egy szépséges hölgy karjába kíván téged lökni, nem a cápáktól hemzsegő öbölbe.

– Ha az előkelő társaság házasságszervező szokásait vesszük alapul, akkor elmondhatjuk, hogy a második gyakorlatilag jellemzi az elsőt.

– Ezzel meg én nem vitatkozom. De arra mérget vehetsz, hogy anyád nem fogja feladni a terveit.

– Ahogy én sem.

– Akkor? Mi a megoldás?

– Talán egy szép napon, amikor hazalátogatok egy útról, majd nem egyedül érkezem.

– Abból lenne ám a felbolydulás! Seymour márki a távollétében megnősül, és elvesz egy gyarmatokról származó hölgyet vagy újvilági kisasszonyt.

– Akár. Ezerszer inkább egy kereskedő, vagy egy rangnélküli földbirtokos lánya, mint egy búra alatt tartott nemesi sarj, aki a sznobságot és a pletyka iránti hajlamot az anyatejjel szívta magába. 

– Akkor hát így legyen! – emelte poharát felé üdvözlően Sebastian. – Kívánom, hogy anyád szíve legalább olyan erős legyen, mint a te akaratod, és túlélje, ha a Montgomery-k következő generációjának szülőanyja nem rendelkezik nemesi pedigrével.

Dorian csak azért nem vágta nyakon a nyavalyást ezért a nyílt beszédért, mert nem egyszerűen barátként, mint inkább testvérként gondolt rá. Még kölyökként az iskolában ismerkedtek meg, lettek barátok és Sebastian volt az egyetlen, akiben fenntartások nélkül megbízott. Az elmúlt húsz év bizonyítékként szolgált arra, hogy nagy ritkán, de létezhet hosszútávú emberi kapcsolat, hiszen a mai napig a legjobb barátok és üzlettársak voltak.

Sebastian újra elővette az óráját, megnézte, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Dorian figyelmét magára vonta a mozdulat.

– Miért nézed folyton az órádat? Csak nem sietsz valahová? Netalán késői légyottot beszéltél meg valakivel a kertben?

– Ami azt illeti, valóban várok valakire – vigyorgott a férfi. – Bár ez a légyott nem olyan légyott. Mert annál sokkal, sokkal izgalmasabb…

Dorian nem tudta mire vélni ezt a titokzatosságot.

– Mégis miről beszélsz?

– Arról, hogy megfigyeléseim szerint éjfél és fél kettő között szokott feltűnni, de már kettő is elmúlt és még nincs itt.

– Ki érkezne ilyen későn?

Sebastian mindentudóan kacsintott.

– Az, aki nem meghívóval érkezik, és akit nem tárt, de kulcsrazárt kapukkal „várnak”.

Dorian egy darabig nézte, majd kertelés nélkül közölte következtetését:

– Nem csak azt a dupla konyakot ittad, amit nekem is hoztál, ugye?

Sebastian erre felkacagott, és már épp válaszolni akart, amikor felelet helyett csak kényelmesen a párkánynak dőlt, nagyon elégedett képet vágott és úgy fordította figyelmét a bálterem felé, mintha színházi előadást nézne:

– Na végre! Csalódtam volna, ha pont ezt az estélyt hagyja ki!

Dorian követte barátja tekintetét és olyat látott, amit addig soha: a bálterem, ami eddig nyüzsgött és pezsgett, most olyan volt, mintha mindenki egyszerre dermedt volna jéggé. Sebastian az előbb egy másik dologgal kapcsolatban varázslatot emlegetett, most viszont tényleg úgy festett a jelenet, hogy valaki álomport szórt a társaságra, akik mozdulatlanná váltak és mind ugyanarra néztek, egy pontra fókuszálva: az – elvileg lezárt – első emeleti galériára, ahol kecsesen, a párkánynak támaszkodva egy nő állt, és onnan tekintett le a bálteremre.

Fekete szaténruhája visszaverte az ezernyi gyertya fényét, míg fehér bőre éles ellentétet alkotott azzal. Öltözéke egyszerű volt és dísztelen, mégis volt benne valami nem megszokott. Fűzőt viselt, viszont nem a ruha alatt, hanem kívül. Igaz, az is fekete volt, így beleolvadt a ruhába, de akkor is különösen hatott. Ruhája hosszú ujjú és magasan záródó volt, semmiben nem hasonlított a bálozók millió dísszel, gyönggyel, szalaggal, csipkével, tollal meg ki tudja még milyen dolgokkal teletűzdelt, mélyen kivágott színes öltözékéhez, mégis ő volt az, aki kiragyogott a tömegből.

Arcát fekete csipkeálarc takarta, ékszert nem viselt, de a kiállásából a vak is láthatta, hogy neki ilyesmire nincs is szüksége, mert ahol megjelenik, ott nem marad észrevétlen.

– Ki ő? – kérdezte Dorian, de közben nem vette le a szemét a nőről. Nem tudta, mi folyik itt, de azt igen, hogy ez valami olyan roppant izgalmas dolog kezdete, amiből egy pillanatot se akar elszalasztani.

Érezte, hogy Sebastian hátba veregeti:

– Sok bepótolnivalód van, barátom, de majd én segítek. Kezdetnek engedd meg, hogy bemutassam London legújabb és egyben legbájosabb rémét: ő Lady Revans.

És akkor olyan történt, amiről Lord Montgomery nem hitte, hogy létezhet: elkezdett szívből élvezni egy bált.