Egy kifugázatlan szócsendbe
szorult beja szívem,
Bűnös vagyok, kollektíven,
de leleplez az éjlelple.
Eljöttél,
s jött a tél
a hideg sivárság, a magány
míg veled osztottam meg az adom-magom
rájöttem, hogy a parány,
mint fogalom,
csak arány,
már, ha van mihez viszonyítanom,
mert önmagában a szenvedésnek semmi értelme,
csak a tudat hagyja, hogy az önvédelem
kétkedve fékezze kallódó sodrásom,
a rejakcicóm önkéntelen...
jön, még velem a vágy,
pedig aztat hittem elhagyott,
jön velem a hit
hogy vársz akkor is, ha nem vagy ott,
jön a remény, a bizalom, a mosoly,
de lehet nem jön semmi, csak a vád,
sajna-majna ilyen a világ,
(hude komoly)
me` kell az áldozat,
úgyhogy ne törd magad
ne keress bűnbakot,
hisz itt vagyok,
Gyere, s okolj.
Sokkolj!
Ezzel elleszel egy percre.
Aztán, meg előjön a persze...
és mondod-mondod-mondod...
szerelmünk menüjéből te eszed a húst,
én meg szopogatom a csontot.