Mit is lehet csinálni egy unalmas vasárnapon, mint sorozatot nézni, a Facebookot böngészni, vagy sóhajtozni a hétfői koránkelés miatt. Nem a legkedvesebb elfoglaltságom felmenni arra az oldalra, hátha újra szemben találom magam valami kellemetlenséggel. Ha belegondolunk, a közösségi média is a függőség egy formája, hiszen folyamatosan használjuk. Nem létszükséglet, mégis élünk vele. Nagyon szép és jó, hogy kapcsolatban lehetünk a távollévő rokonokkal és barátokkal, de ne feledkezzünk meg a negatív oldaláról sem, mely árt, depresszióba sodorja az egyes felhasználókat. Utóbbit, sajnos én is megtapasztaltam. Látván a csodás képeket a nyaralásokról, melyeken cocktailt iszogatnak az ismerősök, a kirándulásokat, éppen merre járnak, a megannyi bulit, amin részt vesznek. A megannyi like és komment, melyek a bejegyzéseik alá érkeznek, míg az enyéim alá, alig valami. Persze, hogy azt gondolja az ember, mennyire szerencsétlen vagyok, hogy nem tudok egy ilyen kirándulást összehozni, vagy elmenni erre a bulira. Szerencsére, mára tisztáztam mindezt magamban. Képes vagyok a posztok és képek mögé látni. A világnak nem kell tudnia minden egyes lépésedet. De, ha párszor bejelentkezek, végiggörgetem a kezdő oldalt és olvasok pár hírt vagy érdekességet, abból még nem lehet baj.

Görgetem az egeret, nézem az újabb és újabb megosztásokat, videókat, mikor megpillantok egy cikket.

„Tíz jel, melyet a tested jelez, hogy megtaláltad a nagy Ő-t” – szól a cím.

Erre azért felkaptam a fejem. Kételkedve ráncolom a homlokom. Kíváncsiságom persze nem hagy békén és megnyitom a cikket. Mindig is érdekelt, mi alapján írják meg az ilyen cikkeket, vagy állítanak össze egy listát? Tanulmányok alapján, vagy kísérleteket végeznek? Kinek az ötlete egyáltalán az e féle listák elkészítése?

De, lássuk, meg találtam-e a nagy Ő-t.

Miközben olvasom a cikket, gondolatban a mellkasomhoz kapok. Bárcsak le tudnám állítani a szívem duruzsolását, bárcsak be tudnám fogni a nem létező száját, hogy ne mondogassa folyamatosan Ethan nevét. Nem akarom elhinni, amit olvasok…

„Elönt a melegség, mikor vele vagy” – írja az első pont.

Eszembe jut, mikor az egyetemnél, a buszmegállóban vártam a buszt és megpillantottam őt a kocsiban. Mosolyogva integetett nekem. Olyan forróság járta át a testemet, hogy egy pillanatra meg is szédültem. A hűvös, őszi idő ellenére is ki kellett gombolkoznom. 

„Optimista vagy és motivált”

Bizony, hogy az voltam. Azt éreztem, mellette bármire képes vagyok, nincs mitől félnem. Szavai bátorítottak és tettekre ösztönöztek. Mellette, sokkal szebbnek láttam mindent.

„Önmagad lehetsz”

Azok a beszélgetések a teremben, mikor egymással szemben ültünk a matracon. Azok a bohóckodások, mikor a medence mellett kergettem, a vicces üzenetek, melyekben azt tárgyaltuk, hogyan vesszük be az uszoda bejáratot. Vele szemben teljesen önmagamat adtam, mert átlátott a körülöttem lévő falon. Aki elfogadott olyannak, amilyen voltam.

„Illat”

Hát, igen, mindig jó illata volt. Emlékszem, mikor diszkréten közelebb hajoltam hozzá és megszagoltam. Azóta is, ha megérzek egy bizonyos márkájú dezodort, ő jut az eszembe. Persze, a cikk írója ezen a ponton belül a feromonokra gondolt.

„Az általunk kibocsátott feromonok összekapcsolódnak, így azt érezzük, szerelmesek vagyunk”

Wow! Erre csak ezt tudom mondani.

„Egészségtudat”

Az író itt az egészség megőrzésére hívja fel a figyelmet, személy szerint nem tapasztaltam erre való törekvést. Kutatok a gondolataimban, de semmire sem emlékszem.

„Megérzések”

Szeretek a megérzéseimre hallgatni, habár meg is szoktam kérdőjelezni azokat, biztosan igazak-e. Ez, természetesen vele sem volt másképp. Amikor a megérzésem azt súgta, több van köztünk, mint barátság, az agyam azonnal elemezni kezdte a helyzetet. De a cikk nem tár fel többet, csak annyit, érdemes figyelnünk a megérzéseinkre. Figyeltem rájuk, de mi lett a vége…

„Empátia”

„Amikor ő sérül, te is sérülsz. Ha ő rosszul van, te is annak érzed magad”

Még mindig érzem azt a gyomorgörcsöt, mikor elmondta, a nővérét baleset érte, ami miatt elvesztette a babáját. Még mindig érzem azt a szívet tépő érzést, mikor elmondta, kirúgták és azt a fájó, kínzó érzést, mikor el kellett mennie külföldre. Még soha sem éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

„Ölelések”

„Talán, őrületes a szex vele…”

Huncutul nevetek. Hát, biztos, hogy felejthetetlen lenne az együttlét.

„… de maga az ölelés fejezi ki, hogyan választottál. Mikor energiával tölt fel, megnyugtat…”

Ennél jobban én sem tudnám kifejezni magam. Azok az ölelések, mintha egy másik világba repítettek volna, amiben csak mi léteztünk. Érezni az erős kezeit, ahogy simogatják a hátamat és hallani sóhajait a fülemben. Csodás volt, minden pillanata.

„A tested visszhangjai”

Még most is érzem azokat a sóhajokat a nyakamban, látom azt, ahogy rám néz, végigfut rajtam a bizsergés, mikor elképzelem a közös pillanatokat, a hozzám intézett szavait pedig a fülemben hallom. Nagyokat sóhajtok, mert érzem azt a melegséget, ami ilyenkor átáramlik rajtam.

„Akarod”

„Szabályos fájdalmat érzel, mikor nem vagy vele”

Milyen igaz! Miután elment, hónapokig sírtam, annyira hiányzott. Szenvedésnek éltem meg minden napot, mikor nem lehettem vele. Bevallom, még mostanság is szöknek könnyek a szemembe, mikor rágondolok és felelevenülnek az emlékek. Itt ugyanakkor a szexuális vonzalmat is meg tudnám említeni, mert, persze az is volt! Mikor szaporábban vettem minden egyes légvételt, mikor láttam róla egy képet.

Hátradőlök az ágyban és rá kell jönnöm, nem léptem túl rajta, nem tudom elfelejteni… Egy lista! Nem írja a cikk, hogy bizonyítékok alapján állították össze, de mégis minden pontja igaz. A mai napig felkavar bennem valamit, ha hallok felőle, vagy véletlenül meglátok egy Facebook posztot róla. A mai napig, finoman megremegek, mikor kimondom a nevét.

Este állok a zuhany alatt, mosom a hajam. Felviszem vizes fürtjeimre a balzsamot, várok pár percet, mielőtt kiöblítem. Összefonom karjaimat a mellkasom előtt és nekidőlök a vizes, hideg csempének. Megint itt tartunk, vagy, inkább, még mindig.

Nagyokat sóhajtok, próbálom csillapítani a mellkasomban lévő szomorú érzést. Újra feltéptem azokat a sebeket. Ennyire szeretem kínozni magam? Csak állok a zuhany alatt, folyik rám a víz, mit sem foglalkozok vele, csak mereven bámulok magam elé. Hiányolom és megőrülök, hogy nem beszél velem, nem tudok róla semmit.

Mi van akkor, ha idealizálom az egészet? A szerelem talán már rég elmúlt és csak beképzelem az érzéseket iránta. Elteltek az évek, miért nem akarom megérteni, hogy a történetnek vége van! Nem fog varázslatos módon, egyszer csak elém állni és kimondani, velem akar lenni.

Azt azonban nem tagadhatom, ő az a személy, akiért a világ végére is elmennék…

Vége.