Barion Pixel nuuvella

Szerelem

Idézet: The script – This is love

„Ha ott lehetnél bárhol, ahol csak akarsz,
ha azzal együtt, akivel csak akarsz,
azt csinálni, amit csak csinálni akarsz,
mi lenne az és ki lenne veled?

Az idő repül, de te vagy a pilóta,
valóban gyorsan száll, de a vezető te vagy,
ütközhetsz és lefulladhatsz néha.”


Mi befolyásol, kihez vonzódunk? Ki vagy mi dönti el, hogy egy másik embert szimpatikusnak, szexinek, vagy pont, hogy unszimpatikusnak, illetve rondának tartunk? Mi játszódik le bennünk, mikor ott van AZ a pillanat? Amikor találkozunk VELE? És ki tehető felelőssé, hogy az a pillanat megtörténik velünk? Rengeteget gondolkodom, mióta pofára estem azon a nyári napon. Már nem is tudom, miben botlottam el, még az is lehet, hogy a saját lábamban, amilyen hülye tudok lenni, csak arra emlékszem, hogy egy terpeszben guggoló lábpár közé estem, amit tetszetős nadrág takart. Az első megszólalásom az volt meglepetésemben, hogy ezt a nacit fel akarom próbálni. Hogy ez hogy jött nekem... Rejtély. Sorsszerű találkozásnak érzem, amiben azóta kezdtem el hinni, hogy Kamura tanár úrral barátok lettünk. Ilyen képtelen helyzetet már! Furcsa, hogy nem az kötött le, micsoda domborulat rajzolódik ki alig harminc centire az orromtól abban a nadrágban, hogy a színei, mintái és zsebei foglalkoztattak, hogy még csak a szőke, göndör szőrrel fedett és menő cipőbe bújtatott láb is elkerülte a figyelmemet. Én nem vagyok az az ember, akinek annyira sokat jelentene az öltözködés, de abban a pillanatban őszintén szerettem volna magamon tudni azt a nadrágot. Aztán kapcsoltam, hogy ezen vágyamat kimondtam, mert a srác, aki viselte a gatyót, úgy kiröhögött, mint a franc. Jól kezelte a helyzetet, azt mondta, még sosem akarták ilyen szöveggel ágyba vinni. Égtem, mint a száraz gaz. Akkor vettem észre, hogy a nacihoz lábak, laza póló, barnára sült karok és egy vigyorgó arc tartozik. Veszettül jól nézett ki, a haját kiszívta a nap, egészen szőke lett, az arca már július végén cigányosan sötét lett, a mosolya megnyerő volt és a magabiztossága teljesen letaglózott. Partra vetett halnak éreztem magam, ahogy felhúzott a földről, azt se éreztem, hogy lehorzsoltam a kezem és a térdem, csak meredtem rá, mintha akkor láttam volna először embert a civilizációban. Természetesen az ágyában kötöttem ki és kurva jó volt vele, sőt, poénból felpróbálhattam a nadrágját is. Azt hiszem, a fergeteges szex után már úgy véltem, rajta áll jobban, de nélküle, pontosabban meztelenül szeretném inkább a legtöbbet látni. Nem mintha sokban reménykedhettem volna, mivel ugyan számot cseréltünk, de nem mertem hívni és ő sem hívott engem.


A szex nem pörget fel hosszú időre. Jó, jó, főleg, ha jó volt, de aztán új vágyak jönnek, a napok elterelnek a szex emlékétől. Kamura tanár úr jól kiröhögött, mikor előadtam neki, hogyan ismerkedtem meg Ricsivel, de a téma viszonylag hamar elült köztünk. Vállaltam némi diákmunkát, hogy addig se legyek otthon, időnként a föci tanárom ágyában hajtottam álomra a fejemet, szokott módon dugtam a nagybátyámmal és azokkal, akikkel közös volt a vonzalom, szóval az életem beállt egy ritmusra. Kényelmes volt, kiegyensúlyozott. Aztán mikor már nem vártam, felhívott a menő szöszi, hogy ha van kedvem, jó lennék neki még egy körre. Ricsi ugyanúgy nem kertelős típus, mint én, kimondja, amit ki akar mondani. Nem olyan vulgárisan, mint ahogy én teszem, de egyenesen, bele az ember szeme közé. Jófej, humoros és frappáns. Ahogy szaporodott a találkozgatásaink száma, Kamura tanár úr rengeteget hallgathatta a beszámolómat róluk és elkezdtem emiatt tegezni is végre. Szerencsétlen pasas terjedelmes betekintést nyert a szexuális életembe, abba, mit szeretek, pontosan hogyan szeretem, meg abba is, Ricsivel miket művelünk. Az első egy-két alkalommal még visszafogott félmosollyal várta, hogy talán észbe kapok és valami más témát választok, aztán megpróbált figyelmeztetni rá, hogy ő szívesen hallgatja a hangomat, de erre a témára nem épp vevő, végül feladta és csak néha megcsóválta a fejét. Már én kezdtem sajnálni, komolyan. Kellett vagy három hónap, mire rájöttem, hogy állandóan csak Ricsiről beszélek, ő teszi ki minden gondolatomat, folyton azt várom, hogy felhívjon vagy találkozhassunk. Begerjedtem a gondolattól, hogy megcsókol vagy megmarkolja a seggem, meg persze attól is, amikor a közelébe kerültem és titkon értünk egymáshoz a villamoson, metrón, buszon, vagy csak vártuk, hogy végre magunkra csukhassuk az ajtót.


Az anyja tök nagy arc, szeretettel fogadott. Biztos előzőleg már tudott a létezésemről, mert nem különösebben lepte meg kócos, alsónadrágos ábrázatom a vécéről kicsattogva. Engem annál inkább, hogy milyen korán hazaért. Kínosan kerültem a találkozást, mert féltem tőle. Olyasmit jelentett, amiben nem voltam biztos, mivel összejártunk ugyan Ricsivel és nem csak szexeltünk, de nem mondtuk ki, hogy járnánk és senki mással nem smacizunk, nem kufircolunk. Pedig vágyom rá. Novembert írunk és még most sem tudom, dug-e mást rajtam kívül. Esz a penész, éjjelente az az éber rémálom gyötör, hogy míg bulizik, mást fűt, hogy a laza mosolyával egy másik balekot nyer meg magának, hogy a formás farkával valaki mást kényeztet. Egyszerűen érzem, hogy nem akar kimondottan hozzám tartozni, hogy jól érzi magát velem, sokat röhögünk és a lángok is hevesen égnek, de nem hajlandó tudomásul venni, hogy beleszerettem. Köthetetlen. Nem mintha bármit akarnék, még a hideg is kirázna, ha hirtelen szerelmes regéket súgna a fülembe a mocskos vágyai helyett, amiket viszont őrülten imádok. Még az is meredek volt, mikor az anyjával találkoztam, ő meg csak lazán azt mondta, „Ő az, akiről beszéltem, a neve Flórián.”. Azóta kérdezgeti néha Ricsit, mi van velem, mikor jövök. Más fiúkról soha nem esett szó még véletlenül se, de gyanakvással tölt el az a természetesség, amivel az a nő fogadott. Bár Ricsi is elég laza, bizonyára nem én vagyok az első, akit felhord magához szexelni.


Az apja hallgatag ember, amikor ránézek, mindig az az érzésem, hogy fel bírna robbanni, csak nem tudom, mitől. Valahogy elutasítja mind a fiát, mind a feleségét, mégis mereven a családfő posztján trónol. El szoktam kerülni és ő is engem, kábé, mintha szellem lenne. Ricsi a szüleiről sem beszél, de ez nem zavar, mert így nekem sem kell az enyémről. Mikor azt feltételezte, hogy otthoni bántalmazás eredménye a testemen található több vágási heg és ezért élek a nagybátyámmal, letisztáztam vele, hogy a családommal csak szimplán nem vagyok jóban, de sose bántottak, azokat én csináltam, de mióta Attilával jó barátok vagyunk, nem vagdosom magam. Ezzel új nyikorgó fogaskerék került kapcsolatunk rendszerébe. A család, mint téma, elült köztünk, kölcsönösen a „nem beszélünk róla” kategóriába tettük, azonban feszültséggel töltötte el Ricsit, mikor Attiláról beszéltem. Mintha féltékeny lett volna. Persze megpróbáltam biztosítani arról, hogy semmi se volt, van vagy lesz köztünk, de mindig csak arra jutottunk kimondva vagy kimondatlanul, hogy nem akar hallani Atiról. Ez bánt, mert ő a legfontosabb személy az életemben, rengeteget köszönhetek neki. Attila volt olyan bátor és meglátogatta a nagybátyámat, mikor legutóbb megvágtam magam, hogy elmondja, mindent tud arról, mit művel velem és ha nem fejezi be, annak súlyos következményei lesznek. Ott voltam, mikor mindezt közölte Leóval. Bámulatos volt, de komolyan, diplomatikusan, nyugodtan, semlegesen elmondta a kis monológját, azt kamuzta, hogy a pasim, majd mikor Leó kiakadt, közölte vele, hogy letépi a farkát, ha még egyszer hozzám nyúl. Azt hittem, viccel, de rendesen elverte a nagybátyámat, mikor én szorultam a látogatásért. Azóta nyugi van és inkább élek Atinál, mint Leónál, ha meg mégis ott alszom, a nagybátyám tüntetőleg elvonul. Szar, mert szerettem őt, de jó is, mert végre nem kell féltenem a seggem. Ráadásul nincs para Ricsivel se, hogy kivel és miért dugok félre, milyen nyomot találhat rajtam, vagy aggódjon a szaporodó vágások miatt a testemen. Most csak ő van. Attila felajánlotta, hogy vendégül látja, vagy kimarad otthonról néhány órára, mivel a hárman párban az ágyban felállást a legkevésbé sem preferálja, de sose lett belőle semmi.


Kezd komolyan idegesíteni. Nem értem, mit kell féltékenykedni, főleg ilyen alattomos módon. Oké, hogy Atival egy ágyban alszom, mert a kanapé kényelmetlen és amúgy sem jelent bármi olyat nekünk ez a dolog, de semmi egyéb, külön tányérból eszünk, mindkettőnknek saját fogkeféje van, nem is igazán tart el, mivel anyámék végre az én számlámra küldik az apanázsomat, arról meg Ricsivel nem beszéltem, hogy a meztelenkedés részemről sima ügy Ati előtt is. Ő kezelte le a legfrissebb vágásomat is, még jó, hogy nincs bennem szégyenérzet, különben le kellett volna ütnie, hogy a combomhoz férhessen. Nem fürdünk együtt, de néha annyira kevés időnk van a suli miatt, hogy beülünk egymáshoz és a csukott tusajtón át beszélgetünk. Sok közös hülyeségünk van, ha eleresztjük magunkat, popkornt dugdosunk a másik orrába filmnézéskor, de a porszívócsővel szippantottam már lejjebb róla a nyári nadrágját, tüntettem el a kezéből kisebb dolgokat, megesik, hogy az étellel dobáljuk egymást... Mint két idióta. De nagyon jó így. Ritka, hogy ennyire lököttek vagyunk, de akkor nagyon bedobjuk magunkat. Ricsinek ez se tetszik, a pillantása metsző lesz, ahogy röhögve mesélem, milyen őrületesen jól szórakoztunk Atival. Bezzeg vele nem lehet, kiakad vagy megsértődik az ilyen jellegű vicceimen. Az anyja viszont bírja, múltkor ledőlt a székről és a könnyeit törölgette. Tök ciki volt, mert nem tudtam, hogy maradjak kint a konyhában röhögni Ricsi anyjával, vagy próbáljam megbékíteni azt a duzzogit. Végül az utóbbit választottam, de összevesztünk, úgyhogy hazajöttem Atihoz. Látta rajtam, hogy rossz kedvem van, faggatott, finoman még lökdösött is nógatás gyanánt, mire elmondtam a csínyt és az eredményt, de megkönnyebbültem tőle. Utána megnéztünk egy filmet egy popkorntengerré varázsolva a kanapét, ami után másnap kisebbfajta nagytakarítást végezhettünk.


Szeretek itt lenni. Kettőnknek még pont megfelelő méretű a kéró, de ha valamelyikünk haza akar hozni valakit, kiderül, hogy egyáltalán nem alkalmas romantikázásra, mert a másik lakót nem tudjuk hova tenni. Nem mintha Attila nagyon jeleskedne a vendéghívásban. A tanárkollégáival jóban van, egy-két középiskolás vagy egyetemi haverjával tartja a kapcsolatot, de szorosan csak hozzám kötődik, arra már rég rájöttem. A szülei nem élnek, a húga pedig nem tud vele mit kezdeni. Egyszer találkoztam Pankával. Aranyos csaj, hozott háromféle pitét, amik finomak voltak, de alig beszéltek Atival, tulajdonképpen csak valami hivatalos ügyet megtárgyaltak, megállapították, hogy egészséges a másik, megvan a munkája, Pankának nőnek a fiai, aztán ennyi volt. Azt furcsálltam, hogy nem faggatta Attilát, mit keresek én itt. Na jó, ennyi erővel azt is furcsállhatnám, hogy nem randizik sosem, mivel tényleg minden rendben van vele, normális a felfogása, van humora, intelligens, jól néz ki, még szabadideje is akad egy kevés, szórakozni is tud.

– Hiányzik Ricsi – nyafogom a törikönyv felett görnyedve. Attila mellettem ül a konyhaasztalnál és dolgozatot javít.

– Hívd fel – javasolja könnyedén, fel sem pillantva rám.

– Nem lehet, már megint durci van.

– Kicsit sok a durca mostanság – jegyzi meg csendesen, mire ráfekszem a könyvemre egy nagy sóhaj kíséretében. Sajnos igaza van és nekem is kezd tele lenni vele a tököm. Bármennyire is imádom Ricsit, ha választásra késztet, az Atival ápolt barátságomat előrébb fogom helyezni a vele kialakított kapcsolatnál, úgyhogy nem járna jól és bár én tudnám, hogy helyesen döntök, attól még én is szarul érezném magam egy darabig.

– Miattad.

– Miattam? – kérdezi immár felém fordulva.

– Mindig akkor lesz paprikás, ha rólad mesélek, pedig semmi olyat nem csinálunk, ami miatt Ricsi kiakadhatna, meg vele is hülyéskedünk egy csomót és te is hallgathatod az ökörségeinket.

– Mondtad már neki, hogy szerelmes vagy belé?

– Nem.

– Lehet, kéne, hátha akkor elhiszi.

– Tudnia kéne – vetek ellent erőtlen. – Éreztetem vele és ha nem is így szó szerint, de mondom. Sokat dicsérem a testét, a szexuális teljesítményét, az öltözködését vagy a frizuráját, folyton fogdosom, simogatom, még a fejem is a vállára hajtom, állandóan azt hallja tőlem, milyen jól érzem vele magam és még sosem volt senkivel ennyire kerek, tökéletes, vicces, élvezetes és normális.

– Ő is mond és csinál ilyeneket?

– Nem. – Csend lesz köztünk. A nyelvünkön ül a folytatás, hogy talán Ricsinek nem is szól szerelemről ez az egész, egyszerűen csak imád birtokolni és szórakozni velem, de sem én, sem Attila nem akarjuk ezt pedzegetni. Fájna. Nem akarok arra gondolni, hogy az első nagy szerelmet egy kimondatlan kapcsolatban élem meg egy olyan fiúval, akinek csak kényelmes vagyok, de nem szeret viszont. Másfelől minek lenne féltékeny valaki, aki nem szerelmes? Ez nem logikus.


A szerencsétlen helyzeten pont az ő hívása lendít túl; mikor meglátom a nevét a kijelzőn, csitrisen ugrom fel a székről, hogy elhagyjam a konyhát és emelem a fülemhez a telefont.

– Szia! – köszönök bele lelkesen.

– Szia. Kicsit tudunk beszélni? – kérdezi lassan. A hangja furcsa, megijeszt. Ha nem lenne baljóslatúbb a komorsága, azt hinném, szakítani akar velem, de sajnos ennél is rosszabbnak hallatszik a helyzet.

– Persze, mondjad – biztatom. – Egyedül vagyok – teszem hozzá.

– Sajnálom, hogy már megint olyan hülyén viselkedtem – kér bocsánatot. Nem ez az első eset, de most meglep, mert cseppet sem ezt vártam. Asszem, jobban járok, ha leülök, úgyhogy helyet foglalok a kanapén.

– Semmi baj, hozzád tartozik.

– Ja, de akkor is. Te vagy az egyetlen, akire számíthatok és ez fura nekem. Mármint hogy van valaki, akire támaszkodhatok, akiben bízhatok. Mert te tök hülye vagy és tudom, hogy nem basznád a hátamba a kést. – Összevissza beszél. Nem részeg, de mintha mégsem lenne magánál.

– Jól vagy? – kérdezem ügyetlenül.

– Aha, semmi bajom.

– Ennyire sokat agyaltál?

– Hát ja, most lepergett előttem az életem – válaszol teljesen nyugodtan és semlegesen.

– Miért, mi történt?

– Hosszú.

– Van időm, akár holnap reggelig is elhallgatnám a hangod, akármit mondasz.

– Inkább a tiédet hallgatnám, de nem ma este.

– Nem kívánsz? – A kérdésem incselkedésnek szánom, de azt hiszem, kihallatszik belőle némi csalódottság. Bár az is igaz, hogy valahogy hiányzik a tűz a beszélgetésünkből, nincs benne az a pezsgés és örökös egymásra vágyás, kanosság.

– Bocsi, de most semmit.

– Mondd el, mi volt, hátha – kérlelem.

– Anyám tálalt és itt hagyott apámmal – böki ki végre.

– Akarod, hogy átmenjek?

– Ne – válaszol is rögtön, de erőtlenül.

– Nem kell semmit se mondanod vagy csinálnod, csak csendben elfekszem melletted.

– El akarok menni innen.

– Gyere át, Atit megkérem, hogy ma este aludjon a kanapén, vagy mi összekucorodunk rajta.

– Esélytelen – passzol le csendesen.

– Akkor most? Megint ott vagyunk, ahol a part szakad és nem jutunk előrébb. Nem értem, miért csinálod ezt, Atival sose volt köztünk semmi, full heteró – bukik ki belőlem. Érzem, hogy baj van és szeretnék segíteni, de a faszom tele azzal, hogy mindig Attila miatt besértődik. Most nem hagyom elülni ezt az egészet, eldöntöttem. – Ne haragudj, Ricsi, de nem akarok közted és a legjobb barátom közt választani, meg nem akarlak a nagybátyámnál vendégül látni.

– Nem, nem... én most tényleg nem azért... csak nem akarok rajtad kívül senki mást. – Megkönnyebbüléssel töltenek el a szavai, bár még mindig szól bennem a vészharang.

– Átmegyek – mondom csendesen.

– Ne... kérlek, tényleg ne... – Sír? Úristen, Ricsi sír?! Ha egy rusnya démon kimászna az ágyam alól, se rémülnék meg annyira, mint most, ahogy erre rájövök.

– Ricsi?

– Semmi baj... nem esett bajom... – A faszt nem! És most már hót biztos vagyok benne, hogy sír, hallom a szipogását. Azonnal felpattanok a kanapéról és berontok a konyhába, majd lehúzom a fülemről a telefont és a hasamba nyomom, hogy a túlvégen ne hallatszódjon, amit mondani fogok.

– Nagyon gyorsan vigyél el Ricsihez, kérlek! Valami kurva nagy baj történt, de nem beszél róla, csak azt tudom, hogy az anyja lelépett.

– Rendben – egyezik bele a férfi egyből és már hagyja is hátra a dolgozatokat. – Öltözz fel te is, és mehetünk.

– Köszi! – robban ki belőlem, majd újra a fülemhez emelem a mobilt. – Hamarosan ott vagyok.

– Nem akarom... ne gyere ide, kérlek. – Minden szava egy segélykiáltás, ami visszhangzik a fejemben és pánikba ejt. Fél kézzel húzom a cipőm, amiben Ati aztán besegít, látva a szerencsétlenkedésemet.

– Nyugi, nem baj, hogy sírsz, akkor is a menő pasim leszel – biztosítom róla –, de most le kell tennem, mert így nem tudok kabátot húzni.

– Ne gyere ide – kéri újra.

– Szeretlek, te hülye, nem hagylak egyedül. Te mondtad, hogy rám támaszkodhatsz, úgyhogy ne fuss el, mikor meg kéne tenned.

– Csak ne gyere ide. Jó, hogy beszéltünk.

– De nem elég. Na csók – köszönök el tőle sietve, azzal kinyomom őt és kabátot rántok magamra. Attila látja rajtam, hogy tényleg nagy a gáz, ezért ő is siet. Gyorsan összekészülünk és már hajtunk is a hóval kerített utakon Ricsiék lakása felé, én tök görcsben ülök mellette az anyósülésen. – Nem tudom, mitől borult ki ennyire. Sírt, basszus!

– Te maradj nyugodt – kéri a férfi. – Ha bepörögsz, nem tudsz támasza lenni.

– Jó, de basszus, a menő pasim sírt nekem a telefonban!

– Pasi – ejti ki a szót halvány félmosollyal. Tudom, hogy el akar terelni a pánikolástól, és igyekszem is hagyni. – Hány éves is, tizenkilenc?

– Mindjárt húsz és csak nincs rá jobb szavam, oké? – kérdezem védekezően, de mellékelek hozzá egy vérszegény mosolyt.

– Azért örülsz?

– Mi?!

– Számít rád – magyarázza meg egyszerűen Ati. Csak most koppan le. A srác, aki eddig tartott egy lépés távot tőlem, aki úgy tett, mintha nem tudná vagy nem érdekelné, hogy szerelmes vagyok belé, aki mindig mindenben egyedül akart helytállni és még a kapcsolatunkat sem volt hajlandó eddig egyszer sem megnevezni, szóval ez a srác ma este azt akarta, hogy vele legyek, még ha csak telefonon keresztül is.

– Azt mondta, tudja, hogy én nem baszom a hátába a kést – ismerem be csendesen.

– Ez nyilvánvaló, te nem vagy olyan.

– És tényleg szeretem.

– Tudom.


Attila meg tud nyugtatni. Nem hagyja hidegen Ricsi sorsa, egyszerűen csak tisztában van vele, hogyan kell helyén kezelni ezt a szitut. Az a fél óra, amíg átkocsikázunk a városon, már csak alaphangon frusztrál, nem a pánikot érzem, hanem a vágyat arra, hogy jól a karjaimba zárjam az idióta szerelmemet és valahogy tényleg megnyugtassam, hogy nem para, ha sír előttem, attól ő még a bikám marad. Hiú fasz, szereti, ha ő az erősebb és dédelgetem az egóját. Nem vagyok benne biztos, hogy Attilával kedvelnék egymást, ahhoz túlságosan különböznek, de azért szeretném, ha legalább normális beszélőviszonyban lennének végre. A férfi mögém lép, amint megindulok a kis ház felé. Minden sötét, sehol egyetlen fényforrás sem ég a lakásban, ami furcsa és valahogy természetes is, mégis idegesek leszünk mindketten. A kapu tárva-nyitva, pedig Ricsi anyja mániákusan zárja, ahogy a bejárati ajtót is, úgyhogy amikor be tudok jutni rajta, már örülök, hogy Attila mögöttem lépdel. Megcsúszom a kövön a talpamra tapadt hó miatt, de a férfi elkap, majd villanyt kapcsol, az ütő pedig mindkettőnkben megáll. A nappaliba beszűrődik a fény, Ricsi ott térdel egy sötét tócsában fekvő ember mellett. Reflexből török előre, felkapcsolom a benti villanyt, a szemeim megpróbálják beinni a látványt, de Ati eltakarja őket és halk, mély hangon Istent emlegeti a fülem mellett. Az az egyetlen pillanat is elég, az alapján az agyam már fel tudja dolgozni a látványt, Ricsi apját összeszabdalva. Azt hittem mindig, hogy ő a család bombája, de kifordult hússal, vérbe fagyva ijeszt a gondolat, mennyire jó viszonyba kerültem a srác anyjával.

– Tartsd csukva a szemed! – parancsol rám Attila, s határozottan lenyom a földre. Asszem, tisztában van vele, hogy most neki kell nagyon észnél lennie, mert nekünk nem fog menni Ricsivel. Leültet, a kezeimet a szemeim elé vezeti, majd ellép mellettem. Hát persze, hogy képtelen vagyok úgy tenni, ahogy kért. Látom, hogy lerántja a fotelről a plédet és ráteríti a halottra, majd Ricsihez ereszkedik le fél térdre, hogy ellenőrizze. – Én vagyok az, Attila – szól is hozzá közben. – Megsérültél? Fáj valamid? – kérdezgeti, miközben a fény felé fordítja az arcát. Úgy beszél hozzá, mintha ismerné, s ezzel értelmet nyer, Ricsi miért hülyült be mindig, mikor Atiról beszéltem. Tulajdonképpen az a három év különbség köztünk pont arra elég, hogy Attila taníthatta őt az előző suliban, ahonnan átjött hozzánk. Bassza meg! De miért nem mondta egyik sem?


A srác nem válaszol, ezért egy gyors vizit után a férfi hozzám húzza, én pedig ösztönösen átölelem. Hallom Attilát telefonálni, de kérdések lepik el az agyam és félelem, mert a karjaimban heverő srác reszket, sír és némán kapaszkodik belém.

– Sokkos. Csoda, hogy fel bírt hívni.

– Ismered? – bukik belőlem, mielőtt én is kiborulok emiatt.

– Tanítottam.

– Tudtad, hogy ő az?

– Nem.

– De ő tudta, hogy te a volt tanára vagy.

– Bizonyára. – Nyilvánvaló, a Kamura nem annyira gyakori vezetéknév, ráadásul túl sok egybevágás lehetett Ricsi számára, amiből rájött, hogy a volt tanárával élek. Csak azt nem tudom, ez miért zavarta annyira.


Csend lesz. Attila nem megy sehova, nem csinál semmit, nem fogdos össze semmit, mert a bűnügyi filmekből megtanultuk, hogy a tetthelyet nem tanácsos megváltoztatni és ezzel magunkra terelni a gyanút, úgyhogy Ati leül mögém és átkarol bennünket. Az ölelése biztonságérzetet ad, még ha pillanatnyilag nem is sokat. Hamarosan káosz lesz, kérdésekkel fognak minket bombázni, gyanúsítottak leszünk, fel lesz keresve apám és anyám, kiderül egy csomó minden, ezért tényleg semmi más menedékem nincs, mint kapaszkodni ebbe a törékeny pillanatba, s elmerülni abban a bizonyosságban, amiben már megbizonyosodtam.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Liani Hikawa 20 történetét!


  • 1215 szerző
  • 801 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

felnőtt

Rövid leírás / Beharangozó

A szeretetnek többféle formája van, mezei szeretet, ragaszkodó szeretet, szerelmes szeretet, melyek másfajta kapcsolati típushoz rendelhetők hozzá, így hívhatjuk ismeretségnek, barátságnak, testvériségnek, párkapcsolatnak. Minden ember vágyik valamilyen szeretetre, de mindenki másképp próbál meg hozzájutni és nem mindig jár sikerrel. Sőt, vannak, akik képtelenek elfogadni egy bizonyos mérték után a szeretetet, vagy olyanok, akik nem ismerik fel, illetve nem hisznek benne. De ettől a szeretet még létezik, létrejön és tart, amíg tart.

Rövid összefoglaló

Az élet nem szereti az állóvizet, szóval Flóri megismeri a Nagy Őt, a kapcsolatukat azonban hamarosan beárnyékolja egy őrületes tragédia.

Olvasási idő

17 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Liani Hikawa nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!