[Naplórészlet, 2023. március 8.]
Jó egy hete, hogy elment Eszter. Vele mentek a díszletek is. Árnyalt és árnyalatlan képek. Örökmozgó hullámvonalak. Illeszkedő idomok. Finom élek. Mélyreható intelmek. Érzelmi fagypontok. Töréspontok. Testmeleg. Határvonalak… Törött határvonalak!Én pedig maradtam. Üresen. Halott intelmek közé zárva. Beragadt rugókkal színlelem a diadalt, mégis holtponton veszteglek. A sajátomon! Millióból is felismerem már. Nőnap van. Róla szólt, míg itt volt. Most is, hogy nincs. Édeskés temperamentumát beszívták a falak. Ott hullámzik a kopott színek alatt: hevesen magasra tör, majd hirtelen hanyatlik. Szinte látom, ahogy leesik a vakolattal. Szinte hallom, ahogy elhal a légzése. Látványosan hal el. Nagy szív, nagy tüdő. Nagy energiák! Testen átívelő hullámzás. Ahogy jár, ahogy nevet, ahogy ring, ahogy ölel. Ahogy viszi a sörényét a szél. Szobám nyitott ablakszárnyán bejut hozzám a szél. Most is tekergeti a fakó firhangot. Lágyan bontja le a szövetbe szorult évek pézsmaillatát. Imádta a pézsmát! Áradt a ruhákból, gyertyákból, parfümökből...A bőréből! Leheletnyit csípős, elegánsan zsibbasztó illat. Egészen beleégett az érzékeimbe. Eszter hirtelen jött és hirtelen ment. Hirtelen természetű nő volt! Eltelt tíz év, aztán volt egy hirtelen szakadás. Vagyis...! Okoztam! Lépésről-lépésre löktem át Esztert létének határvonalain.Először rávettem, hogy ne dolgozzon. Minden percet sajnáltam, amit mással tölt. Birtokolni akartam az időt! A földön töltött perceit.Aztán rávettem, hogy ne jógázzon. Én akartam lenni a mélység az életében! A lazaság. A nyújtás. A koncentráció. Minden egyszerre. Elvadítottam a barátait...hogy csak én legyek! A barátja, a szerelme, a társa. Minden egyszerre. Hogy csak a szerelem legyen! És a szerelem: a levegő legyen! Én legyek az, amit belélegez! És ott legyek minden kilégzésnél! Minden szuszogásnál, kacagásnál és kiborulásnál. Én bontsam ki az édeskés pillanatot, ahogy a szél bontja ki a firhangból a pézsma illatát. Alig emlékszem, mi volt előtte. Nem is fontos. Az életidőm fokozatokra épül. Egykor tárcákat csentem, aztán autókat, végül életeket. Utoljára Eszterét. Egyre nagyobb a tét! Kívülről mégsem látszik semmi. Mert remekmű! A zsebeim kifordítom, mind üres! Tiszta vagyok. Átlátszóan tiszta. Eszter egy füstös bárban énekelt. Dzsesszt. Elsőre elbűvölt. Egy jelenés volt! A női lényeg valós, ma élő magja. Diadalt akartam! Győzni felette. Meggyőztem, hogy többre érdemes ennél! Hogy nem az övé a műfaj. A sikerhez hitelesség kell! Végül elhitte. Abbahagyta. De nem lett másik műfaj. Másik erő vagy jobbfajta hitelesség. Csak én! A nagyvonalú férfi üres zsebbekkel és vastag bankszámlával. Aztán maradt a füst, ami elsőre beszippantott, majd eltompított mindent, és egyre sűrűsödött. Már nem is láttuk egymást: én a jelenést, a jelenés engem. Valójában Eszter sosem látott engem. Azt, aki igazán voltam: a sokra hivatott tolvajt. Oda jutottunk, ahonnan nincs többé visszaút. De ő nem adta fel! Amikor nőiségének magja elolvadt a füstben, a lét mélységének magját kereste. Jógázott. A testével, a szellemével, és hirtelen minden megváltozott. A vágyakkal teli hullámzó temperamentum mindent elfogadásba lendült át. Belesimulásba. Harmóniába. A létbe simult bele! A mindent átölelő létezésbe! Nem volt már szüksége rám. Többé nem hiányzott neki senki és semmi. Legalábbis minden jel erre mutatott.
Vészforgatókönyvre váltottam! Korrumpálni kezdtem a tanárát. Instrukciókat adtam neki. Vele akartam kilövetni a fájdalompontokat! Szilánkokra törni az érinthetetlen egységet, amiért ő keményen megdolgozott, én pedig sosem érem el. Mert kívül vagyok rajta! Egészen kívül. Persze, rájött már a legelején. De nem tudta, hogy én vagyok. Jó szándékot sejtett mögötte! Ő mindig azt látta, amit látni akart. Nem tudta, mi az a lélekrablás. Hiányos volt az eszköztára. Nekem pedig a tanár lett az eszközöm! Egymásba fordulás, kifordulás és szakadás... Sok ilyet láttam már a sitten. Működik! Az a legjobb az egészben, hogy senki sem érti, mitől szakadt szét. Hogy ki a hülye. Hogy ki a dezinformált. Ha jól ment, most miért marad el? Segíthetnék! De mégsem. Talán a sors! Nevetséges teóriák. Én vagyok a sors! És igen, szétszakadt! Lassan, de mégis. Abbahagyta. Nem ment többé. A mélység magját azonban nem tudtam belőle kiirtani. Én akartam lenni az a mag! Bármeddig is tartson. A barátaihoz fordult. De én őket is megmételyeztem! Nem volt nehéz, hisz Eszter megváltozott. A vak is láthatta. Könnyen elhitték. Úgy bántak vele, mint egy képzelgővel. Átmostam az éterben minden gondolatot, ami vele kapcsolatban valaha is megszületett. Megszűnt az élete. A valódi! Csak foltok maradtak. Engem pedig kárpótolt: a birtoklás! Ha kevés is maradt, az legalább az enyém volt. Nem volt hová mennie többé. A családja is antiszociálisnak látta. A tények is ezt igazolták! Senki nem emlékszik már, hogy ki volt előtte. Minden emlék átmosódott a füstben. Már nem látom őt! A valaha létező megszűnt létezni. A jelenés a füstös bárban. Sűrű füst maradt utána, amin átszivárog valami meleg, zakatoló, magába olvasztó erő...maga a mag. A nőiségé vagy a mélységé, nem tudom. Valóra váltott engem, majd kilökött magából, hogy aztán hullámozzon tovább a falban, a kopott színek alatt. Hogy rám fújja a széllel a szövet pézsmaillatát! Létem elvesztette dinamikáját, a nemlét pedig új értelmet kapott.
