– Ennek te vagy az oka! – vádolta Rella a barátnőjét két dübögés között. – Mondtam, hogy ne vedd fel azt a nyavalyás holmit! Tiarát az utcára. Az ember esze megáll!

– Egyszerű hajdísz volt, nem tiara.

– Aha. Mindenféle drágakövekkel kirakva. Még jó, hogy a környék összes rosszfiújának szemet szúrt! Ez itt Chicago, kisanyám!

– Nem tehetek róla, hogy az otthonod ilyen primitív és néhány apró kőért képesek ilyen csúnya dolgot művelni.

– Azok az „apró kövek”, ahogy te nevezed, annyit érnek, hogy szegény családok tucatjai évekig ehetnék az árát.

– Ezek akkor is csak kövek.

– Neked talán. De itt mást jelentenek. És most miattuk, vagyis miattad jó nagy szarban vagyunk!

– Ne aggódj, minden rendben lesz.

Amíg Rella tombolt, addig Amara olyan nyugalommal ült a helyén, mint a jó öreg Buddha. Igazi higgadt, fenséges viselkedés, bár azért királynő ide - királynő oda, Rella úgy vélte, egy ilyen helyzetben egy nőnek kutya kötelessége pánikba esni. Végül is elrabolták őket!

Úgy tippelte, a külvárosban lehetnek, egy lepukkant gyárépületben vagy valami hasonlóban. De tényleg csak találgatott, mert miután bekerítették, megkötözték és egy furgonba gyömöszölték őket, még kaptak egy szippantás kloroformot is az arcukba. Az út így kába ködbe veszett, nem érzékelték, merre haladnak.

Amikor kitisztult a fejük, már ebben a szobában voltak. Néhány vaságy, koszos matracok, pár pokróc. A padló beton, a világítás neon, az ajtó meg tömör fém. Ezt kezdte el Rella azonnal püfölni, amint újra stabilan állt a lábán.

Kiabált meg káromkodott is hozzá – az utóbbi időben ez a második volt a specialitása – de semmit nem ért el vele.

Barátnője – királynője –, az elegancia és báj megtestesítője pedig mindezt úgy nézte végig, mintha páholyból tekintene a színpadra.

– Te mitől vagy ilyen nyugodt? – faggatta Rella két A nőrabló kurva anyátok! között. – Azt ne mondd, hogy nem félsz!

– Félek, de közben azt is tudom, hogy kijutunk innen – jött a higgadt válasz.

– Miért vagy ebben ilyen biztos?

– Azért, mert én az Arcturus ház fejének a felesége vagyok. A férjem egy egész bolygó fölött uralkodik, a civilizációnk múltja pedig több százezer évnyi töretlen fejlődésre nyúlik vissza.

– És ennek mi köze most bármihez is? – értetlenkedett Rella, aki bár már pár hónapja Antares bolygójának luxusát élvezte, egy perc alatt visszavette azt a kemény chicago-i stílust, amivel élete első negyvenkét évét töltötte, és amit még a királyi palotában sem tudtak kiölni belőle. – A Földön vagyunk. Itt senki nem tudja ki vagy, ki a férjed, de mondok jobbat: a férjed meg azt nem tudja, hogy itt vagy. Elszöktünk, rémlik?

Amara úgy legyintett, ahogy csak az uralkodók tudnak. Lényegtelen apróság. Ez volt a mozdulat lényege.

– Semmit nem jelent. Pollux megtalál – jelentette ki. – Ráadásul, ahogy te is mondtad, a Földön vagyunk. Antares-hez képest ez gyakorlatilag egy állatsimogatónak minősül. Egyszerű vidék, egyszerű népekkel és primitív eszközökkel. Nincs félnivalóm a földiektől.

– Először is minden földi nevében szeretném nagyon szépen megköszönni az elhangzott bókokat. De azért egyet szögezzünk le: attól, hogy anteres-i szemmel nézve a földi eszközök primitívek, ha megtalál egy itteni fegyver, legyen az kés vagy pisztoly, az igenis fájni fog.

– Lehet, de majd meggyógyulok. A medi-kapszulák csodákra képesek. Magad is tapasztaltad már párszor.

– Itt nincsenek medi-kapszulák.

– De a férjem űrhajóján vannak. Ő pedig eljön értem. Ha kell, az egész Földet feldúlja utánam! Ebben biztos lehetsz!

Rella kis szünetet tartva az óbégatások között épp azzal volt elfoglalva, hogy megnézze, le tudnák-e emelni az ajtót a helyéről, de Amara büszke mondatára megdermedt, és hirtelen sokkal nagyobb gondja támadt annál, mint hogy ők most épp emberrablás alatt állnak.

– Biztosra veszed, hogy Pollux utánad jön?

– Természetesen!

– És azt mondod, ha kell, akkor mindent felforgat, hogy megtaláljon?

– Így lesz!

Rella óvatosan barátnője felé fordult.

– Gondolod, hogy Xage is…

Még be sem fejezte a mondatot, amikor Amara határozottan rávágta.

– Mérget vehetsz rá!

Rella ijedten sikkantott fel.

– Édes Jézus! Ő is eljön!

– Ő is felforgatja érted a Földet, emiatt ne aggódj! – nyugtatta a királyné, aki botor módon azt hitte, barátnője amiatt aggódik, őt mennyire fogja keresni a férje.

– Aggódik a franc! Én attól félek, hogy engem fog felforgatni! Ezért tuti kicsinál! Így se vagyok a szíve csücske, most meg ez…

– Ne beszélj ostobaságokat. Arról a kőszívű fafejről senki nem gondolta, hogy valaha megnősül, erre most mégis viselitek a közös jegyet. Ez csak jelent valamit…

Rella ebből semmit nem hallott. Lefoglalta az agya, ami bájos képekkel árasztotta el. Mind arról szólt, hogy fogja az a szúrós szemű, roppant gyöngéd férfi kinyiffantani, akit mostanában a férjének nevezhetett. Egyik sem volt szép kép és mind azt bizonyította, hogy egy jelenlegi kiképző – volt intergalaktikus kém –, milyen változatos módon lehet képes a halálba küldeni a nőt, akiről úgy vélte, csak azért jött a világra, hogy az ő agysejtjeit elpusztítsa.

– Sürgősen találnunk kell valakit, aki kinyír engem, még mielőtt a férjem ideér! – mondta, majd még az előbbieket is megszégyenítő vehemenciával kezdte verni az ajtót. – Halló! Hall engem valaki a mélyen tisztelt emberrablók közül? Szükségem lenne egy kis segítségre! Tényleg csak egy apróra! Egy 8 milliméteressel meg is elégszem! Csak van egy segítőkész gyilkos a környéken, aki volna olyan kedves rám szánni egy golyót!

Amara tátott szájjal figyelte a műsort, és ha átlátnak az ajtón, azt is láthatták volna, hogy a túloldalon sorakozó marcona férfiak hasonló elképedéssel hallgatták a bolond nő előadását. Hosszú pályafutásuk alatt most először fordult elő, hogy egy túsz nem az életért, hanem a halálért könyörögjön. Volt ebben valami ijesztő, ezért úgy döntöttek, egy darabig még nem nyitják ki az ajtót.

Válasz híján Rella egy idő után kénytelen volt feladni. Az ordibálástól berekedt, a dörömbölésben elfáradt és a csuklója is megfájdult.

– Fene beléjük – huppant le fáradtan fogolytársa mellé. – Látod? Ide jutott a világ.

Amara értetlenül nézett szét.

– Mármint hova? Hogy elraboltak minket? Nem akarlak kiábrándítani saját néped nagyságát illetően, de ezt az egész világegyetemben csinálják. Nem csupán földi gyakorlat.

– Nem azt! Hanem hogy nem hajlandók segíteni egy bajba jutott nőn.

– Azt kérted, hogy lőjenek le – emlékeztette a királyné arra az esetre, ha a másik elfelejtette volna ezt az apróságot.

– Így van! Hát már ennyit se lehet megtenni az ember lányának? Nem azt kértem, hogy vigyenek el Párizsba! Én mondom, kihaltak a lovagok, nincs segítség.

– Rajtunk a férjeink fognak segíteni.

– Rajtad lehet. De hogy az enyém mit fog velem csinálni, arra szerintem a szavakat se ismerjük.

– Fejezd már be ezt az ostobaságot! Xage nem fog bántani… Bár ami azt illeti, kezdem érteni mire gondol, amikor azt mondja, hogy az őrületbe kergeted. Ennyi időt még nem töltöttem veled egyhuzamban, és elismerem, hogy zavarbaejtően hülye tudsz lenni.

Rella ezt milliószor hallotta már, na de azért úgy vélte, jogosan háborodik fel, ha ezt egy barát szájából hallja, és nem a morcos férje mondja neki.

– Volt képe ezt mondani? Mégis mióta önti ki felségednek a lelkét az a drága jó ember?

– Nem nekem mondta. Polluxnak. Ő meg elmesélte nekem.

– Na szépen vagyunk! A királyi párnak nincs jobb dolga a hálószobában, mint rólunk pletykálni?

– Ami azt illeti meglepően jó elfoglaltság rólatok beszélni – kuncogott az áruló barátnő. – Nagyon szórakoztatóak vagytok. Együtt és külön-külön is. Bár igazság szerint, mielőtt jöttél, én nem igazán kedveltem Xage-et. Ismertem az érdemeit, tiszteltem az Arcturus-dinasztia iránti hűségét, és bíztam benne, mert a férjem egyik legfőbb bizalmasa. De nem kedveltem, mert nem szólt egy szót sem, és mindig olyan volt, mint egy darab kő. Ha Pollux nem bizonygatja folyton, hogy nem szintetikus, én biztos nem hittem volna el, hogy vér folyik benne és nem plazmazselé. Bármi történt, a szeme se rezdült. Aztán megérkeztél te, felforgattál mindent, és öröm volt látni, hogy tudod kiborítani ezt a sziklát – kacagott Amara. – Pollux szívesebben figyel titeket, mint a vicces földi filmeket. Azóta hanyagoljuk a Netflix meg a HBO előfizetésünket…

– Ez komoly? Ezzel szórakoztatjátok magatokat?

– Igen.

– És Xage tud erről?

– Biztos forrásból tudom, hogy igen. Az én szeretett uram szeret ráduplázni az élvezetekre, így természetes, hogy mindezt Xage orra alá dörgöli.

– Ő meg hagyja? – nézett rá Rella őszinte megdöbbenéssel. – Nem olyannak ismerem.

– Csak a hűségeskü miatt. Amúgy már ölre mentek volna – kuncogott Amara. – Képzelem mekkora szálka lehet ez Xage szemében.

– Aztán meglát engem és kitör belőle a királlyal szembeni frusztráció – horkant fel Rella. – Esküszöm, azért piszkál annyit, mert rajtam vezeti le, hogy ti agyon szekáljátok!

Antares királynéja erre bájos vállrándítással felelt.

– A látszat ellenére a koronát viselni nagy felelősség. Így megragadunk minden örömforrást…

– Légyszi, hadd legyen ez a sírfeliratom, miután Xage kitekeri a nyakamat, jó? – kérte Rella bájosan.

Amara közelebb húzódott.

– Oké, beszéljünk komolyan. Mert hiába tagadod, hiába hárítasz már a kezdetektől fogva, tudom, hogy több van köztetek, mint amit elmondasz. Annál meg főleg több, mint amit ő bevallana. Ki vele!

– Miért?

– Mint barátnőd kérdezem. Szívbéli jó barátnőd, aki Anteres-be érkezésed első percétől meglátta benned a rokonlelket, és kiállt melletted, támogatott téged, segített beilleszkedni és most őszintén aggódik érted.

Ennek olyan kamu szaga volt, hogy Ithakáig bűzlött és Rella nem az a típus volt, aki ezt a véleményét elrejtette volna.

– A szívbéli jó barátnő plecsni nevében itt és most közlöm, hogy ezt nem veszem be. Eddig Pollux szállította a sztorikat, most meg te akarsz szaftos pletykával villogni a hitvesi ágyban, ugye?

– Jó, oké, elismerem – adta meg magát Amara. – Utálom, hogy Polluxtól kell kicsikarni minden pletykát, és most az egyszer én akarok lenni az úr a házban, aki többet tud, mint ő.

– Na, ezt már inkább elhiszem. És meg is értem. Ölnék bármi infóért, amivel akár csak egyszer is helyre tudom tenni Xage-et.

– Akkor elmondod?

– Mégis mit? Összeházasodtunk, de a fene se tudja, hogy történt. Két nálunk össze nem illőbb ember nincs még egy az univerzumban. Szóval tényleg nincs semmi.

– De vonzónak találod.

Rella türelmetlen pillantást vetett rá. Amara idióta dolgot kérdezett, hasonlóan idióta kérdéssel viszonozta hát:

– Van szemed?

– Van.

– Akkor láttad már a pasit, ugye?

– Láttam. És beismerem, hogy ördögien csinos egy fajzat ez a te Xage-ed.

– Ja. Ördögien csinos kívül, ördögien galád belül. Szétcincálja az idegeimet.

– Na hát, fel a fejjel! – veregette hátba biztatóan Amara. – Mégis van bennetek valami közös. Ő is rendre azt hangoztatja, hogy megőrjíted.

Rella erre már csak fáradtan legyintett.

– Fogalmam sincs, mi ütött belé, amikor feleségül vett. Nem kellett volna, mert én kiskaput kínáltam neki, méghozzá ezüsttálcán. Erre ő? Naná, hogy nem azt csinálta, amit megbeszéltünk, és mire kettőt pislogtam, már rajtam volt ez a vacak – érintette meg a karját, amin a ruha takarása alatt ott volt a tetoválásszerű jel, ami a Xage-el való összetartozását jelezte. Házassági pecsét antares-i módra. – Biztos volt valami terve, mert neki mindig van. Ok nélkül semmit nem csinál. Esküszöm, egy nyamvadt pohár vizet nem iszik anélkül, hogy ne lenne mögötte valami olyan terv, aminek köze nincs ahhoz, hogy ő szomjas. De azóta se mondta el, mi volt az. Mindegy, előbb-utóbb kiderül, és akkor vége az egésznek.

– Te azt gondolod, hogy ez a házasság csak ennyi? Xage-nek volt vele valami terve, aminek semmi köze hozzád, aztán ha azt véghez viszi akkor téged szélnek ereszt?

– Igen. Eddigi tapasztalataim alapján Xage így működik.

– Ennek semmi értelme.

– Nem véletlenül mondom, hogy ez a házasság nem házasság.

– Oké, de azért érzel valamit iránta, nem?

Rella feladta. Elfáradt abban a húzd meg-ereszd meg játékban, amit Antares-be érkezése óta űzött Xage-el, miközben tartotta magát, és játszotta a sérthetetlent. De az utolsó néhány hónap olyan intenzív volt, hogy eljutott a falig és vissza is pattant róla. Ott, a koszos priccsen ücsörögve, Amara kérdő tekintetével övezve egyszerűen úgy érezte, el kell végre valakinek mondania az igazat. Csak most az egyszer.

– Őszintén szólva én…

A mondat második felét hatalmas robbanás tette semmissé. Lábuk alatt diszkréten megremegett a talaj, a plafonról por hullott alá. Egyértelmű volt, mi történik. Megjött az erősítés. Pollux teljes tűzerővel kopogtatott be, hogy a feleségét követelje. Amarától minimum egy elalélás lett volna elvárható ettől a romantikus gesztustól. Most az egyszer azonban a királyné nem kitörő örömmel fogadta imádott férje-urát.

– A rohadt életbe! – ordított felpattanva, amivel alaposan meglepte Rellát. A királyné mindig maga volt a higgadt megfontoltság. Ráadásul káromkodni se hallotta még soha.

– Mi bajod? Eddig megállás nélkül azt hajtottad, hogy értem jön, értem jön… Hát most itt van. Igazad lett, örülj neki.

– Igen, de azt a vacakul időzítő mindenit neki! Ez annyira jellemző! Nem tudott volna csak húsz perccel később érkezni?

Amikor Rella felfogta, miről beszél, elöntötte a méreg.

– Korán jött, így nem mondtam el neked, amit akartál! Ez a bajod!

– Még jó, hogy ez!

A harc hangjai egyre közelebbről érkeztek, de Amara roppant önuralomról tett tanúbizonyságot, mert teljesen hidegen hagyta a csatazaj. Gyorsan visszahuppant Rella mellé, lesimította az öltözékét, és úgy tett, mintha semmi nem történt volna.

– Talán még van öt percünk. Ott tartottunk, hogy „Őszintén szólva te…”

Már kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a lövéseket és kiáltásokat, de minden tőle telhetőt megtett, hogy bensőséges beszélgetés hangulatát keltse. Pechjére azonban nem volt öt percük. De még egy sem.

– Amara!

Mindketten megismerték a hangot. Pollux volt az.

– Itt vagyunk, minden rendben!

– Menjetek távolabb az ajtótól, édesem! – jött az utasítás. – Betöröm.

– Drágám, adnál még nekünk pár percet?

– Hogy mondod?

– Kérnénk még pár percet, jó? Épp beszélgetünk valamiről. Tudod, „csajos” dolgok…

– Asszony, ne szórakozz velem!

– Jól van, jól van.

A két nő a szoba ellenkező sarkába vonult vissza.

– Néha olyan kérlelhetetlen – panaszkodott közben Amara. – Igazán adhatott volna még pár percet, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Szerinted amúgy tetszeni fogok neki a földi ruhámban? Nem ilyenhez van tőlem szokva.

– És én? – kérdezett vissza Rella. – A farmer-blúz kombó megteszi, hogy ebben temessetek el?

A következő pillanatban az ajtó kirobbant a keretből, és a helyén maradt füst és porfelhőn átlépve, fekete harci öltözetben, büszkén és magabiztosan bevonult Pollux Arcturus, Antares bolygójának uralkodója.

Amara azonnal a karjába rohant és úgy ölelték egymást, hogy hevükkel azt az ajtót is megolvaszthatták volna, amit Pollux az előbb tört ki.

– Tudtam, hogy eljössz értem! A gazok ellopták a kedvenc tiarámat… – sóhajtott a királyné és már csókolta is hites urát.

– Most bezzeg tiara… – húzta a száját Rella, miközben igyekezett nem tudomást venni a párról, akik egymásba feledkezve a világot is kizárták.

Élete során sokszor előfordult, hogy felesleges harmadiknak érezte magát, de ezek az élmények az utóbbi időben különösen megsokasodtak. Valahányszor látta a királyi párt, úgy érezte magát, mint egy ostoba pótkerék.

Utálta ezeket a szituációkat. Más boldogságát nézni mindig végtelenül nyomorult perceket jelentett.

A szerencse azonban kivételesen mellé szegődött. Már amennyiben szerencsének minősül, hogy a király mögött, a porfelhőn túl feltűnt egy magas alak, aki nem kisebb határozottsággal lépett át az ajtó romjain, mint ahogy pár másodperce Pollux tette.

Xage.

Izmos test, büszke tartás, jéghideg arc. A királyéhoz hasonló fekete öltözéket viselt, csak ő ujjatlan kivitelben, így a mindkét karját befedő, a földi szemnek teljesen idegen minták napvilágra kerültek.

Beljebb lépett és három lépéssel a felesége előtt állt meg. A királyi pár szája még mindig nem vált el, de példájuk nem volt ragadós. Xage nem érzett kísértést felesége ölelésére, és Rella sem kívánt a karjába omlani. A férfi csak lassan, tetőtől talpig végig mérte, majd a tőle megszokott bőbeszédűséggel annyit mondott:

– Élsz.

Mit is lehet mondani egy ilyen romantikus megnyilvánulásra?

– Pechedre.

A férfi nem szólt többet. Teljesen nyugodt volt a testtartása, nyugodt az arca. De Rellát ez nem tévesztette meg. Tudta, hogy ez itt nincs lezárva.

Ösztönösen kettejük első találkozása jutott az eszébe. Az első alkalom, amikor pillantása találkozott Xage Aldebaran acélszürke tekintetével, amivel már akkor meg akarta ölni, amikor még a nevét se tudta.

A régi jó öreg unalmas Rachel Elenor Louis Adams – jelenlegi Rella Aldebaran – akkor még nem tudta, mi fán terem Antares bolygója, az Arcturus ház, meg a rakás földönkívüli elmélet, aminek a nagyjában így vagy úgy, de volt igazság.

Megannyi kaland, visszakapott évek, teljesen új élet, amit úgy élvezett, hogy minden napjában lubickolt. Erre mondják, hogy második esély.

És most vége.

A saját férje fogja kinyiffantani.

De mielőtt vége lenne, Rella felidézte, hogyan kezdődött...