Barion Pixel nuuvella

Első lépések

Mindig is imádtam a bátyámat. Néhány perccel született csak előttem és a megszólalásig hasonlítottunk egymásra, ezért akárhova kerültünk, sokáig folyton összekevertek bennünket, ráadásul a szüleink a névadással sem könnyítették meg az ismerőseink dolgát, őt Nobuyoshinak, engem pedig Yoshinobunak neveztek el. Az ikrekre jellemzően ragaszkodtunk egymáshoz, sülve-főve együtt voltunk, gyakran utánoztuk a másikat, ezzel még jobban összezavarva a környezetünket. Ugyanúgy hordtuk a hajunk, ismertük a másik felünk gesztusait, nem volt olyan ruhadarabunk, amiből csak egy darabot szereztünk be. Ezt egészen apró korunk óta csináltuk, a suli rémeivé váltunk a hasonlóságunkkal és a vicceinkkel, aztán mikor már meg tudtak minket különböztetni, a legnépszerűbb páros lettünk. Nem jeleskedtünk a sportokban, sem a zenében, de ha játékról volt szó, vagy olyan feladatokról, amihez szükségesnek bizonyult a két ember közti összhang, mindig nekünk kellett előrelépnünk. Jól ismertem a bátyám érzéseit, ha ő rosszul volt, akkor én is, ha lebetegedett, néhány órán belül követtem őt az ágyba betegeskedni. Nekünk ez teljesen természetes volt és sosem akartunk elszakadni egymástól, nem voltak titkaink, nem akartunk külön szobába költözni, amit anyánk nehezen értett meg, de nem erősködött, talán neki lehettek fogalmai arról a szoros kötődésről, amit éreztünk Nobuval.


Tizenkét éves korunkban meghalt az édesapánk egy munkahelyi balesetben. Anya szörnyen összetört, nekünk kellett helyt állnunk, már elég idősek voltunk hozzá, hamarosan átvettük a férfi szerepét a házban. Valahogy ösztönös volt, s ezzel azt hiszem, felnőttebbek lettünk a kortársainknál bizonyos szempontból. Minden gyerek segít a szüleinek, ez természetes, ám az osztálytársaink szerint mi ezt a mértéket túlteljesítettük. Muszáj volt, hiszen a rokonaink közül a következő két évben sokat elveszítettünk vagy megszakítottuk velük a kapcsolatot, mert szét akartak választani bennünket Nobuval, bele akartak szólni három tagúvá csökkent családunk életébe, vagy csupán egyszerűen nem érezte valamelyik oldal úgy, hogy apa halála után valami is összetart minket. Nem bánkódtunk, még jobban összekapaszkodtunk hárman és igyekeztük segíteni egymást. Előfordult, hogy a házi feladatainkat az osztálytársaink írták meg, mert nekünk nem volt időnk, ami mulatságos volt, hiszen a hasonlóságunk miatt ugyanolyannak kellett lennie a két megoldásnak, ugyanazokat a hibákat kellett vétenünk, bár idővel így is lebuktunk. Szerencsére a tanáraink nem hibáztattak minket, tudták, hogy lelkiismeretes gyerekek vagyunk, nem akarjuk elmismásolni a tanulást, pusztán ha anya éjféltájt esett haza a munkából, ránk maradt a rendrakás, mosogatás, ételkészítés. Szomorú sorsunk miatt furcsa módon a lehetőségek ajtajai megnyíltak előttünk, szalajtottunk egy nagymamát a szomszéd házból, aki süteményt sütött nekünk, segített a kertet gondozni, betermelni a zöldségeket és gyümölcsöket, gyakran savanyúságot vagy befőttet készített, tartósította és odaadta nekünk, mivel nem lett volna időnk az ilyesmire, nem egyszer meghívott mindhármunkat vacsorára. Az egyik tanárnőnk is néhanapján isteni bentokat ajándékozott nekünk, pedig megmondtuk, hogy nem éhezünk, de persze azoknak az édes apróságoknak, amiket készített, nem tudtunk ellenállni. Volt egy tanár úr is, aki a szívén viselte a sorsunkat, a szünetekben gyakran félrevont minket, s mintha apánk lett volna, mesélt, magyarázott az életről. Eleinte vonakodtunk vele tartani, végül jó mókának találtuk, kedveltük a fickót és rájöttünk, hasznos, amit elmond.


Tizenöt-hat éves korunkra rutinszerű volt, kire mi hárul, mikor milyen teendőt kell elvégezni. Anya iszonyúan sokat dolgozott, hogy el tudja tartani a családot, ezért sajnos keveset láttuk. Akadt egy udvarlója a munkahelyéről, aki egyszer meglátogatott minket egy szombati ebéd alkalmával, természetesen meghívásra. Nem akartunk utálatosak lenni, azonban az a férfi úgy érezte, atyáskodhat felettünk, mint valami buta kölykök felett, ezért tettünk róla, hogy ne jöjjön többet. Tisztában voltunk vele, hogy anyával szemben nem volt fair, amit csináltunk, de megértett minket és a családunknál neki sem volt semmi fontosabb. Nem sokkal ezután történt, hogy egy igen kellemetlen pillanatban ránk nyitott. Mivel egy ágyban aludtunk a bátyámmal, és ugyanakkor tört ránk a vágy, egészen hamar megszoktuk egymás társaságát rejszolás közben, ami nem túl lassan átcsapott abba, hogy egymással csináljuk. Nekünk abszolút természetes volt, jólesett csókolni és simogatni valakit közben, összesimulni vele, de anya szörnyen kiborult, mikor meglátta. Nem éreztük úgy, hogy szégyellnünk kellene emiatt magunkat, noha ki lettünk okosítva, hogy testvérek ilyet semmilyen körülmények között nem csinálnak, mi pedig még fiúk is vagyunk, hagyjuk ezt abba. Nos… van egy aranyszabály, amit mi ismertünk: Érts egyet, bólogass, majd amikor nem látják, folytasd. Persze anya is jól tudta, hogy a fejmosás és a győzködés semmit sem ért, s mi szobánk magányában tovább élveztük egymást. Néhányszor még megpróbált hatni ránk, felmérte, mennyire merültünk el a közös szexben, de megnyugtattuk, hogy szerintünk nem nagy lépés a saját farkunk helyett a másikét fogni, végülis ugyanabból a petéből származunk és ugyanazt érezzük, s ha már itt tartunk, miért ne csókolózhatnánk közben, hiszen az jó. Nem arattunk osztatlan sikert, nem értett velünk egyet, de ránk hagyta idővel.


Úgy egy évvel később megbomlott közöttünk valami. Nem sok, csak valahogy mégis. Sokáig nem tűnt fel, hiszen nem zavart, hogy nincs mindig mellettem a bátyám, ám amikor feltűnt… Szerencsére egyedül voltam, pechemre viszont az utcán. Szükségem volt egy korlátra, amibe kapaszkodhattam, átperzselt tompán rajtam az érzés az egész altestemből kiindulva, aztán fáradtan lerogytam a földre. Többen megkérdezték, jól vagyok-e, én pedig azt hazudtam, hogy igen, holott bosszantott, mi a franc volt ez. Tudtam, hogy Nobu valami hihetetlenül izgalmasat és nem kevésbé kéjeset csinált, méghozzá valaki mással, akiről nekem még csak nem is beszélt, ami szörnyen bosszantott. Így rájönni, hogy a testvéremnek van valakije… Aztán még volt képe nem érteni, miért vagyok dühös. Ráhagytam az egész napi házimunkát és sértetten elfordultam tőle az ágyban, mikor megsimogatta a fejem.

– Yoshi, sajnálom – kérlelt csendesen. – Tudtam, hogy te is kedvelnéd, de én nem akartam rajta osztozni – magyarázta titkolózása okát, miközben mögém bújt és átkarolt. Mivel nem szóltam semmit, esdeklően folytatta: – Szerelmes vagyok belé. – Nem hagytam tovább beszélni, megfordultam és szájon csókoltam.

– Bánt ám, hogy eltitkoltad – közöltem aztán. – Ha félsz, hogy elszeretem tőled, nagy hülye vagy.

– Nem, nem, eszembe sem jutott ilyen! – védekezett, de nem sikerült meggyőznie és ezt a fancsali arckifejezésemből tudta is. – Életemben először úgy éreztem, vele nem akarok úgy játszani, mint azt szinte mindenkivel tettük – vallotta be. – Azt akartam, hogy engem ismerjen meg és én, csakis én ismerhessem meg őt. Önző voltam, ne haragudj rám. – Beláttam, a bátyám tényleg szerelmes, ezért elnézően belesimogattam a hajába.

– Igyekszem túltenni magam rajta. Sokat segítene, ha most már mesélnél róla – tettem hozzá játékosan. Képtelen lettem volna haragudni rá tovább, hiszen amikor őrá néztem, mintha a tükörképemet láttam volna.

– Noriko a neve – árulta el, ezzel bele is kezdve. Izgult, hallottam, az arca sziluettjéből pedig láttam a mosolyát, tényleg fülig szerelmes volt. Még sosem láttam olyan kifejezést rajta korábban, bár voltak lányok, akiket közösen üldöztünk gyerekes rajongásunkkal, de valahogy sem mi nem tudtuk eldönteni, melyikünk járjon vele, sem szegény lány, Nobu vagy én tetszünk neki, így sose lett semmi az egészből. – A videótékában találkoztam vele. Ráborítottak egy állványt véletlenül, én segítettem neki kimászni alóla. Hálából meghívott egy kólára, de nem akartunk elszakadni egymástól. Sokat találkoztunk játéktermekben, beültünk egy-egy mozira, alakult, ahogy kellett.

– Hogy néz ki? – kérdeztem meg, hiszen azt már tudtam, hogyan ismerte meg, miket csináltak, de a szerelméről még semmit. Gondoltam, ezzel megadom a lökést Nobunak.

– Félek, hogy féltékeny leszel – mondta szégyenlősen. Nekem nagyra kerekedtek a szemeim.

– Miért lennék? – tudakoltam értetlenül.

– Mert Noriko fiú – válaszolta. Féltékeny nem, döbbent annál inkább voltam. Azelőtt sosem próbálkoztunk a saját nemünkkel, kizárólag egymásra korlátozódtunk és egyikünk sem tartotta ezt… fontosabbnak vagy különösebbnek, mint a közös fogmosást, az egy tálból evést, vagy az együttfürdést.


Egy darabig nem szóltunk, Nobu az arcomat fürkészte, én pedig emésztgettem, hogy a testvérem egy fiúba szerelmes. Az elmondásából úgy tűnt, járnak is, és abból, amit éreztem, szinte biztos voltam benne, hogy egymással is azt csinálják, mint amit néha mi is. Egy kicsit furcsa volt belegondolni, ám látva, mennyire aggódik, ránevettem.

– Nem baj, hogy fiú – mondtam meg neki, nehogy már ezen aggódjon.

– Nem vagy féltékeny? – Kereste ennek jeleit rajtam, ezért megcsavartam az orrát.

– Nem, te hülye. Kicsit bosszant, hogy nem mutattad be és eltitkoltál mindent előlem, semmi több – nyugtattam meg, mire fellélegzett. – Most már elárulod, milyen?

– Igen, persze – kuncogott, ám még mielőtt bármit mondott volna, közelebb csúszott hozzám és megölelt. Belekapaszkodtam, egymáséhoz nyomtuk az arcunk és így maradtunk egy rövid időre, majd elhúzódott tőlem és felült. – Noriko húsz éves, egy kis étteremben dolgozik. Három centivel alacsonyabb nálunk, de felnőttes a külseje. Jár edzeni, amitől egy kicsit izmos. A haja majdnem fekete, rövidebb a miénknél és mint az animékben, szanaszét áll. Irigylem is egy kicsit érte, de meggyőzött, hogy ne akarjam levágatni rövidre a hajam.

– Te a megkérdezésem nélkül levágattad volna a hajad? – hördültem fel és még a matracon is felnyomtam magam. Ahogy Nobu összehúzta magát, úgy ítéltem, elszégyellte magát.

– Sajnálom, Yoshi, elkapott a hév. Noriko mellett már nem akarok hasonlítani rád, de ezt ne úgy vedd, hogy már nem szeretlek, hiszen ugyanúgy a testvérem vagy. – Belegondolva feltűnt, hogy sokszor nem beszéltük meg az elmúlt néhány hónapban, mit vegyünk fel, elkezdtünk különbözni is egymástól, de mivel régen is előfordult, hogy egy időre abbahagytuk az összeöltözést, nem zavart és nem tulajdonítottam neki semmit. Ettől függetlenül amit akkor Nobu mondott, megrázott. Úgy éreztem, elkezdett eltávolodni tőlem, ami szörnyen fájt, de nem bírtam volna ellökni magamtól, inkább odakúsztam hozzá, átöleltem a lábát és elkezdtem sírni. Szavak nélkül is értette, mi bajom van, rám hajolt, átölelt és a bocsánatomat kérte. Neki elment a kedve a beszámoló folytatásától, én nem akartam többet hallani arról a Norikóról, aki elvette tőlem a bátyámat, ezért miután egy kicsit megnyugodtam, Nobu becsúszott vissza mellém a takaró alá és jó szorosan a karjaiba zárt. Nehezen, de elaludtunk.


A Noriko-téma sokáig nem került elő közöttünk, Nobu nem találkozott vele és igyekezett a kedvemben járni, mindig én választhattam ki, milyen ruhát vegyünk fel, elmentünk a kedvenc helyeinkre, ugrattunk másokat, ahogy mindig, de az egész már nem volt ugyanaz. Úgy éreztem, vezeklésképp csinálja mindezt, nem azért, mert őszintén ezt akarná, ezért néhány nap múlva reggel megfogtam a kezét, amivel a szekrényben túrt.

– Nobu – szólítottam meg bűnbánóan, mire félig felém fordult. – Azt mondtad, a testvéred vagyok ugyanúgy – motyogtam. – Elhiszem és nem kell miattam szakítanod Norikóval meg mindig velem lenned.

– Nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta.

– Gondolkodtam és nem baj, hogy eljársz vele, magad akarsz lenni mellette – bizonygattam. Egy kicsit nehezemre esett mindezt kimondani, ám én láttam a bátyámon, hogy minél több idő telt el, annál jobban vágyódott Noriko után, és biztosra vettem, nem volt teljesen őszinte, amikor ugyanolyan akart lenni, mint én, inkább csak meg akarta mutatni, hogy ugyanúgy szeret, köztünk semmi sem változott. Ez nem volt így, Noriko mellett ő olyasmiket érzett és csinált, amikből én kimaradtam, s ez bármennyire fájt is, beláttam, normális. A tanár úr legalábbis azt mondta.

– Tényleg? – kérdezte reménykedve. Válasz helyett megöleltem. Aznap már nem vette fel ugyanazt, amit én, délután pedig lelépett találkozni a szerelmével. Nem hibáztathattam érte, legalábbis Hatoshi sensei szerint a szerelem megbolondít mindenkit, de ha türelmes vagyok, egy kicsit csillapodni fog köztük a hév és közelebb érezhetem magam újra a bátyámhoz. Azt tanácsolta, viselkedjek úgy Nobuval, amiből azt érzi, nem kell megvédenie tőlem Norikót és a saját egyéniségét sem, ami nagyon nehéz volt, ám később hálával tartoztam a tanár úrnak, mert két nap múlva a bátyám kézen fogott és magával vitt.


Átmentünk egy másik negyedbe, beültünk egy számára jól ismert teaházba és vártunk. Egészen meglepő volt őt látni úgy, izgatottan, szégyenlősen. Nem tudom, hogy csak a lámpások fénye tette-e, vagy kimelegedett, de mintha elpirult volna. Az ujjait morzsolta, vagy a ruhája szélét, a pillantása folyton keresett valakit, amint kinyílt az ajtó. Nem nagyon tudott velem beszélgetni, ha kérdeztem, mire várunk, csak mosolyogva legyintett, ezzel félresöpörve a kérdésemet, ha próbáltam vele megvitatni valamit, azon kaptam, hogy képtelen figyelni, ezért aztán befejeztem a társalgást vele, helyette jobban körülnéztem. Kellemes kis hely volt, biztonságot és nyugalmat sugárzott, a falakon barlangrajzhoz hasonló minták sorakoztak, s bár nem voltak elkülönítve egymástól az asztalok, mindegyik közé be volt ékelve valami, ami segítette az embert abban, hogy úgy érezze, el tud különülni az asztaltársaságával a többiektől. Alighogy erre rájöttem, Nobu ficánkolni kezdett mellettem. Helyezkedett egy kicsit a széken és szörnyen zavarba jött, miközben mosolygott. Követtem a pillantását, így minden világossá vált. Be akarta nekem mutatni Norikót. Ahogy azt mondta, tényleg felnőttesebb volt nálunk, motoros bőrkabátban érkezett, melytől hihetetlenül menőnek tűnt, fekete farmert viselt, oldalán lánc lógott, de ami igazán megfogott benne, az még csak nem is a fekete szemei voltak, hanem ahogy a bátyámmal bánt. Egy macska eleganciájával megtámasztotta magát az asztalon, ahogy odahajolt hozzá, beletúrt Nobu hajába a tarkójánál és megcsókolta a száját. Megbabonázva ültem, csak bámultam őt. Kicsit emiatt le is csúsztam a bemutatkozásról, hirtelen kellett felállnom, hogy ne nézzen illetlennek és miközben a nevemet mondtam, meghajoltam. Megfoghatatlanul természetesen viselkedett, nyugodt mozdulatokkal megszabadult a bőrkabáttól, otthonosan a közeli fogasra akasztotta, megigazította felsőtestén a pólóját, ami persze fekete volt, rásimult a mellkasára és szabadon hagyta inas, hosszú karjait, aztán leült közénk, természetesen közel Nobuhoz és megkérdezte, sokat vártunk-e rá.

– Csak nyolc percet – válaszolt a bátyám ugyanazzal a megbabonázottsággal rápillantva, melyet én is éreztem –, de soknak tűnt. – Noriko nevetett rajta, keze majdnem észrevétlenül a testvérem combjára simult és megsimogatta őt, csak aztán fordította rám a tekintetét.

– Feltételezem, te is szereted a karamellás pudingot. – A hangja is mélyebb volt, bársonyosan meleg, amibe tényleg bele lehet szeretni. Az egész lénye megkapó volt, árulkodott valamiféle magányról, de talán emiatt becsülte meg annyira a bátyámat.

– Vaníliás puding karamell öntettel? – kérdeztem.

– Igen.

– Itt nagyon finom – kontrázott rá Nobu.

– Szeretem – ismertem el.

– Meghívlak titeket – ajánlotta fel, mi pedig elfogadtuk.


Nehezemre esett feloldódni, mert akármit vettem észre köztük, az egyszerre volt szívmelengető és fájdalmas a számomra. Nobu a lábujjától egészen a feje búbjáig odavolt Norikoért, a szemei csillogtak, ahogy őt nézte és igyekezett nem megfeledkezni rólam, hogy ne érezzem zavarónak a jelenlétemet, míg Noriko sokat fürkészett engem. Megjegyezte, mennyire hasonlítunk egymásra, én azonban úgy éreztem, ez már csak a külsőnkre igaz, a bátyámat a szerelem különlegessé tette és nekem fogalmam sem volt, nélküle ki vagyok, mihez kezdjek magammal. A puding valóban fenséges volt, jólesett, ám csak kis falatokban mertem kanalazni, nehogy elvétsem a számat, vagy félrenyeljek. Nem bírtam levenni róluk a szemem. Noriko minden gesztusa annyira kedves volt Nobuval… Szégyentelenül megcsókolta előttem, beletúrt a hajába, megsimogatta a karját vagy a combját. Miután eljöttünk a teaházból és a sötétben sétáltunk, elkezdtem sírni. Ők ketten egymás kezét fogták, valami olyasmiről beszéltek, amiről én semmit sem tudtam, Norikohoz kapcsolódott, de a bátyám azonnal megérezte, hogy baj van, pedig próbáltam csendben szenvedni. Eleresztette a szerelmét és megölelt. Azt hiszem, nem mert megkérdezni semmiről, ennek híján én sokáig hallgattam és csak kapaszkodva belé sírtam. Valahogy akkor lett sok a felismerésekből, lüktetve fájt tőlük a mellkasom. Beletelt egy időbe, mire megnyugodtam. Kifújtam az orrom, megtöröltem a szemeimet, aztán újra megöleltem a bátyámat. Közben észrevettem, hogy Noriko néhány lépésre tőlünk dohányzik, ami igazán meglepett.

– Elmondod, vagy majd otthon megbeszéljük? – suttogta Nobu.

– Megértettem, mire gondoltál – motyogtam a vállába. – Hazamegyek – jelentettem be.

– Veled menjek?

– Ne.


Kurtán elköszöntünk egymástól Norikóval, még egyszer megöleltem a testvéremet, utána leléptem. Szerettem volna, ha tudják, nem akartam elrontani az estéjüket, de nem tudtam, hogyan mondjam meg nekik, mindenesetre értelmet nyert számomra, Nobu miért akart különbözni tőlem. A kettejük szerelmében csak ő létezett, én nem, ezért bár ketten különlegesek voltunk, egyedül ő is szürkének érezhette magát, mint ahogy én. Lehetetlenül fájdalmas volt belátni, a dolgok megváltoznak, ezért felhívtam Hatoshi senseit.

– Sajnálom, hogy ilyen későn keresem, bocsásson meg a zavarásért.

– Semmi baj, Yoshi-kun, mondtam, hogy bármikor hívhattok – nyugtatott meg. – Mi történt?

– Nobu bemutatta nekem Norikót – meséltem egy padon ülve a lakásunktól nem messze. Dideregtem, de nem akartam felmenni. – Nagyon kedves srác, odavan a bátyámért, de udvarias velem. Jól néz ki, motoros bőrkabátot hord és láncot az oldalán, edzettebb nálunk és kócos a haja. Már elköltözött a családjától, Nobuval elmentek sétálni.

– Ezek szerint megkedvelted?

– Mondhatjuk – feleltem kicsit bizonytalanul. – Nincs vele semmi bajom – tettem aztán hozzá. Akkor jöttem rá, hogy elárultam a bátyámat, hiszen korábban nem említettem a senseinek, hogy Nobu szerelme fiú, ám a férfi kérdéséből arra következtettem, nem ütközött meg a dolgon, ez pedig megnyugtatott és őszinteségre sarkallott. – Kerestem olyasmit, amit nem kedvelnék benne, ha másképp, nem a bátyám szerelmeként ismertem volna meg, de még nem találtam. Kedvelném, csak így más, hogy járnak Nobuval.

– Ez természetes. Miért nem mentél velük? Kellemetlenül érezted magad a társaságukban?

– Talán egy kicsit igen – vallottam be. – Igazából nem emiatt, bár éreztem, hogy nem kellek oda, hanem… Nem is tudom, sensei… Azt hiszem, megértettem, miért akar Nobu más lenni, mint én.

– Mégpedig? – kérdezte türelmesen.

– Noriko csak az övé, és ahogy azt mondta is nekem korábban, nem akar rajta osztozni velem – fogalmaztam világosan. – Különböznie kell tőlem emiatt, így Noriko nem fog minket összekeverni, mint mindenki más.

– Ez bánt téged?

– Nem. Az bánt, hogy én Nobu nélkül senki vagyok.

– Ne beszélj butaságokat, Yoshi-kun – kért komolyan Hatoshi sensei -, nem vagy a testvéred nélkül egy senki, csak találd meg te is az egyéniségedet.

– De én csak abban vagyok jó, amiben Nobu is.

– Biztos vagyok benne, hogy nem csak hasonlítotok, de különböztök is. Nehezen találhatod meg magad, hiszen egészen Noriko felbukkanásáig szinte ugyanolyanok voltatok, de Nobunak is végig kellett járnia ezt és sikerült neki, ezért ne csüggedj. És most már menj valami meleg helyre, mert megfázol! – tette hozzá szigorúbban, aminek nem tudtam ellenállni.

– Megyek, sensei – válaszoltam, miközben felkeltem a padról, majd a háztömbhöz sétáltam. A tanár úr megvárta, míg beütöm a kódot és bezáródik mögöttem a lépcsőház ajtaja, nem szólt semmit, még a liftet is lehívtam, de a fülemen tartottam a telefont. Csak akkor szólaltam meg, amikor már beütöttem a négyes számú gombot a szerkezeten. – Sensei?

– Itt vagyok, mondjad, Yoshi-kun.

– Ezentúl Nobu és én már mindig különbözni fogunk?

– Kétlem, de ha így is lesz, ettől még ikertestvérek maradtok, ugyanúgy szoros kötelék lesz köztetek, mint eddig. Ne félj attól, hogy elveszíted a bátyádat, hiszen változatlanul szeret téged és ragaszkodik hozzád. A szerelem lehet, hogy egy kicsit távolabb sodorta tőled, de ahogy korábban is mondtam neked, ha egy kicsit csökken a hév, újra veled lesz, mert hiányozni fogsz neki.

– Ez biztos, sensei?

– Egészen biztos vagyok benne. – A válaszával megnyugtatott. Kiszálltam a liftből és a kulcsomat kerestem, ám mielőtt a zárba dughattam volna, az ajtó kinyílt előttem.

– Anyaa! – örültem meg a nőnek. – Leteszem, sensei, itthon van anya – búcsúztam sietve a férfitől.

– Rendben van, Yoshi-kun, jó éjszakát.

– Önnek is, sensei, és köszönöm szépen – hálálkodtam, azzal kinyomtam és immár a lakás menedékében megölelgettem édesanyámat. Elmeséltem neki, mi történt velem, a jó benyomásaimat Norikóról, noha anyu nem vette annyira könnyedén, hogy Nobu egy fiúval jár, mint Hatoshi sensei, mégis végighallgatott. Próbáltam meggyőzni, hogy örüljön a bátyám örömének, anya azonban aggódott és egy elejtett fél mondatból arra következtettem, a közös élvezeteinket hibáztatja, amiért Nobu egy fiúval jött össze, s persze saját magát, mert helytelenül nevelt minket. Mivel ezzel megbántott, megköszöntem a vacsorát, elmentem fogat mosni és ágyba bújtam. Azt hiszem, érezte, hogy valami nincs rendben velem, mert néhány perc múlva bekopogott hozzám és bedugta a fejét.

– Yoshino… – szólított meg engem, mire felemeltem a fejem. – Beszéltem Nobuyoval, hamarosan itthon lesz. Nem várod meg őt?

– Itt megvárom.

– Olyan rossz kedvű lettél… én mondtam valamit? – faggatott óvatosan.

– Nem fogod ezentúl szeretni Nobut, mert egy fiúval jár? – kérdeztem meg tőle azt, ami megfogalmazódott bennem, miközben a fogamat mostam.

– Dehogyisnem! Miért ne szeretném őt?!

– Noriko nagyon kedves, ha én találkozom vele előbb, lehet, hogy én is járnék vele – mondtam meg anyának őszintén. Nem tudott mit felelni, csak berontott a szobába, leült az ágy szélére, rám dőlt és megölelt. – Baj, hogy Noriko nem lány?

– Nem, kicsim, sajnálom. – Azt hiszem, megijesztettem valamivel anyát, mert ahogy ezt mondta, már sírt és hamarosan megéreztem a könnyeit is a nyakamba hullatni. Felültem és megöleltem.

– Ne sírj, nincs semmi baj – vettem elő a komolyabb hangomat, hogy megnyugtassam. Végigsimítottam néhányszor a hátán, aztán hagytam, hogy papírzsebkendőt keressen magának és megtörölje az arcát, kifújja az orrát. – Tegyél úgy, mintha nem meséltem volna Norikóról – kértem meg aztán. – Nobu nem mondta el nekem se sokáig, talán pont azért, hogy ne haragudjunk rá, amiért egy fiúba szerelmes.

– Nem haragszom rá és rád sem haragudnék ezért – próbálta anya válaszul ezt megértetni velem, mire csak bólintottam. – Úgy teszek, mintha nem árultál volna el sokat Nobuyo szerelméről – ígérte meg végül –, te pedig biztasd rá, hogy beszéljen róla, rendben?

– Rendben.


Miután beleegyeztem ebbe, nem sokáig volt velem anya, mert kész lett a mosógép és ki kellett teregetnie a ruhákat. Nem volt lelkierőm segíteni neki, azonban Nobu hamarosan befutott és vacsorázás helyett besegített anyának. Hallottam, hogy közben beszélgetnek, utána a testvérem is lezuhanyzott, majd óvatosan mellém bújt.

– Nem alszom – suttogtam.

– Segíthettél volna anyának, ő is fáradt – dorgált meg, de megkereste a kezemet a takaró alatt.

– Miről beszéltél vele? – faggattam inkább, mert beláttam az igazát, csak elismerni nem akartam.

– Norikóról. Megosztottam vele, hogy járok valakivel, voltunk pudingot enni, sétáltunk egy nagyot, kaptam is egy kis zsebpénzt, majd holnap megfelezzük, aztán elköszöntem tőle.

– Mondtad neki, hogy Noriko fiú?

– Nem.

– Szégyenled? – kérdeztem meg.

– Nem, csak félek, mit szólna. Emlékszel, mennyire kiakadt, mikor látta, hogy csókolózunk és egymásnak csináljuk? Ezen szerintem még jobban kilenne – osztotta meg velem a véleményét, nekem pedig kuncognom kellett. – Min nevetsz te meg? – kérdezte a hangjából ítélve elmosolyodva.

– Eszembe jutott az a fej, amit vágott és a hegyibeszéd.

– Ne is mondd, alig bírtam ki röhögés nélkül! – nevette el magát.

– Norikóval is olyan? – kíváncsiskodtam, mire Nobu elhallgatott. Azt hiszem, nem számított rá, hogy engem ilyesmi érdekelne, pedig kíváncsi voltam tényleg. – Csak megkérdeztem – szabadkoztam, de kinevetett.

– Jó-jó. Meglepődtem. Azt gondoltam, hallani sem akarsz egy darabig semmit vele kapcsolatban.

– Nézd, nekem semmi bajom vele, kedves és figyelmes, tényleg jól néz ki és örülök, hogy ennyire szeret, csak bántott, hogy mennyire lemaradtam melletted.

– De buta vagy! – szólt rám. – Ha akarnál, simán összejöhetnél akárkivel!

– Nem, nem úgy – ellenkeztem Nobuval. – Én csak ma jöttem rá, miért kell különböznünk egymástól – magyaráztam neki.

– De ugye most nem akarsz majd mindig mást, mint amit én?

– Nem.

– Ne kelljen érted aggódnom, öcskös – kért, én pedig kuncogva megszorongattam.

– Nem kell – biztosítottam róla. – Szóval? Elárulod, milyen Norikóval?

– Ennyire érdekel? – kérdezett vissza egy kicsit zavartan.

– Igen – ismertem be.

– Hát nem olyan, mint veled – jelentette ki elnevetve magát. Ezután a fél éjszakát azzal töltöttük, hogy elmesélte, milyen Noriko. Megtudtam, hogy a hátán és a csípőjén tetoválása van, édes cigarettát szív, amitől markáns íze van a csókjának, de nagyon finoman csókol. Nobu elmesélte, hogy vele különösen figyelmes, mindenről megkérdezi, ami eleinte nagyon zavarba hozta a testvéremet, de úgy érzi, így jobban meg tudta őt ismerni Noriko. Néhány apró részletbe is beavatott a srácról, mint például, hogy Nobu nem az első szeretője, ezért igazán jó vele, s ami kissé megdöbbentett, hogy a bátyám mennyire szereti, ha maga alá gyűri. Mivel köztünk mindig Nobu volt az aktívabb, nem gondoltam volna, hogy uke lesz belőle, de a szerelem számlájára írtam a dolgot. Nem zavart, igazából megértettem azt a forró érzést, amelyből rájöttem, a testvéremnek szeretője van. Erre is kitértünk, bevallottam neki, hogy még ezt is érzem, amitől Nobu szörnyen zavarba jött. Jól kinevettem érte.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Liani Hikawa 20 történetét!


  • 1213 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Mit jelent ikertestvérnek lenni? Különleges kapocs van az egypetéjű ikrek között, szinte a megszólalásig hasonlítanak egymásra, azonban ennek árnyoldala is van, hiszen nem biztos, hogy mindig ketten alkothatnak egyet, mindenen meg bírnak osztozni, vagy hogy fel bírják dolgozni a különválást. Mivé lesz az egyik, ha a másik elfordul tőle? Ki lesz ő, árnyék, egy elfelejtett másik oldal, vagy egy külön személy?

Rövid összefoglaló

Egypetéjű ikrek, akik sportot űznek abból, hogy hasonlóságukkal megtréfálják a környezetüket, csakhogy az egyikük szeretne felhagyni ezzel. Szerelem áll közéjük...

Olvasási idő

20 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Liani Hikawa nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!