És jött a pap
Kihízva, kövéren,
Egy metálszürke, full extrás öszvéren,
Földi örömök hizlalták az arcát,
Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.
S borgőzös szavait füledbe lehelte.
- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?
S rád nevetett a Nő,
Festett arca alatt,
ott voltak az évek,
Melyeket letagad.
Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,
Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!
Kezét végighúzta finoman a vállán,
Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.
Villogó fogsorral, kérdezte nevetve:
- Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?
S nyílt a kocsmaajtó,
Legurult egy részeg,
-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-
Eltompult agyával meredt a világba,
Bűzös végterméke befolyt a gatyába.
Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,
Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,
Szavait hallgattad, undortól feszengve:
- Mond meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?
S láttál koldusokat,
Láttad a bénákat,
Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
Halott csecsemőket,
Hóhéruk az anyjuk,
Mert ilyen ez a világ,
Nem kellenek a fattyúk!
Láttad a kutyákat,
Kik pénzért tépték egymást,
S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.
Láttad az utcát, a szemét söpredéket,
S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!
Ezek után hazamész
Olcsó fekhelyedre,
S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.
Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,
Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,
S üzenetet ad át, tenéked sietve:
- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?
Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,
Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.
Ránézel arcára, e fura követnek,
Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?
Olyan ismerős minden arcvonása,
Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!
- Mond, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!
Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!