És jött a pap

Kihízva, kövéren,

Egy metálszürke, full extrás öszvéren,

Földi örömök hizlalták az arcát,

Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.

S borgőzös szavait füledbe lehelte.

- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?

S rád nevetett a Nő,

Festett arca alatt,

ott voltak az évek,

Melyeket letagad.

Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,

Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!

Kezét végighúzta finoman a vállán,

Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.

Villogó fogsorral, kérdezte nevetve:

-         Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?

S nyílt a kocsmaajtó,

Legurult egy részeg,

-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-

Eltompult agyával meredt a világba,

Bűzös végterméke befolyt a gatyába.

Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,

Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,

Szavait hallgattad, undortól feszengve:

-         Mond meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?

S láttál koldusokat,

Láttad a bénákat,

Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,

Halott csecsemőket,

Hóhéruk az anyjuk,

Mert ilyen ez a világ,

Nem kellenek a fattyúk!

Láttad a kutyákat,

Kik pénzért tépték egymást,

S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.

Láttad az utcát, a szemét söpredéket,

S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!

Ezek után hazamész

Olcsó fekhelyedre,

S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.

Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,

Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,

S üzenetet ad át, tenéked sietve:

- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?

Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,

Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.

Ránézel arcára, e fura követnek,

Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?

Olyan ismerős minden arcvonása,

Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!

- Mond, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!

Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!