Barion Pixel nuuvella

Botladozás

Noriko a születésnapját a tengerparton akarta tölteni és meghívott engem is. Béreltünk ott többen egy kis nyaralót, lent töltöttünk egy egész hétvégét. Pénteken nem csináltunk semmit, csak belegázoltunk a tengerbe, összefröcskölték egymást a srácok, én a parton ülve néztem, ahogy mókáznak.

– Ne ücsörögj már ott, mint a menstruáló kislányok, gyere be! – kiáltott rám Tokiya és széles mozdulatokkal intett befelé. Nem akartam menni, ezért ő és Yusuke felemeltek, hogy becipeljenek, de kiabáltam, mint akit nyúznak, úgyhogy néhány lépés után ledobtak a homokba.

– Nem azért jöttél, hogy savanyodj, ugye? – kérdezte tőlem Yusuke, mire megráztam a fejem. – Akkor ne kéresd magad és ne visíts, mint a malac a vágás előtt, pancsolj velünk egyet! – invitált barátságosan. Megadtam magam, bekapcsolódtam a játékba, aztán dideregtem egész úton visszafelé a házba.


Olyan nyaralót sikerült bérelnünk, amiben két hálószoba és egy nappali volt, de megosztoztunk rajta, Ikizawa a barátnőjével aludt az egyik hálóban, mi pedig Norikóval elfoglaltuk a másikat, úgyis gyakorlottak voltunk az együttalvásban. Ezt meghallva Tokiya és Yusuke sokat piszkálódott, de Noriko helyre rakta őket, többet nem került elő a téma. Ettől függetlenül rosszul éreztük magunkat, nem bírtunk aludni, s mikor kimentünk volna dohányozni, a nappaliban majdnem átestünk Tokiyán. Ő a földön aludt, Yusuke meg a kanapén. Sűrű elnézéskérés közepette kisomfordáltunk, Noriko dohányzott, én csak néha slukkoltam a cigijéből. Néztünk a tengert és hallgattuk a moraját, felettébb kellemes volt.

– Minden barátod imád ízléstelenül viccelődni? – kérdeztem.

– Én is ilyen voltam – felelte vállat vonva. – Mielőtt az ember találkozik valakivel, akit igazán szeret és képes megbecsülni, komolytalansággal és hülyéskedéssel fedi el ennek hiányát. Később lehet, hogy még bekapcsolódik a marhaságokba, de lehet, hogy kinő belőle.

– Te melyik vagy?

– Azt hiszem, kinőttem belőle, de sokat segítene a megállapításban, ha tovább tudnék lépni – felelt őszintén. Felsóhajtottam és magára hagytam, ő még elszívott egy szál cigarettát, én túlságosan fáradt voltam, hogy megvárjam.

– Yoshi, ébren vagy? – kérdezte Tokiya, holott biztosan látta, amikor elmentem a kanapé előtt és átléptem felette.

– Aha – válaszoltam azért.

– Ne haragudj a korábbiért – kért bocsánatot. – Nem tudtuk, hogy a tesód volt Noriko nagy szerelme. Biztos szörnyű lehetett neked.

– Fátylat rá. Jó éjszakát – köszöntem is el tőle, nehogy tovább beszéljen.

– Yoshi – szólított meg ahelyett, hogy elment volna. – Mi csak azért incselkedtünk, mert nem értjük, mi van köztetek.

– Felfogtam, most már, kérlek, hagyj aludni! – kértem türelmetlenebbül.

– Nem mondod el?

– Semmi! – csattantam fel. – Noriko a bátyám szerelme, én pedig Noriko szerelmének öccse vagyok! Hagyjál engem békén mára!


Suttogva kiabáltam, a srác meg nyúlcipőt húzott és elinalt. Kiborultam ettől az egésztől, ezért nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, valamikor hajnalba sikerült annyira megnyugodnom, hogy legyűrhessen a fáradtság. Noriko gondoskodott róla, hogy nyugodtan alhassak és később megtudtam Harunától, Ikizawa barátnőjétől, hogy komoly fejmosást kaptak a fiúk. Ettünk egy keveset, délután pancsoltunk, beálltunk röplabdázni idegenekkel, vagy egymás ellen, és jól leégtünk. Haruna szerencsére hozott bőrnyugtató krémet erre az esetre és végigkent mindannyiunkat. Igazán kedves lány volt, csak sajnos rajta felejtettem a szemem és Ikizawa félrevont megkérni, hogy ne bámuljam őt. Szabadkozhattam én akárhogy, lopva mindig engem lesett, stírölöm-e a nőjét, ami kifejezetten bosszantott.


Este bulizni mentünk. Ittunk, táncoltunk, még én is jól éreztem magam. Tokiya és Yusuke igazi nőcsábásznak bizonyultak, egyik lányt a másik után kapták le, végül el is tűntek egy rövid időre. Ikizawa kifeküdt a piától, Noriko hazakísérte, én pedig maradtam vigyázni Harunára. Egy darabig táncoltunk, majd mikor kezdett kínos lenni, hogy közel se mehetünk egymáshoz, de távol lenni sem kényelmes, félreültünk a nyüzsgéstől. A kezünkben boroskóla volt, a vállamra hajtotta a fejét és felsóhajtott.

– Te nem vágysz a tengeren túlra? – kérdezte.

– Nem különösebben.

– Én elmennék Európába, még Egyiptomot is megnézném – mesélte vágyódva.

– Ikizawa nem visz el?

– Noriko előbb vinne el – kuncogott, mire felvontam a szemöldököm. – Nem azért, csak Noriko jobban odafigyel a másikra, nem annyira a saját örömére tesz meg dolgokat, nem az az elsőszámú számára.

– Miért nem választasz egy másik fiút, ha Ikizawa ilyen? – kérdeztem kíváncsian.

– Szeretem Ikizawát, szellemes és kreatív, csak néha fárasztó.

– Akkor vigyázz rá – javasoltam. Szelíden rám mosolygott, a poharamnak ütötte az övét, majd ivott pár kortyot. Követtem a példáját, én is ittam egy kicsit.

– A fiúk annyi mindent hordtak már össze, hogy azt sem tudom, mit kérdezzek, barátnőt vagy barátot keresel, van-e – ismerte el. – Persze csak ha erről nem kellemetlen számodra beszélni – tette hozzá figyelmesen, mire halványan elmosolyodtam.

– Tavaly nyáron egy időre kicsajoztam magam.

– Hajtottad egyiket a másik után, vagy egy volt, aki mindent vitt?

– Előbbi. Sosem volt még olyan kapcsolatom, mint Nobué és Norikoé volt, csupán vágytam rá. Néhány módszert megpróbáltam, hogy megismerkedjek valakivel, de aztán feladtam.

– Elég nagy hiba volt – mondta komolyan, mégis nevetett. – Ikizawa időnként mérgelődik, mert túl sokat vagytok együtt Norikóval. Neked nem furcsa vele lenni?

– Nem gondolkodtam ezen – ismertem be. – A bátyám halála után… Nem is tudom…

– Sajnálom, hogy ilyesmit kérdeztem – kért őszintén bocsánatot. Megsimogatta a vállamat és akart adni egy puszit, de felé fordultam. Valamit mondani akartam neki arról, hogy törvényszerű volt az, ami köztünk lett Norikóval, hogy egymás támaszai lettünk, azonban Haruna a számat csókolta és nem vonult vissza, mikor rájött, hogy célt tévesztett. Értetlenül hagytam az ajkaimat becézni, végül az álla alá csúsztattam a kezem, finoman megtartottam a fejét és elmélyítettem a csókot, csak utána vonultam vissza.

– Legyen elég ennyi és többet ne kérj – kértem meg őt a tenger felé fordítva az arcom.

– Miért csókoltál meg?

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled, de a te dolgod. Próbálj boldogulni Ikizawával, vagy hagyd el, de ne nálam keress valamit, amit benne nem találtál meg. – Nem tudom, honnan szedtem ezt a sületlenséget, ám kétségkívül fején találtam a szöget, mert Haruna közelebb csúszott hozzám és engem mustrált.

– És ha szakítanék vele? – vetette fel.

– Akkor Ikizawa volt barátnője lennél.

– Neked ő csak egy haver, akkor mit számít? – próbálkozott tovább, mire felálltam mellőle.

– Számít – hagytam ennyiben. Valójában semmit sem jelentett, pusztán kényelmes kifogás volt, miért nem járnék vele. Szép volt, kedves, aranyos, vonzó, de nem akartam őt igazán.

– Ha szűzlányt keresel, aki még nem volt senkivel, utazz időt, Yoshi! – förmedt rám sértetten.

– Haragudj rám nyugodtan, de nem tudok veled lenni, akárki vagy és akármit teszel, hazudni meg nem akarok neked se.


Ezt búcsúnak szántam és elindultam vissza a nyaralónkhoz, ám alighogy eltűntem Haruna szeme elől, a sikítását hallottam. Ledobtam a poharat és visszarohantam oda, ahol hagytam. Már elvonszolták onnan, ketten lökdösték és nyúlkáltak hozzá, bennem pedig olyan éktelen harag gerjedt, hogy rárontottam a két srácra. Nem voltam valami gyakorlott, azt viszont vehemenciával pótoltam, így a fajtalankodók elhordták magukat. Haruna az oldalamnak simult, átkarolta a derekamat, én az övét, és visszakísértük egymást a bérelt nyári lakba.

– Sajnálom, hogy egyedül hagytalak – kértem tőle bocsánatot útközben, annyira gyötört a bűntudat.

– Nem a te hibád. Kérdezhetek valamit?

– Kérdezz – adtam meg magam.

– A testvéred, vagy Noriko a probléma?

– Miben?

– Hogy nem tudsz őszintén együtt lenni valakivel. Amit mondtál, abból azt szűrtem le, hogy már más is szemet vetett rád, de őt is elutasítottad. Miért?

– Nem tudom. Mivel nincs halott ikertestvéred, nem tudhatod, mennyire hiányzik, és mennyire fáj, hogy soha többet nem lehettek együtt.

– Ez igaz, de szerelmes voltam ezelőtt is és talpra álltam belőle – jelentette ki óvatosan, mégis állhatatosan tapogatózott tovább. – A testvéred halálát is fel tudod egy szinten dolgozni, meg idővel azon is túlteszi magát az ember, hogy akibe szerelmes, nem szerette viszont sosem.

– Nekem még egyik sem sikerült.


A kijelentésemre felhördült, ezért megtorpantam, mert azt hittem, valami baja van, de csak kimeredt szemekkel bámult rám, nem mondott semmit. Ezután nem beszéltünk Harunával, az pedig, hogy csókolóztunk, a mi titkunk maradt. Norikónak bevallottam ugyan vasárnap éjszaka a lakásán, ő viszont biztos voltam benne, hogy nem mondja el senki másnak.

– Tetszett neked? – kérdezte. Szokásunkhoz híven az ágyon feküdtünk és a sötétséget szemléltük. Fogta a kezemet, nem volt rajtunk semmilyen takaró, anélkül is izzadtunk a hőség miatt.

– Talán.

– Örülök, hogy leállítottad, Ikizawa nagy balhét csinált volna, ha Haruna szakít vele miattad.

– Arra a néhány hétre felesleges lett volna.

– Az nem sok, akkor annyira nem tetszett – állapította meg, mire halványan elmosolyodtam.

– Kétlem, hogy tovább bírta volna, ha nem szeretem viszont.

– Ja, az valószínű. Láttam rajta, hogy komolyan fontolóra vette a lehetőséget veled, szombaton tartottam is tőle, mi lesz, ha kettesben hagylak titeket, de aztán a mai viselkedéséből ítélve úgy gondoltam, megmondtad neki, hogy bocsi.

– Meg. És együtt akar maradni Ikizawával?

– Fogalmam sincs.

– A másik két jómadár mit szedett fel a hétvégén? – érdeklődtem, mire Noriko halkan elnevette magát.

– Yusuke nemi betegséget, Tokiya egy hisztérikát, akitől nem tud megszabadulni.

– Gratulálok – mondtam komolyan, de halványan mosolyogtam.

– Van ez így – hagyta annyiban, s én sem firtattam. Alvás helyett magával vont sétálni, végiglátogattuk a közeli parkokat, kipróbáltunk néhány gyerekjátékot a játszótéren, közösen megittunk egy jégkását, hogy hűtsük magunkat, majd megnéztük a napfelkeltét és fázósan visszasétáltunk a lakására.


Az augusztusból maradt két hét kellemesen telt, anya bemutatott valakit, akit már ismertem a házból, azonban úgy festett, szövődik köztük valami. Nem bántam, szívélyesen üdvözöltem a férfit, igyekeztem illőn viselkedni és beszélgetni vele egy keveset, azonban Nobu halálának évfordulóján történt közte és anyám között valami, ami után nem láttam többet. Nem mertem rákérdezni, mert anyu túlságosan hevesen reagált mindig, ha megemlítettem valamit azzal a férfivel kapcsolatban, így elült a téma, jobbnak láttam, ha hagyom megnyugodni, megemészteni mindent és reméltem, beszél velem, amikor szükségét érzi. Nem mintha különösebben vágytam volna rá, csupán szerettem volna, ha tudja, számíthat rám. Az utolsó évem is húzós volt, rengeteget kellett tanulnom, Norikónak pedig végre hozott valamennyi sikert a befektetése. Pontosan nem tudom, mit csinált, de bejött neki a dolog, mert miután a decemberi vizsgáim lefutottak, megkérdezte, elmennék-e vele egy országjárásra. Vonakodtam, féltettem anyát, de kölcsönnagyi olyat húzott a vállamra, amikor elmeséltem neki, hogy azt hittem, leborulok a székről.

– Ki ne hagyd, édes fiam, mert széjjel szedem azt az okos fejedet! – szólt rám. – Ha nekem ajánlja valaki, akárki az, én mentem volna – tette hozzá teljes komolysággal, mire elkezdtem nevetni. Régóta nem nevettem, ezért jól megölelt és nyomott egy szerencsesütit a markomba. Csak az utcán bontottam szét, a szöveg pedig keserű mosolyra húzta a számat: "Az idő telik, a nap elmúlik.”.


Hatoshi senseinél is megfordultam, hogy megkérdezzem, ő mit javasol, elmenjek-e Norikóval beutazni Japánt, ám tőle sem számíthattam ellenzékre, helyette azt javasolta, hogy ha zavar, hogy eltart, költsek egy keveset a nyáron megszerzett pénzemből. Anya bizonyult a legértőbbnek ennek kapcsán. Sóhajtott egyet, leült mellém a kanapéra és átkarolt.

– Azt hiszem, Yoshino, ezt alaposan át kell gondolnod – mondta. – Noriko és te veszélyesen közel vagytok egymáshoz – ismerte el, mire csak lestem rá. – Nem féltelek benneteket, talán tudjátok, mit csináltok, azonban én úgy látom, egyikőtök sem döntötte el, mihez akar kezdeni Nobuyo emlékével, ettől olyan veszélyes, ahogy együtt vagytok. Ha elmész vele, ha nem, ezen a kérdésen időszerűnek találom gondolkodni, mert nem lesz jó vége, ha nem tisztázzátok legalább magatokban, mi miatt kapaszkodtok össze.


Nem állítom, hogy megértettem, amit mondott, de nem volt jó éjszakám. Másnap megmondtam Norikónak, hogy nem megyek vele, harmadnap pedig eltűnt a városból. Utóbb jöttem rá, mennyivel jobb lett volna mindent magam mögött hagyni, kikapcsolódni, de akkor már késő volt. Ugyanolyan fát állítottunk anyával, mint tavaly, színes gömbök és popkornfüzér díszítette, megittunk egy üveg bort, aztán mikor felhívott Noriko, becsípve megbeszéltem vele, hogy utána megyek. Reggel fájt a fejem, rám telefonált, akarok-e még menni, én meg nem igazán értettem a dolgot, ám az összecsomagolt motyóm arról árulkodott, tegnap este én azt még teljesen komolyan gondoltam. Ellenőriztem a felszerelést, szóltam anyunak, azzal leléptem. Hülyeségnek tűnt, de egyszerre volt lehetőség valami újhoz és veszélyes egy ismeretlen tényező miatt, amire édesanyám megpróbált figyelmeztetni. Én csak az előbbit láttam és valóban nagyon jó volt a kirándulás, Noriko nem sértődött meg, mert nem engedtem, hogy mindent ő fizessen, sőt, ezáltal többfelé mehettünk.


Az újévi tüzijátékot a tömegből néztük. Nem láttuk értelmét a folyópartra menni, elég magasra lőtték, ahogy vártuk, ezért koccintottunk egy pohárka itallal és egymás vállának támaszkodtunk. Az ünnepség nagyon nyüzsgő volt, alig vártuk, hogy a szállodai szobánkban ledőlhessünk aludni, kis túlzással így is történt, elheveredtünk, s már hortyogtunk is. Mivel nem kellett sietnünk vissza a szülővárosunkba, bejártuk a következő napokban a környéket, végigkóstoltuk a helyi specialitásokat, még nevethetnékem is támadt, amikor korcsolyáztunk. Fogalmam sincs, Noriko hogy vett rá, csak arra emlékszem, hogy rettenetesen féltem a fenékre üléstől, az első után azonban a többi már meg se kottyant. Persze ő sem kerülte el ezt, sőt, beleszaladt egy fiatal nő is, épp csak nem esett hanyatt. Forralt mézes bort ittunk, miután kicsúszkáltuk magunkat, még sokáig örültünk, hogy szilárd, viszonylag csúszásmentes talaj van a lábunk alatt, este pedig kiröhögtük magunkat az izomláz miatt.

– Gondolkoztál már azon, hogyan tovább az iskola után? – kérdezte az éjszaka biztonságában. A két fotelt, ami a nappaliban volt, az ablakhoz toltuk és a teliholdat bámultuk. Könnyű takaró volt mindkettőnkön és teát szürcsöltünk. – Végtére is már csak fél év van és végeztél.

– Kéne nézni olyan helyeket, ahova beadhatnám a munkapályázatom… – sóhajtottam.

– És azon túl? Nősülés?

– Miért érdekel ez téged ennyire? – Kissé ráförmedtem, pedig nem akartam durva lenni. Noriko visszavonult, arcát elfordította tőlem és a csészéjébe temetkezett. – Bocs, nem akartam mérges lenni, csak többször is kérdezted, én meg mindig elmondtam, hogy nem akarok feleséget.

– Fontos nekem, mi lesz belőled.

– Nem tudom. Belőled mi lesz? – kérdeztem vissza.

– Igyekszem megérteni a pénzügyi dolgokat, és ha sikerül, tíz éven belül szeretnék nyitni egy saját éttermet. – Meglepett Noriko terve, nem gondoltam volna, hogy ilyesmin gondolkodik. – Nem lesz könnyű és rengeteget kell majd tanulnom, de ez az, amire igazán vágyom. – Nem láttam akadályát, nagyon szorgalmas tudott lenni, képes volt dolgozni a céljaiért, ezért kétségem sem fért hozzá, ha egy mód van rá, össze fogja hozni azt az éttermet.


Csend lett köztünk, elfogyott a teánk és fázni kezdtem, ezért átvonultunk a szobába. Annyira természetes volt Noriko közelsége, hogy egyszer sem vettünk ki kétágyas vagy kétszobás szállást, mindig együtt aludtunk, reggel nem ért meglepetésként a másik félmeztelen látványa, tulajdonképpen Nobu halála óta épp csak nem éltünk együtt. Ahogy erre gondoltam, megköszörültem a torkom, ő pedig kérdőn hümmögött.

– Feltehetek egy durva kérdést?

– Ühüm – felelt csendesen, s fel is könyökölt, így árnyékot vetett rám.

– Miért vagy még mindig velem?


Nem válaszolt, nem láthattam az arcát, nem is mozdult, ezért felültem. Azzal, hogy magasabbról néztem le rá, észrevettem, mennyire szomorúvá tettem a kérdésemmel, de már nem vonhattam vissza és anya szavai miatt erősödött bennem az az érzés, rátapintottam a lényegre, arra, amit tényleg meg kell beszélnünk, mielőtt nagy fájdalmat okozunk egymásnak.

– Megígértem neked, hogy nem ártok többet magamnak, és bár akkor még úgy gondoltam, nem baj, ha mégis megteszem és utálni fogsz érte, ám amikor anya borult a nyakamba és neki ígértem meg, eldöntöttem, hogy be is tartom az ígéretemet – vallottam be csendesen. – Rendesen tanulok, el fogok vállalni valamilyen munkát, aztán lesz valahogy, a többit még nem tudom. – Noriko a mellkasomat bámulta, aprókat lélegzett, amivel teljesen elbizonytalanított.

– Te is ragaszkodsz hozzám, nem igaz? – Ez így volt, mégis bátortalanul bólintottam, noha inkább azért, mert tartottam tőle, mire akar kilyukadni. – Miért jöttél utánam? Miért nem találsz társat, mióta csak ismersz? Miért engedsz ennyire közel magadhoz és jössz közelebb hozzám, fogadod el teljes természetességgel az érintésemet vagy az ölelésemet? – faggatott nyugodtan.


Megfagyott bennem a vér, mert ezek voltak azok a kérdések, amiket sosem akartam megválaszolni magamnak, és amikor más hibázott rá, más kerülgette, mi van közöttünk Norikóval, mindig kihúztam magam a konkrét felelet alól. Nem akartam észrevenni, de ő tudta, ahogy Nobu is megmondta, az első találkozáskor látszott rajtam minden. Elfordultam a sráctól és lázasan kutattam valami olyan választ a sötétben, amivel elterelhetem és rövidre zárhatom a beszélgetést, de úgy, hogy többé ne kerüljön elő. Noriko természetesen, ha már belekezdett, folytatta, kissé felnyomta magát és a könyököm fölé, a felkaromra adott egy csókot. Úgy rándultam össze, hogy majdnem megütöttem, épp csak el tudta kapni a fejét. Égett a bőröm és kétségbeestem, még dühöt is éreztem a pánik mellett.

– Te Nobuhoz tartozol! – kiabáltam rá.

– Nobu meghalt, Yoshi – válaszolt meglepően határozottan, de mást nem mondott, én meg csak hebegtem.


Nem is tudtam eldönteni, az dühít-e fel jobban, hogy nem akarja többet a bátyámat szeretni, vagy az, hogy engem próbált megközelíteni, azonban ebből a szemszögből minden átértékelődött bennem, és nem bírtam tovább egy ágyban lenni vele. Felpattantam, vagyis csak megpróbáltam, mert elkapta a karom és lenyomott az ágyra, amitől hisztérikusan vergődni kezdtem alatta. Noriko nem ijedt meg, lent tartott és türelmesen szólongatott, míg hajlandó nem voltam rá figyelni.

– Válaszolj nekem őszintén – kért komolyan. – Minden kérdést egyszer teszek fel, és addig nem alszunk, amíg szép sorban nem válaszolsz rájuk – figyelmeztetett.


Megrántottam magam és megpróbáltam lelökni Norikót, ezzel viszont csupán azt értem el, hogy rám feküdt. Kényelmetlenül éreztem magam, taszított, ráadásul eszembe jutott egy csomó emlék; az utcán megélt Nobu első szeretkezése vele, az, ahogy a bátyám a hátát és a csípőjét simogatta, ezért megint percekig szabadulni próbáltam, mert menekülni akartam a kísértéstől és a fájdalomtól. Noriko megint türelmesen szólongatott, mígnem lecsillapodtam, de a könnyeimmel sem tudtam meghatni.

– Miért jöttél utánam? – tette fel az első kérdést. Makacsul hallgattam. Nem tette fel újra a kérdést, csak nézett bele a szemembe, míg be nem csuktam azt. Utána percenként megrázott, nehogy elaludjak. A nyolcadik után megint a szemébe néztem. Azt reméltem, ha nem nyitom ki a szám, feladja, elenged, én kiköltözhetek a nappaliba az összetolt fotelek mélyére, másnap vonatra ülhetek, hazamegyek, elfelejtjük és vége. De nem, Noriko egyre szomorúbban, mégis nézett engem. Annyira szánalmas látványt nyújtott néhány perc múlva, hogy végül nem bírtam cérnával.

– Jönni akartam.

– De miért?

– Nem tudom.

– De, tudod. Mondd el, hogy miért jöttél utánam, miért akartál velem lenni! – követelte szelíden, némileg felbátorodva.

– Veled akartam lenni.

– Korábban is ezt mondtad – ismerte be, nekem viszont sejtelmem sem volt, miről beszélt. – Karácsony napján felhívtalak, emlékszel? – Biccentettem. – A hangodon hallatszott az alkoholmámor, ezért hívtalak vissza koradélelőtt, hogy biztosra menjek, tényleg utánam jössz, mert velem akarsz lenni – mesélte el. Az arcomba mondta az egészet, én pedig félrefordítottam azt. – Miért akarsz velem lenni?

– Jó… jó veled lenni – habogtam. Mit mondhattam volna? Noriko lassan az őrületbe kergetett azzal, hogy így, lépésről lépésre haladva tette fel a kérdéseit, míg le nem győzött. Elcsukló hangon ismertem be teljesen megsemmisülten: – Ugyanazt érzem, mint Nobu… Ugyanúgy…


Képtelen voltam kimondani azt az egy szót, de a srác nem kényszerített rá, leszállt rólam végre. Az oldalamra fordultam és összegömbölyödve sírtam, ő meg az ablakhoz sétált, résre nyitotta és rágyújtott. Elszívta azt a szálat, majd a következőre gyújtott. Fázott, amikor odapillantottam, jól láttam, hogy reszket és én is dideregtem egy kicsit, ezért odamentem hozzá, kivettem a kezéből a koporsószöget, mélyet szippantottam belőle, aztán kihajítottam az ablakon és bezártam azt. Noriko felém nyúlt és meg akart ölelni, de elhúzódtam tőle.

– Nem akarok a bátyám árnyékában élni – jelentettem ki erőtlen hangon. – Nem akarok a bátyám szerelmével lenni, nem akarom a bátyám életét élni, nem akarom, hogy a bátyámra emlékeztessük egymást.


Nem emlékszem, mikor fogalmaztam meg ennyire érthetően először mindezt, de talán azóta érett bennem, hogy rájöttem, a testvérem nélkül senki vagyok. Csendeltünk. Noriko visszabújt a paplan alá, én csak álltam ott az ablakban, a hűs levegőtől reszketve, lehajtott fejjel, és vártam valami választ.

– Nagyon szerettem Nobut, Yoshi, elmondhatatlanul rajongtam érte és sosem fogom őt elfelejteni, de tovább akarok lépni, mert én még élek – szólalt meg végül. – Én nagyon szeretném, ha te is megpróbálnál továbblépni, de ehhez én roppant kevés vagyok egyedül.

– Ha rám nézel, őt látod, nem igaz?! – mordultam rá.

– Nem – válaszolt nyugodtan. – Kétségkívül nagyon hasonlítotok egymásra, ám mióta ismerlek, egyre inkább különbözöl Nobutól. Azt nem merném kijelenteni, hogy egyre jobban rátalálsz saját magadra, hiszen egy részed Nobu volt és neki te, össze is vagy zavarodva, ahogy látom, de hidd el, nem voltatok egyformák. Mikor megismerkedtünk te meg én, már akkor sem láttalak ugyanolyannak titeket.

– Tényleg? – kérdeztem reménykedve.

– Tényleg. Nobu bájos volt, fiúsan szégyenlős, de férfiasan merész. Hevesen lángolt, egy kicsit önző volt, de mikor ráébredt erre, hirtelen nagyon odaadóvá vált, aztán újra önzött, míg megint rá nem jött, hogy nem mehet minden az ő akarata szerint – mesélte, s én ittam a szavait. Noriko szemén keresztül soha nem látott megvilágításban jelent meg a bátyám, és valahogy egyszerre volt nagyon hasonló ahhoz, ahogy én láttam Nobut, s rettentően különböző. – Ő fel akart nőni, sok mindent azért tett, nehogy túl fiatalnak találjam magam mellé, de nem nőtt fel mellettem, csak a külseje idézett érettséget. Nem zavart, így szerettem, ám mindig ott voltál mellette kontrasztnak. Naivnak találtalak, de idővel rájöttem, teljes mértékben tisztában vagy a határaiddal, felelősségteljesen gondját viselted anyádnak és a bátyádnak is, amivel megmutattad, mennyire érett a gondolkodásod. Végig önzetlen voltál, sosem hagytad, hogy a Nobuval folyó kapcsolatomnak baja essen, még Ikizawa miatt is felhívtál, holott móresre tanítottam volna, ha mocsok dolgokat mond bármelyikőtökkel kapcsolatban – vallott csendesen, nyugodtan.


Korábban sosem gondolkodtam rajta, milyennek láthatnak mások. Úgy voltam vele, hogy aki kedvel, az kedvel, aki pedig nem, az nem, az ok valahogy hidegen hagyott. Teljes mértékben a bátyám körül forgott az életem, ezért Norikótól hallani, hogyan vélekedik rólam, nagyon megrendítő volt számomra.

– Míg Nobu hullámzott, a levegőben szállt, addig te két lábon álltál a földön, nem ringattad magad álmokba, helyette próbáltál meglenni valahogy, eltitkolni, amit érzel, de Nobu érezte, és én is felismertem. Sokat gondolkodtam rólad, a bátyáddal beszélgettünk is, mihez kezdjünk veled. Ha nehezen is, de elkezdted megépíteni magad, és ebbe én nem akartam beleavatkozni, Nobu pedig nem akarta, hogy veled foglalkozzak. Féltékeny volt, ahogy én is, mikor kicsúszott a száján, miket csináltok egymással – ismerte be őszintén.


Felpillantottam rá, ám a tartásában, ahogy félig ülő helyzetben hevert az ágyon, semmi sem utalt arra, hogy félrebeszél. Megadta magát, ahogy korábban én is.

– Egy darabig birtokoltuk egymást, Nobu nem akart mesélni rólad és mint megtudtam, énrólam sem mesélt neked, sőt, én arra kértem őt, hogy távolodjon el tőled és ne érjen úgy hozzád. Butaság volt, megbántam, mert mindkettőtöknek fájt különszakadni egymástól, azonban nem lehetett jóvá tenni, a dolgok kérlelhetetlenül változtak. Igazából… – kezdett bele megint valamibe, de egy reszketeg sóhajjal megszakította a beszéde fonalát, talán akkor gondolta végig, mit is akar mondani. – Nagyon gyorsan kiléptél Nobu árnyékából, Yoshi. Öntudatosnak tűntél, szorgalmasnak, gondosnak, olyannak, akire rá lehetett bízni komoly ügyeket is, a testvéred meg csak élni akart bele a nagyvilágba velem. Félre ne érts, nekem ez jó volt, boldog voltam Nobuval, de a halála után rádöbbentem, magamra maradtam, minden teher rám nehezült és súlyosabban nyomott, mint addig valaha. Szükségem volt rád – ismerte el –, arra, hogy benned láthassam egy kicsit még Nobut, de szép lassan áttörtél ezen. Bármennyire is összeroppantott a bátyád halála, céltudatos maradtál – magyarázta röviden. – Olyan erősen akartál utánamenni, hogy előbb felépültél, én pedig rettegtem, hogy ha egy pillanatra is eleresztelek, végzel magaddal, kiugrasz az ablakon, átvágod a saját torkod, vagy tudomisén, miket vettél még a fejedbe, mikor körülnéztél a lakásomban. Arra gondoltam, egy olyan erős lelkű srác, mint te, segíthet nekem, és talán én életben tudlak tartani, amíg kitöltöd a Nobu jelentette űrt magadban. Közben megismertelek és őszintén csodáltam, aki vagy. Nem látom benned Nobut, ezzel csak azt akartam mondani.


Csak azt, mi? Én meg teljesen hülye vagyok, nem?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentettem ki. – Folyton azon voltam, hogy valami értelmet találjak az életemben, miután a testvérem elhagyott engem. Megvesztem egyetlen percért is, amiben csak én léteztem számára, mint régen. Nem a csókolózás volt a lényeg, meg a többi, hanem hogy akkor csak az enyém volt és én őszintén az övé lehettem. Nem voltam belé szerelmes, a részem volt, egy húsból származtunk, és nekem nem volt semmi, ami elfeledtesse a sóvárgást, hogy újra a közelében legyek, foghassam a kezét, mint az anyaméhben, a szájából lélegezzek és a szájába leheljem a levegőt, halljam a szíve dobogását, érezzem… a melegséget, a biztonságot… a teljességet… Ketten voltunk egyek... – meséltem el sírva, mert ez sosem szűnt meg, a halála után is ugyanígy éreztem. Noriko nyelt egyet, a vállai megremegtek, és áttúrta fekete sörényét, de nem szólalt meg. – Kezdetben haragudtam rá, mert eldobott engem, aztán haragudtam rád, mert elvetted őt tőlem, aztán haragudtam magamra, mert még így is Nobu része akartam lenni, pedig fájt, hihetetlenül fájt eleinte minden perc veletek…


Elhallgattam. Túl sok mindent mondtam, és nem voltam biztos benne, hogy Noriko képes megérteni. Ő tépelődött, hosszasan fontolgatta, mihez kezdjen, aztán nem bírta tovább, felkelt, megmarkolta a takarót és amint közel lépett hozzám, a hátamra terítette.

– Meg kell értened, Yoshi, hogy nem kaphatod vissza őt – mondta aztán komolyan. – Lehetsz hűséges az emlékéhez, vágyhatsz rá, könyöröghetsz érte a kamiknak, de a halálból senki sem tér vissza, és nem létezik egyetlen démon sem, amit megidézve eladhatnád neki a lelked, hogy felélessze Nobut – folytatta csendesen, kíméletlenül. – Nem akartalak ezzel sokkolni, de anyukádnak igaza van, hosszútávon megöljük egymást, ha nem tisztázzuk, miért is vagyunk együtt – jelentette ki aztán valahogy más hangzással, mint amiket korábban mondott. – Nekem már nincs szükségem rád, legalábbis úgy, mint Nobu halála után, úgy nincs. Nem őt látom benned, hanem téged látlak, amikor rád nézek, számomra nem egy árnyék vagy, egy visszamaradt rész Nobuból. Érted ezt?


Inkább bólintottam.

– Jó – nyugtázta megkönnyebbülten Noriko. – Szeretnék veled lenni, de mint mondtam, egyedül bizonyos dolgokhoz kevés vagyok. Tudom, hogy Nobu emlékétől nem fogunk tudni megválni, és nem is kell, szerettük őt, természetes, hogy emlékezünk rá, és a szívünk mélyén szeretjük tovább, mert amíg emlékszünk rá, addig bennünk él, de nem úgy szeretnék veled lenni, mint Nobu szerelme, hanem Norikoként, aki vagyok. Viszonylag régóta nem Nobu öccse vagy számomra, hanem Yoshi… Érted a kettő közti különbséget?


Megint bólintottam, ám szándékosan nem gondoltam végig a szavai értelmét. Féltem.

– Örülnék, ha velem akarnál lenni, de ha nem, inkább hazudd azt, hogy nem kellek, mintsem azt vágd a fejemhez, hogy én Nobuhoz tartozom, ezért nem lehetünk együtt, mert azt nehezebben viselném el a visszautasításnál – mondta meg nekem őszintén. – Nem tudok semmit sem ígérni, egyszerűen eldöntöttem, míg utánam robogtál a vonattal, hogy ha te is akarod, megpróbállak boldoggá tenni, hiszen mindig csendben, visszafogottan, de annál inkább vágytál rá, hogy velem lehess, ha pedig nem akarod vagy nem bírod elfogadni ezt, akkor nem várok rád, mert én nem akarok egy halotthoz tartozni.


Legszívesebben megütöttem volna, és hogy ezt meg is próbáltam, abból következtettem ki, hogy Noriko megragadta a csuklóimat. Ziháltam és reszkettem, ő pedig megpróbált megölelni, de én eltaszítottam magamtól. Talán két-két és fél éve vágytam rá titkon, elfojtva, s egyszeriben ott volt előttem, ám úgy éreztem, nem tehetem meg a bátyámmal, hogy engedek volt kedvesének, és nem tehetem meg magammal sem, hogy ekkorát kockáztatok. Nehezen hittem el mindazt, amit az előttem álló srác állított, mindenben megingott a bizalmam, és nem tudtam mihez kezdeni.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Liani Hikawa 20 történetét!


  • 1234 szerző
  • 828 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Mit jelent ikertestvérnek lenni? Különleges kapocs van az egypetéjű ikrek között, szinte a megszólalásig hasonlítanak egymásra, azonban ennek árnyoldala is van, hiszen nem biztos, hogy mindig ketten alkothatnak egyet, mindenen meg bírnak osztozni, vagy hogy fel bírják dolgozni a különválást. Mivé lesz az egyik, ha a másik elfordul tőle? Ki lesz ő, árnyék, egy elfelejtett másik oldal, vagy egy külön személy?

Rövid összefoglaló

Noriko és Yoshi sülve-főve együtt van, ami nekik természetes, a környezetük azonban mindent bevet, hogy megértse, mi van köztük. Tényleg, mi is van köztük...?

Olvasási idő

23 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Liani Hikawa nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!