Ébredés után, általában az első dolgom kávét főzni, de mostanában ezt a vérnyomásmérés váltja fel. 102/54, pulzus 71. Még mindig alacsony a vérnyomás, de a pulzus már nincs az egekben. Jól is érzem magam, de a szédülés nem akar csillapodni. A kávé és Leonard dögönyözése után ismét megmérem. 106/70, a pulzus 87, de pár perc múlva újra lemegy 76-ra. Hűvös a reggel, nincs még olyan meleg, ezért is érzem magam jobban, de, amint melegszik az idő, ismét a rosszullét fog kerülgetni. Étvágyam továbbra sincs, alig tudom legyűrni azt a kevés zabkását, ami az előző estéről maradt. Fogytam, meglátszik a hasamon és a csípőmön. 

Damien hív, az esti program iránt érdeklődik. Nagyon szeretnék menni, minden évben izgatottan várom a „Fények városa” hétvégét, amikor is fénymámorban úszik a város. Damien eddig nem tekintette meg, de, szeretett volna elmenni rá és a rajongásom átragadt rá is. Nem szeretek rendezvényekre, vagy fesztiválokra járni, valamiért mindegyiket, egy valamilyen szinten csalódásnak érzem. De! Ez az egy a nagy kivétel. Minden évben elkápráztat. Persze, ez alól kivételt képez az az egy, bizonyos év, ami nyilvánvalóan Greg hülyesége miatt lett elcseszve.

-        Aludtál? – kérdezi.

-        Nem, már ittam egy kávét. Lassan indulok a dokihoz.

-        Jól van, ne a legnagyobb melegben indulj el! Akkor, mikor jössz?

-        Nem tudom… Nem tudom, hogy leszek. – válaszolok bizonytalanul.  – Meglátom, az orvos mit mond. 

-        Hívj fel, ha végeztél!

-        Persze, mindenképp.

-        Én is most jöttem el vásárolni, úgy, hogy te is indulj el lassan!

Forgatom a szemem, mintha egy kisgyereknek mondaná, de igaza van.

Nincsenek sokan a váróban, pár perc múlva be is hívnak. Mrs. Park megméri a vérnyomásomat, amíg a doki az előttem lévő néninek írja a beutalót. Szomorúan konstatálja, hogy még mindig alacsony, a pulzus pedig magas. Szomorúan sóhajtok. Megkérdezi, mennyi folyadékot ittam ma. Kb. 1 litert, amíg el nem indultam.

-        De, 3 litert szoktam általában. – teszem hozzá.

-        Nagyon helyes! – szól közbe az orvos. – Minden jót, Mrs. Hust. Az eredménnyel két hét múlva jöjjön vissza! – írja alá és nyújtja át a papírt.

A néni kilép az ajtón, majd én ülök a székbe. A panaszaim iránt érdeklődik. Továbbra is a szédülést, gyengeséget, kedvetlenséget említem.  A szédülést szeretné, ha pontosítanám, hogyan szédülök? Nem tudom, hirtelen, hogyan válaszoljam meg a kérdést. Hogyan lehet definiálni a szédülést? Kéri, hogy sétáljak előtte, nyitott, aztán csukott szemekkel. A gyógyszer szedését kérdezi, mennyi van még belőle, milyen eredménnyel járt a szedése.

-        Tegnap reggel vettem be utoljára. – válaszolom. – Előtte való este normális volt a pulzusom, így akkor nem vettem be.

-        De, nem ezt mondtam. – néz rám csodálkozó tekintettel.

-        74 volt a pulzus, és, ha ilyenkor bevettem, rosszabbul éreztem magam.

Gépelni kezd.

-        Szükség szerint szedd ezen túl. – fordul felém.

Megfogja a csuklóm, a pulzusomat vizsgálja.

-        Igyál sok folyadékot és két hét múlva gyere vissza!

-        Mehetek így dolgozni?

-        Jobban tennéd, ha, inkább pihennél, de megbeszéljük, ha visszajössz.

-        Ó, és mértem a vérnyomásomat. – veszem elő a papírt, amire a méréseket írtam.

-        Nem kértem, hogy mérd. – veszi kezébe kíváncsian a papírt.

-        De, mértem. – válaszolom makacsul.

Vizsgálni kezdi, de figyelembe sem veszi, miután elmondom, csuklós vérnyomásmérővel mértem, de szerintem még Mrs. Park mérését sem nézte meg, ha továbbra is a pulzusommal van elfoglalva. Hiába is mondtam már a legutóbb, alacsony, a válasza csak annyi volt, alacsony is marad. Hát, okosabb nem lettem. Nem kaptam, választ a kérdéseimre, ideges vagyok. Felhívom Damient, de sok mindenről nem tudok beszámolni, mérgesen mondom a magamét. Kéri, hogy nyugodjak meg, menjek haza és pihenjek le! Később még beszélünk, az este végett. Ki vagyok borulva, zokogni kezdek, ahogy hazaérek. Hogyan fogok tudni dolgozni, terep munkát végezni, ha egész nap az ájulás szélén vagyok? Üzenetet írok Ethannek, mi a véleménye az orvos szavairól.

„Szia! Visszamentem a dokimhoz. A pulzusom már nem olyan magas, de vérnyomásom még alacsony. Azt mondta, akkor vegyem be a gyógyszert, ha szükséges és két hét múlva vissza kell mennem.”

Kiadom magamból a feszültséget, mert nem bírok magammal.

„Egész nap iszok, 2,5 litert minimum, továbbra is szédülök és kótyagos a fejem, napközben hol jól érzem magam, hol gyenge vagyok és csak este jobb egy kicsit. Jövő héten kezdeném a munkát és nem tudom biztosra, tudok-e így dolgozni. Ki vagyok borulva, nem lenne szabad, tudom… Ne haragudj rám, hogy panaszkodok!”

Rövidesen válasz kapok

„Szia! Mikor vetted be a gyógyszert?”

„Tegnap reggel, utoljára, de az óta nem, mert nem volt magas a pulzusom. Ha így vettem be, 60 körülire vitte le és rosszabbul éreztem magam”

„Persze, hiszen a vérnyomásodat is leviszi, ezért ilyen a közérzeted is”

Tudtam, hogy hatással van arra is.

„Mondtam neki, hogy rosszabbul vagyok, ha beveszem, meg volt lepődve, miért nem követtem az utasítását és, miért mértem a vérnyomásomat, mikor ő nem mondta. Mrs. Park megmérte, nem mondott rá semmit”

„Ó, Istenem… A rossz közérzeted azért van, mert, gyakorlatilag semmilyen a vérnyomásod, és nyilvánvalóan megméred azt, ha nem érzed jól magad. Nem tudom megérteni, miért ilyen… Próbálj meg pihenni, aludni egy kicsit! A lábaidat polcold fel, hogy a csípőd magasabban legyen, mint a lábaid”

Azon gondolkodom, hol találom meg a nagy, díszpárnáimat, mikor az egyik ott van velem szemben… De jó, hogy ezeket nem dobtam ki lomtalanításkor. Lustaságomnak hála pedig a vastag, téli takarót sem tettem el, amit most a párna alá rakok, hogy magasabban legyen a csípőm.

„Hogy oldottad meg?” – írja. – „Mutasd meg!”

Lefényképezem oldalról és felülről is, ahogy a lábaim a párnán vannak. Szivecskés emojikat küld.

„Ügyes vagy és még szexi is”

Felnevetek

„Pihenj egyet!”

Igaza van, kezdek ismét gyenge lenni. Próbálok egy picit pihenni, de aludni nem tudok. Ebédet kell melegítenem és el is kéne mosogatnom. A szüleim nem repesnek azért, hogy elmenjek a fesztiválra. Én is aggódok kicsit, nem tagadom, de ismerem magam, estére jobban szoktam lenni. Felhívom Damient pontosítunk az estét illetően. Arra gondolt, hogy hat óra körül találkozunk, eszünk és körbenézünk a városban, milyen programok vannak. Megbeszéljük, hogy a plázánál találkozzunk, mivel ő is busszal megy, hátha, iszunk egy kicsit. A felső bejáratban egyezünk meg.

Eszméletlen módon kótyagos a fejem, kapkodok, mint ilyenkor mindig. Bepakolok a hátizsákba. Hezitálok, hogy inkább a strandtáskát vigyem magammal, végül is, csak estére pakolok, a pizsomám, az arclemosóm, az arckrémem nála van. Kiborítom a hátizsákom és átrakok mindent a válltáskámba. Utálom, mikor kótyagos fejjel pakolok! Pánikolok, kiborulok, hova tettem a gyógyszert, mikor az előbb a kezemben volt? Miért nem találom a zoknim másik felét? 

Lassan, nagyon lassan és két idegösszeroppanással később összeáll a táskám tartalma. Van még időm egy gyors rántotta és egy kis joghurt elfogyasztására, uzsonna gyanánt és elkezdek készülődni.

A buszmegállóban érzem, hogy szédülök, gyenge vagyok, szerencsére az utastérben megy a légkondi. Érzem, hogy a pulzusom ismét az egekben kezd lenni. Zenét hallgatok, olvasok, próbálom elterelni a gondolataimat, de a szívem kalapálása nem hagy alább. 

Szerencsére a pláza pár perc sétára van a buszvégállomástól, Damien a bejáratnál vár. Mosolyogva közelít felém, szájon csókol, hosszasan ölel magához. Nem akarom elengedni. 

-        Vegyünk inni valót! – fogja meg a kezem és vesszük az irányt a közeli szupermarketbe.

Mesélni kezdek az orvosomnál tett látogatásról és az aggodalmamat a munkával kapcsolatban.

-        Szedjem a gyógyszer, de az lejjebb viszi vérnyomásomat és rosszabbul vagyok.  – mondom, miközben ásványvizet keresünk. – Kritizálta, miért mérem a vérnyomásomat, amikor ezt nem mondta… - sóhajtok. – Tisztelem a szaktudását, mert eddig igaza volt, de most… szerintem nagyon mellé lőtt.

Időközben elérünk a hűtős pulthoz, de felháborodva látjuk csak, tea, üdítő és sör van berakva, az ásványvizek, zsugorban, vagy kibontva a hűtő előtt vannak. Damien hideget szeretne inni, de vizet. Kiveszek egy üveg, ízesített vizet az egyik zsugorból, mangósat választok. Mostanában kezdem megszeretni a mangót, pedig régen az illatától is rosszul voltam.

-        Az én helyzetemet is látod. Szedd ezt, szedd azt! – mondja, miközben szénsavas vizet keres. – Nem tudják pontosan, mi a bajod, de sorban írják fel a gyógyszereket. Vizsgálatra pedig csak hónapokkal később kerülsz sorra.  – sóhajt. – Most komolyan, nincs hideg víz?

Végül egy fél literes, szénsavas víznél állapodik meg.

-        Mikor kezdődnek az animációk? – kérdezi.

-        Kilenckor.

-        Úh, az sem mostanában lesz. – kerekedik el a szeme. – De addig együnk valamit.

-        Menjünk a térre, ott vannak bódék, standok, ott tudnánk enni.

A pénztárnál még két csomag cukorka kerül a szalagra, majd fizetés után távozunk.

Korán van még, nincsenek sokan a városban, este bezzeg tömegnyomor lesz. Nem sietünk, nézelődünk, beszélgetünk, kézen fogva andalgunk. Táblák jelzik, merre, milyen programokat lehet megtekinteni az este folyamán.  A teret megelőző kis utcákban, egymás mellett vannak a standok, ahonnan finomabbnál finomabb illatok szálnak felénk. Készülődnek, sütik a finom fogásokat. Hamburger, malacsült, kolbász, gyros, lepények, kalácsok, bor, kávé…  A Bazilika felé tekintve elképzelem, milyen lesz a fényjáték, az embertömeg, ami azt figyelni fogja. Minden standot körbejárunk, mit ehetnénk. Visszafelé haladva a pizzás bódénál állapodunk meg. Akkora szeletet adnak, hogy a két kezemmel alig bírom megfogni. Damien egy pohár sört is kér, de gyorsan szólok, nem kérek. Nem merek inni és nem is kívánom. Ott vannak körülöttünk a vidék híres borászatai, köztük az is, amelynél besegítettem az arculatváltási munkákba. Látszik, hogy nem vagyok jól, nem kívánom a bort. Nem jó jel…

A pizza nagyon finom, jó a tésztája és a szósz is kellően el van találva. Damien sunyin lop a végéből, amíg nézelődök. Addig maradunk a padnál, amíg el nem fogy a pizza és a sör. A pizzás pultnál program füzeteket találtunk, szóval kettőt elhoztunk és lapozni kezdjük evés közben. 

-        Nézd, ott! – mutat a pázsitra.

Többen pokrócokon üldögélnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Egy fiatal pár felé mutat. A nő fényképez, a férfi pedig egy kisbabának mutogat. Talán féléves a picike, az apukája előtt ül, karjait rázza. A nő őt fényképezi, a férfi grimaszokat vág neki. A baba előre dől, mintha felé mászna. Biztosan nevet, de mi nem halljuk. Nagyon aranyos! Damiennek fülig ér a szája, ritkán látom mosolyogni, mikor kisbabára néz.

-        Meg mernéd fogni? – kérdezi.

-        Félnék, hogy elejteném.

Itt-ott már vannak programok, de az igazán érdekesek csak később kezdődnek. Az idő még csak hét óra felé jár. Gyorsan elrepült az az egy óra. Az idén nincsenek koncertek, bűvész előadást, tűzzsonglőröket, akrobatákat ír a programfüzet, de a legjobb programok mind az animációkkal egy időben lesznek. Azt, pedig nem hagyjuk ki! De, addig, szinte csak gyerekprogramok lesznek. A sör elfogy, elszív egy szál cigit, meglátogatjuk a mosdót és megyünk tovább. Az egyik kis utcában kisebb tömeg kezd kialakulni.

-        Hölgyeim és uraim! Következzék a rettenthetetlen Hét tenger kalóza! – ordít a bemondó hangja a hangszórókból. 

A kalóznak öltözött féri éppen a „csónakjából” pakol kifelé: kardokat, zászlót, „rumot”, amire ráhúz. A gyerekek éljeneznek, nevetnek, ahogy belekezd az előadásba. Vicces, hogy éppen a tapssal egy időben ugat egy nő kutyája, mintha így fejtené ki a véleményét az előadással kapcsolatban. A kalóz komolyan néz a tömegre.

-        Tapsot kértem, nem ugatást!

A tömeg nevet, a kutya ismét ugatni kezd. 

-        Ne ugass, tapsolj! – néz a kutyára. – Így! – kezd el tapsolni előtte.

A gyerekek hangosan nevetnek, szerintem is vicces, ahogy a kutya így közbeszól az előadásba. De maga az előadás többi része nem tetszett, inkább éreztem rasszistának, mint viccesnek. Ahogy mérhetetlen ostobasággal parodizálja a különböző nemzeteket. Persze, vannak vicces jelenetek, de nem sokszor húzódik mosolyra a szám. Nem maradunk sokáig, sétálni indulunk, de programokat nem találunk, csak az arra készülő fellépőket. Messze van a kilenc óra, kezdek álmosodni, így veszek egy kis kávét. Azt kell mondanom, jól érzem magam! A szédülést leszámítva, persze, de nem érzem magam rosszul, vagy gyengének. Olyan lazának, nyitottnak és jókedvűnek érzem magam, ritka az ilyen pillanat. Valósággal sziporkázok. Ismét leülünk, hogy a kávét megigyam.

-        Azóta beszéltél a barátnőddel? – kérdezi Damien.

-        A múltkorában, miért?

-        Csak eszembe jutott, mondtad, hogy nem beszélsz vele sűrűn…

-        Elfoglalt, gondolom… Ott van az új lakása, a munka, összeköltözött a pasijával… - mondom közömbös hangnemben. – Jövő hónapban lesz egy éve, hogy utoljára találkoztunk.

Hümmög és csóválja a fejét. 

-        Nem jó ez így. Lehet, hogy túllépett rajtad.

-        Nem hinném.

-        Kicsim, te keresed, és alig válaszol az üzeneteidre. Ez így nincs rendben, ő hányszor keresett téged?

-        Szinte egyszer sem. – válaszolom szomorúan.

-        Nem akarlak elszomorítani, de ennek így nincs sok értelme.

Igaza van, de nem akarom elhinni, ellenkezek vele, meg sem hallom, amit mond. Vagyis, nem akarom meghallani…

A kávém végét már ő issza meg. Valóban fontos ember a számomra, ha alkalomadtán belekóstol a kajámba, kérdés nélkül és nem kapok dühkitörést, mert erre allergiás vagyok! De ez nála nem zavar. Az italokkal kapcsolatban még hadilábon állok, mert nem szeretem, mikor szó nélkül beleiszik a poharamba, mert hajlamos a szám kisebesedni, ha más ember is iszik ugyanabból a pohárból, mint én.

-        Ezért a meleg vízért fizettél? – fintorog.

-        Nekem megfelel, nem egy kávéházban vagyunk, hogy barista készítse el.

-        Akkor is…

Ráhagyom.

A Bazilika felé megyünk, a potenciális hely után kutatva, hogy a legjobb képeket készíthessem. Ahogy Damien napszemüvegében visszatükröződök, háttérben a bazilikával, megláttam a potenciált a tökéletes selfieben, úgy, hogy elő is vettem a telefonom és el is kezdem a képeket készíteni. Megfordulok, hogy Damien is benne legyen, de minden képen elbújik a hátam mögé. Nevetésben török ki, szabályosan forgolódok, hogy rajta legyen a képen, de minden alkalommal a hátam mögött köt ki.

Elmúlik nyolc óra, még mindig nem kezd sötétedni. Ülünk a padon, a buszmenetrendet nézzük, mikor indul az utolsó busz, amivel mennünk kell, de abban maradunk, ne siessünk, taxit is hívhatunk.  Szeretem ezt a lazaságot benne, nem olyan, mint én, aki görcsösen köti az ebet a karóhoz. 

Kezd éhes lenni, lepényt kívánt meg, fokhagymával és tejföllel. Fél óra van még a kezdésig, kezd sötétedni, kezdenek megtelni az utcák emberekkel. A lepény finom, paradicsomos sonkásban állapodtunk meg, de nem bírom megenni, pár falatnál több nem tud lecsúszni. Becsomagolom és elteszem. A Bazilika felé indulunk, hogy helyet keressünk. Damien hátul áll meg, de én előre nyomulok. A lehető legjobb helyet keresem. Addig megyünk, ameddig a Bazilika teljes egészében előttünk nem áll. Eláll a lélegzetem. Még nem kezdődik a program, próbaképeket készítek, vakuval, éjszakai módban, stb. 

A vetítés lassan elkezdődik. Először egy kis összefoglalót tartanak az elmúlt évek legjobb animációiból. Damien tátott szájjal figyeli a vetítést, le van nyűgözve. Az első évben egy egész albumot készítettem, a következő évről viszont alig párat, azok sem sikerültek jól, Greg hülyesége miatt, de így kaptam még egy esélyt, hogy élvezhessem a legjobb pillanatokat és csodás képeket készíthessek. 

Ahogy figyeljük a műsort, elönt a teljesség érzése, ahogy Damien ott van mellettem. Megfogja a kezem, magához húz. Csodálatos pillanat, amit Johnnal sosem tapasztalhattam meg… 

Előveszi a telefonját, hogy videókat csináljon. Lassan, de az idei év animációit kezdik vetíteni. Csodás fényparádét, különböző színekben pompázó, egymást váltó, virágszerű figurák jelennek meg a falakon, majd egy nagy hal, ami átúszik a falakon, mintha az lenne a víz számára. A szédülés erősödik, aztán émelyegni kezdek. Talán csak azért, mert egy ideje egy helyben állok. Mozgatni kezdem a lábaim, helyben járok, de nem csillapodik. Nem lesz jó vége. Damien felé fordulok, szinte kiabálva mondom, nem vagyok jól. Vissza sem kérdez, megfogja a kezem és átvágunk az embertömegen. Olyan sokan vannak, hogy egy örökkévalóságnak érzem, míg az utcára érünk. Ettől csak még rosszabbul vagyok… Csodálatos módon egy pad mellett megyünk el. Senki nem ül ott, fiúk cigiznek előtte. 

-        Bocsánat, a hölgy rosszul van. – mondja neki.

Szó nélkül állnak félre, hogy leülhessek. Előre hajtom a fejem, nagyokat lélegzek, hogy az émelygést csillapítsam. Basszus! Ezt a programot vártam a legjobban, ódákat zengtem Damiennek, egész este semmi bajom nem volt, erre tessék! Simogatja a hátam. Onnan ülve is csodás kilátás nyílik a Bazilikára, de nem tudom nézni. Kezembe nyomja a vizemet, hogy igyak, próbálok, de az sem javít a helyzeten. Arrébb áll, elszív egy szál cigit, majd felsegít, hogy induljunk. A fák is meg vannak világítva, egymást váltják a szivárvány színei, mintha egy tündérerdőben sétálnánk. 

-        De, ugye szép volt?

-        Nagyon szép volt. – sóhajt. – Ezt senki nem veheti el tőlünk. 

A belváros utcáiban is meg vannak világítva az épületek, ahogy a központ felé sétálunk. A rosszullétem kezd jobb lenni, a gyomromat fájlalom. Nem kellett volna ennyit enni, egész nap alig ettem. Kezd fújni a szél, hűvös van, felveszem a kabátot, amit vittem. Damien indulni akar, nem tiltakozom, a buszmegálló felé vesszük az irányt. Mellettünk és velünk szemben gyerekek mennek, mindenféle világítós játékokkal. Neki is mutatom, milyen jól néznek ki.

-        Még a végén neked is vennem kell egyet! – nevet. 

Szerencsénkre az utolsó buszt elérjük, abban a pillanatban ér a megállóba, mikor mi is. Sietve veszem elő a bérletem, miközben felszállok. Elég sok az üres hely. Bámulok ki az ablakon, érzem, ahogy a testem egy kicsit megpihen, olyan jó ülni. Fáradt vagyok, egész testemben és elmémben. Csak aludni szeretnék. Damien kezét érzem a térdemen.

-        Fáradt vagy, igaz?

Elbambulok, beszippantottak a gondolatok, csak akkor esik le, hogy a megállóban vagyunk, mikor Damien feláll mellettem. Kb. 20 perc séta után meg is érkezünk a kapuhoz. Alig visznek a lábaim, zúg a fejem, de a kilátás most is csodás a városra. Az ég teli van csillagokkal. Ahogy beérünk a lakásba, ledobom magam a kanapéra és csak élvezem egy kicsit a csendet. Damien még szöszmötöl egy kicsit, mielőtt bejönne a nappaliba. 

-        Jobban vagy? – ül le mellém a kanapéra, megsimogatja a combomat.

-        Igen, ne haragudj! Hirtelen elkezdtem émelyegni. 

-        Lehet, hogy azért, mert sokáig néztünk felfelé, sokáig álltunk egy helyben.

-        De tetszett, ugye?

-        Nagyon szép volt, bánom, hogy eddig nem mentem el rá.

Puszit ad a homlokomra, megsimogatja az arcomat. Előveszi a telefonját, megnézzük a videót, amit a vetítéskor készített.

-        Szerintem jöhetsz dolgozni, nem lesz semmi baj.

-        Biztos vagy benne? – kérdezem aggódva.

-        Bent leszünk az épületben, klímás helyen, ha pedig terepre kell menni, megbeszélem, hogy mást küldjenek. De, szerintem jobban leszel. – mondja bizakodva.

-        Remélem is.

-        A munka gyógyít, kicsim. – mondja, miközben feláll. – Tudod, hogy én is mennyire oda vagyok, ha egy nap nem dolgozhatok.

-        Mert megszállott vagy. – nézek rá.

-        Pontosan. – kacsint rám. – Mosakodjunk meg, aztán irány az ágy. Nem állok már a lábamon.

Megvárom, míg bemegy a fürdőbe, egy kicsit becsukom a szemem, élvezem a csend nyugalmát. Olyan kár, hogy nem nézhettük végig az egészet, de így is csodás volt ez az este. 

Vége.