Már egy hónapja Damien születésnapja jár a fejemben. Izgatottan tervezem a meglepetést, apránként, de összeáll a terv. Nem akarom tönkretenni, ahogy a tavalyit is (habár, még mindig nem értem, hogy tudtam elrontani). Idén szeretném meglepni. Az ajándék ötlete még csak körvonalazódik, de a körítése már meg van. Több boltba is benéztem, hogy megtaláljam a tökéletes dolgokat, több szempontot is figyelembe vettem és fejben el is terveztem, hogy okozok neki meglepetést.

Említette, hogy talán bulizna, talán vendégeket is hívna, de, amikor kérem, hogy pontosítson a részleteken, azt válaszolja, inkább még sem akar bulit tartani, nem akarja elkölteni ilyesmire a pénzt. Megkérdeztem, mit szeretne csinálni, menjünk el esetleg étterembe. Ugyanazt a választ adja, nem akarja, hogy ráköltsem a pénzem. Jól van, akkor itthon ünnepelünk, de lehet, hogy jövő hétig még változni fog a terv. Egyelőre nem kezdek vásárolni.  

Egy tortát mindenképp szerettem volna rendelni, ha már tavaly elmaradt. Viszont aggódtam, hogy a cukrászdák mekkora tortákat készítenek. Abból kiindulva, amit otthon rendelünk, mikor a családban valakinek születésnapja van, túl sok kettőnknek. Egy kisebb is tökéletes lenne, de vállalnak olyan torta készítését? A városban nem vagyok jártas a cukrászdák között, szóval az interneten keresek. Szerencsémre, a végállomás közelében találok egyet, így nem kell messze mennem, ha a tortát el akarom hozni és, talán szétrázni sem fogom így.

A cukrászda honlapján, a hagyományos torták mellett, egyedi megrendelésekről készült képeket is láttam. Tetszettek, így érdeklődök a kisebb torta elkészítésével kapcsolatban. A hölgy, akivel beszéltem nagyon rendes volt és több méretet is felajánlott, melyek közül tudok választani. Így egy nyolcszeletes, 16 cm-es, vanília torta mellett teszem le a voksom. Alig várom, hogy meglepjem vele, tele rakjam gyertyákkal, meggyújtsam azokat és a „Boldog születésnapot” énekelve köszöntsem fel. Mivel, nem tudtam, mennyi idő alatt készül el, egy héttel előtte leadtam a rendelést. Az időpont megválasztásával, mikor megyek érte, bajban voltam. A születésnapján szerettem volna elhozni, de az nap szabadságon van, mint kiderült és kicsit gyanús lehet, miért megyek be a városba, így az előző napra kérem. Úgyis be kell vásárolnom, majd valahogy becsomagolom a dobozt, hogy ne keltsen benne gyanút.

Miután reggel kikísérem a bejárati ajtón, csókot adunk egymás szájára, munkába indul. A reggeli után tanulni kezdek az államvizsgára. Később tervezek bevásárolni, mivel a vacsorából bőven maradt, így ráérek másnap főzni.

A plázába megyek, mert az ajándékot ott tervezem megvenni, a hipermarketben pedig be is tudok vásárolni. Az egyik kedvenc ételét tervezem elkészíteni. A hozzávalók, nassolni való, reggelire való, egy doboz bonbon és a kedvencé vált epres sütim beszerzése után gyertyákat nézek. Számosat nem szeretnék, szóval hagyományosat veszek. Gyorsan visszafordulok az italokhoz, a pezsgőt elfelejtettem.

A bevásárlás után a műszaki boltba sietek, hogy megvegyem azt a szakáll vágót, amivel már régóta szemezget. De, mi van, ha már ma este szeretne ünnepelni, ha meglátja a tortát. Az évfordulónkon sem bírt másnapig várni. Miért motoszkál az a gondolat a fejemben, hogy valami el fogja rontani az ünneplést? Miért érzem azt, hogy valamit megint csinálni fogok, amivel megsértem. Miért érzem, hogy pengeélen táncolok? Elhessegetem a gondolatokat, túlaggódom, mert örömöt szeretnék okozni neki.

A tortára nagyon kíváncsi vagyok. Nem is tudtam, hogy a végállomás közelében van egy cukrászda, egy utcával lejjebb, egészen pontosan.

Miután a hölgy a nevemet kérdezi, megkeresi az előtte lévő füzetben a rendelést. Hátramegy és egy aranyos, krémes, habos-babos kis tortát hoz elő. A tetején, gyönyörű kézírással a „Boldog születésnapot!” felirat szerepel. Alig várom, hogy átadjam és megkóstoljuk. A tortát egy papír dobozba teszi és már indulhatok is. A hazafelé vezető úton viszont, néha-néha beleakadt kicsit a lábam, vagy nagyon picit belerúgtam, ami miatt a szívem kihagyott egy-egy ütemet. Fenének vannak ilyen hosszú karjaim.

Szerencsémre, nem ért még haza. A tortát, a dobozzal együtt egy szatyorba csomagolom, a hűtő legalsó polcára teszem, átrendezem a dolgokat, így a fölötte lévő rácsra pakolok, hogy eltakarja, mi van alatta. Oda, nagy valószínűséggel úgy sem nyúlna, minden kaja a felső polcon van. A gyertyákat és a pezsgőt a szekrény legaljába teszem, legbelülre, így, még ha ki is nyitja az ajtót, nem fogja meglátni, mert ahhoz be kell hajolni. 

Az ajándékot és a csokit a hátizsákomba teszem. A kaja többi részét így már normálisan el tudom pakolni, nem kell azon aggódni, mikor lép be az ajtón és, meglátja a meglepetést. Az ajtó pedig hamarosan nyílik is.

Egy pohár whiskeyvel a kezünkben beszélgetünk és olyan jó vele lenni.

-        Nem értem Saintet. Itt lenne a lehetőség, hogy keressen némi pénzt, amíg újra munkába áll, erre a füle botját sem mozdítja. – jegyzi meg. – Carl említette, hogy a vállalkozásában kéne segítség és őt javasoltam. Nem szakadna meg benne, de csak a vállát vonogatta, mikor említettem neki.

-        Hogy hogy nem dolgozik? – értetlenkedek, mert azt hittem, már felépült.

-        Még táppénzen van. Legalább nézze meg a lehetőséget, amit felkínáltak neki, ne vesse el azonnal!

Meglepődök, hogy még mindig nem jött helyre a térde, persze csúnya sérülése volt. A munkáról kezd beszélni, az új munkatársról, aki, egyelőre még a próbaidejét tölti a cégnél, mikor eszébe jut valami.

-         Mit láttam a hűtőben? – néz rám kérdőn.

-        Mire gondolsz? – kérdezem értetlenül. – Hoztam olyan epres sütit.

-        Nem, nem, ami a szatyorba van csomagolva, mit vettél?

-        Az a meglepetésed. – mosolyogok.

Meglepetten néz rám. Gondolkodik.

-        Egy torta?

-        Nem, dehogyis! – válaszolom direkt gyanút keltő hangnemben. Nem igazán tudok, mit kitalálni, mi más lehet az.

-        Ha egy torta is… - megy bele a játékba. -… köszönöm szépen. – ölel magához. – De nem nagyon szeretem a tortát.

-        Nem baj, majd megesszük. – ezt most miért mondtam?

Nevetni kezd. 

A vacsora és egy zuhany után gyorsan fogat mosok és csatlakozok hozzá a szobába. Nagyokat sóhajtok, kezd görcsölni a hasam.

-        Mi a baj? Olyan sápadt vagy. – kérdezi aggódva.

-        Nem vagyok túl jól. – sóhajtok. – Lassan megjön, tegnap óta sírhatnékom van és morcos vagyok. 

Szomorúan néz rám. Bebújok mellé az ágyba, a laptopon nézünk egy filmet. Magához húz, a mellkasára hajtom a fejem, becsukom a szemem. Simogatom a mellkasát, ő a hátamat. Becsukom a szemem, puszilgatja a fejem. A keze a hátamról a derekam irányába halad, sejtem, mit akar ezzel. Lassan a nadrágomba téved. A fenekemet simogatja. Megfordul, immár a másik oldalról közelíti meg a bugyimat, simogatni kezd azon keresztül. Nem viszonzom, nem vagyok most olyan hangulatban. Nagyot sóhajt, így csak ölelkezve fekszünk egymás mellett. Hamar elnyom az álom.

Hajnalban felébredek, ég a kislámpa. Az előtérben is ég a lámpa. Gondoltam, mosdóba ment ki. Visszacsukom a szemem, elnyom az álom. Érzem, hogy mellém húzódik, átkarol és magához húz. Mikor visszabóbiskolok, újra csak felébredek, a bugyimban van a keze, simogatni kezdi a csiklómat. A hasam, szinte ritmusosan görcsöl. Vagy most fog megjönni, vagy már véres a bugyim. Morcosan fújok, idegesen rántom ki a kezét a nadrágomból. Nem szeretem, mikor álmomból felriadva erre kelek. Mintha nem érdekelné, hogy én alszok, csak csinálni akarja. Értetlenkedve néz rám. Basszus, miért ma kell megjönnie? Máskor, bezzeg két-három napot késik. Nem! Ma pontosan kell érkeznie. Ilyen is csak szökőévben egyszer van. 

Felé fordulok, a takaróba gubózok.

-        Figyelj, nem megyünk a fővárosba? – kérdezi.

Teljesen ébren van, de én nem látok ki a fejemből. 

-        Miért akarsz menni? – a kérdés feltétele után esik csak le, terveztünk oda menni, kicsit kirándulni.

-        Hát, miért ne? Úgyis bemegyünk a városba.

-        Én nem tervezek menni. Tanulni szeretnék. – felelem, türelmetlenül.

Nem látom az arckifejezését, de érzékelem, hogy nem erre a válaszra számított.

-        Nem hagylak aludni, igaz? – kérdezi vicceskedve. – Most azt gondolod, miért is jöttem el?

Az álom ismét visszanyom, de nem alszok sokáig. Bekapcsolja a rádiót, miközben a kávét főzi. Ahogy kinyitom a szemem, éles fájdalom nyilal a fejembe. Megint migrénnel kelek. Nem olyan erős, mint az előző napon, de így is szédülök, muszáj bevennem a gyógyszert. A kávé után enyhül is a lüktetés. Ránézek, de ő nem viszonozza, egyáltalán nem néz felém.

Damien kimegy dohányozni. Itt az alkalom. A konyhába sietek, a torta körül leveszem a dobozt, a hölgy egy tálcával együtt csomagolta be. Remegek az izgalomtól. Csak négy szál gyertyát tudok sietségemben kivenni a dobozból. A tortára teszem és meggyújtom azokat. Közben visszatér a szobába. Felé veszem az irányt. Szélesen mosolyogva nyújtom felé.

-        Boldog születésnapot! – köszöntöm fel.

-        Köszönöm szépen. – feleli szolidan, majd gyorsan elfújja a gyertyákat.

Semmi ujjongás, semmi meglepődés, csak egy szolid mosoly. Csalódott vagyok, hogy nem váltottam ki nagyobb hatást belőle, de remélem, hogy az ajándék tetszik neki.

Visszaviszem a konyhába, a pezsgőt kiveszem a szekrényből, előveszem az ajándékot, míg a fürdőben van és az éjjeli szekrényre teszem. Látom, hogy farmert és inget vesz fel. Nem értem.

-        Hova készülődsz? – kérdezem.

-        Bemegyek a városba.

-        Miért? 

-        Kiszellőztetem a fejem.

Basszus, valami nem stimmel. A gyomrom görcsben ugrik össze. Meglátja az ajándékot.

-        Nem azt mondtam, hogy ne verd el a pénzed?

Meg sem nézi. Az előszobába megy, csak állok az ajtóban mögötte.

-        Elmondod, mi a baj?

-        Az a bajom, hogy ellöksz magadtól. Tegnap este is és most is.

-         Bocsánat, hogy görcsöl a hasam és…

-        Tudod, hogy megértem, de nekem is vannak dolgaim. – vág a szavamba.

Az órájára néz.

-        Fél tizenegy körül jövök vissza. Szia! – ezzel becsukódik a bejárati ajtó.

Idegesen rogyok le az ágyra. Zokogásban török ki. Nem kapok levegőt, úgy sírok.

-         Ez a kapcsolat dolog nem nekem való. – zokogok. – Nem nekem találták ki.

A fürdőbe megyek, a bugyim kezd véres lenni. Tudtam…

Kisírom a szemeimet, nagy nehezen megnyugszok, tanulok egy kicsit, de inkább nekiállok az ebédnek. Legyen kész nagyjából, mire elkészül. Nagyokat sóhajtok, nincs étvágyam, nem bírok enni. Dünnyögök magamban, akkor menjen csak, csináljon, amit akar! Bocsánat, hogy nem szeretem, amikor álmomból felriasztanak, mert az a valaki szexelni akar.

Előbb ér haza, mint mondta, szatyrokkal a kezében lép be a konyhába. Gyorsan lerakja azokat, mielőtt leveszi a cipőjét és a kabátját. Átöltözik, visszajön a konyhába. Időközben elpakoltam a vásárolt dolgokat, ami igazából narancs volt, olaj, némi kenyér. Készít magának egy szendvicset, majd távozik.

-        Ha legközelebb házat veszek, ötször ekkora konyha lesz benne. – dünnyög.

Érzem, hogy ismét görcsbe rándul a gyomrom. Az ebéd elkészül, a nappaliba megyek, a tányér az asztalon van. A hálószoba ajtaja nyitva, alszik, ahogy benézek. Nagyot sóhajtok. A tányért kiviszem a konyhába, visszamegyek a nappaliba, hogy tanuljak. Delet üt az óra, muszáj ennem, kezdek szédülni. Damien még alszik. Fél egy elmúlik, mikor kijön a szobából.

Cigarettával a kezében kimegy az udvarba.

-        Jó lenne, ha rendet tennél a konyhában! – mondja idegesen.

-        Majd elpakolok. – válaszolok.

-        „Majd elpakolok”. – utánoz gúnyosan. – Istenem, ez a nő!

Úgy csinál, mintha minden alkalommal külön kéne kérnie, hogy pakoljak el magam után. Tudom, hogy el kell mosogatnom, le kell takarítanom a tűzhelyet, de gondoltam, kicsit még tanulok. De, ha ennyire zavarja, akkor legyen, rendet teszek.

A konyhába belépve látom, hogy a fazékból meri ki magának az ételt. Értetlenül néz rám, mit akarok ott. Csak mosogatni szeretnék. – válaszolom. Idegesen lép ki a helyiségből, miután kivesz egy kanalat a fiókból. Felvonom a szemöldököm, idegesen nézek utána. Jó napnak nézünk elébe. Visszamegyek a nappaliba, hogy a telefonomat töltőre tegyem.

-        Jobb lenne inkább, ha hazamennél, csak idegesítesz.

-        Szerintem is. – egyezek bele, gondolkodás nélkül. 

Én sem érzem értelmét maradni, idegroncsok leszünk mindketten a nap végére.

-        Tönkretetted a napomat, ahogyan minden napomat szoktad.

Összetörik bennem valami. Tönkreteszem a napjait… Amíg öltözök, a telefonom tölt, de nem hagyom sokáig, minél előbb távozni akarok. Kellemetlenül, nem szívesen látott vendégnek érzem magam. A bejárati ajtóig kísér. 

Az ajtóban megáll. A szeméből idegességet olvasok, amolyan, „megszoktam már, hogy ezt csinálod velem és kezdek belefáradni”. Nem lépek közelebb hozzá, nem adok puszit, erőtlenül elköszönök és távozok. Utólag jutott csak eszembe és szégyelltem el magam, hogy puszit nem adtam.

A végállomásig folynak a könnyeim. Ahogy kiléptem a kapun, az első gondolatom az volt, hogyan tovább? Mi lesz ezután? 

Össze vagyok törve, a legközelebbi busszal haza megyek. Nem hallgatok zenét, csak bámulok ki az ablakon, könnyeznek a szemeim. A telefont görcsösen tartom a kezemben, folyamatosan nézem, de nem érkezik felőle hívás, sem üzenet.

Szabályosan vonszolom magam a hazafelé tartó úton. Anya a konyhában van, mikor belépek. Amint meglát, érdeklődve kérdezi, hogy hogy hazajöttem, mikor csak szombaton találkoztunk volna, hogy vásároljunk. Kellemetlenül érzem magam, mintha szégyenérzetet, bűntudatot éreznék, amiért eljöttem, amiért megbántottam.

-        Fáj a hasam. – mondom rosszkedvűen. 

-        Rosszul vagy, vagy megjött?

-        Megjött, kicsit összekülönböztünk.

-        Mert megjött? – kérdezi anya idegesen.

-        Mert nem akartam vele „ágyba bújni”, mert ellököm magamtól, pedig csak nem vagyok olyan hangulatban és nem vagyok jól.

Rosszallóan csóválja a fejét.

-        Ha nem érzem jól magam és nincs kedvem valamihez, nem fogom beleerőltetni magam.

Készítek egy csésze kávét. Nem akarok mesélni, tudom, mit gondol róla, de a gondolatokat sem szeretném magamban tartani.

-        Rendeltem neki egy tortát, vettem egy pezsgőt, azzal a szakállvágóval akartam meglepni, amit már régóta kinézett magának. – kezdek mesélni. – Mi volt rá a válasza? Miért költöttem pénzt? Azt sem mondta, hogy köszönöm. Tönkretettem a napját, mert minden napját tönkreteszem. – sóhajtok nagyot.

-        Ez a férfi nem való hozzád!

Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, szabályosan össze akarok görnyedni.

-        Pedig tényleg rendes, gondoskodó, dolgos ember.

-        De olyan, mintha kettős személyisége lenne, amikor ilyeneket mesélsz és hallom, hogyan beszél veled néha telefonon, mikor mérges.

Elém lép, felemeli a fejem, puszit ad az arcomra, érzem, hogy a sírás fojtogat.

-        Te sokkal jobbat érdemelsz. Aki olyan, mint te.

John is olyan volt, mint én, még sem jött össze…

A szobámba megyek, átveszem a meleg pizsomámat. Pörgetem magamban az eseményeket, szinte elemzem a mondatokat, de magzat pózba húzom magam a görcsök miatt. Üzenetet kezdek írni neki, hogy tudja, hazaértem, de nem küldöm el. Újra és újra kitörlöm, megírom, de nem küldöm el. Összetörtnek, megbántottnak, dühösnek érzem magam. Csak annyit tudok, hogy nem akarok beszélni vele.

Folyamatosan kattogok, mit érzett azon a napon, hogy ennyire megbántottam. Azóta csak sírok. Minden az én hibám, mindent elrontok. 

Nem akarom felhívni, de valójában nem merem. A telefonom pedig nem csörög, hogy kijelezze a nevét. Amiért, megint én leszek a hibás, mi szerint nem érdeklődök iránta és hanyagolom. Öt nap telt el az óta, én nem kerestem, ahogy ő sem engem. Görcsben vagyok, alig tudok koncentrálni a tanulásra, mert csak azon jár az eszem, mennyire nem lesz ennek jó vége. Mennyire dühös lesz, mennyire rosszul fogok kijönni ebből és, hogy mennyire önző vagyok.

Vége.