A kis Patak már időtlen idők óta csordogált kanyargós medrében, ami elég széles volt ahhoz, hogy ő kényelmesen elférjen benne. Voltak a mederben rajta kívül – vagyis inkább benne – még mindenféle méretű kövek is, többnyire kisebb, szép kerek és sima kavicsok, melyeken puhán szaladt, néha játékosan át is rendezgette őket, és voltak egészen nagyok, akkorák, hogy legtöbbjüket nem tudta megmozdítani sem, sőt, némelyik ki is állt belőle. Azért a nagyokat is szerette, de ahogy körbefutotta ezeket, halk csobogással tudatta velük, hogy bár most útját állva önelégülten pöffeszkednek, ez nem tart örökké, mert csupán idő kérdése, hogy egyre kisebbek és simábbak legyenek. A Pataknak pedig rengeteg ideje volt. Sokáig úgy gondolta, hogy ez soha nem is fog megváltozni.

    A változást ugyanis nem nagyon szerette, mert – valljuk be – a patakocska elég kényelmes természetű volt. Ezt tudta ő is, de azzal magyarázta, hogy a lakói kedvéért ilyen, akik sokan voltak és sokfélék. Voltak olyan kicsik, hogy nem is látta őket, csak az elvégzett munkájukból tudta, hogy ott vannak, míg voltak nagyok és még nagyobbak, akik vígan úszkáltak, vagy járkáltak benne. Voltak, akik nem benne laktak, hanem mellette, de a napjuk jó részét a medrében töltötték, vele hűsítve magukat a forró nyári napokon, és olyanok is, akik éppen csak beugrottak hozzá, ha átutazóban voltak a két partja között. A Patak szerint mindnyájuknak állandóságra van szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat benne. Neki pedig fontos volt albérlői kényelme, azok ugyanis sokat tettek azért, hogy ő mindig tiszta maradhasson! Egyes lakói a partról bemosódott növénymaradványokat, mások meg az erdőből a vizébe került mindenféle hulladékot takarították ki belőle. Így aztán olyan tiszta volt, hogy a legmélyebb részein is lehetett látni az alját, a felszíne pedig ragyogóan fényes volt, akár a tükör.

    A környékén elterülő erdőben élő állatok és madarak körében nagy tiszteletnek örvendett, mert nem csak tiszta volt, hanem adakozó természetű is: nagy számú szomjas látogatójának boldogan adott magából a nap bármely szakában.

Az embereket is megszerette, mert amikor nagyon-nagyon sok évvel korábban az első megjelent mellette, az csak csodálta, majd kezével lágyan megsimította – ami nagyon jólesett neki –, szinte félve kivett belőle egy kicsit, és megitta a markából. Finomnak találhatta, mert újra és újra ivott belőle, utána megköszönte a Pataknak azt, hogy hűs vizével enyhíthette szomját, és elment. Hamarosan azonban többedmagával visszatért, hogy együtt örüljenek a víznek. A Patak pedig az ő örömüktől lett boldog. Az emberek szerették, vigyáztak rá, eltakarítottak belőle és körülötte mindent, amit a lakói nem tudtak, így még tisztább és szebb lett.

    Az emberek is boldogok voltak, ha mellette lehettek. Sokszor csak ültek a partján, nézték a fák ágai között áttűző Nap pajkos sugarainak vidám játékát vígan fodrozódó felszínének tükrében, hallgatták csobogását hosszú ideig, egymáshoz nem is szólva. Olykor megfürödtek, a gyerekek játszottak is benne, és ő érezte a felé irányuló megbecsülést és szeretetet. Azt gondolta, ez így marad mindig, hiszen az emberek jók, mert meghálálták jótéteményeit. Azt el sem tudta képzelni, hogy nem lesznek mindig ilyenek, de sok-sok év múlva rá kellett döbbennie, hogy tévedett: valamiért nagyon megváltoztak.

    Egy szép, verőfényes nyári napon nagy csapat ember érkezett hozzá. Jókedvűek voltak, zajosan ugráltak és szaladgáltak benne, ami nem zavarta, ám az annál inkább, hogy mindenféle anyagokat dobáltak bele a partról és a csomagjaikból, aztán egyszer csak elmentek.

    Amikor csend lett, a patak nem tudta mire vélni a történteket. A lakói ugyan serényen próbálták megszabadítani a beledobált szeméttől, de csak egy részével boldogultak, más darabokkal tehetetlenek voltak. Rosszat sejtett, úgy érezte, a régi barátságukra árnyék vetült, és ez zavarta, mert nem tudta az okát. Ez az érzése csak fokozódott, amikor partjának és vizének egyre hosszabb szakaszain mind több olyan dolog jelent meg, amivel nem tudott mit kezdeni sem ő, sem a kis lakói. Amit tudott, megpróbált elvinni magával, hogy aztán az valahol vagy partra sodródjon, vagy átadta a Folyónak, aki viszont mérges lett ettől, ám mivel nem tehetett egyebet, továbbvitte a Tenger felé. Azt gondolta a Patak, hogy előbb-utóbb csak megtisztul, ha szorgalmasan hordja lefelé, de nem így lett: mindig több szemét került bele – annyi, hogy már alig fért el köztük –, és ezek közül sok meg is mérgezte a vizét. Nem volt már szép, a lakói pedig vagy elköltöztek, vagy meghaltak a belekerült gonosz anyagoktól. Az emberek is elmaradtak, már csak a hangjukat hallotta olykor, de egy sem ment oda hozzá. A vizébe mégis szinte feltartóztathatatlanul érkezett a szemét, amit a szél és a hirtelen lezúduló hatalmas esők hordtak bele. A Patak haldoklott…

***

    A kisfiú nyaralni érkezett a faluban élő nagymamájához. Az első napokban jól érezte magát, hiszen volt néhány vele egykorú gyerek, akikkel összebarátkozott a korábban ott töltött nyarak során, és miután együtt örültek a viszontlátásnak, jókat beszélgettek és játszottak napestig. Pár nap után egy kis magányra vágyott, és úgy gondolta, tesz egy sétát a falu határában levő erdőben. A mamája azt mondta, mehet bátran, de ne menjen be mélyen az erdőbe, hogy el ne tévedjen, és a patakot is kerülje el, mert a sok eldobált szemét miatt nagyon büdös, „és még ki tudja, millen nyavallya” van arra.  

    Elindult az erdő felé, de ahogy ment, egyre kíváncsibb lett, milyen is az a patak, ahová neki nem ajánlott mennie. Mire az első fához ért, már eldöntötte magában, hogy azért is megkeresi. Nem tudta, milyen irányba induljon, aztán eszébe jutott, hogy a nagyanyja szerint nagy ott a büdösség, ezért úgy határozott, megy az orra után. Jó ötlet volt, hamarosan erősödő rothadás-szagot érzett, amit követve meg is találta a patakot. Tényleg szemetes volt, a vize szinte elveszett a sok beledobált műanyaghulladék és mindenféle törött bútor, csomagolóanyag, üveg- és fémhulladék között.  Megállt nem messze a partjáról, és szomorúan nézte a mederben csordogáló zavaros, szürke folyadékot. Elszomorodott. Szinte fájt neki a látvány! Látszott, hogy a patak próbál megszabadulni attól, ami benne van, de már erőtlen, és egyedül képtelen bármit tenni a gyógyulásáért.

    Gyógyulás! – ez a szó villant át a fiú agyán. A szép helyen, gyönyörű fák közt kanyargó medrében hirtelen olyannak látta a koszos patakot, mint azt a hajléktalant, aki pár éve az utcájuk szélén levő szépen gondozott parkban mocskos ruhában a fűben heverve töltötte napjait. Testét fekélyek borították, csúnya volt és büdös, és egy reggel arccal lefele feküdt a fűben. Senki nem ment a közelébe, sőt, nagy ívben elkerülték! Csak ő ment oda, és miután látta, hogy még lélegzik, elővette a telefonját, és hívta a mentőt. Azok kijöttek, elvitték, és ő azt hitte, nem is látja többé. Ám hónapokkal később egy napon, amikor hazafelé tartott az iskolából, pár méterre a kapujuktól elé lépett egy jól öltözött fiatalember, és azt kérdezte, emlékszik-e, amikor a hajléktalanra kihívta a mentőt. Igen, felelte, emlékszik. „Nos, az a hajléktalan én vagyok – mondta a fiatalember –, és szeretném, ha tudnád, életem végéig hálás vagyok neked azért, amit tettél! Megmentetted az életemet, mert már csak óráim voltak hátra akkor, amikor a mentő elvitt. Szerencsémre egy rendes orvoshoz kerültem, aki meg tudott gyógyítani. Sok időt töltöttem a kórházban, és lábadozásom alatt megismerkedtem valakivel, aki, miután megtudta, ki vagyok, és hogy önhibámon kívül, mások rosszindulata és felelőtlensége miatt lettem hajléktalan, állást és szállást is szerzett nekem. Mára jó sorom van, és ezt csak annak köszönhetem, hogy te nem olyan voltál, mint a többi, aki csak undorral tudott rám nézni, hanem amikor bajban voltam, megláttad abban a fűben heverő roncsban az embert, és mert egyedül nem tudtál mit tenni, hát segítséget hívtál. Kívánom, hogy olyan boldog életed legyen, mint amilyenné a jóságoddal engem tettél!” A fiú zavartan, de a szíve körül egyre nagyobb melegséget érezve hallgatta, és amikor a férfi kezet nyújtott neki, ő örömmel fogadta el. A fiatalember arcán látható mosoly egy életre az emlékezetébe vésődött.

    Ez az emlék jutott eszébe, ahogy a patakra nézett. Meg kell gyógyítania valahogy szegényt! Azzal rögtön tisztában volt, hogy erre egyedül képtelen. Miközben hazafelé sétált, azon törte a fejét, hogyan segíthetne az egykor biztosan nagyon szép patakon. Társakra van szüksége célja eléréséhez – gondolta –, és ekkor eszébe jutottak a barátai! Ezért nem is egyenesen a mamájához, hanem az egyik olyan srác házához ment, akiről úgy hitte, biztosan lesz valami jó ötlete. Miután elmondta neki, mit látott a patak körül és mit szeretne vele tenni, a barátja több helyre is telefonált, majd széles vigyorral az arcán azt mondta, hogy minden oké! Holnap reggeli után találkozzanak a falu szélén, a többit majd meglátja. Többet nem volt hajlandó elárulni, de a mosolyából arra következtetett, hogy jó napnak néznek elébe.

    Alig tudott aludni, és amikor felkelt, a reggeli után elindult a falu szélére. Mikor odaért, már vagy kéttucatnyian voltak ott, a barátai mellett több felnőtt is állt egy konténerszállító teherautó mellett. „Már csak téged vártunk! Siessünk, mert sok a dolog, és mindjárt lemegy a Nap!”, mondta az egyik vidáman. Kapott ő is gumikesztyűt, zsákot, és elindultak a patak felé. A teherautó lassan követte őket.

    Odaérve rögtön munkához láttak. Ő a fiúkkal a parton heverő palackokat, konzervdobozokat és efféléket szedte a zsákba, míg a felnőttek gumicsizmában lábaltak a vízben, hogy kiszedjenek mindent, ami nem odavaló. Munka közben beszélgettek, nevetgéltek, és ahogy haladt az idő, mind nagyobb terület lett tiszta, ezzel együtt gyorsan halványodott az a kellemetlen szag is, ami reggel még mindent átitatott.

    Késő délutánig kétszer fordult a teherautó, annyi szemetet szedtek össze! Visszanézve látták, hogy nagyon hosszú szakasszal végeztek, így elégedetten indultak haza. Megbeszélték, hogy mivel holnap már hétvége, újra találkoznak, és két csapatra oszlanak. Az egyik felfelé, egészen a forrásig takarít, a másik pedig lefele a szomszéd faluig.

    Így is történt. Másnap reggel jókora csapat állt már a teherautó mellett, és eldöntötték, ki melyik társasággal tart. A fiú abba a csoportba került, amelyik a szomszéd falu határát tűzte ki célul. Mellette egy idősebb férfi szedte a zsákba a szemetet, sokáig szótlanul. Ő időnként ránézett, és úgy tűnt neki, mintha bűntudatot látna az arcán, ám mivel az nem szólt hozzá, ő is csendben dolgozott. Dél felé járt az idő, amikor a férfi váratlanul hozzá fordult: „Úgy hallom, ez az egész a te ötleted volt. Miért? Nem is itt laksz!” Elmagyarázta, hogy ő ugyan sosem látta tisztának a patakot, de el tudja képzelni, milyen lehetett régen, és úgy gondolta, talán, ha talál elég segítőkész embert, még meg lehet gyógyítani. „Szerinted beteg, hogy gyógyítani kell?”, kérdezte a férfi. Igen, felelte a fiú, az. Pont úgy, mint az a hajléktalan, aki tiszta volt valaha, de a rosszak teleszemetelték a lelkét, és ettől koszos és beteg lett, mégsem törődött vele senki. Végül valaki megszánta, orvoshoz vitette, aki testileg-lelkileg talpra állította. Ha azt az embert jó szándékkal és egy kis törődéssel sikerült újra egészségessé tenni, akkor a patakot is sikerülhet!  

    Idősebb társa elgondolkodott, és azt mondta: „igazad van”. Később hozzátette, ő bizony gondolkodás nélkül mindent, ami nem fért a kukába, a kertje mögött folyó patak medrébe borított, mert áradáskor úgyis elviszi a víz, és ha néha érzett is bűntudatot emiatt, azzal vigasztalta magát, hogy az egész faluban ezt teszi mindenki. Akkor most miért van itt? A kérdés meglepte a férfit, de válaszolt. „Tegnap megszületett az unokám. Olyan szép, olyan tiszta, és idejött erre az egyre koszosabb világra. Nekem pedig részem van abban, hogy ilyen… De én azt akarom, hogy olyan helyen nőjön fel, ami ugyanolyan szép és tiszta, mint ő! Hát ezért…”

    A fiú mosolyogva nézett rá, és újult erővel folytatta a szemétszedést. A szomszéd falu határához közeledve meglepetten tapasztalta, hogy sokan jönnek szembe velük, és amikor összeértek, együtt gyönyörködtek abban, milyen szép a meder szemét nélkül! Mindenkinek úgy tűnt, mintha már a benne folyó víz sem lenne olyan szürke és szagos, mint tegnapelőtt ilyentájt. Szinte hallotta, ahogy a mellette futó kis patak fellélegzik és új erőre kap.  Ez boldogsággal töltötte el, amiként az, is, hogy a felnőttek nem fukarkodtak a dicséretével, hiszen ha ő nem készteti összefogásra őket, akkor az a patak, amiben régen, gyermekként még fürödni is tudtak, hamarosan talán végleg egy bűzös kanálissá vált volna. Látva az elmúlt két nap eredményét, egyhangúan úgy határoztak, most már együtt vigyáznak arra, hogy tiszta is maradjon.

    Hazaérve megvacsorázott, és olyan jót aludt, amilyet talán még soha. Másnap visszautazott a városba, ahol élte tovább mindennapjait. Időközben meghalt a nagymamája. A temetésére elment a szüleivel, ám mivel már semmi nem kötötte a faluhoz, több nyarat nem töltött el ott.

***

    A fiú lassan felnőtt, és a munkája miatt sokat utazott szerte az országban. Egy tavaszi napon útja azon a falun vezetett keresztül, ahol gyerekként több nyarat is eltöltött. Mivel rég járt itt, és már éhes is volt, megállt a község határától nem messze levő erdő szélén, egy szépen gondozott pihenőnél. Leült az egyik padra, elővett a táskájából egy szendvicset, és enni kezdte. Evés közben élvezte az éledő erdő friss illatát, a fák közt susogó szél és a madarak hangjait, és mikor eljutott a tudatáig, hogy ezen hangok közé csobogás is vegyül, eszébe jutott a patak. Meg az a két nap, amikor két falu is összefogott a kezdeményezése nyomán, hogy rendet tegyenek körülötte. Kíváncsi lett, vajon milyen most, ezért miután végzett a szendviccsel, elindult a patak felé. Odaérve örömmel látta, hogy a medre gondozott, kristálytiszta vízében halak úszkálnak, és békák, gyíkok napoznak a partján. Elindult a forrás felé. Miközben ballagott, a csobogó víz hangja egyre erősebben szólt a fülében, muszáj volt rá figyelnie: „Köszönöm, hogy megmentettél!”. Eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy ezt a patak mondta neki, és megint olyan melegség öntötte el a szívét, mint amilyen akkor, amikor az egykori hajléktalan köszönetet mondott neki.