Elérkezett az utolsó napom a munkahelyen. A főnök szerint a következő hónaptól nem kell besegítenem az irodában, mivel a most futó projekt a végéhez ér, szóval mostantól tisztán a szakdolgozati témámra fogok fókuszálni. Ami azt is jelenti, hogy nem kell már rohangálnom az épület két, külön része között, hanem egy helyen maradok. Nem kell rohamtempóban búcsúzkodni Damiantől a bejárat előtt, hanem együtt mehetünk fel, ugyanarra a szintre. Furcsa és ijesztő az a tény, mi szerint mindenki tudja, hogy együtt vagyunk, de senki sem szól meg, sőt, gratulálnak kettőnknek. Félek, hogy a vezetőség nem fogja ennyire díjazni a munkahelyi románcot, de diszkrétek vagyunk. Persze, elcsattan egy puszi munka előtt, megöleljük egymást, mikor csak magunk vagyunk, de mások előtt nem történik ilyesmi. 

Mivel attól tartok, hogy a korábbi buszt most sem érem el, megcsinálom magamnak a reggelit, hogy ne kelljen bemennem a boltba, ezzel is kockáztatva az ismételt késést. Szerencsém van, még várnom is kell a megállóban. Leülök, zenét hallgatok, és azon gondolkodok, vajon mi lesz a mai munka, ha azt mondták, vége van a projektnek. Lehet, hogy be se kellett volna jönnöm? Mindegy, majd megmondják, mi lesz a feladat. A kisbolt felé sietek, Damiant már látom is. Nem vesz észre. Megállok a zebránál, mert egy busz közeledik az úton. Arra készülök, hogy ha a busz elmegy és meglát engem, olyan lenne, mintha a meglepetésszerűen tűnnék fel a semmiből. Készülök már az előtűnésre, ahogy a busz elmegy előttem, de továbbra sem figyel rám. Nagyot sóhajtok, ez most nem jött be. Megpillant, szélesen mosolyog, én nevetek.

-       Min nevetsz? – kérdezi.

-       Meg akartalak lepni, hogy előtűnök a busz mögül, de nem sikerült. – ölelem meg, majd adok csókot a szájára.

Elindulunk az iroda felé, útközben megfogja a kezem.

-       Nem kell bemenned a boltba? – kérdezem

-       Nem, korábban értem ide és vettem már reggelit.

-       Jól van. – nyugtázom a mondatát. – Féltem, hogy ma is később érek be, úgy hogy hoztam szendvicset magammal.

-       Nem értem a járatokat. Egyszer időben jönnek, egyszer tíz perccel később. Hogy tartják ezek a menetidőt? – értetlenkedik.

A bejárat már nyitva, de a recepcióson kívül nem látunk senki. Kimegyünk az udvarra, rágyújt egy szál cigire. A korai órákhoz képest kellemes a reggel. Nincs már olyan hideg, mint amikor elindultam otthonról.

-       Christian nem mondta mi lesz a mai munka, igaz? – kérdezi.

-       Tegnap felhívtam, annyit mondott, megbeszéljük.

-       Nekünk sem lesz ma sok dolgunk ahogy, láttam tegnap. Talán, korábban is mehetünk.

-       Judy mondta, hogy ma nem lesz.

-       Ja, de Eve meg George sem jönnek. Nem lesztek ma sokan.

Látszik, hogy milyen jól ismeri a kollégákat és, milyen jó a kapcsolata velük, hogy így tudja, mi történik a cég másik felében. Megbeszéljük, hogy hívjuk egymást, ahogy tudjuk, mikor végzünk, hogy megvárjuk a másikat. Leteszi a cigit és az asztalnak támaszkodik, kinyújtja a kezét és magához húz. Megöleljük egymást, simogatjuk a másikat. Kezei a csípőmön állapodnak meg, az enyéim pedig a nyakában. Finoman simogatom a haját, majd lefelé haladva a fülét és a nyakát. Ismét közelebb húz, arcon puszil. Viszonzom, ismét találkoznak ajkaink.

-       Ne figyelj a többiekre! Ha eleged van belőlük, inkább menj ki a társalgóba! Christian ma megbeszélésre megy, nem hiszem, hogy bent lesz. Nem szólhat, hogy miért nem vagy a helyeden.

-       Hoztam magammal egy könyvet, ha nincs mit csinálni, majd olvasok.

-       Vigyázz magadra!

Látom a szemeiben az aggódást. Nem is azért, hogy valami bajt csináljak, sokkal inkább azért, nehogy a kollégák kóstolgassanak, azért mert együtt vagyunk. Számtalanszor elmondta már, nem akar problémát okozni nekem. Tudok magamra vigyázni, vagy legalábbis igyekszek. Nem akarom, hogy kisgyerek módjára fogják a kezem és óvjanak még a levegőtől is. Ismét megölel, a keze viszont kalandra indul a lábaim közé és lassan simogatni kezd a nadrágomon keresztül. Halkan kuncogok, közben felsóhajtok. A nyakamat csókolja. A nyakába kapaszkodok, becsukom a szemem az izgalom halvány szikrájától.

-       Meglátnak. – súgom.

Folytatja egy darabig, majd abbahagyja. Nagyot sóhajt. Az órájára pillanat.

-       Induljunk el!

Összeszedi a cigijét és az öngyújtóját, amit az asztalra tett, felvesszük a táskánkat, majd visszaindulunk az épületbe. A recepción aláírjuk a belépési papírokat. Elköszönünk egymástól, ezúttal nem váltunk csókot, majd elindulunk az adott épületrészbe. Ő beszáll a liftbe, én pedig átsétálok a másik épületbe.

Benyitok a folyosóra, hallom a konyhából kiszűrődő hangokat. Kávéznak és reggeliznek a többiek. Így hát benézek oda. 

-       Jó reggelt! – köszönök.

-       Szia! – köszönnek vissza.

Mary felém lép a szokásához híven megölel. A szobám felé közelítek. Anny már bent van, szélesen mosolyog.

-       Szia, Sue! – köszön vidáman, mint mindig.

-       Szia, Anny!

Leveszem a kabátom, kipakolom a táskám, az ebédemet a konyhába viszem. Szokásukhoz híven megkínálnak kávéval, de elutasítom, indulás előtt már ittam egy csészével. Kettőtől pedig biztosan rosszul lettem volna. Beszélgetnek, valaki még reggelizik, a munkaidő kezdése előtt vagyunk, így én is nyugodtan állok neki a szendvicsemnek. A helyettes, Erick már bent van, nem mondja, mit kell csinálni, ő is velünk issza a kávét.

Kinyílik a folyosó ajtó, megérkezett a főnök.

-       Jó reggelt, sziasztok! – köszön be a konyhába, majd a folyosó végén lévő szoba felé veszi az irányt.

Erick utána megy, gondolom, az aznapi teendőket beszélik meg. Nem tudjuk, mi lesz a munka, átmegyünk a társalgóba, hogy ott folytassuk a kávézást és a reggeli elfogyasztását. Christian visszamegy a konyhába, tölt magának egy csésze kávét, majd belép hozzánk.

-       Én hamarosan elmegyek, megbeszélés lesz a vezetőséggel. Nem tudom, mikor lesz vége. – mondja, miközben keveri a kávét. – Erick lesz ma veletek. 

-       Mi lesz a mai munka? – kérdezi Mary.

-       Összeírtam a listát, Ericknél van, de laza lesz ez a nap. – nyugtat meg minket. – A projektnek vége van, a következőt, pedig nem ma fogjuk elkezdeni. Csak ne tűnjön úgy, hogy nem csináltok ma semmit. – felhatja a kávét, majd kilép a társalgóból.

Beszélgetünk tovább, esszük a reggelinket. Az előző két napban nem voltam itt, szóval érdeklődve hallgatom a történéseket: Mary a családjának látogatásáról beszél, Will a diákokról, akik a múlt héten voltak itt gyakorlaton, Greg pedig a lakásuk felújítási munkáiról. Anny kiönti a bolti kakaóját egy bögrébe és egy pogácsa társaságában bejön hozzánk. Nyugodtan beszélgetünk, senki sem kapkod, hogy végezzünk, visszamenjünk a helyünkre. Én is lassabban eszem a szendvicsem, érezvén, hogy nem kell sietnem. Christian viharzik el a folyosón, Erick pedig bejön hozzánk. Kezében egy papírt tart, amin az elvégzendő feladatok szerepelnek. Rendezés, szortírozás, a növények locsolása, kis takarítás szerepel a listán. Elosztjuk a feladatokat, Erick felírja a neveket, ki mit vállal. Mivel egész napra ennyi munkánk van, nem kapkodunk. Nyugodt tempóban öntözöm meg a virágokat, az összes szobában. Christiannél kezdem, és a sajátomban fejezem be. Anny a székben ül, a telefonját nyomkodja, felnéz rám, ahogy belépek a helyiségbe, de szinte azonnal vissza is siklik a tekintete a telefon képernyőjére. Felhúzom a szemöldököm, furcsa. 

Ahogy végzek a locsolással, a kannát visszaviszem a társalgó sarkába. Gloria takarít. A hűtőt mosogatja, miközben Will a kávégépet kezdi vízkőteleníteni, szorgosan olvasva a használati utasítást. Mary keresésére indulok, mit tudok segíteni. Erickkel iratokat válogatnak.

-       Tudok segíteni? – kérdezem.

-       Igen, tudsz. – válaszolja Erick. – Ezeket a dobozokat, amikben papírok, dokumentumok vannak, átvisszük a társalgóba és átnézzük, mi kell és mi nem. – mutat az asztalon tornyosuló dobozokra és mappákra.

-       Rendben.

Segítek átvinni a papírokkal teli, nehéz dobozokat és mappákat. Erick közben elmegy és hoz még dobozokat, amikbe a kidobandó iratokat tesszük. Mary közben Annyt keresi. Mondom, hogy utoljára a helyén láttam, üzeneteket írt valakinek. Idegesen fújja ki a levegőt. Kimegy a helyiségből. Erick visszajön és nekilátunk a válogatásnak. Megmutatja, elmagyarázza, melyeket tartjuk meg és melyek kerülnek kidobásra. Amik maradnak, az asztal egyik felére kerülnek, amik már nem kellenek, azokat pedig a hozott dobozokba tesszük. Beszélgetünk közben, Erick kérdezi, hogy haladok a szakdolgozattal, milyen a munka Gerarddal, miben segítek még. Lelkesen mesélek a munkáról, milyen feladatokkal látnak el. Érdeklődve hallgat végig, mosolyog, elismerősen bólogat. Elmondja a saját véleményét és, hogy hasonló területről írta a saját diplomamunkáját. Zökkenőmentesen beszélgetünk, mindig élvezet, mikor a szakmával kapcsolatban hallgatok valakit, főleg olyasvalakit, aki velem egyidős és megértjük egymást.

-       Szerintem nagyon jó szakember lesz belőled. – nyugtázza a beszélgetést Mary. – Büszke vagyok rád! – mosolyog rám.

Csörög Erick telefonja, egyedül hagy minket. Nem sietünk a munkával, mivel nincsen sok teendő mára. Mint mindig, úgy kell rám szólni, hogy ne siessek annyira! Két órával később többen is az udvarra mennek, hogy cigi szünetet tartsanak. Engem is hívnak, hogy ne maradjak egyedül. Leülünk a padra, felveszem a napszemcsimet, nagyon süt a nap. A telefonomat nyomkodom, hátha a csoporttársak írnak valamit. A hosszú hétvége terveiről beszélgetünk. Will az ablakok kicseréléséről beszél, Mary elutazik, ahogy Gloria is. Anny lép ki az ajtón. Mary elégedetlenül csóválja a fejét.

-       Csak tudnám, kivel beszélget egész nap. – mondja idegesen.

Nem jön oda hozzánk, az ajtó mellett áll, cigarettát szív, közben telefonál. Nem úgy néz ki, mint aki csatlakozni szeretne a csapathoz.

A cigi szünet után visszatérünk az irodába. Maryvel visszatérünk a társalgóba, a megtartandó iratokat összerendezem. Anny halad el az ajtó előtt, Mary utána kiált, jöjjön be hozzánk! Megkéri, keresse meg Ericket, kérdezze meg, hova vigyük a megtelt dobozokat. Lassan végzünk a munkával, tizenegy óra körül jár az idő. Mivel a dobozok kiürültek, a dokumentumokat visszarakom a mappákba és Christian irodájába vinném őket, de az ajtó zárva van. Mary a konyhában iszik egy pohár vizet, csatlakozok hozzá, én is megszomjaztam.

-       Anny visszajött már? – kérdezi.

-       Nem találkoztam vele. – válaszolom.

-       Nem hiszem el. – mondja idegesen. – Mi van ezzel a lánnyal? Miért nem képes segíteni? Bezzeg a telefonálás az megy. – csóválja a fejét.

-       Felhívom Ericket. – veszem elő a telefont. 

-       Tedd le! Majd ő megoldja! – mondja szigorúan.

Mindenki végez a rábízott feladattal, úgy hogy tartunk még egy cigi szünetet. Leülök a padra, a Facebook kezdőlapomat böngészem, hátha találok egy jó cikket. Anny csatlakozik hozzám.

-       Mi a helyzet, Sue?

-       Kezdek éhes lenni, de nem akarom megenni még az ebédemet. – sóhajtok.

Egyszer csak elém kerül a telefonja, odahajol hozzám és csinál egy képet. Mosolygok, közelebb húzódok hozzá, grimaszolok, miközben újabb képeket készít. De cuki, hogy közös képet csinál velem. Ahogy a képernyőre pillantok, Johnny nevét látom, neki küldi el a képet. Felvonom a szemöldököm.

-       Miért küldöd el neki? – kérdezem csodálkozva.

-       Megkértem, hogy mutassa meg Damiennek. – mosolyog.

Oké… jól van. – nyugtázom, de furának tartom.

Visszamegyünk az irodába, Erick és Mary közben elkezdték kipakolni a dobozokat, így azonnal a társalgó felé megyek, de rám szól, ne pakoljak! Annyt hívja. Szegényt nagyon leosztja, amiért nem segített eddig semmiben. Elszégyelli magát és azonnal pakolni kezd. Szeretnék segíteni, de neki is ki kell venni a részét a munkából.

Végre eljön az ebédidő is! Alig vártam már, hogy leüljek és megegyem főzelékemet és a tepsis krumplimat, amit még az esete csináltam. Bedugom a fülhallgatómat és videókat nézek a telefonomon, miközben kanalazom az ebédet. Egymás után nézem a kedvenc videósom, filmeket kritizáló videóit. Imádom a srác stílusát, próbálom visszafogni a nevetést. Az órára pillantok, elmúlt fél egy. Sietve állok fel és kapom a telefont a fülemhez, Damiant nem hívtam fel. Ki van kapcsolva, nem veszi fel. Dolgozik, akkor nem is zavarom.

Nincs több munkánk. A telefonom, a sok videó nézésétől merül, töltőre rakom és olvasni kezdek. Nagyon lassan telik az idő, alig akar elmúlni az egy óra. Ásítok, unatkozok, mint mindenki más. Reméljük, hogy előbb elmehetünk, de a főnök nem tért még vissza. Kimegyek a levegőre, hogy kicsit magamhoz térjek. Furcsa módon most senki sem tart velem. Közben Damian is visszahív, de sietve váltunk pár szót, mert közben dolgozik. Rosszul esik, hogy kikapcsolta a telefonját, mondván, senki se zavarja. Anny ismét kijön. Kibontja a haját, selfieket készít. Mi a fene? Kinek küldi ennyire a képeket? Csak nem Johnnynak? 

Kettő óra felé jár az idő, Christian visszatér. Megnézi, elvégeztük-e a feladatokat. Elégedetten nyugtázza, hogy minden rendben van. Végül kimondja a varázs mondatot, elenged minket. Írok neki egy üzenetet, hogy végeztünk, a bejárat előtt várom. Összepakolom a cuccom, elköszönök a többiektől és elindulok. Aláírom a kilépési papírt és az ajtó előtt várok. Olyan szép az idő, jobb ilyenkor odakint. Nyílik az ajtó, Ő lép ki rajta. Megöleljük egymást, csókot adunk egymás ajkára. A parkoló felé megyünk, kizárja a kocsi ajtaját. Azt hittem busszal jött reggel, ha ott várt a megállónál, bevallom nem figyeltem az autóját, ott van-e a parkolóban. Kérdezi, van-e valami dolgom, mert akkor elkísér. Be kell mennem a drogériába, hajpakolást venni és, ha már ott vagyok egy tubus kézkrém sem ártana. – válaszolom. Nem kellene elkísérnie, nem szeretném megváratni, mert biztos vagyok benne, hogy valami el fog téríteni az előre megtervezett utamon. A combjára téved a kezem, simogatom azt.

-       Összefutottam ma Christiannel. Megkérdezte, hogy vagyunk?

-       Komolyan? – reagálok meglepetten.

-       Erick elmondta neki, gondolom.

-       Milyen érdekes, hogy tőled folyamatosan kérdezgetnek, de tőlem senki sem.

-       Tudják, hogy diszkrét vagy, nem pletykálsz. Meg tudják, hogy velem gyűlne meg a bajuk, ha olyat kérdeznek, amit nem lenne szabad. – kacsint rám.

A plázába kell mennem, a tető parkolóban állunk meg.

-       Akkor az alsó szintre megyünk, igaz? – kérdezi.

-       Nem, az első emeletre. – válaszolok, miközben bezárja az ajtókat.

-       Az alsó szinten van a drogéria. – mondja zavartan.

-       De most másikba megyek, mert ott szoktam hajpakolást venni.

-       Rendben. – látok továbbra is értetlenkedést a szemében.

Nem tudja, pontosan, melyik boltról beszélek. Lifttel az első emeletig megyünk, onnan kilépve balra indul, megfogom a kezét és jobbra irányítom, fényképészet felé.

-       Látod, ott van jobb oldalt. – mutatok a bolt felé.

-       Ja, erre gondoltál! 

Szokatlanul sokan vannak, mindenki ma akarja elintézni a bevásárlást a hosszú hétvégére. Követjük az embertömeget, ami a drogéria felé halad. Egy férfi megy előttünk, pár méterre. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, egy a vásárlók között, mégis felkelti az érdeklődésemet. Magas, sötét hajú, inget és farmert visel. Ismerős a járása… Mindig elképedek az emberi agyon. Az iménti gondolatok pusztán a másodperc töredéke alatt futnak át rajtam, bele sem gondolok igazán, csak belém csap a felismerés. Ethan sétál előttem.  A szívem hatalmasat dobban, hullámok söpörnek végig rajtam. A légzésem felgyorsul, a szívem szaporán ver. 

Érzem, ahogy a lépteim felgyorsulnak, közeledek felé. A kezem a vállára kerül, megkocogtatom. Megfordul, szélesen mosolygok. Megöleljük egymást.  

Nem, nem…

A lépteim lelassulnak és befordulok a boltba, ő maga pedig tovább megy. Az idő lelassul, úgy érzem, mintha órák óta mennék, holott csak pár percről van szó. Damian megvár a bolt előtt. Zavart vagyok. Sietve keresem meg a hajpakolást, szórakozottan veszem le a kézkrémet a polcról. Nem is nézem meg, csak beteszek egyet a kosárba. Beállok a pénztárhoz, hosszú a sor.

Kilépek a boltból, Damian elveszi a szatyromat.

-       Minden ok? – kérdezi.

-       Ma vannak a legtöbben, ehhez képest egy darab pénztár működik csak. – magyarázkodom szórakozottan. – A bolt közepéig áll a sor.

Sietve körbe nézek, nem látom. Nem maradunk sokáig, ahogy kijövök a boltból, távozunk a plázából, de gyalog, a park felé sétálunk, leülünk egy padra. Fáradt, látszik rajta. A háttámlára teszi a kezét, amit finoman simogatni kezdek. A munkáról beszél, mit csináltak az nap. Nekem személy szerint nincs sok mesélni valóm, pakoltunk és szortíroztunk, nem túl eseménnyel teli dolgok.

-       Mary dühös volt ma Annyre, egész nap a telefonon lógott. Alig akart segíteni. – mondom. – Képeket csinált magáról, meg rólam is. Johnnak küldte el. – nézek rá gyanúsan.

-       Nem tőlem tudod, de szerintem kavar vele. – suttogja.

-       Micsoda? – lepődök meg. – Neki van barátnője.

-       Tudom. Nem azért, de szerintem Anny csak játszik vele. Nem kell neki másra, csak egy éjszakára.

-       Gondolod?

-       Remélem, tévedek.

Az óráját nézi. Indulnunk kell lassan. Elkísér a buszmegállóba, búcsúcsókot váltunk és elköszönünk egymástól. Nem találkozunk előbb, mint szombat, amit, őszintén szólva nem bánok. Sok dolog felgyülemlett a lakásban, amióta későn járok haza. Nem csak a házi munka, a takarítás, hanem a tanulnivalók is. Bevallom, Damien miatt egy kicsit háttérbe szorítottam azokat. Össze kell szednem magam és be kell fejeznem a prezentációkat, ha jelest akarok kapni rájuk.

Próbálok este megnyugvást találni a Queen zenéiben, mikor újra magam előtt látom Ethant, de nem megy. Egyszerűen nem tudok megnyugodni. Felkavart.

Ethan, Ethan… Azt hittem, mindez csupán a fejemben van és, csak beképzelem magamnak, hogy érzek még iránta valamit. Próbálok küzdeni ellene, de nem megy. Figyelmeztető jel volt, bizonyíték, hogy még szerelmes vagyok.

Édes Istenem!

Most mi tévő legyek?

Vége.