Barion Pixel nuuvella

Hasogató lépések

A suli visszahozott egy rendszert az életembe. Adott időben kellett kelni, lefoglaltak napközben, délután pedig vagy hazamentem a házimunkába besegíteni anyának, vagy maradtam sportszakkörön, esetleg míg jó idő volt, kiültem az egyik parkba a házival és a tanulnivalóval foglalkozni. Én elég szorgalmas voltam, Nobu eredményei viszont messze elmaradtak az enyémek mögött, őt már nem érdekelte annyira a tanulás, alig tudtuk rávenni, hogy még vigye végig ezt a két évet, csak utána menjen el dolgozni. Nehéz volt vele, mert felnőtté akart válni, Norikóval élni, dolgozni, anya hiába mondta neki, hogy egy év együttlét még nem a világ. Azt gondoltam, mindkettejük álláspontjában van igazság, ezért nem álltam ki egyikük mellett sem, tudtam, hogy a bátyám önfejű és szerelmes, édesanyánk pedig félti és van elég tapasztalata már az életről, hogy bölcsességével megpróbáljon bennünket a helyes úton tartani.


Eltelt a szeptember, hűvösödtek a szelek, gyakrabban esett az eső, elhullottak sorban a fák levelei, húzódzkodott vissza a természet a téli pihenéshez. Mivel viszonylag sokat ültem parkokban, megismerkedtem néhány emberrel, kutyát sétáltalókkal, idősekkel, néhány hozzám hasonlóan a természetet keresővel vagy pihenővel, de udvarias társalgásnál ritkán jutottam többre bárkivel is. Éppen egy középkorú üzletemberrel beszélgettem, aki egy sikertelen nap után mellettem talált magának helyet, megkínált egy szál keserű cigarettával, amikor olyasmit éreztem, amit addig soha. Mindenemet csontig átjárta a fájdalom, még csak hasonlítani sem tudom semmihez, olyan volt, kis híján az eszméletemet is elvesztettem, azonban az megmaradt és kínzó ürességet kezdtem érezni a mellkasomban. Ez utóbbi egy picit ismerős volt, ám ez… erősebb és rémítőbb volt annál. Úgy éreztem, egyedül vagyok a Földtekén, amitől meg akart szakadni a szívem. Amikor felfogtam, hogy nem a fojtó semmiben lebegek, a férfi rémült arcát láttam meg magam előtt. A cigarettáink már nem voltak sehol, a padon feküdtem és szédültem, a könnyeim elkezdtek folyni, moccanni se bírtam. Nem tudtam megmondani, mi történt, de határozottan elutasítottam, hogy mentőt hívjon. Segített felülni, megkínált az üdítőjéből, ám két korty lenyelése után nem ment le több a torkomon. A testvéremmel történt valami baj és nekem azonnal fel kellett őt hívnom, a vonal másik végéről viszont csak egy utálatos géphang tájékoztatott, „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető, …”, úgyhogy bontottam a vonalat. Idegesen Norikót hívtam ezután.

– Hol van Nobu?! – rivalltam rá, amint felvette a telefont.

– Nem tudom, azt hiszem, a tékába ment filmért – felelt higgadtan, noha éreztem, a hangomból kihallatszódó félelem és ingerültség őt is próbára tette. – Fél órája beszéltem vele telefonon, letette a lakásomon a cuccát, ennyit tudok. Miért?

– Nem tudom, de nem érem el – vallottam be sírva.

– Úgy érzed, történt valami?

– Igen. – A válaszom már csak zokogás volt, a fickó, aki velem volt, a vállamra tette a kezét, megnyugodni azonban képtelen voltam.

– Hol vagy most? – kérdezte Noriko, én meg annyira sírtam és fulladtam, hogy átadtam az üzletembernek a telefont. Ő mondta el, mi történt velem és adta meg a park címét, ahol voltunk. Nobu szerelme negyven perc múlva jelent meg kocsival, elegáns ruhában, riadtan. Megköszönte a férfinek, hogy vigyázott rám, de úgy kellett engem felhúznia a padról, mert nem maradt bennem semmi erő. – Szedd össze magad, Yoshi! – szólt rám elégedetlenül, de én csak a bátyám nevét ismételgettem. Fogalmam sincs, hogyan nyögtem ki, melyik kórházba kell menni baj esetén, pontosan mit mondtam Norikónak, csak azt tudom, hogy térdre rogyott előttem és remegett az ölelésemben. A vállán zokogtam, ő percekig rázkódott alattam a visszafojtott érzelmektől, aztán hirtelen átkarolta a derekamat és felrántott a padról. – Gyere! – parancsolt rám. Megijedtem, mennyire határozott és utasító volt velem, sokként ért. A kezembe adta a táskámat, majd az autóhoz tuszkolt, amivel jött. A szemei csillogtak, az ajkai rángtak, a keze remegett a kormánykeréken, mégis biztonságosan vezetett.


A kórház épületét látva elfogott a hányinger, mégis belekapaszkodtam Noriko kezébe és lépdeltem utána a recepcióig, majd a folyosókon végig, mígnem elértünk oda, ahol anya ült teljesen megsemmisülten. Az arca csupa könny volt, az orra és a szemei kivörösödtek és ugyanúgy reszketett, mint én. Jöttünkre felpattant, zavarodottan felém nyúlt, ezért megöleltem, de csak rövid időre, mert be akartam menni Nobuhoz. Anyu kérte, hogy ne tegyem, a vele lévő nővér is utánam kapott, ám engem nem lehetett megállítani, a bátyámmal akartam lenni. A teste le volt takarva egy fehér lepellel, de még az arca is. Én odarohantam és letéptem róla… Bár ne tettem volna! Megpróbálták emberi pózba tenni, azonban nem lehetett, a húsa kifordult több helyen, mintha kutyák marták volna szét. Már nem vérzett, hideg volt, az arca elkékült a véraláfutásoktól, szoborkeménységűnek tűnt, és én ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Patakokban folytak a könnyeim, görcsösen rázkódtam a kíntól, ami belülről mart szét és a kezét szorítottam. Emberek jöttek, csupa idegen, élettelen figura, akik megpróbáltak lecsillapítani, aztán amikor ez nem sikerült, lefogtak egy pillanatra és valamivel megszúrtak, amitől hirtelen elfáradtam, majd elaludtam. Állítólag hol kómaszerűen aludtam, hol lázálomhoz hasonlóan üvöltöztem és vergődtem az ágyban, én nem emlékszem semmire ebből. A nővérek azt mondták, akárhányszor csak kicsit magamhoz tértem, azt kérdeztem, hol van a testvérem, de bármilyen választ kaptam, őrjöngtem vagy elájultam.


Két hét után tértem igazából magamhoz, anya ott ült az ágyam mellett beesett arccal, meggyötörten és azt mondta, imádkozott azért, hogy eljussanak hozzá a szavaim.

– Holnap helyezzük végső nyughelyére a bátyádat – közölte velem suttogásnyi hangjával. Sírt és remegett. És félt. Azt hiszem, rettegett tőle, mit vált ki a szavaival belőlem, de én csak a szám rágtam és a kórházi ágy szélébe kapaszkodtam. Eltelt vagy egy óra, mire ő kimerült, én pedig felültem és arra kértem, hogy menjünk innen. Felöltöztem, nem néztem se jobbra, se balra, csak elhagytuk az épületet és némán hazabuszoztunk. Képtelen voltam bemenni a szobánkba, ezért a kanapén aludtam, már ha azt annak lehet nevezni. Egész éjjel a plafont bámultam és azt kérdezgettem a kamiktól, miért űznek ilyen durva tréfát velem, hol van most Nobu és miért nem lehet velem. Kis híján beleőrültem a hiányába, az igazi őrület azonban az volt, amikor láttam elhamvadni, s imádott testvéremből porszemek maradtak hátra. Nem bírtam levenni a szemem a fokozatosan fogyó, eltűnő testről, mégis úgy nyüszítettem és vonaglottam, mintha kínoztak volna. Noriko megpróbált elvonni onnan, de nem lehetett, kiszabadultam a karjaiból és csak néztem… néztem, mintha megérthettem volna attól, hogy látom, Nobu nincs többé.


A hamvasztást követően a családi sírhelyre kerültek a bátyám maradványai az apánké mellé. Ott már márványszobrot idéztem, merev voltam, csak a könnyeim hullottak és egyetlen árva mukkot nem nyögtem ki. A nap további részében Noriko velünk maradt, erőt vett magán és gondozott minket, de nekem nem kellett sem víz, sem étel. A Nobuval közös szobánk ajtaja csukva volt, mégis kísértett az a hely. Hívogatott, azonban rettegtem tőle. Odabent Nobu-illat van, minden holmija a helyén várja, hogy hazajöjjön, akárhová is tűnt, és bármennyire is reméltem, hogy az ágyon ül, lóbálja a lábát és sms-t ír Norikónak egy csintalan mosollyal az arcán, maróan féltem tőle, hogy ha benyitok, üres lesz, hideg és hamuporszagú a szoba. Folyton az ajtót bámultam, ám az nem mozdult, senki sem ment be és senki sem jött ki. Noriko az éjszaka folyamán letelepedett a kanapé elé a földre engem figyelni, aztán felült hozzám, rám borult és átölelt. Sírt, de olyan némán és visszafogottan, hogy csak a bőrömet áztató könnyeiből jöttem rá. Meg akartam simogatni a fejét, ám nem tudtam megmozdítani magam, a kezem ólomsúlyú volt.


Elképzelésem sincs, hogyan vészeltük át a következő napokat. Hatoshi sensei a feleségével együtt meglátogatott bennünket, hoztak ételt, a nő anyával félrevonulva susmorgott, engem a tanár úr igyekezett gatyába rázni, azonban csak annyira bírt rávenni, hogy beálljak a zuhany alá és megengedjem magamra a vizet. Balsejtelme beigazolódott, nem éreztem a hőmérsékletet, így neki kellett némi meleget is eresztenie az áradatba, aztán a markomba nyomott a tusfürdőből és rám parancsolt, hogy mosakodjak meg. Míg bénult testemen siklottak a kezeim, ő megsikálta a fejemet samponnal, végül leöblített, elzárta a csapokat és belecsavart egy fürdőlepedőbe. Megkapaszkodtam abban, egy darabig ácsorogtam ott, aztán leguggoltam és sírtam.

– Yoshi-kun – hallottam meg a nevem. Kiemelt a zuhanyzóból, ráültetett a vécére és gondoskodóan megtörölgette a hajamat. Még a szárítást is vállalta, ügyetlenül megfésült, végül kezével finoman összekócolt, utána a vállára emelt, majd becipelt a Nobuval közös szobánkba. Megdermedtem, amint felfogtam hol vagyok, de a pillantásommal őt, vagy az életjeleinek nyomait kerestem. Hasztalanul, egyiket sem találtam, amitől megeredt a hangom és üvöltve folytattam a sírást, mint egy nagyra nőtt gyerek. Szegény senseinek fogalma sem volt, mit tegyen velem, jobb híján letett az ágyra, megpróbált az értelmemre hatni, gyengéden meg is rázott, végül kaptam egy kisebb pofont, hogy magamhoz térjek. Az utóbbi sem segített, legfeljebb annyit, hogy kinyújtottam a kezeimet érte, magamhoz szorítottam, amint megértette, hogy csak egy ölelést akarok tőle, és úgy maradtam hosszú időre. Ő közben megértően a fejemet és a hátamat simogatta, valamit beszélt is, de csupán foszlányok jutottak el hozzám, mint hogy ennem kell, Nobu nem akarná, hogy ezt csináljam magammal, térjek észhez.


Átjött Matsuri-nagyi is, aki a bátyám halála után sokszor nálunk tengődött. Figyelt minket, rendezgette az otthonunkat, mosott, teregetett, otthonról némi ételt hozott. Anya adott neki pénzt, de a néni nem fogadta el. Aznap ettem talán először, a nagymama kitartóan kérlelt és úgy próbált etetni, mint egy csecsemőt, méghozzá valamilyen pempővel. Arról magyarázott, hogy teljesen legyengültem, ha végre hajlandó lennék tükörbe nézni, nem ismerném fel azt a csonttá fogyott fiatalembert, akit látnék, és ha így folytatom, kénytelenek lesznek visszavinni a kórházba, nehogy a testvérem után haljak. Ez a lehetőség csábított, ezért becsülettel ettem és ittam, hogy legyen erőm kigondolni, mit csináljak, hogy Nobu után mehessek és meg is bírjam tenni.


A napok teltek, észrevettem, hogy anya megőszült, éveket öregedett mellettem. Noriko úgy háromnaponta átjárt hozzánk, besegített Matsuri-nagyinak, Hatoshi senseinek és a szomszédoknak a gondozásunkban, végül letelepedett mellém, rám vagy közel hozzám lefeküdt, és aludt. Ő is kiégett ez alatt az idő alatt, a haja fényét vesztette, sokat fogyott, a szemeiben szomorúságot láttam. Nem beszélgettünk, nem volt mit mondanunk egymásnak, pusztán némán osztottuk meg egymással a fájdalmat, amit éreztünk. Amikor elég erős lettem, elvetettem a gyógyszerek bevételét és az érvagdosást, nem találtam elég biztosnak ahhoz, hogy megöljenek ezek a módszerek, úgyhogy kimozdultam a házból. Iskolába kellett járnom, az osztálytársaim nagyon kedvesen bántak velem, mindenben segítettek, próbáltak velem valamit kezdeni, azonban úgy éreztem, kihalt belőlem szinte minden, csak a fájdalmat, a sóvárgást és Nobu hiányát voltam képes felfogni, de azt töményen, szüntelenül. Kaptam csokoládét, azonban nem volt erőm udvariaskodni, érintetlenül otthagytam az asztalomon, csak néha bontottam ki egyet-egyet, mikor már a gyomromat marta a sav, ettem belőle két-három szemet, végül átettem a mellettem lévő asztalra. Nem szóltam senkihez, de hozzám sokat beszéltek, főleg a tanárok igyekeztek felébreszteni halotti révetegségemből, ám a legtöbb, amit ki bírtak belőlem csikarni, az a sírás volt. Nem írtam jegyzetet, nem feleltem semmilyen kérdésre, nem érdekelt az elém tett dolgozat, csak az udvarra mentem ki és néztem a télbe forduló környezetet.


Anya visszament dolgozni, különben nem tudott volna eltartani minket, mások segítségére pedig örökké nem számíthattunk. Az hajtotta őt, hogy az életben maradt fiának mindent, amit csak tud, meg kell adnia, így eltemette magában Nobut, akárcsak apát, s gürcölt, hogy normálissá válhasson az életünk. Noriko is dolgozott, ő sokkal korábban visszament munkával elütni az időt, lekötni a gondolatokat, s mivel anyu nem fogadott el tőle semmilyen pénzbeli segítséget, ételt, rizst, tésztát, időnként zöldségeket és húst hordott nekünk. Nem néztem a szemébe, ő sem az enyémbe, amikor belefáradt abba, hogy tartsa magát, mellém ült, rám dőlt és szuszogott. Néha figyeltem, sír-e, de nem kaptam könnyzáport, nem reszketett. Olyan volt, mint egy kutya, amelyik vigyáz rám, azonban sosem voltam képes megdicsérni érte. Végül november első hetében eldöntöttem, mihez is akarok kezdeni magammal. Ugyanott és ugyanúgy akartam meghalni, mint Nobu, a vasúti sínek felett futó átjáróról leesve a vonat elé. Biztos halál, ép csontja se marad az embernek és ugyanazt élhetem meg, mint a testvérem. Ugyan emelték a korlát magasságát a baleset után, még így is pillanatok alatt át lehetett szökkenni rajta, felmértem a terepet.


Éjszaka kerítettem sort az egészre. Előtte hazamentem, rendet csináltam a nappaliban, írtam egy levelet anyának, amiben a bocsánatát kértem, mert nem bírtam Nobu nélkül élni, majd kibaktattam a sötétben ahhoz az átkelőhöz. Döbbenetemre Noriko ült ott és a semmibe bámult. Nem figyelt az arra járókra, eltűnhettem volna anélkül, hogy meglát, sőt, levethettem volna magam a másik oldalon az érkező vonat elé, mégis csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, és figyeltem őt. Ült a földön, arrafelé fordult, amerre a bátyám meghalt, a térdét átkarolta, az arcán kifejezéstelenséggel révedt a messzeségbe, a haját a szél borzolta. Festői volt, ahogy gyászolta Nobut. Mikor megriadt, a zsebéből előhúzta a telefonját, aztán felugrott és rémülten körbenézett. Röviddel ezután visszacsúsztatta a helyére a mobilt, észrevett engem, hozzám rohant és olyan szorosan átölelt, hogy majdnem belefulladtam karjai szorításába. Fogalmam sem volt, mi történt, annyira megdöbbentem, ő meg levonszolt a lépcsőn és a kocsiig tuszkolt, végül nekinyomott és csak szorított még hosszú perceken keresztül. Remegett minden ízében, ezért megkapaszkodtam a hátán a kabátban.

– Meg ne próbáld! – suttogta. Egyszerre volt figyelmeztető, utasító és rémült. – Ezt felejtsd el most! Nem csinálhatod! – mondta hangosabban, tiltón. – Anyáddal sok mindent elviselünk még, de ezt nem! – kötötte ki. – Egy feleség számára hihetetlenül fájdalmas, ha el kell temetnie a férjét, de ami ennél is jobban megkínoz egy nőt, ha a saját gyermekét kell eltemetnie – eredt meg a nyelve. – Ne öld meg őt, ne vedd el tőle, ami még megmaradt neki a családjából, az életéből! – kérlelt. A hangja mély bársonyú volt és remegett, de ezzel nem volt vége, előkapta a mobilját a zsebéből, méghozzá úgy, hogy engem el se eresztett, mintha menekülni akartam volna, nekipréselt a járgánynak, miközben pötyögött a készüléken, végül a fülére emelte.

– Megtaláltad? – zokogott bele anyám a túloldalról.

– Meg, él, semmi baja – fogalmazta meg a tényeket kurtán. – Hazaviszem, mármint hozzám – tájékoztatta őt Noriko.

– Jó… – Fájdalmas volt hallani a szaggatott zokogását, és én megértettem, mire kért a srác néhány pillanattal korábban. Sírni kezdtem, mert nem akartam bántani anyát, csak önző voltam. Noriko visszacsúsztatta a zsebébe a telefonját, megragadott, elhúzott az autótól, kinyitotta az anyósülés melletti ajtót és lenyomott, majd becsatolt. Rám csukta az ajtót, puhán, de határozottan, átsietett a másik oldalra, beült a volán mögé, majd a gyerekzárért nyúlt és lezárta a járművet. Az úton hallgattunk, csupán az elsuhanó autók zaja és a motor búgása törte meg a csendet. Mikor megérkeztünk, szinte azonnal ott volt mellettem, amint kinyitottam a kocsiajtót. Kézen fogott, pedig nem akartam elmenekülni, lezárta a négykerekűt, aztán felvitt magához.


Precíz, sosem tapasztalt rend fogadott a lakásán. Mindig odafigyelt arra, hogyan fest az otthona, friss illat és a szegényes berendezés ellenére kellemes atmoszféra töltötte be a lakást, rendezett volt minden, a mostani látvány azonban arra utalt, ha Noriko nem bírt aludni, takarított, rendezkedett, élére vasalta a nadrágjait, meg ilyesmi. Azt hiszem, sokkal jobban ráijesztettem, mint fel bírtam fogni, bár nem tudtam, mivel, mert kulcsra zárta mögöttünk az ajtót és elrakta a zsebébe a lakáskulcsot, s odabent is csak vonakodva engedte el a kezemet.

– Nagyon szépen kérlek, ne csinálj magaddal semmi ártót! – rimánkodott szembe fordulva velem, sőt, azon nyomban térdre ereszkedett előttem, aztán előre hajtotta a törzsét, a padlószőnyegre fektette homlokát. Olyan rémisztő volt őt így látni, hogy lerogytam hozzá és ráfeküdtem a hátára újra elsírva magam. Három évvel volt nálam idősebb, de felnőttnek láttam, aki ugyanúgy elveszett Nobu hiányától, mint én. Anyától ez érthető volt, ám tőle… Persze tisztában voltam vele, hogy imádta a bátyámat, az viszont nem jutott volna eszembe, hogy értem ilyesmikre képes.

– Jó, megígérem – mondtam neki, hogy megnyugtassam.

– Semmikor se, Yoshi, kérlek!

– Semmikor se, megígérem. – Nem akartam, hogy sírjon, ezért inkább megígértem. Úgy gondoltam, legfeljebb szószegő szemétnek fog tartani, ha mégis visszatérek arra az átkelőre és a vonat elé vetem magam, nekem az már úgysem fog számítani. Igen… nekem… De neki? Anyának? Matsuri-nagymamának és Hatoshi senseinek? Kezdtem felfogni, ki mindenkinek okoznék fájdalmat. Akkor szenvedjek én? Megéri mások miatt sínylődni egy életen át? Nem akartam vegetálni még nagyjából ötven-hatva évig, túl soknak tűnt. Mi rossz történhet? Ha anya és Noriko is megöli magát, a túlvilágon megbeszéljük… Persze hallgattam mélyen ezekről a gondolatokról, felsegítettük egymást, elmentünk kezet és arcot mosni, majd mivel egyikünk sem kívánta az ételt, befeküdtünk a srác ágyába, egy takaró alá és összekapaszkodtunk. – A te családod nem segít neked? – kérdeztem meg egyszeriben, talán egy óra ottlét után. Mindig magányosnak találtam őt és úgy éreztem, Nobu aranyozta be az életét, s mivel nem beszélt a szüleiről, testvéreiről, úgy gondoltam, emiatt tűnik magányosnak.

– Nem. Kitagadtak otthonról, úgy két éve semelyik rokonommal nem beszéltem – ismerte be.

– Amiatt, mert…

– Igen – válaszolt anélkül, hogy megfogalmazhattam volna az okot.

– Senki se hívott fel? Senki sem keresett meg? – Noha mi is végül hárman maradtunk anyuval, megértettük a csendes elfordulást, és talán jobb is volt nekünk idővel, hogy nem kellett senkihez sem igazodnunk, mégis úgy hittem, ez azért nem általános hozzáállás.

– A nővérem. Egyszer. Sírt és azt mondta, szeret, de apa kitépi a haját, ha nem felejt el engem. Bocsánatot kért és lerakta. Mielőtt találkoztam Nobuval, hajóra szállt és elhagyta az országot.

– Utána sem keresett? – kérdeztem döbbenten.

– Nevet váltottam, nyomoznia kellene utánam, ha meg akarna találni.

– Nem is Norikónak hívnak valójában?

– De, csak a családnevemet változtattam meg – felelte. Teljesen nyugodt volt, ahogy ezekről beszélt, bársony-hangja szomorúságot és beletörődést árult el, én pedig valamiféle együttérzést akartam tanúsítani felé, ezért megsimogattam a hátát. Ezután csend lett köztünk megint hosszú időre, kicsit jobban hozzám bújt és magához szorított.

– Hogy tudsz dolgozni, ha nem alszol? – törtem meg a csendet végül egy újabb kérdéssel.

– Alszom, csak kis adagokban.

– Nem vagy fáradt?

Azóta nem tudtam kipihenni magam, pedig szedtem altatót is. – Pontosan értettem, mire gondolt, úgyhogy nem firtattam. Megint csendeltünk, mielőtt megszólalt. – Azelőtt… mi volt az célod?

– Mim?

– Az életcélod. Mire vágytál? Mit akartál elérni?

– Nem tudom.

– Nem emlékszel rá, vagy nem volt ilyesmid? – faggatott komolyan.

– Nem volt – ismertem el. – Jól akartam tanulni és segíteni anyának... – böktem ki bizonytalanul. – Örültem, amikor Nobu velem volt, szerettem Hatoshi senseijel beszélgetni és Matsuri-nagyi süteményét.

– És ha lenne erőd és bármit választhatnál, mit csinálnál?

– Bármit, amitől Nobu feltámad.


Mindkettőnk számára ugyannyira fájdalmas volt, amit válaszoltam, Noriko is összerándult és a görcs sokáig nem engedett ki az izmaiból, csupán meg-megremegett. Nem mertem az arcához nyúlni, elég volt az, hogy én sírok. Nehézkesen álomba merültünk, nem akartunk beszélgetni tovább. Reggel az ébresztője szólt, hogy fel kellene kelnie, de felhívta a főnökét, hogy nincs jól, kivesz egy nap szabadságot, majd visszahajtotta a fejét az enyém mellé, újra magához vont és elaludt. Úgy láttam, megnyugtatja a jelenlétem, ezért nem moccantam, míg végül én is visszaaludtam. Legközelebb anya hívta fel, mivel nálam nem volt mobil, azt a nappalink asztalán hagytam. Noriko kikelt az ágyból és megnyugtatta, hogy nem történt semmi baj, semmi visszacsinálhatatlan, kicsit aludtunk, most eszünk valamit, ő kivett egy napot a munkahelyén, majd hazavisz este. Talán. Nem volt biztató a programterv, de megadtam a srác akaratának magam.


Gazdag omlettet készítettünk hússal és zöldségekkel. Rég ettem annyit, mint Norikonál és jól is esett, nem kívánkozott vissza. Elküldött fürdeni, majd mikor végeztem, azt mondta, van nála néhány ruha, ami Nobué volt, de ha jobban szeretném az ő cuccait hordani, ad abból, nem gond. Utóbbit választottam, a bátyám holmiját szentséges nagy becsben tartottam, csak akkor vettem a kezembe bármit is, ha az érintését vagy az illatát kerestem rajta. Míg felöltöztem, Noriko is letusolt, aztán én elmosogattam, addig ő öltözködött. Nem volt kedvünk kimozdulni, ezért az ágyban hevertünk egész nap, néha beszélgettünk is.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Liani Hikawa 20 történetét!


  • 1201 szerző
  • 791 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Liani Hikawa

Hasogató lépések

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Mit jelent ikertestvérnek lenni? Különleges kapocs van az egypetéjű ikrek között, szinte a megszólalásig hasonlítanak egymásra, azonban ennek árnyoldala is van, hiszen nem biztos, hogy mindig ketten alkothatnak egyet, mindenen meg bírnak osztozni, vagy hogy fel bírják dolgozni a különválást. Mivé lesz az egyik, ha a másik elfordul tőle? Ki lesz ő, árnyék, egy elfelejtett másik oldal, vagy egy külön személy?

Rövid összefoglaló

Yoshi eddig is árnyéknak érezte magát, ám Nobu halálával teljesen megsemmisül, az élet maradék értelme is elvész számára.

Olvasási idő

16 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Liani Hikawa nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!