Barion Pixel nuuvella

2. kép

Újból betért a mosdóba, ellenőrizte a macskaszemeket. Nem csillogtak úgy mint reggel, nem is mosolyogtak úgy. Ráncosak voltak, és az arany színű krémes szemfesték összecsomósodott a szemhéján és a szemzugában. Táskájából elővett egy fültisztító pálcikát és megigazította a sminkjét. Remegett kissé a keze, de próbálta mindkét szemét ugyanolyanra igazítani.

Visszatért a gazdasági irodába. Már a folyosó elején hallotta, hogy Mária és Kata jó érzik magukat. Mária idióta vihogását, és Kata halk csilingelő kacagását. De hiszen ez nem akkora tragédia, mindenki nyugdíjba megy egyszer. Ez nem jelenti azt, hogy felesleges volna, ez inkább jutalom. Itt a pihenés ideje. De ő még nem érzi magát öregnek, hiszen fiatalos lendületét bármelyik pályakezdő megirigyelhetné. …. Pénzügyi főiskola...

-       ...jajj drága, itt volt ő már az őskorban is... hihihi... már azt hittük, itt találjuk egyik nap összeaszódva, arany csillámporral körbehintve! Hahaha!

Belépett az irodába és leült az asztalához, mintha csak az mosdóba ment volna ki, kedélyesen mosolyogva folytatta  a munkát.

    Eljött az ebédszünet ideje. Nem nézett az órára, Máriánál pontosabb óra úgysem volt az irodában. Kolléganője éppen egy nagy adag pörkölttel tért vissza a pihenőszobából.

   Irén összeszedte a holmiját és hazament ebédelni, csak öt percre lakott, ezért minden nap így tett. Mivel nem volt mikrója, egy kis lábosban melegítette meg a csirkepaprikást a gáztűzhelyen. Hogy megváltozott minden az alatt a pár óra alatt. A lakás, amit reggel még békésnek látott, most ijesztően magányos volt. A nappali fényben a falak koszosnak látszottak. Most majd lesz ideje újra kifesteni őket. A kerttel is kell majd foglalkozni, jön az ősz, a tél, fel kell készíteni a növényeket a hideg hónapokra. Végre lesz ideje mindenre. Meglátogatja húgáékat Budapesten, akik olyan sokszor hívták, de sajnos a sok munka mellett nem volt ideje meglátogatni őket. Meg a házat sem hagyhatta itt őrizetlenül. Mégis. Nem kívánt szabadság volt ez.

     A konyhaasztalnál ült az immár üres lábos felett. Anyjától örökölte. Igazából itt mindent a szüleitől örökölt. Ebben a házban nőtt fel. Itt öregedett meg. A konyha falán lévő órát nézte, negyvenhárom éven át nézte (bár elemet azért cserélt benne) ezt az órát minden ebéd szünet alatt. Nézte, nehogy elkéssen. Az ebéd szünet déltől fél egyig tartott. Eddig mindig sietett. Most hova siessen? Felállt, ellenőrizte az ajtó melletti tükörképét, majd könnyed léptekkel elindult.

          A hét hamar eltelt. Nyugállományba vonulása alkalmából búcsúztatót tartottak neki. Sütött süteményt, zserbót és sajtos pogácsát. A recepteket még az édesanyjától tanulta. Gondosan választotta ki a búcsúztatón viselt ruhákat, egy térdig érő világosbarna ceruzaszoknyát és egy halványsárga blúzt. Egy barna, 2 centiméter magas sarkú félcipőt vett fel hozzá. A szokott módon sminkelte ki magát, szemfestéknek aranybarna színűt választott. Haját becsavarta előző este, s most friss, fiatalos loknikkal keretezte arcát. Nem volt túl kényelmes hajcsavarókkal a fején aludni, de ez is része azoknak a szépségkínoknak, amiket egy nőnek el kell szenvednie a tökéletesség érdekében.

            A búcsúztató pénteken volt. Reggel készülődés közben vette észre, hogy esik az eső, de nem volt hajlandó változtatni az öltözékén. Egy átlagos munkanap esetében megtette volna. A süteményeket már előző este dobozokba tette és nejlonszatyorba csomagolta. Felvette a selyembéléses barna blézerét, a hűvös időre tekintettel, a szokásos aranybarna kendőjét az arany színű kis táskáját. Fülbevalónak az édesanyjától örökölt gyémánt aranyékszert választott, egy vékony aranyláncot, apró kereszt alakú medállal, a szokásos karperecet, a svéd festő gyűrűjét, és édesanyja eljegyzési gyűrűjét. A különleges alkalomra tartogatott Chanel Nr.5-ös parfümből, amit szintén a művésztől kapott, egy leheletnyit tett a megfelelő helyekre. Előkereste a legelegánsabb, fekete esernyőjét, és elindult. Különleges alkalom volt ez számára, évek múltán is ezt kell hogy emlegessék az emberek, hogy milyen gyönyörű volt még nyugdíjba vonulása napján is.

            Óvatosan lépdelt a tócsák között, de a cipője így is beázott. Tudta, hogy ez lesz, nem bosszankodott miatta. Nem aggódott, hogy megfázik, világ életében erős szervezete volt. A szél olyan erősen fújta az esernyőt a kezében, hogy még a szoknyája alja is vizes lett, a harisnyája pedig teljesen átázott. A fotocellás ajtók lassan nyíltak szét, mintha nehézkesebbek lettek volna, mintha vonakodtak volna utat engedni a száraz meleg biztonsága felé.

-       Ilyen korán, Irénke drága? - üdvözölte Ferenc.

-       Jó reggelt! Csak az előkészületek miatt.

-       Jé télleg már majd' elfelejtettem, ma jön utoljára- csapott a homlokára a férfi.

Irén lerázta esernyőjéről a vizet, majd összecsukta, és az esernyőtartóba állította. Továbbment az aulába, ahol szülők és gyerekek csapata várakozott. Különleges alkalom volt számukra is a mai, mert kivételesen tanévnyitó előtt tartottak tájékoztatót a szülőknek és a gyerekeknek. A gazdasági iroda felé a folyosón egy családdal találkozott össze, akik korábban a szomszédai voltak.

-       Csókolom Irénke néni! - köszöntötte a fiatal anyuka.

-       Szervusztok!

-       Köszönjetek gyerekek!

-       Csókolom – szólt a két ikerfiú bátortalan köszönése.

-       Hogy tetszik lenni?

-       Köszönöm jól.

-       A tájékoztató napra jöttünk - mondta tovább az anyuka kérdezés nélkül. Közben az egyik fiú az orrát túrta, és a ronda pulcsijába törölte a termést. Manapság az emberek nem nevelik a gyerekeket. Még emlékszik rá, milyen ricsajt csaptak mindig a szomszédban.

-       És mire szeretnék íratni a fiúkat?

-       Kreatív írásfejlesztésre – szólt az anyuka.

-       Sport tagozatra – válaszolta az apuka.

Irén udvariasan elmosolyodott, a szülők nevettek, a fiúk pedig egymást kezdték lökdösni.

-       Fiúk – ragadta meg az anyuka a hozzá közelebb álló gyerek karját – Irénke néni a gazdasági irodán dolgozik, nála fogjátok befizetni az ebédet.

-       Ami azt illeti többé már nem. - sóhajtott Irénke.

-       Hogy-hogy?

-       Nyugdíjba vonulok.

-       Ó! Gratulálunk! Végre annyi év kemény munka után. Megérdemli a pihenést.

-       Köszönöm.

-       De milyen jól tetszik kinézni Irénke néni, jól tartja magát. Nem is látszik, hogy nyugdíjba készül. - udvariaskodott az apuka.

-       Köszönöm, nagyon kedves. Most ha megbocsátanak, mennem kell.

-       Hogyne, örülök, hogy össze futottunk.

-       Viszont.

Azzal ment tovább az iroda felé. „Jól tartja magát” micsoda sértés. Bevitte, és letette egy üres asztalra a szatyrokat, mert az övét már Kata használta. Még senki nem érkezett meg a volt kollégák közül. Kiment a mosdóba, és kicserélte a vizes harisnyát; mindig hordott magánál váltást, hátha véletlenül kiszakadna. Mire visszatért, megérkezett Mária és Kata is, csacsogtak a kávéfőző mellett.

-       Ó szervusz Irénke. Mit hoztál? - nézett mohón a kövér lány a szatyrok irányába.

-       Csak pár szelet sütemény. - kibontotta a dobozokat, és kirakta az asztalra őket, hogy bárki vehessen belőle.

-       Csak nem zserbó? - nyújtogatta a nyakát Mária, miközben négy kanál cukrot pakolt a kávéba.

-       De igen, zserbó és egy kis sajtos pogácsa. Szolgáljátok ki magatokat.

-       Köszönjük. - Kata kivett egy szelet zserbót, fogott egy szalvétát.

Mária megfogott egy nagyobb szelet süteményt, és úgy ahogy volt betolta a szájába. Szinte rágás nélkül nyelte le. Irénke alig bírta megállni, hogy ne fintorodjon el, és közben arra gondolt, hogy mennyit dolgozott ezekkel a süteményekkel, amiket Mária a pofazacskóiba tömköd.

Kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert a lányok neki álltak a munkának, ő pedig nem tudta mit kezdjen magával. Készített egy kávét, cukor nélkül, egy kis tejjel, elropogtatott egy sajtos pogácsát. Akkurátusan elmosogatott maga után, majd úgy döntött, hogy kimegy az aulába, és meghallgatja a tájékoztatót.

            Leült az egyik, falnál elhelyezett ócska, régi, süppedős fotelek egyikébe, nem igazán hallgatta az igazgatóhelyettes asszony beszédét, inkább a jelen lévők megfigyelésével foglalta el magát. Kisváros lévén, szinte mindenki ismerte egymást, ő is többségét arcról. Ismét rá kellett döbbennie, hogy mennyire nincs az embereknek ízlésük. Még akiknek jobban kereső állásuk volt, azok is szedett-vedetten öltözködtek. Persze ebben a városban nem nagyon volt túl sok választék minőségi ruhaüzletekből. Ő is volt, hogy inkább a szomszédos, nagyobb városok valamelyikébe utazott át busszal a hétvégéken. Persze, ha gyereke van az embernek, ami neki sose volt, arra mégis kell költeni. De az ember legyen igényes önmagával szemben. Mindig úgy gondolta, hogy a megjelenés annyira fontos, mint az udvariasság. Már kis korában megtanulta, hogy nem illik mutatni, mit gondol igazából az emberekről, még sértésnek veszik. Sokat figyelte anyukája viselkedését társaságában. Kiváló tanító mestere volt. Míg élt, folyton drága, márkás, de egyszerű, visszafogott ruhákat viselt. Ezeket a darabokat még akkor szerezte be, mikor kisebbik lányát, Évát minden évben vitték az egyetemre Budapestre beköltözni a kollégiumba. Ezek az alkalmak igazi ünnepnapoknak számítottak a családban. Végig járták az összes nívósabb ruhaüzleteket, mindenki kapott valamit, és mivel neki már saját keresete volt, magának is vásárolhatott. Mindig elégedettséggel töltötte el, mikor az újonnan beszerzett ruhadarabokban parádézott ennek a lecsúszott, unalmas kis porfészeknek az utcáin, munkába menet. Kiváltságosnak érezte magát emiatt. Persze édesanyjának ez nem tetszett, ahogyan ruhái sem, amiket magának vásárolt, ezért egy idő után, már inkább egyedül tette meg beszerző körútjait. Nem nézte jó szemmel viselkedését sem, a hozzáállását az emberekhez, hogy kiváltságosként tekint magára. Sosem értette, hogy anyukája mért kritizálja emiatt, hiszen szemmel láthatóan ő is ugyanezt tette. Ő ismerte, hiába játszotta meg magát társaságban. Mindig felvett egy pózt, egy udvarias álmosolyt, minden témához hozzászólt, ami felvetődött ő mindenhez értett, de otthon egészen máshogy viselkedett. És ő átlátott rajta. Csodálta és le is nézte emiatt.

            Talán több őszinteség van ezekben az emberekben, itt az aulában, a ízléstelen, kínai, rikító ruhájuk ellenére is.

            Ábrándozásából Kata ébresztette fel, egyszer csak feltűnt előtte:

-       Elnézést, hogy megzavarom Irénke néni, az igazgató úr titkárnője telefonált, hogy az igazgató úr várja az irodájában.

-       Ó köszönöm, semmi baj Kata, azonnal indulok is.

Felállt, és egyenesen ment az igazgatóhoz, anélkül hogy ellenőrizte volna a sminkje állapotát a mosdóban. Diszkréten kopogott az ajtón, majd benyitott. A titkárnő, az íróasztala sarkán ült, a szoknyája felcsúszott a combja feléig, és látványosan flörtölt a testnevelés tanárral. Mind a ketten ránéztek egy pillanatra, de nem zavartatták magukat:

-       Csak maga az Irénke drága? Menjen csak be, már várja magát. - ezzel vissza is fordult a férfihez, aki kék melegítő alsót és szürke ujjatlan pólót viselt, ami láthatóvá tették dagadozó izmait.

-       Köszönöm, - Irén továbbment a belső iroda felé.

-       Jöjjön Irénke drága, foglaljon helyet.

-       Jó napot Igazgató úr.

-       Elkészültek a papírjai, már csak az ön aláírása hiányzik. Minden oldalon ha kérhetem, az utolsón a pontozott vonalon. - elé tette a papírokat, és egy tollat nyújtott neki.

Készségesen aláírt minden oldalt, a másolaton is, amit a férfi odanyújtott neki.

-       Ez az ön példánya, a többi papírját postán kapja meg. Igazán nagyra értékelem az intézményünkért tett munkáját. Nos akkor meg is vagyunk. Sajnálom, de ezer dolgom van. Köszönöm, hogy befáradt.

-       Én köszönöm igazgató úr, hogy önnek dolgozhattam. A továbbiakban sok sikert kívánok.

-       Köszönöm, a viszont látásra.

-        Viszont látásra. -  Irénke elhagyta az irodát, Gyöngyi és a tanár figyelemre sem méltatták.

      Tizenegy óra 20 perc volt, megszólalt az ebédszünetet jelző csengő. A folyosókra tódultak a gyerekek, a szüleikkel és a tanárokkal együtt, akik konzultációt tartottak a különböző speciális órákról a tantermekben. Irén a mosdóba indult, gondolta vár pár percet, amíg a tanárok visszatérnek a tanári szobákba. Két 13 éves lány állt a tükörnél és vihogva festették magukat. Irénkének úgy kellett engedélyt kérnie tőlük, hogy a mosdókagylóhoz férhessen kezet mosni. Micsoda pofátlanság.  A tükörből látta, hogy a lányok pillantásokat váltanak és ostobán vihognak. Kilépett a folyosóra. Hogy ezek a mai fiatalok mennyire nem tisztelik az időseket. Talán el volt kenődve a szemfestéke? Nem tudta alaposan megnézni a lányok figyelő tekintete miatt. Vissza ment a gazdasági irodába, a táskájából elővette a kis gyöngyházfényű borítású tükrét és háttal Máriának és Katának alaposabban megnézte a sminkjét. Tökéletes volt. Nem értette, hogy a lányok min nevettek, és nem értette, mért érezte úgy, hogy rajta. Elrakta a tükröt a táskába, a maradék sütemény kitette szalvétára, elcsomagolta a dobozokat.

-               Nos, akkor én megyek is. Kata, sok sikert neked a továbbiakban – mosolygott a fiatal lányra, - Mária, öröm volt veled együtt dolgozni. - hazudta.

-               Jajj drága Irénke veled is, egy korszak ért most véget. Tessék sokat pihenni – Zsíros karjaival átölelte az asszonyt. Irén majd' belefulladt a lány émelyítően büdös parfümjébe. Egy-egy cuppanós puszit nyomott az arcára, majd szipogva elengedte. Micsoda érzelgősség, mintha olyan jó barátnők lettek volna. Irén tudta, hogy az arcán ott maradt a lány közönséges piros rúzsának a nyoma, erőltetnie kellett magát, hogy ne törölje le ott helyben.

-               Sziasztok. - kilépett az irodából, és a legközelebbi mosdó felé sietett. Közben azért imádkozott, hogy ne találkozzon senkivel út közben, és a mosdó is üres legyen. Szerencséjére mindenki az étkezdében volt. Undorodva lépett be a folyosó sötét zugába rejtett cigiszagú mosdóba. A falat borító műanyag lambériát csikknyomok csúfították, s az elszenesedett végű elkövetőik a földön hevertek összetaposva a mosókagyló alatt. A koszos tükörben megvizsgálta a rúzsfoltokat, és akkurátusan letisztította egy benedvesített papír zsebkendővel. Ezután a tanári szobákba ment, ahol a tanároktól is elköszönt. Legtöbbjüket alig ismerte, mindenki kellő udvariassággal búcsúzott el tőle. Kifelé menet még magához vette az esernyőjét, és portástól is elbúcsúzott.

-               Viszont látásra Ferenc!

-               Viszlát Irénke drága, aztán legyen ám jó kislány. - az utóbbi sértő megjegyzést figyelmen kívül hagyta és távozott az épületből. Szétpattantak előtte a fotocellás ajtók, s mikor kilépett a napfényre, úgy zárultak be mögötte, mintha soha többet nem akarnának újra kinyílni. Táskáján az arany flitterek szétszórták a fényt az aszfalton, mint a diszkógömb.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Lerinka 5 történetét!


  • 1293 szerző
  • 879 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Irén kénytelen elfogadni helyzetét, ami, legalábbis úgy érezte, korábban elérkezett, mint várta. Úgy érezte, le lett cserélve, habár próbálja méltósággal viselni helyzetét. Rossz érzéseit azonban nehezen rejti el a környezete elől.

Rövid összefoglaló

Irén lecserélve érzi magát. Tudta, hogy ez be fog következni egyszer, de nem gondolta, hogy ilyen hamar. Igyekszik méltósággal viselni új helyzetét, azoban nem tud felülkerekedni rossz érzésein.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Lerinka nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!