Barion Pixel nuuvella

A felesleges ember

-Segítsek?- kérdezte félve az illető. Amióta ide került, a legjobb esetben is elutasítást kapott, de inkább nézték levegőnek, súlytalannak.
-Nem, nem- merítette meg a szedőkanalat a sósavban a másik- szeretek magam bíbelődni vele- felelte, majd a savat a saját lábára öntötte, aminek hatására olyan fájdalomcunami öntötte el, hogy majdnem elájult. Persze erre nem volt lehetősége, nem menekülhetett a boldog önkívületbe, fájdalmának minden pillanatát át kellett élnie. Artikulátlanul ordított, kezével jobb híján a földet verte. Később derékszíjával a combját szorította el, mert észrevette, hogy az némileg segít. Már háromszáz éve minden nap reggel nyolc órakor elvégezte magán ezt a procedúrát, és a következő....kb.....nagyjából az örökkévalóságig fogja ezt tenni magával.


De a pokol, már, csak ilyen...


Az illető tíz évvel ezelőtt került ide. Tulajdonképpen, semmi ok nem volt arra, hogy ne a mennyországba jusson, viszont arra sem, hogy igen. Olyan semmilyen életet élt. Ezért amikor meghalt, megkérdezték, hogy hova szeretne kerülni? Ő, csak szokásához híven megvonta a vállait, mint oly sokszor az élete során, amikor döntenie kellett, és azt felelte- „Nekem mindegy...”

Szent Péter aznap rossz passzban volt. Ezek az újak, nem tiszteltek se Istent, se szentet! Aznap volt egy női csapata, akik, egy félresikerült lánybúcsú áldozatai voltak. Ahogy befelé vonultak a mennyország kapuján, le- „CSÁ”-zták az öreget, meg „Puszika, csinálhatunk selfit?”– kérdezték. Abszolút nem fogták fel mennyire szerencsések, hogy ide kerültek. Szent Péter nem tehetett semmit, muszáj volt beengednie őket, mert olyan fiatalok voltak, hogy nem volt, még idejük komolyabb bűnöket elkövetni. Azért a bajsza alatt elmormogott volna valami szitkot, ha ez a helyzetéből adódóan nem lett volna eleve lehetetlen.

Most meg itt van ez a szerencsétlen, és a vállát huzigálja! „Akkor kis barátom, ezt megszívtad!”- gondolta magában- „Ha neked mindegy, akkor nekem is”- és egy kézlegyintéssel a pokolba juttatta hősünket.


Már egy hete ült a váróteremben, beszívva annak kénköves levegőjét, amikor végre erőt vett magán, és odasomfordált a portához. A portás nem helyi alkalmazott volt, hanem, egy halott lélek, akinek az volt a „pokla”, hogy itt fogadja a különböző elkárhozott lelkeket az idők végezetéig. Mit ne mondjak, elég kemény büntetés volt ez, de talán nem kellett volna életében annyit lopni, és rabolni.

-Elnézést, de itt vagyok egy hete, és még nem szólítottak.
-Sorszáma van?
-Sorszám?- értetlenkedett amaz.
-Persze! Ott az automata, húzzon, egy számot, és majd akkor szólítjuk.
Az illető odanézett ahová a portás mutatott, és valóban észrevette a pirosra mázolt masinát. Biztos volt benne, hogy idáig ez nem volt ott. Persze szóvá nem tette, helyette odaoldalgott, és megnyomta a megfelelő gombot.


„Papír Elfogyott”- villogott a masina kijelzőjén.


-Elnézést, de kifogyott a papír!
-Már megint?- háborodott fel a töpörödött ember a nagy tányérsapkában- legutóbb is ez volt, ezer évvel ezelőtt. Riadóztatom a GyKE-t, a Gyors-reagálású Karbantartó Elitalakulatot. Mellékesen megsúgom magának, hogy legutóbb száz évig tartott, mire kijöttek.
-Száz év?- képedt el az illető- Mit csináljak én addig?
-Menjen be és nézzen szét!
-Azt lehet? Nem kell hozzá sorszám?
-Persze, hogy nem! Szétnézni szabadon lehetséges, sorszám, csak a személyes pokolhoz, az életfogytig tartó kárhozathoz kell.


Emberünknek nem kellett kétszer mondani, élt a lehetőséggel, mert már nagyon unta itt magát. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Azóta járta a pokol feneketlen bugyrát. Azóta próbált kezdeni magával valamit, de mindenki túl elfoglalt volt a saját kis büntijével, így rá már nem maradt idejük.

Pedig ő mindent megpróbált. Ha látta, hogy egy bogrács alatt, amiben emberek fövögettek kezdett pislogni a tűz, már ugrott is, hogy fát hozzon, de az emberek a fazékból kimásztak, és megelőzték.

Vagy, ha kezdett fogyni a sav, valamelyikük edényéből, mire hozott volna, már meg is előzte azt a szenvedő alany. De, hát ez is a büntetéshez tartozott, hogy mindenki köteles gondoskodni a maga szenvedéséről.

Egyszer, kipróbált egy kínzóeszközt is, csak a változatosság kedvéért, de semmit nem érzett. Ezek, csak azokra voltak hatással, akik büntetésül kapták azokat.


Este, amikor abbamaradt a szenvedés, akkor összegyűltek egy kis beszélgetésre, eszmecserére az elkárhozottak. Ilyenkor próbált bekapcsolódni hozzászólni a témához, de sohasem sikerült neki. Itt ugyanis éjszakára megáll az „élet”, és van pár szabad órája a léleknek a reggeli újrakezdésig. Ilyenkor kedélyes beszélgetéseket folytatnak, de mindig a kárhozatról. Persze, hogy arról, hiszen ez tölti ki itt mindenkinek a napját.

-Jaj, ma nagyon hegyesek voltak a kötőtűk- panaszkodott Oracsekek, aki pederaszta kukkolóként tengette szaros életét, és emiatt büntetésként, ezeket a szelíd nagymama eszközöket kellett napközben a szemeibe szurkálni- Ma egyszer sikerült olyan szerencsétlenül szúrnom, hogy megsértettem az agyamat. Azóta nem emlékszem miért csinálom ezt.
-Ne aggódjon Orikám- kedélyeskedett a szomszédja, egy politikus. Neki nem volt különösebb bűne, de mint politikus azonnal a pokolra került, mert azok között majdnem mindenki sáros valamiben, így automatikusan ide vezénylik őket mondván, inkább szenvedjen egy-két ártatlan, minthogy egy bűnös is megússza a büntetését- Majd holnap arra járok a hereszorítómban, és emlékeztetem.


Az illető ott ténfergett körülöttük. Próbált ő is hozzászólni a témához, ám mivel neki nem volt semmilyen büntetése, érdemben semmi mondanivalója nem lehetett. Persze meghallgatták amit mond, de legjobb esetben is, csak valami semmitmondó legyintéssel reagáltak, majd folytatták az eszmecserét, mintha ez a közbeszólás meg sem történt volna. Ilyenkor az illető, még ott álldogált egy ideig, de érezte mennyire ciki ez az egész. Viszont rögtön elmenni égő lett volna, ezért inkább álldogált, néha bólogatott, mintegy reagálva a mások beszélgetéseire. Úgy tett, mintha ő is részese lenne annak. Persze egy idő után, már nem lehetett színlelni ezt. Amikor, meg Tóth százados, a szadista kiképzőtiszt, a vita hevében úgy helyezkedett, hogy a bikányi hátával teljesen kizárta az illetőt a beszélgetésből, csendesen elsomfordált.

Nem maradt észrevétlen a távozása. Egy pedofil pap nézte a szeme sarkából, ahogy ez a szerencsétlen nyomorult elhúzódik oldalt.

-Még mindig nem tudja?- kérdezte a papot Oracsekek.
-Nem hiszem. Azért mázli, hogy nem az ő büntetését kaptuk! Nekünk legalább éjszakára van egy kis laza.- válaszolta az, közben továbbköszörülte a kést, amivel majd másnap szép szabályos szeleteket nyes le az estére mindig újranövő bűnös testrészéből...

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Lény Ede 55 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Lény Ede

A felesleges ember

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Ez a legrosszabb érzés a világon. Meg a többi,,,

Rövid összefoglaló

Pokol. Most megtudjátok mi folyik ott..

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Lény Ede nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!